2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Talán? - kérdezek vissza, majd mosolyogva megcsóválom a fejem: - A hírneved alapján csak az számított. Négy szobatársam van, közülük háromnak volt alkalma kissé jobban megismernie téged. Elég rossz statisztika... Ha csak a számokra hallgatnék, akkor nem is lennék itt, de valami arra késztet, hogy mégis megbízzak a fiúban. Fogalmam sincs azt illetően, velem szemben mennyire komolyak a szándékai, habár tényleg bizonyított már eleget, hiszen mostanában rajtam kívül senki mással nem látták a kastélyban. Na, nem mintha kémkednék utána vagy hasonló, egyszerűen csak pletykák terjengenének róla a folyosókon mindenfelé. Akarva-akaratlanul, de meghallanám a szóbeszédeket. Azonban még ennek se érzem szükségét, hiszen bízom az ösztöneimben annyira, hogy magamra hallgassak, ne másokra. Mert ha azt tenném... Nos, akkor kétségtelen, hogy Cormac irányába se fordulok annak idején. - Minden annyira bizonytalan... - szólalok meg, amikor pedig megérinti az arcom, kissé összerezzenek. Nem mintha félnék tőle vagy hasonló, leginkább csak most jutott el teljesen a tudatomig, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk itt... Az a főzet nem volt a legjobb ötlet, mert én nem ilyen vagyok, valaki más jött fel a fiúval. Szokatlan viszont az, hogy mindezek ellenére sem szeretnék kifogásokat gyártani, majd faképnél hagyni őt. Ennyire rémült azért nem vagyok, de elég szépen észhez tértem a bájital hatása alól. - Nekem... – megakadok egy pillanatra, hiszen fogalmam sincs, miként folytassam anélkül, hogy a fiú hülyének nézzen. - Én még nem állok készen semmi olyasmire sem – pillantok végül fel. Zavarban vagyok, még annak ellenére is, hogy Cormac már a legelején leszögezte, szóljak, ha így érzem. Most pedig világosan érzem, hogy mindez még nagyon korai. Erre meg kell érni, fel kell készülni, részemről pedig még egyik sincs meg teljesen. Hülyén veszi ki magát a dolog, hiszen egészen eddig én voltam az, aki kezdeményezett, de nem voltam magamnál, ha élhetek ezzel a kifogással. Nagyon nem. - Hm? - fordulok Cormac felé, aki addigra már magához von, majd megcsókol. Az ajkai puhák, úgyhogy elmélyülök bennük, hiszen maga a csók is nagyon kellemes, pont olyan, amilyennek szeretem. Nem vad, de nem is túl gyengéd, Cormac megtalálta az arany középutat a kettő között. Lehunyom hát a szemem, miközben a fiú ujjai felfedezőútra indulnak a testemen, majd megállapodnak a melleimen, a ruhám alatt. Kellemes érzés, intenzív élmény, melyet leginkább annak tudhatok be, hogy minden kétségem ellenére a vágyam nem apadt el. Továbbra is ugyanúgy kívánom őt, mint eddig, egyszerűen csak nem szeretnék elmenni a végletekig. Nehéz lesz betartanom a határt, miközben majd megőrülök a vágytól... Cormac ujjainak érintése szinte követeli, hogy ezúttal is én legyek a kezdeményező fél, de most inkább csak a csókban. Kezeimmel átkarolom a nyakát, majd kissé hevesebb csatába kezdek, de természetesen nem vetem el a sulykot, inkább csak valamennyire gyorsítok a tempón...
- Nem hiszek abban, hogy valaki igazi, vagy nem igazi. Legtöbbször már előre tudom, hogy ha valaki legbelül üres, így csak az ideig-óráig fogja megkapni a figyelmemet. Lehet, hogy ezt így kimondva úgy érezheted, hogy nekem csak az fontos, hogy ágyba vigyek valakit. Talán a legtöbbekkel így is volt. – Adom meg magamat, valamit kár szépíteni, viszont Hermionével már korábban is szemeztünk, és időről-időre visszatértem a gondolathoz, hogy valahogy mégiscsak el kéne kapnom. Na nem úgy, hogy azonnal túlessünk a testi élvezeteken, hanem meg kéne ismernem, barátkozni vele, de úgy fest, ő inkább azt szeretné, hogy ha a nőt látnám benne. Ezzel nincs is semmi baj, csak igyekeztem kihangsúlyozni, hogy csak mert a kicsike méltó a figyelmemre, nem egyszeri alkalom, amit akarok tőle. - Ezt jól tetted.. – Simogatom meg az arcát, noha látom, hogy már szinte remeg a vágytól, meg izgul is, hogy milyen folytatás következik. Ezt tulajdonképpen még én magam sem tudom. Ameddig van kedvünk eljutni, én aztán semmi rossznak nem vagyok az elrontója. Azzal a Ronnal nem volt neki semmi, viszont annak idején, vagy két éve állítólag a fél iskola látta őket smárolni, így ha Hermione a tettek embere, s csupán a tanulás tekintetében hagyatkozik az elméletre, akkor most célba is érhetünk. - Igen? Ez számomra is új érzés.. – Húzom magamhoz közelebb, végigsimítva a combján, finoman benyúlok a blúza alá, ujjaim közé gyűrve a kebleit, hogy legalább nekikezdjünk valamiféle vetkőzésnek. Ha már olyan jól rátapintottunk a lényegre a seprűtárolóban, valami mégiscsak lehetne. Gyengéden megcsókolom, hogy érezze, nem sietünk sehova, de azért mégis, van ebben egy finoman határozottság is, amivel terelem az új út felé.
- És mikor jöttél rá egy-egy lánnyal kapcsolatban, hogy nem az igazi? - teszem fel érdeklődve a kérdést, hiszen igen, jól tudom, mennyi félresiklott kapcsolata volt már a srácnak, mivel nem nehéz nem meghallani a pletykákat a folyosókon. Természetesen, mindig mindenben Cormac volt a hibás, habár annyira nem érdekelt egyik fél álláspontja sem, hogy jobban belemerüljek a dolgokba. Egy-két elkapott szó elég volt számomra, mentem is tovább, hiszen semmi dolgom nem volt akkor és ott. Egyszerűen nem érdekelt. Cormacet beképzelt bunkónak tartottam, a neki ágyba bújó lányokat pedig valami másnak... Most azonban, hogy őt is megismertem, komolyan érdekel az ő szemszöge is. - Amikor reggelente megláttad őket smink nélkül? Vagy, amikor rájöttél, hogy mennyire felszínesek? Esetleg az eszük nem volt az igazi? Hiszen – valljuk be – Cormac eddigi érdeklődési köre gyakran terelődött azok felé a lányok felé, akik a tipikus ostoba liba-kategóriába tartoztak. Smink, ruha, divat, pasik. Pont ezért nem értettem eleinte, hogy miért pont én hívtam fel magamra a figyelmét. Elvégre, nem sok közöm van a divathoz, nem sminkelem magam, pasim is csak egy volt, de azt se nevezném kapcsolatnak. Soha életemben nem tartoztam ahhoz a klikkhez, amelyhez Cormac. Van bennünk közös, nem tagadom, de hogy pont én legyek együtt az iskola egyik legmenőbb pasijával... Még mindig hihetetlen, pedig hivatalosan még össze se jöttünk. - Ha akarnék, akkor fel se jöttem volna veled – felelem egy félszeg mosollyal a szám szegletében, habár még mindig kétséges a mai nap kimenetele. Annyira bizonytalan vagyok ebben az egészben, hiszen még soha életemben nem volt alkalmam ilyesmihez. A helyszín már megfelel, de akarom én ezt? Nem kellene valami más? Jó, semmi se kötelező, ahogy Cormac is említette már, de nem haragszik rám, ha mégis meggondolom magam? Tetszik a fiú, nagyon is tetszik, hiszen nem véletlenül rajonganak érte a lányok, de akkor is félek. Mi van, ha csalódik bennem? Ezen a téren nagyon is tapasztalatlan vagyok, szóval talán nem ártana bocsánatot kérnem és elmennem, majd kivennem néhány, a témával foglalkozó könyvet a könyvtárból, hogy felkészülhessek az első alkalomra. Vele. Mert az már kétségtelen, hogy Cormaccel szeretném azt. A kérdés csak az, hogy mikor. - Mert veled minden más – pirulok el, miközben Cormac kérdésére válaszolok. Szeretem a romantikát, az érzelmeket, de átélni más, mint álmodozni róla. - Jobb. Még akkor is, ha csak beszélgetünk. Élvezem a társaságod. És ezt nem vagyok képes hova tenni, ami zavar. Nem vagy barát, ez már biztos. Ez lenne a szerelem? Némileg bizonytalanul pillantok rá, hátha ő megadja erre a választ, hiszen ilyesmit könyvekből nem lehet kilesni. Cormac mellett csak akkor feszengek, ha elmegyünk a folyosókon és mindenki minket bámul, de kettesben... Olyankor elengedem magam, felszabadultabb vagyok és semmi miatt sem aggódom. - Mostanában romlottak a jegyeim – vonom meg a vállam, ártatlan képet vágva, mintha nem is érdekelne a dolog. - A tanárok szerint álmodozom az óráikon. Olyan vagyok... - ennél a pontnál a ruhám szélét kezdem el idegesen gyűrögetni, majd gyorsan lesütöm a szemem, végül zavartan kinyögöm: - Mint egy szerelmes tinilány.[/b][/color] [/i][/color]
- - Igen, de közben pedig.. élvezik a pillanatot, majd a rossz híremet keltik. Ellenben te.. mindig bizonytalan vagy, de mégiscsak hiszel bennem. – Nevetem el magamat, nem szokásom lányokat megbántani, bár kétségkívül sokan voltak már az életemben, és miután mind szakítással végződött, folyamatosan nő azok tábora, akikhez közöm volt, de valami félrement. Az iskolaelsőt viszont már jó ideje kerülgetem, és kinézem magamat. Bájital ide vagy oda, most végre lehetőségünk volt a csókra, s talán még többre is, noha nem szándékoztam siettetni semmit, mert ha elkapkodjuk, az sokkal rosszabb lett volna, mint egy unalmas egy éjszakás kaland. Akkor már nehezen lehet korrigálni a dolgokat, főleg ha hosszútávon azt akarom, hogy legyen köztünk valami. Inkább átsietünk az én hálókörletembe, ahova Hermione gond nélkül fel tud jutni. Gyorsan elrendezem a zárat, aztán mosolyogva megrázom a fejemet. - Nem, kintről ez most lehetetlen. De ha akarsz, neked szabad az út kifelé. – Remélhetőleg nem akar majd menekülni, hiszen most este ő volt a kezdeményező, és továbbra is azt sugallja, hogy lehetne most több is egyszerű ismerkedésnél. Hát nem tudom, nem arról van szó, hogy nem akarnám, de mi van akkor, ha igaza van, és ez mondjuk szerelem? Akkor nem akarnám megbántani, ha nem tudok rá figyelni eléggé, és csak a saját örömöm a lényeg? Vele kapcsolatban azért mégiscsak biztos akarnék lenni. - Ahogyan én sem. De őszintén szólva most éppen nem akarok az exeidről hallani. Remélem megérted. Csak az érdekel, hogy te mit akarsz. Régóta tetszel Hermione, de úgy gondoltam, hogy túl ütős páros lennénk, taszítanánk egymást. Ám most.. mindez már kezd megdőlni. Ha erősek vagyunk, együtt még inkább. Miért kérdezed a szerelmet? – Egyenlőre maradunk az ágyon, a saját cipőm már lekerült, ahogyan az öltönyömet is lekapom, de róla még nem vettünk le semmit. És nem is biztos, hogy sürgős. Végülis ruhában is folytathatjuk mindezt, legyen szó beszélgetésről, vagy akár csókokról. Vagy.. simogatásról. Ám mintha mindketten azon tűnődnénk, hogy mi is a helyes ebben a pillanatban.
- Nem gondolom. A lányok többsége nyilvánvalóan elég könnyen megnyílik neked – simítok végig az arcán, majd elmosolyodom. Szép kis galibát okozott ez a főzet számomra, hiszen nélküle aligha kötöttünk volna ki itt, de szerencsére a józan eszem lassan felülkerekedik a bájitalon. Mégis, a vágyam nem szűnik meg teljesen, arra azonban mindenképp kapok elegendő időt, hogy átgondoljam a dolgot. Akarom én ezt? Igen is, meg nem is. A kérdés már csak az, mennyire leszek képes ellazulni Cormac közelében, ha esetleg mégis úgy döntünk, hogy ma kell megtörténnie a dolognak. De nem, arra nem lennék képes... Nem mintha nem kívánnám, egyszerűen csak nem érzem úgy, hogy ott tartanánk. - Az érzelmeidet nem tudod irányítani – vetem ellen Cormac válaszát hallva, hiszen ez az egész tényleg nem úgy működik, hogy megparancsoljuk magunknak, hogy ne legyünk szerelmesek. Ennek nem lehet gátat szabni, csak úgy spontán jön, mintha valamiféle villámcsapás érné az embert. Na jó, ennyire nem tragikus a helyzet, fokozatosan alakul a dolog, Cormac esetében pedig számomra elképzelhetetlen, hogy eddig még egy lány se fogta volna meg a sok közül. Persze, ha azt veszem alapul, hogy időt sem adott számukra, akkor talán érthetőbb a dolog. - Ó, igen? - a válaszán azért meglepődöm egy pillanatra, noha számíthattam volna rá, hogy ezt fogja mondani. Egy ideje már találkozgatunk, ami azt jelenti, hogy talán kissé több vagyok számára, mint az eddigi barátnői. Tudomásom szerint még senki másba nem fektetett ennyi energiát. - Persze, csak maga a hely... - sóhajtom kissé aggódva, hiszen a Cormac iránti érdeklődésem egyáltalán nem titok az iskolában, viszont a pletykák, melyek elindulhatnak a folyosókon a mai nap után... De nem, egyszerűen csak nem szabad tudomást vennem róla. Nem rázom le magamról Cormac karját, kissé erősebben hozzábújok, majd úgy távozunk a helyszínről, mint egy igazi szerelmespár. - Biztos nem fog ránk nyitni senki? - kérdem némi aggodalommal a hangomban. Az addig rendben, hogy mindenki a bulin van, de mi lesz abban az esetben, ha valamelyik szobatársa mégis úgy dönt, hogy visszajönne? Ki csak nem zárhatjuk, nem igaz? Lehuppanok az ágya szélére, miközben ő bezárja az ajtót. Kissé szokatlan számomra, amire készülünk, de még az izgalom ellenére is várom. Ez vajon normális? Egyszerre kívánni valakit és tartani az élménytől? - Még soha életemben nem voltam szerelmes – felelem Cormac kérdését hallva a csók után, végül eltöprengek egy pillanatra. - Ronnal is leginkább csak azért voltam együtt, mert azt hittem a barátságunkra, hogy az a szerelem, de tévedtem. Egyszerűen csak jóban vagyunk, ennyi az egész. Hát, mostanában nem igazán, mert amióta szétmentünk, kissé hűvösebb a viszony köztünk, azóta viszont mindenképp, hogy rájött, miszerint Cormaccel randizgatok. Már nem is köszön. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy felesleges olyan kapcsolatban lenni, ahol nincs jelen a szerelem. Egy idő után mindkettőnk részére csak szenvedés lenne a dolog.[/b][/color] [/i][/color]
- Mindig? Miből gondolod, hogy másokkal is ilyen türelmes vagyok? – Vonom fel a szemöldökömet. Ráadásul a seprűtároló is csak egy spontán ötlet volt, az egészet ő kezdeményezte, most pedig úgy tűnhetek, mint aki le akarja őt támadni. Jó, én csókoltam meg, mert már szinte izzott a vágytól, ami a bájitalnak köszönhető, de már előtte is úgy nézett rám, mint aki kissé talán siettetné a dolgokat. Való igaz, van egy rossz hírem, a lányos szülők tőlem féltik a gyerekeiket, és kétségkívül a Granger kislány számomra valóban finom falat lehetne, csak éppen közbeszólt az az apró, de igen fontos tény, hogy igazán tetszik a kicsike! Ha úgy bánnék vele, mint bárki mással, az egészben nem lenne semmi különlegeség, hiszen neki is egy elsietett aktus lenne, nekem pedig gyors kielégülés, semmi több. Ám mi van akkor, ha én holnap, és holnapután is úgy akarok felébredni, hogy Hermione Granger az enyém, és már nem is kell senki más? - Eddig? Nem éppen. Szeretem irányítani a dolgokat, így azt is, hogy mit érzek szivi. Ám ezúttal nincs esélyem. Csak úgy megtörténik. – Ezzel nem mondom, hogy szerelmes vagyok, de hogy valami komoly vonzalom sugárzik felé, ami nem elsődlegesen szól a szexről, az egészen biztos. Szokásom csak úgy betelni a látványával, már akkor is utána koslattam, amikor még nem is ismert. Csak valahogy nem tudtam elképzelni magunkat együtt. Mindketten túl komolyan vesszük a dolgokat, és úgy véltem, hogy taszítanánk egymást. Ám egy ideje valahogy ez az aggályom túlságosan is elgyengült a vonzalomhoz képest. - És éppúgy nem tartozik senkire, csakis ránk, hogy mi történt bent. Ha meg mégis, én sosem szégyenleném, hogy mennyire érdekelsz. Ez kölcsönös, vagy nem? – Azért engem is érdekelne, hogy mit gondol erről, hiszen szokása bizonytalankodni, de engem ez nem zavar, hiszen pont ezért kedvelem annyira. Kinyitja az ajtót, és mellé állok, kihúzva magamat átkarolom a vállát, jelezve, hogy nincs mitől tartani. Barátságos mosollyal fogom végül kézen, hogy kisiessünk a másik pár mellett, és elindulva a hálókörletek irányába. – Egyikünknek sincs külön szobája, de a lányokhoz fiúk nem mehetnek a körleteknél. Így te jössz hozzám. – Fent már nem találkozunk senkivel, lévén mindenki a bulin van. A fiúk hálókörletéhez vezető lépcső nem kapja be Hermione lábát, fordítva a lányoknál engem biztosan taszított volna. Az öt fős szoba most teljesen néptelen, de be is zárom az ajtót, méghozzá pálcával kap egy mágikus lakatot, noha nem fogom tartóztatni a lányt, ha menni akarna. Csak kívülről nem lehet ránk nyitni. A saját ágyam rendezett, katonás puritánság övezi, hiszen sportoló volnék. – Nos itt volnánk. Továbbra is javaslom, hogy ami sikerül, ne izgulj semmin. – Fogom meg a derekánál, és húzom magamhoz. Egy finom csókkal indítok, hogy aztán eljátszak a vörösesbarna tincsekkel. – És nálad mi a helyzet a szerelemkérdéssel? – Most már az ágyon vagyunk, a cipőket le kéne dobni, de majd útközben..
- És a fokozatosság mindig a seprűtárolónál kezdődik? - teszem fel a kézenfekvő kérdést, noha semmi jogom se lenne szólni, hiszen én voltam az, aki külön invitálás nélkül is belibbent ide. Szó se róla, jól hat a bájital, habár néha még vannak pillanatok, amikor úgy érzem, amit teszünk, nem helyénvaló, ennek ellenére azonban... Élvezem a kialakult helyzetet, Cormac érintéseit is, habár talán nem ártana kissé tisztáznom magamban, mit is érzek iránta. Tény, ami tény, már van bennem felé némi érzelem, vagy vonzalom, ha így esetleg jobban tetszik a dolog, de szerelmes még soha életemben nem voltam úgy igazán, szóval számomra kissé nehezebb behatárolni a dolgot. Cormac viszont nyilvánvalóan jól ismerheti az érzést, hiszen elég sok nőt ráncigált már maga mellé az ágyba. Természetesen a minőség és a mennyiség nem egy és ugyanaz, de a nagy számok törvénye alapján... - Mond – szólalok meg hirtelen, ezzel is kettévágva az erotikus közeget, amely eddig körüllenget minket a helység mivolta ellenére is. - Voltál te már szerelmes valaha? Nos, lőttek a hangulatnak, legalábbis szerintem nem ez az a kérdés, amit Cormac hallani szeretett volna tőlem pont egy ehhez hasonló helyzetben. De akkor is tisztáznom kell magamban a dolgokat, ebben pedig ki más segíthetne jobban, mint egy tapasztalt egyén? A kopogás pont ebben a pillanatban szakítja végleg félbe kettőnk romantikáját, de egyelőre nem mozdulok. Kíváncsi vagyok a válaszára, érdekel az ő szempontja is. Vajon az iskola legmenőbb pasija kibe zúgott már bele úgy istenigazából? - Talán jobb lenne, igen... - biccentek egyet, miközben feljebb húzom a ruhám pántját, melyet nemrég még egészen más szándékok miatt húztam le, majd kiszállok a fiú öléből. Tudom jól, mi vár rám, ha most szobára megyek vele, de él a kérdés bennem: képes vagyok ellenállni neki? Aligha. Nemrég kaptam egy kis ízelítőt abból, mi lenne ha, ezt pedig eszem ágában sincs abbahagyni. Nem sokáig tartott ugyan, de az élmény magáért beszélt. Én pedig folytatni szeretném, habár egy pillanatra megtorpanok az ajtó előtt. Félek attól, ami odakinn vár rám. - Tudni fogják, hogy miért voltunk benn, igaz? - pillantok bizonytalanul Cormacre. A válasz természetesen egyértelmű, hiszen mi másért zárkózna be két fiatal a seprűtárolóba? - Holnap az egész iskola ezt fogja harsogni... Nem kellene inkább megvárnunk, amíg maguktól elmennek? Talán mardekárosok, akik látták, merre megyünk, követtek minket, vártak egy keveset, most pedig azon vannak, hogy kicsalogassanak minket innen. Még az is lehet, hogy egy fényképező lapul az egyikük kezében. Komolyan, teljesen úgy érzem magam, mint annak idején Krummal, habár vele nem kerültem ennyire intim helyzetbe. Tudod mit? - teszem fel váratlan elhatározással a kérdést, mielőtt Cormac akár válaszolhatna is. - Arról suttognak, amiről akarnak! Hirtelen elhatározással nyitom ki az ajtót, majd lépek ki a tárolóból, amely előtt egy igencsak megszeppent, fiatal párocska álldogál. Kétségkívül ugyanazért jöttek, mint mi, de nem érdekel a dolog. Immár nem áll szándékomban titkolni, hogy Cormac és én találkozgatunk, mi több, talán már le is feküdtünk egymással. Persze ez nem így van, de az itteni diákokat ismerve holnapra már ezt fogják hinni.[/b][/color] [/i][/color]
- A lányoknak az első nem éppen a legkellemesebb, habár én vigyáznék rád kislány. De most nem akarok azon bénázni, hogy mit csinálunk jól, meg mit nem. Lehet ezt fokozatosan is. – Próbálom rávezetni, hogy nekem ő valóban nagyon tetszik, sőt, teljesen más, mint akikkel eddig kavartam, és tényleg menő dolog lenne, ha valami komoly alakulnak köztünk. Igazán nyerő páros lennénk, de csak úgy, ha nem nyögvenyelősen indítunk. Meg akartam őt ismerni, most pedig nagyon előreszaladtunk egymás vetkőztetésével, ami még nem baj, de a kudarc nem az én asztalom, csakis a győzelem, így ha egyszer le is támadom a Granger kislányt, az nem ma lesz, hanem akkor, ha már nagyjából felkészítettem, és legalább ujjal bejárattam a rendszerét, hogy kellően felizguljon. - Igen, annyira én is kiváncsi vagyok. – Miközben a fülembe susog, lejebb húzom a melltartóját, hogy bepillantsak a kicsiny, de formás keblek rejtekébe. Férfias sóhaj szakad ki belőlem, bár már most is megtehetnénk! De nem, felesleges erőszakosan akarnunk a dolgot, mert jó eséllyel a kicsikében inkább negatív élmények élednének, ám érintetlenül csakazért sem hagyom most őt. Az ajkaim közé emelt bimbón végignyalok, a fogammal picit megkarcolom, hogy miután a lány már elhelyezkedett, a szabad kezemmel a szoknyája alá nyúljak. Harisnya. Bakker.. Ám itt érzem meg, ahogyan ő is tapogat. Csoda, hogy nem jutok el már pusztán az érintésétől a csúcsra, mélyebben szívom be a melle ízét, és a harisnya ellenére érdeklődő ujjaimmal keresem a bugyiját, hogy legalább kitapintsam a kincsét. És kopogtatatás! Valaki pont most akar bejönni? Na ne már...! – Mégiscsak.. felmenjünk valamelyik szobába? – Na nem azért, hogy most tényleg lefeküdjünk, de.. valami azért lehetne. Attól csak többek lehetünk, ha folytatjuk a felfedezést.
Romantika? Nem, nem igazán vagyok jártas benne, habár érzelmeim nekem is vannak, de valamiért félek őket kimutatni mások felé. Nem mondanám, hogy sok csalódás ért már szerelmi téren, hiszen leginkább a könyveimmel múlattam az időt, azok pedig ritkán hagyják cserben az embert. A könyvtár az én otthonom, a tudás a szerelmem, most azonban közénk állt Cormac McLaggen. Amióta vele találkozgatok, kevesebb időt fordítok a tanulmányaimra. Igaz, ez még nem látszik meg az eredményeimen, még mindig jeleskedem az órákon, egyszerűen csak már nem járok fejezetekkel előrébb a tananyagban. Nem magolom be előre az oldalakat, hiszen egészen mással ütöm el a szabadidőmet. - Szerinted nem élveznénk? - bizonytalanodom el egy pillanatra, hiszen fogalmam sincs arról, milyen is a szex... Jó lesz? Rossz? Tényleg olyan fergeteges élmény, mint amilyennek azt mások lefestik? Esetleg csak a szájuk jár, hogy ezzel is felvághassanak mások előtt? Sok könyvet olvastam már és igen, ebben a témában is lapozgattam már köteteket, hiszen persze, hogy érdekel a dolog, de ha jobban belegondolok ebbe az egészbe, akkor a nyomtatott betűk nem adják vissza teljesen az élményt. Kikérhettem volna mások véleményét, de ez az egész téma olyan intim, hogy nem volt hozzá elég bátorságom. - Akkor miért hoztál be engem ide? - vonom fel egy pillanatra a szemöldököm, habár nem megsérteni szeretném a kérdéssel, ezt érezheti a hangsúlyomon is. Nem számon kérő, egyszerűen csak kíváncsi, semmi több. - Egyszerűen csak elkapott a pillanat heve? Tisztában vagyok vele, hogy vannak fokozatok, melyeket más esetekben szigorúan be is tartanék, de ez a lötty... Komolyan mondom, mintha néha nem is én irányítanám a saját testem, hanem valaki más mozgatna belülről. A gondolataim kikapcsolnak és cselekszem, majd egy pillanat múlva ismét észhez térek egy kis időre, végül pedig megint kikapcsolok. Ördögi kör, főleg egy ehhez hasonló helyzetben. Szeretném a dolgot itt és most, de közben meg tiltakozom is ellene. Mi a fene... - Csak egy-két ruhadarabot – suttogom érzékien Cormac fülébe, miközben ujjaim már a ruhám hátulján keresgélnek. Hirtelen zavar a felesleges gönc, már bánom, hogy nem öltöztem olyasmibe, amit pillanatok alatt ledobhatok magamról. Ez a ruha egyrészes, ráadásul elég kényes holmi, pedig számíthattam volna rá, hogy be fog következni valami ilyesmi is a bájital hatása alatt. Vagy esetleg pont emiatt nehezítettem volna meg magam számára a dolgot? Hátha meggondolom magam menet közben? - Ne foglalkozz vele – nyögöm ki a választ, elvégre halványan bár, de én is érzem, hogy Cormac időközben tettre készen áll, ez a tudat pedig beindít bennem valamit, azonban a józanabb énem továbbra is visszakozik. Nem itt és nem most, de képes leszek kivárni, amíg eljön a megfelelő pillanat? Ha azt a Hermione Grangert vesszük alapul, aki könyvekkel a kezében járkál és semmit sem tesz szabálytalanul, akkor még hónapok kellenek, mire eljutunk odáig, ez pedig felettébb sem biztató. A vágy, mely jelen pillanatban feltámad bennem, többet követel és egyáltalán nem áll szándékában megállni egy bizonyos ponton. Kit érdekel, mi a helyszín, ha már eljutottunk idáig? Amikor pedig Cormac végigsimít a mellemen, úgy fut át rajtam a gyönyör, mintha áramütés ért volna. Ezek szerint nagyon vágyom már a beteljesülésre. Miközben ő a szájába veszi az egyik érzékeny pontomat, óvatosan megmoccanok az ölében, hogy hozzáférjek az ő legnemesebb kincséhez... Ujjaim rásimulnak a nadrágon keresztül és már ebből is érzékelem, mennyire szükségünk van egymásra. Felsóhajtok, miközben a nyelvével kényeztet, majd lágyan elkezdem masszírozni odalenn. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ruhán keresztül mennyit érezhet ebből az egészből, de majd idővel egymásra hangolódunk. Most ő irányít, ő tanít.[/b][/color] [/i][/color]
Egyikünk sem romantikus alkat, mindketten célirányosan teszünk az elképzeléseinkért, Hermione szintén a tanulásban tűnik ki velem együtt, de míg ő állandóan világmegváltó terveket dédelget, én a sportban jeleskedem, no meg egyszer talán Alchie bácsikám nyomdokaiba léphetek. Meglepetten kapom fel a fejemet a kijelentésére, ezzel még nem riaszt el, de már megint rá kell döbbennem, hogy bizony az iskolaelső mennyire végletes alkat. Amennyire félős volt, most annyira átcsapott magabiztosba. - Ne tedd. Pocsékul érezném magamat, ha megtennénk, de nem élveznénk. Erről szól az egész, hogy ha tetszünk egymásnak, akkor fedezzük fel ezt az egészet. – Próbálom óva inteni a kapkodás ellenében, ami kicsit furcsán jöhet ki, lévén én vagyok a fiú, de talán ebből is láthatja, csak azért, mert nekem már voltak lányok az életemben, nem elsődleges, hogy gyorsan le is feküdjünk. Pont a törékenysége vonz, amivel jár az érintetlenség is, így ha többször meg akarom őt kapni, az csakis valami komolyabb kapcsolattal járhat. – Nincsen miért. Elhiszem, hogy te még nem nagyon érzed, érted, hogy mit szeretnél, de én meg nem vagyok kihasználós. Kellesz nekem, ez tény, de nem itt, nem így. – Próbálom megértetetni vele, hogy az egymásra hangolódásnak vannak bizonyos fokozatai. Lehet, hogy túlzottan más dolgokkal volt elfoglalva az elmúlt években, én viszont fel tudom mérni, hogy mi a különbség egy ötperces gyorsmenet, és egy igazi érdeklődés közepette. Na jó, azért sose tetszett nekem így senki, mint ő, pont ezért nem akarok rossz élményeket, mint a durvulás, vagy a fájdalomokozás. - Talán igen, de eddig.. nem gondolkoztunk hasonlóban. Egy csók után már dobjunk is le mindent? – Mosolyodom el, szeretném én kézben tartani az irányítást, s noha nagyon tetszik, hogy így simogat, továbbra is úgy látom, hogy ha itt ránk törnének, az elég ciki lenne, és mindkettőnket megbélyegeznének. Ha itt történne meg a dolog, főleg hogy ő szűz, akkor hogy oldjuk meg a mosakodást, és egyéb higéniai kérdéseket? Nem, ez most tényleg amolyan smaci-tapi party kell, hogy legyen, aztán majd folytatjuk, ha kinéztünk valami kényelmesebb helyszínt. Nem vagyunk még olyan gyakorlott páros, akik már egy bár mosdójában is lerendezik egymás kielégülését. Hermione szépen elkezd vetkőzni, amitől elgyengülök, és máris feszít a nadrágom. – Hm.. mondhatom, hogy gyönyörű vagy, vagy ez most álszent dolog lenne? – Kérdezem lenézve a kebleire, és ha már csak melltartóban van, akkor odanyúlok, hogy a fekete anyagot kissé lejebb húzzam. Ha már így felkínálkozik, akkor éljek is a lehetőséggel. Szabaddá teszem a rózaszín bimbókat, hogy érdeklődve simítsak rajtuk végig. Hogy aztán felbátorodva emeljem az ajkaim közé az egyiket.
Nem mondom, hogy annyira rossz hely lenne a seprűtároló, de amint kissé jobban körbenézek, némileg megcsappan a kedvem a romantikát illetően. Régi helység, ez tisztán látszik rajta, még abban az esetben is, ha a manók igyekszenek tisztán tartani azt. Egy porszem nincs sehol, habár a seprűk szanaszét dobálva hevernek, ami a diákok hanyagságát jelzi inkább, semmint a takarítók lustaságát. Nem ellenkezem azonban, amikor Cormac becsukja maga mögött az ajtót, és még azt is engedem számára, hogy az ölébe vonjon. Amikor pedig már ott csücsülök, ismét feléled bennem a vágy iránta és már nem is érdekel a helyszín. - Te lehet, hogy nem, én viszont annál inkább... - szólalok meg kissé zavartan, mert hát nem áll szándékomban ráerőltetni magam, komolyan nem, de már annyira beindultam, hogy szépen szólva is hatalmas csalódás lenne, ha ma nem történne meg az a dolog kettőnk közt. Ha azonban Cormac nem azért húzott be ide magával, akkor jobb, ha felkészítem magam az elkerülhetetlenre és igyekszem pár fokkal lehűteni a zakatoló elmém. - Te jó isten, annyira szégyellem magam... Csak ebben a pillanatban esett le számomra, mit is mondtam nemrég, úgyhogy jelenleg legszívesebben a föld alá süllyednék. Úgy tűnik számomra, hogy ez a bájitalosdi nem pont a legjobb megoldás érzelmi helyzetekben, hiszen ott mindenképp az egyén dönt, nem a lötty. Ez a valami engem leginkább csak kellemetlen helyzetekbe hoz, hiszen ha magamnál lennék, még véletlenül se mondanék ehhez hasonló hülyeségeket. Azt viszont kénytelen vagyok aláírni magamban, hogy nem hazudtam, tényleg kívánom Cormac-et. Voltaképp azt se bánnám, ha itt és most esne nekem, hiszen a romantikus helyszínt következő alkalommal is megejthetjük. Persze, az első alkalom különleges, de nem pont az vált elcsépeltté, hogy minden annyira meg van tervezve előre? - Hát, egy jó ideje már ismerjük egymást, szóval nem hiszem, hogy bármit is elsietnénk – most én simítok végig az arcán egy gyengéd mozdulattal. Cormac tud tahó lenni, ha akar, de amikor arra került a sor, hogy engem hódítson meg, akkor beleadott apait-anyait, szóval egy rossz szavam sem lehet a viselkedését tekintve. Egy pillanatig sem siettette a dolgot, még most is ad számomra időt, hogy mindent alaposan végiggondoljak, egyáltalán nem áll szándékában fejest ugrani a mély vízbe. Én azonban úgy érzem, készen állok a dologra, még akkor is, ha figyelembe veszem, hogy talán csak a bájital hatása miatt jutottunk el idáig. Amikor Cormac lágyan megcsókol, lehunyom a szemem, hogy még intenzívebben átélhessem a dolgot, majd amikor ajkaink elválnak, hagyom számára, hogy elkalandozzon, miközben odalenn érzem, hogy részemről igenis készen állok... Ujjaimmal tehát hátranyúlok, hogy kigombolhassam a ruhám felső részét, mely ezt követően szabadon omlik le a derekamig, majd láthatóvá válik a fekete melltartó, melyet még mit sem sejtve vettem fel a mai nap folyamán. Innentől fogva tehát szabad utat biztosítok számára, szavak nélkül is biztosítva a fiút azt illetően, hogy tetszik a dolgok alakulása. A légzésem természetesen szaporább, habár igyekszem ezt eltitkolni előle, sikertelenül. Elvégre, mindezt észreveheti a melleimen, melyek minden egyes lélegzetvételemnél megemelkednek, majd süllyednek. Most azonban nem próbálok meg felülkerekedni rajta, hagyom számára, hogy ő irányítson, hiszen ebben a témában azért nem vagyok annyira tapasztalt. Egyelőre nála a gyeplő, habár - magamat ismerve – ezt még bármikor átvehetem tőle.
Körbenézek a seprűtárolón, ez az a helység, ahova mindenki csak arra a pillanatra lép be, amíg kikapja a repülőeszközt, aztán már csukja is vissza. Nem arról van szó, hogy idegen lenne az intimitástól hiszen bármilyen sötét, elzárt helyen egymásra lehet találni, de Hermione akkora szemeket mereszt, hogy csoda, hogy nem nevetem el magamat, csak elmosolyodom. Játékosan megvonom a vállamat, engem aztán nem nagyon zavar a hely, de ha a lányt igen, akkor újragondolhatjuk. Lecsüccsenünk a zsámolyra, s miután az ölemben van, megtámasztom őt a csípőjénél, és végigsimítom az állát. - Mármint? És gondolod, hogy én most akarom? Mondtam már neked, nem sietünk sehova. Csak ismerkedünk. – Nyugtatom meg a kislányt, hiszen ő már megint túlgondol mindent, állandóan az elméleteivel van elfoglalva. Azt sejtettem, amit magyarázni akar, hogy még nem esett át a tűzkeresztségen, ez számomra legalább jelzésértékű, hogy jól tippeltem, de nincs is ezzel semmi gond, legalább minden tekintetben kifejezhetem rajta a domináns énemet. Végtére is nincs is semmi más, ami azzal a birtoklási vággyal felér, hogy valakinek mi vesszük el az ártatlanságát. - Éppen csak annyira, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz, de ne is siessünk el semmit. – Ez afféle menekülőút. Számomra Hermione igazán tökéletes, holott jól sejti, számos lánnyal volt már dolgom, de még azt is sóvárogva akartam beteljesíteni, hogy találkozzunk, hogy randizzunk, csak hogy láthassam, hogy hozzá tudjak érni. Most pedig megretten attól, hogy így letámadtam, holott ő kezdeményezett. Ám nem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy túlságosan is valami ártó bájital hatása alatt van, és még véletlenül sem akarom, hogy megutáljon. Így is sok lány van úgy velem, hogy egy arrogáns bunkó vagyok. Pedig csak kifejezem amit gondolok, és mások az álszentek, hogy nem képesek őszinték lenni. Így most puhán megcsókolom Hermionét, hogy utána ajkaimmal lejebb induljak, és egy határozott, de férfiasan gyengéd mozdulattal a keblei irányába moccanjak. Olykor felnézek, hogy mi a véleménye. Gyorsan lélegzek, szinte majd’ ki ugrik a szívem a helyéről, a testemet forróság önti el, s úgy szorítom magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni.
Kétlem, hogy a magam készítette bájital nélkül is eljutottunk volna idáig, hiszen legalább még hónapokba telt volna, mire leküzdöm magamban annyira a gátlásaim, hogy ruha nélkül mutatkozzak bárki előtt. Nem mintha már nem jutott volna eszembe ez az eshetőség is, hiszen természetesen felötlött bennem és meg is próbáltam lejátszani magamban a dolgot, de egyszerűen sohasem oda lyukadtunk ki, ahova kellett volna. Amilyen bátortalan vagyok, visszaléptem volna az utolsó pillanatban, Cormacet faképnél hagyva és végül az lett volna ennek az egésznek a vége, hogy messzire elkerülöm... Ez pedig, lássuk be, nem a legszebb befejezése ennek a dolognak, hiszen Cormac rendes srác, szerencsére türelmes is, szóval nem ezt érdemli, nincs igazam? Mondjuk, most se pont az állt szándékomban, hogy ennyire rámenősnek mutatkozzam előtte, egyszerűen csak jól akartam érezni magam a bálon, de ő kirángat és kérdőre von, majd megcsókol. Az ital pedig hatott, elvégre én magam is úgy tapadtam az ajkaira, mint szomjazó a vízzel teli kulacsra, pedig normális esetben vagy megszeppentem volna, vagy pedig eltolom magamtól egy zavart pillantás kíséretében. Mindezek ellenére azonban egyik verzió se lépett érvénybe, és noha nagyon is tisztában vagyok azzal, mit is teszek ebben a pillanatban, nem érzem úgy, hogy nem kellene megtennem a dolgot. Nem ittam, józan vagyok, szóval mindenféle alkohol nélkül gondolkodom, a bájital pedig... Nos, nem hiszem, hogy olyan sokat segítene a dolgokon, egyszerűen csak bátrabb lettem, mint egyébként. Az igazat megvallva kellett is ez a löket ahhoz, hogy egy lépéssel előrébb jussunk kettőnk kapcsolatában. - Hova? - kérdezek vissza kissé zavartan, hiszen én magam is pont ebben a pillanatban jövök rá arra, hogy nincs egyetlen olyan hely sem, ahová elvonulhatnánk és ahol garantáltan nem kapnak rajta semmi olyasmin. Némileg bizonytalanul meredek hát partneremre, miközben annak ujjai a hátsómra feszülnek, én pedig furcsa módon bár, de kellemes érzésnek tartom. Nem ellenkezem hát, meg se próbálok arrébb lépni, hagyom, hogy ott érintsen meg, ahol csak szeretne, hiszen a mai nap pont erről fog szólni szándékaim szerint. Ha pedig ezen túlesünk, akkor a legközelebbi alkalomkor nem is kell semmilyen léhez sem folyamodnom annak érdekében, hogy ne futamodjak meg. - Te ezt most komolyan gondolod? - torpanok meg hirtelen és kissé tágra nyílt tekintettel pillantok a fiúra, de a lábaim szinte automatikusan mozdulnak, a következő pillanatban pedig benn is termek, ezzel teljesen ellentmondva iménti szavaimnak. Szerencsére tisztaság van, de akkor se egy ilyen helyen képzeltem el az első alkalmat. Bár, ha azt vesszük, aligha jutott volna eszembe az a lehetőség sem, hogy Cormac McLaggen lesz számomra az első... Hozzá képest egy seprűtároló már tényleg igazán semmiség. - Én még... - szólalok meg némileg zavartan, amikor a srác az ölébe húz, de nem ellenkezem, egyelőre eszem ágában sincs elszaladni. Úgy tűnik, ez a bátorító-lé nem ad minden esetben bátorságot az emberek számára, hiszen ugyanúgy keresem a további szavakat, mint abban az esetben tenném, ha semmit sem ittam volna előtte. - … nem voltam még senkivel. Tessék, kimondtam azt, amit Cormac minden bizonnyal már előtte is sejthetett pár dologból. Voltak ugyan kapcsolataim eddig is, de mind a kettő valamiféle gyerekes bohózat volt, ahol egyedül csak a csókig jutottunk el mindenféle pironkodás nélkül. Most pedig itt vagyok, kettesben egy olyan pasival, aki ezen a téren már szinte minden tapasztalatot magáénak mondhat, velem ellentétben. Mit kellene tennem? Normális az a vágy, amit most is érzek? Más lányok is így élik át ezt, vagy esetleg bennem van a hiba? Számtalan kérdés kavarog bennem, de ezek közül egyelőre egyet sem tudok feltenni. Félek, hogyha kinyitom a szám, mindent elrontok, úgyhogy csak egyetlen dolgot tehetek ez ellen: ajkaim szorosan Cormac ajkaira tapadnak, miközben igyekszem úgy helyezkedni az ölében, hogy minél többet érezhessek a vágyából...[/b][/color] [/i][/color]
Az nem lepett meg, hogy a combomra illesztette a kezét, hiszen annyit lógunk mostanság egymáson, hogy igenis elvárható mostanság, hogy felfedezzük egymást, csupán a riadtságot nem látom a tekintetében, amit már megszoktam, holott nekem pont a törékenysége jön be. Félre ne értse, örülök, hogy ide jutottunk, annak viszont már kevésbé, hogy nem én oldottam a gátlásait, hanem holmi drog. A sármommal szokásom hódítani, nem azzal, hogy leitatok valakit. Ha lehengerelem, az legyen az én sikerem, nem az ő megadása, és menekülése ehhez löttyhöz. Ha már így alakult, akkor nem hátrálok meg, hiszen megsérteni sem akarom, másrészt úgy begerjeszt a visszafojtottan buja lélegzete is, ahogyan közelebb bújik, hogy végre elcsattan a kicsikével a hőn áhított csók, immár nincsen visszaút. Csóknál még tovább is megyünk, úgy tapadunk egymásra, mintha az életet is ki akarnánk szippantani az ellenkező fél ajkai közül. Hát majdnem ott tartunk, és ha már így egymásra préselődünk, az ujjaim között a ruganyos keblek szinte önálló életre kelve hullámzanak, nem csoda, hogy egyből megkeményedek, holott ez csupán a csókolózás része a dolognak, a fogaimmal már szinte a kulcscsontját karcolom fel, csoda, hogy itt és most nem tépem le róla az amúgy mutatós felsőt. - Végülis.. de.. – Nem nagyon lenne túl ütős megoldás a griffendél hálókörletekbe menni, hiszen egyikünknek sincsen külön szobája, de valami megoldás kéne. Valami, ahol most nem járnak túl sokan. Rámarkolok picit a hátsójára, ahogyan elhúztam a faltól, és vérbeli kviddicsesként a seprűtároló jut eszembe. Így a bál alatt nincsen emberfia, aki ezt nyitogatná rajtunk kívül. Kivéve ha másnak is eszébe jut titkos szerelmi légyott címén. Na majd hermetikusan lezárjuk. - Naná.. Csak te és én kettesben, csúcs kislány! – Bólogatok, és kitárom a seprűtároló ajtaját, ami most még nyitva van. A pálcám végére lumost lövök, hogy körbelessünk. Tisztaság van, hála a manóknak. A seprűk felakasztva a helyükön. Bútor viszont nem sok, csak egy zsámoly. Akkor első körben arra ülök le, s húzom az ölembe az iskolaelsőt, hogy az ajtót a pálcámmal innen zárjam meg, méghozzá mágikusan eltolva a zárnyelvet. A varázseszközt a földre ejtem, majd az ölemben fészkelődő lányka felé fordulok, és nemes egyszerűséggel benyúlok a blúza alá, megtalálva a rést a pajzson. A keblére illesztem az ujjaimat, valahol a melltartó nyithatóságát tesztelve.
- Bájital... - ellenkezem erőtlenül, miközben Cormac felhúz, majd maga után von. Fura ez a lötty, elvégre valamiért azt hittem, hogy az asztalon táncolva fogok bálozni a hatása alatt, pont emiatt nem szerettem volna meginni, de most... Hát, nem igazán úgy néz ki, mintha sok befolyással lenne a tetteimre. Nem érzem magam másnak, mint eddig, egész egyszerűen csak olyan lépéseket is megteszek Cormac irányába, melyeket általában a józan eszem mindig felülír. Ez a combra helyezett kezemen is látszódhatott, hiszen eddig sohasem voltam még ennyire közvetlen a fiúval, pedig ez már nem az első olyan alkalom, hogy kettesben töltünk egy kis időt. Mindenesetre, máskor idő kell számomra, hogy egyáltalán a bókjait pironkodás nélkül fogadjam, most meg én flörtölök vele? Hihetetlen, kissé ijesztő is számomra, de egyelőre élvezem a helyzetet. Talán mások nem látják ezt a másik Grangert, de voltaképp jól is jártam azzal, hogy ez az egész nem annyira látványos, mint hittem. Másnap megbántam volna ezt az egészet, ha szembesülök a tetteim következményeivel. - Mégis mit... - szólalok meg csodálkozva, amikor a falnak háttal találom magam, majd belém fojtja a szót, amikor ajkai az enyémhez érnek, én pedig nem ellenkezem. Számomra fura módon kívánok belőle még többet és többet, így amikor úgy érzem, kissé lassít a csókkal, én kezdem el vadabbul kezdeményezni a dolgot, mintha csak azt akarnám, hogy a folyosón essünk egymásnak. Még a melleimmel való játszadozása sem zavar, egy pillanatra se hátrálok meg a vadságát látva, hozzám képest hősiesen állom ajkai és ujjai rohamát. Amikor a nyakam kezdi el csókolni, kissé oldalra döntöm a fejem, hogy jobban hozzáférjen, majd lehunyt szemmel sóhajtok egyet. Kellemes, bizsergető érzést hagynak maga után az apró csókjai. - Nem megyünk el innen? - rebegem a kérdést erőtlenül, miközben ő továbbra is a nyakamat csókolgatja, noha más esetben nem kezdeményeznék ilyesmit. Elvégre nagyon is tisztában vagyok azzal, mi történne akkor, ha mi ketten szobára mennénk, de valamiért nem félek a dologtól... Sőt, jobban kívánom, mint eddig bármi mást az életemben. Egyszerűen nem bírnám ki, ha ma nem történne kettőnk között semmi sem, hiszen akkora tüzet lobbantott fel bennem, hogy ezt el kell oltania bármi áron. Nem hagyhat így, nem hagyhat cserben, de már a bálra sincs hangulatom visszamenni. Elég volt belőle az a pár perc, Cormacből azonban ennyi nem lesz elég. Egyre többet és többet akarok belőle, szinte már fuldoklom a szenvedélytől, melyet felélesztett bennem. - Persze, csak ha szeretnéd – teszem azért még hozzá, mert hát nem erőltetek én semmit sem, ezt nem csak az én feladatom eldönteni. Tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy a bájital hatása miatt vetettem csak fel ezt a dolgot, Cormac pedig szintén nem ostoba, tudni fogja az igazat. Ő talán nem így szeretné az első alkalmat, már ha egyáltalán eljutott addig gondolatban. Én azonban készen állok rá lelkileg, úgy érzem, most jött el az ideje ennek az egésznek, nem máskor. Elvégre, ha továbbra is a megszeppent Hermione Granger maradok, aki a könyveivel van a legjobban, akkor talán soha az életben nem lesz erre már alkalmam. Itt és most viszont úgy döntöttem, meg kell tennünk ezt a lépést. Semmi másra se vágyom jobban, mint ezt folytatni... Még a bál se érdekel annyira, most hogy tudom, mi minden mást művelhetnénk egymással.[/b][/color] [/i][/color]
Fájdalmas hiányérzetet okoz, hogy már nincs a keze a combomon, holott én vagyok az, aki eddig vissza akartam fogni. Nem akartam, hogy mindketten gyorsan kiégjünk ebben az egészben. Ha valaki, hát Hermione Granger lehet hozzám igazán méltó, akkor pedig kár lett volna rohanni. Ám minden érintése közelebb lök minket ahhoz a tüzes katlanhoz, amelyben együtt kívánunk elégni. Ő az, akit ott akarok látni a győztes meccseimen a lelátókon, ő a nő, aki esetében minden izmom ugrásra készen megfeszül, akiért még harcolni is érdemes. Nem nagyon tudja, hogy mit akar, de látszik rajta, hogy végtelenül imponál neki, hogy egy hozzám hasonló macsó pont rá feni a fogait, és éppen ezért lehet zavaró, ha olykor behúzom a féket. Nem akarom, hogy csalódjon, mint ahogyan nekem is megvannak az elképzeléseim, hogy milyen lehet a csókja, az illata, ha éppen nincsen rajta semmi, és jobb ezt fokozatosan felfedni, mintsem máris egymásnak esni. Ám ez a bátorító főzet ledönt bizonyos gátlásokat, amik esetében nem akarom, hogy kiforduljon önmagából, viszont.. - Kiüríteni belőled ezt a szemetet.. – Mordulok fel, nem akarnám, hogy részeg, vagy kába lenne, amikor valami komolyat művelünk egymással. Ám ahogyan a tenyerembe fogom a kezét, mégiscsak átgondolom, hogy a bátorító főzet sem tudna belőle mást csinálni, mint aki, pusztán a gátlásait rombolja le, és ez a dögös, vagány pillantás nálam is célba talál, ahogyan az ajkaira tapasztom az enyémet, és nem túlságosan visszafogott stílusban csókolom ki belőle a szuszt. Egymásnak feszülünk, s mintegy magától értetődő módon csúszik lejebb a kezem, hogy a keblére helyezzem, s szinte egymáshoz préseljem, az apró, de ruhanyosnak tűnő almácskákat. A testünk szinte egymásra nyomulva, s elszakadva az ajkától a nyakára illesztem most a számat, kissé vadabb csókokkal borítva el a kulcscsontja hajlatát, miközben én magam is érzem, hogy elönt a forróság. Egyszerre érzem magamat elpilledve, és bármire tettre készen, erősen.
Úgy tűnik, a főzet hatása nem pont olyan, amilyenre én számítottam, hiszen sokkal lassabban tűnnek el az aggályaim. Sajnos nem jártam utána pontosabban a dolgoknak, beértem pár részinformációval, hiszen nem számítottam arra, hogy ezt fogom alkalmazni magamon annak érdekében, hogy elbűvöljem Cormacet. Pontosabban: soha életemben nem hittem volna, hogy valaha is ilyesmihez fogok folyamodni egy srác miatt. Mindig is olyasvalaki voltam, aki nem adott mások véleményére, hiszen folyamatos támadásoknak voltam kitéve, bármit is tettem. Érzelmileg azonban soha életemben nem voltam képes elvonatkoztatni ezektől, bármennyire is igyekeztem így tenni. - Én csak... - kissé esetlenül és zavartan vonom meg a vállam, majd hirtelen észbe kapok és elveszem a fiú combjáról a kezem. Ennyire látszana rajtam, hogy más vagyok? Pedig csak pár pillanattal ezelőtt ittam meg a fiola tartalmát és nem hittem volna, hogy bármi hatása lenne, de mégis van. Mindenesetre, zavarba jövök, amint észbe kapok azt illetően, hogy mit is tettem. Ez lenne annak a főzetnek a hatása? Eltűnnek az ember aggályai, de csak néhány pillanatra? Esetleg nem jól készítettem volna el? De nem, az lehetetlen, tekintettel arra, hogy a könyv minden egyes utasítását szóról-szóra betartottam. - Menjünk? - ismétlem meg az utolsó szavát, majd megkérdem: - Hová? Táncolni szeretne? Nem, az nem lenne jó ötlet, hiszen a Trimágus Tusa óta nem voltam ilyen eseményen, elég nagy az esélye így annak, hogy már minden lépés kiment a fejemből azóta. Nem szeretném azonban elrontani Cormac estéjét, úgyhogy engedelmesen felállok a helyemről, majd követem őt, amikor maga után von. A főzetnek nyilvánvalóan semmi hatása sem volt azon az egy pillanaton kívül, mert ugyanolyan fenntartásaim vannak a tánccal kapcsolatban, mint előtte. Nem érzem magam magabiztosnak, olyasvalakinek, aki mindenki mást lesöpörne a parkettről. Meglepve veszem azonban tudomásul, amikor a fiú nem a bált élvezők felé, hanem a kihalt folyosók egyikére vezet. A következő pillanatban hátam már a falat éri, ő pedig farkasszemet néz velem. - Megittam a Bátorító levet – vallom be kissé kelletlenül, de legalább Cormac megnyugodhat azt illetően, hogy valamilyen szer hatása alatt lennék. Ez a főzet nem jár semmilyen mellékhatással, egyszerűen csak feloldja az ember gátlásait és ennyi. Teljesen ártalmatlan, ha nem számítjuk azt, hogy vannak személyek, akik hajlamosak hülyét csinálni magukból egy ilyen báijtal hatása alatt. - De szerintem elrontottam valamit, mert nem sok változást érzek magamon. A következő pillanatban már azt érzem, hogy Cormac megcsókol, én pedig ahelyett, hogy elhúzódnék – mint más esetben várható – viszonzom a dolgot. Nem jövök zavarba, hozzá hasonló vadsággal falom ajkait, miközben odalenn eddig ismeretlen érzés kerít hatalmába. Eszembe se jutott még egyszer sem, hogy eljuthatunk idáig, de ha ma megtörténne a dolog... Nem hiszem, hogy megbánnám a későbbiek folyamán.[/b][/color] [/i][/color]
Határozott elégedettséggel tölt el, hogy így beleborzong, belesimul az érintésembe. Más lányok esetében már régebben léptem volna, de Grangernél inkább szájhős vagyok, aki eljátsza, hogy leterepné, és nem eresztené ki a fogásávából, mielőtt a magáévá teszi, ám most így testközelből rám is komoly hatással van. Elnémulok, amikor rám pillant az őzikebarna szemeivel, szinte egymás ajkaiba suttogunk, oly érzéki a pillanat, hogy mindkettőnket elrettent kissé. Az viszont megnevettet, hogy így kétségbeesik, hogy milyen véleménnyel vannak róla. Engem ez sosem érdekelt, ő viszont túl hiú, hogy elfogadja, jobbak vagyunk annál, hogy számítson, hogy ki mit gondol. - Azt. És ne foglalkozz vele. Majd én letesztellek. – Vigyorgok most megint rá, engem az sem érdekel, ha esőtáncot ad elő, megvan benne az a szeliden dögös erotika, ami miatt úgyis tetszene nekem. Már minél kevesebb ruhában persze. Érdekes, hogy hozzám hasonlóan mennyire megosztó személyiség, bármit is tesz, valahogy mindig lesznek irigyei, akik nem fogják elfogadni, hogy ő az iskolaelső, és szinte mindenben jobb náluk. Pont ezért tudják támadni az egyetlen fronton, ahol csak lehet, méghozzá olyan tekintetben, hogy a nőiességét vonják kétségessé. Sőt, azt sem értik, hogy nekem mit tetszik benne. Pedig ezt kár is magyarázni, nekem mindig ő volt a zsánerem.. - Menj csak. Akkor szerzek valami bólét. – Sóhajtok bele az ajkai közé, lassan már mindenki elfogadhatja, hogy a suli két sztárja igenis összeillik. A griffendél egyébként is legyőzhetetlen ház minden tekintetben, nálunk az erő és az ész, senkinek nem kell bizonyítanunk. Amíg a kislány elmegy a mosdóba összeszedni magát, addig felpattanok, hogy valami italt nézzek magunknak. Ám a tömeg miatt most nincs kedvem sorbanállni, ráadásul úgy fest, most utángyártás alatt van a bólé, mert mintha elfogyott volna. Bosszankodva vállat vonok, akkor majd táncolunk. Visszaülök a helyemre, ő pedig nem sokkal később már jön is utánam. Meglepetten érzem az ujjait a combomon, amitől magától értetően megrándulok ott alul, mintegy vigyort is mellékelve hozzá. – Naa.. szivi, mit szívtál bent? Én szoktalak zavarba hozni, nem pedig fordítva. Akkor menjünk.. – Na nem mondom, hogy máris kőkemény lettem, akkor rém furán néznék ki, amikor felállok a helyemről, így csupán egy bizsergető érzés van bennem. Ám élek a gyanuperrel, hogy valami tényleg ilyen hatással van rá. Józanul már nem is akarja ezt az egészet. Ezért ahelyett, hogy táncparkettre húznám, kézenfogva kisietek vele a hátsó, sötét folyosók egyikére, hogy a hátát a falnak vetve az arcát fogjam a tenyereimbe. – Mi van veled Hermione? Elkábítottak? Vagy te vettél be valamit? Nem mondom, dögös, amiket csinálsz, de ha nem fogsz rá emlékezni, akkor mi értelme? – Rázom a fejemet, mintha a lehelletén is éreznék valami mentalevelet, valamilyen bájital lehet a ludas. Azt azért nem akarom, hogy másvalaki keverjen valamit az italába, hogy hülyét csináljon belőle. Akarom Grangert, de nem így. Vagy ez teljesen hülyeség, és ha ő nyert valahogy bátorságot, akkor.. Hirtelen azon kapom magamat, hogy megcsókolom, de nem amolyan ismerkedős stílusban, hanem az ajkai közé furakodva, szenvedélyes vad tűzzel.
- - Tessék? - nyílik el csodálkozva a tekintetem, miközben Cormac végigsimít az államon. Jól esik az érintése, habár jelenleg egy ennél sokkal nagyobb probléma köti le a figyelmemet. - Azt mondták, hogy idétlenül táncolok? Nem mintha annyira meglepne az információ, hiszen lépten-nyomom valami hasonló butaságot terjesztenek rólam, de azért mégis sokkoló mindezt Cormac szájából hallani. Kissé ciki, hogy ő is tudomást szerez a rólam terjengő pletykákról, habár életemben nem hittem volna, hogy valaha is számítani fog számomra a véleménye. Most azonban bánt a dolog, még abban az esetben is, hogy tudom: őt jó eséllyel nem izgatja mások véleménye. Halványan elmosolyodom ugyan a fiú szavait hallva, ettől függetlenül mégse lesz jobb a lelkiállapotom. - Persze, majd nyilván arról fognak trécselni, hogy mennyire izgalmas személyiség vagyok – A hangom kissé reszketeg, habár nem sírok, nekem erre se időm, se energiám, valahol mélyen azonban mégis bánt a dolog. Talán elkelne itt a Bátorító-lé, hogy megmutassam mások számára, milyen is tudok lenni, ha úgy igazán ledobom a gátlásaimat, egyelőre azonban habozok. Az évek során kijutott már számomra sok hasonló eset, lett is volna alkalmam megszokni az ehhez hasonló megjegyzéseket, de még mindig ugyanaz a Hermione vagyok, aki annak idején átlépte az iskola küszöbét. Bizonyítani szeretnék mindenki előtt, még akkor is, ha elvileg senki más véleménye se érdekel. - Igyunk – fújom ki a levegőt egy alig látható mosollyal az ajkaimon, majd a ruhámhoz passzoló kézitáskámhoz nyúlok, végül felállok és ismét megszólalok: - Csak előtte kiszaladok a mosdóba, rendben? Két perc és itt vagyok... Ezzel a mondattal magára hagyom Cormac-et, majd a mosdó felé veszem az irányt, miközben érzelmeim viharfelhők módjára kavarognak bennem. Sértettek már meg nem egyszer és sokszor le is nyeltem a békát, de a helyzet azóta mégis változott valamennyit. Annak idején ott volt számomra Harry és Ron, akik mindenben támogattak, most pedig itt van Cormac, de mégis miért kellene állandóan hagynom magam másokkal szemben? Alesha és a diáktársaim többsége is azt hiszi, hogy nem vagyok elég izgalmas személyiség, nálam pedig itt és most telt be a pohár. Vagány-Grangerre vágynak? Megkaphatják... Oké, Hermione, rajtad a sor – jegyzem meg a tükörképemnek, immár a mosdóban állva, végül a kézitáskámba nyúlok és kiveszek onnan egy fiola bájitalt. Nem állt szándékomban felhasználni, tényleg nem, hiszen Cormac önmagamért szeret, de ő nem tudja, milyen érzés olyasvalakinek lenni, aki soha semmit se csinál jól, mert az, aki. Akinek a cselekedetei állandóan leszólást kapnak, mert ő a stréber, az iskolaelső. Az unalmas prefektus, a sótlan lány a sarokban, aki fapofával fogadja az óra vicces beszólásait. Remegő ujjakkal csavarom hát le a fiola kupakját, majd egy húzásra iszom meg a tartalmát. Az íze fanyar, a hatása pedig... Nahát, semmi. Komolyan, mintha ugyanaz az ember lennék, aki az előbb belépett ide. Valamiért az a kép élt bennem, hogy szinte rögtön egy feketére sminkelt Hermione fogad, de nem... Ugyanaz az arc van a tükörben, mint eddig. Szánalmas vagyok, de komolyan, még egy ennyire középszerű főzetet sem vagyok képes úgy elkészíteni, ahogy kellene. Csalódottan hajítom hát ki az üvegcsét, majd indulok vissza a bálterembe, ahol a többi pár már szorgalmasan ropja a táncot. - Itt vagyok – huppanok le Cormac mellé, majd ujjaim szinte ösztönösen a combjára helyezem, egészen fel, amit eddig szándékosan kerültem, de most szinte észre se veszem a dolgot. - Táncolunk, cica? Ha nem ittam volna meg a főzetet, most nagy eséllyel értetlenül pislognék párat, így viszont pont úgy viselkedem, mint előtte. Kíváncsi tekintettel pillantok partneremre, mintegy azt latolgatva magamban, hogy merjek-e a combjainál tovább haladni az ujjaimmal.[/b][/color] [/i][/color]
- Persze hogy nem. Kivéve ha bántana téged valaki. – Rántom meg a vállamat. Lehet, hogy durva, verekedős sportoló vagyok, ám mégsem ölnék meg senkit. Esetleg tényleg csak akkor, ha valaki a kis vörösöm életére, vagy erényére törne, akkor szemrebbés nélkül. Na de nem féltékenységből. Nem akarnék az azkabanban rohadni egész életemben, mert egyszer elpattant bennem a húr. Ám az ijedt arca nagyon is megmozgat bennem valamit, és tudom, hogy mindenki minket néz. Nagyon is jól teszik, ám nem azért érdekel, mert ő az iskolaelső, noha a vagánysága, a stílusa mindig bejött. Valójában mint lány érdekel, az esze és a külseje olyan párosítást ad ki, hogy nem csoda, hogy a többi cicababa már nem izgat jó ideje. Tudom, hogy ha a Granger kislánnyal összenézünk, akkor vibrál köztünk a levegő. - Na azért. Nem szívesen engednélek ma el. Tényleg olyan idétlenül táncolsz, mint azt sokan állítják? – Simítok végig az arcán. Évekkel ezelőtt volt egy trimágus bál, akkor még nem nagyon néztem meg magamnak, de állítólag Hermione valami külvidéki tahóval ropta, és ezzel enyhén szólva is sokan pletykálkodtak rajta. Bár lehet, hogy csak irigykedésből. Most viszont már velem van, és jól nézünk ki együtt. – Mekkora baromság? Arra nem gondoltak, hogy ez a Krum vagy én a te népszerűségedet lovagoljuk meg? – Na jó, most a lovagiasság beszél belőlem, hiszen egyszer majd nyilván én is le akarnám rohanni a csajt, ám addig még ismerjük meg egymást. Aki pedig nem látja rajta, hogy mennyire dögös, nőies, az úgysem érdemli meg, hogy a kicsike az övé legyen. – Igyunk, vagy táncolnál kislány? – Kérdezem sármosan közelebb hajolva hozzá, és egy finom puszit nyomok az arcára, ha már ennyire néznek minket, legalább adjunk rá okot is. Aztán a mi dolgunk, hogy mindezt még mennyire mélyítjük el, amikor már ketten leszünk. Oly érzéki a mozdulatom, hogy ebbe bármit bele lehet látni, például a ruha alatti tapizást simán.
Úgy veszem észre, hogy Cormac számára tetszik a féltékenységem, imponál neki ez az egész, pedig neki aztán tényleg nincs oka attól tartani, hogy egyedül marad. A suli legnépszerűbb pasija, minden hülyesége ellenére buknak rá a nők, igaz, ez eddig az ostoba libák köre volt, de most az egyszer nekem is alkalmam volt bekerülni közéjük. Pedig elég intelligensnek tartottam magam ahhoz, hogy ne tegyek ehhez hasonló ostobaságokat, most mégis megtörtént velem a dolog. Tartok ettől az egésztől, pedig ő tényleg teper, közben viszont egyre közelebb kerül a céljaihoz, kifejezetten kezdem úgy érezni, hogy van köztünk valami, ami egyre inkább erősödik. - Addig csak nem mennél el, igaz? - vágok kissé ijedt képet, mert hát hiába elképzelhetetlen a dolog, azért mégis csak Cormac McLaggenről van szó, én pedig nagyon nem szeretném, ha miattam állna a bál a Roxfortban. Így is folyamatosan mindenki rólam beszél, mert sokat vagyok Cormac közelében, állandóan kapom a bántó megjegyzéseket a hátam mögött, melyeket eddig sikeresen elviseltem, de ha valaki miattam kerülne a Gyengélkedőre... Nem, azt nem bírnám elviselni, gyötörne a lelkiismeret, állandóan mellette lennék, amit pedig Cormac nem nézne jó szemmel, szóval megint ott lennénk, ahol a part szakad. - Miattam nem kell, ráadásul senki sem hajt rám rajtad kívül, szóval ez nem történhet meg. Mert hát eddig sem vett észre Ronon, Viktoron és Cormacen kívül, habár elég sokan járunk azért ebbe az iskolába. Fogalmam sincs, szám szerint mennyi a fiú-lány feloszlás, de bizonyára nem három srácból épül fel a Roxfort ezen állománya. Soha életemben nem voltam olyasvalaki, aki tetszett volna a fiúknak, ennek pedig az az oka, hogy irányításmániás vagyok, szabálybetartó és rettentően szeretek okoskodni. Valljuk be, ezek egyike sem a srácok kedvence, elvégre melyik szeretne olyan nővel összejönni, aki előbb ül le bemagolni egy enciklopédiát, semmint hogy lefeküdjön vele? - Majd mehetünk utána a buliba – mosolyodom el, miközben Cormac ujjai az enyéimre kulcsolódnak, bennem pedig ismét végigfut az a bizsergető érzés. - Tudod, volt egy olyan ötletem, hogy megiszok pár csepp Bátorító-lét. Az a lötty pedig sikeresen elérte volna nálam, hogy úgy viselkedjek, mint azon lányok többsége, akiket Cormac eddig kedvelt. A legtöbb gátlásom eltűnt volna, én pedig valamiért úgy éreztem, hogy akkor sokkal könnyebb dolgom lett volna a mai éjszakát illetően. Bátortalan vagyok, cseppet sem kezdeményező, önbizalmam alig akad, csak a tudásomra lehetek büszke, semmi másra. Kissé sajnálom a srácot, amiért pont belém öl ennyi időt és energiát, egy hozzám hasonló, unalmas könyvmolyba. - Talán még arra is sor kerül egyszer – nevetem el magam, miközben kap egy kacsintást is részemről, habár nem iszok én annyit, hogy ilyesmi bármikor is megtörténjen. Talán mégse ártott volna az a kis bájital, de még semmi sincs veszve, mert egy fiolával lapul még a táskám mélyén. Használni azonban nem igazán szeretném, mert nem holmi bájital miatt akarok tetszeni másoknak. Főleg nem Cormac számára. - Mostanában nem beszélnek velem – vonom meg a vállam, miközben tekintetem az egyik griffendéles lányra siklik, aki nem messze tőlünk táncol a partnerével. Végül ismét Cormac-re pillantok: - Ismét elővették a régi nótát, amit akkor terjesztettek rólam, amikor Viktorral voltam. Hogy csak a népszerűséged miatt vagyok veled, így szeretnék jobb színben feltűnni mások előtt. Ezen a héten ez a vezető hír. Egyszerű irigység, semmi több az egész. Cormac vonzó, mindezek mellett pedig remek kviddicsező is, szóval savanyú a szőlő mások számára. Ha a hírnév fogna meg egy pasiban, akkor például Ronnal össze se jöttem volna, mert ő soha az életben nem volt népszerű semmilyen tekintetben sem. Ennyire nem ismernének már?[/b][/color] [/i][/color]
Rezzenéstelen arccal figyelem Hermione halvány mosolyát, aztán mégiscsak elvigyorodom, hát milyen édes tud lenni, amikor rám, a suli legjobb pasijára ilyen féltékeny. Vagyis nem rám, hanem arra a szöszire, akinek már a nevére sem emlékszem, de ebből is látszik a komoly különbség, hiszen a Granger-cica nevét biztosan nem feledném el, ahhoz túlságosan is karizmatikus. Olyan lány, aki még akkor is átkozottul dögös, amikor ki van akadva az emberre. A legtöbb csaj rémes, sőt, szánalmas tud lenni, ha valami nem sikerül, de a kis barnásvörös esetében még a kudarc esetén is látja az ember a motivációt, amely az egész lényéből árad. - Nagyon jól teszik. Elég nehéz felkelni az ágyból, ha valakinek egy cikesz van beékelve az agyába.. – Vonom meg a vállamat sármos pillantással, pusztán fizikumból lenyomom a fiúk többségét, mellette pedig félelmetesen gyors, és ravasz vagyok. Ráadásként Alchie bácsikámtól egy sárkányszív izomhúrral szőtt pálcát mondhatok a magaménak, amely szinte magától szórja magából az átkokat. Nem, Hermione az enyém, és falikárpitot csinálok bárkiből, aki úgy néz rá, szól hozzá, hogy az nekem nem tetszik. Engem aztán nem izgat, ha arrogánsnak tart egy bizonyos réteg, van mire felvágnom. Éltanuló vagyok, kiváló sportoló, és hát egyértelmű hogy ha tükörbe nézek, akkor kit is látok. A nők álmát, ez nyilvánvaló. S ahogyan elnémul az odasutttogott válaszomtól, igazán kaján mosollyal zsebelem be, hogy ennyire megremeg még az érintésemtől is. - Akkor mit szeretnél? – Fűzöm az ujjaimat az övére, s a kérdés adott, noha eddig ügyesen irányítottam, hogy érezze az erős, határozottan férfias vonulatot, de tulajdonképpen mégiscsak fontos, hogy ne lerohanva érezze magát, hanem teljes értékű szavazattal bírjon ebben az egészben. Már bent vagyunk a bálteremben, s miközben várom a válaszát, nem foglalkozom a többi párral, most magunkért vagyunk itt, ám azt sejtem, hogy a zavara ellenére tudatni akarja mindenkivel, hogy bizony őt is elhívták, méghozzá nem is akárki. Legutóbb, amikor ilyen neves esemény volt, azzal a bolgár amatőrrel futott, Krummal, de hát kinézetben az az alak.. egy csapott hátú lesajnálható kelet-európai valaki, akinek nagyjából egy mutatvány megy. Ennél azért egy őrző dolga jóval összetettebb.. Nem is csoda, hogy amikor a derekára csúsztatom a kezemet, akkor több tucatnyian sandítnak oda. Azon agyalva hogy fog-e a tenyerem lejjebb csúszni, mondjuk a fenekére..? Egyenlőre azonban mindezt meghagyjunk a fantáziának. – Ott.. annál a pultnál. Még jó, hogy a tanárok már kevésbé figyelnek ránk. Megnéznélek egyszer alkoholmámorban nekivetkőzni.. – Vigyorodom el helyes mosollyal, és hát tényleg így van, kettőnk között ezek a célozgatások sosem fognak megszűnni. Elengedem, hogy nyúljak a két kitöltött italért, és átnyújtom az övét. – A barátnőid végül korábban elindultak? Olyan kihalt volt a klubhelység. A bálkirálynőt hoztam utoljára? – Tisztára mint a Hamupipőkés mugli mesében, amikor a legszebb lány lép be végül, amikor már telve a terem.
Gondolhattam volna, hogy Cormac és a szöszi baba között lehetett valami a régmúltban, hiszen az a pillantás... Szinte egyből képes vagyok felismerni a gyilkos-féltékeny keverékét, hiszen mostanában elég gyakran megkapom ezt másoktól is a folyosókon. Lassan, de biztosan kezd ugyanis elterjedni az, hogy Cormac és én találkozgatunk, mi pedig már egyáltalán nem is titkoljuk mások előtt a dolgot. Mondjuk, ha valaki nyíltan rákérdez nálam a dologra, még mindig képtelen vagyok egyértelmű választ adni, de már ez is haladás. Ahogy az is, hogy képes vagyok szemet hunyni a régi barátnők jelenléte felett is, pedig akad pár a Roxfort falain belül. Mégis, a legkényelmetlenebb talán az, amikor a saját osztályomból is vannak páran. Őket egyszerűen képtelenség kikerülnöm, mindezek mellett még a Sors is ellenem játszik. Közös órai munkánál ugyanis valami véletlen folytán mindig mellettük kötök ki, és én hiába igyekszem felnőttként kezelni a dolgokat, amikor számukra ez egyszerűen nem megy. - Nem lényeges – mosolyodom el halványan, de az igazság tényleg az, hogy egyáltalán nem zavar a dolog. Ha valaki az iskola első számú kedvencével jön össze, akkor igenis számoljon magában azzal, hogy lesznek irigyei. Eleinte igenis rosszul éreztem magam emiatt, de mára már sikeresen szemet hunytam a dolog felett. Elvégre, egyszer Cormac számára is eljöhet az a pont, hogy megváltozik, mostanában pedig nem okozott csalódást számomra. Nem láttam magamon kívül egy lánnyal sem, ami az ő szempontjából kiemelkedő dicséretet érdemel. - Nem is kell, igyekszem a lehető legjobbat kihozni magamból... Amikor lehelete a bőrömhöz ér, libabőrös leszek tőle, egyszerűen nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel. Hiába ez a sokadik randink és hiába sikerült tudomásul vennem, hogy Cormac számára mások a határok, mint nálam, mégis állandóan zavarba hoz a merész viselkedésével. Számomra még egy nyilvános csók is több a soknál, most pedig a volt barátnője szeme láttára incselkedik velem. A csaj tuti nekem jön majd, ehhez már kétség sem férhet. - És mégsem akadt egy fiú sem, aki elhívott volna – nevetem el magam halkan. - Mindenki tudja azt, hogy van valami veled, úgyhogy már próbálkozni se mernek. Félnek tőled, Cormac... Mondjuk, van is miért, hiszen a srác sokat sportol, szóval nem csak a szél hordta össze az izmait és hajlamos nekimenni annak, aki beleköt vagy alátesz a dolgainak. Ron már a közelembe se jön, ami teljes mértékben érthető, hiszen mindenki tudja, mit is érzett régebben irántam, a nagy szája ellenére pedig ő sem akar összetűzésbe keveredni másokkal. Persze, nem szeretném, ha bárkinek is miattam esne baja, úgyhogy voltaképp nem is bánom, hogy Cormacnek hírneve van a Roxfortban és nem is akármilyen. - Nem fontos a séta – vágom rá gyorsan, hiszen számomra tényleg nem az lesz a nap fénypontja, meg hát romantikus andalogni... Jó, nem lenne ellenemre, de ennél azért sokkal kellemesebb dolgokkal is el lehet tölteni az esténket. Ezt persze nem mondom ki nyíltan, hiszen a kinézetem ellenére még mindig nem vagyok annyira vagány, de ha elegendő alkoholt iszok, akkor talán... Talán lesz annyi bátorságom, hogy ne ragadjunk le egy szintnél. - Egyelőre jobb lenne pár pohár ital... - nyelek egyet, miközben körülnézek a teremben. Annyira idegen számomra ez a közeg, hiszen amikor utoljára egy bálon vettem részt, tizennégy éves voltam, most pedig... Felnőtt nő vagyok, mégis zavarba hoz, ahogy a parketten lévők többsége nyalja-falja egymást és némileg izgalomba is jövök tőle. Ez vajon normális? Vagy csak én reagálok másként erre az egészre? - Van valamerre vajsör? Nem hiszem, hogy érdemesebb lenne ütősebbel kezdenem, talán a nap folyamán belelendülök, egyelőre viszont megmaradok a szokott italomnál. Mondjuk, én még ettől is képes vagyok becsípni, szóval aligha lesz itt gond a gátlásaimmal. [/b][/color] [/i][/color]
Oldalt kapom a fejemet a szőkeség irányába, ja tényleg, vannak ilyen múltbéli vakvágányok, akikkel akár jó is volt egy-egy alkalommal, de egy idő után már túlontúl unalmasnak, egysíkúnak mondanám. Például olyan sokan voltak, hogy egy alkalommal amikor bemutattak egymásnak egy partyn, lelkesen mondtam a nevemet, mire a csaj képen vágva elviharzott, és még odavetette nekem: Cormac, mi lefeküdtünk egymással! Na igen, de mindezt ki tartja számon?? Hermione viszont teljesen más, rá biztosan emlékeznék, éppen ezért haladunk csigatempóban, mert bár oly bájos, és ártatlan a kicsike, nagyjából semmi élvezet nem lenne benne, hogy csak magam alá gyűrném, nekem külsőleg pont a törékeny bája tetszik, és mellette az akaratos dac, ami belőle árad, másnap is találkozni akarnék vele. Ennek pedig csak az a módja, hogy ne a nyolcadik lépéstől induljunk, ahogyan mondjuk két éve akartam volna. Persze nincsen olyan napom, hogy ne merülne fel, hogy hagyom a fenéne az udvariaskodást, és simán letámadom, de van egy olyan érzésem, hogy jobban tetszik neki ez a flörtölés, a célozgatás, a tekintetünk összevillanása. Az, hogy csupán sejtjük, hogy mi is van a ruhák alatt, de még bőven messze vagyunk attól, hogy fel is derítsük. - Ja hogy ő..? Bocs, de a háremem most kizárólag rád korlátozódik. A tökéletesnél kevesebbel miért is érném be? – Csiklandozom meg lehelletemmel a fülét, picit még a fülcimpájához is odaérek az ajkammal, hogy minimum egy kuncogást, vagy lélegzetakadást kicsiholjak belőle. Igen, Granger kislánytól eldobom az agyamat, amikor látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Viszont rögtön a tárgyra tér, mást nem is vártam volna tőle. – Ó, hát hogyne, attól mert nem mondunk ki mindent, még nyilvánvaló. Nem maradsz hoppon, és te vagy a lány, biztosan lett volna aki elvisz. Akit utána hosszú kínzás után végül megölök. – Nevetem el magamat cinkos pillantással, csak mert nem mondtuk ki hivatalosan, hogy van köztünk valami, de mégsem kavarok másokkal, akár volt csók, akár nem. Ha már ismerkedünk, akkor minimum úgy a korrekt, hogy közben nem találkozgatunk másokkal. Felőlem lehetnek fiú barátai, de ha csak az egyikük is hozzáér, akkor az a legkevesebb, hogy szilánkosra töröm a kezét. - Hah... micsoda visszavágás, na végre! Tanulsz, megy ez neked kicsike! – Bólogatok önelégülten, végre kezd átragadni rá is az egómból. Igen, nem árt, hogy ha a túlzott sminkelés helyett inkább magabiztos stílusra vált, legalábbis olykor, hiszen a fő dominanciát nem fogok kiengedni a kezemből. Összesimulunk, szinte a combjaink és a mellkasunk is odapréselődik a másikhoz. – Semmi komoly, a buli nem lesz elég? Sétálni akarsz? Benne vagyok, a bálon majd bevisszük a kellő alkoholmennyiséget. Na gyere, ne várassuk őket! – Ellép mellőlem, ami nem is baj, mert a végén még túl intim lett volna az érintés, és ami belőlünk pasikból látható jelet is kicsalhat. Megfogom a kezét, és lesétálunk a nagyteremig. Bent már kezd felhevülni a hangulat, McGalagonyék már nem bírják túlzottan tartani a hormontúltengést, régen azért nem volt ilyen fülledt a közeg. Na igen, de ha húsz körüli fiatal felnőttek vannak a parketten.. Az igazgatóhelyettes inkább feladja, és dohogva ül le a tanári asztalhoz, az amúgy joválisan mosolygó Dumbledore mellé. Az öreg legalább tudja, hogy a fiatalságnak nem lehet parancsolni. – Táncolunk, vagy iszunk?
Csak reménykedni tudok abban, hogy Cormac valóban engem szeretne elvinni a bálra és nem került időközben képbe valaki más, akire történetesen pont itt kell várnia. Hiszen nem beszéltük meg előre a dolgot, de ez a logikus lépés, nem igaz? Egy ideje már udvarol, kissé nagyobb fokozatra is kapcsoltunk, hiszen hagyom számára, hogy puszit adjon és a kezemet fogja... Ez számomra már igen komoly lépés, hiszen a látszat ellenére nem szeretem elkötelezni magam, pont emiatt is ismerkedek nehezen. Idő kell, mire felengedek egy fiú társaságában, ahhoz pedig még több, hogy elfogadjam azt a tényt, miszerint ő többet szeretne a kelleténél. A legtöbben megunják a dolgot és inkább hagyják az egészet, Cormac viszont türelmesen kivárt. Azt hiszem, az a minimum, ha ezt azzal viszonozom, hogy minden kétségem ellenére felvállalom a kapcsolatunkat és vele megyek el erre az eseményre. - Azt, hogy az a szöszi egy ideje már csak téged figyel – felelem a kérdésére egy lágy mosolyt elejtve, miközben fejemmel egy lány felé bökök, aki a kandalló előtti fotelben üldögélve vet időnként egy-egy pillantást a fiú felé, ami nem csoda, hiszen egyébként is jól néz ki, most pedig... Hát, mit ne mondjak, neki aztán őrjítően jól áll ez a hanyag elegancia, teljesen beletrafált a dologba. Nem vitte túlzásba, nem kelti egy bürokrata látszatát, mellette bizonyára nem kell feszengenem, ha egy-két pohárkával többet iszok a kelleténél. Mert hát a mai nap arra van, hogy elengedjük magunkat, nem igaz? Itt az ideje hát kissé kiengedni azt a gőzt, ami a tanév alatt felgyülemlett az emberben és október ellenére akad is bőven, hiszen az egész nyári szünetet is a tanulással töltöttem. Hiába minden, én már csak az a Hermione Granger maradok, aki elsőben lépte át a Roxfort küszöbét. - Mit mondjak erre, legalább itt vagy – szólalok meg, miközben azért magamban abban reménykedem, hogy most az arcom helyett már az ajkaimat célozza meg a csókjával, de csalódnom kell. Egyetlen puszit kapok csupán, ami a szokásosnál tovább tart ugyan, mégis hiányérzetet kelt bennem. Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy Cormac miattam nem rohan ezzel az egésszel, szóval nem lenne fair pont nekem siettetni őt... Egyszerűen csak várnom kell. - Tudod, nem voltam biztos abban, hogy jól értettem a jeleket, szóval... Hát, benne volt a pakliban, hogy hoppon maradok. Érzelmi téren azért nem vagyok profi, talán csak az elméleti rész az, amivel érek valamit, úgyhogy nem lehettem biztos a dolgomban még a történtek ellenére sem. Hiába a számtalan randi, mégis Cormacről beszélünk, akiért sok lány oda van a suliban, bárki ölni tudna érte, hogy őt vigye magával a bálba. - Köszönöm a bókot, igyekszem – felelem kissé félszegen, noha azért elpirulok a szavai hallatán. - Te is egészen jól nézel ki, habár esélyes, hogy mellettem nem fognak észrevenni. Elnevetem magam, hiszen ez egyértelműen csak vicc volt, főleg az én önbizalmamat ismerve. Mégis, ma igazán jól érzem magam a bőrömben és ez nem csak Cormac miatt van, hanem a szokatlan külső is új lendületet ad számomra. Ráadásul, ahogy hozzásimulok, szokatlan érzés kerít hatalmába. Valahogy jól érzem magam a karjai között és még többet szeretnék belőle... - Na és mi a mai programod számomra? - kérdem, miközben gyorsan kiszabadulok az öleléséből, nehogy elfeledkezzem magamról és ismét a szemei fogságába kerüljek. - Bál után titkos séta a Fekete-tó partján? Általában ez a módi a párocskák körében, volt alkalmam prefektusként szembesülni az ehhez hasonló kihágásokkal, de mit ne mondjak, tényleg romantikus... Holdfény, csillagok, vízpart... Nem lenne ellenemre a dolog.[/b][/color] [/i][/color]
