2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nagy nehezen végül a Dáma beenged minket. Látom ám hogy Kath elnyom egy ásítást. Nagyon elfáradhatott a kicsi háztársam. Szegény kisverébnek jó volna mihamarabb ágyba kerülnie, hogy kipihenhesse magát.
- Nincs mit. Persze, hogy megismételjük. Bármikor amikor csak szeretnéd. - mosolygok rá kedvesen. Persze hogy barátok. Most pedig irány az ágyad, mielőtt itt alszol el nekem állva. - erősítem meg a szövetséget egy kézfogással.
Nézem ahogy felhalad a lépcsőn, majd kissé lemaradva követem. Nézem ahogy belép a hálószobájába. Szinte biztos vagyok, hogy pár perc és alszik majd, mint a bunda. Azért leülök a folyóson a földre és a gondolataimba mélyedve kezdek játszani a bicskámmal. Gondolataimból Mercuto a görényem rángat ki, amikor az ölembe telepszik. Azonnal szinte ösztönösen kezdem círógatni.
- Szia Kishaver!- köszönök a kisállatnak hallkan. - Hát te merre csavarogtál? Még van egy kis dolgom. Maradj itt és legyél jó.
Felállok és nagyon csendesen beosonok Kath szobájába. Természetesen mindegyik ágyból mély halk szuszogás hallatszik ki, ahogy a kicsik az igazak álmát alusszák. Enyhe mosollyal takargatom be mindegyiket egymás után, vagy legalábbis megigazítom a félig lecsúszott takaróikat. Majd mindegyik kicsi lány éjjeliszekrényére helyezek egy-egy csokibékát. Reggel nekik legalább jól indul majd a nap. Csendben és gyorsan elhagyom a tett színhelyét, mintha a Karvaly ott sem járt volna. A folyosón még összeszedem Mercutiot. - Gyere Mercuto, mi is térjünk nyugóvóra!
//Nagyon köszönöm a játékot! Élmény volt minden perce! //
Igazából, nem mondom, hogy félek, hogy netán valaki fülön csíp a folyosón, inkább csak nem kellene megint bajba kerülni. Már sikerült párszor, de az is tény, hogy jelenleg úgy sincs senki, aki e miatt fejmosásban részesítene, ha csak nem McGalagony az esetleges pontlevonás miatt, de az már más tészta. Szerencsére a háztársaink nem veszik annyira komolyan ezt, hogy egy kis kihágás miatti pont vesztés miatt kiutálnának. A legtöbb Griffendéles számára fontosabb, hogy jól érezze magát, mint hogy a homokórák épp milyen pontértékeket mutatnak. Ezért is jó, hogy ebbe a házba kerültem, mert így legalább e miatt nem kell aggódnom. - Nem, azt nem szeretném. Én is jöttem és önként, úgyhogy ha bajba kerülünk, akkor együtt visszük el, oké? - én is felhörpintem a maradék forrócsokit, hogy aztán lazán a ruhám ujjával töröljem meg a számat, amire egy épp mellettünk elhaladó házimanó morcos fújtatással reagál. Én persze észre sem veszem és egyébként is nem is látszik vészesen, nem fehér a felsőm, vagy ilyesmi. És már indulhatunk is vissza, megszerezve a kekszeket is. - Köszönöm még egyszer a kiruccanást és persze a forró csokit is. Isteni volt! - mosolyodom el, amikor nagy nehezen végül az ásítozó Kövér Dáma hajlandó beengedni minket. Nem igen van már idelent tömeg, csak valami halk hortyogás hallatszik. Gondolom valaki elaludt az egyik fotelben tanulás, vagy valami egyéb közben a kellemesen meleget adó kandalló mellett, ezért én is igyekszem nem hangoskodni. - Majd valamikor megismételhetnénk. Új barátok? - a kezemet nyújtom neki, ezzel is mintegy megpecsételve az újonnan kötött szövetséget, barátságot és csak aztán illanok el felfelé a szobám irányába. Hát azért elfáradtam és út közben még egy ásítást is sikerül elfojtani, vagy legalábbis megpróbálkozom vele. A kései kimaradást mindig is szerettem, de sose bírtam túl jól, főleg akkor, ha közben sok izgalom történik, mint a képembe robbant bájital az elején, meg az izzasztó visszatérés, hogy ne ne bukjunk. Az tuti, hogy igen gyorsan el fogok aludni és persze az is, hogy nyugodt alvás vár rám, miután nem kell tartanom Piton haragjától a pocsék beadott házi feladatért.
//Köszönöm szépen a játékot, egy élmény volt! //
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tárgy: Re: Gina & Kath - Esti ramazuri 2018-02-22, 08:32
Néhány pillanatig mosolyogva nézegetem a kicsi háztársat. Aztán a kérdése kicsit visszaránt az ittbe és mostba. Eszembe jut, hogy már késő van. Nem kéne itt lennünk. Egy dolog saját magam bajba keverni az éjszakai kis túráimon, de Kath-et nem kéne belekevernem ilyesmikbe... Különben is, milyen példát mutatok így neki?
- Persze, hogy nem kapnak el. - nyugtatom meg. Legalábbis erőssen reménykedem benne, hogy kitart még egy kicsit a szerencsénk. - De tudod mit! Ha annak a gonosz álomhiányos Denevérembernek eszébe jutna a folyósókon kóvályogni, akkor majd én mindent magamra vállalok. Az én ötletem volt, én beszéltelek rá, te ártatlan vagy. - kacsintok rá. Természetesen ezt így is gondolom. Nem fogom hagyni, hogy Kath-et büntessék az én hülye ötleteim miatt.
Megiszom a forrócsokim maradékát, és mosolyogva megvárom, amíg Kath is így tesz. Aztán felállok, és egy sütistálból felmarkplok pár csokis és fahéjas sütit, amolyan puha kekszféléket, és a zsebembe rejtem őket. Óvatosan, de nagyon halkan és gyorsan a legrövidebb úton terelem fel egészen a klubhelyiség bejáratát őrző festményig a kicsi háztársat. Mondanom sem kell, hogy a portré nem igazán örül a kései zavarásért, de hát ez van...
Csendben hallgatom, ahogyan mesél. Az én apám még él, de a jelenlegi állapotát nem lehet igazán életnek nevezni és az apai szerepet se nagyon tudja betölteni egy szanatóriumból és még csak azt se lehet tudni, hogy jobban lesz-e és ha igen, akkor mikor. Így nincs más, mint a várakozás, de lássuk be így majdnem olyan, mintha őt is ugyanúgy elveszítettem volna, mint anyát és Bellet. Csak halkan sóhajtok egyet, ahogyan Gina a végére ér a történetnek. Úgy tűnik, hogy nem lehet egyszerű neki sem, főleg ha számára nem is maradt senki más. Nekem legalább itt volt a bátyám pár évet, miután felbukkant, bár a sors nem kedvelhet túlzottan, ha egyszer most még őt is elvette tőlem. Nincs mit tenni, vannak dolgok, amik valahogy sehogy se akarnak jól alakulni, de talán majd jön valami pont, amikor mégis csak jóra fordul és nem kell attól tartanom, hogy baja esik annak, aki fontossá válik nekem. - Sajnálom... tudom, hogy milyen egy olyan szörnyű nap. - nem tudom, hogy pontosan mi történt vele, vagyis az apjával, de annyi egyértelmű, hogy már nincs ott neki, amikor szeretné. Még sem akarom faggatni, hiszen én se nagyon mesélek anyáék balesetéről, ahogyan Darius közeli halála is még túlságosan fájdalmas. Amikor ide jöttem suliba elég pocsék volt, főleg hogy annyit terveztük a testvéremmel, hogy mennyire izgalmas lesz majd és ő végül nem jöhetett, de elpakoltam mindezt egy rejtett zugba a fejembe és egyszerűen nem gondoltam rá. Sejtem én jól, hogy valahogy ő is így lehet róla. Azt a rejtett zugot pedig az ember nem szívesen bolygatja. - Ez jó ötlet! Szeretem a csokis sütit és passzol a forrócsokinkhoz. De ugye... nem kapnak el visszafelé a folyosón? - most tudatosul csak bennem a tény, hogy amúgy nem szabadna itt lennünk. Igen, egészen időben, meg azért annyira sok aggodalom igazából nincs a hangomban, inkább csak valamilyen szinten téma terelésnek is dobom be a kérdést, hiszen látom Ginán, hogy bármennyire is mosolyog ez most nem olyan őszinte mosoly, mint eddig. Jobb kedv kell mindkettőnknek, nem a pocsék emlékeken gondolkodni, hiszen a forrócsoki finom és a házim is tökéletes sikerült, akkor miért keseregjünk? Az úgy sem old meg semmit.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kortyolok egyet a forró csokimból, és közben szinte akaratlanul is a másik kezemmel elkezdem az egyik almát ide-oda görgetni az asztalon. Csak olyan autonom játékos mozdulattal.
Nem kerüli el a figyelmemet a kis háztárs akaratlan múltideje. „Apa tudott ilyet…” Igen, ilyesmi csak annak tűnik fel, aki már átélt hasonlót. Tehát szegény kicsi lány szintén sokat veszített az életben. Ez a téma kezd olyan lenni, mint egy lassú fájdalmas egyházi liturgia. Nem jó ez így. Mégis, szinte akaratomon kívül mesélni kezdek. Hiszen én is az apámtól tanultam. Kitől mástól?
- Az apámmal szinte minden évben elmentünk a februári Velencei Karneválra. Csoda jó móka volt. Rengeteg árus, maszkos trükk mester, tűz és kardnyelők, utcai táncosok, rengeteg ember állarcokban, és maszkokban, vidám zene mindenütt, gólyalábas bohócok, meg vidám karneváli hangulat. Ott láttam először meg, ahogy egy állatarcos ember zsonglőrködik. Apa látta, hogy lenyűgöz, és megmutatta, hogyan kell. Legalábbis próbálta. Apámmal bejártuk az egész világot. Csak mi ketten voltunk egymásnak, és jó volt ez így. Minden nap egy új hely, egy új kaland. Nem volt hétköznapi életünk, de nem bántam sohasem, hogy nem úgy élünk, mint mások. Más kislányok talán babákat, meg hercegnős ruhákat kapnak ajándékba, én bicskát, bukósisakot, elemlámpát, gyerek mászó felszerelést, görkorcsolyát, tájolót, és térképeket, túrabakancsot, na meg sok képes madárhatározó szakkönyvet… Aztán jött az a szörnyű nap… és mindez köddé vált… - érezhető, hogy a hangom fájdalmasan csuklik el. – Mindegy. Nem érdekes.
Belekortyolok ismét a forró csokimba. Aztán a két kezemben forgatni kezdem a poharat. Sok emlék kavarodik fel bennem. Jók, és rosszak. A rosszak főleg az után a szörnyű nap után jöttek. Azokról jobb, ha nem mesélek Kathnek. Viszont nem igazán tudom, mit mondhatnék, vagy mit kérdezhetnék tőle. Szeretném, ha vidáman nevetne, mint az előbb, ha elfelejtkezne Pitonról, a bátya haláláról, a rossz emlékeiről. Most mégis nehéz mosolyogni.
- Tudod mit? Markoljunk fel néhány csokis sütit is, mielőtt felmegyünk a klubhelyiségbe. – mosolyodom el végül mégis. De ez most amolyan kényszermosoly. Csak remélhetem, hogy a kicsi háztársnak ez nem tűnik majd fel…
Mélyet szippantok a forrócsoki kellemes illatából. Már maga a látvány is nyálcsorgatásra készteti az embert, na de ha még az illatot is hozzávesszük... Az a mázli, hogy ezúttal ihatok is belőle, nem csak ábrándoznom kell róla, mert hát volt már, hogy elmerengtem egy finom forrócsokin, de mivel nem tudtam hol a konyha egyedül még sosem voltam itt. Most már mondjuk ezt is tudom, bár nem biztos, hogy a legjobb ötlet lenne egyedül kockáztatni egy ilyen esti kiruccanást, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy nem szabadna itt lennünk. - Ez igaz, Piton padlót fog majd, hogy ennyire jó házit hoztam össze. Még soha se sikerült meglepnem! - bár az tuti, hogy nem fogja szóvá tenni és biztosan nem kapok majd egy jó szót sem, sőt rosszabb esetben eleve beleköt majd, hogy minden bizonnyal segített más, de majd úgyis letagadom a dolgot és kész. Én is belekortyolok a forrócsokimba, amitől persze szép habos lesz a szám széle, még úgy is, hogy előtte megfújom rendesen, hogy ne égesse le a nyelvemet, de őszintén ez most nem érdekel különösebben. Túlságosan finom ahhoz, hogy azzal szöszöljek, hogy még a számat is törölgetem közben. Amikor pedig Gina még az almákkal is elkezd zsonglőrködni végképp nem foglalkozom ezzel az aprósággal, főleg hogy az ő orra is habos. Hangosan felnevetek, még akkor is, amikor sikerül elrontania és végül az almák szétgurulnak, néhány manó pedig morcosan zsörtölődik. Azt hiszem nem nagyon örülnek annak, hogy itt vagyunk, főleg úgy, hogy még rendetlenséget is sikerül összehozni nekik, bár Gina gyorsan felkapkodja az almákat. Mire moccannék addigra már újra az asztalon vannak. - Nekem még az eleje se menne. Apa tudott ilyet, de nekem mindig szétgurultak a labdák, akkor is ha kettővel próbáltam. - mondom még mindig széles mosollyal és nevetős hangon. Hát igen bár nem vagyok béna, de ennyire azért nem vagyok profi. Kettővel már megy, na de hárommal tuti, hogy teljes káoszt varázsolnék ide és akkor a manók tuti kitessékelnének innen. - Te kitől tanultad? - az ember az ilyet ritkán sajátítja el csak úgy magától, bár persze az is benne van a pakliban, hogy sok gyakorlással idővel rá lehet érezni a dolog nyitjára. Szerintem nekem nem menne és sose akartam magam körül ripityára törni a dolgokat gyakorlás közben. Végül is nem készülök cirkuszi mutatványosnak.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
A kicsi háztárs lelkesedése, és vidámsága egyszerűen magával ragadó, ahogy a számára új helyen körülnéz. Akaratlanul is mosolyognom kell, ahogy ránézek. - Hát, akkor éppen itt volt az ideje, hogy te is meglátogasd ezt a helyet. – nevetek rá, miközben vele szemben én is elhelyezkedem egy széken. A forró csoki nem is késik soká, hamar elénk kerül, és a házimanó, aki egy aranytálcán hozta el is tűnik, a szemünk elöl. Gondolom sok a dolga. Itt mindig nagy lehet a sürgés-forgás. Mosolyogva melengetem a kezem kicsit az édes nedűn. A kérdésre, hogy gyakran járok-e ide egy kicsit elgondolkozok.
- Nem túl gyakran. Csak különleges alkalmakkor. – válaszolok végül. –A mai viszont egy különleges alkalom. Legyőztük a gonosz bájitaltant, és még barátok is lettünk. Azt hiszem, ez megér némi jutalmat, és ünneplést, nem gondolod? – nevetek rá, és óvatosan belekóstolok a forró csokiba. Ami nevéhez híven tényleg forró. Vajon a házimanók hogyan csinálhatják, hogy nem olvad el a tetején a tejszínhab? Ezt a trükköt meg kell majd tanulnom tőlük.
Mellettünk egy kis tálkában almák vannak. Elmosolyodom, és észre sem veszem, hogy az orrom hegye tejszínhabos lett. Veszek az almákból hármat, és a levegőben dobálni kezdem, mint valami zsonglőr. Nem nagydolog, csak a ritmusra kell figyelni. Azaz ha három almád van. A negyedikkel bevallom, bajban lennék. Közben igyekszem vicces arcokat, és pofákat vágni, hogy megnevettessem Kath-et. Jó hallani a nevetését egy ilyen világban, ahol több a rossz, mint a jó. Meg kell ragadni az ilyen, kivételesen ritka pillanatokat is, mint ez a mai is. Bár a körülöttünk sürgölődő házimanók azért némi rosszallással nézik a kis mutatványom. Talán attól tartanak, hogy elejtem az almákat, amik szét gurulva káoszt okoznak. Ezt azért jobb volna elkerülni.
- Kérsz egy almát, vagy kettőt, vagy hármat? – kérdezem nevetve, de a kérdésre kizökkenek a ritmusból, és elejtem az almákat, amik tényleg szétgurulnak a földön, de gyorsan felkapkodom őket, mielőtt tényleg káoszt okoznának, ha például valamelyik szerencsétlen házimanó rájuk lépne…
- Na jó, azt hiszem a mutatvány végét, még gyakorolnom kell…
Annyi biztos, hogy bár most már a házim meg van, de biztos hogy nem lesz a kedvencem a bájitaltan, még akkor sem, ha esetleg most Piton egy ideig legalább nem pécéz majd ki magának és nem fog annyit piszkálni, mert legalább a házim készen lett. Viszont nekem ez az egész annyira lassú és unalmas, hogy azt elmondani is nehéz. Gőzöm sincs, hogy Gina mégis hogyan tanulta meg az egészet és hogyan tudja ennyire jól megcsinálni. Lehet, hogy ő valami istenadta tehetség, amit lássuk be rólam nem igen mondhatunk el és kétlem, hogy ez valaha az életben még változni fog majd. - Oh, köszi! - mosolyodom el és még automatikusan én is megtörlöm a kézfejemmel a szám szélét, pedig jó eséllyel ő megcsinálta rendesen, főleg hogy eleve ő látja és nem pedig én, akinek ugye az arcáról szó van. Most már viszont határozottan kezd érdekelni az a forrócsoki dolog, ha már említette. Persze a csokibéka is csodás volt és nagyon finom, de azért a forrócsokinál nincs jobb. Bár már legalább a bájital miatt nem vagyok kiborulva, hogy nekem úgyis annyi, de attól még a forrócsoki jól fog jönni. - Aha, kösz! De mit tudnál tenni Pitonnal azon kívül, hogy segítesz? A... Mardekárosok meg tudod, hogy milyenek, nem hiszem hogy változnának. - vonom meg a vállamat, amiből azért lehet sejteni, hogy akadt már velük gondom, de egyelőre nem bökök ki semmi komolyat. Nem szoktam én azért panaszkodni, még ha tényleg sokszor szemetek is velem. Nem szolgáltam rá, de nincs mit tenni és nem hiszem hogy Gina, bármennyire is rendes el tudna bánni velük, főleg mert többen vannak és mert nem lehet mindig velem. Én is próbálkozom, de akármennyire is nem mutatom, néha nagyon szemetek tudnak lenni és azért olyankor elég pocsék érzés az egész. Főleg azóta, hogy Darius befejezte a sulit, mert előtte talán valamelyest visszafogta őket a Mardekáros bátyám, na de azóta... Ez az év különösen nehéz volt ilyen szempontból. - Hű... itt még nem is voltam! - kerekedik el a szemem, főleg a körte csiklandozásra, amikor elérjük a célt, pedig tök jó hely és úgy fest itt akkor is lehet lejmolni egy kis kaját, amikor épp az étkezőben nincs semmi, ami azért elég hasznos, ha az ember éhes. Az más téma, hogy elég késő van és nem is szabadna itt lennünk most, de ha nem mondja el valaki egy tanárnak, akkor csak nem bukunk le. Meg Friccs se hiszem, hogy gyakran jön a konyhába, inkább a folyosókon szokott járőrözni és úgy tűnik, hogy ezt az első akadályt elég könnyen vettük. Vissza is kell még ugye jutni, de az is menni fog, mert mégis csak Griffendélesek vagyunk és még sikerült egy tökéletes bájitalt is megfőzni, akkor mi lehet még ami gondot okoz? - Te gyakran jársz ide? - pillantok Ginára, miután ledobtam magamat egy magasabb székre, vagy inkább feldobtam? Aztán már csak várakozóan nézek a manókra, amíg nincs készen a forrócsoki. Már lassan csorog a nyálam.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nézzétek csak a kicsi háztársat. Olyan cuki, és kedves, és annyira emlékeztet önmagamra, amikor még… Nos, mindegy. Ez nem visz sehova ez a gondolatmenet. Nézem, ahogy a második csoki békát is betömi a szájába. Persze csoki maszatos lesz, amit igyekszik letörölni, mert megsejtheti, de egy aprócska csoki folt még marad a kicsi arcán. Elmosolyodom, és odalépek egész közel hozzá, hogy pont szemben legyünk.
- Pitont, a Főkígyót megeheti a zöld penész. Na, várj csak… - felemelem a bal kezem, és az elnyűtt szürke pulcsim ujjával gyengéden letörlöm a maradék csokit Kath szája mellől. – Így már jobb. –mosolygok rá, és hátrébb lépek.
- Most megyünk. Megígértem, tehát jár a jutalom. Egyébként, ha gondod lenne a bájitaltannal, vagy Pitonnal, vagy bármelyik mardekárossal, csak szólj nekem bátran. Rendben? – kérdezem egy biztató mosoly kíséretében. Aztán elindulok a klubhelyiség kijárata felé, cseppet sem törődve vele, hogy ilyenkor szabály szerint már rég nem kéne a folyosókon kolbászolnunk.
Csendben, nagyon halkan, de határozottan vezetem le Kath-et a konyháig. Nem tudom, hogy ő járt-e már ott, nem tudom, hogy ismeri-e az utat. Mindenesetre, ha nem, akkor ma este ezt is megmutatom neki. Amikor elérjük a konyha bejáratát megállok, és rákacsintok Kath-re. Majd megcsiklandozok egy festményen néhány körtét, amik azonnal utat engednek nekünk befelé a misztikus helyre.
Beljebb lépve egy egész kis csoda tárul a szemeink elé. A házimanók birodalma. Kedvesen és illedelmesen kérek Kath-nek és magamnak egy-egy nagy adag forrócsokit, jó nagy adag tejszínhabbal természetesen…
- Hónapokig? - kerekedik el a szemem, pedig tudom jól, hogy így van, hiszen Piton már beszélt efféléről, azaz próbálta a fejünkbe verni ezt is, bár számomra inkább csak elrettentenie sikerült vele a tantárgytól. - Az baromi hosszú! - azaz nem csoda, ha unalmas és értelmetlen tantárgynak gondolom a bájitaltant. Mégis ki a fene az, akinek érdekes lehet, hónapokat kevergetni, kotyvasztgatni azért, hogy aztán legyen valami lé belőle, ami remélhetőleg jó is lesz valamire. Akkor már nem sokkal több értelme van a pálcás varázslatnak? Az legalább látványos. Lehet, hogy azért állok így hozzá, mert mugli vagyok, vagy pusztán csak a jellememből fakad, de nekem ez a hosszú pepecselés soha sem volt a szívem csücske, teljesen mindegy, hogy bájitalokról van szó, vagy akármi másról. - Anya sokat sütött sütit, de én azt is inkább enni szerettem, meg kinyalni a tálakat. - vigyorodom el, igyekezve figyelmen kívül hagyni a félbehagyott mondatot. Okkal volt az félbe hagyva és én aki szintén csináltam már ilyet nem is egyszer pontosan tudom, hogy nem is illik rákérdezni. Amikor elkezdtem a Roxfortot épp elég nagy űrt hagyott a lelkemben Bell és anya halála, jó sok félbehagyott mondatot szült, ahogyan most Darius távozása se könnyebb, még akkor sem, ha ő nem ismert még annyira, mint anya és a testvérem, de attól még nem hiányzik kevésbé. - Ez mondjuk tényleg jó ötlet. - nyújtom oda neki a könyvet. Hát igen, aláhúzni és sorban előkészíteni. Én meg kapkodtam, amikor rájöttem, hogy pont kellene valami és nekem még csak fel sincs vágva. Így azért egyszerűbb, viszont macerásabb is, hogy az ember még az előkészülettel is szöszöl egy csomót, aztán csak utána állhat neki a tényleges tevékenységnek. Elég uncsi, na. - Persze! - veszem el tőle a bicskát, hogy én is megpróbáljam a jó apróra vágást. Ezzel végül is nincs is gond, azzal volt, hogy fél perc alatt akartam megcsinálni, amikor rájöttem, hogy most már a kapkodás része következik, mert nem kapcsoltam időben, hogy neki kellene fogni a munka részének. Most viszont nem kell kapkodni, ezért precízen tudom vagdosni. Még a nyelvem is oldalt kicsusszan a számból, annyira koncentrálok. Persze ettől még nem leszek oda a bájitaltanért, de legalább így kettecskén gyorsabban telik az idő. Igyekszem minden apró fortélyt ellesni és meg is tanulni, hogy a későbbiekben is jól jöjjön. Darius már nincs, hogy segítsen és Ginára sem akaszkodhatok rá folyton, amikor pedig nincs közös óránk a Hollóháttan Benről se puskázhatok, szóval... legalább valami elfogadható szintre kellene hoznom ebbéli tudásomat. - Hű! Azért ez nem volt kevés idő és nélküled tuti, hogy nem is ment volna, de talán így már Piton nem vág ki az órájáról. Szerintem el se hiszi majd, hogy én csináltam. - vigyorodom el, miközben betömöm a számba a csoki békát. Akkor hát már csak el kell pakolni, aztán le tudom adni holnap a házit. Tuti, hogy a profi baromira meg fog lepődni. - Kösz, tényleg! - mosolyodom el újra Ginára pillantva, egészen enyhén csokitól maszatosan, de azért mindezt sejtve gyorsan megtörlöm a számat. - És mikor forrócsokizunk? - most már jó lenne valami tényleg érdekes is, hiszen mégis csak eltelt egy csomó idő, én meg így is csapzott vagyok a gőztől, meg a koncentrálástól, úgyhogy jót fog tenni és amúgy is megérdemlem. Ez lesz az első értelmesen sikerült házim kb. három év alatt.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Pontosan, ahogy mondod. A kapkodás nem vezet semmi jóra. Nyugi időnk, mint a tenger. – mosolyodok el. Ráadásul most én is itt vagyok. – A bájitaltanban fontosabb, hogy átgondolt, és türelmes legyél, mint az hogy gyors. Vannak bájitalok, amik hónapokig készülnek. Azokkal sem lehet kapkodni. Megmutatom, én hogy szoktam neki állni, jó? – nézek a kicsi háztársra biztatóan. Fő a nyugalom, és a biztonságérzet.
– A bájitaltan olyan, mint a főzés. Na, ne gondolj nagy dolgokra. Én is csak rántottát, meg ilyen egyszerű dolgokat, mint a palacsinta tudok megcsinálni, még az apukám…. –tanította… miért is mondom ezt? Elég volt a múltból. Egy pillanatra zavart keserűséggel elhallgatok, hogy összeszedjem magam, majd mély levegőt veszek és folytatom. Talán nem tűnik nagyon fel Kath-nek a félbe harapott mondat…
- A lényeg, hogy ha főzöl ott is vannak alapanyagok, kés, üst, stb. A folyamat mindig ugyanaz. Először mindig össze kell szedni az alapanyagokat, és előkészíteni őket. Felvágni, préselni stb. Én rendszerint amint az asztalra tettem az összes hozzávalót sorrendbe rendezem őket, aszerint, hogy milyen sorrendben kell felhasználni őket a recept szerint. Néha alá is húzom a receptben a hozzávalókat, így egy pillantásra látom, hogy mikor mi jön, és azzal mi a teendő. Szabad? – nézek Kath-re kérdően, és amennyiben megengedi, aláhúzogatom a tankönyvében a számomra fontos dolgokat, és fűzök hozzá egy-két kis megjegyzést.
- Például itt azt írja, vágd fel apró 5-6 mm-es darabokra az álombogyó gyökereket. Ez az itt. – a zsebemből előveszem a kis bicskám, kinyitom, és önkéntelen mozdulatokkal forgatom meg bal kezemben. Tulajdonképpen sokszor csinálom, anélkül, hogy tudatosan észrevenném. Nem tudom mikor szoktam rá. –Az 5-6 mm-t nem kell nagyon komolyan venni, azt akarja vele mondani, hogy olyan apróra, amilyenre tudod. – és már gyakorlott mozdulatokkal pillanatok alatt fel is aprítom a gyökerek felét. – Akarod megpróbálni? – már nyújtom is Kath-nek a bicskát, hogy ugyanúgy a lány mögé állva, megtanítsam ezt a kis aprítási trükköt neki, ahogy nekem az apukám… na jó elég már ebből. Koncentrálj Gina! A végén még tényleg be kell törnöd Pitonhoz az alapanyagért, a következő katasztrófa után.
A következő másfél óra kb. ugyanígy telik el. Csak magyarázok, és magyarázok, meg mutatok dolgokat, hogy számomra hogy jobb, és könnyebb a folyamat. Mi után mit célszerű szerintem. Apró kis szervezési trükkök. Közben azért Kathnek hagyom, hogy ő is csinálja a dolgokat. Éreznie kell, hogy képes rá. Nem is tudom, hogy a tanárok, hogy bírnak egész nap csak magyarázni, és beszélni. Komolyan. Lassan teljesen kiszáradok. Jól esne már az a forró csoki, vagy kakaó, vagy bármi folyadék. Ellenben csak meg lesz a jutalmunk. Lám csak, megszületett a halvány lila kellemesen rotyogó bájital.
-Ééés TADAM. Ebbe még a gonosz Denevérember se tud belekötni. Tökéletes lett. Nagyon ügyes vagy! Látod, megy ez neked is. – dicsérem meg egy kacsintással a kicsi háztársat, hogy adjak neki egy kis önbizalmat. –Ezért megérdemelsz még egy csokibékát! – és már a kezébe is nyomom a következőt. Általában egy kicsinek nem adok kettőt, de Kath esete ma kivételes. Megdolgozott érte, és rá is fér.
Kezdek tényleg jobban lenni, kellett a friss levegő és a víz és őszintén szólva az sem izgat, ha netán nem sikerül megoldani ezt az izét. Nem is értem miért kellene mindenkinek mindenből jónak lennie. Piton elfogadhatná, hogy vannak, akiknek ez nem megy és nem erőltetni. Nem értem miért nem lehet egyszerűen leadni a tantárgyát és kész. - Igen, ebben teljesen igaza van apukádnak, anya is mindig azt mondta, hogy a csoki mindenen segít, ha forró úgy meg még jobb, vagy a kakaó! - mosolyodom el, de láthatja az én arcomon is hasonló érzések ülnek, mint az övén, hiszen anya is meghalt, bár ennek már három éve, de ettől még nem hiányzik kevésbé, sőt néha attól félek, hogy egyszerűen elfelejtem. Tudod az arcát, az illatát, az ölelését. Olyan sok minden történt azóta, hogy anya és Belle meghaltak, hogy néha nem is tudom mennyi idő telt el, pedig három év még nem annyira sok, de azért a Roxfort az emberrel könnyebben feledteti a rossz dolgokat, főleg akkor, ha még mugliként is érkezik ide. - Kösz. - bököm ki gyorsan az együttérzésére, de hát ezzel még egyelőre nem igen tudok mit kezdeni. Még valahogy azt se fogtam fel teljesen, hogy Darius halott, nem hogy ezzel komolyabban is foglalkozzam, vagy épp a részvétnyilvánításokkal, pedig lesz temetés is, arra is el kellene mennem gondolom, de még csak a családját sem ismerem, akik részben az én családom is, de talán nem is nagyon tudnak rólam semmit sem. - Az szuper lenne! Tuti meglepődne, ha nem törne bele a bicskám a háziba. - mosolyodom el szélesen, mintha előzőleg nem a bátyám haláláról lett volna szó. Na igen, így kell az embernek átlendülni a kellemetlen témákon. Én ebben igazán profi vagyok. Viszont, hogy honnan lesznek meg az elpazarolt összetevők, arról gőzöm sincs. Nekem nincs mindenből dupla adag. Piton erre azért gondolt, hogy senki se próbálkozhasson túl sokszor. - Köszi! - intek egyet még utána, mielőtt eltűnne a szemem elől, aztán hátradőlök szépen és elnyúlok kicsit. Hát lássuk be azért fárasztó volt az elmúlt pár perc, és kínzó is a következmények miatt. Egy kis pihenés rám fér és talán abból se lesz komoly baj, ha kicsit elmerülök a gondolataimban. Na azért nem nagyon, túlzásba nem szabad vinni, abból nem sok jó sülne ki. Időnként azért hátranézek, kissé talán türelmetlenül is, de végül csak megérkezik Gina. - Akkor nem kell betörni Piton szertárába? Affene! - vigyorodom el és fel is pattanok. Együtt mégis csak jobb lesz. Lehet, hogy megkérhettem volna Bent is, hiszen ő nagyon okos, csak hát nem akarom én őt sem terhelni, meg néha nála nem lehet tudni, hogy nem zavarom-e. Olyan komoly tud lenni, a fene se tudja, hogy egyáltalán nem idegesítem-e, ha a nyakára járok. Meg egyébként is ő már tuti,hogy rég megcsinálta, csak én maradtam így el a házival. - Oké, akkor ne kapkodjak és nem fog kifolyni a szemem igaz? - nyújtogatom a nyakamat és nézegetem a hozzávalókat és persze besorolok az üst mellé. Az eleje még úgy, ahogy ment, aztán persze beütött a káosz, de most van rá esély, hogy nem fog. Majd nagyon koncentrálok.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nézzetek csak rá a kicsi háztársra. Jó csak egy évvel fiatalabb, mint én, de akkor is. Egyszerűen annyira jó fej, hogy azonnal megölelgetné az ember. Arra a megjegyzésre, hogy állítólag vannak, akik jók bájitaltanból egyszerűen nem tudtam megállni és elnevettem magam. Ez meglehetősen ritka dolog ám! Nem sok okom van nevetni. De ez a kisveréb… nem tehetek róla. És igaza van.
- Igen, ez kétségtelenül csak valami legenda lesz. Ami pedig az édességet illeti, apukám szerint a forró csoki szabály alól nincs kivétel, ez természettudományos tény. És ő már csak tudta. – őszintén szólva fogalmam sincs miért mondtam ezt. Nem szeretek róla beszélni. Tudod, még mindig fáj. Itt legbelül. – Tudod mi a forró csoki szabály? Bármilyen bú, bánat, vagy gond gyötör elég egy bögre forró csoki, és az máris tovaszáll. – kacsintok rá Kath-re. Apunak mindig mindenben igaza volt. A forró csoki a világ legmágikusabb bájitala szerintem. Csak egy kicsi kell, és máris minden jobbra fordul… de a forró csoki hatása sem az igazi nélküle…
Meghalt a bátya?! Szent Mandragóragyökér. Szegény kicsi. Ha eddig nem is, ez most tényleg szíven ütött. Ha eddig nem is volt szokásom, de most egyszerűen csak váratlanul megölelem a kicsi háztársat. Bár tudnék mondani neki valamit. Bár visszaadhatnám a bátyát! Miért ilyen rohadt az élet! Miért azokkal történik ez mindig akik nem érdemlik meg?!
- Sajnálom a bátyádat. Piton nagyjából semmit nem fogad el kifogásnak. Annyi együttérzés van benne, mint egy marék szárított piócaporban. De majd én segítek. Amúgy is imádok borsot törni a gonosz Denevérember csúnya, görbe orra alá.
Felállok és odamegyek az asztalhoz, amin az üst van, a bájitaltankönyvvel együtt. Vetek egy pillantást még a hozzávalók listájára. Igen ez gond lehet. Ebből nekem sincs meg minden… de tudom, kiknek van a háztársak közül.
- Várj meg itt. Megnézem, mit tehetek alapanyag ügyben. Mindjárt jövök. – felszaladok a szobámba, összeszedem, amim van, de még kell pár dolog. Szóval indul a cserekereskedelem. Bekopogok pár szobába, és némi ígérgetés, és alkudozás után már minden nálam van, ami kell. Viszont ez kicsit több időt vett el, mint gondoltam. Talán Kath-nek is feltűnt, hogy kicsit hosszabban vagyok távol a kelleténél. Úgyhogy jobb is, ha sietek.
- Meg vagyok. Bocsi, kicsit tovább tartott megkeresni mindent. Őőő szörnyen nagy a kupi az utazóládámban… De most nézzük csak. Elkezdjük együtt elölről, és közben mutatok néhány kis trükköt, hogyan tudod gyorsan felvágni az alapanyagot, hogy kell úgy csepegtetni, hogy ne essen bele az a bizonyos plusz egy csepp, ilyeneket rendben? – kacsintok rá biztatásképpen. – Utána meg lemegyünk a konyhára a házimanókhoz egy igazi forró csokizásra. – ígérem, mit sem törődve azzal az egyszerű ténnyel, hogy már elég késő van ahhoz, hogy tilos legyen folyósokon császkálni…
Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem segít nekem. Valószínűleg idővel rájövök, hogy annyiban hagyjam és megmossam az arcomat, vagy valaki más megtalál és segít, de azért jó, hogy nem egyedül kellett szenvednem, meg aztán így gyorsabb volt a segítség, mintha később jött volna, az is biztos. Mire visszatérek már az üst sem füstölög, maximum én tehetem, hogy ennyit a házimról. Én voltam a béna, miért nem kértem segítséget? De hát Benedict... már nem tud segíteni, akkor pedig mégis kit kérhettem volna meg? Általában az évfolyamomon a legtöbben, akiket ismerek szintén nem a legjobbak bájitaltanból, Mardekárosokkal pedig nem igen barátkozom érthető módon. Velük csak rossz tapasztalatom van azóta, hogy idejöttem. Csoda, hogy a bátyám miatt nem enyhültek meg velem szemben, de úgy fest az efféle nem igazán érdekli őket, én pedig nem szoktam panaszkodni, hogy Benedict tegyen valamit ellenük. - Állítólag vannak, akik jók bájitaltanból, de ez lehet hogy csak valami legenda lesz. - mosolyodom el, átvéve a csoki békát egy hálás mosollyal és a számba is tömöm. Tényleg jól esik az édesség és persze maga a csoki is a nagy ijedtségre. - Köszi! Tudom, imádom az édeset, főleg ha nem a legjobb a kedvem. Na jó, máskor is. - szélesedik ki a mosolyom, mintha mi se történt volna. Na igen, viszonylag könnyen és gyorsan túl tudok lendülni a kudarcokon, csak hát jó eséllyel Piton nem lesz ebben olyan rugalmas majd, és ő nem igen fog túllendülni azon, hogy nem tudok beadni semmiféle házit. - A segítség jól jönne, köszönöm, viszont az alapanyagokat elhasználtam. Abban is tudsz segíteni? Azt hiszem nem kapnék újabb jó pontot érte, hogy Piton szertárából próbálnék lenyúlni pár dolgot. - húzom el a számat, de hogy akkor mi a jó megoldás, na azt nem tudom. Nem egyszerű, ha mugli születésű vagy és eleve nem dúskálsz a pénzben, az apád pedig szanatóriumban. A bátyám segített egy csomó mindenben, de most már ez sincs, úgyhogy enyhén szólva is elveszettnek érzem magamat. Igazából még azzal se nagyon foglalkoztam eddig, hogy most akkor mégis ki lesz majd a gyámom, hiszen Benedict magához vett, de ő meghalt, az apám pedig... Hát haza nem mehetek nyáron, akkor... Nem, ezt sem most fogom átgondolni, inkább elodázom a kérdést, amikor majd muszáj lesz, bár arra is van esély, hogy majd az igazgató kezd valamit az üggyel, vagy a Minisztériumban intézkednek? - Szerinted Piton nem fogadná el kifogásnak, hogy nem rég halt meg a bátyám és... szóval e miatt nem tudom beadni a házit? - áh erre én magam is tudom a választ. Piton maximum a halált fogadja el kifogásnak, mármint az én halálomat és nem valaki másét, aki közel állt hozzám. Kétlem, hogy akár pár könnycsepp is meghatná, bár ha eleve McGalagonyhoz megyek, ő adhatna felmentést.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Amíg a kisebb háztárs a mosdóban kimossa a szemét, és egy kicsit összeszedi magát, addig én gyorsan eltakarítom a félre sikerült bájital házit. Na, igen nem először. Emlékszem erre a feladatra. Egyszerűnek tűnik, és sokan lelkesednek is, hogy milyen könnyű, egészen az első próbáig. Ott sokaknál ez történik. Nálam is. Nem nagy ügy. A második próbám már megért a Szőrös Szívű Főkígyótól egy várakozáson felülit. A legtöbb jegyem várakozáson felüli nála, általában pár mínusz ponttal megtűzve a szemtelen stílusért. Na de hát nem tehetek róla, kérem szépen. Ilyen a stílusom és kész. A pimaszság és vakmerőség egy csomagban jár velem. Akkor is, ha Piton – minden Griffendélesek megtestesült rémálma – ezt nem díjazza túlzottan. Illetve de. Pontlevonással.
Mire Kath visszatalál a klubhelyiségbe, addigra én is pont végzek. Nézem, ahogy a kis ázott verébre hasonlító lányka belehuppan a kanapéba. Nem tehetek róla valahogy kicsit meg is szánom.
- Ez... meleg volt! És kösz, életmentő volt. A bájitaltan nem épp... a kedvenc tantárgyam. - Ezt meg tudom érteni. Szerintem egy griffendélesnek sem az. – a lány mellé huppanok, és a kezébe nyomok egy csokibékát a reggeli zsákmányomból. Egy hugrástól kaptam egy bűbájtan háziért. – Jót tesz, a félre sikerült házik után. Ez is tapasztalat. – kacsintok Kath-re. – Akarod, hogy segítsek? Vagy megcsináljam helyetted? Nem vagyok egy bájital zseni, de egy várakozáson felülire talán jók lehetünk. A vén humortalan Denevérrel meg ne törődj. Oda se neki. Amúgy Gina vagyok. De szólíthatsz Karvalynak is.
Általában nem ajánlom fel a segítségem. Vagy ha mégis, az akkor sincs ingyen. De nézz csak rá erre a Kisverébre. Lehetetlen, hogy ne akarjon segíteni rajta az ember…
Nem jut el hozzám az intelem, túlságosan is arra koncentrálok, hogy sikerüljön a lehetetlen, azaz hogy ne szúrjam el a bájitalt, amire persze nagyjából semmi esélyem sincsen, bármennyire akarom. Felszáll a gőz, én pedig mélyet szippantok belőle, így már nem csak a szememet csípi, de még köhögök is. Ez így teljesen értelmetlen. Miért nem lehet egyszerűen leadni azokat a tantárgyakat, amik nem mennek és úgy se érdekelnek? Mindenkinek könnyebb lenne, nekem és lássuk be, Pitonnak is. Az érkezőt viszont megérzem és próbálom követni, mert jó eséllyel attól, amit akar csak jobb lesz, mint a jelenlegi helyzet. Ennél legalábbis azt hiszem semmi sem lehet rosszabb. - O... ké... - a köhögés nem csillapodik azonnal, így a mély lélegzetvétel is nehézkes, de igyekszem a nyitott ablaknál megfogadni a tanácsot és nagyokat szippantani a friss levegőből és nem tovább dörzsölni közben a szememet, mert sejtem én, hogy az sem a legjobb megoldás, mint amikor hagymát pucoltál... nem a legjobb ötlet, ha az ember a szemét dörzsölgeti igaz? Bólogatni azért tudok a szavaira és maradok az ablaknál. Egyébként se nagyon vonz az az üst, hogy újra találkozzam a tartalmával. Őszintén szólva nem szívesen szagolgatnám azt a füstöt újra, mert a végén még tényleg kidörzsölöm a szememet is a helyéről, amivel senki se jár jól. Se én, se Piton, mert őt hibáztatnám és persze a lány, aki segíteni próbál, nem beszélve a gyógyítóról, akinek meg kell oldani a szemproblémát, azaz hiányt... vagy mi. - Rendben, már azt hiszem kezd jobb lenni. - igen, legalábbis már beszélni tudok, és még látok is, csak csípi a szememet, de sikerül eljutni az egyik közös mosdóig, hogy megmossam a szememet és úgy már határozottan konfortosabbá válik az érzés. Kezdek tényleg jobban lenni. Pislogok még azért jó párat a hűvös vízben és csak aztán indulok vissza a klubhelyiségbe, amikor már jó eséllyel az a nyomorult üst sincs ott. - Ez... meleg volt! És kösz, életmentő volt. A bájitaltan nem épp... a kedvenc tantárgyam. - fújom ki magamat és egyelőre ledobom a hátsómat a kanapéra, hogy kifújjam kicsit magamat. Azért ez elég húzós volt. Azt hiszem ezt a házit egyszerűen hagyni fogom és kész. Nem sok értelme van, hogy ezért kínozzam magamat, mert kell valami jó jegy, ami amúgy se kell. Elég nekem, ha sikerül úgy kb. átbucskáznom bájitaltanból, valami totál minimálissal, ahhoz pedig nem kell minden házit megcsinálni. Maximum le kell nyelnem a békát, amikor majd Piton valami igen kellemetlen alázással méltatja majd a sikertelen teljesítményemet... megint.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
De unalmas ez a mágiatöri… Most komolyan. Kit érdekel, hogy melyik törpe mit művelt 1800 éve? Semmi értelme erről 4 tekercses házidolgozatot írni… Igaz még van rá 3 napom, és a bevezető már megvan, de mire azt megírtam legyilkolt az unalom. Komolyan mondom, hogy lefagy az agyam, amikor hallanom kell azt az unalmas, monoton és legfőbbképpen végtelen hosszú monológot, amit az az itt felejtett szellem „tanít”. Nah, jó csinálok valami izgibbet, mielőtt még végleg belassul, és leáll még a vérkeringésem is ettől a szó szerint halott tárgytól…
Nézzük, csak meg mi történik a klubhelyiségben. Hátha lesz valami, ami kicsit megemeli a zéróra esett pulzusom. Néha egész érdekes dolgok is szoktak ott történni. Hangsúlyozom néha… Alig, hogy körbenézek a klubhelyiségben a szemem máris megakad valamin… azaz valakin. A kicsi másodéves lány a sarokban bájitaltan feladattal… Láttam már, néha jobb kedvemben köszöntem is neki, ha jól rémlik Kathnek hívják… igen valami ilyesminek… Jaajjj, azt ne! Ha ez az a feladat, amire gondolok, és az a negyedik csepp, akkor ebből baj lesz… Ééés, néha nagyon utálom ha igazam van… Máris csípős gőz szalad fel az üstből…
- Azt ne! Ne haj… - már késő -…olj fölé! – ki tudja miért, de szinte ösztönösen ugrok a kisebb háztárs felé, és máris a karjánál fogva próbálom terelgetni a klubhelyiség ellenkező sarkában lévő ablak felé, amit aztán bal kézzel gyorsan kitárok. – Próbálj mélyeket lélegezni a friss hideg levegőből. Az segít. Hidd el nekem, tapasztalatból tudom. Mindjárt jövök. Várj meg itt. Rendben? – próbálok annyira megnyugtató, és tőlem szokatlan kedves hanggal beszélni, ahogy csak lehet. Aztán gyorsan kerítek egy nagy tál hideg vizet, amit egy asztalra rakok.– Ha már jobb kicsit, és kapsz levegőt, akkor mosd meg a szemed is. A hideg víz nem a legkellemesebb, de utána már nem fog csípni. Bízz bennem. Addig eltüntetem azt a káoszt a sarokból oké?
„Bízz bennem.” Milyen fura szavak. Főleg egy olyan lától, aki senkiben sem mer igazán bízni. De akkor benne hogyan is bízhatna bárki is???
Kezd esélytelenné válni a dolog és a végén még tényleg meg fogok bukni év végén. Már a fél éves vizsgákat is éppen hogy sikerült letennem, legalábbis, ami a bájitaltant illeti. Az a morcos pasas, Piton ki nem állhat, ez már egyszerűen biztos, bár róla nehéz elképzelni, hogy bárki létezik, akit kedvel. Én viszont már nem egyszer kihúztam nála a gyufát és azt hiszem mindent meg fog tenni azért, ha nem sikerül fejlődnöm, hogy elérje a végén még akár a suliból is kidobjanak. Azt pedig nagyon nem szeretném, hiszen lassan már semmi sem marad, ami az életemben állandó lesz, ha még a Roxfortnak is annyi. Darius meghalt, bár ezt egyelőre még úgy igazán nem is sikerült felfognom. Vannak helyzetek, amikor szimplán könnyebb tagadni és kész. Missyvel se beszéltem erről, pedig ott maradt két gyerekkel, úgyhogy tuti, hogy neki se lehet valami könnyű, na de nekem most már senki se maradt. Apa igen, de ő még mindig a szanatóriumban van, próbálják valahogy összekaparni, de nem tudom egyáltalán esély van-e rá, hiszen már sok idő eltelt azóta, hogy bekerült. A klubhelyiség egyik sarkában ülök, még a nyelvem is kilóg a szám szélén, annyira koncentrálok, hogy a megfelelő arányokat találjam el, hogy a leírásnak pont megfelelően keverjem be az elegyet. Elvileg ez egy könnyű feladat, legalábbis mindenki azt mondta, amikor óra végén megkaptuk. Örültek, hogy Piton biztosan jó kedvében van, vagy az új évben még fáradt és azért nem adott nehezebbet. Hát... kösz, én meg itt szenvedek vele és gőzöm sincs sikerül-e, mert egyelőre a halvány lila szín helyett egyértelműen szürkés a lötyi, pedig komolyan mindent úgy csináltam, ahogy... Vajon hányat kevertem jobbra és hányat balra, vagy... nem volt más az irány? Ráncolom a homlokomat, már kellően gyöngyözik a homlokom és persze a hajam is úgy áll, mint aki belenyúlt a kettőhúszba. Nem festek valami jól, annyi szent. - Tehát keverés közben, lassan cseppentsünk bele három harmatcseppet. - mormolom félhangosan a szöveget, bár a kezem már szinte remeg, ahogyan igyekszem összehangolni a keverést és a cseppentést is. Nagyon-nagyon koncentrálok, az üst fölé hajolva. Azt mondták ez az elegy nem robban fel, ez nem szokott, lehetetlen, meg effélék... hát nagyon remélem. Keverek, cseppentek, na persze a negyedik csepp is utána szalad a három helyett, amit észre sem veszek, csak akkor sejtem, hogy valami nincs rendben, amikor leteszem az kis üvegcsét és az üstből, ami fölé hajolok épp olyan masszív gőz száll fel, hogy csoda, hogy nem dobom el a keverő kanalat is, de a szememet csípi, mint a fene. - Mi fene ez már... megint? - persze ijedtemben jó mélyet szívok a gőzből, aminek az az eredménye, hogy erőteljes köhögő roham is rám tör, így most már elengedem ezt a keverés témát és a szememet dörzsölve igyekszem nem megfulladni.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
