2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Amikor felnevet egy kicsit megütközve nézek rá, mint aki nem igazán szokta meg, hogy kinevetik. Ugyan nem egyenesen rosszindulatú, nem akar bántó lenni, még is a szavai összecsengenek egy kissé a Testvériséggel, amire azonnal átjár a kellemetlen borzongás és kicsit lankad a jókedvem is. A francia polgárháború elképesztően véres volt és a párhuzam olyan, mintha "megérdemelnénk", hogy a férjem és annyian mások kómában feküdjenek élet és halál között lebegve a Szent Mungóban, mert a vezetőség túlságosan ragaszkodik a tradíciókhoz. A mellkasomat egészen megtölti egy nyomasztó érzés, amiben nagyon mélyen dobog, hogy nem akarok háborút. Még ha az eszem azt is mondja, hogy már túl késő, már háborúban állunk, ha nem is hivatalosan. Halványan elmosolyodom, amikor a nagyapámról beszél, bár szerencsére még nem kell múlt időben beszélni róla, hiszen él és virul. Persze tudom, hogy azért mondja így, mert az iskolában Piton professzor felfüggesztésekor tanította és vélhetően semennyire sem maradt meg a kapcsolatuk, hiszen akkor én is jobban ismertem volna Ronant korábban is. A nagyapám mindig számot vetett azokról, akiknek nagy befolyása van, vagy kivételesen nagy tehetsége, és ezeket a kapcsolatokat mindig az én fülembe is beleduruzsulta és a naplómban is helyet kaptak. Lassan megingatom a fejemet, amikor arra utal, hogy érdemes lenne a MACUSA-t is bevonni vagy ott terveznem a jövőmet, de én egyelőre úgy érzem képtelen lennék elhagyni az Egyesült Királyságot. - Nem tudom pontosan hogyan kommunikálja le a MACUSA és a Mágiaügyi Minisztérium a belügyeiket, de úgy hiszem Grindelwald nagyobb gaztetteit tényszerűen közvetíthették a nagyobb lapok, de nem tolonganak az amerikaiak, hogy segítsenek. - vallom be, de én nem is várnám el tőlük. Igen, ha Grindelwald leleplezi itt a varázsvilágot, akkor futótűzként fog elterjedni a híre az egész világon, de általában amikor több ezer kilométer választja el az embert a bajtól ritkán kezd el reagálni időben. Ami eléggé rossz emberi szokás és talán tényleg meg kéne kérdeznem Petrát, hogy a diplomáciai útjain ilyenekkel is foglalkozik-e, hiszen az Akadémiából kikerült utánpótlás egyszerűen... nem elég. Egyáltalán nem akkora volumenú, mint a kómába esett, elhunytak, sebesültek sora. Az ártatlan pislogásával és a szemtelen vigyorával szó szerint eléri nálam, hogy látványosan megforgassam a szemem, minden mosolytól mentesen az arcomon, de azért a szememben mégiscsak megcsillan valami arra utaló, hogy nem ténylegesen elegem van belőle. Nem akarok mélyebben belegondolni, hogy milyen érzés is vele felsétálni erre a dombra, beszélgetni, megpróbálni elfelejteni a keményebb ellentéteinket, vagy legalábbis meghallgatni a másikat és felülemelkedni rajta. - Szeretem a sötét, viharos időt és sosem volt háziállatom, de igazából nem is vágytam rá. - vetem oda azért félvállról, hogy azért is beszéljünk "egyszerűbb" dolgokról. Amikor besétálunk és válaszol a sorra, amit mondtam, kicsit az arcomba szökik a pír, ahogy realizálom magamtól is, hogy 5-7-5 helyett 7-5-7 lett a versformánk. Kimondania se kell, bár azt nem tudnám elválasztani, hogy megéreztem-e a gondolatai közül vagy egyszerűen realizálódott a hibám. Kissé megütközve nézek magam elé, a pír szerencsére nem szörnyen átütő, de azért így is feltűnő. -...hagyja el bágyadt álmát. - fejezem be, egy kicsit talán motyogósan, miközben a tekintetem az obszervatórium múzeum részének folyosóira függesztem Ronan helyett. Látszik rajtam, hogy zavar, hogy felcseréltem a szótagszámokat, de az is, hogy kicsit még én magam is emésztgetem, hogy mi lett a végső versecskénk így egyben. Hát ma is felkelt a nap, vele a világ hagyja el tompa álmát. Nem vagyok különösebben műelemző, de nem ok nélkül kanyarodik el egy-egy irányba az emberek gondolata, így megkockáztatom, hogy nem véletlenül mondtam azt, amit. Ha pozitív akarok lenni, akkor az ébredés jó hír, ha negatív akarok lenni, akkor az álomról csak egyetlen egy dolog juthat eszembe, illetve egyetlen egy valaki... Jake. Annak az esélye pedig, hogy ő visszatérjen, egyenesen nulla, hiszen megmondta nekem, hogy a Függönyön túl nagy baj van és szükség van rá. Mindig is ez volt a végzete, már a vonatbaleseten érezte, én is éreztem, csak minden erőmmel megpróbáltam tagadni.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Prüszkölve röhögöm el magamat - PFfff -érezhetően nagyon kicsin múlik, hogy ne bukjon ki belőlem valami nagyon kellemetlen megjegyzés de az egész elég hamar csillapodik és újra modorálom magamat. Csak a sokatmondó tekintetem marad ráfüggesztve. Így is képtelen vagyok megállni, hogy ne dobáljam a fricskát egy kis szarkasztikus vigyorral, de azért mégis érezhetően visszafogottabb vagyok és nincs mögötte rosszindulat legalább - Végülis minek tanulni egymásról, a franciák is megették a nemeseiket a forradalomkor.. - széttárom a kezemet, mintha komolyan fontolgatnám, hogy hát végülis ez is egy véleménnyilvánítás az elégedetlenségre meg az éhínségre, elnyomásra… De persze hallottam ám, hogy ő sem tartja fenntarthatónak az ilyen begyöpösödött nézeteket. Amikor viszont szóba hozza az öreget, elkomolyodom és Shanna-ról az előttünk lévő útra nézek - Ismertem a nagyapádat. - a szám sarkában nosztalgikus mosoly van - Na ő egy igazi életművész! Imádtam ahogyan előadja magát. -bukik ki belőlem az őszinte vélemény, de ennél többet nem mondok, hiszen nyilván Shanna jobban ismeri és tudja hogy milyen. - Ha jól tudom, Grindelwaldot Amerikában kapták el először. - hintek el ennyit, bár ezzel nyilván ő is tisztában van - Biztosan érdekelné őket is, hogy mi folyik épp Nagy-Britanniában. Bár azért gondolom a Nemzetközi ügyek tekintetében nincs annyi csúsztatás és cenzúra mint a helyi lapokban a köznép megnyugtatására.. - kivételesen nem érezhet ki hátsó szándékot, legalábbis azt semmiképpen nem, hogy ki akarnék tudakolni valamit ezzel kapcsolatban és azért hoztam volna fel a témát. Inkább olyan csak mintha hangosan gondolkoztam volna… Rápislogok a zöldes-mogyoró színű szemeimmel, ártatlanul hallgatom közben. Próbálom megemészteni mire gondolhat - Miért, mégis hogy szoktak az emberek pontosan ismerkedni? - aztán kissé szemtelenül vigyorodom el, mintha csak meg akarnám kímélni - Szerintem mind a ketten halálra unnánk egy olyan beszélgetést, ami az időjárásról, vagy kisállatokról szólna!- Rábiccentek a találatára. Csendben megtesszük még azt a néhány métert a bejáratig és pár pillanatra rá, hogy megadja a kezdő sort, követi az enyém, anélkül, hogy szóvá tenném, fordított a szótagok számának a sorrendjén. - Vele a világ.
Remény. Hiába a parancsnokság vezetője az apám, még ez sem elég befolyás ahhoz, hogy bármilyen változása megfelelő léptékben induljon el, hiszen végül is a mi dolgunk a parancsok követése, a már megalkotott törvények betartása, mi vagyunk a Minisztérium pallosa, de a döntéseket ők hozzák. Én pedig csak ennyit tudok adni... reményt...
- Ó! A nem-aranyvérűek között a mugli felmenőkkel megint ott lenne a probléma, hogy a "tiszta vérőek" nem lesznek hajlandóak semmit bemutatni a múltjukról, ereklyéikről nekik, és még kevésbé tanulni a náluk... alacsonyabb rendű családoktól. Tudom, hogy rémes. Habár anyai ágon aranyvérűektől származom én is, a nagyapám sose volt olyan szűklátókörű, hogy csak a nagy családokat vegye számításba. - mondom, nem is tudom pontosan, hogy miért mesélek ilyen részletesen a hátteremről. - Végülis pontosan az. Kevés varázslóiskola van, így abban a kevésben koncentrálódik minden használó. És mindközül a Roxfortban, a legnagyobb múlttal, hírnévvel, az egyetlen egyetemmel és persze a közös, angol nyelvvel. Minden út már nem Rómába vezet. - mosolyodom el halványan, bár most már el kell fogadnom, hogy csak a nosztalgia köthet az egyetemhez, hiszen minden létező képzést elvégeztem, ami lehetett. Teljes értékű auror vagyok, nem diák. Arra, hogy kipróbálnám-e magamat amerikában nem válaszolok, talán azért, mert még nem gondolkoztam rajta, de valószínűleg inkább azért, mert megfordult a fejemben és rengeteg további, súlyos gondolatot ébresztett. A félelemnek sok árnyalata van és a válasza teljesen őszinte és el is fogadom. - Talán egy nap. - mondok csak ennyit, miközben áttérünk arra, hogy miért is kérdezget ennyit arról, hogy hol járnék, mi a kedvenc helyem, és így tovább. Látszik az arcomon, hogy finoman ráncolódik az orrom a zavartól, ahogy méregetem, próbálom megérteni. - Furcsa vagy, és nem a "dialektusodról" van szó. - ingatom meg a fejem, mintha nem is ugyanazt a nyelvet beszélnénk. - Nem tudom, hogy mondták-e már valaha, de nem pontosan így szoktak az emberek ismerkedni. - teszem hozzá, mert a kérdések, amiket feltesz tényleg olyan légbőlkapottak és egyszerre még is kellemetlenül mélyek. Ez a kettőség pedig, nos, ráncos orrot eredményez. - Haiku. - vágom rá azonnal, nem hangosan, de valami halk diadalmassággal, talán a hollóhátas iskolaelső vonal villan meg benne. Elgondolkozom, mert bár szó szerint akármit mondhatnék és ráhagyhatnám, hogy oldja meg a következő sort, bennem van egy bizonyos büszkeség, ha már versről van szó, akkor értelme is legyen. Felérünk az obszervatórium dombjának a tetejére, mire a fejemben összeállnak a megfelelő szavak. Nincsenek olyan rengetegen ma, bár azért így is ácsingózik jó pár ember a nulladik kört jelölő csík közelében a kerítésen kívül és belül is. Csak egy szempillantást vetek az órára a téglafalban, de a lépteim tovább visznek a bejárathoz. - Legyen ez. Hát ma is felkelt a nap.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Kismillió gondolat kavarodik fel bennem, de nem kapom fel a vizet arra, hogy azt mondja választás mindig van. Azzal egyet értek, hogy mindig van, csak nem mindig vagyunk képesek megfizetni az árát…- Ez egy elég hosszú és rögös út. Nem vagyok benne biztos, hogy egy ekkora horderejű témára nyitott lenne a Minisztérium. Főleg a jelenlegi állások fényében. - megcsóválom a fejemet. A Minisztériumnak esélyesen nem kell sok, hogy totálisan összeomoljon. Nincs elég ember egyik szinten sem, nem csak az aurorok koptak ki. Így pedig velünk sem lesz foglalkozva, most még semmiképpen. - De azért köszönöm a gondolatot. Ad némi… - kissé szarkasztikusan prüszkölök egyet, annak ellenére is, hogy az urolsó szót… komolyan gondolom - reményt. - Végülis ha a főparancsnok lánya, Shanna Horace Griffin képes volt nyitni az ügyünk felé, akkor tényleg valami orbitálisnak a küszöbén állunk!
- Úgy értettem, hogy a varázslócsaládok rendeznének valami ilyesmit, a varázsvilágnak, pusztán amiatt, hogy egymás történelméről tanuljanak a családok. Aranyvérűeknek a nem aranyvérűekről is lenne mit és fordítva. - tárom szét a kezeimet egy kis rókavigyorral, mintegy kiigazítva hogy amiatt fogalmaztam úgy ahogy és talán emiatt volt félre érthető, mert bár varázshasználó vagyok, és nagyon is a varázsvilág része, alapvetően, elsődlegesen akkor is sellő vagyok, a Minisztérium is így tekint rám és a varázsvilág is, amint ez az információ kibukik. - Hihetetlen, hogy ez még mindig szakadékot képez, pedig a Roxfortnak tudtommal egyre több a varázslény diákja is, nem csak a mugliszületésűek. Olyan, akár egy mini társadalmi olvasztó tégely.. - New York-ra eltűnődve hümmentek - Izgalmasan hangzik. Nagyjából pont úgy, mintha fontolgatnád, hogy kipróbálod magadat náluk. - valamiért megül, hogy nem biztos, hogy jól esne ha hirtelen olyan távol keveredne, noha igaz, hogy engem viszont semmi sem tart itt... Azt hiszem kissé előre szaladtam, de.. így egyben távol kerülne a Testvériségtől is.. - Egy új élet, tele új lehetőségekkel mindig jó terv lehet. - a következő kérdése viszont kissé kizökkent és egy jó ideig hallgatok is. A sóhajban pedig igazából elég sokminden volt. Aranyfényben úszó hegyek, völgyek, tavak, gyermeki gondtalanság, szabadság… - Nem tudom.. talán csak félek vissza menni. - mondom ki az igazságot, viszont nem folytatom, hogy ugyan mégis mi olyan ijesztő ott számomra, ha egyszer jó volt ott. De itt azt hiszem össze ér a bennem megfogalmazódó gondolat Shanna korábbi gondolatával, miszerint a nyugalom és a béke már idegennek hat, számomra ijesztőnek is valahol. Nem véletlenül nem találtam a helyemet a közösségekben akikkel találkoztam az elmúlt időben. - Azért kérdeztem, hogy megtudjam számodra van-e valami “speciális” hely, térség, vagy akármi amihez kötődsz valami miatt. Akár jártál már ott, akár nem, a kettő nem zárja ki egymást. Azt hittem ez miatt válik “kedvencé” az ilyesmi. De javíts ki, ha a te dialektusodban ez mást takar. - öltöm magamra a vigyoromat, nem akadva fenn azon, hogy betört a tudatomba. Én hoztam fel a témát és a helyet is. Akkor is, ha utólag az emlék nem volt rám a legkellemesebb hatással. Így azt sem veszem zokon, sőt örülök, hogy annyiban hagyja és nem nyilvánít részvétet, akármit is érzett ki. - Szerencséd van, ebben nem a rím a lényeg, hanem a szótagszám. Az első sor öt, a második hét, az utolsó szintén öt szótagú. Te elkezded én pedig folytatom és így tovább. - összegzem végül a játék szabályait egy kackiás kis vigyorral, hogy tényleg bele megy-e ilyesmibe.
- Választás mindig van. - válaszolom, kicsit elgondolkozva, már nincs keménység vagy gőgösség a hangomban, egyszerűen ebben hiszek. Mindig vannak opciók, mindig vannak lehetőségek és nagyon sokszor fájdalmas következmények is, de az már személyes döntés kérdése, hogy mikor mondja azt valaki, hogy úgy érezte nincs választása. Érezheti úgy, de attól még nem lesz igaz. - Talán elindíthatnánk egy lépést, egy folyamatot a Minisztériumban a helyes irányba. Soha nem lesznek a bűnök teljesen elfeledve, de ha valaki a helyes oldalt választja és új életet kezd legalább nem követ el több szörnyűséget. Sajnos kétlem, hogy könnyű lenne kérvényezni egy ilyen inditványt, de nem lehetetlen. - teszem hozzá, talán az esküvő után, másnap amikor visszatérek a parancsnokságra elővehetem a jogász kapcsolataimat. Ideje ahelyett, hogy az ő táboruk növekedik, a miénknek lennie annak, ami megbocsájtást üzen, nem csak vasakaratot. Minden esetre egyértelműen olyan téma ez, amit nem lehet megoldani két perc alatt és rengeteg aurort, diplomatát, jogászt, a Winzengamotot, sőt, magát a Mágiaügyi minisztert kell bevonni. Egész életemet úgy éltem, hogy auror akartam lenni, de ez sem elég ahhoz, hogy tudjam milyen következményei lehetnek egy ilyen lépésnek.
Nem vagyok hajlandó megköszönni a bókot, ám látszik, hogy a McGalagony professzortól tanult összeszorított ajkaim nem szigorúságot mutatnak ez úttal, hanem próbálok nem mosolyogni. - Lehet, hogy így is van, bár a muglik nem tudják előlünk elrejteni a vívmányaikat, hiszen nem tudnak rólunk, csak ritka az, aki varázslóként a varázstalanok között akar élni és át is adná nekünk a tapasztalatait. A Minisztériumnak pedig megvannak az elzárt szintjei, a misztikum, a tudás, nem mindenkinek nyitott. Egy tárlat kiállítás ártalmatlan ugyan, de a tudatlanság vagy a túl sok tudás birtoklása is veszélyekkel járhat, ha nem a megfelelő ember kezében van. - mondom, kicsit komor ez a kép, de annyi minden van a hátam mögött, hogy ez egyáltalán nem csoda. Hiszen már nem egy másvilági erővel, lénnyel vagy éppen mágiával hozott össze az élet, olyan tudás birtokában lévő sötét varázslókkal, amikhez néhol még csapatban is képtelenek voltunk felérni. Főleg úgy, hogy rálátásom volt ezekre és eredetileg kísérleti mágiákkal visszaélő bűnözőkkel akartam foglalkozni eléggé nagy rálátásom van arra, hogy minek kéne titoknak maradnia örökre. Persze felületes tudásról, történelemről és annak a megosztásáról más a kérdés, de még mindig varázslókról és muglikról beszélünk és a varázsvilág védelmi törvények nem véletlenül lettek érvénybe hozva évszázadokkal ezelőtt. Nekik nem igazságos, hogy nem tudnak rólunk, nekünk pedig nem igazságos, hogy titkolóznunk kell, de legalább nincs rettegés, félelem, háborúk. Nehéz ez az egész, hiába volt már precedens a történelembe, hogy a sötét varázslók le akarták leplezni vagy egyszerűen nem törődtek a titoktartással, a mostani állapot politikailag is más, rengetegen értenek velük egyet - még ha a módszerükkel nem is. Én képtelen lennék eltekinteni a sok szörnyűségtől, amit tesznek, viszont nekem mindig nagyon erős igazságérzetem volt és mindannyian mások vagyunk. - Londonban mást? Nem is tudom. Viszont, ha nagyobban gondolkozom, akkor New York és a MACUSA, bár az a varázsvilág része és semmi sem tart vissza, és… Róma, azt hiszem. - gondolkozom el, talán az a választás is a jog-vonalon halad, gazdag történelemmel. Nem hiszem, hogy képes lennék azt mondani, hogy Hawaii vagy bármilyen napsütéses tengerpart, ahol csak tétlenül hevernék, a nyugalomtól végtelenül elszoktam. - Ott volt az otthonod? Miért nem látogatsz vissza a vidékre? - kérdezek rá, pedig nem szándékosan próbálok ezúttal a fejébe látni és kikémlelni a gondolatait a sóhajtás mögött. A kíváncsiságom átveszi a tudatosság felett a hatalmat, mert ahogy a Tulipán lépcsőt említi és felsejlenek az emlékei úgy abból is kiragadok, nem is keveset. Elkapom a tekintetem róla, de a hangulatváltozás elárulja, hogy valamit megtudtam róla, amit nem illene. - Amikor azt kérdezted, hogy mi van itt számomra azt hittem csak azért kérdezed, hogy a szokásos látványosságok közül belődd, melyik áll közel hozzám. Nem azért, mert tinédzser korodban jártatok itt vele. - hozom fel, ezúttal úgy döntök nem hallgatom el, akkor se, ha nem feltétlenül érezte meg a “betörésemet” a fejébe. Az emlékben a lány, Becca, még Roxforti végzősnek tetszik és mivel két év van közöttünk Ronannel még az is lehet, hogy akkortájt jártunk mi is itt Jake-kel, talán még egyszerre is, csak az Obszervatóriumban és a Királynő házában. Furcsa gondolat ez, de szerencsére ő nem lát be az én fejembe, hogy megkérdőjelezze. Nem akarom még egyszer mondani, hogy részvétem, hiszen míg én Jake-kel töltött időmről én nosztalgiával beszélek - bár így is fáj - nála ez nincsen úgy jelen. - Kiskorom óta vetem papírra a gondolataimat, de azt nem mondanám, hogy író vagy éppen költő lennék, sőt. A rímfaragás nem az erősségem, de ha csak játék, nem zárkózom el tőle. Nem lehetek mindenben tökéletes. - mosolyodom el, versengésre készen pillantva a szemem sarkából felé, ami azt sejteti, hogy egyébként határozottan maximalista tudok lenni, még játékokban is.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Mostanra már nem is igazán maradt választása azoknak akik benne ragadtak és húzták a távozás opcióját. - ingatom meg a fejemet, mintegy hangot adva annak, hogy Grindelwald irányvonala több mint radikális és ezt el is ismerem, ugyanakkor annak is hangot adok ezzel, hogy akik nem “menekültek” el elég gyorsan a “felemelkedésekor”… azok valójában csapdában rekedtek. - Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik félelemből vagy önvédelemből rekedtek a túlparton. - vagy félelemre épített-generálódott önvédelemből.. - De tény, Jude csak simán gyenge volt. - ismerem el egy indulattal telt grimasszal, de aztán csak szusszantok és megcsóválom a fejemet. Mintha ezzel ki akarnám rázni a gondolatát a fejemből és lezárni ezt a részt. Valahogy a kikötés után pedig sikerül teljesen más vizekre eveznünk. Arra, hogy örül, hogy kinyíltam csak egy mosolyt kap, egy olyasmi mosolyt, amiben benne van, hogy tisztában vagyok vele, hogy egyfelől célt értem. A tekintetét keresem az enyémben ott van, hogy “és nem áll szándékomban újra falakat emelni előtte”. Talán a tényleges bizalom első szikrája a részemről ez. Kiszalad belőlem egy jó kedélyű “HmPff” - Akárhogy így, jól áll ez a szín. - hagyom rá végülis egy biccentéssel. Azt hiszem eleget piszkáltam az oroszlán bajszát, most ideje kicsit békén hagyni. - Gondolj bele, hogy ha valami közös tárlat-kiállítást csinálnának ezekből a holmikból, mennyit gazdagítana a kultúrájukon a varázslóknak.. Így olyan mintha sajnálnák egymástól a tudást és a történelmüket. - nyilván nem a sötét vagy kétes ereklyékre gondolok feltétlenül, de végülis a Roxfortnak is van “tiltott” részlege a könyvtárnak, meg ott a Tiltott rengeteg.. a tiltott folyosók meg egy csomó olyan rész ami amúgy nem épp gyerekbarát, mégis ott vannak mind! Már az iskolába való belépéstől arra készítenek, hogy a varázsvilág tele van tiltott vagy veszélyes dolgokkal, de amúgy mindenkinek a saját döntésére bízzák majdhogy nem, hogy mennyire tartja be a tiltásokat.. A figyelmünk egy kis időre a tobozra irányul, és valamicskét talán ez is old a helyzeten, képes vagyok leállni még trükközni is vele, a sarkammal felkapni és egy kicsit produkálni magamat, totális könnyedséggel. Persze aztán vissza passzolom hozzá, az emelkedőn meg majd valahol félúton elhagyhatjuk.. Felmerül bennem egy adag még egészséges, csak egy kicsit motoszkáló féltékenységszerűség, hogy milyen jó, hogy neki elfoglalt élete lehet én meg munkát se kaphatok úgy.. De aztán emlékeztetem magamat, hogy annak, hogy a magam ura lettem és rendelésre csinálok meg dolgokat, amiket elég elpostázni elég nagy szabadságot is adnak, ami meg cserébe neki nincs. Bár az hogy elfoglalt, még nem jelenti hogy örökké csak a munka van ott. Elnézek arra amerre biccent és amerre lényegében haladunk, akkor is, ha tudom hogy mi van arra. - És van olyan, amit mindenképpen megnéznél, ha lenne időd? - arra, hogy miért, csak megvonom a vállamat - Kíváncsiság. Nekem végtére is, nincs aktám rólad. - tárom szét a karjaimat ártatlanul egy kacér mosollyal, mintha abban aztán minden benne lenne rólam is. - A Skye sziget. - akarva akaratlanul is sóhajtok egy kisebbet ahogy a szigetre gondolok, a szemeimen és az arcomon is látszik, hogy nem tudom kizárni, hogy néhány emlék ne jöjjön elő. Igazából elég sokminden köt oda - De ha városon belül kéne valamit mondani akkor a Tulipán Lépcső. - viszont ahogy kimondom, egy kissé meg is bánom és az arckifejezésem is ezzel együtt változik. Becca kúszik be a gondolataimba ismét. Tizenhat-hét körül lehettünk és hiába a Királynő Házában voltunk, úgy kergettük egymást a lépcsőházban mint két szerelmes idióta.. De hát, azok voltunk.. Felvillan az első csók emléke.. Az első minden emléke.. Az akkori izgalom épp olyan hevesen él az elmémben, szinte mintha helyben lennék.. De valahogy egyáltalán nem esik jól. Nem látom szépnek, nem látom nosztalgikusnak, nem tudom felcímkézni mint “boldog idők”, csak fájdalmat érzek. De végül mondhatni sikerül elhessegetnem az egészet, mintha csak egy kellemetlen betolakodó lenne és vissza térnem a valóságba, Shanna mellé. És ahogy ránézek, valahogy minden… Minden enyhülni látszik. Persze amikor rajta kapom magamat, hogy milyen hatással van rám az valahol engem hoz zavarba(bár nem látványosan), mert nem számítottam rá. De aztán eszembe jut valami - Szereted a verseket és az írást? Ismerek egy jópofa játékot. - ennél a kérdésnél viszont már újra vissza tér a szemeimbe a csillogás is.
Meghallgatom a válaszát, de teljesen nem nyugszom meg, még mindig ott marad a furcsállás a tekintetemben. Az érzelmeket, tetteket nem lehet mindig teljesen logikusan felépíteni, vannak olyan tényezők, amiket nem olyan egyszerű meglátni vagy megérteni, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkoznék vele. Csak két évvel jártam felettük, nem olyan hatalmas különbség, még se ismertem egyiküket sem igazán, csak a papírmunkákból láthatok összeállni egy afféle profilt róluk, ami néhány ponton ellentmondásosnak tetszik. - Sokaknak egyszerűbb a másik kezébe helyezni a döntéseket, ha csak egy maréknyi célja is az érdekét szolgálja. Legalábbis... a gyengéknek. - válaszolom, hiszen soha nem fogom megélni azt, hogy a Testvériség és Grindelwald eszméit bármilyen szinten is elfogadjam. Ahogy "bemutatkoztak" a Royal Albert Hallban egy propaganda videóval az azonnal mindent elmondott. Propaganda, agymosás, csak tömegeket akar a karizmájával irányítani, ameddig a világot a saját kényekedvére nem formálja. Minden rendszerben akadnak hibák, de a Testvériség egésze egy nagy hiba. Ahogy a törvényt megkerülték, ahogy esélyt adtak Grindelwald felemelkedésére. Talán volt egy olyan pont, amikor minden tag szándéka tiszta volt és csak a hangjukat akarták hallatni, de kérészéletű ahhoz képest, amennyi pusztulást hoztak magukkal. Előre sietek egy kissé, ez egyértelmű, és amikor elkezd viccelődni a pírrel akkor egy gyilkos oldalsó pillantással jutalmazom, észrevétlenül kicsit összeszorítva az ajkaimat. - Milyen mulatságosnak gondolod magad, örülök, hogy ennyire kinyíltál a társaságomban. - válaszolom, aminek az eleje persze civakodás, a vége viszont valójában tényleg igaz. Jó érzés volt valakivel beszélni, aki hasonló helyzetben van, mint én, csak az érem másik oldalán, még akkor is, ha egyelőre nem tudom pontosan hogyan kéne kezelnem a vonzódást, amit ahogy hangot adott róla, belém is tisztán odafészkelte magát. - Mi lenne, ha abban maradnánk, hogy csak gyorsan sétáltam és könnyen kipirulok? - teszem hozzá, kicsit ezúttal vizslatóbb tekintettel az egyértelmű hazugságot, hogy kapok-e tőle egy bólintást. Most már nehéz nem látni a csibészes félmosolyát, a férfias arcélét, a magas, szélesvállú alkatát, pedig igyekszem a gondolataimat visszaterelni egy semleges-érdeklődő mederbe. - Mi se vagyunk különösebben műgyűjtő fajták, a nagyapám mindig, mindenkibe a kapcsolatok erejét próbálta sulykolni. A közepeske mágiatörténeti tudásom a könyvekből és az iskolából ered, nem a magánereklyéinkből. - válaszolom, kicsit elgondolkozva. Természetesen azok után, amiket mesélt, a molyrágta szőnyeghez még egy szegényes környezet is társul a képzeletemben, tehát ég és föld a mi háztartásunkhoz képest. Vagy inkább víz és föld. Könnyedén tovább rúgom a tobozt magunk elé, eszembe se jut csak úgy átlépni, még kicsit el is mosolyodom a gyermeteg játékon, bár versenyszellemnek nem lehetne nevezni amilyen könnyedséggel tovább gurul. Persze, az is igaz, hogy a képességeimnek hála pontosan oda kerül néhány méterrel a fiú elé amerre haladunk, a telekinézist olyan észrevétlenül és természetesen használom rásegíteni a rúgásra, mintha mi se történt volna. Jobb így, mint a foci vagy bármilyen jellegű sport-tudásomban bízni. A parkon át elkezd emelkedni az ösvény, de szerencsére annyi állóképességem akad, hogy ne fulladjak ki, annak ellenére, hogy korábban erre akartam fogni az arcpírt. - Eléggé elfoglalt életet élek és többnyire akkor hagyom el a varázsvilágot, amikor egy nyomozás arra mutat és azok nem a legjobb körülmények ahhoz, hogy a helyszín a kedvencemmé váljon. - válaszolom, majd elgondolkozva felhümmentek. - Viszont, ha választanom kell... Éppen ott vagyunk. - biccentek az domb teteje felé, ahol a nulladik fok szalad az obszervatórium épülete mellett. - Miért kérdezted? Neked van ilyen?[/i][/b][/color] - fordítom vissza, mintha őszintén elfelejtettem volna, milyen is az, amikor két ember ismerkedik.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Ő volt az első. - szusszantok egyet, elismerve, hogy igen Shanna jól emlékszik - A meghunyászkodás, nem egyenlő a tétlenséggel. Az esetében annyit jelentett csak, hogy talált egy talpat, amit nyalhat és amitől azt remélte, nem tapossa el. Viszont tudta azt is, hogy számomra mit kell felmutatnia, hogy reagáljak. Csak én nem talpat nyalni akartam, hanem jövőt. - a hangomban még ott a bosszúság és valahogy az is, hogy a jövőt azért annyira nem engedtem el. Még mindig hiszek benne, hiába a rengeteg szar és peremlét. A hajót kikötöm, utolérem és lám lám! Kissé meglepett, ártatlan félmosollyal konstatálom a pírt az arcán, amit lehetne annak is betudni, hogy sietett.. - Valami.. ráragadt az arcodra. - minden szemrebbenés nélkül nyúlok felé, mintha csak le akarnám törölni - Makacs foltnak tűnik, olyan kis pirosas izé… - magyarázom neki készségesen, mintha fogalmam sem lenne róla, hogy mi az ott még a szemöldökömet is össze vonom mintha nem érteném. Persze csak piszkálódom vele, bár semmi rosszindulat nincs benne. Merészen azt gondolom, egy kis játék, esetleg némi civódás bele férhet ebbe a napba. A múzeumokra és az aranyvérűek nappalijára hümmentek és biccentek egyszerűen. - A mi nappalinkban csak egy molyrágta szőnyeg volt. És még csak nem is a repülős fajta! - bosszankodom szemet forgatva, miközben egy tobozzal kezdek dekázni és végül csak átgurítom Shannahoz úgy, hogy a lába elé keveredjen. Talán veszi a lapot és feléled benne a versenyszellem, vagy átlépi.. ki tudja? - Van kedvenc helyed a muglik világából? - nem pont tudományos vagy mély téma az előzőek után de miért ne? Valahogy sejtem, hogy nem pont az a mugli világban elvegyülgetős alkat, de azért csak van valami olyan hely ami hozzá nőtt és nem a varázsvilág része. - Vagy elég ha van valami jelentősége.
Nekem egész életemben meg volt a helyem, egy szerető család, egy karrier, egy tökéletesen kikövezett út, amit örömmel követtem. Soha nem volt kérdés, hogy ki fog segíteni, ha baj van, hol éljek, hova járjak iskolába, mi leszek, ha nagy leszek, és így tovább. Egy beton biztos, stabil hátterem van így szinte elképzelhetetlen az, ahonnan ő jött. Szinte... de minél többet beszél róla, annál tisztábban körvonalazódik minden, főleg, hogy az érzéseit is egyre tisztábban tudom megragadni. Nem tudom, hogy azért, mert most kezdtem el csak ráhangolódni, tapogatózni, vagy azért, mert ő lett nyíltabb velem, vagy egészen más miatt (mondjuk mert kezd kiürülni belőle a bájital, amivel próbált védekezni), de a végeredmény ugyanaz, hogy tisztul a kép. - Azt hittem... azt hittem ő volt az, aki belépett elsőnek a Testvériségbe, aki magával rántott, nem ez volt az egyik az enyhítő körülmények közül? - kérdezek rá, de közben bennem van az érzés, hogy miközben dühösen beszél, hogy hozzáérjek, mintha ennyivel le is nyugtathatnám. Magától is elszáll a feszültség, de a kérdéseim attól még megmaradnak. Nehéz logikus okot találni arra, ami történik, pedig próbálkozom, de a tekintete, a mosolya, a tartása, mind azt üzeni, hogy akármivel is tudok előállni, az butaság. Tudom, hogy az, még is egyszerűbb lenne elhinni, amit mondok, mint szembenézni azzal, amit érzek. Főleg, hogy ezen a ponton már elkezdek szembesülni azzal, hogy nem csak a gondolataim kalandoznak el, de a testem is reagál a szavaira. A fejemben visszhangzik, ahogy elhagyja a száját, hogy "nekem feszülni", amire az általában nyugodt, megfontolt vérem most felpezsdül. Még ha hasonlít is arra, amikor érzelmesen támadok vagy védelmezek valakit, akit szeretek, ez még is teljesen más, ösztönösebb. Jake óta senki nem került a közelembe, még egy érintés erejére se, most még is ahogy felpillantok a tekintetére azon kapom magam, hogy hozzá akarok simulni, hogy talán, talán megkaphatnék tőle valamit, amit már azt hittem örökre elveszítettem. Aztán újra becsap a bűntudat érzése, az, hogy megcsalnám vele Jake-et. Nem rohanok szó szerint, de azért gyorsan kúszik be közénk a távolság, hogy gyorsan partot érjen a lábam és el is induljak. Kell az a néhány pillanat, szinte nem is törődöm azzal, hogy mit kell csinálnia ahhoz, hogy biztonságosan kikösse a hajót az erre kijelölt dokkon. Amikor a hosszú lépteivel beér akkor csak remélem, hogy az arcomról a pír eltűnik, de valószínűleg akad még egy kevés. - A Mágiaügyi minisztérium és a Roxfort is maga egy múzeum, rengeteg kiállítási tárggyal és teremmel, de igen, főként könyvek őrzik a történelmet és, nos, az aranyvérű családok nappalija az egyéb ereklyéket. - válaszolom, de azért kicsit elgondolkozva ráncolom össze a homlokom. - Ha jobban belegondolok, azért néhány múzeum van, de csak kettő jut eszembe. A Kviddics múzeum és a mugli múzeum, bár annál bárki többet tanul, aki ténylegesen el meri hagyni a varázsvilágot és elvegyül itt. - vallom be, miközben elsétálunk a tengerészeti múzeum mellett és lassan rátérünk az ösvényre, ami először andalgós, majd kicsit fárasztóbban, élesebben emelkedik fel az obszervatóriumhoz és a híres nulladik fokhoz.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Az első reakcióm egy pillanatnyi kiüresedés és a távolba révedés, vagy épp pont hogy befelé figyelés. - Azok akik a felszínre jönnek általában tartoznak valahova. Van hátterük, ami támogatja, vissza várja őket, vagy ami felelősségre vonja őket. A “magamfajtát” úgy képzeld inkább el, mintha iratok nélkül vagy nyomokban büntetett előélettel akarnék új életet kezdeni egy idegen országban. Ha pedig a “magamfajtát” senki sem fogadja, más utakat keresünk.. - összegzem megingatva a fejemet, kissé már erőtlenül, még a vállamat is megvonom. Tényleg úgy érzem, hogy csak pofon a szarnak ebben a pillanatban. Így hát a reakcióm is kissé ezt tükrözi. Viszont utána ha akarom ha nem minden feltódul. Vagy legalábbis épp elég és még amikor felhívja a figyelmet is a változásra, akkor sem tudom elvágni egy lélegzetből. Ez most nem olyasmi amit csak úgy vissza tudnék nyelni. Ott van bennem a vágy, hogy ha eddig rossz döntéseket is hoztam, ez még mindig nem lehet a vég! Nem itt ér véget a harc, ahogy az életem sem. - Még mindig dühös vagyok a testvéremre. A szüleink esete őt meghunyászkodásra késztette. Mindig az mondta, hogy jobban tenném, ha én is tudnám, hol van a helyünk a táplálékláncban és ha el is jön egy új korszak, ott it tartanám magamat ehhez.. - a szívem szinte lángol ahogy kimondom, de aztán minden csillapodik és végül elhamvad a hírtelen támadt dühöm is. Főleg, hogy Shannaval össze szemezünk és ez valahogy feloldoz egy kicsit bennem mindent. A mondandója meglep de egyben féloldalas vigyort csal a fejemre és a szemeim is kissé sunyin villannak, mondhatni van benne valami flört - Remélem jól átgondoltad, hogy ezt most vallomásként is felhasználhatnám ellened. - hagyok neki egy kis időt, hogy megeméssze és hogy annyira ne tudja komolyan venni. Aztán csak Mmm-enek egyet - Én inkább úgy fogalmaznék - most hogy kicsit jobban rátaláltam a gondolataimra és a hangomra. - hogy felkeltette a kíváncsiságomat, hogy amilyen energiával képes voltál nekem feszülni, vajon az életnek is képes lennél újra ilyen elánnal neki menni..? - valahogy biztos vagyok abban, hogy képes lenne rá. És az, hogy ez alatt a rövid idő alatt, amióta össze botlottunk a kikötőben képes volt a gyermeki és egy nagyon sebezhető oldalát is megmutatni… Ez jelenleg csak tovább ütötte nálam a vasat. Határozottan indul meg, én viszont azért még rögzítem a hajót, így lehet pár perc előnye, de hosszú a lábam, hamar beérem és mellé szegődve hallgatom a válaszát. - Épp ideje akkor, hogy láthassam ezúttal belülről is. - nem szánom kétértelműnek a mondatot, de az előzmények tekintetében az ember ilyenkor hajlamos mindent félre érteni vagy kétértelműen fogalmazni akaratlanul is. És az az igazság, hogy bár felemlíti a tengerészeti múzeumot és le is reagálom egy érdeklődő ühümmenéssel, de valójában végig őt nézem. - Időnként sajnálom, hogy a varázsvilág nem bővelkedik múzeumokban. A történelmünk emlékeit leginkább külön engedéllyel látogatható levéltárak, vagy a Minisztérium őrzi… Na meg persze Binns professzor.. - engedek meg némi humorizálást.
Érdekes, amit megoszt és valahol furcsa, hogy ilyen sokáig tartott, hogy a sellők igazán a látóterembe kerüljenek. Nem mintha lustaság miatt maradtak volna ki a tájékozottságomból, ám még mindig igen ritkák a felszínen, ezek szerint azért, mert ahogy engem taszít a nyomás érzése, úgy őket a hiánya. - Akkor ezzel tudok azonosulni, illetve a másik véglettel. Nem csoda, hogy olyan ritka a felszínen sellővel találkozni, a Roxfortban is csak maroknyian vagytok, pedig ott koncentrálódik minden. - válaszolom, kicsit félig felvont szemöldökkel, a reakcióját várva. Nem arról van szó, hogy szándékkal az orra alá dörgölném, hogy az akarata ellenére kellett otthagynia az iskolát amikor kiderült, hogy a Testvériséghez tartozott, de ez is egy nagy pofon volt az életében, ezzel is csak még jobban elszigetelődött. A hirtelen düh, hányinger, erős érzelmek egy kicsit meglepnek, amikor átszivárognak a tudatomban, de érzem, hogy nem ellenem irányul, hanem... a testvére ellen? - Minden rendben? Valami megváltozott. - mondom egyszerűen, egyenesen, hiszen a tartásból, tekintetből is olvashatnék, nem csak a legilimentor képességemmel és most eléggé elmerült a múltban, bár azt nem hallom ki, hogy a testvérét hívják Ronannek és ő valójában Jude - szerencséjére. Nem szeretem a meglepetéseket, szeretem átlátni a helyzetem, de ez a beszélgetés a hibáinkról, a szeretteinkről, akiket elvesztettünk szépen lassan kihúzza a talajt a lábam alól, így szó szerint meglep, amikor egyenesen a szemembenéz és beszivárognak a fejembe a képek rólunk. Rólunk? Más szemével látva magamat, azt a tüzet, amivel képes vagyok védelmezni a minisztériumot vagy akármit, amiben vagy akiben hiszek. Viszont azt is újra látom, amikor elszaladt velem a ló és hogy még ennek ellenére is én vagyok az a személy, aki beékelte magát az elméjébe. Nehéz vagy lehetetlen lenne azonnal bevallanom, hogy minden vitánk, minden álláspontunk ellenére is vonzónak találom a szilárd kiállásával és hitével, hogy a világ a feje tetején áll, de új utakkal rendbehozható. Egy érme két oldala vagyunk talán, és most először állunk így szemben. - Legilimentor vagyok, talán egyszer túl mélyre ástam és ott maradt a nyomom. Vagy Stockholm-szindróma, szereted, ha elnyomnak, kínoznak vagy számonkérnek. Vagy... - sorolom, azonnal úgy kezelve, mintha csak egyszerűen kimondta volna a nevemet. Elutasítás lenne ez az egész? Hogy azonnal kifogásokat, indokokat keresek a miértekre, ahelyett, hogy elfogadnám, hogy valakinek ezen a földön még jelenthetek többet barátnál? Átjár a szokatlan forróság, az arcomat, a bőrömet, az egész testemet, zavarba hoz, hogy én lehetek az, aki újra megnyitotta a szívét a szerelme halála után, zavarba hoz, hogy bárki szemében fiatal nő vagyok és nem gyászoló özvegy. Elfogadom a kezét, amikor leszállunk, az érintése nyomán újra bizsergető érzés szalad végig rajtam és hiába engedi el a kezem/karom, valahogy az érzés fantomként megmarad. A tekintetem egyenesen az obszervatórium dombját keresi, ami csak egy tizenöt-húsz perces séta innen. - Pedig az obszervatórium mind közül a legérdekesebb. - válaszolok, és azonnal el is indulok, nem rohanva, nem menekülve, de azért még is csak céltudatosan, nem szöttyögve-andalogva. Már rövid percek alatt elérünk a park melletti múzeumhoz is. - Ez pedig a tengerészeti múzeum, van néhány érdekes terme, de inkább mugli gyerekeknek rendezték be. - biccentek az épület felé, de a gondolataim között még mindig rajta, Beccán, Jake-en és magamon kattogok. Azt mondta, hogy azt akarja, hogy lépjek tovább, akkor miért ilyen rettentő még a gondolata is annak, hogy valakinek tetszenék.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Elsajátítható olyan mágia, amivel egy embernek is át tudjuk adni a víz alatti légzés és beszéd képességét.. De tény, valószínűleg ezzel sem tudnátok olyan igazán mélyre merülni. - osztom meg vele a gondolatot. Eltűnődöm azon, hogy őt megrémítené az odalent. - Vicces, hogy ezt mondod. A nomádabb közösségekben van olyan aki amiatt nem mer a felszínre menni, mert fél, hogy szétesne a levegőn. Pont a nyomás hiánya miatt.. - mosolyodom el önkénytelenül is egy kissé, de hamar elillan. Főleg amikor a döntéseim árát firtatja. Egy darabig próbáltam meghúzni magamat, úgy igazán nagyon. Hiszen az egyik oldalról a Minisztérium figyelte minden lépésemet, a másik oldalról viszont azzal, hogy Ronan helyébe léptem… a Testvériség szemében áruló lettem. Ronant én löktem át azon az átjárón. Annyi gyűlölet és megvetés gyűlt fel bennem iránta akkoriban, hogy az ebben a pillanatban egészen félelmetesnek tűnik. Esélyesen a végtelen közönbössége a szüleink esete iránt indította el bennem az egészet és az, hogy szerinte az emberi alakkal és tudattal rendelkező varázslények jogai jól vannak úgy ahogy vannak és inkább meg kellett volna húznunk magunkat. Mert szerinte csak akkor lehetett volna helyünk az “asztalnál” ha meghúzzuk magunkat..! Micsoda egy öncsonkító idióta gondolkozás ez?! Emlékszem amikor először vitába szálltam vele ezzel kapcsolatban és csak próbált elhallgattatni. Hányingerem támad, ha arra gondolok mennyire szolgalelkű volt. Persze, hogy az után mentem aki azt ígérte, a jogok kiegyenlítődnek és nem maradunk segítség nélkül. Nem az után, aki félre söpörte az ügyeinket az asztaláról, mondván, hogy az egyik felünk varázslény besorolás alá esik, keressük az illetékes irodát… a másik felünknek pedig autonomiája van, hát akkor menjünk és gyakoroljuk az autonomiánkat! Aki pedig nem tartozik hivatalosan, vagy épp szervesen egyik közeli autonom közösség alá, szúrja tökön magát..! És akkor most ez a hülyeség Alariccel.. Tudta, hogy nem az vagyok, akinek mondom magamat és olyan nagyon jól ráhibázott Shannara, hogy nem hiszem el, hogy nem véletlen lett volna! A kérdésére a tekintetünk össze találkozik és érzem ahogy áttörik valami határvonal. A tekintetemben a sajátjával találhatja szembe magát és jó néhány emlékfoszlánnyal. Emlékfoszlányokkal amikben ott vagyunk. Minden beszélgetésünkben volt egy holtpont, amikor még nem fordult át teljesen vitává. De igazából pont a harciassága is hozzá tett számomra ahhoz, hogy valami feléledjen bennem. Röpke foszlányok élénkülnek fel bennem amikor a fiatal nőt láttam benne, nem egy özvegyként. És beékelte magát a gondolataim közé. Innen nézve nyilván két éle villan fel annak a bizonyos pengének. Egyfelől hogy végig ott volt bennem amióta a kikötőben össze futottunk, hogy jó lenne felé közeledni, viszont fogalmam sincs hányadán áll. Az persze csak nyomokban merült fel bennem, hogy tisztában vagyok vele, nemkívánt élőlény lehetek az életében valahol a peremterületeken… A szívverésemet ignorálhatatlanul érzem ahogy meglódul, de kívülről azért próbálom lazára venni. - Talán kissé túlságosan kedvelem a kihívásokat, hogy pont ő érte ezt el nálam. - Shanna esélyes, hogy magára fog ismerni, ha a gondolataimat, érzeteimet is mellé társítja. Ami a gyász témáját illeti. Tényleg érdekelt, ő hol tart benne, miként éli meg. És amit megosztott igenis segített egy kicsit. A gyászban az ember mindig egyedül érzi magát, kölönösen ha a szerelmét gyászolja. A mi korosztályunk pedig nem éppen az, akik között minden bokorban találni hasonló helyzettel küzdőket.. Bár ahogy a háború egyre elkerülhetetlenebb, valószínűleg ez is változni fog… És ez mellett ott volt az is, hogy nyilván szerettem volna tudni hol tart. Hogy ha lépnék felé, nem-e menekülne el? Nyilván örülök mint majom a farkának, hogy itt van a hajón, hogy valahogy furcsán nyitott mindenre amit feldobok neki, viszont nem vagyok hülye. Nem fogom készpénznek venni, bár vissza tartani sem fog, hogy próbálkozzak. Teszem azt, a kitérővel az obszervatóriumba. Talán új, valamivel mélyebb értelmet nyer az is számára amikor azt mondtam, jó lenne nem egyedül hajózni. Viszont az, hogy kimondatlanságban hagyom a nevét, valahol az instant visszautasítással kapcsolatos védelemnek szól. - Remélhetőleg, neked sikerül. - mondom ki elszakítva a tekintetemet tőle.
Miután kikötöttünk lesegítem a hajóról, bár nem muszáj elfogadnia a kezem. - El kell ismernem, nem túl sűrűn jártam itt. Csak a piacot ismerem, a Királyi Tengerészeti Főiskolát és a parkot… - tűnődöm el ahogy körül nézek. Kicsit fura, hogy sosem jártam az obszervatóriumon belül. Valahogy mindig lemaradt a listáról.
//Mivel Shanna Legi, szabadon szemezgethetsz az offokból és veheted gondolatnak, érzésnek az összeset. Shanna azt kapja el, amit akarsz.
Kicsit furcsállva hallgatom a válaszát, az az igazság, hogy soha nem törődtem a víz alatti társadalmakkal és a fajok közötti megegyezéssel, átjárással, csak azzal, aminek szervesen köze volt hozzám vagy a Minisztériumhoz. Én mindig bevetésről jöttem-mentem és szerencsére sellőháború még sose volt porondon a többi szörnyűség mellett a tányéromon ahhoz, hogy utánuk kelljen néznem. Az időm mindig is véges volt és így is annyi mindenben akartam jártas lenni, kitűnni, nem csak a csatában, párbajban, a mentális képességeimmel, de a bájitaltan, az elméleti kutatások, másvilági felfedezések, amikhez a gonoszok olyan nagy szeretettel nyúlnak, mindez lefoglalta minden időmet. Bár szeretném azt állítani, hogy még a mai napig is jól kijövök mindenkivel, legyen akármilyen, ez annyira már nincs így, mint tinédzser koromban. - Neked természetes, nekem idegenül hangzik. Nyilván, mert nem tudok olyan könnyedén lélegezni a víz alatt, de engem összenyomna, megrémítene a nyomás odalent. Nem oda termettem. - válaszolom, de nem azért, hogy bármilyen negatívumot mondjak a víz alatti életre, szimplán Jake-nek volt a nagy szerelme, nem nekem, én csak követtem bárhová, ha csónakázni akart, ha a vízparton akart találkozni, mert őt szerettem. Viszont önmagamban állva, a közös emlékektől eltekintve, egyértelműen van bennem annyi az animágusi nagymacska alakomból, hogy bár bemegyek a vízbe, úszni is tudok, nem a legkedvesebb időtöltésem. Nem egyszerű kimondani, amiket megosztok vele és talán butaság is, hogy éppen ő az, akinek megnyílik, akire annyira sokáig gyanakodtam a Testvériségi kötelékei miatt, hiába állt végül a társaim mellé a St. Pál Katedrálisban az elmondásuk szerint. Ha mindentől, tényleg mindentől eltekintünk, akkor a gyász, amin keresztül megy annyira hasonlatossá tesz minket, hogy még is úgy érzem nem találhatnék jobbat nála annál, akivel megosztom. Nem baj, hogy nem érint meg, nem baj, hogy nem ölel át, nem nyugtat meg, bár tény, hogy elhagyatott vagyok, megállok a saját lábamon, mindig is így volt és így lesz. - Szinte egyszerre veszítetted el a közösségedet, az ikertestvéredet, a lányt, akit szerettél és az egész világot kihúzták a lábad alól a döntéseid miatt. - mondom halkan, mintha az ilyen összegzésekkel emészteném meg a szavait és próbálnám megérteni az ő oldalát. Nem egyszerű, főleg, mert bennem a késztetés, hogy belenézzek a fejébe, nem kicsit, nagyon. Ahogy végignézem az érzelmeket végigfutni az arcán, amit egyébként kicsit, mintha végig visszatartott volna előlem, most már kicsit egyértelműbben rajzolódnak ki előttem az igazságok. Bűntudata van, ahogy nekem is, hiszen Jake nem akart auror lenni, ellent mondott volna még az apja nyomásának is, de nekem mindig is az volt az álmom, hogy együtt legyünk beosztva a Minisztériumban is. Szinte csőbe húztam, amikor látogatásra mentünk még hetedikesként és már be is jelentettem, hogy a neve már a listán van a gyakornokok között. - Neked sikerült? Sikerült érezned valamit más iránt? - vonom össze a szemöldököm és ezen a ponton már tényleg egészen belefúrom a tekintetemet az övébe, sőt, mentálisan is ráhangolódom. Tudni akarom, hogy igazat mond-e, hogy tényleg nem csak azért mondja ezeket, hogy a bizalmamba férkőzzön, hogy együtt érezzek. Tudni akarom a szándékait, hogy nem tervez-e a a következő pillanatban hátbaszúrni. Tudnom kell ahhoz, hogy tényleg az összes - vagy a legtöbb - védelmi vonalam lebomoljon és őszintén hinni tudjak abban, hogy amennyiben neki volt már valaki, aki felkeltette a figyelmét, akkor én is továbbléphetek, még ha elképesztően kicsi is benne a hitem. - Ha meg is történik, ha képes vagyok mást beengedni a fejembe, vagy inkább a szívembe, akkor sem akarom őt elfelejteni, se rossz érzéssel gondolni rá. A szép emlékekre emlékezni akarok. - teszem hozzá, miközben kirajzolódik Greenwich és a Cutty Sark, a távolban pedig a domb teteje az jól ismert Obszervatóriummal. Nagyot dobban a szívem, sajgón, azzal a bűntudattal, amit ő érzett, hogy “megcsalta” Beccát. Bólintok minden esetre a parkolásra, eléggé gyorsan tanulok és magabiztosan átlátom általában az összefüggéseket, hogy mi hogy működik, bár jelen esetben valószínűleg a mugliismerethez tartozik az vitorlásnál bonyolultabb hajók vezetése, de valamennyire így is boldogulok. Türelmesen, lassan fordítom a hajót, hogy amennyiben félrenyúlnék tudjak korrigálni, nem kenyerem az, hogy minél gyorsabban és minél jobban felvágjak azzal, amennyit ennyi idő alatt megtanultam, ennél azért jóval hidegfejűbb vagyok ma már.
// Legilimentor III: Képes lehet már teljes gondolatokat is kiolvasni, ha képezte magát, de természetesen ehhez első körben át kell hatolnia a célszemély mentális védelmén, amit az illető általában észre is vehet, ha erős mentális védelme van, sikertelenség esetén is, hogy valaki turkálni próbált a fejében. Technikailag lehetetlenség neki hazudni, megérzi, ha valaki nem mond igazat és ez ellen csak igen magas mentális védelem és koncentráció nyújt védelmet. //
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Shanna előtt az kezd kirajzolódni, hogy nem vagyok fekete-fehér, előttem pedig az, hogy elkezdem megkérdőjelezni a döntéseimet. Azt, hogy ki elől futok és mégis ki felé? A válaszok viszont valahol egyenlőre elvesznek. Még nincs itt az idejük. - Ahogy idefent, odalent sem egyforma minden közösség, és nem is egyformán fejlett mind. Vannak kisebb közösségek akik néha olyanok mint a 60-as, 70-es évek hippijei, vagy teljesen nomádok. De vannak az Óceánokig merészkedők is akik a vízi katasztrófákat próbálják mérsékelni. Ilyesmik és még sok más. De persze vannak, rendes városok is. De azokban nincs sok kihívás. - vonok vállat kissé nagyképűen lefitymálva a lenti városokat. De ha egyszer azok túl hasonlóak mint a felszíniek és untatnak.. akkor nincs mit tenni. Aztán a gondolataim átterelődnek magára a lent élményére - De a fények, a hangok is egészen mások. A körülötted lévő mozgások, maga az, hogy érzed a teret, az anyagot ami körül vesz… Teljesen más. - nyilván olyannak aki soha nem hagyja el, a víz épp olyan lehet mint a levegő. Nekem viszont van mit össze hasonlítanom. Bár nem szemben állunk egymással, így is figyelem amennyit látok belőle, érzékelem hogy pár pillanat alatt mennyire megváltozik a tartása, de teljes némasággal várom ki a válaszát. Örülök, hogy nem utasítja el, hanem megosztja ezt velem. Bár talán nem is lehet ezt örömnek nevezni. Hiszen ahogy lefesti hasonlóan nyomorultul érzi magát, ezen pedig semmiféle örülnivaló nincs. Nem lépek közelebb, nem nyúlok a kezéért vigasztalóan, még csak vigasztaló szavakat sem mondok. Nem amiatt, mert ne érdemelné meg, ha csillapodni tudna mindaz amit érez. Nagyon is megérdemelné, hogy újra biztonságban érezhesse magát, szeretve. A tekintete amikor rám siklik és érzem, hogy most az én részemet várja, kissé kelletlenül szakítom meg a szemkontaktust, mint aki ezzel le akarná zárni és elintézettnek venné. Mintha nekem nem kellene válaszolnom. Persze kelleni valójában nem is kell. Nem illemből teszem meg sem. Amikor vissza talál a tekintetem az övéhez, tudhatja, hogy nem fogok kibújni, csak kellett egy pillanatnyi mélyre szállás. - Többszörösen meg kellett emésztenem a bűntudatomat, hiszen valahol részese voltam én is annak ami történt vele - kezdek bele - Dühös voltam rá, amiért Jude-ot válaszotta. Aztan büntudatom volt hogy dühös vagyok rá.. Abszurdum! És próbáltam elgyászolni mindent amit valaha éreztem iránta. Akkor is, ha csak kómában volt, ameddig meg nem ölték.. Amikor rám akarták verni az Akadémia kezdetekor hogy én tettem, ott sokszorosan úgy éreztem, mintha tenyleg én öltem volna meg. - mondom ki és közben még az arcom is furcsán össze szorult kifejezést ölt, mintha még mindig dühös lennék de hogy kire vagy hogy csak ez a “szomorú” arcom is egyben azt annyira nem feltétlen lehet leszűrni.. Bár.. Valószínűleg Shannanak sikerülni fog mindkét érzést belőnie. De aztán csak lehunyom a szememet és egy lassú mély lélegzetet veszek és lassan engedem el is. Össze harapom az állkapcsomat egy pillanatra aztán újra ránézek - Amikor először azt éreztem, hogy már nem ő az egyetlen idebent.. - a halántékomra mutatok - úgy éreztem mintha megcsalnám. - hallgatok egy hosszabbat és megcsóválom a fejemet egy kissé kínlódó önirónikus grimasszal. - De aztán az illető kinőtte magát a fejemből és Becca… - itt keresem is Shanna tekintetét és kissé menekülök is előle. - Hiányzik még mindig de - az állkapcsomat kezdem rágni - Emlékké vált minden amit iránta éreztem. Olyanná.. amire nem szívesen gondolok - ismerem el és bököm is ki végre, hogy mégis mi a fene van. Ez így talán zavaros, főleg hogy annak a személyét nem fedtem fel, aki képes volt kiszorítani Beccat. Az obszervatórium témája mintegy mentsvár emelkedik elénk és hülye lennék nem bele kapaszkodni. Tudom, hogy én hoztam fel az előző témát, csak nehezebbre sikeresett mint azt sejtettem. Egészen hamar lecsorgunk. - Lényegesen gyorsabb. - kerül a fejemre egy mosolyszerűség. A jó öreg Cutty Sark. Az a hajó a maga módján nagyon népszerű a vitorlások történelmében. - Leparkolsz segítség nélkül igaz? - és ezzel a kérdéssel nemes egyszerűséggel lekapcsolom a rúnaszív rendszerét. Nincs látványos vagy érezhető átmenet, de innentől lényegében szabadon siklunk a vízen. Kell némi izgalom és kihívás is nem? Persze ha nagyon olyan a helyzet majd bele nyúlok, de… egyenlőre megadom az esélyt Shannanak.
Láttam már életemben egy-két dolgot és egyáltalán szó sincsen undorról, amikor megmutatja a lábán azt a furcsa ezüstős sérülést, még is kicsit megfeszülök. Egyre tisztábban rajzolódik ki, hogy mennyire nem fekete és fehér az ő története se, bár kétlem, hogy eljutnánk odáig, hogy képes legyek elfogadni, hogy végig jó döntéseket hozott volna azzal, hogy a Testvériséget segítette. Onnantól kezdve, hogy elkezdtek a háttérben áskálódni a Minisztériummal szemben az én szememben már mérhetetlenül rossz úton jártak. Valójában viszont túlságosan fiatal vagyok ahhoz, hogy bármit tehettem volna akár a családjával kapcsolatban, akár a Testvériséggel, így hiába a vádló hangja, magamra venni nem csak nem fogom, de logikusan sem tudom. Alapvetően, ha valaki azt mondja, hogy egy "ellenségemmel" töltöm az időmet ebből az következne, hogy türelmetlenül várjam minden kérdésemre a választ, mintha csak valami vallatásról lenne szó, és most még sincs így. Érzékelem, hogy mennyire keresi a szavakat, hogy érzelmileg nehéz megnyílnia, de az az igazság, hogy ezt is teljesen megértem. Minden elmúlt évvel, minden veszteséggel egyre nehezebb tovább folytatni az életet, ugyanúgy pedig egyszerűen lehetetlen. - Olyan nyugodt az élet odalent? Sosem jártam a víz alatt, de mindig úgy képzeltem, hogy ugyanolyan közösségek, mint a felszínen, politikával, iskolával, munkahelyekkel, bűnözéssel, csak... nedvesebben. - vonom össze a szemöldökömet, bár ettől függetlenül ahogy leírja azonnal változik is az elképzelés, jóval egyszerűbb falvakat képzelek el, fejletlenebb, unalmasabbat, mintha csak az ember kilépne Londonból és elmenne egy kisvárosba, ahol nem lehet semmit csinálni. Akárhol is éljek, a Troofin házban, a Roxfortban, vagy a Parancsnokságon éjszakázva, a hivatásom miatt egyetlen percig sem érzem úgy, hogy nagy lenne a nyugalom. El se tudom képzelni, hogy kiszakadjak ebből a közegből, a nyugalom és a biztonság érzése talán már soha nem fog újra megkörnyékezni, még akkor sem tűntem el hosszú időre, amikor Jake... Megingatom a fejem, amikor tagadja, hogy a Troofin nevetséges lenne, pedig még én is, aki elfogult, tökéletesen hallom, hogy milyen gyermeteg szó lett a neveinkből, mintha azon kívül, hogy a neveink játéka, még az igazságot is belecsempésztük volna. Viszont ez a mozdulat elapad, amikor egyenesen rákérdez az érzéseimre. Mintha hirtelen víz alól buktam volna ki olyan erővel ébredek rá, hogy mennyire személyes kérdést tett fel és az egész tartásom megváltozik, a tudatom is felveszi az okklumencián alapuló védekezést. Most, hogy többet megtudtam róla, lényegében az ő gyászából is megismertem egy jó adagot, talán nem kéne így reagálnom és még is… Az első amit az ösztönöm sugall az, hogy tagadj, menekülj, zárkózz be. Aztán arra, hogy hasonló a helyzetünk ez a feszültség kissé megenyhül, még ha nem is szólalok meg még egy darabig. Eddig az irányításra koncentráltam, legalább is úgy csináltam, mintha koncentrálnék, pedig az első kezdeti percek után beállítva a célirányt csak dísznek volt a kezem a kormánykereken, de apám nem gyávának nevelt. Nem fogok menekülni. - Még mindig hiányzik. Fáj tudni, hogy hátrahagyott és nélkülem lépett át a függönyön túlra, még akkor is, ha nem önszántából tette. Nehéz elfogadni, hogy megtalálta a helyét és hogy azt akarja, hogy én is fogadjam el, ami történt, zárjam le és lépjek tovább. Nem tudom pontosan… hogyan is lehetséges ez… - sóhajtok fel végül, de megrázva a fejemet próbálom kirázni az elkeseredett érzéseket és gondolatokat is, nem szeretem magam erőtlennek vagy tétovának érezni egyáltalán. - Talán egy nap úgy ébredek fel, hogy minden megváltozott. - teszem hozzá, bár túl nagy átélés talán nincsen benne, de a tekintetemben azért akad egy visszakérdezés, hiszen amennyiben én megosztom vele az érzéseimet, akkor annak a viszonzását is elvárom, akármennyire kelletlenül fogalmazza meg. Egyértelműen hiába vannak alapvetően jó beszédkészségeim egy ilyen témával én is elhagyatottnak és bizonytalannak tűnök, nem baj, ha ő is az. Sőt. Jobb érzés. Kissé kettős érzéssel pillantok rá, amikor arra terelődik a beszélgetésünk, hogy elmenjünk az obszervatóriumhoz, pedig hideg gondolkodással be kell vallanom magamnak, hogy amennyiben nem akartam volna, akkor nem így beszélek róla és nem keltem fel az érdeklődését. Tudatalatt az egész szándékos volt, még ha közben valamilyen bűntudat is lappang, hogy lényegében az elhúnyt férjemmel közös randihelyünkre, programunkra invitáltam. - Még soha nem tettem meg az utat vizen, pedig ezer meg egyszer jártam már ezeken a helyeken Londonban. Egészen… más így. - jegyzem meg, elkerülve a nyílt víz ötletét, annyira még mindig nem érzem magam felbátorodva. Ráadásul a más még nem feltétlenül jelenti, hogy jó is. Egyeseket megnyugtat a ringatás, a víz, én viszont úgy érzem magam, mintha ki lenne húzva a talaj a lábam alól - mert így van - és kiszámíthatatlanabb lenne a környezetem. Pedig egyelőre semmi fennakadás, sőt, néhány kanyargás után, elhagyva a hatalmas irodaépületeket lassan kirajzolódik Greenwich is a látványosságnak számító Cutty Sark hajóval a parton először.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
A vissza kérdezésre csak felhúzom az egyik szárát a nadrágomnak, ami alól kivillan az ezüstös bőrpótlás. - Rólunk is lehántották ami kellett nekik, de erről szerencsére nincs emlékem. Legalábbis tudatos emlékem. - aztán persze vissza is eresztem a nadrágszáram és amikor kimondja hogy van jobb út hosszan a szemébe nézek - Jó lett volna, ha akkor és ott is van valaki, aki ugyanezt kimondja. - lehetne, de nem szánom vádlónak a szavaim. Viszont ahogy összegzi a történteket, az kissé megfekszi a gyomromat és kelletlenül ha akarom ha nem nyelek egyet és az arcom is olyasmi kifejezést ölt, hogy ezt úgy igazán elengedhette volna. De nem hibáztatom, hiszen csak együttérzést akart tanúsítani. Kénytelen kelletlen meg kell dörgölnöm az arcomat és kényszeredetten lötykölök az utolsó két három kortynyi teámon a kulacsomban, mintha csak kiutat keresnék ebből a pillanatból, mert nem akarok már tudomást venni a veszteségeimről. - Ilyen az én rohadt szerencsém.. - mormogom magam elé. Ha lenne is mit mondanom, nem tudok megnyílni. De jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy meg akarok! Falakat érezhet, hatalmas falakat. Nem mentális falat, hanem érzelmit. Olyasmit, amit senki nem két perc alatt épít fel és nagyon sok köze van a bizalmatlansághoz és az ide-oda sodródáshoz, sehova nem tartozáshoz. Mégis minden ellenére mintha keresném a szavakat. - Nem véletlenül tűntem el a víz alá egy időre, de a legtöbb közösség elég elszigetelt. Én pedig túl régóta vagyok már a felszínen. Valahol idegenné vált az a nyugalom, ami odalent van. - mondom még ki végül csendesen, kissé elbambultan. De aztán csak sóhajtok egyet, felhajtom a maradék löttyöt a kulacsomból, ami aztán koppan is valami erre alkalmas felületen. És az egész tovább is halad. A névadásra azért elmosolyodok önkénytelenül is. - Lehet. Elég habókos volt az öreg. - csapongunk kissé a múlt és a jelen között és még csak ekkor fogalmazódik meg, ahogy a férjéről és a közös otthonukról kezd beszélni, hogy mennyire nagyon benne vagyunk ragadva mindketten a magunk módján a veszteségeink okozta sérülésekbe. - Nos, akkor a hajó még vár egy darabig az átnevezésre. - ismerem el, de közben akaratlanul is azt próbálom kibogarászni a szavaiból hogy mit érez még mindig a gyászon kívül a Mungóban fekvő auror tiszttel kapcsolatban… Eléggé jelen időben beszél róla még mindig. Miközben kimanőverezik, kibukik belőlem valami ami valahol őszinte is, de mintha vegyülne bele valami más is.. Valamiféle féltékenységszerűség. Bár hogy az mire irányul az már más kérdés - Szerintem nem nevetséges. Gondolom szívből jött. Akkor meg ne érdekeljen a többi! - áthaladunk a kőív alatt és rá siklunk a Temzére úgy ténylegesen. - Még mindig azt érzed iránta amit régen? - teszem fel a kérdést, talán kissé váratlanul, de a gyászról és egy szerelemből szeretett személlyel kapcsolatos gyászról nem túl sokakkal beszéltem. - Valahol hasonló a helyzetünk. Csak kíváncsi vagyok te hogy érzel. - kezdek bele, de láthatóan nem vagyok olyan aki képes órákat vagy ódákat zengeni a valódi érzéseiről és ez eléggé bekorlátoz. Így azt sem igazán tudom szavakba foglalni, hogy egy ideje más férkőzött a gondolataim közé.. Akkor is, ha ott van bennem a bűntudat ez mellett még mindig. Ahogy viszont arról kezd mesélni amit az obszervatórium hátteréről tud azért valami furcsa mosoly a szám sarkába ül. - Igen erről én is olvastam. Furcsa, hogy ami régen képes volt működni, azzal mára mi lett.. - mintha csak egy nagyon kis mértékben de igazat adott volna és ez elégedettséggel töltene el, pedig ettől azért kicsit többről van szó. És többet jelent, hogy ezt most felhozta. Számomra benne van az is, hogy ennek fényében az új dolgoknak is van esélyük, amennyiben összehangolhatóak. Mint ahogy most Shanna és én is itt vagyunk. - Én még sosem jártam benne. - az utolsóra viszont valahol kihívóan-játékosan csillan a tekintetem. Persze nem gondolom, hogy amit évszázadok óta nem találtak meg, azt majd most mi fogjuk, de miért ne játszhatnék a gondolattal? - Van kedved egy kitérőt tenni? - vetem fel, ha már itt a lehetőség. A fejemre egy kissé önelégült mosoly villan - Aztán ha még bírjuk, az ajánlat még mindig áll a nyílt vízig!
Összeszorítom a számat, ami az egyik kedvenc Roxforti tanáromat, McGalagonyt idézi, de igazából nem tudok annyira csúnyán nézni a pókos megjegyzésre, amennyire szeretnék. Persze az ezúttal nem olyan kellemetlen huzavona közöttünk szerte is foszlik, amikor elkezd a családjáról beszélni. Szó szerint belefagyok a mozdulatomba és csak ledermedve, felálló pihékkel a tarkómon hallgatom. - Ez... ez az igazság? - kérdezek vissza, de nem csak azért, mert igen zűrös a múltja, a közös múltunk, hanem azért is, mert olyan szörnyűségeket mond, aminem a létezését szó szerint nehéz elhinnem. A tudatom néhány pillanatig próbál tagadni, míg el nem fogadja a tényeket. Talán az is segít, hogy ezúttal nem a Minisztérium a probléma, hanem egy illegális feketepiac, így nem helyezkedünk el az érme két végén. - Van jobb út. Mindig van jobb út. Lennie kell. - mondom halkan, sokkal kevesebb átéléssel, mint amivel valaha védelmeztem a varázsvilágot és a benne rendet tartó Minisztériumot. Persze összerakom lassan a képet a karkötőjéről, a varázslénységről, a víz szeretetéről és hogy miként beszél az apja "feldolgozásáról", de úgy érzem, hogy jelen helyzetben nincs is értelme, hogy kimondjam. Egyszerűen nem fontos, mert éppen annyira megérdemli a szörnyülködésem, ha sellő, ha ember. - És ezek után Jude-ot is elvesztetted és hallottam, hogy mi történt a Szent Mungóban. - mondom egészen halkan, nem bántani akarom, csak afféle összegzés a csapásokról, miközben a tekintem óvatosan keresi, hogy pontosan milyen érzelmek sejlenek fel az arcán. Nem tudok nem kinyúlni mentálisan is, hogy pontosan mit érez, ha nem is konkrét gondolatokat akarok kicsalni az elméjéből, hiszen bár nem volt a jegyzetekben okklumenciával kapcsolatos képesség a listáján, nem akarok tudatosan betörni az elméjébe, amit meg is érezhetne. Egyértelműen megüli a gyomromat ez az információ és egy kicsit minden betompul ezek után. Én boldog, egységes családból érkeztem, a szüleim gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak, talán ez a példa is állt előttem, amikor Jake-kel barátokból szerelmesekké fejlődött a kapcsolatunk. Ugyan egyke vagyok, sosem voltam magányos, a Troops-ok afféle fogadott testvérekké váltak, hiába az ellenségeskedés a szülők között és olyan szerencsés voltam, hogy ugyan a minisztériumban dolgoznak a szüleim, még is Jake volt az első sokk, hogy milyen tragédia érheti az embert az egyik pillanatról a másikra. És még mindig alig tudom elviselni az érzést, hogy a Szent Mungóban fekszik már több, mint egy éve és hogy már ő maga is elköszönt tőlem és megkért, hogy éljem az életem nélküle. De hogyan? És meddig? Jó lenne megmaradni a könnyedségben és tovább játszadozni a hajózással kapcsolatban, de néhány mosoly után kicsit újra elkomorodom, mintha a gondolataim mindig visszatérnének az apjukra és az én fájdalmamra. A kezem egyre biztosabban mozog a kereken, bár mivel beállítottuk a mágikus irányt van egy olyan érzésem, hogy a bűbáj rásegít az irányba állásra. - Furcsa név, talán Evelyn-nek hívták a feleségét és csak majdnem egyértelmű akart lenni. - válaszolom, hiszen még soha nem hallottam az Avaline nevet, bár kimondottan kutató se vagyok, hogy rámondhassam, hogy bizonyára a saját fantáziájának a szüleménye. Arra, hogy javaslatokat vár névre kicsit elgondolkozom, de nagyon nehéz elzárni a korábbi sötét felhőket és ilyen könnyedségre koncentrálni. Kénytelen vagyok szó szerint elzárni egy részt a gondolataimból, hogy az itt és mostra tudjak koncentrálni. - Én sem különösebben figyeltem soha a névadásokra, még a familiárisomat sem neveztem el, pedig az elsők között voltam, akik megidézték. Azt hiszem még egy példát is hozhatok, hogy biztos legyél benne nem én vagyok a megfelelő személy új neveket ajánlani. A lakásunkat a Troops és Griffin névből összerakva Troofin-háznak hívják. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nevetségesen hangzik. - ingatom meg egy kicsit a fejemet, felsóhajtva, pedig amikor kitaláltuk, akkor ötletesnek tűnt és tetszett, ám most inkább egy gyermeteg nem is létező baba-szónak tűnik. Végülis az is, még ha van is áthallása az “igazságra” a “truth” miatt, szóval egy cseppnyi mögöttes tartam azért akad. Követem az utasításait, kimondottan gyorsan tanulok, szóval nincs szükség arra, hogy különösebben irányítsa a kezemet, a szavak tökéletesen elegek és biccentek is rájuk köszönetképpen. Ahogy áthaladunk a varázsvilágot és a varázstalanvilágot elválasztó bűbájfüggönyön a familiárisom még gyorsan leszáll a hajón, hogy befészkelve magát egy magaslatra onnan figyeljen, összehúzva magát, hogy ne keltsen feltűnést a nem éppen galambnak tetsző kinézetével. - Igen, egyrészt, bár érdekes elképzelni mi lett volna, ha a régi korok tudósai egy másik pontot választanak a meridiánra, mennyire mások lennének a koordináták, az időzónák, a térképek. Másrészt, mágiatörténeti könyvben olvastam, hogy varázslók keze is volt abban, hogy itt induljon el a felfedezések folyama, sőt. Együtt is dolgoztak muglikkal úgy kétszáz ötven évvel ezelőtt. - osztom meg vele, így talán megérti, hogy tisztában vagyok vele, hogy előfordulhat közös munka varázslók és varázstalanok között, tisztelem is, sőt, talán még támogatnám is, de kicsi léptékekben, nem teljes leleplezésben és ahogy korábban is mondtam, egy jobb utat találva mindenkinek. A Testvériség már Grindelwald előtt is átcsapott egy polgárháborút pedzegető titkos társaságba, terjesztették a varázsvilág hírét minden biztonsági protokollt ignorálva, amit a minisztérium terjesztett ki, de most… most már szó szerint egy alvilági bandává vált, de ezzel nyilván Ronan is tisztában van, hiszen már nincs is velük. Elméletben. Bár a gyanúm teljesen még mindig nem tűnt el, csak háttérbe vonult. - Többször is. Az egyik korai feljegyzés szerint az obszervatóriumnak van egy terme, amiben varázslók foglalkoztak a tudományokkal, az asztronómia, számmisztika, jóslástan, meteorológia modern tanainak bölcsője volt, de soha nem találtuk meg végül. - vallom be, amit amúgy eléggé nehéz, hiszen elméletben születésem óta az a célom, hogy nyomozzak, a hét alapév után ötöt töltöttem Auror szakon és az elvégzése óta is már teljes értékű aurornak számítok, még se jöttem rá, hogy hol lehet a bejárat. Persze az is benne lehet a pakliban, hogy mivel nem gyilkosság, nem sötét mágus után kutatunk, inkább egy ereklyevadászt kellett volna bevonnom, talán úgy sikerült volna. Viszont ez egy játékos, kíváncsi álmodozás volt a gyerekkorunkból Jake-kel és mindig az is maradt, kettőnkké.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Őszintén örülök, hogy nem rohant a Minisztériumba és egészítette ki az aktámat.. Bár igazából arra sem számítottam, hogy végül tényleg hajlandó fellépni a hajóra és végül még velem is tart majd. Ahhoz képest, hogy milyen szinten széthúztunk mindig is, most mondhatni minden nagyon gördülékenyen megy. - Meg a pókok. - egészítem ki és nem tudom megállni, hogy ne villanjon a fejemre, a reakciójára vissza gondolva egy kis szórakozottság. Meg persze attól, hogy elkezdett oldódni a hangulat közöttünk még nem jelenti, hogy nem fogom cukkolni többé. De tény, hogy nincs semmi bántó él most benne. Nem gondolom emiatt gyengébbnek. Biztos vagyok benne, hogy ha nagy szükség lenne rá, megtanulná kezelni a fóbiáját. Arra hogy mi lett velük hezitálok hogy válaszoljak-e, de végül egy undorodó grimasszal megteszem. - Apánkat feldolgozták alapanyagnak valamelyik varázslatos feketepiacon… Az anyánkról pedig semmit nem tudok… - hallgatok hogy kimondjam-e a következőket. Érezhetően a nyelvem hegyén van - Ilyesmi tudatában, ha valaki egyenlőséggel kecsegtet és azzal, hogy kiszorítják a varázslényekkel szembeni visszaéléseket is.. - de valahogy nem akaródzik befejeznem a mondatot inkább csak megcsóválom a fejemet. Nem akarom hogy úgy vegye megint magyarázkodom, miért hoztam “rossz döntést” a Testvériséggel és miért álltam melléjük.. - Mindegy.. - harapom el az egészet. Shanna pedig most felpakolhat a bűnügyi térképes falára egy újabb infót rólam.. Már ha sikerül össze raknia az apróságokból a képet. Igyekszem én is túllendülni ezen az egészen, nagyon nem lenne szerencsés, ha megint bele esnénk valami vitába. Így hálásan csapok le a lehetőségre, hogy a hajóra terelődik a téma. És amikor elkezd poénkodni elvigyorodok. Nem mondom, hogy meglep, hogy van humora, de azért egy kicsit mégis. De végülis épp erre voltam kíváncsi többek között, vele kapcsolatban, hogy a gyászon és a keserűségen túl, vajon milyen..? És vajon milyen lehetne? - Csak úgy sziporkázol! Egyébként nnem, nem igazán van… - felelem végül szórakozottan, apró célzással, hogy azért ha lehet, majd ne zúzzon le semmit. Hagyom, hogy ismerkedjen a hajóval. A kormánykereket megfogva azért érezheti, hogy van egy elég erős ellentartás, még így is, hogy csak áll a hajó egyenlőre. De el tudja fordítani ha akarja. Csak elsőre tűnik “nehéznek”. - Viszonylag gyakori, de mindegyiknél egy kicsit más, attól függően, hogy a hajót mire használják. - a kérdése második felére viszont eltűnődöm. - Bevallom még mindig a régi nevét viseli. Nem vagyok valami jó névadásban. Az öreg Avaline-nek keresztelte. De egy ideje fontolgattam, hogy új név kellene. - ismerem el. - Ha esetleg van ötlet, nyitott vagyok rá. - És amint sikerült Shannanak kiigazodnia a hajó irányítópultján, az érezhetően lassan megindul. A kikötőben még figyelnie kell hogy merre kormányoz és csak akkor nyúlok bele, belépve mögé a kezével együtt vezetve a kormánykereket, ha esetlen egy két kanyart nem sikerülne időben arra húznia amerre kell. De úgy konkrétan egyszer sem veszem ki a kezéből, had érezzen rá. Egyébként csak olyasmi utasításokkal élek, mint “húzd jobbra még” “tekerd balra most” és hasonlók. A többi hajó között egy vékonyka “foylosón” kell kinavigálni, utána van egy rész, egy amolyan magas, öreg kő-ív ami alatt áthaladva érezhetően mágikus függönyön megyünk keresztül és a St Katharine egy fedettebb “csatornáján” kötünk ki, immár a varázstalan övezetbe becsatlakozva. Érdeklődve hallgatom amit az obszervatóriumról mond. - Tudtommal amiatt jött létre, mert itt volt a legkedvezőbb kivitelezni a tengeri navigációhoz szükséges csillagászati megfigyeléseket .. - tűnődöm el, de nem mernék rá mérget venni. Azonban amit arról mond, hogy van még valami más is benne, majdnem rákontrázok, hogy a St Paul’s-ban is volt, de még épp időben a nyelvemre harapok. - Sosem jártam még a belsejében. Te? - akarva akaratlanul is megfordul bennem, hogy talán valami kitérőt végülis még tehetnénk is arrafelé.. De mielőtt feltenném a kérdést, inkább megvárom a válaszát.
Azzal azért tisztában vagyok, hogy milyen szakra járt, ő és az ikerfivére, mind a kettő anyagokkal kapcsolatos, szóval talán nem meglepő, hogy figyelek az elfogyasztott italokra, ételekre. Már az is meglepő, hogy a hajóra léptem vele és beszélgetésbe elegyedtünk, nem pedig elváltunk azzal, hogy elsétáljak a Minisztériumba és fellapozzam az aktáját kiegészítve, hogy hol tartózkodik jelenleg. - Az akcentusok felismerése lehet az Achilles-sarkam. - vonom meg a vállamat, bár valójában az arachnofóbia valószínűleg rosszabb, mint az, hogy írnek tippelem skót helyett. A Roxfort akkora olvasztótégely, hogy hiába van skóciába, igazából onnan aztán nem tanulom meg, mert alig van olyan, aki tényleg úgy beszél, talán csak a Roxmorts-iak. - Tudod, hogy mi történt velük? - kérdezek vissza, amikor a családja bizonytalanságáról beszél. Az enyém olyan betonbiztos Lumpsluck nagypapával, Shawn Griffinnel az apámként és a világ legtámogatóbb aurorból háziasszonyá vált anyjával. Habár Ivor egy időben majdnem kipattintott egy titkot a múltamból, ám ez végül feledésbe merült és a gyökereimet még mindig sziklaszilárdnak hiszem. Az angol tea kérdését nem veszem vészesen komolyan én magam se, mégha én tradícionálisan éppen úgy iszom, ahogy az angol királynőről pletykálják. Az öröme, hogy végül mondok egy helyszínt, ahova lehajózhatunk, mégha jóval rövidebb is, mint amit akart őszintén meglep, de valahol egy kissé mintha tovább lágyítaná a feszültséget bennem. Az, hogy asszonynak hívott nagyon fájdalmasan érintett, de valahol kezdünk újra egy kellemesebb mederben evezni... vitorlázni. Szeretek tanulni, szeretek mágiafajtákkal ismerkedni és a hajó szívének működtetése és a kormány használata határozottan új, így nem kell túl sokat várnia, hogy odalépjek, hiába kérdéses, hogy ripityára török-e valamit. - Biztosításod azért van? - kérdezem halkan, de a végén azért egy félmosoly megjelenik az arcomon jelezve, hogy vicceltem. Ahogy a tekintetünk találkozik én is leheletnyit meglepődöm azon, akit látok. A vagányságon, a nyitottságon, a lelkességen, hogy ő is társra vágyik, még ha nem pontosan úgy, ahogy én vesztettem el Jake-et, de kísértetiesen hasonlóan. A torkom egy leheletnyit kiszárad, ezen nem segít semmilyen tea, de közben a kezeimet ráhelyezem a kormánykerékre, csak hogy érezzem milyen is, míg végignézek az... irányítópulton? Mert végül is az, akármennyire modern muglisan hangzik. - Még sosem láttam ilyesmit. Ez gyakori a varázslóhajóknál, vagy ez egy különlegesebb példány? Van neve? Úgy tudom a hajók általában lányok és nevük is van. - kérdezem, kicsit tompán, mert közben egyértelműen hajolgatok és nézegetem a megjelenő varázslatos dolgokat, egészen közelről méregetve és halkan hümmögve. Szerencsére a felfogóképességemmel nincsen gond így ténylegesen nem kell tartania attól, hogy amíg kiállunk akárminek is nekimennék, csak megfontoltan, lassan haladok, biztonságosan. Mivel koordinátákkal én nem szoktam dolgozni egyáltalán, mágikus hoppontokkal haladok, amik név alapján működnek, szóval egyértelműen a Greenwich-et állítom be, nem mintha el lehetne tévedni. Szó szerint egyszerűen le kell csorognunk egy darabig a Temzén. - Nem szeretem, hogy mugli látványosságá lett, de az obszervatórium és az egyenlítő mindig vonzott, megnyugtatott, talán még fel is töltött valamiképpen. Azt hiszem a muglik nem csak úgy ráböktek, hanem tényleg fontos ponton helyezkedik el. - mosolyodom el, mágikus forrást sejtve, mint ahogy a Roxfortnak is van egy kisugárzása, egy történelme, és azt se véletlenül bökték ki a térképen az alapítók. Nem én vagyok az egyetlen varázsló, aki oda jár, bár én nem feltétlenül kutatni, arra sose lenne elég időm ezzel a hivatással, de élvezni a kisugárzását igen.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Illatra és állagra sincs más a kulacsban, mint az említett tea. Ő az animágiát űzi magas szinten én pedig a bájitalkészítést és az alkímiát és.. egy két mást. Egyikünk sem ismeri igazán a másik rejtett képességeit, de talán ez így van jól. - Skócia. - javítom ki egy félmosollyal - Az eredeti családom a Skóciai tóvidékről származik.. Legalábbis az alapján amit eddig sikerült megtudnom róluk… - pillanatra elrévedek és nem igazán lehet megállapítani, hogy az arcomon bosszúság vagy elszántság vagy épp mi is ütközik ki. De aztán csak enyhültebben vissza fordulok Shanna felé - De arrafelé se túl nagy divat az Angol tea.. - vonok vállat “bocsánatkérően”, nem mintha valódi sajnálat lenne a mozdulatomban. Talán ez is hozzá tartozik, hogy Shannanak nehezebb kiismernie. Egy látszólag gyökerek nélküli személy az esetek nagy százalékában mindig képlékeny. Ahogy rögtön mond egy konkrét útirányt felcsillannak a szemeim de próbálok nem túl “önelégült” képet vágni csak maximum “lelkeset”, hogy végső soron legalább addig biztosan lesz utitársam. Amikor azért leint, hogy ne örüljek ennyire magamnak megadóan emelem fel a kezeimet és megpróbálkozom a vigyoromat leolvasztva ártatlan arccal fejet csóválni, hogy “ééén? Soha…”. De aztán csak leeresztem a kezeimet és normalizálom a képemet is - Ennyire nem vagyok jó emberismerő, csak arra hivatkozom, amit már láttam. - és valljuk be Shanna-ból mindig azt láttam, hogy mindenkit kioszt, leoszt, beoszt, vezényel, vagy tanít.. Amikor megindul vele tartok. - De. Szó szerint értettem. - erősítem meg. Noha elég szembetűnő ahogy végig néz rajtam és én is csak nézek vissza rá. A tekintetünk tükrözi a másikét egy hosszúnak tűnő pillanatra. Szerintem mindig is kerültem Shanna tekintetét ha tehettem. Legalábbis… Sosem néztem bele hosszabban. A hatása pedig részemről egészen elemi. Egyszerűen csak úgy fogalmaznék, hogy most igazán látni vélem őt… - Greenwich-ig. Kezdésnek. - szakítom ki magamat a szemezésből és fordulok a kapitányi fülke felé, ahol a kormánykerék is és a rúnaszív is Shannara vár. A fülke elég szűkös, de azért elférünk nagyjából egymás mellett is. A kormánykerék mellett egy kör alapú fedelet találhat, amit felnyitok neki a kézlenyomatommal, és elő emelkedik belőle négy halványkék rúnakör emeletesen megállapodva csonkolt gúla formában. Oda engedem hogy szemügyre tudja venni. Ha pedig átnéz a körökön és a felnyitott fedélen, odabent egy védett térben, pörgő forgó, időnként irányt változtató rúnaszövetből álló “labdát” láthat, de amint a rúnaköröket esetlegesen megközelíti a keze a rúnaszív abbahagyja a mocorgást és megdermed. - A legkülsővel tudod aktiválni a víz elleni erőteret, vagy hogy vihar esetén automatikusan merüljön a nyílt tengeren. A középső gyűrűvel tudod beállítani az útirányt, vagy a koordináták alapján, vagy név alapján. A a felső gyűrű pedig arra szolgál, hogy gyorsan szeretnéd-e az utat megtenni… Víztől vízig akár… vagy ha a két kezeddel, akkor nincs vele dolgod. Tud még pár trükköt, de azokkal most nem kell foglalkoznod. - adok ennyi magyarázatot és kíváncsian a fülke falának támaszkodom, figyelve, hogy mire is jut ennyiből. Persze ha plusz segítséget igényel akkor természetesen bele nyúlok, de kíváncsi vagyok rá jön-e és át látja-e az összefüggéseket a jelek között. Igazából ezen múlik minden. Elrontani nem fogja tudni. Ha esetleg valamit hibásan aktiválna, a rúnaszív újra pörögni forogni kezd, hogy aztán újra megdermedjen és készenlétbe helyezze magát. De nem történik semmi más. Gyakorlatilag ameddig nem rakja össze a megfelelő módon, addig a hajó egy helyben áll és a motorzaja sem változik. - Mi van Greenwich-ben? Mármint számodra. - bukik ki belőlem végül némi csönd után, kíváncsian. Miért pont Greenwich?
Nem igazán értek a hajózáshoz, a Troops-birtok taván a csónakázás azért közel sem ilyen komoly, semmiféle mágikus nincs benne és rúnaszíve pedig pláne nincs. Lehet, hogy van egy kis tartózkodás a tekintetemben, de jó adag érdeklődés is, mint mindig, amikor egy új mágiafajtával ismerkedek meg. Alapvetően a rúnamágiát magát ismerem és gyakorlom is, de főként csak elemi csapdákra, amiket az apámtól tanultam. Az asszonyom erősen kizökkent a beszélgetésből, de nem lelkiismeretfurdalás az, amit érzek, hiszen egy percre se feledkeztem meg Jake-ről és soha nem is fogok. Nem arról van szó, hogy hirtelen szégyellem, hogy kettesben vagyok egy jóképű, korombeli férfivel egy hajón. Csak egyszerűen olyan gyorsan váltam özveggyé és olyan fájdalmas körülmények között - nem mintha lehetne fájdalommentesen elveszteni egy férjet -, hogy a megnevezés rengeteg sebet tépett fel. - Belefér, ízlések és pofonok. - vonom meg a vállamat, amikor ő zárt italhordóból issza az italát a meleg tea helyett, bár egyértelműen felvonom a szemöldököm. Ahogy elővigyázatosságból én bezoárkővel készültem, úgy akaratomon kívül, ösztönösen figyelem, hogy vajon mit is iszik pontosan, tényleg jegyesteát, vagy valami egyebet. Az oroszlán szaglásom észrevétlenül éled fel, hiszen olyan magas szinten űzöm, hogy nem kell semmiféle látványos átalakulást elvégeznem. - Írországban talán másképp isszák? - kérdezek vissza, a neve alapján tippelve, persze lehetséges, hogy Skóciából származik, de mindenképpen kiérzem, hogy nem ebből a térségből való. Én a szokásos "fővárosi" angolt beszélem, hiszen Londonból származom, a gyermekkori Griffin birtok is itt van egy kertvárosi részen, de Ronanben mást sejtek, habár soha nem kérdeztem rá és soha nem találtam meg az aktájában, hogy pontosan honnan is származik. Próbálok túllendülni az érzésen, ami az asszonyom miatt elkapott és néhány korty teával és mély lélegzetvétellel el is csitulnak kissé az érzelmeim. Amikor a kihajózásról beszél és a rúnaszív bemutatásával kecsegtet kissé talán megingok, de az Északi-tenger említésére azért egyértelmű nemet intek a fejemmel. - Greenwich. - jön a kompromisszum egy szóban, de igazából egy olyan, mintha igent mondtam volna egy vacsorára aztán egy parkban hajlandó vagyok megenni egy szendvicset aztán el is köszönök. Persze ettől függetlenül ha a hajó nem gyorsít fel odáig lecsorogni is lehet fél óra, nem két perc. - Ne hidd, hogy ilyen egyszerűen kiismertél. - riposztolok gyorsan, amikor a kormányzást pedzegeti. Nem akarok magamnak azonnal ellent mondani, és még is, látszik, hogy már mozdulok is a kormány felé és várakozóan pillantok rá. - Vagy nem szó szerint értetted? - kérdezek vissza, arra utalva, hogy már lépnék is a kormány mögé, bár nem különösebben tudom, hogy mit kell csinálni. Ha már is a folyó közepén lennénk és csak egyenesben kéne tartanom vagy kanyarogni az ívével az egy dolog, de kiállni a kikötőből kerülgetve a többi hajót és a mólókat valószínűleg meghaladja a nemlétező kapitányi képességeimet. Egészen meglep, amikor hozzáteszi azt az őszintén ható vallomást, egy kicsit talán meg is akaszt a mozdulataimban, ahogy újra feléfordulok és végignézek rajta, mintha egészen más embert látnék magam előtt. Egy magányos fiatalt, aki már ezerszer elismételte nekem, hogy a Testvériség miatt mennyire elcseszte az életét és milyen kirekesztett lett, és én sose hittem neki igazán. Most viszont a tekintetében talán egy szilánknyit a sajátom visszatükröződését ismerem fel. - Veled tartok, talán... nekem is jót fog tenni egy kirándulás. Greenwich-ig. - teszem azért hozzá a végén, de ezúttal a keménység egy kicsit kiapad belőle és érződik, hogy annyira nem ragaszkodom hozzá vas kalappal. Nem fogom kigúnyolni vagy kinevetni, sosem akartam rosszindulatú, keserű aurorrá válni és most, hogy megmutat valamennyi sebezhetőséget egyre inkább képes vagyok rá egyszerű emberként tekinteni és nem vasmarokkal kapaszkodni ahhoz, hogy a Testvériség emberének bélyegeztem. Persze így is óvatos vagyok és meg vannak a magam kételyei, egyelőre figyelem, hogy mikor neszelek meg tőle rossz szándékot, trükköt, de határozottan csitult a rosszindulatú gyanakvásom.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
Oh ugyan, nem hazudok, csak nem osztok meg információkat. Vagy vissza tartok információkat..? Ki tudja, lehet az is a baj velem, hogy nem feltétlenül értettem mi a különbség ez és a hazugság között, vagy épp pont azt, hogy nincs különbség a kettő között.. Vagy csak nem akartam megérteni. - Könnyebb megmutatni, mint elmondani. Minden mágikus tulajdonságokkal bíró hajónak ez az egyik központi eleme. Ami mindig a hajó legvédettebb pontjába van bele építve általában… Vagy a kormánykerék közelébe - egyenlőre azonban nem ajánlom fel, hogy akkor meg is mutatom neki, annál is inkább mert kismillió minden történik közben és végülis letudjuk a kigolyózásom tárgyát is. Az emléket is szándékozom átadni neki, viszont a beszélgetésünket is és minden mást is ketté vág a pók felbukkanása. És mégis.. az egész helyzet oldódni látszik.. Egészen addig ameddig ki nem mondom azt, hogy “Asszonyom”. Amitől borzasztóan vaknak kellene lennem, hogy ne tűnjön fel, hogy mennyire rosszul érintette a szó. De végül eltűnök inkább megcsinálni a teát. Vissza érve bár látom a fájdalmát, ismerem ezt a tekintetet, hiszen velem is jó ideig szembe jött minden tükörben.. Mégsem kérdezek rá mi a baj. Tudom, hogy gyászol. Még mindig… Azán… Éés már megint itt tartunk! Nem kéne meglepnie. Teljesen jogosan kérdőjelez meg.. az ő szemszögéből.. A fáziskésére megkötykölöm egy körkörös mozdulattal a mini termoszt a kezemben, mintegy célzásképp. - Bár én nem tejjel iszom és nem is forrón… Tudom-tudom.. ez újabb rossz pont egy angol hölgy szemében.. - bele gondolva mondhatnám, hogy simán csak Angol-Skót ellentét van köztünk, de ez azért lényegesen összetettebb. Egyébiránt most, hogy kimondtam esik le, tényleg gyűjtöm a pontokat? Inkább tovább terelem a gondolatot egy torokköszörüléssel - Ami pedig a kihajózást illeti, gondoltam megmutatom hogyan működik a rúnaszív. Amit legjobban menet közben lehet szemügyre venni… - kortyolok egy újabbat - Én az Északi tengerig akartam ma eredetileg kihajózni, de… ezúttal beállíthatod te az útirányt. - megejtek egy kicsit szemtelenebb mosolyféleséget. - Ahogy észre vettem, úgy is szeretsz a kormánynál lenni. - őszintén kíváncsian várom hogy hajlik-e a gondolatra. Bennem van a késztetés, hogy amennyiben nem, érzékeny búcsút vegyek tőle és elköszönjek, simán azon egyszerű önző okokból, hogy én márpedig menni akarok. De közben felüti bennem a fejét még egy gondolat ami, ameddig próbálom megfogalmazni és kiköhögni, megüli az én mellkasomat is. És vissza veszek a vigyorgásból is és mintha csak valamit el akarnék oszlatni magamban úgy kezdem körkörösen mozdítani a termoszom és kissé elveszve a gondolataimban, meg a termoszban okozott örvényben. - El kell ismernem, nem.. lenne rossz ezúttal nem egyedül menni. Ha már így alakult… - Az eddigiekhez képest ez a mondatom hat eddig a legőszintébben, már azon kívül, hogy csak shoppingolni voltam és nem őt követtem… Ebben most nem volt semmi zsigeri odamondás, hanem tényleg meg kellett küzdenem azzal, hogy kimondjam. Már hát a magam módján megküzdeni. Lehet más körbe röhögne hogy ilyesmin elakadok.
Hazudik, állapítom meg magamban röviden, amikor a a karperecről beszél, de szavakkal nem firtatom tovább, viszont figyelek rá, mivel egyértelműen varázstárgynak tűnik. Igaz, hogy a hanghordozása is azt üzeni, hogy nem mond igazat, szóval legalább arról nem hazudik, hogy hazudik? Nem segít a bizalomépítésen, hogy nem mondja ki őszintén, hogy mi az, de elmossa a kérdést a további beszélgetésünk. A válasza a hajóra arra késztet, hogy kissé összeráncoljam a homlokomat. - Részvétem? - mondom, vagy inkább kérdezem, magamból kiindulva már a legrosszabbra számítva, de arra, hogy milyen ridegen felelt nem különösebben reagálok negatívan. Én se voltam - vagyok - vele a legkedvesebb és engem is el tudnak ragadni az érzelmeim abba az irányba, hogy keményen elzárkózzak. És éppen ennek az áldozata ő is, aki már több, mint egy éve elhagyta a Testvériséget, mégis bizalmatlanul és ellenségesen kezeltem. Szóval lényegében tényleg komolyan veszem, csak nem tör le semmit bennem, de amikor elkezd mosolyogni és vállat vonva elmondja a történetet azért sóhajtok egyet. - Értem. Mit jelent a rúnaszív pontosan? - kérdezek vissza, egyértelműen Jake volt a kapcsolatunkban a "kapitány" én lényegében semmit sem tudok a hajókról, a mágikusakról se. Csak a Drumstrangos hajóról tudom, hogy mágikus képességekkel van felruházva és a tóból bukkantak elő a semmiből és azon is tűntek el, de ennyi. Végül bólintok a névre, amit megad, amiből sejtheti, hogy tényleg utána fogok nézni, hogy igazat mondott-e és Peter kigolyózta-e a kiképzésről, vagy magától bukott ki. Nekem fontos, hogy a rendszer, amiben dolgozok, ahol a segítők majdnem mindegyike közeli ismerősöm, tiszta legyen. Szóval elfogadok emléket is a név mellé, ha úgy hozza a helyzet. Persze a professzionalizmusomat csúnyán elmossa a pókiszonyom és az egész felállás dinamikája borul. Az ijedtség és a zavartság után egy kis pír is következik, szégyellve, hogy rátapintott a gyengepontomra és ez ilyen gyermeteg pánikkal tör ki belőlem. Az, hogy leülök és teát ajánl, a familiárisát pedig elküldi határozottan segít, de az is biztos, hogy a viharmadaram sasszemmel figyeli a szörnyet a magaslatról, amíg el nem tűnik. Ahogy egészen másként kezd el bánni velem, miután egy kissé leolvadt rólam a belém égett aurori szigor elkezdek úgy nézelődni, mint aki tényleg csak kihajózni érkezett látogatóban és valamilyen súly emelkedik fel rólam, de csak néhány pillanatra. Ahogy asszonyomnak hív hatalmasat dobban a szívem és nem a jó fajtából, inkább fájdalmasan. Nem vettem fel Jake nevét az esküvőnkön és már lassan egy év eltelt azóta, hogy azt mondta nekem, hogy lépjek tovább és éljem az életem, de... asszonyom. Nem halt meg, nem váltunk el, még a mágikus gyűrű tetoválásom sem szívódott fel, nem engedtem el... teljesen... asszonyom... Egészen sokáig nézek ki a fejemből a gondolataimba mélyedve, de amikor kihajózást emleget felkapom a fejem. - Mikor beszéltük meg, hogy kihajózunk, amíg a hajón vagyok? - kérdezek vissza, érezhetően megint éket vert közénk valami és fájdalmat látni a tekintetem mögött, ám a teát elfogadom. Szörnyű, de az egyik zsebemben akad bezoárkő és amikor nem figyel le is nyelek egyet és csak azután kezdek el teázni. - Néhány perccel ezelőtt azzal vádoltalak, hogy követsz engem, azt hiszem egy újabb helyszínre menni veled egy olyan kockázat, amivel nem érzem magam kényelmesen. Egyelőre. - teszem hozzá, nem akarok eltávolodni a parttól, az emberektől és főleg akkor nem, ha közben érzelmileg küzdök azzal, hogy a feltörő nosztalgikus keserédes emlékeimet Jake-kel megemésszem. - Te nem iszol teát? - kérdezek végül vissza, egy kis fáziskéséssel visszakanyarodva. Én ízig vérig angol vagyok és ahogy iszom a teát az történetesen a királynő earl grey receptje amit a pletykák szerint minden nap fogyaszt. A vékony selyemkesztyűvel egészen királykisasszonyosnak tűnök, pedig ez a legkevésbé se a szándékom, nem az a fajta vagyok.
"Megbízni valakiben nem ugyanaz, mint a bizalmadba avatni."
- Fókusz. Ühüm. - biccentek párat az ő “Hm”-jének hangsúlyát kölcsön véve. Nem bírom ki, hogy ne enyém legyen az utolsó szó. Egyben ez voltaképp egy válasz is arra, hogy talán jól gondolja, mégsem csak egy fókusz. Másfelől pedig a téma lezárása is részemről. A továbbira csak sóhajtok. Nem látok a fejébe, de jobb is. Az, hogy még mindig nem akadt le ő sem arról, hogy aki egyszer Testvériségis volt, az nem is változhat, kezd nagyon… alattomos módon kikezdeni. Akkor is, ha egyébként igaza van. Hiszen még csak nem is az vagyok akinek kiadom magamat.. Ilyenkor valahol látó képességgel megáldott trolloknak érzem a szüleinket, hogy a Jude nevet kaptam.. Azért arra, hogy a hajó kapcsán kezd kekeckedni kissé ridegen, talán kissé még fenyegetően is fordulok oda hozzá, mint akinek ezzel most tényleg bele léptek a nem létező szívébe. - Örökség volt. - mondom ki kissé halott hangon, de aztán csak végig fut a gerincemen a hideg, megrázkódom és inkább nem foglalkozom ezzel tovább. Persze ha látom, hogy esetleg letörtem a kekeckedésre a lelkesedését a szám sarkába ugrik egy rókamosoly - Csak vicceltem. Ennyire nem tragikus. Egy öreg halászé volt akit régről ismertem. Az öreg végül évekre eltűnt. Én meg rá akadtam a hajójára egy mugli roncstelepen. Bezúzásra várt. De a központi rúnaszív sértetlen volt, úgyhogy némi segítséggel felújítottam.. Ennyi csak a története.. Semmi.. drámai. - vonom meg a vállam, bár azért a halászra gondolva nem tudnám letagadni, hogy tényleg nagyon kedveltem az öreget. És azért egy jó idő eltelt azóta, hogy Shannaval legutóbb találkoztunk. Azóta még jó hogy össze szedtem magamat. Muszáj volt. Akárhogy is, valahogy mindig sikerül össze zörrennünk. Most sincs ez másképp. Végül csak rá nézek a mondandója után. - Peter Greenwood. - mondok ennyit. El is engedhetném, hiszen ha eljárás indul, az egy csomó mindent szülhet.. De igazából kit érdekel? Vagyok annyira bosszúvágyó típus, hogy úgy érezzem, a fazon megérdemli akármit is fog kapni… És ha ebben Shanna csak asszisztál.. az még jobb! - Nem hiszem, hogy pont neked gondot okozna egy emlékről megállapítani, hogy hamisítvány-e vagy sem. - ez végül is még akár elismerés is lehetne valami kifacsart módon. És épp lecsillapodni látszik minden, a tartásom is változik kicsit, nyitottabb lesz felé, lazul is. Már épp felütné bennem a fejét, hogy talán emberi beszélgetésre is képesek leszünk, amikor a familiárisom beköszön egy váratlant. Én pedig nagy nehezen állom meg, hogy ne cukkoljam tovább Shannat a számomra is kisebb sokkot okozó reakciója miatt. Amikor közli, hogy mennyire undorító azért elröhögöm magam. - Kicsit mintha kritikus lennél…. - persze nem veszem magamra ténylegesen. Csak hát a familiáris mégis csak a lelkünk valami ca-fattya. Valóban jól szórakozom a helyzeten. Valami mégis változik. A közelsége valahogy furcsán hat és ez csak akkor tűnik fel amikor újra elszökken melőlem. És annak ellenére, hogy a tea tejjel meg bennem okoz fizikális törést, egy játékos mosollyal biccentek neki az utolsó kérdését kivételesen nem megválaszolva. - Tradicionális tálalás. Asszonyom. - persze a megszólításhoz szalutálás nem jár, de egy halvány dorombolás így is a hangomba csúszik. Meg kell hagyni, egy nagyon váratlan helyzet szülte, de szerintem ez az első alkalom, hogy mosolyogni látom még ha nem is azt a felhőtlen fajtát hozta ki belőle.. Ezzel pedig magamhoz veszem a szatyorból a maradék cuccot amit amúgy is le kellett volna vinnem és egy pár percre eltűnök. Shanna addig megtalálhatja közvetlenül a kormányos fülke előtti részt, ahol le tudja tenni magát és ha a vitorlák köteleit végig követi is össze tudja valószínűleg rakni, hogy az a tér esik ki úgy mindennek az útjából leginkább. Hamarosan pedig meghallhatja az öreg motor alap moraját is. Én pedig vissza térek, nem ezüst tálcával és nem is díszkerámiákkal. De egy kisebb bögrét mellé érve oda nyújtok neki. - Készen állsz a kihajózásra?.. - jótékonyan vissza nyelem azt, hogy megtoldjam azzal “Vagy arra, hogy elraboljalak?” Inkább csak várom a válaszát, egy termosszal a kezemben, amiből én is kortyolok.
A legtöbb kijelentésem, támadásom, odaszúrásom lepereg róla, ami egy kissé kellemetlen, mintha nem tudnék átütni a pajzsán és a bőre alá férkőzni. Alapvetően nem is szoktam ilyesmihez folyamodni, attól függetlenül, hogy legilimentor vagyok nem szeretem kihasználni másokkal szemben, viszont Ronan teljesen más tészta. Az, hogy Gerardékkal úgy találkozott, hogy még a Testvériség tagja volt nagyon mélyen rányomta a bélyeget az életére és arra is, hogy miként ítélem meg én is, bizalmatlanul, ellenségesen. Hiszen Jake... - Fókusz, hm? - kérdezek vissza, kicsit kétkedve a szavában, mint aki sejti, hogy hazudnak neki. Mégsem erőltetem tovább, az energiáimat arra fordítom, hogy az emberek és a piac után a hajót mérjem fel, mennyire vár rám bármiféle csapda. Jobban bízok az érzékeimben és a megfigyelésemben, mint magában a válaszaiban, ez biztos. Egyébként egyetlen percig eszembe se jutott a tömegben úgy követni, hogy rátartom a varázseszközt, szóval arra, hogy még mindig ragaszkodik az igazához csak megrázom a fejem. - A varázsvilág része ez a környezet, így a legkevésbé sem mondanám idegennek. Nem volt szükségem semmilyen javaslatra. - válaszolom ellenállva, hiszen nem támadtam rá, nincs mire felfigyelniük, ha pedig ellenem fordulna akkor akárki siet egy Testvériségis segítségére egy Aurorral szemben, az komoly bajba kerül. Semmilyen túlkapás nincs az oldalamon, nincs a pálca a tarkójához tolva, nem lökdösöm, nem rúgdosom, csak egyszerűen kéznél tartom a fegyvert, mert nem bízom benne. - Merüléssel? Ha ilyen hajót szereztél akkor nem lett olyan nyomorúságos életed, mint amit az Akadémián elővetítettél. - kekeckedek tovább, mert akkortájt azt mondta, hogy az iskolából is kirúgták, munkát se talál, és így tovább. Ennek ellenére nekem úgy tűnik, hogy semmi baja sincs, van hol laknia, van mit ennie, sőt, ahol lakik még felsőfokú bűbájokkal is el van látva, amit biztosan nem korunkbeli tett fel. A meséjét éppen olyan hitetlenséggel kezelem, mint eddig.[color=#4C7BB8] - Neveket. Ameddig nem mondasz neveket, addig ez csak koholmány. Minden egyes kiképzőt és segítőt ismerek a képzésből. - válaszolom, mert erőteljesen pikkelek azokra, akik a Minisztériumot és a Parancsnokságot démonizálják, hiszen az erősen összecseng azzal, amit a Testvériség csinál. [b][i] - Az emlékeket meg lehet hamisítani, de ha igazat mondasz és érintetlen, akkor eljárást indítok. - teszem hozzá, de erősen a "HA"-n van a hangsúly. Még mindig folyamatosan veszekszünk, ezen az elmúlt évek semmit sem változtattak úgy tűnik. Viszont arra, hogy én vegyek vissza a stílusomból, nem ő, egy kicsit ahelyett, hogy elcsitulna bennem a tűz, még nagyobbra lobban. - Átadjam az én emlékeimet, hogy te milyen képtelenségeket válaszolsz vissza, Ronan? - kérdezem egy minimális mély ingerültséggel a hangomban, mert az én oldalamról nézve ő körülbelül ötször többet beszél, mint én, és körülbelül végig velem problémázik, kioktat, vagy a parancsnokságra, a munkatársaimra panaszkodik. A témaváltására mélylevegőt veszek, beszívok, kifújok, egy röpke elmefrissítéssel koncentrálok rá arra, hogy kiegyensúlyozottabban tudjak figyelni rá és a nosztalgikusan ringatózó hajóra. - Hogyan lennék? - visszhangzom, jóval csendesebben, de a hirtelen jött nyugalmam köddéválik, amikor megjelenik a hatalmas pók. Az ember azt hinné, hogy valaki, aki egész életében arra kondícionálta magát, hogy ne lehessen becsapni, mentális úton megtámadni, az a fóbiáit is leküzdte már, de esetemben ez nem történt meg. A riadalmamban mintha legalább öt évet fiatalodnék, a tartásom nem olyan egyenes, feszes, rideg Ronan felé, sőt, tényleg olyan, mintha gyermetegen az oltalmát keresném. Miközben megmagyarázza az acromantula jelenlétét már erősen csúszik a kezem a pálcára és vélhetően egy cérnaszálon múlik, hogy megvárjam, amíg ő küldi el a familiárisát és nem én átkozom le ijedtemben, visszanyerve a jelenlétemet. - Annyira... undorító... - nyögöm, még utoljára megborzogva, megremegve, amíg a túlságosan nagy, szőrös, sokszemű és soklábú lény elhagyja a hajót. Érzékelem, hogy a viharmadaram a közelben figyel egy magaslaton, olyan helyen, ahol a viharmadársága nem vonja magára a figyelmet, habár éppen úgy, mint Ronannek a familiárisa kisebb, mint egy kifejlett Acromantula, úgy az én Viharmadaram is "kompaktabb" méretű. - Earl grey, négy perc, tejjel, cukor nélkül. - sorolom, még mindig nagyokat pislogva, de amikor már nem a szörnyeteget nézem, hanem Ronan arcát, amiről csak úgy süt, hogy visszatartja a nevetést és jól szórakozik, hirtelen elugrom a közeléből és újra kihúzom magam, összevonva a karjaimat magam előtt. - Jobb lett volna, ha lelövöm? - kérdezem vissza, de a helyzet abszurduma még engem is kissé megtör, még az én arcomra is rákúszik egy hitetlenkedő mosoly, ahogy körbenézek, hogy hova üljek le a teázáshoz, hogy ne legyek láb alatt, de rálássak mindenre.
