2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kastélytól viszonylag távolabb húzódik, annak keleti oldalán a sírkert. Itt főként tanárok, volt igazgatók nyugszanak, de az alapítók sírjai, sőt néhány helyi szellem nyughelye is fellelhető.
Egy farkas valódi ereje nem a fogaiban, sebességében vagy képességében rejlik, hanem a falkáéban.
Teljesen megértem, hogy Sidney-nek azért teljesen más a dolog, hiszen Joyce született farkas, én pedig falkába születtem, de csak 12 éve vagyok vérfarkas - amióta meg falkám nincs. Mindannyian teljesen más háttérrel rendelkezünk, a szőke lány falkája is városi, az enyém pedig erdei volt, semmi vagyon halmozás vagy politikába beleszólás. - Sidney, már tizenkilenc évesen világhírű lettél, elég jó úton jársz. - mosolyodok el kicsit, bár a sportteljesítménye nem kapcsolódik az ereklyevadász pályájához, de azért hírnév tekintetében azért kapitányként mindenki tudja a nevét, aki egy kicsit is követte a híreket. Az én szüleim nem világhírűek, apám vérfarkas, anyám gyógyító boszorkány, én pedig mindkettő, tehát lényegében tovább viszem a hagyatékukat, de sosem állították magukat olyan piedesztálra, hogy ezt valaha is nyomasztónak érezzem. A nagymamám ezzel ellentétben... Igen, ő volt az, aki hatalmas elvárásokat állított elém már gyerekkoromban, és apám elé az ő gyerekkorában, nem véletlenül menekültünk el előle. - Csak lányokat szeretnénk bevonni, igaz? Mi legyen a húgaiddal, biztosan nem akarod őket megkérdezni? - kérdezek rá, Joyce-ra pillantva, mert igazából ők az egyetlen lány vérfarkasok, akik eszembe jutnak. Wyatt, Tim, Szido, ők fiúk és amúgy sem hiszem, hogy érdekelné őket egy ilyen mindenki egyért csoportosulás, Szido legalább is konkrétan elküldött, amikor közeledni akartam hozzá és a falkasággal puhatolóztam, Wyatt pedig... Wyatt azt mondaná, hogy naivok vagyunk, hogy azt hisszük senki se fog majd felülemelkedni a többieken. Azt viszont minden pozitív életszemlélettel együtt tapasztalom, hogy hiába vagyok már mester gyógyító, hiába van a képességem, ami ugyan már nem olyan ritka, mint négy évvel ezelőtt, amikor megjelent, hiába a tapasztalat meditécként és az auror gyógyító tanfolyam, még így is sokkal kevesebb ajtó nyílik meg előttem, mint más előtt, aki ugyanezt a palettát tudja felmutatni. Sokan tagadják meg, hogy vérfarkas érjen hozzájuk, azokkal foglalkozom főként, akik felkeresnek, mert tudják a Roxfortból, hogy megbízhatnak bennem, de még idő kell, míg a szakmában olyan nevet szerzek, hogy Londonban, ha valaki meghallja, hogy vérfarkas vagyok, ne forduljon máshoz. Amikor Joyce a főhadiszállásról beszél kicsit pirulva pillantok rá. - Nekem volt egy kis odúm a Tiltott Rengetegben, ahol gyakoroltam, hogy minél jobban meg tudjam tartani a tudatomat átváltozáskor, de az igazán kicsi, bár bűbájokkal bizonyára kibővíthető. - mondom, bár igazából Joyce gazdag, Sidney is bizonyára, ha a szülei világhírű ereklyevadászok és a VMS-en is biztos kaptak valami pénzjutalmat, szóval picit visszakozva teszem hozzá. - Butaság, hogy felhoztam, biztosan találunk annál jobbat és kényelmesebbet! - vonom vissza az egészet, és amikor Joyce a szülei elvárásáról beszél gyengéden végigsimítok a karján séta közben, hiszen mindenki egyetért velem, hogy menet közben is tudunk beszélni. Önkéntelenül is tempósan haladok, a figyelmemet a kastély felé fordítva, érzékeny füleimmel hallgatózva, de szerencsére egyelőre nem hallok fájdalmas sikolyokat, vagy túl távol vagyunk, vagy mindenki megúszta kisebb sérülésekkel. - Szerintetek valóban létezik az a medál, ami mágiát adhat a varázstalanoknak is? Olyan, amelyik nem bebörtönzi a viselőjét és csak álmot szór rá, hogy mágiával álmodjon? - teszem fel a kérdést, hiszen nem tudhatom kinek mi jár a fejébe. Gyógyító vagyok, de azért érdekelnek az ilyen legendás tárgyak, bár nem tudnám elkülöníteni, hogy engem érdekelnek, vagy… Rosettát, a koboldot.
Most már egész jól lenyugodtam, nincsenek gyilkos gondolataim, s az arcomon felszakadt sebecskék is szépen behegedtek Emma gyógyító érintésének köszönhetően. Azért forr bennem a tenni akarás, hogy megtudjuk a medál titkát, de mindenek előtt az, hogy Sidney vajon mit mond az ötletünkre. Egyszer már valaki összehozta mindezt, és működött is, az más kérdés, hogy elég csúnya vége lett, de az velünk nem történik meg, ugye? Ne is gondoljunk most a lehetséges rossz kimenetelre, magyarázásunk közepette ugyanis Emma úgy ölelget minket, hogy szó szerint testvéri érzések dúlnak bennem, még Sidneyre is kiterjed, aki a kezdeti bizonytalankodás után mégiscsak rábólint. Erre már elégedett mordulással mosolyodom el. – Naa.. ez a beszéd lányok, tudtam én. Nem is kell megállnunk hármunknál, majd később szimatoljunk körbe az iskola környékén. Szagról úgyis könnyű a magunkfajtákat azonosítani. – Bólogatok, szőke tincseim a szélbe kapaszkodva táncolnak körülöttem. Szinte hallhatnám a fuvallat szárnyán: egyek vagyunk. – Ahogy mondjátok, kell egy másik szemlélet is rólunk, ami mi képviselnénk. Ha odajutunk, lehetne egy főhadiszállásunk, valahol London, Roxforts, vagy a Roxfort környékén. Nem volna kötelező mindig mindenkinek ott lenni. Lehetne közös ügyünk is, de járhatnánk időnként külön utakon is, lényeg, hogy ugyanazt képviseljük. – Foglalom össze, amivel már kicsit előre gondolkoztam. Tudom, hogy a másik kettőnek érdemibb élete van, mint nekem. Számomra nem fontos annyira a munka, hiszen anyagilag megtehetem, hogy semmit sem csinálok, ám életcélt akartam találni, és talán ez lesz az. – Mindannyian a család árnyékában élünk. Én pont hogy próbálom lerázni az elvárásaikat. Azt akarják, hogy falkát építsek. Nem fogják fel, hogy ez nem mindenkinek megy. – Csóválom a fejemet, s határozottan kezdek egyre mosolygósabbá vállni így, hogy Sidney is benne van. Akkor hát ha ezt most megbeszéltük, tegyük ezt félre, vagyis most eleve hárman fogjuk kinyomozni, tehetünk e még valamit a medál ellen, vagy éppen másokért. Én is követem Sidney pillantását, s bólintok, menjünk akkor be. Nekem a griffendél és a mardekár klubhelység lesz majd az érdekes Annabeth és Jennifer miatt, igaz, az utóbbiba nem léphetek be, még egyetemistaként sem, de beküldhetek valakit, aki ott kóricál. Elindulunk hát befelé.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem mondom, hogy nem köti le a gondolataimat erőteljesen, ami történt, a medál, vagy épp hogy hogy van mindenki, akit ismerek és aki fontos nekem, kiváltképp egy bizonyos valaki, de azért igyekszem figyelni arra is, amit Joyce és Emma próbálnak felvázolni erről a boszorkánykörről. Igazából nem mondom, hogy nem hangzik jól, sőt... Nem mondhatom, hogy egész életemben hátrányát szenvedtem annak, ami lettem, mert a szüleim megóvtak ettől, de jelenleg már nincs mit tenni fény derült az igazságra és azért érzem, hogy változtak a dolgok, még ha nem is gyökeresen, mivel még nem dolgozom, de mivan akkor, ha ahogyan mondják e miat majd másképp tekintenek rám, kevésbé kapok munkát, kevesebb lehetőségem lesz arra, hogy ugyanolyan jó legyek majd idővel, mint szüleim? Ez azért aggaszt, még ha egyelőre nem is sokat gondolkodom rajta. - Én még nem teljesen érzem ezt Joyce, de értem, amit mondasz. - lássuk be közülük én vagyok e téren a legfiatalabb, hiszen csak pár éve lettem vérfarkas, míg Joyce ha jól tudom így született és Emma is tapasztaltnak tűnik a témában, főleg amilyen hévvel mondja, hogy szeretne kiállni a magunkfajták jogaiért. - Jól van, benne vagyok! Nem akarom, hogy azért legyek gyengébb ereklyevadásznap titulálva, mert függök valamitől, ami nem az én bűnöm. - mondom ki végül, bár nem tudom ők a témában hogyan vélekednek. Nekem nincsenek vérfarkasok a családomban, engem akaratomon kívül haraptak be, de mivel minden holdtölte előtt iszom a farkasélesztőt nem érzem annyira a negatív hatásait az egésznek azt leszámítva, hogy olyankor jóval gyengébb és elesettebb vagyok, ami persze később tényleg visszavethet majd. De mivel nem tudom irányítani azt, ami vagyok, így nincs sok választásom. - Nem is tudom, én mindig csak fel akartam nőni a szüleim nevéhez. - rázom meg a fejemet Emma kérdésére. Nem gondolkodtam sosem világmegváltó tervekben. Valójában az sem merült fel bennem soha, hogy Dél-Afrikába menjek egy világversenyre, aztán mégis megtörtént. Sőt azt se hittem, hogy majd rám talál a szerelem, miközben sose kerestem. A dolgok néha maguktól alakulnak. - De a ti céljaitok szimpatikusak. Nem akarom, hogy nehezebb legyen boldogulnom azért, mert volt egy szerencsétlen éjszakám. - bólintok végül hümmentve egyet. Nem én tehetek erről és azt én is tudom jól, hogy a vérlényekre nem néznek jó szemmel, tehát tényleg jó lenne tenni ez ellen egyszer, hogy megváltozzon és nekünk már ne úgy kelljen kilépni a Roxfort védő valaki közül, hogy nem tudjuk mennyivel lesz nehezebb dolgunk érvényesülni, mint másoknak. - Igen, én szeretném tudni, hogy mindenki jól van-e. - helyeselek Emma szavaira, miközben a lámpák sorra kapcsolódnak fel az épületben. Lassan mindenki felébred és jó lenne tudni, hogy mindenki jól van-e, akit ismerünk, vagy... szeretünk.
Egy farkas valódi ereje nem a fogaiban, sebességében vagy képességében rejlik, hanem a falkáéban.
Megértően bólintok Sidney-nek, én is szeretném ellenőrizni, hogy mindenki rendben van-e, de mondhatni a napjaink meg vannak számlálva, hiszen a tanév végén én befejezem a mesterképzést is, ezzel teljes értékű szakmedimágussá válva. Ami azt jelenti, hogy jóval kevesebb időt fogok az iskolában tölteni, mint ők, így ki kell használni minden alkalmat, hogy addig is megszerveződjön valami, hogy aztán ezekre az alkalmakra járjak vissza. Mert az, hogy végzek nem jelenti azt, hogy ki is lépek az életükből, csak, nos, egy kis szervezést igényel, de bármit el lehet érni, csak akarnunk kell. Sidney kérdésére Joyce válaszol, én pedig egy lágy mosollyal egészítem ki. - Mindannyiunknak mást jelenthet ez a csoport, de a gerince az lenne, amit Joyce mondott. Én szeretném, ha megmutatnánk a világnak, hogy a vérfarkasoknak a varázsvilág társadalmában is meglehet a helye, nem kell tőlünk félni, elítélni, mások vagyunk, de akkor is képesek vagyunk az együttélésre, nem vagyunk mind olyanok… Mint Greyback. - mondom ki a Voldemorthoz csatlakozott leghíresebb vérfarkasok egyikének a nevét. Sokan álltak a sötét varázsló pártjára a fajtánkból, nem véletlen, hogy van még nem egy ódivatú varázsló, aki még mindig tűzzel-vassal tartana távol minket a pálcamágiáktól, hiába születtünk a tehetséggel. A fiatalság persze megértő, itt az iskolában alig tapasztalni riadalmat, ha valaki elmondja, hogy vérfarkas, rólam mindenki elsőtől fogva tudja, sosem titkoltam és nem is bántottak érte soha. - Neked milyen álmaid, céljaid lehetnének, amiket együtt megvalósíthatnánk? - kérdezem a lányt, akire az első pillanattól jelöltként gondoltunk. Fontos nekem, hogy tényleg segítő, jó csoport legyünk, ami megmutatja a világnak, hogy példamutatóak is tudunk lenni, de valójában ha minden tag egyetlen egy gondolattal egészítené ki az “Alapító okiratot”, akkor nekem mégis csak az lenne a legfontosabb, hogy egy szerető falkára leljek a kötelékükben, semmi más. Olyan régóta vagyok magányos, a fél életemet falkában éltem le, a másik felét itt a Roxfortban, de soha nem volt lehetőségem falkához csatlakozni, számtalanszor küldtek el, mert túl kedves voltam, túl naiv, túl… túl én. Nekik nem kellettem, de Joyce érezteti velem, hogy szüksége van rám, ahogy nekem is ő rá, és ahogy mindkettőnknek Sidney-re. Nem akarom elrontani ezt az egészet, túl érzékeny lenni, de ahogy így körbeállunk olyan nehéz türtőztetni magam, hogy lágyan végigsimítsak rajtuk vagy megfogjam a kezüket biztatásul, barátiasan. Ahogy beszélgetünk a látóterembe beúszik a kastély fénye, pillanatról pillanatra gyúlnak a fények a hálókörletekben, sokan most térhettek magukhoz vagy most találtak rájuk, ha esetleg súlyos sérüléssel ébredtek. Kicsit megrezzenek és aggodalmasan nézek a lányokra, indulnom kellene, de ez is fontos! - Induljunk el együtt a kastélyhoz? - vetem fel, hiszen ezzel egyszerre beszélhetünk és kerülhetünk újra mozgásba, már ha Sidney szerette is a kastélyban van, akiről beszélt és bizonyára Joyce és megnézné a húgait vagy más barátait.
Engem is érdekel a többiek sorsa, noha sokkal kevésbé, mint az örök nyomozó Sidneyt, vagy a mindenkit megóvni kívánó Emmát. Én inkább a saját magunk eszméjében hiszek, és ha már úgy hozta az élet, hogy a vérségem folytán nem találom a helyet, új célokat kell kijelölni magamnak, magunknak. Emma velem van, ez egyértelmű, Sidneyt eddig inkább távolról figyeltük. Vele tartottunk amikor az a furcsa kirándulásunk volt négyesben azzel a fiatal kölyökkel, Timmel, és most a medálvadászban is egyértelműen elkülönült a triónk, még akkor is, amikor éppen nem voltunk együtt. Megértem, hogy ők a többiekre is figyelnek, ez leendő lovagrendünk alapjait teszi le. Kurta-furcsa megbeszélés lesz ez így, hogy ennyire lendületben kell maradnunk, de tudnom kell, Sidney is benne lenne-e az ilyesmiben. Más lányokban is gondolkozom, de nélküle egyértelműen kevesebben lennénk. Hátha átgondolja. Amilyen tettrekész, lehet, hogy még aludnia sem kell rá egyet. – Bár csak aludtunk, egyértelműen hatással volt mindenkire, aki abban a rémálomban volt. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna. – Nem tudom, hogy hogyan tudtam volna visszafogni magamat, ha eljutok a baltával addig az őrültig. Lehet, hogy akkor már nem tekintettek volna rám társként, inkább egy őrült gyilkosra. Ám mindannyian megőrülünk kicsit néha, nemigaz? Cseppet sem zavar, hogy Emma kiegészít, lényegében elmondja a mese második felét, én addig előhalászok a piros köpenyből egy pergament, erre varázslattal készítettem el a leírás másolatát, ha kedvünk támadna valakit megkérdezni, ne kelljen egy vastag kódexet cipelni. – Lovagrend, boszorkánykör, mindkettő igaz rá. Az egyenlőség nevében egy azonos szólásszabadsággal megáldott nőegylet. Nem feltétlenül a feminizmus miatt. Ez a rend már akkor is létezett, amikor még nem voltak ilyen fogalmak. Inkább azért, mert mi ismerjük azt, hogy nőként milyen az, amikor valaki vérfarkas. A megnövekedett erő mellett ott van a bestia, amit nekünk kell kezelni, féken tartani. S hogy mik a célok? Semlegesnek maradni, mégis ha úgy döntünk, hogy megsegítünk valakit, azért harcolunk, amennyire csak lehet. – Nem is szeretném, ha bárki a céljaira használná fel a társulásunkat, de igen, valahol a jó ügyért küzdeni, mint egy hivatalos, vagy nemhivatalos közösség. Azért jó lenne még ezt megbeszélni, mielőtt a medál nyomába eredünk. A pergamenen ott van a kép, amelyen ott vannak az egykori Red Hiding Sisterhood tagjai, és krónikák szerint elég sokáig sikerült fennmaradniuk, amolyan Kerekasztalként. Mint ahogyan viccelődtünk is erről Emmával. És igen, a jobb megítélés sem ártana. A kobold kardokat most még nem mondom Sidneynek, hogy ne vegye letámadásnak, vagy hogy úgy érezze, csak azért kell, mert a szülei révén hátha el tudna intézni valami Piroskás fegyverzetet. Nem utolsó szempont, de Sid valójában az eltökéltsége miatt kell.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Emma javaslatára bólintok és amennyiben egyelőre nálam marad a medál akkor egy üvegcse bájitalt is átveszek tőle. Nem mondom, hogy őrülten jó barátok vagyunk, de azt hiszem annyira azért már mégis csak ismernek, hogy tudják nem nyúlnám le az ereklyét, főleg hogy tudjuk, hogy mennyire veszélyes és milyen komoly bajt okozhat. - Azt hiszem jó lenne bizonyosságot nyerni, számomra legalábbis van olyan... aki tudni szeretném jól van-e. - bököm ki, ezzel bár nem sürgetni szeretném őket, de hát lássuk be tényleg fontos lenne, hogy tudjam mindenki jól van-e. Ha az álom valóságos volt és ahogyan látom Emma és Joyce is sérültek valamelyest, még ha rajtam nem is látszik egy karcolás sem, de attól még bárki, akit ismerünk most akár komoly sérüléssel is térhetett magához. Az is fontos minden bizonnyal, amit Joyce szeretne, de azt is fontos lenne tudni, hogy nincs-e valaki épp vérbefagyva a saját ágyában ébredés után. - Esetleg egy gyors beszélgetés igen, de mire gondolsz pontosan? - igazából számomra az első átváltozás is csak a VMS-en történt meg. Nem érzem magamat kifejezetten vérfarkasnak, még ha az is vagyok. Az énem ezen részét mindig is elnyomtam és nem foglalkoztam vele, bár az igaz, hogy azóta, hogy visszajöttünk Afrikából sokminden változott. A farkasélesztő, amit többször is használtam határozottan változtatott ezen a hozzáálláson. A több alkalommal való felvett farkas alak, a szabad futkározás Armanddal... De ettől még nem tudom, hogy mit szeretne Joyce és persze továbbis iszom a farkasölőt minden holdtöltekor. - Egy vérfarkas boszorkánykör? Hm... végülis nem hangzik rosszul. Mit szeretnétek pontosan elérni vele? Csak egy csapatot, vagy ahogy mondod jobb megítélést? - tudom én, hogy milyen véleménnyel van egy átlag varázsló a vérfarkasokról. Finoman szólva is nem jóval, bár engem ez nem érdekelt addig, amíg nem vált nyilvánvalóvá, hogy én is az vagyok, hiszen amíg mindez titok volt addig miért lett volna fontos? A szüleim elég jól elrejtették az ebbéli igazságot és mivel sosem változtam át a verseny előtt ez könnyen is ment. Persze azóta a megváltozás is megtörtént és az egyik interjún kerekperec ki is derült az igazság. Bár nem mondhatom, hogy azóta komolyabban foglalkoztam volna a témával, sőt igazából azzal sem vagyok teljesen tisztában, hogy mit jelent ha valaki alfa. Ereklyevadász vagyok, nem a legendás lényekhez értek a legjobban, habár persze sosem voltam semmilyen tantárgyból elmaradva, így az alaptudásom mindenből adott.
Egy farkas valódi ereje nem a fogaiban, sebességében vagy képességében rejlik, hanem a falkáéban.
Csak elmosolyodom, amikor látom Joyce-on a siettetést és a tettrekészséget, a legkevésbé sem veszem magamra, hiszen még az én mellkasomban is ott dübörög az izgalom és az ijedtség az álmunkban megéltek miatt. Rohamléptekben rohanunk le a lépcsőkön, aztán a szobornál újra találkozik a csapat és ha valakinek még szüksége van gyógyításra a szilánkok miatt, akkor segítek, aztán előbukkan az átkozott tárgy és végül Sidney-hez kerül. Selene-hez még futtában odafordulok, hogy egy gyógyító bájitalt adjak neki, ha rátalál a lányra Roxmortsban és megsérült, akkor segítsen rajta, de reménykedek benne, hogy csak kimerült lesz és semmi több. Tudom, hogy Joyce-nak fontos, hogy most beszéljünk a lovagrendről, már egy ideje kikívánkozik belőle, és ahogy aznap este is elmondtam, támogatom benne, szóval amikor hármasban vagyunk és elkezd mesélni én csak Sidney-re mosolygok, biztatóan. Nem éppen a legkellemesebb a környezet a sírkertben, éjszaka, de legalább nyugodtan beszélhetünk talán. - Ahol a medál van, ott legyen mindig egy ilyen bájital, rendben? - adok át neki egy üvegcse álomtalan álom bájitalt, amit magammal hoztam az álomból… Furcsa, de itt van a kezemben, létezik, és hiába kérdőjelezem meg, hogy ez hogy lehet, megmagyarázni nem tudom. Nem mintha ez lenne az első dolog, amit nem tudok úgy igazán megmagyarázni, hiszen az a kaland a másik világban! Az omladozó kastély és Nezabar, a másik életünk, Rosetta, a földalatti elátkozott tó és fa és Vanessa, akit meg kellett ölnünk, hogy a gonoszságnak ne lehessen táptalaja… Ez az egész is olyan volt, mint egy kész rémálom. - Talán minden részletére nem úgy, mint mi, de ha a sérülések valósak, akkor a harcra és a zűrzavarra, amit láttunk lehetséges... Remélem mindenki jól van. - szeppenek meg egy kicsit, hiszen lehet érdemesebb lenne azonnal megcéloznom a Gyengélkedőt. Türelmesen várom, ameddig Joyce dühöng, rá se szólok, hiszen ezek csak szavak egyelőre, és ha szüksége van arra, hogy kimondja, akkor bátran tegye meg, egyáltalán nem akarom, hogy miattam, mert én visszafogottabb és jóval pacifistább vagyok nála, elnyomja azt, aki. Magyarázásba kezd, és amikor elhallgat szelíden átveszem a szót. - Egy régi legenda mintájára szeretnénk, hogy megalakuljon egy vérfarkas boszorkánykör… vagy afféle lovagrend, amiben mindenki egyenlő és senki sem nyom el másokat vagy használja az alfa képességeit elnyomni a szabad akaratot, akkor se, ha azzal született. - mondom ki a lényeget, hiszen magát a történetet a kerekasztallal meg a Red Riding Hooddal Joyce találta és nekem is ő mesélte el, nem akarom helyette elmondani, így is olyan, mintha együtt találtuk volna ki, pedig igazán tőle származik a dolog. Én hiába vagyok fél-vér vérfarkas, nem számítok születettnek, nem jelentek meg a képességeim gyerekkoromban, csak miután a nagymamám tízéves koromban megmart, így vélhetően sose rendelkezhetek akkor erővel, mint egy igazi alfa, de ezt nem is bánom. - Talán ez lesz az, amiben mindannyian megtaláljuk a helyünket, ahogyan segíthetünk vérfarkasként másoknak, akár az általános megítélésünkön is, ha jót cselekszünk, és szeretnénk, ha te is csatlakoznál.
Alig érezhetően remegek csak meg, ahogyan az arcomat simítva eltűnteti a felszínes, tükörcserepek okozta vágásokat. Ő a legjobb barátnőm, afféle testvér is, túlságosan egymára vagyunk hangolódva, s mivel korábban ezt nem sikerült még a családomban sem elérni, a falkatársaimmal pedig főleg, ez újszerű érzés, összetartozást feltételez. Viszont mérhetetlenül dühös vagyok az álomban történtek kapcsán, s égek a vágytól, hogy mielőbb beszéljünk Sidneyvel. Nem csupán a medálról, noha az az első közös ügyünk is lehetne. Sokkal inkább arról, hogy farkasként társulhatnánk már az Emmának felvázolt módon, nem csoda, hogy bocsánatkérő türelmetlenséggel intek, hogy menjünk már. – Kutya bajom, köszi. – Bunkózni azért nem szokásom vele, a szokásos tenniakarásom lendít előre, ám egymásra is fókuszálnunk kell, főleg ha csapatban akarok továbblétezni. Én vonszolom őt magammal, ő pedig visszafog, lassít ha kell. A végén még kisülhet belőle valami. – Aligha. Nem hiszem. A rémálomember nem ereszti el egykönnyen az áldozatait. – Vélekedek, hiszen ki tudja, hogy az engem oly bálványként tisztelő lányka most éppen milyen csapdából keresi a kiutat. Még mindig úgy érzem, hogy cseppet sem biztos, hogy ez a valóság, de hinnünk kell, hogy nem vesztettük el a józan eszünket, s átlátnánk az illúzión. Igaz, ez korábban sem sikerült. Ha meglátok még egy tükröt, nem állok jót magamért, meg kell tanulnom vakon sminkelni. Vagy Emmát megkérni, ő állati jól vezeti a vonalakat. A pálcámat ugyan hozom, remélve, hogy most nem késztet senkit csigahányásra, valójában a két kezemben, és a fizikai erőmben szoktam jobban bízni. Miután Emma eltérít Sidney szobájától, a lépcsők felé ügetünk, szinte kéz a kézben, nehogy szétszakítson ismét valami ránk telepedő rémkép, s csak akkor engedem el, ha a harmadik farkas sziluettje feldereng. Beleszimatolok a levegőbe, éreznem kell, hogy tényleg Sidney az, de nem is elégszem meg ennyivel. Ha közelebb léptem, bizony oda is hajolok, hogy a lány hajához érintsem az orromat. Csak nem ütközik meg ezen, hiszen már ismer, s tekintve az elmúlt éjszakánkat nagyon is jogos. – Többé-kevésbé. Ha a kezeim közé kapom azt a.. Miszlikbe tépem. – Dühöngenék, de tudom, hogy a másik két, józanabb farkas mellett kisebbségbe kerülnék, ezért kár is belemenni. Fújtatva szórom el a szőke csigatincseket a szemem elől, s a farmerem zsebeibe illesztem a hüvelykujjaim. – Nem tudom, nem kérdezhetünk mindenkit végig. A lényeg, hogy nem őrültünk bele. – Vonom meg a vállamat, de látszik rajtam, hogy nem akarom ennyivel elintézni. Emmára pillantok, mondjuk el ketten. – Sid... Érdekel minket a medál sorsa, nagyon is, csak éppen.. Arról van szó, hogy azt hiszem nem illek be a vérfarkasok falkás koncepciójába. Alfa vagyok, és.. mégis képtelen arra, hogy összetartsak, uraljak másokat. Le is mondok róla, de találtam valamit, ami téged is érdekelhet. Beszélhetünk róla most? – Ha Emma kiegészítené, nem akartam mindent én mondani, és kérdés, hogy leüljünk-e valahol, vagy a tükröket, álmodókat hajszoljuk tovább, netán a szobor kapcsán a medált kutassuk.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Ébredés után természetesen az első utam a szoborhoz vezet, mert még mindig nem teljesen vagyok benne biztos, hogy mi valós és mi álom, de most nagyon úgy néz ki, hogy magunkhoz tértünk tényleg! Persze a többiekre is ránéznék, hogy az álmomban voltak-e szereplők, vagy sem, de a medál az első. Mégis csak ereklyevadász vagyok, nem is kérdés, hogy előbb azt akarom megnézni és ha sikerül leboxolni Selennel a felváltva őrzés kérdését, akkor nálam lenne elsőként, ha van rá mód. De elsőként tehát lesietek a lépcsőkön így éjjel-hajnalban (?), hogy aztán az udvaron a szobornál egy gyors áskálódást követően kiemeljem a medált, amikor már vélhetően a többség megérkezik. Az üzlet lezajlik a medál marad, én pedig a két másik vérfarkassal pályázom el elköszönve Selen, Mason párostól, hogy a sírkertbe vegyük az irányt. Ilyenkor az kellően üres ahhoz, hogy beszélhessünk, bár nem tudom, hogy miről, de azt látom, hogy Joyce szerint fontos lehet, ha mindenképpen most szeretne valamit tisztázni. - Akkor tehát jól vagytok? És vajon mindenki más is emlékszik arra, amit álmodtunk? Láttam... sok mindenkit láttam a kastély lakói közül a tükrökben, ők vajon emlékeznek az álmukra? - no meg persze sérülésekkel keltek fel? Azt sem tudjuk, hogy nincs-e olyan, aki esetleg komolyan megsérült az álomban, esetleg meg is... halt... Persze meghallgatom, amit mondani szeretnének, de azért látszik rajtam, hogy kellően ideges vagyok. Tudnom kell minél előbb, hogy Armand jól van-e, hiszen őt is láttam az egyik tükörben. Talán megsérült, talán csak felébredt és már vissza is aludt, de jó lenne legalább tisztában lenni vele hogy van. Idegesen toporgok hát, a medált akkor ha nekik is megfelel a táskámba süllyesztem. Ha minden igaz, akkor nem tudunk sokmindent kezdeni vele, de az is valami, ha nem kerül véletlenül illetéktelen kezekbe. Még csak az kellene, hogy egy elsős megtalálja véletlenül és felvegye csak mert... szép!
Nem mondom, hogy én vagyok a tökéletes segítőtárs, de azért még sem hagynám csak úgy itt az erdőben egyedül a fák között, miközben még meg is sérült. Az azért elég durva lenne, és meglep, hogy azt mondja nem tenné ezt meg mindenki, sőt igazából ez nagyon szomorú is egyben. Bólintok hát neki egy félmosollyal, hogy aztán a válla alá nyúljak és segítsek neki továb haladni. Azért is hoztam a botot, hogy arra nehezedjen a súlya nagy része, mert én nem bírnám el, de azért segítek neki és persze elég jól feltudom mérni az erdei terepet, hogy a lábunk elé nézzünk, nehogy valami kiálló gyökér, vagy lehullott ág még több gondot okozzon. Nem tud rendesen menni, tehát sokkal könnyebben elakad, mint normál esetben. A falu közelében viszont mégis csak elakadok kicsit. Az a helyzet, hogy nem keltettem túl jó benyomást az itteniekre eddig és nem tudom, hogy mennyire fogadnának jószívvel, ha beállítanék. Általában titokban járok a faluba, de ettől még akadhatott olyan, aki esetleg már kiszúrt itt. - Ebben igazad van. - bólintok végül egyet. Én is úgy gondolom, hogy csak az lehet igazán rendben, amit én csinálok meg és ha valaki az erdőben él, akkor azért jócskán át kell gondolnia, hogyan éli az életét és mit kezd magával, különben csak bajba keveredik, a teketóriázás pedig mindig bajt szül. Ameddig kell tehát elkísérem, de aztán elköszönök tőle. A faluban már segítenek neki, én viszont nem akarok bajba kerülni akkor sem, ha kezeskedik értem. Ezért mielőbb eltűnök a szemek elől, hiába sötétedik, a saját kis táboromat könnyedén megtalálom az erdőben, a sötét pedig egy magamfajtának inkább társául szolgál, mint sem ellenség lenne.
Nem szándékozik illúzióból táplálkozó bizalmat kicsikarni a lányból, teljesen érthető ugyanis, hogy ha eddig egyedül élt az erdőben, nem fog egy rosszarcú alakot csak úgy az otthonáig elvinni. Így a férfi bólint, segítséggel már rá tud nehezedni a lábára, s bár fájdalmas, megmarad a végtag, könnyedén gyógyítható, csupán a pálca törése az, ami az azonnali beavaztkozást lehetetlenné teszi. – Rendes tőled. Ezt nem tenné meg csak úgy akárki. – Köszönő szavai mögött érezhető, hogy arra koncentrál, hogy ne szakadjon ki ajkai közül valami fájdalmas hörgés, inkább pihenne, mint mászkálna, de most nincs itt más megoldás. A kis szőke lány bizony bármennyire is elvadultnak tűnik, van benne nem csekély empátia. Ez talán az alapjelleméből fakad, a bizalmatlanság pusztán egy felvett szokás lehet. Így hát elindulnak, Kale rátámaszkodik Cosette-re. Így ugyan nehézkes a haladás, ám a falu nincsen vészesen messze, és úgy fel van szerelve, hogy biztosan kaphat gyors megoldást. – Semmi gond, én sosem tettem. A munkámból kifolyólag rossz is volt másra számítani, mondhatni amit az ember nem tesz meg, abból csak veszély származik. – Félmosollyal rántja meg a vállát, hogy Cosette-et ott nem kedvelik, ebőbl most nem csinál problémát, majd ő kezeskedik a lányért. Különben pedig elmagyarázza, hogy hol fekszik a sátra, és ha holnap Cosette arra jár, akkor át tudják beszélni, hogy mit kapna a segítségért cserébe. Kale el is dönti magában, hogy ha leérnek a faluba, és kötés lesz a lábán, bevásárol majd néhány holmit, ami a lánynak jó lehet. S bár most még jó az idő, biztosan lesz a csomagban valami melegebb, vastagabb ruházat, hogy ha jön a tél, akkor a vékony lányka ne fázzon halálra.
//Köszke a játékot^^//
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Valójában a saját táborom nincs olyan messze, de nem bízom még benne annyira, hogy odamenjek vele együtt. Az nekem sokkal több időbe telik, hogy valakinek tényleg bizalmat szavazzak, ezért is hallgatok el gondolkodva, amikor kiderül, hogy az övé is messze, sőt a kastély még messzebb, amit én is tudok nagyjából, viszont arra tényleg nem gondoltam, hogy a sérült lábával még tovább tartana, ha oda akarnánk menni. - Ez igaz, de attól még nem hagylak csak úgy itt. - szögezem le határozottan, mert hát nem, tényleg nem szándékozom csak úgy hagyni, hogy egyedül oldja meg, amikor még pálcája sincs. Talán részben azért az én hibám is, hogy így jött ki a lépés és megsérült, ezért meg főleg nem hagyhatom csak úgy magár az erdőben. Nem lenne fair és bár nem bízom az emberekben, attól még igenis van bennem becsület. - Talán igen a falu lehet a legjobb megoldás. - bólintok végül egyet, hogy akkor legyen így. Segítek neki legalább addig eljutni. Ez még mindig jobb lehetőség, mint ha hagynám, hogy egyedül kódorogjon az erdőben séerült lábbal. Elvégzem hát a kezelést amennyire tudom, sínbe teszem a lábát és miután sikerült felállnia még a nagyobb faágat is odahúzom, hogy a másik oldalon rá tudjon támaszkodni, hiszen ha a teljes testsúlyával rám nehezedik, akkor könnyen lehet, hogy simán összecsuklom. Nagyobb és erősebb testalkat is mint én, nem hiszem, hogy hosszabb távon meg tudnám tartani. - Én is hibás vagyok, nem gondolkodtam csapatban. Már... elszoktam tőle. - vallom be végül, hiszen nem csak neki kell ezt felvállalni. Én azt hiszem ugyanúgy hibáztam, ahogyan ő, igenis fel kell ezt vállalni és kész. - A falu tényleg nincs messze, ismersz ott olyat, aki tud segíteni? Engem ott... nem igazán kedvelnek. - nem mondom, hogy sokan ismernek, de biztosan akadt már olyan, akit meglátott és talán híre is ment már a szőke lánynak, aki időnként egy-egy kertből eltulajdonít ezt-azt. Ez alapján pedig kétlem, hogy kifejezetten örülnének, ha meglátnának csak úgy a főutcán akkor is, ha épp valakinek segíteni próbálok.
Tudja, hogy merre van a tábora, ami inkább csak egy sátor, felszerelve némi védelemmel a vadállatok ellen. Főleg az erdőszélen lakik, de beljebb, mint Hadrid kunyhója, de nem annyira mélyen, hogy Dumbledore ne tudjon azonnali segítséget kérni tőle, és érzékelje, ha a birtokra behatolt valaki, bár ez is kissé nevetséges, hiszen amióta felnőtt egyetemisták mászkálnak ki és be, mindenféle vérlények kaptak bentlakó engedélyt, nem sok értelme van ezeknek a védelmi mágiáknak. Így hát Kale is úgy állította be őket, hogy kizárólag a kiskorúak veszélyeztetése esetén lépjenek be, hiszen a felnőttek már meg tudják védeni magukat. – Azt nem. Csak éppen a táborom sem öt perc. Gyalogosan is másfél óra, ha meg nem tudok ráállni, akkor úgy három-négy. Ezért mondtam, hogy nem kell segíteni, megodom. – Érti ő, hogy Cosette a kastélyra gondolt, de Kale nem ott él, a kastély azért még távolabb van, de azt megérti a lány bizonytalanokdása alapján, hogy már jó régen él egyedül, így hát köztes megoldást választ. – Akkor ha mindenképpen maradni akarsz leány, tegyük sínba, és vágjunk át a fák között a faluba, az valahol félúton lehet délnyugat felé, nem kanyarodunk rá a roxforti ösvényre. Kissé lejt errefelé az út a talaj, de még jobb, mintha kapaszkodni kéne. – Megpróbálgatja, fel is szisszen, de aztán zordan magába temetkezik, a hosszú, csapzott haj erre is jó, hogy nem kell feltétlenül kimutatni a fájdalmát. Leül inkább, amíg Cosette ügyködik, legfeljebb abban segít, hogy kifeszíti a lány adta rongyot, hogy ráköthető legyen a vastagabb faág, ami viszont dörzsölni fogja a bőrét, de még így is jobb, mintha úgy ránehezedne, hogy el is törjön a ficam helyett. Egy medimágusnak kéne helyrerántania, mert ülve nem éri el eléggé, Cosette pedig vélhetően nem ért az ilyesmihez. Egyébként sem árt, ha egy gyógyító látja. Amikor készen vannak, akkor Kale először egy fához támaszkodva áll fel, hogy aztán Cosette-et intse a saját karja alá. – Köszönöm. Egyedül nem szoktam ennyire bénázni, inkább téged akartalak volna megóvni. Régi beidegződés, hogy ha van valaki velem, ő a fontosabb. Így meg téged is veszélyeztettelek. Szívás. – Feleli magához mérten egészen bőbeszédűen, aztán ha Cosette is segít, elindulnak a falu felé, remélve, hogy nem akad útjukba immár egy vaddisznó, vagy valami mágikus szörnyeteg.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
A pálcát végül visszasüllyesztem a táskámba. Én még sose próbáltam, bár még hasonló se történt velem, mármint hogy arcon köpött volna egy pálca. Azért egy pillanatra elmosolyodom, bármennyire is bajban vagyunk azért ez mégis csak vicces egy kicsit. A mosolyt gyorsan azért elhessegetem inkább, hiszen jó lenne még a teljes sötétedés előtt elérni a táborába és nem itt tölteni az éjszakát a tropára ment bokájával. Még csak az se lenne megoldás, hogy én segítek neki, hogy eljussunk addig, hiszen jóval termetesebb és nagyobb nálam, ha rám támaszkodna, valószínűleg nem bírnám el. - Mármint mi? A te házad... neked kell tudnod hol van. A fejed is beütötted? Az én táborom az ellenkező irányban van és... messzebb. - egy pillanatra hezitálok, amiből talán sejthető, hogy annyira még nem bízom benne, hogy odavezessem, ahol lényegében lakom, még ha időnként helyet is változtatok, de vannak bevett és ismert helyeim és ha elmondom neki és még sem bízhatok benne, akkor azzal egynek máris annyi lenne. - Az a kastély, ahol éltek nincs annyira messze. - teszem még hozzá, hogy értse, hogy mire gondoltam, hiszen bár azt mondja ő is az erdőt szereti de gondolom ott lakik, vagy legalábbis valamerre arrafelé. - Kötszerem nincs, de... - segítek neki azért tenni pár lépést, de tény így sokáig tuti, hogy nem jutunk. Marad hát a kissé tompább késem, szépen segítek neki leülni és pár pillanatra eltűnve szerzek végül két kisebb faágat és egy méretesebb, vastagabbat aminek villás a vége. - Legalább valamelyest sínbe teszem és erre tudsz támaszkodni. Én nem bírlak el. - a bot jobb lesz, még ha bicegni is fog, de jobb megoldás, mintha én próbálok neki támaszt nyújtani, de nem bírom a súlyát sokáig úgy sem. Nekiállok hát, a táskámba túrok és bár nem a legszebb és nem a legtisztább a régi ruhadarab, ami előkerül onnan, de arra jó, hogy az ágakat a lába mellé téve többször átkötözzem és jól stabilizáljam a bokáját. Aztán persze segítek neki felállni, hogy kipróbálja rá tud-e támaszkodni a botra.
Szép lassan bandukolnak egymás mellett, egyértelmű, hogy ez a hallgatás nem fog közéjük állni. Aki a természet gyermeke, az pontosan tudja, hogy nem kell ahhoz szócséplés, hogy az ember megismerje a másikat. Lehet természetesen érdeklődni, vagy megosztani a gondolatokat, ám a felesleges darálás érdektelenségbe fúlhat. Mindenesetre jónak tűnik az alku, sőt megvalósíthatónak, ám a Kale táborához vezető csapáson a barnamedve lesz a vámos, mert nem engedi át őket, s meghátrálásra készteti. A férfi automatikusan védené a szőke lányt, ám a sokat ázott talaj megmozdul alattuk, és ahogyan a mosás eltűnik, meg is történik a baj. Kale oldalra néz, hogy nyugtázza, Cosette-nek nincsen különösebb baja, ám utána a saját bokáját emeli fel, ott már látja, hogy azonnal dagad a sorszorosára, ezt mielőbb helyre kell tenni, különben nem fog tudni rálépni. - Megpróbálhatom.. – Veszi át a pálcát, de látszik, hogy a pálca választja a varázslót, mert elkezd rángatózni a kezében, és egész egyszerűen leköpi a férfit. Megtörli az arcát, oda se neki, ezen nem szokott fennakadni. – Na ezt inkább nem. A végén még csúnyábbat is kapok tőle. Kösz azért. – Bólint, ha nem akarja itt hagyni, az rendes tőle, viszont így ismeretlenül mégsem várható tőle. Jellemzően Kale szokott megmenteni másokat, nem pedig fordítva. Nem játsza itt a mártírt, csak nem szeret kiszolgáltatott lenni. – És hol? Van valami kötözőanyagod? Netán itt a közelben? – A tábora még nem itt van, de ha Cosetté meg még messzebb, akkor talán már nem érdemes visszafordulni. Talpra kecmereg, nyújtja a kezét a lány felé, hátha tudja támogatni, szerencsére nem egy gödörbe estek, mert onnan már ki sem tudna mászni segítéséggel. Eldobja a saját törött pálcáját, ezt már nem lehet összeforrasztani. Majd vesz másikat, ha egyszer épségben hazajutott. Még szerencse, hogy Cosette-be ebotlott, mert ha egyedül esik össze, akkor ki tudja, hogy mi történik vele. Ám ha meg egyedül rójja az erdő útjait, akkor máshogyan viszonyult volna egy medvéhez is. Bár akkor lehet, hogy már eleve halott lenne.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Engem nem is zavar, hogy nem kérdezget többet a kelleténél, hiszen a bizalmamat igen nehéz kiépíteni másokhoz képest legalábbis. Nem vagyok átlagos, hiszen túlságosan sokszor bánt már el velem az élet ahhoz, hogy csak úgy könnyen barátkozzam. Ez a fickó érdekesnek tűnik és ha kölcsönösen tudunk segíteni egymásnak az nekem végül is elég. Ennél több nem is kell és legalább nem akarja mindenáron tudni, hogy mit keresek itt, vagy miért vagyok az erdőben, ami mindenképpen jópont. A medvéhez hasonló problémákat is tudom, hogyan kell kezelni... főleg persze akkor, ha egyedül vagyok, viszont ezúttal nem vagyok egyedl és elkerülnöm sem sikerül a dolgot, a kettőnk jelenléte pedig már túl sok lehet a böhöm vadállatnak, mert könnyedén mozdul és mire észbe kopok, hogy futásra kapcsoljak máris megtörténik a baj. Újdonsült ismerősöm áll elém, így ami valószínűleg az én nem túl jól táplált és kis termetemnek halálos sérülést jelentene azt ő kapná be helyettem, ha csak nem tűnne el egyik pillanatról a másikra a talpunk alól a talaj. Nem sikítok, megtanultam már, hogy ha baj van akkor sem szabad a kelleténél hangosabbnak lenni, de azért felnyikkanok, nyekkenek időnként mielőbb leérnénk az aljára. Pár karcolással megúszom, de Kale már láthatóan sokkal rosszabb állapotban van. - Egyszer találtam egy olyat, nem tudod másét használni? - túrok bele a táskámba, amit mindig úgy hordok, hogy ne tudjam csak úgy elhagyni és előkerül a vékony kis fadarab, tényleg egy megviselt varázspálca. Felé nyújtom, fogalmam sincs hogyan megy-e, tudja-e használni vagy sem. - Hogy mi? - azért elképedve pillantok rá, hiszen ilyen bokával nem tudna megmoccanni sem, én pedig annyira rendes nevelést kaptam, hogy nem hagynám csak úgy itt. Megrázom a fejemet és inkább megnézem a bokáját. - A helyére kell tenni. Egyszer... láttam hogyan csinálják, bár nem embernél. Utána ha sínbe tesszük egy bot segítségével el tudsz jutni a házadig... ott gondolom segítenek. - a kastélyra gondolok persze. Nem tudom én pontosan kié, vagy mekkora. Csak azt tudom, hogy messziről hatalmasnak tűnik és hogy sokal laknak ott, tehát biztosan van ott olyan, aki tud gyógyítani. A nehezítés persze az, hogy sötétedik és ha még sánta is nem lenne jó belefutni egy újabb vadállatba.
- Akkor jó. Én is. – Nem leszünk egymás számára építő társaság, legfeljebb a csendben együtt ücsörgős ismerősök, de legalább nem erőltetjük a gondolatinkat a másikra. Míg én a munkámból kifolyólag vagyok ilyen hallgatag, meg a vélaságomat szándékosan el akartam rejteni, addig Cosette múltjában valami családi tragédiát sejtek, de esetében felesleges nyomoznom, téziseket állítani, hiszen nem egy megvédendő célpnt, csak egy fiatal lány, aki hozzám hasonlóan az erdőket járja. Ezzel így nem is sértjük meg egymást. Visszafelé azonban a hatalmas barnamedvébe boltunk, aki jól sejti Cosette, a területét védi, és bocsa is van. - Ne! – Intek óvóan, mert a medve sem hülye, máris belelátja a mozdulatba, hogy a szőkeség valami fegyverért nyúl. Vélhetően a medve számára nem mi vagyunk az első emberek, akiket lát. A mozdulatom azonban megkésett, mert a vadállat lendül is, állnék Cosette elé, hátrálva, ám megcsúszik a lábunk alatt az avar, vélhetően a sok esőzés már kimosta itt a talajt, s egyszer feltöltötte, így pont ezen csúszunk el. A szakadék ugyan nem mély, csupán pár méteres, gödörnek se mondanám, mert a másik odalán lejtős, tehát kimászhatós, próbálok úgy fordulni, hogy esés közben alulra kerüljek, hogy Cosette ne üsse meg magát. Valami reccsen, de szerencsére csak a varázspálcám. Bele is eshettünk volna valamelyik nyilvesszőmbe.. Ám tompán felnyögök, az eséstől kifordult a bokám, és az ellentétes irányba néz kissé, mint kéne a lábfejem. Nem néz ki túl szépen. Rányúlok, és felszisszenek. A medve a szakadék tetejéről néz minket, felbődülve, de végül a boccsal együtt eltűnnek fentről. – Hát ez remek.. – Keresem meg a pálcám maradékát, de teljesen két darabban van, így még csak rá se tudok valami pólyát tenni a csontra, hogy segítsek magamon, ülve pedig nem érem el annyira, hogy vissza tudjam rántani. – Mindegy, akkor menj csak vissza, majd holnap találkozunk ott, ahol ma. Kitalálok erre valamit. – Azt még nem tudom, hogy hogyan, mert nem hinném, hogy rá tudok állni, de nem vagyok éppen panaszkodós kedvemben.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Bár tényleg nem mondok semmit arról, ami történt, de igen a szavaimból sejthető, ha egyszer fiatalon már egyedül vagyok ez nem jó dolgok miatt történt így. Csak finoman megvonom a vállamat a sajnálomot hallva, mintha nem számítana, de nem is várok tőle együttérzést, vagy hasonlót. Végül is nem ismerjük egymást és egyébként is üzletet közöttünk, hogy kölcsönösen segítünk egymásnak, egyáltalán nem várom el tőle, hogy kérdezgessen, hiszen én sem teszem, maximum amennyit a kíváncsiságom enged, hogy miért jár valaki az erdőben, amikor a legtöbbeket ez egyáltalán nem vonz, vagy maximum időlegesen. - Nem... nem hiszem, hogy arra vágynék. Már megszoktam így. - lássuk be nincs kivel beszélgetnem már jó ideje. Néha szoktam az állatokkal, ha úgy esik épp, vagy magamban beszélek, észrevettem már néhányszor, hogy előfordult, de nem érzem azt, hogy rettenetes lenne, hogy nincs kivel beszélni. Az elején... talán, de akkor még erős volt a gyász és jobb is volt, hogy senki se lóg a nyakamon. Arra is volt példa, hogy találkoztam egy-egy fiatallal az iskolások közül, de az is csak futólag történt meg és sosem volt bennem késztetés, hogy újra visszamenjek oda, ahol ez megtörtént, mert ki tudja, hogy mibe bonyolódtam volna. Azt hiszem az ottaniak nem értették volna meg az életemet, és azt sem, hogy nem akarok úgy élni, mint ők, akkor meg miért akartam volna magyarázkodni? - Ha nem fenyegetjük, ő sem fog minket bántani. - suttogom a férfi felé, amikor megtorpanunk. Medve, a medvék nem arról híresek, hogy vérszomjasan megtámadnának embereket, egyszerűen csak védik a területüket, vagy épp a családjukat. Ezért ahogyan ő is teszi, én is lassan hátrálni kezdek, beroggyantott térdekkel, lesütött tekintettel, ezzel is jelezve, hogy nem kell tartania tőlünk. Persze azért akaratlanul is a kezem a késem markolatára csúszik, ami bár elég életlen már és jó eséllyel semmi esélyem se lenne egy medvével szemben, de hát az ösztön már csak ösztön és egyelőre a méretes állat nem mutat fenyegető mozdulatokat, nem áll kétlábra sem, csak morog. Úgy vélem tényleg a területét védi, netán a közelben lehet, hogy bocsa van.
Miközben hallgatja a lányt, figyeli az erdő jeleit. Megértően biccent, hiszen a muglik valóban nem tévedhetnek ide, azérrt erre Dumbledore is nagyon figyel, komoly védő és eltérítő varázslatok vannak, de a háborítatlan élővilág bizony simán keveredik a mágikussal. Meglepetten pillant oldalra, az emberek jellemzően elég civilizáltak már ahhoz, hogy ne az erdőben éljenek, ha megtehetik, hogy városokba, falvakba tömörölnek. Nagyon kevés az amolyan megrögzött vadász, aki a fák között érzi csak magát otthon. – Sajnálom. – Közli tömören, a lány vontatott szavaiból leszűri, hogy ez a részinformáció tartalmaz mindent. Egykor testőrként ilyen apró jelekből is kellett következtetnie. A lány családja halott, mind egy szálig, ezért is beszél egyes számban, s nem tűnik annyira ápolnak, hogy legyen kiért élnie. Ha Kale a tükörbe nézne, akkor bizony ugyanezt mondhatná el magáról, mert az átaludt majdnem száz évben meghalt minden rokonai, esetleg másodvonalbeli leszármazottak még élhetnek, de hozzájuk már semmi köze, és az öreg is megmondta, nem tudodhat ki, hogy még egy letűnt korból jött, és amolyan aduász lehet Grindelwald ellen, hiszen látta szemtől szemben harcolni, ráadásul Kale olyan varázslatokat is ismer, amiket ma már nem tanítanak. Dumbledore amolyan fiaként tekint rá, akit viszont óvni kell attól, hogy a sötét varázsló örökösei levadásszanak. Ezzel Kale is megbékélt, már nyugalomra vágyik. – És azt is, hogy nem kérdezek túl sokat. Biztosan arra vágynál, hogy beszélgessünk, de én.. Nem beszélek senkivel. – Ez is egyfajta információ, mert Cosette mintha titkon vágyna is a csokoládé mellett egy-egy jó szóra, magányos, elhagyatott, de ilyen szempontból nem jó társasággal hozta össze a sorsa. Kale a kérdésre válaszolna, ám a vállára dobott csapdák áldozatainak vére ide vonzott valamit. Így pisszentve megállt kér, és a szélirány változásával látják, hogy egy két lábon álló, majdnem három méter magas barnamedvével állnak szemben.. – Hátrál.. Hátrál.. Lassan... – Suttogja Cosette felé, nem akarja bántani a medvét, de nem is biztos, hogy lenne lehetősége fegyvert, vagy pálcát rántani, mert ha kap egy pofont, azzal lehet, hogy le is szakad a feje.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Így már értem, hogy mi volt a munkája, bár elég gáz, ha valaki nem képes megvédeni magát, vagy még csak nem is akarja. Én megtanultam, hogyan kell megvédeni magamat és elég jó is vagyok benne, másképp nem élnék túl itt, de ezek szerint van olyan, akinek ehhez másra van szüksége, hogy megtegye helyette. Fura! - Pedig ez egy mágikus erdő, azért is van védve a mugliktól. - bólogatok. Az ember azt hinné, hogy a nála idősebbek okosabbak is, mert a fickó tuti, hogy idősebb nálam, de úgy tűnik, hogy vannak dolgok, amikről ezek szerint nem sok fogalma van, és az erdőt sem ismeri még eléggé, pedig ha ezzek foglalkozik, akkor illene neki. Sőt attól, hogy egy lény nem beszél, még nem feltétlenül pocok, amit le lehet vadászni. Vannak még itt olyan állatok, amelyek képesek simán bosszút esküszni, ha véletlenül sikerül egy csapdával megsértenie a kicsinyüket. Szerintem ezt nem igazán gondolta át, persze ettől még segítek neki, ahogy mutogatja mi hol van, de megjegyzem a helyeket és még az is lehet, hogy később el fogom tűnteni őket, ezzel a megállapodásunkat kockáztatva. Még meglátom. Végül is akár én is belesétálhattam volna egy ilyenbe már, vagy sétálhatok később, ha nem jegyzem meg a helyét. - Én itt élek. - bököm ki a nyilvánvalót és igen látszik azért rajtam, hogy nem szívesen mondok el csak úgy mindent magamról egy idegennek. Ő megtette, de én sokkal kevésbé bízom másokban. - A családommal jöttünk ide, de ők már nincsenek itt, ezért vagyok egyedül. - család, végül is ez nem ferdítés, hiszen a csorda a családomnak számított és hogy előtte mi volt... Nem azt kérdezte, hanem hogy miért vagyok egyedül az erdőben és nem azt hogyan kerültem ide és mikor. Nem itt éltem mindig, csak két éve az otthonom ez az erdő, előtte egy másik volt, de onnan el kellett jönnünk, ahogyan az eredeti otthonomból is, de arra nem igazán emlékszem. Néha álmodom arról a nagy tűzről, de csak arra emlékszem, hogy futnom kellett, aztán nagyot estem és a fák között, már kentaurok találtak rám, akik végül befogadtak, mert jó eséllyel egyedül esélyem se lett volna. - Messze van még? - nem is tudtam eddig, hogy az erdőben van másnak is tábora. Én azért elég gyakran költözöm, de nagyjából van egy ismerős terület, ahol tábort szoktam verni, de azt hittem, hogy azok, akik a birtokon élnek csak maximum rövid időre merészkednek a fák közé. Meglepő, hogy úgy fest akad kivétel is.
- Pontosabban olyanokat, akik nem akarnak azzal foglakozni, hogy védjék magukat. Lehet, hogy valaki megtehetné, de inkább nem kockáztat. – Feleli igenlően, a szőke lány egészen jól tisztában van fogalmakkal. Annak ellenére, hogy az erdőben él, ki tudja, hogy milyen okból, mintha mégis közel-távolról szemlélné az emberek világát. Kale viszont nem szokta beleártani magát mások ügyébe, védett már sötét varázslókat is, mondhatni semlegesnek kellett lennie, és csak csendben meghúzódni a háttérben. Nem volt dolga ítélkezni. - Az igaz. – Erre valóban nem gondolt, Cosette azért vágyik a mesterséges édességre, mert nem kaphatja meg, és biztosan tetszene neki az íze. Szerencsére sem a Zonkó, sem pedig Rosemerta édességei nem képeznek komoly tételt, be lehet vásárolni még a kisiskolások számára is, úgyhogy ha Cosette és ő tudnak egymásnak számítani, a szőke lány hosszútávra betárazhat. Ezen a férfi el is gondolkozik, hogy vajon hova. - Igen, erre valóban nem gondoltam, hogy lakják az erdőt intelligens lények is, akiket nem eszünk meg. – Mosolyodik el halványan, az a nyolc hónap, amióta a fák ölét járja, még nem készítette fel arra, hogy ez nem Bulgária, itt az erdőnek szinte lelke van, példának okáért a kentaurok személyében, Cosette pedig folyamatosan róluk mesél, ez pedig közvetve egy jel arra, hogy a lány most, vagy korábban szoros kapcsolatot ápolt velük. Hiszen tudja, hogy hol a táboruk, ismeri, hogy mekkora lehet egy kentaur gyerek, és hasonlók. Ez azért elgondoloztató. Elindulunk visszafelé a táboromhoz, útközben mutatom, hogy hol vannak a csapdák, hogy gyorsabban végezzünk, az esetlegesen benne rekedt nyulat, pockot be is dobom egy tértágított zsákba. – Nem erről van szó. Tudod a felmenőim között vannak vélák, ezt pedig olyan tisztességtelen eszköznek véltem egykor, hogy olyan foglalkozást választottam, amivel a háttérben maradhatok. Azért ez ki is alakult, hogy megszoktam, hogy nem beszélgetek senkivel, azzá váltam, amivel csak védekezni akartam. Az igazi véláknak persze igazából csak a mágia segít elrejteni. És te miért egyedül kóborolsz az erdőben? – Nem egy nagy beszélgetős alkat, de meg kell ismernie leendő segédjét, hiszen bár külsőre nem utolsó látvány, ha nem megbízható, azzal nem kockáztatná Dumbledore birtokát.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Különös figura, annyi szent. Tényleg eddig úgy tapasztaltam, hogy a legtöbben maximum kalandvágyból jönnek a fák közé és igen gyorsan távoznak is, főleg ha valami olyasmibe botlanak, ami esetleg megijeszti őket. De nagyon úgy fest, hogy a fickó igazat mond és ő tényleg szeret itt lenni, mint ahogyan én is. Egészen meglepő számomra, főleg hogy ő azon a hatalmas birtokon él. - Testőr, olyanoknak, akik nem tudják megvédeni saját magukat? - ráncolom a homlokomat, hiszen még nem sokszor hallottam a kinti világ dolgairól. Meséltek már nekem persze, de attól még pontosan nem ismerem az ittani dolgokat. Talán még tényleg haszna is lehet annak, hogy találkoztunk, mert bár én nem nagyon megyek ki az erdőből, attól még van bennem kíváncsiság, szoktam figyelni Roxmortsban is az embereket, legalábbis időnként, amikor arra járok. - Gyümölcsöt könnyebben szerezhetek. - vonom meg a vállamat, ezzel részben azt is kimondva, hogy a jelenlegi holmijaimat is innen-onnan szedtem össze, loptam, hogy kimondjuk rendesen, de persze sejtheti, hogy pénzem az nincs, a ruháim pedig nem annyira rongyosak, mintha évek óta hordanám őket. Sőt időnként még a patakban ki is szoktam mosni őket, legalább hogy ne legyenek nagyon piszkosak. Na persze nem olyan gyakorisággal, mint egy átlag ember náluk. Kicsit azort elgondolkodom a kérdésén, hiszen elszoktam már tőle, a csordától is elszakadtam lassan két éve, nem szoktak irányítani, vagy feladatokat adni, de ez akkor is működő kapcsolat lehet, segíthetünk egymásnak, így végül bólintok. - Rendben van, segítek felszedni a csapdákat, és adok tanácsot, hogy hová tedd őket, ahol biztosan nem sétál bele olyan, akinek nem kellene. - teszem még hozzá, hiszen az már egyértelmű, hogy én ismerem jobban az erdőt, még ha ő sem tűnik itt teljesen elveszettnek. Közben akár még pár tanácsot is adhatok neki. Ez persze azt jelenti, hogy most nem Roxmortsba megyek, de oda mehetek holnap is, megvár, egy falu nem megy sehová úgy sem. A csapádkat persze ő tudja, hol vannak, úgyhogy követem, no meg a táborát sem tudom merre van, gondolom ha a birtokon él, akkor ha az erdőben ver tábort, akkor nem mindig ugyanott, ezért nem láthattam még. - Nem is kedveled a többi embert? - csúszik ki a számon a kíváncsi kérdés, hiszen az már kiderült, hogy magának való típus, pedig én eddig azt hittem, hogy együtt szeretnek lenni. Kár tagadni, hiányzik a csorda, még ha meg is békéltem azzal valamelyest, hogy egyedül vagyok.
Biccentve veszi tudomásul a lány szavait, nem fogja megerősíteni, vagy cáfolni. A kentaurok azon ritka kivételek, akik egyik világba sem tartoznak. Humanoid-jellegű, és intelligens lények, de mégsem emberek. Az erdő lakói, amely valóban az övék, ám az erdőt olyan vadak lakják, amik veszélyesek a Roxfort lakóira, vagy éppen zsákmánynak sem utolsók. A kentaur gyermekek pedid rendszerint már fiatalon megtanulják, hogy az otthonukat mi fenyegetheti, és nem nagyobb kockázat csapdába lépni, mint megbotlani egy nyúlüregben, amiben bárki lábát törheti. - Én ugyan nem. Régen is magamnak való alak voltam. Tudod leány, egykor testőr voltam, olyan, aki másokat véd meg az ártó ellenségektől. Szinte láthatatlan kísértetnek kellett lennem. Az erdő az ilyen alakokat mint én, ölelő karokkal fogadja. – Dönti oldalra kissé a fejét, csatakos hajszálai a homlokába zuhannak. Úgy érzi, most nem kell magyarázkodnia. Mielőtt átjött volna ebbe a világba, amelyben az a Daisy megtalálta, már akkor is jó ügyért harcolt, de nem volt túl közösségi lény. Ez pedig immár kimondott, az erdő az ő világa, a csendes oltalom, amellyel azokat védheti, akik eltévedtek, vagy félnek az ismeretlentől. – Kés.. Csoki. Kést adhatok, és vehetek is. Akár csinálhatok is, ismerem a módját a csont és a fém ötvözésének. A csoki pedig.. finom ugyan, de a gyümölcsök még jobbak. Ám legyen, ha gyermeki lelked erre vágyik, hát legyen csoki. – Vonja meg a vállát, ő inkább vadász, aki az ételt sem az ízéért eszi, hanem azért, hogy az izmai kirobbanó állapotban legyenek. Így aztán a szöget is megenné, ha energiát találna benne. Azért bólint, felőle aztán nem lehet akadálya a falásnak, ráadásul Roxmorts-ban elég olcsó árak vannak a bentlakó vendégeknek. – Akkor javaslom a következő sorrendet. – Miután már bemutatkoztak, tudja Cosette nevét, de mégsem szólítja úgy, valahogy berögződés, hogy akiket védett, azokhoz sem került közel, ezért mondta mindig, hogy uram. Cosette viszont nem védenc, de mégsem. Ez talán afféle elv. – A kentuar tábort talán kerüljük el. Segítesz nekem felszedni a csapdákat, és egy kicsit rendet rakni a táborom körül. Este pedig megnézzük a késeket, és megkapod a csokidat. Áll az alku? – Nem nyújt kezet, mert ezt is megszokta testőrként, hogy annak mindig szabadnak kell maradnia, hogy fegyverért nyúljon, vagy arra számítson a másiktól.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem teljesen értek vele egyet, hiszen bár még sosem jártam ott, de láttam már nem egyszer, hogy abba az iskolába azért biztosan hoznak kaját máshonnan és nem az erdőből szerzik be a húst teszem azt. Tehát nem meglepő, ha az itteni lények, akik ténylegesen itt szerzik be a táplálékot zokon veszik, ha lenyúlják előlük, főleg ilyen csapdákkal, amik veszélyesek. - Ez rendben van, de ha egyszer egy ilyenbe belelép véletlenül egy óvatlan kentaur gyerek... - így is tudom én, hogy az emberek és kentaurok között elég feszült a viszony, de ha még sikerül ilyen módon még inkább feszültté tenni, hogy esetleg meg is sérül valamelyikük egy kihelyezett csapda miatt... Nem mondom, hogy nekimennének annak a méretes kőhalomnak, de hogy komolyan meg tudnák keseríteni az ott élők életét, abban biztos vagyok. - Nem hittem volna valakiről, aki... ott él, hogy ez lenne az ő világa. A legtöbben sietnek elhagyni az erdőt. - oh láttam én már fiatalokat, akik úgy gondolták, hogy vicces dolog bejönni a fák közé, aztán persze menekültek, amikor rájöttek, hogy annyira még sem, vagy hogy ijesztő és veszélyes is tud lenni számukra. Na jó, valójában azért egészen szórakoztató volt a dolog, ahogyan berezeltek. A kérdését persze simán elengedem a fülem mögött. Nem mondhatom csak úgy el egy idegennek, hogy kik tanítottak meg az erdőben élni. Nem ismerem őt és azt is megtanultam már, hogy nem bízhatok senkiben sem, legyen két- vagy négylábú. A fickó lehet, hogy ismeri az erdőt, de ettől még nem tudom, hogy kiféle, miféle és azt sem, hogy veszélyes-e rám nézve. Jobb óvatosnak lenni. - A késem elég ramaty állapotban van és... - elhallgatok, látszik rajtam, hogy mintha hezitálnék azzal kapcsolatban, amit mondani akarok. Tény a ruháim nem épp a legjobb állapotban vannak, de végül is időnként tudok szerezni ilyesmit, még ha nem is tökéletes a méret. - Azt hallottam egyszer a fák között pár gyerektől, hogy a csoki a legfinomabb dolog a világon. Tényleg? - nem is tudom, hónapokkal ezelőtt volt, két talán velem egykorú gyerek lehetett, akik valahogy bekeveredtek a Tiltott Rengetegbe, legalábbis egy rövid időre. Sosem ettem még csokit, nálunk nem volt divat és ez nem olyasmi, amire feltétlenül szükségem lenne, ezért még sosem szereztem magamnak, meg aztán nem nyúlhatom le senki udvaráról, mert az ilyesmit nem az udvaron tartják.
Csupán azért mondja, hogy tiltott a hely, mert ez a hivatalos kommunikáció, s mivel hosszú éveken át szolgált Dumbledore alatt, az a szentirás amit az öreg mond. Ettől még tudja, hogy mikor kell hallgatni, és elfogadni amit a másik mond. Ráadásul a hely számára is otthon, meg tudja érteni a lányt, hiszen nem élhet csak úgy a diákok között, hiszen ha valami száz éves újságból előkerül az arca, akkor összefüggésbe hozható azzal a régi csatával, Grindelwaldnak pedig jelenleg is vannak csatlósai a közelben, kár lenne őket a Roxfortba hergelni. Így hát Kale szépen marad csendben, járja az ősi fákat, és most, hogy találkozott a kissé nyers, de amúgy logikus érveket sorakoztató Cosette-el, nincs ellenvetése. - Ez a természetes körforgása, hiszen tudod. Ez a mi élőhelyünk is, mi is vadászunk. – Biccent a fejével Cosette kése felé. Ha csapda, hát csapda, bár szokott íjászkodni is, de végülis az ember úgy érvényesül ahogy tud. Viszont felkapja a fejét arra, amit a szőke mond, nem örülnek? Mintha azt sugallná, hogy a legtöbb erdőlakó tudatos, intelligens lény. A kentaurok azok, de egy vérfarkast nem kell erről kikérdezni. Vannak talán más fajok is, akik itt élnek, de még az öreg sem zargatta őket eddig? Ez kezd egyre érdekesebb, a férfinek pedig nem sok kedve van most visszamenni az erdőszéli tisztásra. A fák közepén szinte hivogató kalandot talált. - Ezt akár én is mondhatnám. Nem vagyok itt túl régóta, másfél éve csupán, de már kezdem kiismerni. Otthonos, barátságos. Ez az én világom. – Ismeri be, hiszen mindig elszigetelt életet élt, ment amerre küldték, nem ápolt túl sok kapcsolatot. Ismerte a lojalitást, és elfogadta, hogy csapatban kellett dolgoznia, de ha nem, úgy még jobban érezte magát. – Kik? – Kérdez vissza, és elismeri, hogy Cosette valóban nagyon ügyesen elrejtőzött eddig előle, sötéten pislogva bólint végül. – Nem tudom, hogy kell-e ez a segítség, de ha úgy látod, hogy egymásra hasznára lehetünk, nem ártana egy erdővédő segéd, aki ismeri a helyi viszonyokat. Neked mi kéne? – Kérdezi merengve, mert elsőre az jutna eszébe, hogy valami váltó ruha, mert szegény lány durván koszosnak tűnik, bár a maszatos réteg alatt cserfes pofi rejlik. Ő kap némi fizetést az igazgatótól, bár szinte semmire sem költ.
Just for you | Külső | When I look at you | [You must be registered and logged in to see this link.]
Aktuális viselet 
//
