2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Kösz, hogy megérted – biccentek egyet apró, elégedett mosollyal a szám szegletében, miközben kissé meg is könnyebbülök Cormac válaszát hallva. Őszintén szólva, tényleg nem lenne jó ötlet más fiú társaságában mutatkoznom egyelőre.. Elsőként is, ott voltak a szobatársaim, no meg persze az iskola többi diákja. Mindannyian amolyan álompárként könyveltek el minket Ronnal, mindezt pedig csak azért, mert Harry Potter barátai voltunk, részei annak a triónak, akik annyi mindent átéltek ezalatt a pár év alatt. Nem mondom, hogy emiatt jöttem össze annak idején a fiúval, mert nem, de a szakításunk okában ez is benne volt, valljuk be. Most pedig olyan fiúval készülök találkozgatni, akit Ron alapból ősellenségként könyvelt el magában, mert olyan kimagaslóan jó mindenből, és mert annyira népszerű a lányok körében. Kissé bennem volt a félsz, hogy mit reagál erre ő, vagy Harry, de nem vagyok köteles cölibátust fogadni, csak azért, mert a Weasley-fiú ennyire érzékeny. Továbbléptem, most pedig igyekszem a saját életemet élni, és pont Cormacet fújta utamba a szél. Valljuk be, nagyon is érdekel, mi fog kisülni ebből az egészből. - Veled sajnos hamar reflektorfénybe kerülnék, ezt be kell látnod. Túl népszerű vagy ahhoz, hogy feltűnésmentesen tudj találkozni valakivel. Még így sem biztos, hogy jó helyen leszünk a konyhában, elvégre oda is nagyon sokan járnak le titokban. Mindenesetre, magamban azt is be kell látnom, hogy az iskolának nincs olyan szeglete, ahol nyugodtan kettesben lehetnénk, hiszen már szinte mindenki felfedezte a titkosabb helyeket. Nekem pedig se időm, se energiám nincs arra, hogy a tanulás mellett még a kastélyt is körbejárjam ilyesmi után kutatva. Nem mondom, hogy nem járnék sikerrel, hiszen nem szokásom feladni a dolgot, találnék olyan helyet, ami minden kritériumnak megfelel, de addig napok, hetek, esetleg hónapok telnének el. Én pedig midenképp meg szeretném tudni, mit szeretne Cormac tőlem. Csak szédít, mint másokat, vagy valóban komolyan gondolja? Tény, hogy más, mint amilyennek mások ismerték, de lehet, csak színleli a dolgot. - Pedig szinte csak abból áll a hálótermi repertoárom – nevetem el magam Cormac kijelentését hallva, miközben gondolatban már a szekrényemben lévő ruháim közt válogatok. Van pár csinosabb darab, de még így sem elég jók. Kimentek már a divatból, sosem vásároltam annak megfelelően, szóval, nagy eséllyel majd kérek kölcsön valamelyik szobatársamtól. Elvégre, nem jelenhetek meg slamposan, főleg nem a partnerem miatt. Cormacnek hírneve van, amit egyáltalán nem szeretnék lerombolni. Már, ha természetesen ő nem rombolja le magának azzal, hogy szóba áll velem. Más lányokat képzeltem el mellette, nem magamat. Nyilván ezzel a haverjai is így vannak. - Aham... - Egy pillanatra elhallgatok, nem is válaszolok semmit sem a fiúnak, helyette inkább a füzetemet kezdem el tanulmányozni. Tényleg nem kellene ilyen hülyeségeket belelátnom a dolgokba, kezdek nagyon paranoiás lenni, de hát Cormac az Cormac, nem hiszem, hogy annyira meglepő lenne ily módon ítélkeznem róla. Elvégre, hány olyan srác van, aki egyszerre több lányt bolondít, majd közülük választ egyet? Mindenesetre, az ilyen, vagy ehhez hasonló viselkedéssel csak magam alatt vágom a fát, helyette inkább az lenne a legjobb, ha én is belehúznék. Nem vagyok egy bomvázó alkat, fogalmam sincs arról, miként néz ki az ellenfelem, de ezzel a viselkedéssel csak elriasztom magam mellől a fiút. Nem, ebből a versenyből én kerülök ki nyertesen, erre megesküszöm. Annyi akadályt legyűrtem már annak idején, annyi veszélyes helyzeten keresztül mentünk már a többiekkel, pont ez fogna ki rajtam? Felvettem hát a legbűbájosabb, legtündéribb mosolyom, majd a fiú felé fordultam: - Tessék, a füzeted. Rendben, akkor vasárnap találkozunk. Gyors puszit nyomok az arcára, miközben mélyet szippantok az illatából. Még mindig kellemes, semmit sem veszített az intenzításából. Angol ragozás pedig ide, vagy oda, szentül meg vagyok győzödve arról, hogy csak engem akar félrevezetni, ezzel pedig felkelti bennem a versenyszellemet. A legtökéletesebb formámat fogom hozni minden szempontból, és talán még flörtölésre is adom a fejemet. Mindenesetre, meglepődni sem hagyok neki időt, felpattanok, majd megszólalok: - Ki leszek éhezve, ne aggódj – Amint ezt kimondom, szinte az összes vér az arcomba tódul, így gyorsan elfordulok, hogy legalább Cormacnek ne tűnjön fel a dolog. Talán mégse kellene ennyire rámenősnek lennem... Vagy mégis? Visszaszívni viszont nem tudom, így igyekszem elrejteni a zavarom, majd a fiúnak még mindig háttal állva folytatom: - Akkor vasárnap. Szia! Ezt mondva intek egyet, majd sietős léptekkel indulok el a kastély felé, hogy legyen időm lelkiekben felkészülni az előttem álló küzdelemre.
Magabiztosan bólogatok, reméltem, hogy ismét találkozni akar majd velem. Ahogyan azt a következőt, ártatlan találkának tudjuk be, és nem randinak, így egyikünkön sincsen ott a nyomás, hogy úgy kezeljük ezt az egészet, mintha direkt akarnánk egymástól valamit. Egyértelmű, hogy picit zavarban van, de meg akarja mutatni saját magának is, hogy lehet őt nőként kezelni, viszont ezek az őzikeszemek minduntalan meglepődésről árulkodnak, ahogyan többet tud meg rólam, nem biztos, hogy ilyennek képzelt. A külső az egy dolog, most a belső tulajdonságaimból is mutatok valamicskét. - Hat óra? Nem, azért annyira korán nem kell. És.. Nekem nem gond. Ha nem akarod hogy reflektorfényben legyünk, jó lehet a titkolózás is. – Vigyorgok rá határozottan, még csak barátkozunk, mégis csempész bele egy kis pikáns élt is, így máris kiváncsi vagyok, hogy milyen hatással leszek rá. Hiába mondta, hogy korán kel úgy többségében, mégiscsak alig várom, hogy a mindig tökéletes, naprakész Hermione Granger hogyan fest, ha éppen kikelt az ágyból. Az biztos, hogy elég egyedi találka az, amit hajnalban ejtenek meg. Már csak az a kérdés, hogy minek a titkolózás? Nem akarja, hogy kérdezgessék, vagy befolyásolják? Hm.. valahol meg tudom érteni, lányok egy bizonyos csoportjánál elég egyértelműen priuszom van. - Ha valakinek igazán jó az alakja, még a vastag, meleg pulcsikban is megmutatja magát. És persze nem kerüli el, hogy a másik nem fantáziálgasson róla. Na én nem ilyen vagyok, de azért burkát ne húzz. – Nevetgélek a csini lány viccelődésén, igazán forró témákról kezdünk már beszélni, azt hittem, hogy sokkal nehezebb dolgom lesz ilyen téren, lévén mindig olyan kis komoly, de lehet, hogy azokkal igenis képes megnyílni, akik akarnak tőle valami. Ebben azért valahol igaza van. - Oh, köszi kislány, nem kötöttem az engedélyhez, csak tényként mondtam, hogy az a találka már előtted meg volt beszélve. – Rántom meg a vállamat vigyorogva, aztán felnézek az égre, már kezdenek kizajzolódni a csillagképek, pont azok, amikre most szükségünk van. Csak azért értem a vállához, hogy ne maradjon ki az ötpercenkénti kontaktus. Egyértelműen másféle hatással van rám, mint a többi lány, ilyenkor csak azért érek hozzá, hogy újra és újra felidézzem mindkettőnkben azt a pillantot, amikor frontálisan ütköztünk, a combunk és a mellkasunk is szorosan összesimult. Na igen, a lányok nem szoktak ennyire rám ugrani, emlékezetes pillanat volt. - Ha kések valamennyit, tud várni. Ne aggódj, nem fogunk kibeszélni, tartom, amit kértél. – Szórakozottan rajzolgatok, észre sem veszem a féltékeny szemvillantást. Viszont az angol ragozásomból egyértelművé válik, hogy fiúról van szó. Egyébként sem voltam soha annak a híve annak, hogy egyszerre több lánnyal kavarni. Most pedig Hermione sem egy kavarás tárgya, eszköze. Vele valami baráti vonalon indultunk el, ehhez képest nem tudom, hogy most miért kezdem el ismét kifésülni a homlokából az arcát, talán csak baráti gesztus. – Még ezt rajzold le, aztán lépek, hogy legközelebbre is maradjon puskapor, oké? Akkor vasárnap hajnal, éhesen gyere! – Pillantok fel a csinos porcelánpofira, nem szokásom zavarbajönni, csak mert így néz engem. Viszont tennem kell majd némi kitérőt, hogy ne a tópart felől induljak el a nagykapu felé, ha már titoktartást kért tőlem.
- Nincs semmi akadálya – válaszolom Cormacnak, de azért még mindig kissé viccesnek tartom ama gondolatot, hogy pont ez a fiú otthonosan mozogna a konyhában... Nem mondom, hogy egy sem lehet közülük talpraesett a nők területén, na de pont Cormac McLaggen? Hihetetlen, annyi szent. Kíváncsian várom hát, hogy mit sikerül alkotnia vasárnap. Nem tudom, mire megy ki a játék, de nem fogom a kedvét szegni. Maximum, ha nagyon rossz is lesz a kenyér, igyekszem faarcot vágva megenni. Cormac olyan embernek tűnik számomra, aki hamar elveszti a magába vetett hitét, ha valamit nem sikerül tökéletesen végrehajtania. Pont olyan, mint amilyen én is vagyok. Mondjuk, ő ezt leginkább úgy próbálja meg kompenzálni, hogy magabiztosnak próbál tűnni, az iskola koronázatlan királyának. Olyan egyszerűen nem létezik, hogy a kviddecsben is profi, és mellette még ennyi mindenben jó. Tudom, hiszen nekem sincs annyi tehetségem, hogy ilyen sokoldalú lehessek... Ott van elsőként a sport: soha nem érdekelt, kviddicspályára még életemben nem léptem, mert semmi keresnivalóm sincs ott. Vagy vegyük a Jóslástant: semmit sem ér, gyűlőlöm azt az órát, és a tanár sem éppen a szívem csücske. Hogy lehet mégis, hogy Cormac szinte mindenben megtalálja magát? - Korán kelek, nekem a hat óra sem akadály. Akkor még a háztársaim többsége alszik, legalább nem kezdenek el faggatni, hogy mégis merre sietek ilyen korán. Valahogy nem sok kedvem van reklámozni, hogy veled találkozgatok. Tudod, milyenek a többiek... Szóval, ha megkérlek, titokban tartanád egy ideig? Haloványan elmosolyodok, noha magamban nagyon is jól tudom, mennyire sértő lehet egy ilyen kérés, de remélem, Cormac megért majd engem. Ha egy lány és egy fiú barátkozik, akkor egyből szárnyra kel a pletyka, én pedig ezt egyelőre nem szeretném. Találkozgatunk, ismerkedünk, ennyi az egész. Viszont, ha ezt mások is megtudják, akkor egyből megpróbálnak befolyásolni a döntéseimben. Mindent tudni vélnek majd a fiúról, és természetesen én leszek majd az a személy, akinek ugyanezeket tudnia kell. Én azonban nem akartam tudni semmit. Sem azt, hogy kivel találkozik, és mikor. Azt sem, hogy kit hogyan dobott. Egyszerűen nem érdekelt. Meg akartam ismerni, mert az eddigi tapasztalataim szerint egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem. Talán még mást is el tudnék képzelni vele... Viszont ezzel kellően óvatosnak kell lennem, nem szeretnék egy újabb csalódást átélni. Nem mintha eddig bármikor is beleugrottam volna egy kapcsolatba, nem én soha életemben nem voltam ilyen. Különben is: gyümölcsben is csak az érett jó. Miért ne lenne ez ugyanígy egy kapcsolattal is? Talán Cormac is ott rontotta el az eddigieket, hogy gondolkodás nélkül vetette bele magát mindegyikbe. - Akkor mostantól minden társas eseményre igyekszem majd a lehető legvastagabb pulcsimat felvenni – nevetem el magam a fiú mondatán. Fura így belelátni a másik nem gondolkodásmódjába, ez azért már komolyan meglepő volt számomra. Ki se néztem volna belőlük, hogy ilyen fantáziájuk lenne. Elvégre, én se kezdek el egy olyan pasit sem vetkőztetni a szemeimmel, aki vastag pulcsiban flangál előttem. Természetesen más a helyzet, ha az a bizonyos illető félmeztelenkedve jelenik meg előttem, szándékosan akkorra időztetve az öltözködést. - Te jó ég, bele se merek gondolni, mi lenne akkor, ha mély dekoltázst hagyva libbennék be valahova... Talán még nekem is esnének...Komolyan nem értem azokat a lányokat, akik szándékosan kipolcolják mindenüket, majd panaszkodnak, hogy a fiúk állandóan megbámulják őket. Mégis mit vártak? Mintha még soha életükben nem beszéltek volna eggyel sem. Pont ezért nem öltözködöm úgy, ahogy ők. De hogy még a pulcsi alatt is matatnak a szemükkel... Ez nekem már annyira hihetetlen. - Hát, jó, el vagy engedve – sóhajtok egy drámait, miközben magamban azért szinte biztosra veszem, hogy az a Danny Daniella, és szó sincs semmilyen iszogatásról. Igyekszem azonban gyorsan elhessegetni a gondolatot, hiszen, azon kívül, hogy semmi közöm Cormac magánéletéhez, nem is kellene ilyesmit feltételeznem róla. Lehet, tényleg igaz a dolog, de miért is érdekel ez engem ennyire? Gondolataimat elterelve elkezdek kutatni a ceruzám után, ám azonban ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint hittem. Annyira elmélyülök abban, hogy magam elé képzeljem azt a bizonyos Daniellát, hogy észre sem veszem, amint Cormac a vállamra helyezte a kezét. Csinos. Szőke. Tökéletes alak, hófehér mosoly. És őt várja. Istenem, labdába sem rúghatok mellette! - Most próbálkozzunk az Oroszlánnal – szólalok meg halkan, enyhén remegő hanggal, amit szinte ki sem lehet hallani, de azért ott van. Ugyan, Hermione, ne csináld már ezt! Barátkozni akarsz vele, nem emlékszel? Mit érdekel téged, hogy Danny vagy Daniella várja-e? Tisztában vagyok a féltékeny természetemmel, de megpróbálok úrrá lenni rajta. Átveszem Cormac vázlatát, majd elkezdem neki berajzolni az Oroszlánt, miközben itt-ott azért feltüntetem a fontosabb csillagképek latin neveit. - Ne várakoztassuk meg Danny-t.
Ahogyan mélykék szemeimmel Hermione borostyánbarnáival villanok össze, egyértelműen érzem, hogy ez valami más. Nincsen kényszer, hogy bárhova is siessünk, s én sem úgy terveztem, hogy az ágyban folytatjuk mindezt. Ő nálam mindig is másféle kategóriát képezett, talán egyedüliként a lányok tömegében. Ám barátkozni vágyom, hogy eloszlassuk azt a sok tévhitet, előítéletet, amit velem kapcsolatban támasztott ott legbelül. Eljött velem, ez szent igaz, ám tartja a távolságot, és ez jól is van így. Csak mert rám kenődött a nagy sietségben, vagy elfogadta az ajándékomat, még nem várhatom, hogy elnyíló ajkakkal kezdje el kigombolni a blúza gombjait, ennél bőven többre lenne szükség. Élvezem a társaságát, a gondolatait, s bár érintéseim igen gyakoriak, jelentéstartalmuk mindössze figyelemfelkeltés, semmint igazi csábítás. Bólintok a szavaira, a lányok sokkal összetettebb lelkek, mint mi. Nálunk egyszerű a képlet, ösztönlények vagyunk, vannak vágyaink, amik teljesülnek, vagy sem. Ám a gyengébbik nem.. teljesen kiismerhetetlen. Az elméjük olyan, mint egy labirintus. Nagy nehezen ki lehet rajta igazodni, de mindig bele fog futni a próbálkozó olyan zsákutcákba, amerre nem vehet út. Bonyolultak, de nagyon. Hermione meg még az átlagon felül is az. Ambiciózus, győztes típus, aki valósággal elriasztja a fiúkat. Talán én is ezért voltam vele túl nyers párszor, és kezdtem az egyszerűbb esetekekkel. Egész mostanáig. Ahogyan megjegyzem, hogy mi a véleményem, örömmel konstatálom, hogy milyen halovány a bőre. Már csak azért is jó ez így, mert könnyedén fel lehet ismerni, ha elpirul. - Akkor vasárnap reggel várlak. Vagy hajnalban inkább. Én még sötétben felkelek, hogy készen legyen a kenyér, de figyelmeztetlek, frissen jó. Egye fene, hagylak valameddig aludni, legyél ott hétre. – Döntöm oldalra a fejemet mosolyogva. Tudom, hogy ettől a mosolytól elalél a fél iskola, ám ez most hidegen hagy. Mint ahogyan az is, hogy másnak nem szoktam főzni, vagy direkt reggelre odakérni valakit. Nyilván aludtak nálam már lányok, de az éjszakai elfoglaltság volt. De hajnali program.. Úgy tűnik én is öregszem rendesen. - Nem engem. Téged. A fiúk vizuálisabb alkatok. Biztos vagyok benne, hogy ha nyakig pulcsiban vagy, akkor is beindul a srácok agyában a gondolatmenet. Csak hogy tudd, így működünk. Viszont nekem most tényleg az a jó, hogy itt vagy, és ha nem akadsz ki mindenen, akkor egész jó társaság vagy. – Nevetem el magamat provokatívan, én aztán nem fogom vissza magamat csak hogy meg ne bántsam. Nyilván nem gázolok bele az önérzetébe, hiszen kevesek egyike, akit őszintén tisztelek, de na, nem is lennék olyan pasi, aki behódol egy lánynak. Nem mondom, hogy minden pillanatban alfahímnek kell lenni, de kétlem, hogy Hermione imádna, ha állandóan áhitattal lesném a szavait, és mindenre csak bólogatnék. - Tulajdonképpen igen. Danny az egyik haverom áthívott iszogatni, de konkrét időpontot nem beszéltünk meg. – Húzkodom fel a szemöldömet vigyorogva. Tényleg rákérdezett erre? Nahát, milyen kis kiváncsi a kicsike! Ismét kiül az arcomra a flörtölős mosoly, aztán tovább folytatom. – És különben se lőjjünk el most minden puskaport, találkozunk még, nemigaz? Na segítesz rajzolni? – Mutatom felé az egyik vázlatomat, amelyben a Királysast rajzoltam le. Egyenlőre a távolabbi csillagokat kihagytam, és a lényegre koncentrálva. Közelebb húzodok, de csak azért, hogy lássa, s a szabad kezemet finoman a vállára csúsztatom, hogy maradjon a fizikai konktaktus, de mégsem őt nézem, hanem a füzetemet, jelezve, hogy itt megálljt parancsolok mindennek.
Azt hiszem, talán ez az első olyan alkalom, amikor nem rezzenek össze Cormac érintésétől, hiszen már nem ér teljesen váratlanul. Igaz, ami igaz, hogy egy randin vagyunk, vagyis afféle ismerkedésen, de ki is tiltaná meg, hogy gondolatban randevúnak nevezzem? Ha ilyenkor nem számítok semmiféle fizikai kontaktusra, akkor tényleg joggal gondolhatnám magam teljesen naívnak. Különben sem vagyon olyan nagyon tapasztalatlan ezen a téren... Az igaz ugyan, hogy Ronnal semmilyen romantikus programunk sem volt abban az időben, amikor egy párt alkottunk, de az a dolog teljesen másként alakult ki annak idején... Mi barátsággal kezdtük, úgyhogy szinte mindent tudtunk a másikról, nem volt szükségünk leülni valamerre beszélgetni. Cormac azonban teljesen más... Őt csupán látásból ismerem, ő sem tud rólam semmit, úgyhogy szükségünk van egy kis asztronómiára. Ha pedig ebből a későbbiek folyamán bármi komolyabb is kialakulna, számomra az sem jelentene gondot, de ez még tényleg csak a jövő zenéje. - Nos, igen, van olyan, aki már akkor komoly kapcsolatot tervez el magában – pillantok a griffendéles srácra. Mondjuk, a szobatársam is elég ostoba volt, hogy ennyire beleélte magát egy olyan dologba, ami még korántsem volt komoly. Nem azt mondom, hogy a szerelem valami olyasmi, amit józan ésszel meg lehetne ítélni, de vannak dolgok, melyek mindenképp igyekeznek a realitás talaján tartani az embert. Ott van például Cormac iskolai hírneve is, amely szinte mindig megelőzte őt. Ha valaki még nem ismerte, akkor szóban bemutatták neki, és természetesen nem éppen a legjobb értelemben tették ezt. Márpedig, ha valakinek ilyen híre van valahol, akkor nagy eséllyel akad némi valóságtartalma is, nem igaz? Rólam sem véletlenül beszéltek a hátam mögött... Tény, ami tény, hogy elég sok időt töltöttem a könyvek társaságában és hanyagoltam másokat. - Hát, ennek örülök... Azt hiszem. Fogalmam sincs, mit kellene erre válaszolnom. Édes? Ilyen jelzővel még senki sem illetett. Voltam már okos, bájos, könyvmoly, de édes még sohasem. Tulajdonképpen, nem is igazán értettem, mire is jó ez a jelző, de nem szóltam bele a fiú mondókájába. Ő nyilván jobban tudja, mire is gondolt ezzel. - Ez akkor is annyira hihetetlen – mosolyodok el Cormac mondókáját hallva. Tudom jól, hogy a sportolók számára sokkal fontosabb az étrendjük, mint más embereknek, de azt soha életemben nem gondoltam volna, hogy van, aki arra vetemedik, hogy elkészítse magának. A legtöbbnek egyszerűen ideje sincs rá. Hajnalban kelnek, reggeliznek, majd rohannak is a hétköznapi dolgaikra. Délután pedig edzenek. - Én pedig elfogadom. Komolyan kíváncsivá tettél a fözőtudományoddal. Ki sem nézném belőled, hogy vannak benned szakácsi hajlamok is. Voltaképp ez lett volna az utolsó dolog, amire tippeltem volna Cormac McLagennel kapcsolatban. Sőt, ami azt illeti, nagy eséllyel mindenki meglepődne a dolgon. Mekkorát néznének már Harryék! Jó, Ron nem, mert neki aztán igazán nem kötöm az orrára a dolgot, és senki másnak sem mondom el, de jó volt gondolatban is elképzelni a képüket. - Nem szándékom túlértékelni magam – jegyzem meg, és valóban ez a helyzet. Soha életemben nem volt szokásom a dolog, és ha Cormac valaha is jobban megismer, akkor nagy eséllyel rájön majd, hogy igenis nagy önbizalomhiányban szenvedek, amit a tanulmányi eredményemmel szeretnék kompenzálni. Persze, hízelgő, hogy tetszem neki, de ezzel nem sokat segít a helyzetemen. Az önértékelésem továbbra is a béka segge alatt van, kell még jó pár bók, mire helyrejövök. - Már miért zavarna? - vetek egy mérges pillantást a fiú felé. Nem vagyok az egyik rajongója, aki már attól odáig van, hogy ránézett. Simán csak tetszik, és én is neki, mivel itt üldögélünk. Kettesben. Nem sűrűn fordult velem elő ilyesmi, és a lelkem mélyén igazán szerettem volna, ha jól sül el a dolog, mivel így kicsíptem magam. Szokatlan viselkedés ez tőlem, ezt talán Cormac is tudja. - Nem tesz semmit, mivel nem terveztem semmi fontosat a mai napra. Te miért sietsz ennyire? Sandán pillantok Cormacre, miközben némileg érdeklődve felvonom a szemöldököm. Eszem ágában sincs kérdőre vonni, valamiért azonban sikerül némileg ahhoz hasonló arcot magamra öltenem. - Vár még rád valaki ma este? - Most komolyan féltékeny lennék? Igyekszem ugyan némileg viccelődve feltenni a kérdést, de nem igazán sikerül a dolog. Na, ne már, nem vagyok én ilyen. Főleg nem olyasvalakivel, akit alig ismerek. A végén még teljesen lejáratom magam a fiú előtt. - Vagyis, nem is olyan fontos, ez már tényleg nem az én dolgom. Miért is lenne az? Asztronómiát jöttünk ide tanulni, nem másért. Ha utána kapja a cuccait, és kereket old, az már tényleg nem az én gondom. Az ölembe veszem hát a könyvemet és a jegyzeteimet, kinyitom ott, ahol utoljára tartottunk,megköszörülöm a torkom, majd folytatom: - Azt hiszem, talán ideje is lenne a tárgyra térnünk.
Megvonom a vállamat, valahogy még nem volt olyanom, hogy nagyon sírtam volna egy lány után. Ha nagyon nem működik valakivel, akkor minek sírjam tele a párnámat? Akkor inkább gyorsan továbblépek, mielőtt még sérülnék, vagy olyasmire kényszerülnék, ami tőlem teljesen távol áll. Bár az utóbbi időben úgy nem volt komolyabban senkim, egy jó ideje nem mentem bele még flörtölésbe sem, Hermione igazán kivételesnek érezheti magát ebből a tekintetben, noha ő sosem került ki a látókörömből, csak valahogy nem sikerült eddig megindítanunk az érdemi kommunikációt. Egész mostanáig.. Eltolom magamtól a csokit, ahogyan felvet valamit, még ha tudom is, hogy viccel, ezért félmosollyal bólintok, mint aki máris halálosan szerelmes akar lenni. - Egy próbát mindenképpen megér. – Simítok végig az arcán csak hogy érzékeltessem, benne vagyok én az ilyen játékban is. Ez a lányka pedig úgy tűnik eddig olyan visszahúzódó volt, hogy szinte kész csalódásnak ítélte meg, hogy egyrészt az ő kezébe helyeztem a randikérdést, nem pedig magamtól kérdeztem meg, aztán ilyen szépen felöltözött mégiscsak, de nem viszem el sehova, nem sétálunk, hanem valóban a csillagok szemlélésének fogjuk szentelni az esténket. És már azt is észrevettem, hogy a kicsike pont a visszafogottságának köszönhetően eddig a fizikai kontaktusok hijján volt, mert halovány bőre gyakorta kipirul, ha úgy nézek rá, vagy mintegy direktben érek hozzá. És lássuk be, miért ne élvezném, ha ilyen édesen zavarba tud jönni? - Ez benne a nehéz. Máshogyan gondolkozunk. Mindenki mást jelent egy közös séta, vagy egy kellemes randi. Szándékosan sosem gázolnék mások érzelmeibe, ahogyan a tiédbe sem akarok. Édes kislánynak tartalak, és örülök, hogy végre barátkozunk. – Nem akarok mélyebben belemenni, hogy mi volt a hálótársaival, hiszen exekről minek beszélgessünk? Felesleges, hogy magát is összehasonlítsa a többiekkel. Egyértelmű, hogy még mindig keresem az utamat, eddig talán túl fiatal voltam, hogy komoly kapcsolatokban képzeljem el magamat. - Pedig nagyon is összefügg. Éppen mert sportember vagyok, figyerek arra, hogy mit eszem. Imádom a hasamat, akkor már olyat eszek, amiért meg is dolgoztam, utánajártam, hogyan lehet megcsinálni. Mondom; áll az ajánlat, vasárnap majd viszek kenyeret, és főzök neked hozzá tojást. – Kissé snassznak tűnhet, de hát mi britek amúgy is az egyszerű dolgok hívei vagyunk, és ha megkóstolja az általam sütött kenyeret, egyértelműen látni fogja, hogy mennyire finom, laktató. - Ugyan, soha nem hoznál rám szégyent kislány. És ezt most nem udvarlásból mondom. Nem cél, hogy túlértékeld magadat. – Vigyorgok rá, és oldalba bököm. Igen, határozottan jó vele beszélgetni, viccelődni, nem hagyom, hogy kicsit is kényszert érezzen, hogy bármit megtegyen, valami módon más legyen, mint amilyen, csak mert velem tölti az estét. Tudom, hogy sokszor nagy a szám, mint amikor megettem azt a kosárnyi doxi tojást, vagy amikor felvágok a kviddics teljesítményemre, netán a rokonságomra. Na igen, vállalom, hogy időnként nagy az arcom. Nem várom, hogy állandóan szemezzünk, mint ahogyan rohanni sem muszáj. Már az is bőven jó jel, hogy nem pattan fel, hogy elrohanjon tőlem, hogy olyan lehetetlen alak lennék. Éppen ezért direkt nem csókolom meg, ahogyan közelebb hajolok, csak a jegyzeteit nézem, majd felpillantok az égre, már kezd azért sötétedni, lassan fent vannak az első, fényesebb csillagok. Még úgy negyed óra, és teljesek lesznek a csillagképek is. - Arra nincsen szükség. Akinek élénk a fantáziája, úgyis napjaiban többször levetkőztet. Zavar ez téged? – Kérdezem kaján mosollyal. Mint mondtam nagyon is őszinte vagyok, még akkor is, ha olykor ezzel bántó leszek. Ám úgy vagyok vele, hogy nem kell véka alá rejtenünk a gondolatainkat, legalább nincsen benne képmutatás. A hátamra hengeredve a tarkóm alá támasztom a kezeimet, ám nem csak az égboltot figyelem, hanem Hermionét is a szemem sarkából. Mint egy riadt őzike, aki a saját félelmeivel küzd, át akarja ugrani az bensője által támasztott korlátokat. – Mindenesetre köszönöm, hogy rám szánod az estédet. Remélem nem kellett valami extra fontosat lemondanod miattam.. Nem akarlak sokáig feltartani, ha lerajzoltuk a fontosabbakat, akkor már mehetsz is.
- Lehet, ez a fiúknál pont fordítva működik – válaszolok apró mosollyal a szám szegletében Cormac kijelentését hallva. Nem igazán vagyok tisztában az ellenkező neműek szerelmi bánatával, eddig egyet sem volt szerencsém közelebbről megismerni, de ha rajtam múlik, akkor a közeljövőben nem is igazán fogok ilyesmibe keveredni. Néha pont elég a lányok nyafogását végighallgatni, ők aztán eléggé ki tudnak bukni ilyen dolgokon. Pont a napokban láttam egy negyedikes lányt sírni az udvaron, miközben öt-hat barátnője próbálta meg vigasztalni, nem túl sok sikerrel. Nem is csoda, hogy elég keserű képet vágtak közben. Ezzel szemben még egy fiút sem láttam ilyen nyilvánosan kiakadni. - Talán, ha nem ennél csokit, sikeresebb lenne a szerelmi életed is. Természetesen ez csak egy felvetés, minden tudományos alapot nélkülöz, de érdekes elmélet lenne. A lányok szerelmi bánatukban esznek csokoládét, de mi van a fiúkkal? Ők mit tesznek, amikor valaki dobja őket? Ron elég visszahúzódó lett, kerülte a velem való találkozást, de mást nem tudnék kiemelni abból az időszakból, ami egyébként sem lett volna jellemző a fiúra. Harry szerencsére magában rendezte le ezeket a dolgokat, így vele tényleg nem sok gondom volt. Sosem mutatta ki, ha valami gondja volt a magánéletével. Más fiú barátom nem volt, legalábbis nem ilyen közeli, így erről nem is igazán tudtam, mit gondoljak. - Sajnos sikerült megbántanod – vonom meg a vállam. Nem az én dolgom megítélni a kapcsolatait, és nem is igazán szeretném eldönteni, hogy helyesen cselekedett-e annak idején vagy sem. Tény, ami tény, hogy az a szobatársam eléggé maga alatt volt, de ez mindenkinél így van, főleg akkor, ha annyira fennhordja az orrát, mint az a lány. Magas lóról nagyot lehet esni, ezt pedig ő bizonyította a legjobban. - Ő már az esküvőtöket tervezte, cirka pár nap után. Mindenki azt tartotta rólatok, hogy ti vagytok az álompár. Mondjuk, ezt is csak onnan tudom, hogy hallottam, amikor a többiekkel erről beszélt. Általában az én orromra senki sem köt ilyen bizalmas információt, amiért viszont csakis magamat okolhatom. Talán nem kellene állandóan a könyvek fogságában élnem... Én azonban el sem tudtam képzelni az életem nélkülük. Ennek ellenére viszont tényleg rosszul esett a dolog. - Tényleg? - némileg hitetlenkedve pillantok Cormacre, kissé nehezemre esik elképzelni, ahogy a manók közt sürög-forog, hogy kenyeret készítsen magának. Olyan szokatlan, hogy akaratlanul is elmosolyodok, és gondolatban már rá is helyezek egy köténykét, melyen színes egyszarvúk repkednek össze-vissza, a fejére pedig csúcsos sapka kerül, amilyen a mugli szakácsoknak is van. - Kissé furcsa... Nem hittem volna, hogy ilyesmivel is foglalkozol... Én inkább amolyan sportembernek néztelek. Tudod, aki állandóan repked, és mindig azon van, hogy a lehető legjobb legyen minden sportágban... Úgy tűnik, Cormac tényleg teljesen más ember, mint amilyennek néha mutatja magát. Persze, az is lehet, hogy csak fényezni szeretné magát a szememben, de a fiúnak azt is tudnia kellene akkor, hogy mindenképp rájönnék a dolgokra. Előbb vagy utóbb, de minden bizonnyal lebukna. Különben is, ha csak annyi a célja, hogy jó színben tűnjön fel előttem, akkor nem éppen a kenyérsütést választaná magának, hanem egészen mással próbálkozna. És az, hogy ennyire rendben tartja a jegyzeteit... Nos, ez lepett meg csak igazán. Afféle izomagynak gondoltam, aki az elméje helyett inkább a testi erejét fitoktatja, ha olyan helyzetbe keveredne. Elpirulok, amikor a fiú közelebb hajol hozzám, és némileg zavarba is hoz a gondolat, hogy most minden bizonnyal meg szeretne csókolni. Már éppen nyitnám a szám, hogy visszakozzak, noha nemrég még pont ezt szerettem volna. Hiába, ha az ember oda kerül, akkor még a saját álmaitól is megrémül néha. Hatalmas kő gördül le a szívemről, amikor észreveszem, hogy csak a jegyzeteim érdeklik. - Igen? - kérdezek vissza remegő hangon, majd érezhetően összerezzenek, amikor Cormac ujjai végigfutnak az arcomon. Óvatosabb vagyok, ezt jól látja, és szokatlan is számomra, hogy valaki így beszéljen velem. Úgy, mintha lány lennék, méghozzá a csinosabb fajtából. Ron még akkor sem mondott ilyesmiket, amikor együtt voltunk, noha az is tény, hogy sosem hívott el semerre sem. Magukhoz esetleg, ott viszont nem igazán rendeztek olyan eseményeket, ahova ki kellett volna csípnem magam. Egyébként is: a Weasley-család szinte a második családommá vedlett, így ott sosem kellett attól tartanom, hogy bárki is megszól amiatt, ha kócos hajjal jelenek meg a reggelinél, esetleg csak egy bő pólót kapok magamra. - Majd igyekszem nem szégyent hozni rád. Gondolatban már a megfelelő ruha után kutattam, és már azt terveztem, milyen frizurám lesz. Cormac népszerű volt a diákok köreiben, így hát nem lehetek túl slampos ezen a téren sem. Még akkor sem, ha nem egy bálról van szó. Nyilván nem estélyit veszek fel egy évzáró bulira, de akkor sem árt odafigyelnem a dolgokra. Ez pedig teljesen jó alkalom arra, hogy másoknak is bizonyítsak, miszerint igenis tudok jól kinézni is, ha akarok. Úgy tűnik, a Trimágus Tusa alatti bál erre egyáltalán nem volt elegendő. Beszélni beszéltek a dologról, de a következő évben feledésbe is merült az egész. - Ez nem igaz! - próbálom meg tagadni a tényeket, habár tényleg volt jó pár olyan pillanat, amikor rajta felejtettem a tekintetem. Mégis, most valamiért úgy érzem, hogy ezzel rosszat tettem. Pirulva tekintek ismét a tóra, hogy a tekintetem mégse találkozzon Cormacével. Elég sok alkalmat adott arra, hogy legyen okom megcsodálni, én pedig nőből vagyok, természetes hát, hogy meg is teszem. Valamiért azonban mégis jobban szeretek a jó kislány szerepében tetszelegni, akinek csak a könyvei fontosak... Habár, mostanában már kezdem felrúgni a saját korlátaimat. No persze, ez nem megy a tanulás rovására, de egy-két évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt, hogy Cormaccel bármerre is elmenjek. Önszántamból főleg nem. - Elég idegen lenne tőlem, ha mindenemet kitenném, hogy felkeltsem valakinek a figyelmét. A fiú pedig enélkül is felfigyelt rám, ami teljesen váratlan volt részéről. Ő meglátta a valódi énemet a felszín alatt.
Nem várhatom el tőle, hogy elfogadja azt, hogy az előítéletei rabjaként minden rossz feltételezéséről visszalépjen. Még maguk a hálókörlet társai is rosszakat mondanak rólam, így viszonylag nehéz nekiindulni az ismerkedésnek, mégsem érzem úgy, hogy magyarázkodni kell. Van köztünk valami, ez egyértelmű, és olyan édesen zavarba lehet őt hozni, hogy szinte szándékosan direkt csinálom. Nem vagyok bunkó, még egy picit sem, csak annyira húzom az idegeit, hogy az még a barátkozás, vagy a flörtölés kategóriájába bátran beleférhessen. Hermione okos lány, a mai napon viszont nem az agyát kell méltatnom, hanem határozottan csinosra csípta ki magát, így feltételezhető, hogy komolyan gondolja, még akkor is, ha ez most hivatalosan nem randi. Ez mindkettőnkről komoly nyomást vesz le, hiszen ha mégsem úgy alakulnak az elképzelések, akkor felelősség nélkül léphetünk vissza a továbbiaktól. Na nem mintha én így döntenék, már régóta tetszik, édes lánynak tartom, és most végre a véletlenek közjátékának köszönhetően még találkozhatunk is a barátai nélkül. - Tulajdonképpen nem feltétlenül, hiszen én is szeretem a csokit, de a szerelem eddig még elkerült. Akkor én mire fogjam? – Viszonzom a mosolyát provokatív pillantással, hiszen valahol mégiscsak meg akarom magyarázni neki, hogy nem azért élek ilyen életet, mert meg akarom bántani a lányokat, szó sincsen róla. Azt hiszem ebben az életkorban a többségünk erősen kisérletezik, válogat, hátha összejön valami igazán hozzáillővel, de ha nem hát gyorsan tovább kell lépni, kár leragadni. Hermionével.. nos egyértelműen jól érzem magamat, a pillantásunk is gyakorta összeakad. - Igen, pontosan tudom, hogy melyikükre gondolsz, viszont nem untatnálak azzal, hogy a barátnőidet tárgyaljuk ki. Nem akartam megbántani, és őszintén sajnálom, hogy mégis megtörtént. Tudom, hogy lehetetlen alak vagyok. – Ezt nem álszent stílusban adom elő, így is gondolom. Könnyen előfordul, hogy megtetszik valaki, és mivel elég nyitott, laza vagyok, a stílusom egy kicsit arrogáns, mintha minimum alfahím lennék, és lássuk be, ettől könnyen elgyengül a lányok térde. Ez esetben viszont szó sincsen nyomulásról. Most más a szitu. - Helyes, én mégsem gondolom azt, hogy konzervatívnak kell lenni, hogy a lánynak a konyhában a helye. Vasárnaponként lemegyek a manókonyhába, és magam sütök kenyeret reggelire, főtt tojással eszem. Csinálok neked is, várlak majd a klubhelységben. – Fel sem merül bennem, hogy csak lehetőségként ajánljam fel, hiszen egyértelmé, még akarok vele barátkozni. Az látszik rajtam, hogy imádok enni, igazi ínyenc vagyok, ahogyan eszem ezt a finom belga csokit, viszont olyan testem van mellé, mint egy spártai harcosnak, mivel megtalálom az arany középutat. Egy kicsit közelebb hajolok, és oldalt fordítom a fejemet, na nem azért, hogy megcsókoljam, hanem hogy belenézzek a füzetébe. Neki még a jegyzetelős változat is sokkal rendezettebb, mint a többségnek a gyöngybetűi. Azért nem húzódom hátra azonnal, csak hogy szokja a közelségemet, viszont suttogóra veszem, ne kiabáljak bele a szájába. - Te mindent olyan ügyesen csinálsz. Helyes, nélküled azt hiszem én sem mennék na. Ezt azért ne vedd úgy, hogy máris van köztünk valami, tudom, hogy ennél te óvatosabb vagy. Mégis, örülnék neki, határozottan jól mutatnál az oldalamon. – Simítok végig az arcélén, hogy azért mégse maradjon ki ez a lehetőség. Ha barátok is vagyunk, akkor is különböző neműek, bele kell, hogy férjen. Aztán felülök, hogy elvonjam róla a pillantásomat, úriemberként kezelem azt, hogy ha zavarba jönne, akkor ne kelljen elrejtenie előlem a pírt az arcán. Így ettől most nem kell tartania. Más lányt ezek után el sem akarnék vinni, és feltételezem a barátai nem azok a típusok, kiindulva az eddigi karácsonyi bálokból, hogy ilyesmire hívják meg. Mellettem viszont tényleg lánynak, sőt, akár nőnek is érezheti magát. - Hallom, csak éppen nem figyelek annyira rájuk. Feltűnösködni? Igaz, ezt kár lenne tagadnom, de miért kéne? Hiszen te is szinte majd felfalsz a tekinteteddel, nemigaz? – Igaz, voltak lányok, akikkel pusztán unalomból jöttem össze, olyanok is, akik tényleg tetszettek. De azért a világ közepe tényleg nem én vagyok. Most sem úgy mondom mindezt, hogy tökéletesen egoista lennék, csak kellően magabiztos. És persze húzom az agyát, hogy egy pillanatra se unatkozzon mellettem, akkor valóban nem érezném úgy, hogy egy picit is tetszem neki. – Te viszont visszahúzódó vagy, és ez is fontos. Nem kell mindenkinek magára vonni a tekinteteket. Elég, ha a lényeg odafigyel, jól gondolom? – Valahogy még mindig nem kezdtük el az asztronómiát, de sebaj, nem sietünk sehova, és még a csillagok sem jöttek fel. Felőlem akár együtt tölthetjük az egész éjszakát, khm..
Ha most belelátnék a fiú gondolataiba, minden bizonnyal kikérném magamnak a komoly jelzőt, de később nagy eséllyel azt is belátnám, hogy teljes mértékben igaza van ezzel kapcsolatban. Vannak ugyanis napok és alkalmak, amikor olyan képpel járkálok fel-alá, mint aki citromba harapott. Az ehhez hasonló alkalmak során többnyire inkább csak arról van szó, hogy olyan gondolatok gyötörnek, melyeknek nem igazán tudom a megoldását... Ilyen volt az is, amikor Nicholas Flamel után kutattunk elsős korunkban. Igazán bosszantott a tudat, hogy ismerős a neve, de egyszerűen nem tudtam felidézni, honnan is lehetne az. Amikor pedig néha-néha már tényleg a nyelvem hegyén volt a megoldás, nos mindig abban a pillanatban zavart meg valaki, ami egy idő után már kezdett igazán bosszantóvá válni. Azt hiszem, talán akkoriban könyvelhettek el olyasvalakinek, aki nem igazán szeret másokkal beszélgetni. Pedig egyáltalán nem ez volt a dolgok oka, egyszerűen csak akkor ment legjobban a gondolkodás, amikor minden mást ki tudtam zárni az elmémből. - Úgy tűnik – biccentek egy aprót, miközben én is török még egy darabot az édességből, majd némileg töprengve rágcsálni kezdem. Az égbolt tiszta, ami teljesen jó jel. Nagy eséllyel minden csillagképet látni fogunk, amit csak a Roxfortból lehetséges. A csillagvizsgáló toronyban ugyan nagyobb esélyünk lenne érdekes csillagokat felfedezni, de mégsem bántam, hogy ide jöttünk. Szerettem a tavat, és most is gyönyörű látvány tárult a szemem elé. A csillagok fénye meg-megcsillant a fodrozódó víztükrön, ami igazán varázslatos volt. Nappal is gyönyörű ez a jelenség, de éjszaka... Nos, azt hiszem, ez még azt a látványt is felúlírja. - Hát, ebben a teóriában azért tényleg van valami – pillantok ismét Cormacre mosolyogva. - Most az egyszer helytálló ez a feltételezés a lányokkal kapcsolatban. A szobatársaim legalábbis elég gyakran esznek szerelmi bánatukban édességet. És szinte állandóan nekem kellett Roxmortsból elcipelnem a kastélyig, mert voltak olyan kedvesek, és megkértek rá. Természetesen mindig akadt segítségem a dologban, de akadtak olyan alkalmak is, amikor legszívesebben hagytam volna az egészet. Főleg, amikor Madam Rosmerta olyan furcsa pillantásokat vetett rám, miközben kiadta számomra a hat üvegnyi vajsört, és az orra alatt valami olyasmit motyogott, hogy ki sem nézte volna belőlem... Hiszen annyira megszokt a már, hogy a Weasley-ikrek azok, akik leginkább ilyesmit tesznek, nem én. Nekem pedig nem volt időm leállni elmagyarázni a dolgokat, habár legszívesebben ezt tettem volna. Helyette inkább csak küldtem felé egy bájos mosolyt, majd kilibbentem a kocsmából és addig kerültem, amíg csak lehetett. - Úgy emlékszem, hogy egyikük pont miattad volt annyira maga alatt – hozom fel a témát, habár fogalmam sincs arról, hogy Cormacet mennyire érdekli a dolog. - Ezért se árultam el nekik, hogy kivel találkozok ma este. Ők azt hiszik, hogy Ronnal próbáljuk meg rendezni a dolgokat. Lehet, furcsa lesz Cormac számára az, hogy olyasvalakinek adok esélyt, aki már csapta a szelet az egyik szobatársamnak, de úgy gondoltam, meg kell próbálnom a dolgot. Különben is: ez még nem randi. Ismerkedés. Megtudhatom, voltaképp milyen szándékai is vannak velem. Valamiért nem igazán vonzott az a gondolat, hogy nemsokára én is egész nap pizsamában mászkáljak otthon, miközben némi boldogsághormon után kutatok a lakásban. - Elég sokat – biccentek Cormac kérdésére, miután végighallgattam a történetét. Valóban, ha azt nézzük, az ember életkorával együtt az ízlése is változik az évek során. Alchie nagybácsi? Azt hiszem, ismerős a név... Úgy tudom, a fiú szeret azzal kérkedni, hogy valamelyik rokona a Minisztériumban dolgozik, és ha jól tudom, ez a bizonyos Alchie lesz az. Mindenesetre, nem firtatom a dolgot, nem is igazán szokásom, helyette folytatom: - Sokat főztem már magamra, amikor a szüleim elmentek nyaralni. Szóval igen, feltalálom magam a konyhában. Nem vagyok egy konyhatündér, de nem esek kétségbe. Azt persze szinte már mondanom sem kell, hogy ha valamire megéhezem, de nincs otthon, akkor csak felütöm anyu egyik szakácskönyvét, és a recept alapján nekiállok a dolgoknak. Olyan, mintha bájitalt főznék, a kettő nem sokban különbözik egymástól. Ha követem a könyvben leírt lépéseket, akkor semmi gond sem lehet. Pontosan ez volt az a dolog, amely miatt nem értettem, hogy néhányan miért olyan rosszak bájitaltanból. Egyszerűen csak azt kell csinálni, amit a könyvben leírtak. Felesleges más megoldásokkal kísérletezgetni. - És te miként állsz ezekkel a dolgokkal? - érdeklődve pillantok rá, noha magamban azért elismerem, hogy ez egy teljesen ostoba kérdés volt. Elvégre, nem hozott össze a sors olyan fiúval, aki el tudta volna látni magát, amikor arra került a sor. A legtöbbjük még attól is rosszul lett, ha elvágta az ujját, így a kenyérszeletelés már szóba sem kerülhetett. Természetesen nem az én barátaim voltak, hanem más lányoké, de számomra akkor is bosszantó volt ezeket a kis történeteket hallgatni. Nem vártam el ugyan senkitől sem, hogy mesterszakács legyen, de azért az alapokkal legyen tisztában. - Nekem mindenből két füzetem van – vágom rá a fiú válaszára, miközben eszembe sem jut, hogy ennek köszönhetően mekkora strébernek tűnhetek majd a szemében. - Az egyikbe jegyzetelek óra alatt, a másikba pedig átmásolom a délután folyamán. Ez ismétlésnek is kiváló, és így attól sem kell tartanom, hogy esetleg nem a legszebb írásommal jegyzetelgetek. - Én mindenképp élnék a kínálkozó lehetőséggel – szólalok meg nagy bölcsen, és valóban ez a harci helyzet. Bármilyen lehetőségem is adódna az életem folyamán arra, hogy valaki kutatóútra vigyen magával, akkor minden bizonnyal önként és dalolva ugranék be mellé. - Főleg, ha ez a későbbiek folyamán a hasznodra is válhat. Évzáró buli? Nocsak, erről nem is hallottam még. Vagy nem az én évfolyamom keze van a dologban, vagy már megint csak nekem nem szóltak. Mindenesetre, igyekszem nem magamra venni a dolgot, így hát széles mosolyt varázsolok az arcomra, majd megszólalok: - Részemről benne vagyok baráti jelleggel is. Persze, csak ha mások sem bánják... Nem célom elrontani senki örömét sem, de ha szerény személyem rontaná a buli hangulatát, akkor inkább kihagynám a dolgot. Megszoktam már, hogy minden hasonló dologból kihagynak, mert szerintük túl merev vagyok. Eddig még egy ilyen alkalomra sem kaptam meghívást, így ez nagyon furcsa helyzet lesz számomra. - Teljesen másnak – vágom rá a fiú kérdésére szemrebbenés nélkül, majd némileg zavartan folytatom: - Mármint, nem tudom, hallod-e néha a rólad keringő pletykákat... Persze, nem mindig szokásom azok alapján megítélni az embereket, csak hát te a folyosón is olyannak tűntél, aki szeret feltűnősködni... És népszerű is vagy, amit hát... a lányok terén alaposan kihasználtál. A viselkedésed pedig teljesen olyan volt, amilyennek mások leírták. De én kellemeset csalódtam benned. Már bántam, hogy eleinte ennyire elítéltem magamban a fiút, noha semmi okom sem volt rá. Nem hiszi úgy, hogy csak körülötte forog a világ, és igazán meglepett a csokival is. Sok piros pontot szerzett már nálam, ez tény és való.
Látom a lánykán, hogy mindenben olyan komoly, de nem hagyom, hogy picit is megilletődjön azon, hogy nem hozott magával poharakat. Rólam lerí, hogy mennyire igényes vagyok, ám egy olyan lánnyal, akivel kettesben vagyok, miért lennének higéniai gondjaim? Már úgy értve hogy ha igazán tetszik valaki, akkor jó eséllyel még a haját is fognám, hogy ha mondjuk rosszul lenne, és ki akarná adni a gyomra tartalmát. Vagy ha meg lenne fázva, nem zavarna, hogy mennyire piros az orra, mennyire szörcsög. Igen, benne van, hogy jó pár lány megfordult már az ágyamban, de lássuk be, senki nem tud úgy emlékezni a korábbi kapcsolataira, hogy ne lenne keserű szájíz. Én pedig sikeres, népszerű vagyok a lányok körébe, és már rögtön rám is húzzák a vizes lepedőt, hogy csakis nőcsábász lehetek. Igen, gyakorta megfordulok a bulikon, nem fogom vissza magamat, ám vannak elveim, és Hermione nem ismerhet annyira, hogyan viselkedek akkor, ha valaki igazán a kedvemre való. Ahogyan felkenődött rám, és összenéztünk, érezhette, hogy nem úgy nézek rá, mint aki egyből lebontja róla még a bugyit is. A szeme az, ami rabul ejtett, ösztönösen is viccel ütöttem el a feltörő zavart, ám ő még inkább keresgélte önmagát. Játékos mosollyal figyelem a széllel szálló vörösbarna tincseit, a szeplős arcát, nem is várom el, hogy állandóan zavarba jőjjön tőlem. Elfogadtam, hogy olykor fel tud csattani, ám ezt vetélkedésnek, semmint veszekedésnek fogom fel, növeli a helyzet izgalmát. Most viszont hálás a társaságomért, így én is bólintok, és a felém nyújtott csokoládéból török egy közepesebb darakát, hogy a számba tolva ropogtatni kezdjem. - Köszi. Úgy tűnik, kiváló az izlésem. – Kissé talán kétértelmű vagyok, hiszen most mellette könyökölök a kiterített takarón, és nem lehet tudni, hogy rá, mint csinos, helyes lányra értem, vagy csupán az édességre, amellyel meglepetem. Hagyom, hogy a finomság szétomoljon a nyelvemen, és utána nyelem le. Már nem nyúlok újabb falatért, tényleg neki hoztam. Elvonom róla a pillantásomat, tényleg nem cél, hogy mindig szemezzünk, végtére is azért jöttünk ki, hogy összeegyeztessük az asztronómia tudásunkat a jegyzetek alapján. - Nem? Akkor ne általánosítsak, hogy a lányok búfelejtőként használják? – Ha most ülnénk, bizonyára oldalba bökném, így csak egy mosolyt kap, hiszen köztudott, hogy a csokiban komoly boldogsághormon termelő anyagok vannak, sőt, egyesek szerint még vágykeltőnek is kiváló. Most azonban nem voltak Hermionével ilyen terveim, tényleg csak ajándék, figyelmesség volt a részemről. - Valóban? Egyébként kezdem úgy érezni, hogy ahogy öregszik az ember, lényegében változik az izlése. Amikor Alchie bácsikámmal jártuk az erdőket, mindig mindenízű drazsét ettem, el sem tudtam képzelni mást, manapság pedig bőven elég, ha valami olyan jut a hasamba, ami intenzív ízű. Sok időt töltesz otthon? Olyan kis komoly vagy, feltételezem te sem halnál éhen, ha el kéne látnod magadat. – Arra irányul a kérdésem, hogy vajon ő tudna-e egy rántottát elkészíteni. Én tipikusan önállátó agglegény életre rendezkedtem be, főleg amióta egyetemista vagyok, gyakorta előfordul, hogy nem a Roxfortban töltöm az éjszakát, muszáj, hogy értsek az alapokhoz. Bármilyen furcsa, a londoni házamban még kenyeret is tudok sütni, mágia nélkül. Nem merek mindig a mágiára támaszkodni, hiszen ki tudja, hogy az mikor mond csődöt, én pedig szeretek több lábon állni. - Köszi. Muszáj volt megtanulnom, olyan gyorsan diktálnak a tanárok, nem tudtam elolvasni, hogy mit körmölök. – Jól esik a megnyilvánulása, azért valóban más így szemtől szemben beszélgetni, ismerkedni, mint a másik híre alapján következtetéseket levonni. Tudom, hogy Hermione még mindig küzd az előítéleteivel, és ez nem fog egykönnyen bizalomba átcsapni, ám én is ízlelgetem még a közelségét. Az nyilvánvaló, hogy sokan nem kedvelik az okoskodását, ám számomra igenis tetszetős a porcelánbörű csodalány, aki bizonyos tekintetben törékeny, sebezhető, viszont mégiscsak az iskola első diákja, akinek olyan esze van, hogy bárkivel felveszi a versenyt, legyen szó bármilyen tárgyról. Most is úgy tűnik, hogy kapásból tudja, hogy melyik csillagképről beszéltem. Hátradőlök a takarón, és az égre vetem kék tekintetemet, valahol mindketten tudjuk, hogy ha már találkoztunk, valahol kénytelen vagyunk az eredeti témához tartani. - A bácsikám magával akar vinni a kutatásaira, egyszer majd én veszem át a bájital boltját. A kviddics mellékág, még ha ilyen jó is vagyok belőle. Nem igazán, de gondolom neked igen. Szoktam menni igen, és ha nem feltételezném, hogy megint lemondasz egy közös randiról, akkor téged is elvinnélek. Lesz egy évzáró buli a Szükség szobájában, de szigorúan baráti jelleggel mehetünk együtt. – A pillantásom mégiscsak arról árulkodik, hogy szó sincsen barátkozásról, ám muszáj valami udvarias kis terelő bókba csomagolnom a felkérést. Egyértelmű, hogy számára még mennyire új az ismerkedésnek ezen formája. - Nem is tudom, hogy mondjam.. másnak gondoltál? Úgy tűnik meg vagy lepve.
Meglepetten pislogtam Cormac válaszát hallva, miközben vetettem egy bizonytalan pillantást a vajsörös palackok felé. Tényleg jó ötlet ez? Nem igazán higiénikus mások után beleinni az ilyesmibe... Ráadásul, a palackok akár a Szárnyas Vadkanból is származhatnak... Mindenesetre, nem hoztam fel az aggodalmaim a fiú számára, hiszen a végén még teljesen dilisnek nézne. Különben is: van pár olyan bűbáj, amelyek igen jól jönnek az ember számára ilyen helyzetekben. Itt azért tökéletesen látszik, hogy a szüleim fogorvosok. Akarva-akaratlanul is bennem volt ez az alaptalan félelem. Mindig mindennek a lehető legtisztábbnak kellett lennie, így otthon precíz rend uralkodott. Mindennek megvolt a maga helye, a könyvek katonás rendben sorakoztak a polcaimon, és a ház minden négyzetcentimétere ragyogott. Nem is csoda, hiszen, ha valakinek akadt egy kis szabadideje, az takarított. Mondjuk, volt olyan időszak is, amikor anyuék takarítónőt fogadtak, de végül elküldték... Nem ment át azon a szigorú minőség-ellenőrzésen, melyet anyu végzett utána. [color=#284582]- Azt hiszem, nekem sincs semmi sürgős dolgom – pillantok ismét az ég felé, miközben magamban némileg megkönnyebbülten állapítom meg, hogy most az egyszer nem jöttem zavarba Cormac pillantásától. Remek, igazán jó úton haladok. Egyébként sem vagyok képes túl jól kezelni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket, szóval legalább ebben nem csinálok magamból teljesen hülyét. Kínosan érezném magam, ha mindig szemlesütve pirulgatnék, amikor csak rám szegezi a tekintetét. [i]- Nyugodtan vehetsz – unszolom a fiút, mintha csak traktálni akarnám bele az édességet, noha egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen csak szeretem megosztani a dolgokat, és bár a fiú ajándékként hozta a csokoládét, úgy érzem, meg kell kínálnom belőle. Nem kötelességből teszem, ilyen vagyok és kész. Valamiért nem esnek olyan jól a dolgok, ha az ember senkivel sem oszthatja meg azt. Én sem lennék boldog a tökéletes átlagommal, ha nem lennének mellettem a barátaim, akiknek segíthetek a tanulásban és akik mindenben bíztatnak, ha esetleg mélypontra kerülnék. - Az vagyok, ha van kivel megosztanom. Egyedül nem szeretek édességet enni. Nem is nagyon szoktam, ami azt illeti. Mint minden lányban, bennem is volt egy cseppnyi hiúság, így ez is akadályozott a dologban. Szerencsére nem volt gond az alakommal, de nem szerettem volna, ha ez a közeljövőben megváltozna. Nem voltam ugyan egy szépség, de ettől függetlenül meg szerettem volna adni magamnak az esélyt, hogy bármikor csinos lehessek, amikor csak szeretnék. Ez pedig nem menne akkor, ha magamra dobnék harminc kiló pluszt. - Bár, otthon nem nagyon van alkalmam ilyesmit enni – jegyzem meg némileg elmélázva, miközben beleharapok egybe. Finom. A mandula pedig különösen jó ízt ad neki. - A szüleim fogorvosok, szóval tőlünk száműzve vannak az édességek. Helyette mindenféle cukormentes terméket eszünk. Nem rosszak, de az igazi édességet nem pótolják azok sem. Ha Cormac esetleg nem tudná, mi is az a fogorvos – ahogy a Roxfortban az aranyvérűek nagy része nincs tisztában vele - , akkor szívesen elmagyarázom neki, ha valamilyen okból rákérdezne a dologra. Amikor kinyitja a könyvét, vetek felé egy futó pillantást, majd némileg csodálkozva szólalok meg: - Nagyon szépen írsz... Nem láttam még olyan fiút, aki ilyen gyöngybetűket kanyarintott volna, habár volt már pár könyvhöz szerencsém a tanulószobán. A legtöbben nem is foglalkoztak a könyveikkel... Foltosak voltak, gyűröttek, szakadtak és használhatatlanok. Nekem legalábbis mindenképp annak tűntek. Volt, akié jól nézett ki, de csakis azért, mert saját bevallása szerint még egyszer sem vette elő abba n a tanévben. Cormac azonban – úgy tűnik – nemcsak a külsejére ügyel ilyen látványosan, hanem a környezetére is. Nagy eséllyel ő is rendet tart maga körül. Fura, hogy egyáltalán nem olyan, mint amilyennek eddig képzeltem. - Elég tiszta az ég, úgyhogy lesz alkalmad megcsodálni – felelem a kérdését hallva, miközben én is kinyitom a könyvemet, ami hasonló állapotban van, mint Cormacé. Talán csak annyi a különbség, hogy én a saját lapjaimat teleragasztgattam apró kis lapocskákkal, melyeken különböző instrukciók voltak: Holnap mágiatörténetből dolgozat., Este tanulószoba!, Mary keresett!, és ezeken kívül a legtöbb tele volt írkálva a magam kis lábjegyzeteivel. Még egy mugli boltban vettem ezeket a lapocskákat, és az volt a nagy előnyük, hogy simán levehettem a papírról, ha már nem volt rá szükségem. Én azonban valami okból mindig rajtuk hagytam őket. - És, mit csinálsz majd otthon a nyári szünetben? - teszek fel egy újabb kérdést, miközben azt várjuk, hogy eléggé besötétedjen ahhoz, hogy megnézhessük a csillagokat. Becslésem szerint még van bő fél óránk. - Mármint a kviddicsen kívül gondolom... El szoktál menni szórakozni? Vannak mugli barátaid? Ostoba kérdés, de kíváncsi voltam, és érdekelt a válasz. A fiú eddig meglepetésekkel szolgált a viselkedésével, noha minden lány, akinek eddig volt szerencséje hozzá, csak panaszkodott róla. Senki sem említette, hogy sokkal érdekesebb, mint hinné az ember.
A különféle becézések egy magamfajta srácnál értelemszerűen jönnek; nem kell megjegyeznem a lány nevét, így nem keveredek ellentmondásba. Ám Hermione más, neki azért sokszor mondom a nevét, és ha becézem, az tényleg szívből jön, és neki szól, ám még egy jó ideig nem fogja ezt elfogadni tőlem, hogy valóban vele akarok foglalkozni. Azon biztosan meglepődött, hogy nem vágtam rá, hogy legyen ebből randi. Gyorsan magamba néztem, és rájöttem, hogy meg akarom őt lepni, valami nem szokványossal. Más bánásmódot érdemel, mint a többi lány, mint akikkel eddig dolgom volt. Tegyük is félre a múltat, az most nem számít, ez most kettőnkről szól. Nincsen előre megírt forgatókönyv, csupán élvezném a társaságát, és majd kialakul minden, amit csak szeretnénk. Érezhetően jól esik neki a bók, és szeretném is ha tudná, nem fáradt hiába. Mindentől függetlenül, hogy készült a ruhával, és a sminkkel, én csakis miatta vagyok itt, tőlem akár egy szakadt pólóban is lehetne. Ám az is látszik, hogy tetszeni akart nekem. Úgy tűnik ad egy esélyt a dolognak, és jelzi hogy ahogyan a legtöbbször, most sincsen nála képben senki. Ettől függetlenül igenis jó, hogy most nem jöttek a csatlósai, csakis rá vagyok kiváncsi. - Jó nekem a te palackodból is, ne izgulj ezen. – Rázom meg a fejemet, valószinűtlenül kék pillantásommal az ő barnáit vizslatba. Szegény tényleg olyan, mintha valami komoly randit akarnánk ebből keríteni. Erre semmi szükség, ismerjük meg egymást, barátkozzunk, és talán gonosz dolog, hogy mindezek ellenére olykor komolyan is flörtölök vele. Ám éreztetem vele, hogy nem kell görcsölnie, nyugodtan húzhatja az én agyamat is, bár ahogyan ilyen édesen elpirul, a kitörő nevetésem végül lágy mosolyba hajlik csupán. - Korán jöttünk, de nem is baj, addig felvezethetjük a dolgokat. Nem sietek sehova. – Biztosítom róla, hogy cseppet sem kell feszélyezve éreznie magát, csak mert kettesben vagyunk. Sőt, mivel nem egy sötét folyosóra csábítottam, egyértelműen nem az ágyamba akarom bevonszolni. Az asztronómia ürügy, hogy találkozzunk, de amíg nem mondjuk ezt ki nyíltan, addig ha érintőlegesen is, de beszélnünk kell róla. - Csakis neked hoztam, de ha már így kinálod, szívesen. – Kinyitom a könyvemet, és belelapozok oda, amelyik óráról mindketten lecsúsztunk. Láthatja, hogy hozzá hasonlóan szokásom telejegyzetelni a margókat, és ahhoz képest, hogy fiú vagyok, gyöngybetűkkel írok egyrészt hogy el tudjam olvasni másrészt, hogy minél több dolog odaférjen. Lepillantok a könyv magyarátaira, mégis valahol remélem, hogy nem erről lesz szó. – Reméltem, a mandulás az elég intenzív, hogy belehibázzak. Édesszájú vagy? – Kérdezek rá mosolyogva. Mintha picit idegesnek érezném, így hogy leültünk egymás mellé, és én sem segítek azzal, hogy ilyen áthatóan vizslatom. – Akkor melyik csillagképpel kezdjük? Fent lesz ma az Északi Korona? – Kérdezem az egyik legintenzívebb csillagképre mutatva a térképen, és ajkamon félmosoly játszadozik, végülis tetethetjük úgy, mintha ez tényleg a tanulásról szólna. A fontos egyébként a közös, minőségi időtöltés.
Megrezzenek a váratlan szavak hallatán, hiszen pont abban a pillanatban nem számítottam arra, hogy megérkezik, annyira elmerültem a víztükör látványában és a saját gondolataimban. A fiú hangjának hallatán azonban hirtelen kellemes érzés suhan át rajtam, de az egész nem tart tovább pár másodpercnél. Szokatlan reakció ez részemről, így hát nem is igazán tudom hova tenni. Helyette megfordulok, zavartan mosolygok Cormacre, majd megszólalok: - Szia! - üdvözlöm, habár a tündérke megnevezés nem igazán nyeri el a tetszésem, ezt azonban nem adom a tudtára. Valamiért nem áll szándékomban elrontani ezt a kis időt egy ilyen apróság miatt. A fiú pedig alapból hátránnyal indul a szememben, így jobbnak tartom hát, ha inkább magamban tartom a dolgot. Egy ilyen apróság is dönthet romba sok mindent. - Hát, köszönöm... Elpirulok a dicséret hallatán, pedig pont az volt a szándékom, hogy elismerő pillantásokat kapjak tőle. Valamiért annyira fontosnak tűnt... Mégis, amikor itt vagyunk, zavarba hoz az első mondatával, én pedig úgy viselkedek, mint egy idétlen tinédzser az első randiján. Pedig ez még nem is randevú, már ami a köztünk kötött megállapodást illeti. Én mégis úgy kicsíptem magam, mint még soha életemben előtte. Ennyire kétségbe lennék már esve? Soha életemben nem érdekelt a kastélyban keringő pletyka, miszerint szüzen fogok meghalni. Hidegen hagyott, én legalábbis ezt gondoltam magamban. Azzal sem igazán foglalkoztam, amikor ujjal mutogattak a hátam mögött, amiért összejöttem Ronnal. Mégis, mit érdekelte az őket? Szerintük csupán érdekből tettem a dolgot, amiért a híres Harry Pottert nem sikerült becserkésznem. Mindezt köszönhetem annak az undok Rita Vitrolnak, aki mindenben azt látta meg, amit nem kellett volna. - Gondoltam, jól esne néha egy-egy korty – fogtam bele a magyarázatba, miközben a palackokra pillantottam, majd hirtelen eszembe jutott valami: - Jaj! Poharat nem hoztam... Lázasan kezdtem el kutatni magam körül a pálcám után, hogy annak segítségével előbűvöljek két poharat a semmiből, azonban nem sok sikerrel jártam. Úgy tűnt, a pálcám fenn hagytam a kastélyban... Ez nem jó, nagyon nem... Olyan, mintha a fél kezemet levágták volna, mielőtt leküldtek volna ide. Bocsánatkérően pillantottam a fiúra, majd megszólaltam: - Majd iszunk külön palackból, ha nem gond – Most mennyire nézhet hülyének magában, de őszintén? Nem hiszem, hogy ennyire szétszórtnak gondolt volna, amikor még nem ismert. - De ha gondolod, gyorsan elmehetek kérni a konyháról... Tényleg nem sok idő, egy-két perc, és nincs is messze.... Addig pedig úgy faképnél hagy, mint annak a rendje. Sok pletyka kering rólam a suliban, de a szétszórtság egyáltalán nem jellemző rám, ezt mások is tudják. Kínosan ügyelek a legapróbb dologra is, erre pont a pohár ment ki a fejemből... Kínos. Én pedig csak még roszabbá teszem a helyzetet a magyarázkodásommal. Nagyon érdekel, milyen volt a többi lány, akikkel eddig a fiú randizott. Nyilván nem voltak ennyire idétlenek. - Nem randi – vágok gyorsan a fiú szavába, mintegy ezzel is kivédve magam. Amikor az alakomat dícséri, ismét az arcomba tódul a vér, és rákvörös leszek, miközben magamban azt remélem, hogy ezt nem lehet észrevenni a festék révén. - Ó, ez igazán kedves tőled, nem kellett volna... Átveszem a felém nyújtott csokit, majd magam mellé helyezem, miközben le sem veszem a pillantásom Cormac arcáról. Szinte fogva tart a tekintete, én pedig nem tudok védekezni ellene. Mégis mi van velem? Tagadhatatlan, hogy tetszett a fiú, de akkor sem kellene így viselkednem, amikor a közelemben van. - Még nincs egy sem az égen – szakítom el végül tekintetem Cormac szemeiről, majd az égre pillantok. Még nincsenek csillagok, így kissé korai lenne azokat tanulmányozni. - Ha gondolod, addig átvehetjük a dolgok elméleti részét... Eszem ágában sincs tanulni, de voltaképp ezért vagyunk itt, nem másért. Ráadásul, nem is olyan rég még én mondtam a fiúnak, hogy ez nem randi. Nos, hivatalosan nem is az, de reményeim szerint talán mégis. És talán Cormac sem ragaszkodik annyira a száraz elmélethez. - Nem kóstoljuk meg addig a csokoládét? - hozom fel a dolgot. Nincs is romantikusabb, mint a csokievés a tóparton. De mégis, mi ütött belém? Úgy viselkedek, mint egy szerelmes liba, aki szinte a rajongásig bele van habarodva a hódolójába. Az ilyen lányokat általában csak egy lesújtó pillantással illettem, amikor elmentem mellettük, most meg én kerültem ugyanabba a helyzetbe. Eddig nem igazán hozott lázba Cormac McLaggen, simán elmentem mellette a folyosón, miközben kicsit sem hatottak meg a pillantásai. Most pedig mit teszek? Itt ülök vele a tóparton, és magamban abban reménykedem, hogy valami lesz a mai este folyamán. Egy csók, vagy hasonló... Hát ennyire kétségbe lennék esve a szerelmi életemet illetően? Az nem lehet. - A madulás a kedvencem – mosolyodok el, miközben igyekszem kerülni a fiú pillantását, nehogy ismét rabul ejtsen. - A belgák jó csokit készítenek, habár még nem volt szerencsém megkóstolni.... Már megint olyasmiről fecsegek, ami senkit sem érdekel. Ismét okoskodok, noha nem is ez lenne a dolgom. Nem azért jöttünk ide, hogy csokit majszolgassunk, és a belgákról beszélgessünk. Asztronómia, Hermione! Asztronómia!
Egyértelműen felvillanyoz, hogy ismét találkozhatunk, és cseppet sem érdekel, hogy ez nem randi. Granger nyilvánvalóan más, mint a többi lány, itt én sem érzek kényszert, hogy nyomuljak, beszélgetni is jó vele, meg csak úgy együtt lógni, és ha ő nem biztos benne száz százalékig, hogy kész már arra, hogy valaki nőként kezelje, hát nem fogok magamból hülyét csinálni, hogy aztán elutasítson. A pletykákkal ellentétben azért nekem is vannak érzéseim, és ő már régóta tetszik, így komolyan mondtam, amikor közöltem vele, hogy neki egyedi halmazt szánok, pocsék lenne, ha csak úgy faképnél hagyna, jelezve, hogy soha többé semmit. Furcsa dolog így kimondani, hogy inkább leszek csak a barátja, a haverja, mint hogy semmi ne történhessen a jövőben. Egyértelműen csúf képet fest rólam, pedig tehetek én róla, hogy ebben a legtöbb sráchoz hasonlóan én is a hormonaim rabja vagyok? Most vagyok fiatal, szeretek bulizni, szórakozni, ismerkedni, hát ez nem lehet olyan nagy bűn. A griffendéles lányok egy hányada egyébként nagyon is kapható az ilyen életmódra, de ez a mai este ezúttal nem a vad hempergésekről szól, hanem valóban az asztronómiáról, és közben valamilyen szinten meg is ismerhetjük egymást. Nem viszem túlzásba a készülődést, pasiként egyébként sem feltétlenül muszáj, mert még meg is ijedne, ha teszem azt beállítanék szmokingban egy nagy csokor vörös rózsával. Kétségkívül hatásos lenne, de minden varázs elveszne, példának okáért az, hogy picit is megismerhetjük egymást. Különben sem vagyok egy romantikus alkat, túlságosan is lényegretörően fogalmazok, és nem szoktam ennyire visszafogott lenni, mint vele, de hát meglátjuk, hogy mennyire tud magára nem valami trófeaként, hanem értékes, teljes értékű lányként tekinteni. Hajat mosok, még borotválkozom is, de csak ennyi. Egy átlagos kapucnis felső a sötét farmerem és tornacsukám mellé, na meg egy másféle, esti illat. Nem a legcsábosabbakból, felesleges, hogy minden pillanatban az orrába nyomakodjon a tömény tesztoszteron. Csupán kellemesen szolid, férfias hatást kelt. Megkeresem az asztronómia könyvemet, ami bár egyel magasabb évfolyam, mint az övé, de biztos lehetek benne, hogy fű alatt már beszerezte, és ki is olvasta előre, hogy rá tudjon készülni a következő évre. Elindulok lefelé, remélve, hogy Weasley nem liheg kéretlen testőrként a nyakunkba, szerencsére nem így történik, a lány egyedül ücsörög. Gyorsan lendületet veszek hogy ne várassam sokáig, aztán le is csüccsenek mellé. - Szia tündérke. Nagyon csinos valaki. És még sört is hoztál, kedves tőled. – Pillantok zafír szemeimmel az ital felé, poharak nincsenek, de nem is baj, enyhe felvezetése annak, hogy majd egymáshoz ér a szánk a palack nyakát illetően egymás után. Mmm.. – Gondoltam mivel ez nem randi, virágot nem hozok, de nem gondolom azt, hogy túlságosan figyelned kéne az alakodra, ami egyébként csodás, úgyhogy.. – Veszek elő egy finom belga csokit, amolyan igazán tömény kakaós-mandulás változatot, és átnyújtom. – Na mi a véleményed a csillagokról? Fent vannak már? Fogjuk őket látni? – Kérdezem, ám én nem pillantok fel, nagyon is a sötét szemeket tartom fogva, imádom zavarba hozni, de ezúttal érdekel, hogy vajon meddig tudja állni a pillantásomat. Picit feltűröm a felsőm ujját, mert jó meleg van azért, meg hát nem árt, ha minél többet mutatok a bőrömből, az a legutóbb is látványos hatást keltett. Khm..
Mit ne mondjak, nem igazán lepett meg, hogy ez a McLaggen kitalált egy találkát a tópartra. Ismertem már a fiút hallomásból annyira, hogy tudjam, meg fogja tenni, főleg azon okból kifolyólag, hogy gyakran rajtam felejtette a tekintetét. Persze, én akkoriban ezzel nem igazán foglalkoztam, most viszont elég nagy jelentőséget tulajdonítottam a dolognak. Tehát tetszem neki. Bíztató dolog rám nézve, noha egyáltalán nem állt szándékomban trófeaként díszelegni azon a képzeletbeli polcon, melyre az eddigi kapcsolatainak áldozatait helyezte. Valamiért nem így képzeltem el egy kapcsolatot. Valahol, a lelkem mélyén megmaradtam annak a kislánynak, aki szeme előtt az a cél lebegett, hogy a szőke herceg vigye el egy szép napon. Kellőképpen meglepett azonban az a tény, hogy izgatottan várom a találka időpontját. Nem vallt rám ez a viselkedés, az pedig főleg nem, hogy elfogadom valaki meghívását. Az egész délutánomat lekötötte a készülődés, és a sminkelés. Főként ama apró tény miatt, hogy nem igazán voltam a smink mestere, így nagy bánatomra az egyik szobatársamat kellett megkérnem arra, hogy segítsen. Végül sikerült olyan arcot varázsolnia nekem, amely nem volt túlfestve, épp csak itt-ott lett korrigálva. Mondhatni, teljesen természetesnek hatott a dolog. Én pedig kifejezetten meg voltam elégedve az összhatásal. Ezután a ruha került előtérbe. Nem voltam felszerelkezve csinos darabokkal, hiszen nem azért utaztam szeptemberben a Roxfortba, hogy fiúkkal találkozgassak a tóparton. Ennek ellenére azonban sikerült kiválasztanom egy világosszürke felsőt, mely teljes mértékben a testemre simult, és egy fekete farmert is találtam mellé, amely kiemelte a lábaim formáját. Valamiért nagyon is érdekelt, milyen képet fog vágni Cormac, ha meglát ezekben. Nem túl nőies ruhadarabok ugyan ezek sem, de fényévekkel maguk mögött hagyják azokat a szereléseket, melyeket hét közben viselek. Telt az idő, én pedig elég hevesen tagadtam szobatársaim ama feltételezéseit, hogy randim lenne. Alig győztem hárítani a felém irányuló kérdéseket, miközben megpróbáltam valamit alakítani a hajamon. Persze, a dolog nyilvánvaló volt, hiszen még a vak is láthatta, hogy mennyire másként nézek ki, mint szoktam. Mégis mi másra készülnék? Én azonban nem akartam ország-világ előtt elkiabálni azt a tény, hogy Cormac McLagennel fogok találkozni. Azzal a McLagennel, aki a három szobatársamból háromnak tetszett, és aki kettőt meg is döntött belőle. Valamiért esélyt sem szerettem volna adni a lányoknak arra, hogy lebeszéljenek a dologról. Ők pedig teljesen ellenkező irányba tapogatóztak, mint kellett volna. Mondhatni, nagy örömömre szolgált, amikor egyikük magabiztosan jelentette ki a többieknek, hogy bizonyára Ronnal léptünk a békülés rögös útjára. Amikor pedig enyhe mosollyal az arcomon fordultam feléjük, mindannyian sikongatva vetették a nyakamba magukat. Estefelé elindultam a tópart felé, miközben szívem a torkomban dobogott. Még mindig élénken élt bennem az a pillanat, amikor délután annyira közel hajolt hozzám, hogy valamiért egy pillanatra elhittem, hogy meg fog csókolni... És szerettem volna! Fogalmam sincs, miért volt rám ilyen hatással a fiú, hiszen nem voltam az a fajta lány, akit ehhez hasonló trükökkel le lehet venni a lábáról, de úgy tűnik, én is tetőtől-talpig lány voltam. Olyasvalaki, aki szereti azt, ha a romantika hirtelen jön, egy nem várt irányból. Most pedig szó szerint ez történt. Cormac McLaggen valamiért elkezdett levenni a lábamról, erről pedig az árulkodott a legjobban, hogy tetszeni szerettem volna neki. Én, aki utoljára negyedikben rittyentettem ki magam a karácsonyi bálra, ahova Viktorral mentem. És ott sem neki akartam tetszeni, egyszerűen már nagyon untam, hogy mindenki olyan jelentéktelennek tart. Az utolsó csepp pedig az volt a pohárban, hogy Ron csupán akkor gondolt rám, amikor már mindenki nemet mondott neki. A bál kihirdetése óta arra vártam, hogy elhív, de nem... Eszébe sem jutottam. Amikor leértem a tópartra, még senki sem volt ott, így leültem, majd magam mellé tettem azt a vajsörös palackot, melyet erre az alkalomra kértem a konyhán lévő házimanóktól. Szerettem a vajsört, ez volt a kedvenc italom. Természetesen, a jegyzeteim is velem voltak, de naiv vagyok, ha elhitetem magammal, hogy Cormac beveszi az asztronómiás dolgot. Mindketten nagyon jól tudtuk, hogy itt nem erről van szó.
