2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem vagyok lázadó, ebben azért Maia félreért. Inkább csak más, mint azok, akik végigülik a Roxfortot, majd az egyetemi szakot, hogy valami jól menő medimágusi vagy auror állásba beüljenek. Nekem a varázslósakk az életem, ott igazából nem kell másnak megfelelnem, ezért is vagyok szabad szellem. Macsózni nem akartam, csak eddig valahogy másféle lányokkal volt dolgom, akivel nem kellett beszélgetni, csak némi ital, meg határozottság, aztán mattot adok. Úgyhogy bólintok, megértem, hogy furcsálkodik a stílusomon. - I-igen, de azt nem lehet élet más területeire átvinni, ne csodáld, hogy ott eléggé bukdácsolok. - Nem is tudom, hogy miért mondom ezt, másnak nem akarnék csak úgy megfelelni, de valahogy ez a lány.. Nem tudom róla levenni a szememet. Lehet, hogy valami véla? Mindegy, kár valami mentséget találnom. Ráadásul nem is abba a hibába esek, hogy egy randin mindenki jobb színben akarja magát feltűntetni, én nyersen őszinte vagyok, ám tény, hogy a kedvéért azért elgondolkozom rajta, hogy nem csak nekem lehet igazam. - Azt hiszem, egy olyan régi játékban, mint a sakk, aligha fognak változtatni, ez már így marad. - Fújtatok egy nagyot, ahogyan nevetgélnek rajta, de aztán visszakapom a pillantásomat, mert Maia magasról tesz rájuk. Furcsa, én annyira a mások tiszteletéért dolgozom állandóan, hogy csodáljanak, imádjanak, netán féljenek tőlem, hogy meghökkentő ez az álláspont. Nem vagyok egy lovagias alkat, de érte megtettem volna, erre szükség sincs rá. - Igen, fogjuk fel inkább úgy, hogy a fiúnak tetszel, a lány pedig irigykedik rád. - Egyezem bele talányos pillantással, miszerint ha nincs szüksége védelemre, én aztán nem erőltetem. Amúgy neki van igaza, mert amikor mosolyog, mindkét félen látszik, hogy enyhén csalódottak, hogy Maia nem érzi rosszul magát. - Dehogynem. Nekem meghalt mindkét szülőm, biztosan megriadnék, ha valamelyiküknek a sorsait tudnám olvasni. Az anyád.. az a gond, hogy annyira nem látok bele az életedbe, nem tudom, hogy min idegeskedett. - Hárítom el a gondolatot, első sorban a levélre kéne koncentrálni, bár megértem, hogy mi a gát, miért nem tudja felbontani. - Én kérdeztem rá. Különben is, nem szoktam randizni, nincsen róla képem, hogy milyen a jó randis program. De ahogy mondtam, jó értelemben tartalak furcsának, olyannak, aki érdekel. Ha kiborulsz, az nem változtat semmin. Emberek vagyunk. - Még ha nagyon is furák, de veszek egy nagy levegőt, s bátorítóan biccentek. Beszélhetünk másról is, és majd máskor kibontja a levelet. Első körben hagyom, hogy ő irányítsa a beszélgetést, ami neki is még kissé újdonság, s azért nem kérdezek vissza, mert előbb döntse el, hogy kibontja-e a levelet, aztán lépünk tovább valamerre.
Hümmentek egyet. Ez a srác inkább olyannak tűnik, aki mindenáron ellene megy mindennek is, afféle akkor is lázadok, ha nem lenne muszáj. Én inkább csak egyedi stílussal rendelkezem, de benne többnek tűnik a csak azért is féle dac. - Pedig a sakk is szabályokon alapul. - kotyogom közbe kicsit megtorpedózva ezt a fene nagy macsó stílust, ami alapján úgy állítja be magát, hogy ő aztán mindennel szembe megy és rettenetesen önálló. Arra azért márt picit felcsúszik a szemöldököm, hogy egy auror nővérhez hasonlítja magát a sakk miatt. Bár népszerű játék, de mégis csak viszonylag szűk körben. Valahogy nem hiszem, hogy olyan tiszeletet váltana ki, mint egy felelős pozíció. - Ha jól tudom a familiárisok viszonylag újak, de például metamorfmágusok régóta léteznek. Áh, néha tényleg bonyolultak a szabályok. - köszörülöm meg a torkomat, mert olyan mintha folyamatosan belekötnék abba, amit mond még ha nem is mindig mondom ki szavakkal, néha csak az arcomon látszik a gondolat, amit inkább végül magamban tartok. - Ha engem nem izgat, akkor téged se érdekeljen. Nekik rosszabb, mert valami miatt inkább mással foglalkoznak, mint saját magukkal. Ez mindig jelent valamit. - vonom meg a vállamat, és én inkább simán egy mosolyt villantok a piszkálódók felé, mint hogy komolyabban magamra vegyem a dolgot. Nem különösebben érdekel, hogy ki mit gondol rólam, vagy a stílusomról és Dwightnak sem érdemes ezen felidegesítenie magát. Az emberek szeretnek mások dolgaival foglalkozni, de ez többnyire csak annyit jelent, hogy nincs saját dolguk, amivel foglalkozhatnának. - Ijesztő, neked nem lenne az hasonló helyzetben? Vajon mit akarhatott. A legfurább, hogy anya tud a levélről és olyan furcsán idegesnek tűnt, mintha sejtené, hogy mi van benne. Akkor pedig tényleg fontos lehet. - és persze ez esetben még ijesztőbb az egész, ezért is nem mondom ki végül. - Talán, de lehet, hogy nem ez a legjobb randis program. Mi van, ha kiborulok? - kérdezem, mert bár nem szokásom összeomlani, de ettől még nem biztos, hogy nem történik meg, ha esetleg mégis kiderül, hogy a levélben valami igazán komoly dolog van leírva, netán olyasmi, ami felforgatja az életemet. Végtére is apa halála se volt épp jó hír, de olyan ritkán látogatott meg, hogy gyakorlatilag alig érezhető így a változás. Ez attól még nem jelenti, hogy nem voltam szomorú, amikor megtudtam a hírt. Viszont a levélben akár még más kellemetlenség is lehet.
Aki leül egy sakktábla mögé, nem lehet érzékeny jellem, hiszen a szemünk láttára törik ripityára a hadseregünket. Ráadásul a szüleim halála óta igyekszem függetleníteni magamat az érzelmektől, nem fennakadni senkinek a stílusán, hiszen nekem is megvan a sajátom. Azokkal, akikkel szót értek, az bőven elég, nagyjuk úgyis a sakk világához tartozik, és most semmi kifogásom nincsen Maya olykor szurkálódós viccelődése ellen sem, velem aztán nyugodtan lehet őszinte, én sem kímélem. Panaszkodni viszont nem szokásom, ennyire vagyok kemény, kicsit ki is húzom magamat, hiába no, a macsó virtus! - Hát nagyon nem. A saját utamat szeretem járni, nem holmi szabályoknak megfelelni. - Na mondjuk ezzel nagyobb kapufát nem lőhettem volna, mert csakis szabályok szerint játszom, bár azon belül elég sokféle lehetőségem van, de hogy bemenni reggel valami irodába, vagy kimászkálni a szar időben olyanokat vadászni, akik meg akarnak ölni, na ennél én kényelmesebb vagyok. - Igen, ebben viszont hasonlítunk, mert ő is elért már valamit, sokan felnéznek rá. - Mondjuk tőlem inkább félnek, átkozzák a rossz sorsukat, ha nem tudnak elkerülni, de azt hiszem ezt is betudhatjuk valami tiszteletnek. Viszont az különös módon jó érzéssel tölt el, hogy Maia nem ír le azonnal, pedig mondtam neki, hogy a legtöbb esetben a szexre hajtok. Kérdezget, őszintén érdeklődik, s elfogadja a válaszokat. Érdekes, hogy nála ennyire passzol a külsejéhez a közvetlen stílusa is, tényleg kilépek én is a komfortzónából, hogy más útját választom annak, hogy valakivel.. kavarjak? - Azt hiszem ezt még akkor találták ki, amikor nem volt ennyiféle.. furcsaság. Bizonyos szabályok idejétmúltak, de nem változnak. A varázslósakk egyébként is egy nagyon régi játék. - Vonogatom a vállamat, amíg a párocska belépvén ki nem gúnyolja a szőke lányt. Én azért ingerülten fordulok meg félig a székemben, villámló szemekkel méltatva a még mindig vihogókat. - Miért, ez nálad gyakori? Na nem mondom, hogy majd én megvédelek, mert semmi közöm a dolgaidhoz, így beleavatkozni sem, de azért a jó anyjukat. A szemetek.. - Mondom már félhangosan, de sokat nem érek vele, hiszen ide eleve randizók járnak, nem egyedi, ha esetleg a pasi játssza a macsót. - Csak épp? - Kérdezek vissza, s immár visszafordulok felé, elfogadom, hogy úgy sincs értelme párbajhősbe átmenni, hiszen magát Maiát sem érdekli, hogy ne essen folt a becsületén. Annyira meg nem vagyok gáláns lovag, hogy kardoskodjak az erkölcsei miatt. - Nem akarlak zavarba hozni, hogy együtt nyissuk ki, hiszen idegenek vagyunk, de.. ha mégis így teszel, akkor megpróbálhatom elütni a feltehetően komoly helyzet élét valami frappáns, örökzölden cinikus klisével. - Bátorításnak szánom? Talán igen, de ha úgy vesszük, megtisztel azzal, hogy bevon ebbe a dologba, ami nyilván nem rám tartozik.
Legalább nem az a sértődős fajta, ezt mindeképp értékelem, még ha ettől nem is fog jobban érdekelni maga a sakk. Viszont én sem vagyok az a nebántsvirág típus és őszintén szólva a stílusa alapján tényleg úgy sejtem, hogy az ő háttere jóval nehezebb lehet, mint az enyém. Végtére is nekem egy szülőm még él, a másik is nem rég halt csak meg, bár nem különösebben találkoztunk gyakran és a pótapám, meg a pótteósim is jófejek. Nem panaszkodom, van, akinek sokkal rosszabb, mint ahogyan úgy fest ennek a srácnak is. - Hát ez tényleg szívás. Gondolom ezek alapján te nem vonzódsz az auror szakmához. És milyen a nővéred? Ő akkor a főnök? - kérdezem, mert hát azt nem tudom mikor haltak meg a szülei, no meg ebből még az se jött rá, hogy igazából a nővérét csak nem rég ismerte meg, eddig tök egyedül volt. Az azért úgy még nagyobb szívás. Azt is látom, hogy elcsendesedik és bizonytalanodik kissé. Végtére is gondolom sokaknak nem szokott a hátteréről beszélni, de azért lássuk be kétlem, hogy ha az élete csodás és boldog lenne, akkor ilyen lenne a fizimiskája. Mármint na az emberre hatással vannak az életeseményei és ebből neki bőven jutottak ki negatívak. - Arról nem beszélve, hogy mi van, ha valakinek van familiárisa, de a szobájában hagyja, vagy egy katicabogár, amit senki se szúr ki. Nem sok értelme van ennek a szabálynak. - rázom meg a fejemet még mindig értetlenkedve, főleg hogy néhány éve létezik csak ez a dolog, ha jól tudom a különféle képességek előbb jelentek meg, metamorfmágusok pedig csak a példa okáért már jó régóta léteznek. És gondolom a különféle fajokat se zárják ki a sakkból, int egy sellő, nimfa, vagy... vámpír. - Áh ne aggódj, sose érdekeltek. - vonom meg a vállamat lazán. Ha érdekeltek volna, akkor nem olyan lennék, amilyen vagyok. Mások véleménye pont az, amire nagyívben teszek. - Persze, anya jó fej és a mostohatesóimmal is jóban vagyok. Minden pöpec, csak épp... - egy pillanatig elgondolkodom, hiszen most találkoztunk, de lehet, hogy pont e miatt könnyebb neki beszélni erről? Végül rászánom magamat és előveszem a levelet, ami az elején kiesett a zsebemből és ő előzékenyen kérdés nélkül visszaadta. - Amikor apám meghalt, vagyis még előtte küldött nekem egy levelet. Mintha tudta volna... de nem tudtam felbontani. - most is csak nézegetem a borítékot, ami láthatóan le van zárva és meg se próbáltam megnézni, hogy mi van benne. Persze kicsit megtapogattam már és egyértelmű, hogy van benne egy levél, meg valami apró tárgy is lehet, mert azt is érezni lehet benne.
- Csak azoknak unalmas, akik veszítenek. - Vetem oda, mert nem szokásom megbántódni. Csak akkor érzem magam nagy ritkán, amikor valami ténylegesen váratlan történik, és mondjuk begyakorolja valaki az ellenem való játékot. Én ösztönös vagyok, de abban igaza van, hogy tud agresszív lenni ez a játék, és úgy is csinálom. Annyira látványos tud lenni, amikor ripityára törjük az ellenfél bábuit. Viszont én sem vagyok hülye, az unalmast nyilván rám is érti, nem is lepődöm meg, ő nagyvilági életet élhet, igazi művészlélek, míg a sakk a fiúk játéka, lényegében csak használom a lányokat. Így viszont kérdés, hogy van-e értelme maradnom. Talán hamarosan kiderül, nem szokásom feladni semmit. Habár nem tudom, hogy egy tőlem ennyire távol álló dolgot miért erőltessek. Talán az őszinteség miatt, ami mindkettőnknek a sajátja. - Nem bántásnak szántam. Az enyém sem rózsás. Meghaltak a szüleim holmi ócska auroros versengés miatt. És láss csodát, a nővérem is az lett. Jó, ő legalább még él. - Veszem át kissé a szót, hogy aztán a ruhámra nézzek, lehet, hogy én nem vagyok annyire tarkabarka, de komor sem. Inkább csak szótlan, komoly, de semmiképpen sem borongós. - Talán csak.. Nem tudom, lehet. - Most ismét visszaérkeztünk az elejére, amikor nem nagyon tudok mit mondani, mert most már nem csak a külseje nyűgöz le, hanem nem ijed meg attól, hogy beszélgetnünk kell. Az éjszakai életben a lányok már kellően beisznak, hogy egy határozott tapizás, és az igéző szemeim elégnek bizonyuljanak. Ebből most semmit sem tudok bevetni, és mivel kíváncsi vagyok rá, marad a nyers valóság. - Oh, szerintem a képességekre még nem gondoltak, de igaz lehet. Mi van, ha egy metamorfmágus az, akivel szemben ülsz. Tényleg kéne rá valami szabály, hogy vagy mindenkinek lehet, vagy senkinek. - Gondolom át a forró csokimat kortyolgatva, miközben nyílik az ajtó, s egy fiatal párocska lép be, egy távolabbi asztalhoz leülve, de látványosan megbámulva Maya színes stílusát, nem is nagyon tagadva, hogy mennyire lenézik, furcsának találják. Talán még némi nevetés is kicsúszik belőlük, ezen enyhén szólva bosszúsan fintorgok. - Agyatlan barmok, ne is figyelj rájuk. - Azért felszisszenek, ahogyan megégeti magát, egészen együttérző pillantást préselek ki magamból, mintegy automatikusan megnézve magamnak a telt ajkait. Mivel én pont most beszéltem a családomról, nem fejtem ki ismét, csupán bólintok. - Értem, de neked legalább él az anyád. Törődik veled? - Kérdezek most én vissza, s ez nem csupán udvariaskodás, azt hiszem aki ennyire lényegretörő, az nem tudna úgy tenni, mintha..
- Sakk? Hú, az valami rém fura sport. Az egyetlen, ami egyszerre tud unalmas és agresszív lenni. - mondom ki laza őszinteséggel, pedig nagyon úgy fest, hogy ez a srác bizony szereti ezt a "sportot". Na ja soha sem arról voltam híres, hogy kifejezetten figyelembe veszem mások érzéseit, ebben hasonlítunk, még ha nagyon úgy is fest, hogy szinte semmi másban sem. Gőzöm sincs, hogy miért szerette volna Zoé, hogy találkozzunk. Azt mondják persze, hogy a különbségek vonzzák egymást, na de ennyire csak nem gondolhatta. Azért vannak határok. - Szóval egyikünk se szakértő szerelmi fronton, csak épp más irányból megközelítve, eléggé eltérő irányból. - hümmentek egyet, hiszen ő csak ezek szerint szórakozik a lányokkal, én meg végülis szórakozom a fiúkkal, de más formában, nem ágyban, vagy hogy mondjam. - Hű te aztán nem köntörfalazol. A hátterem nem nyomorúságos, maximum... kicsit bonyolult. Valahogy úgy sejtem inkább a tiéd lehet az? Ez a sötét ábrázat, ruházat... - mutatok rajta végig egy kis cikk-cakkot leírva a levegőben, hiszen már amikor odakint találkoztunk is úgy festett, mint aki citromba harapott, vagy inkább ráöntöttek egy egész kosárnyi citromot. Nem mondom, hogy az én életem egyszerű, sőt kifejezetten fekete humorral áldott meg a sors, de ettől független igenis pozitív személyiségnek tartom magamat. Jó a családi hátterem tényleg bonyolult, a mozaik családommal, az apám halálával és a levéllel, amit még mindig nem bontottam ki. - Jesszus, ez mekkora baromság! - csúszik ki a számon, amikor kifejti miért nem lehet familiárisa. - Ennyi erővel blokkolni kellene minden képességet, mert hát azokból manapság már bőven van a legtöbbeknek. - rázom meg a fejemet értetlenkedve, mert hát tényleg marha nagy marhaságnak gondolom ezt a tilalmat, főleg hogy még egészen újkeletű dolog ez a familiáris kérdés. A csokijaink viszont megérkeznek közben, nekem pedig sikerül gond nélkül szürcsölnöm kicsit a szívószálon át, ami persze elsőre kissé forró, így felszisszenek és kb. úgy próbálom enyhíteni a nyelvemet ért hirtelen égést, hogy lihegek, mint egy kutya. - Boc... de kiffé... folló... - kell néhány pillanat, amíg kicsit jobb lesz a helyzet, közben bólintok. - Szóval, igen, nem vagyok kifejezetten ügyes. Amúgy nem is tudom, mit szeretnél tudni? A szüleim elváltak, de anyám összejött egy új pasival már sok éve, szóval így most kettő plusz kettőben vagyunk négyen testvérek. Aztán az apám nem rég meghalt, eléggé kalandor lélek volt és nem úgy jöttek ki a dolgai, ahogyan akarta. És neked? - hiszen végülis akármit is mond olyan sokat azért nem tudok róla azon túl, hogy sakkozik és hogy nem szokása komolyabban ismerkedni mielőtt ágyba vetné magát valakivel, ami miatt igazán különös, hogy belement ebbe a randi dologba, mert hát én tuti, hogy a napom végén egyedül bújok majd ágyba.
Már csak azért is furcsa a nagy madár, mert én mindig magam vagyok, elképzelni sem tudom, hogy valami társ kísérgessen, de annyira egyértelmű, hogy a dög ehhez a Mayához tartozik, remélhetőleg nem fogja letépni a fejemet, ha valami rosszat mondok. Ahogyan felnevet, zavartan félrenézek, én aztán nem a humoromról vagyok híres, hanem a lényegretörő stílusomról. A sakkban sem figyelek különösebben a védelemre, a cél, hogy az ellenfél bábuit ripityára törjem úgy tíz percen belül. A lányokkal is hasonló vagyok, noha őket letámadom, nem összetöröm. Na de mindezt más egy szórakozóhelyen tenni, amikor már mindenkiben van némi ital is. Vagy valami ütősebb. Ehhez képest most színjózan vagyok, pedig egy cigi nem ártana. Vagy egy dobozzal! Nem a határozottság dominál, hanem az őszinteség, hiszen nem kártyás vagyok, ahol kell a terelés, és az álca, hanem sakkmester, ahol az esélyek azonosak, mégis gyors, erős lépésekre van szükség. Ez most valahogy nem megy, csak az őszinteség. - Amíg nem borítod fel a sakktáblám, addig jöhet a baj is. - Felelem belenyugvóan, na nem mintha egy kőbábukkal megrakott táblát csak úgy fel lehetne lökni. Még mindig bámulom, amikor sikerül visszaszegeznem a pillantásomat, akaratlanul is megérintem az ajkamat, de ezt észre sem veszem. Ami másnak furcsa, az nekem nem csupán természetes, hanem meglepően tetszetős. Az ismerősöm lehet, hogy túl jól ismer, s ki akart rántani a megszokott bolond világomból. - Én meg amolyan szexpajtásként kezelem a lányokat, ők meg szintén így engem. Lövésem sincsen, hogy milyen valaki együtt forrócsokizni. Elviccelsz? Ennyire vidám vagy, vagy pedig nyomorúságos a háttered? - Kérdezem továbbra is érdeklődő, ám tapintatlan hangsúllyal, nekem aztán ne játssza meg magát senki, úgysem érdekelnek a sallangok. Nem sokat tudok az emberi kapcsolatokról, de a túlzott viccelődés nem erőltetett egy idő után? Ám ezt most mégsem érzem, mert a pillantása olyannyira magával ragad, hogy elképzelni sem tudom, hogy miért kezelik haverként? Tény, hogy nem tűnik egy bulizós macának, de velük nincs is semmi gond, mondhatni mindig tarolok, de ezúttal nem a megszokott környezetemben vagyok, ez így annyira más. - Illik? Igen. Furcsa, mint te. - Ám mindezt nem lenézően jelzem, látszik is rajtam egy elismerő bólintás, hogy a szó csakis jó értelmét társítom az egész helyzethez. [/color]- Áh, nekem nem lehet. A varázslósakkot versenyszerűen űzők esetén bármilyen mágikus társulás szigorúan tiltott. A lelked egy darabja pluszt adhat, megállíthatja az időt, más szögből lát, és láttat, meg hasonlók. Irigyellek, de csak ezért. Nyilván a szőke nekem nem állna jól, túl intenzív lennék. - Döntöm oldalra a fejemet most cserfes pillantással, aztán végre megérkeznek a forró csokijaink. - Én már meséltem kicsit magamról, most te jössz. Mire érted, hogy a baj kísér? Átok? Vagy csak simán átesel mindenen?
Egy pillanatra elmosolyodom, amikor meglátom, ahogyan behúzza a nyakát, amikor Hermész elrepül felettünk, hogy leszálljon és nyugodtan megvárjon, amíg én bent leszek, de aztán már arra figyelek, amit mond. Talán egy egész kicsit meghökkentő, főleg hogy ennyire lazán és nyíltan beszél. Mégsem tudom megállni, hogy ne nevessek fel a végén. - A báj? Inkább a baj! Majd meglátod. - enyhül kuncogássá a nevetésem. Oh én tudom, hogy mennyire béna tudok lenni és nem vagyok épp a legkifinomultabb ember, a bájosság meg inkább afféle hercegnő tulajdonság. Hát én nagyon nem érzem magam annak. Most sem öltöztem kifejezetten ennek fényében, hiszen mégis csak bakancs, meg mások szerint szedett-vedett ruha van rajtam. Mindig is úgy gondoltam, hogy a familiárisom is azért lett az, ami, mert én magam is afféle különöc vagyok, akinek más van a felszín alatt, mint amit külsőre gondolnak róla. - Mármint miért gondolod, hogy nem szolgálok rá? Mást látsz benne, mint a többség azt hiszem. Akiket ismerek pasikat haverok és úgy is kezelnek, azt hiszem nem igazán tudom, hogyan kell másképp... lenni valakivel. Zoé szerint mindent elviccelek, szerintem meg ezzel nincsen baj. - vonom meg a vállamat. Arról nem beszélve, hogy az időnként túl kemény természetemet se szeretik soka. Oda tudok szólni na, aztán ha ezen még túl is lendülne valaki, hát akkor jön a fekete leves, a nem kevés hátrányom. Nem vagyok olyan csinos és kelendő, mint mondjuk Paz. Nekem az sose ment, mindig inkább szembe megyek az elvárásokkal és ez nem mindenkinek jön be. - Szóval észrevetted? Azt hittem csak a nyakad fázott, amikor behúztad. - vigyorodom el. - Ő Hermész. Afféle védelmező igen, familiáris és egy Hárpia. Mindig is úgy gondoltam, hogy illik hozzám. Te nem idzétél még? Már egészen elterjedt, ha jól tudom. - kicsit azért megnézem magamnak, hátha mégis ott van titkon a mellényzsebében valami kisállat, bár lehet, hogy láthatatlan. Ez a képesség idővel Hermésznek se lenne rossz, és ha jól tudom van rá esély, hogy kialakulhat, de nem tudhatjuk, hogy milyen képességei lesznek egy familiárisnak. Aztán persze könnyen lehet, hogy Dwightnak nincs semmiféle állata, mert eleve netán nem is akart.
- Talán igen, megszokás. – Meglepetten figyelem a vicces válaszreakciót, megrebben a szemem tőle. Nem mosolyodom el, de látszik, hogy tetszik a dolog, olyan látványos. Szeretem a látványos dolgokat, pont azért vagyok egy kissé zavarban, mert Maya külseje.. hát nem éppen megszokott. Extravagáns, merész, hozzám képest mindenképpen. Mi fiúk nem öltözködünk túl változatosan, se smink, se fura haj, így aztán nehéz csak úgy lereagálnom ezt a színvilágot. Ahogyan valami átsuhan felettünk, automatikusan behúzom a nyakamat, és mormolok valami értetlent, mert ez ugyan kizökkent a meglepődésből, de nem jó értelemben. – Pont, hogy másmilyen helyzetekben van gyakorlatom. Nem érdekel a randizás, csak a gőzt szoktam kiereszteni, olyan lányokkal, akiknek azon az éjszakán nem múlik, és így nincs ismerkedős rész. Kicsit le vagyok sokkolódva, ez tény, mert rólad pont nem a szex jutott eszembe, hanem a.. báj? – Teszem fel amolyan kérdő mondattá a végét. Durván nyersen őszinte vagyok, nem finomkodok én holmi diplomáciával, hiszen a sakkban is az eredmények beszélnek. Az etikettet ismerem, kezet fogunk, tiszteljük a másikat, ugyanakkor az őszinteség is annak a jele, hogy nem alakoskodunk, nem manipulálunk. Ha valaki nyers, abban nehéz hátsó szándékot látni. Lehet érte utálni, de nem kell azon tűnődni, hogy vajon komolyan gondolja e. A pillantásomból pedig látszik, hogy tetszik amit látok, de nem a mellét vagy a csípőjét vizslatom, hanem a szeme színét, a tincseit, s közben nem túlzottan zavar meg az sem, hogy az asztalra könyököl. Játék közben bizony én is megteszem, ettől még nem leszek valami lecsúszott árva. – Akkor két forró csoki. – Bólintok, és már intek is az egyik felszolgálónak, leadva, hogy mit kérünk, el is bocsájtom, hogy tudjunk egymásra figyelni. – Miért jöttél el? Nem hiszem, hogy rászorulnál a vakrandikra. – Hajolok le a levélért, amit anélkül, hogy rápillantanék, már nyújtom is át, hogy ez tőle esett ki. Én is minden szirszart hordok magamnál, nem kell magyarázkodnia. Akaratlanul is rajta felejtem a tekintetemet, ez most tényleg más, mint amikor valami szórakozóhelyen üvöltünk pár szót, táncolunk, iszunk, aztán máris kikötünk valakinél. - Mi volt az a baromi nagy madár? A tiéd? - Kérdezek még visszautalva, mert olyan, mintha lenne valami megszelíditett bestiája, testőre. Ha rosszat mondok, lehet, hogy letépi a fejemet.
Kissé meglep, amikor kezet nyújt, hiszen alapvetően tudjuk egymás nevét, szóval bemutatkozni nem kell, és ez olyan rettenetesen formális, hogy felszökken a szemöldököm. - Hű, mintha interjúra jöttél volna. - azért előrenyúlok és megrázom kezét, aztán beleviszek valami kis vicces giccses levezető mozdulatot, amit amerikai filmekben szoktak kézfogás néven emlegetni. Nem csak úgy elengedem a kezét, hanem elhúzom az enyémet, ezzel végigszántva a tenyerét és a végén felrántva a kezemet robbanást imitálva vetem szét az ujjaimat a levegőben, aztán még zárásként egy kacsintós pisztolylövést is hozzádobok, csak mert miért ne. Ennél persze az amicsé kozfogások sokkal jobbak, vannak olyanok is, amik hosszú percekig tartanak és komolyan durván meg vannak koreografálva, na de ahhoz mindkét félnek tudnia kell minden mozdulatot. - Kösz, bármi is jó. - mosolyodom el. Látszik, hogy csóri baromira zavarban van és ha jól sejtem nem ilyen lányra számított. Felpillantok az égre mielőtt még belépnék az ajtón. lehet, hogy Dwight is hallhatja a hangos vijjogást és egy igen méretes árnyék átsuhanását felettünk az égen. Hermész leszáll szépen az épület tetejére és tudom, hogy ott fog várakozni nyugodtan. Hárpia, elég méretes madár és a neve ellenére szerintem nagyon is szép. Azt hiszem azért ő lett a familiárisom, vagy hát azért ilyen alakot öltött, mert én sem vagyok hétköznapi, ahogyan a hápriákról is azt gondolnád a név alapján, hogy ronda fenevadak, közben pedig csak egy méretes sas kissé nagyobb bóbitával a feje tetején, mint az megszokott. - Nem vagy gyakorlott az ilyesmiben mi? - kérdezem meg, mert minden mozdulatában látszik, hogy bizonytalan, de aztán hagyom, hogy széket húzogasson, meg segítsen levenni a kabátot, meg efféle kötelező körök, aztán ledobom magamat és lazán felkönyökölök az asztalra, bármennyire is nem illendő az ilyesmi úri körökben. - Rendeljünk, aztán jöhet az ismerkedős rész. - javasolom elsőre észre sem véve, hogy a kabátom zsebéből bizony sikeresen a földre esett a levél, amit gyakorlatilag mindig magamnál hordok és ami azóta is zárva van, hogy megkaptam.
Lövésem sincs róla, hogy bárki remek pasinak tartana, mert az én világom arra a hatvannégy mezőre korlátozódik, amiben a bábuk mozognak, nem sok szociális kapcsolatom van, Autumn eltűnése óta pedig ismét ott tartok, hogy nem nagyon érdekel senki. Jó, azért ez nem igaz, mert magamat is megleptem, hogy így el tudtam játszani a babával, és hogy Daphne meg a férje maguktól meghívnak, családtagnak tekintenek. Van egy mogorva stílusom, ugyanakkor nem vagyok szándékosan rosszindulatú. Csak a sakkra tudok koncetrálni, ebből pedig nehéz kilépni. Remélem a lány nem vár tőlem romantikát, de azt hiszem fura is lenne, hogy már látatlanul próbálnék megfelelni, úgy, hogy még az izlését sem ismerem. Az valahogy olyan erőltetett, nem? Mondjuk azt nagyfokú pofátlanságnak tartom, ha valaki késik, nálunk a sakkóra precíz pontosságot feltételez, de egy lánytól, aki nem ebben a világban mozog, nem várhatok ilyesmit, úgyhogy nem fogom szóvá tenni. Harapós stílust akarok felvenni, mert amúgy a hátam közepére sem kívánom ezt az egészet, viszont ez nem az ő hibája, ezen felül valahogy magával ragad, hogy mennyire színes egyéniség. A ruhája, a haja, a szeme, úgyhogy már éppen azon vagyok, hogy csak úgy, hogy foghegyről odavessek valamit, amikor csak valami zavart motyogás csúszik ki a számon, s félre is nézek. – Áh, helló! – Nyújtok kezet, ennyi etikett még a sakkból ragadt rám, megtiszteljük az ellenfelet. Jó, ő most nem ellenfél, de más köszönési módot nem igazán ismerek. – Igen, szerintem is. [/color] – Kapom most el a pillantását, próbálok szúrósan nézni, de valahogy az istennek se sikerül. Baszki, mosolygok? Francba! Rendezem a vonásaimat, ne nyálaskodjunk már! Megköszörülöm a torkomat, csak keményen! – Jó ez a.. – Még bókolni sem megy, de nem is tudnék, mert úgy összességében állati jó az összhatás, úgyhogy csak elvégzek a levegőben egy amolyan körkörös mozdulatot, mint aki nem tudja szavakba önteni, hogy mire gondol, aztán legyintek egyet. – Mindegy, a lényeg, hogy jó. Na gyerünk! – Nyitom ki az ajtót, hogy megtartsam, amíg belép, lévén itt tényleg nem kéne szarrá fagyni. Aztán ha belépett, gyorsan be is szaladok én is elé, hogy egy asztal közelében kihúzzam neki a széket, s esetleg még a kabátot is lesegítsem róla, már ha engedi. Aztán is helyet foglalok. – Akkor forró csoki? – Ledobálgatom a felsőt, rajtam felülről egy farmer ing van, lent pedig bakancs, és egy sötét vászonnadrág. A hajam kissé hosszabbra növesztve, a nővérem még meg is jegyezte, hogy zárva volt a fodrász?
Zoe szerint remek pasi, és mind tudjuk, hogy Zoe ízlése rettenetes, úgyhogy nem csoda, hogy nem voltam a leglelkesebb, amikor kitalálta, hogy valami vakrandiba akarnak belerángatni, de közben meg talán tényleg jó lenne valami, ami kicsit kirángat a mostanában kissé begubózott életmódomtól. A levél, hát igen még mindig nem olvastam el, pedig tudom, hogy kellene, vagy... lehet hogy még sem, a jó ég tudja! De még mindig folyton magamnál tartom és csak időnként ellenőrzöm, hogy ott van-e a zsebemben, de nem olvasom el. Hülye dolog tudom, de talán még egy elfuserált vakrandi is jó arra, hogy kicsit elrángasson attól, hogy folyton ezen kattogjak, magyarán végülis jobb, mint az állandó agyalás. Azt már messziről látom, hogy a kávézó előtt ácsorgó alak nem túl lelkes, sőt még virágos se hozott, habár nem is baj, mert soha életemben nem voltam képes életben tartani egy élőlényt. Mázli, hogy a Roxfortba hozott állatom bagoly, mert nem nekem kell róla gondoskodni. Ha így lenne, szerintem gyakran kellett volna cserélni és tuti, hogy egy idő után megunták volna a szüleim. - Hali! - állok meg a srác előtt, akiről sejtem, hogy ő lehet a delikvens. Annyit tudok róla, hogy mi a neve, meg hogy barna hajú és itt kint bizony csak ő ácsorog. Én meg késtem vagy tíz percet, szóval elég kitartó volt, vagy ez már egy másik alak, aki nem is rám vár... Hamarosan kiderül majd. - Maia vagyok, ha te meg Dwight, akkor elvileg nekünk van most valami találkozónk, randink, vagy valami hasonló. Nekem az is elég ha iszunk egy forrócsokit, mert rohadt hideg van! - hadarom, kicsit talán hosszabban, mint kellene és még egy mosolyt is villantok hozzá. Én sem öltöztem, amúgy túl, főleg mert hideg van és a franc se fog ilyenkor szoknyát venni - habár Zoe megpróbálta rám erőltetni. A nadrágom sima farmer, a kabátom vagy térdig és és piros, a kesztűm fekete és az ujjvégeim szabadon vannak. A szőke hajam kikandikál a zöld sapka alól, szóval úgy festek, mint akire ráömlött egy fél színpaletta, vagy öt perc alatt öltözött és mindent kikapott a szekrényből, amit sikerült. Ha netán bemegyünk csak még jobban fokozódik a látvány, ugyanis a hajam eléggé extravagáns átmenettel van vágva, kissé göndörödik, ezért ide-oda áll, mint aki két napja nem fésülködött. A szemem vastagon feketével van kihúzva, a számon mélyvörös rúzs, ami csak még látványosabb a fehér böröm miatt. A kabát alatt pedig egy fehér blúzt viselek, magas nyakút, de ujjatlant, hozzá egy fekete-piros csíkos kötött mellényt.
Én és a randizás.. Főleg egy vakrandi! Amióta Autumn felszívódott, visszatértem a megszokott kerékvágásba, az éjszakai életet hajszolom, mint azelőtt, ugyanakkor kicsit visszafogottabban, amióta Daphne feltűnt a színen. A nővérem, meg a férje egészen családtagként kezelnek, egyszer még a kölyküket a kezembe nyomták, s fura volt egy lányt úgy a karomban tartani, hogy az csak pár hetes. Nem mondom, hogy rögtön felelősségteljes felnőtt lettem, de azért kicsit hatott rám a dolog, mivel karácsonyra is meghívtak. Furcsa ez az egész, nem rám vall, de talán annyit fejlődtem, hogy nem iszok annyit, csak a cigi és a kávé maradt függőségi szinten. Erre ez a Gerard kitalálta, hogy van valami lány a Roxfortban, akit egész tehetségesnek tartott még gyerekként a sötét varázslatok kivédéséből, s talán passzolnánk egymáshoz. Hát ezt meg hogy? Az alapján választok nőt, hogy kinek van érzéke az auror dolgokhoz? Baromság! Azért mondtam neki, hogy nézzen már ki valahogy, mert nem vagyok egy nagy beszélgetős alkat. A sakktábla hatvannégy mezője az én világom, csak a bábuk érdekelnek, a lányok meg csak arra a rövid időszakra, amivel a feszítő vágyakat le tudja kezelni az ember. De nem, a sógor bezzeg ragaszkodott ehhez a vakrandihoz, én pedig nem akartam összekapni a nővéremmel, úgyhogy kénytelen-kelletlen belementem. Vajon mivel győzték meg a csajt? A sakkon kívül nem vagyok egy főnyeremény, kétlem, hogy egy randin derülne ki, hogy én vagyok valakinek a zsánere. Már éppen vettem volna a kabátomat, vágom zsebre a doboz cigit, erre Daphne kiütötte a kezemből, és csúnyán nézett rám. Picsába! Engem nem kell megmenteni! Végül morogva elindultam, de közben rendeztem a vonásaimat, nem vagyok én kislány, hogy hisztizzek. Jó eséllyel amúgy se hiszem, hogy a lány kapható arra, hogy csak így elsőre feljőjjön a szobámba, úgyhogy elég búvalbaszott beszélgetés lesz ez. Na mindegy, virágot, ilyesmit nem viszek, hajat mostam, megfürödtem, de ennyi. Zsebrevágott kézzel várakozom a szerelmesek fagyizója előtt, valahogy nem érzem magamban az erőt, hogy azonosuljak a hellyel.
- Nem tudom, de bár tudtam volna. Így csak el kellett válnunk, pedig én felgyógyultam. – Értem én Frida próbálkozását, hogy keresi az összefüggéseket, de ettől még nem hinném, hogy a szüleimnek valami sötét ügyhöz lenne közük. Mindig engem akartak védeni, a legutolsók lennének a listámon, bármilyen gyanusítgatás kapcsán. A Herbs családot sem ismerem, de egyértelmű, hogy Frida gyerekkora sem bővelkedik boldog pillanatokban. Csoda, hogy hozzám képest ilyen vidám, nyitott személyiség tudott maradni. – Oh, látszik, hogy kettőnk közül te vagy a kezdeményező. Legszívesebb el sem válnék tőled, és majd’ megeszlek! – Próbálom én is a zavaromat valahogy elűzni, nem is szikrák pattognak köztünk, sokkal inkább lángra kapunk. Sosem volt senkim, a szüleim annyira vasszigorral fogtak, a bébiszitterrel inkább amolyan álombaillő, mesebeli volt a kapcsolatunk, de Frida úgy néz rám, ami minden eddiginél valósabb. Mintha mindig is ismertük volna egymást. Nem merültem el eddig a romantikában, de most mégis azt mondom, hogy minket az ég is egymásnak teremtett. A portré, amit említek, talán kétértelmű, hiszen egy fiú logikusan nem csak egy csinos, felöltözött lány rajzolgat, ha már olyan jó a fantáziája, hanem egy nem nagyon túlöltözöttet, erotikus felhanggal. Ezt egy élő modellel még pikánsabb így összerakni, és hát kérdés, hogy vajon mennyire jutna időnk a művészetre, ha netán elkezdi magáról lehámozni a ruhákat. Nem sokkal később már kézenfogva, zihálva szaladunk a sötétben a kertvárosi házak között, de Frida már a szomszédnál betalál egy ajtón, ami azonban nem egy másik ház, hanem ennek a vendégháznak valami melléképülete, lévén azt már messziről láttuk, hogy egy eléggé nagy kertről van szó, számos lehetőséggel, amit kiélvezhetnek a vendégek. Balszerencsénkre mi most egy cseppet sem élvezzük. – N-nem tudom.. Fogalmam sem volt róla, hogy Victoria egyáltalán él, nem hogy ilyesmikre képes. Úristen, nem, azt hiszen ez mind igazi volt. Megölték azt a fiút.. – Magunkra húzzuk az ajtót. Victoria társai közül az a fura, vicceskedő fekete srác a vörös melegítőben elszalad mellettünk, tehát most nyugi van egy pillanatra. Merő véletlenségből lepillantok Frida blúza alól kikandikáló melltartóra, mert bármilyen rémisztő is a helyzet, egyben izgalmas is. Különös vágy fut át rajtam, szinte már feszítő, látszik is rajtam némi ingerült türelmetlenség, noha ez nem neki szól. – Hívjunk segítséget? – Ha eddig olyan karakán és határozott volt, akkor próbáljon meg döntést hozni, én viszont azon kapom magamat, hogy a dereka köré fonom a tenyereimet, és próbálom nem a dekoltázsát figyelni. Valljuk be; sikertelenül!
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Annak, hogy nyomasztotta valami. Úgy értem lehetett a szüleiddel kapcsolatos valami negatív élménye, ami így rányomta a bélyegét? - próbálom világossá tenni, hogy mire is gondoltam az imént. Simán el tudom képzelni, hogy Victoriát is épp Caevan szülei vonták be ebbe a kérdésbe, s miattuk volt nyomott a viselkedése, csoda tudja. A saját szüleimből kiindulva egyeseknek messzire ér a keze és nem riadnak vissza a pszichoterrortól sem, de mondjuk ezt így nem kínálom neki arcba, mert tényleg nagyfokú tiszteletlenség lenne a részemről, úgy gondolom. - És hajlandó lennél megismételni valamikor? - elvörösödök kissé, mert olyan mintha az egom diktálná, hogy rajzoljon rólam portrét, de valójában nem így van. Zavarba jövök attól, hogy tüzetesen szemléljen, de mégis nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként lát az ő szemével, szóval a kérdés kiszalad a számon. Persze tovább nem sikerül ezt forszírozzuk, mert elszaladnak az események velünk. - Nagyon ciki. - súgom Caevannak, amikor az erőmre tesz megjegyzést. Nem negatív a szájából, nem is veszem úgy, de valóban kissé kínosan érint, mert én sem tudtam magamról, hogy ilyesmire képes vagyok. Viszont mivel nem is megyek itt semmire ezzel, így nem is ez lesz az a pillanat, amikor tesztelgetem a továbbiakban a képességemet, melynek tudatában se vagyok. Ez a smárolós játék eléggé a komfortzónámon kívüli, s már majdnem lobot vet elmémben a gondolat, mely szerint hálustennek, hogy nem én kerülök sorra, amikor olyasmit látok mit legvadabb rémálmaimban se képzeltem volna el. Ösztönösen sikoltok fel, s amikor Caevan mozdulásra ösztökél azonnal szaladok is vele, mert eszem ágában sincs itt maradni ebben a bizarr és nagyon valóságosnak tűnő vérszeánszban. - De ez.. ez mi volt? - makogok döbbenten, már amennyire futés közben képes vagyok összeszedett lenni. Felmerül bennem, hogy felfelé menni nem a legjobb ötlet, de nem akarnék lent maradni velük, szóval még így is ez volt a legvilágklasszisabb elgondolás. - Mi van ha csak színház volt? Ha csak valaki játszott velünk és az elménkkel? - próbálom meg félrehúzni Caevant, ha esetleg találok valami félig nyitott ajtót, ami olyan helyiségbe vezet, amit magunkra zárhatunk, s ahol beszélhetünk.
- Mármint minek az okai? – Kezdek kicsit belezavarodni, már én sem tudom hirtelen, hogy Victoriáról kérdez, vagy az egykori bébiszitteremről. Kicsit azért kínos, hogy a hozzám közeli lányokról beszélgetünk, de Fridát ez mintha cseppet sem zavarná. És lássuk be, igazi kapocs nem volt egyikükkel sem, hiszen Victoriát egyszer láttam, és az egy percnyi gyors beszélgetést leszámítva sosem voltunk kettesben, a bébiszitterem pedig inkább valamilyen nővér funkciót töltött be nálam, bárminemű vonzódás inkább testvéri szeretetnek volt betudható. Nyilván engem sokkal pocsékabbul érintene, ha kiderülne, ha Frida csupa fiúval volt körbevéve, akik hogy is mondjam, többet akartak tőle. – Tudod én inkább a számmisztikában jeleskedek, minden más, esetleges művészi ábránd inkább a fióknak készül. És nyilván nem most jöttél le a falvédőről, azért elmondom amolyan képmutatás nélkül, hogy már.. lerajzoltalak a közelmúltban. – Azért itt nekem is sikerül enyhe pírt előtérbe tolnom, és ha kiváncsian nézne vissza, nem is kell belelátnia a fejembe, hogy nyilvánvaló legyen, nem sok ruha lehetett azon az alakon. Hát mit csináljak, a bénázásaim közepette mégiscsak srác volnék, és Frida tekintheti ezt a vonzalmat igazi bóknak is. A külseje mindig a zsánerem volt, még vizihulla alakban is csak arra a képre koncentráltam, amit róla legbelül őrzök. A vendégház meghitt hangulatáig viszont nem jutunk már el, mert más vendégekkel találkozunk, beleértve magát Victoriát, és a barátait. Na meg a különös, megszeppent srácot. Alice csak felkacag, nem adja vissza a pálcát, de azon már összenéznek, ahogyan Frida össze is töri az asztalt. – Oh, de jó erőben vagy. – Szólalok most meg én is, de közben bólogatok arra, amit odasúg nekem. Leülök ugyan a körbe, Frida kezét szorongatva, de nagyon nem tetszik nekem ez az egész. Nagyon nem. – Nos Freddie? Te vagy a legfiatalabb, kezdd te. – Szólal meg Victoria, mire a srác bizonytalanul bólint. Megpörgeti az üveget, ami pörög egy kicsit, és pont úgy áll meg, hogy Victoria lesz a célpont. A srác még nagy bizonytalankodva hümment, hogy most akkor mit kérjen, de nagyon nem tud választani. Vic végül odaül elé, és megsimogatja az arcát. – Hunyd be a szemed, akkor kezdjük egy apró csókkal, amíg kigondolod. – Rosszat sejtve nézek körbe, Victoria ennyire közvetlen lenne? A fiú végül bólint, behunyja a szemét, készül a csókra, mire Victoria miközben közelebb hajol hozzá, a lapockáihoz illesztett tőröket rántja elő hátulról, amit eddig mi sem láttunk, s tövig mártja őket a fiú koponyájában. A két fegyver recsegve ropogva tör utat magának, a fiú sikoltozik, ahogyan érzi, hogy elhagyja az élet. Victoria barátai felpattannak, hogy az üres poharakat odatartsák a spriccelő, ömlő vérhez. Pár pillanatnyi lefagyás után pattanok fel én is Fridát magammal húzva, de nem kifelé igyekszem, sejthető módon azt biztosan bezárták, hanem fel az emeletre, hátha onnan ki lehet valahogy jutni. – Basszus-basszus-basszus.. – Motyogom, kettesével véve a lépcsőket, remélve, hogy Frida nem lassít be, mert ha kitalálja, hogy szálljunk szembe ezzel az öt őrülttel…
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Gondolod, hogy a szüleid voltak az okai? - jut eszembe az ötlet, s még azelőtt sikerül kimondjam, hogy feltűnne mennyire tapintatlan is tőlem ez. Nem ismerem a szüleit, nincsen jogom ítélkezni felettük és azzal gyanusítani őket, hogy miattuk lehetett bármi kellemetlen érzése bárkinek, de ahogy felhozza Victoriát egyszerűen bevillan és nem tudok szabadulni a gondolattól, így hát.. a kimondáshoz vezet. Nem kérek viszont elnézést, csak bocsánatkérően lesütöm a szememet. De nem merem még tovább ragozni a témát, nehogy rontsak a helyzeten, így inkább szavakkal nem fókuszálok erre tovább. - Az.. - mosolygok rá egészen közelről ajkaira - nagyon jó dolog. - duruzsolom élvezettel. Szívesen lennék már abban a vendégházban, kettesben vele. Nem azért, mintha annyira egymásnak esős típus lennék, hiszen teljesen tapasztalatlan vagyok a témában, de azért gondolataim nekem is vannak. Melyektől még gondolatban is elpirulok, de ez a tényen nem változtat. Viszont ember tervez, Merlin meg végez, ahogy mondani szokás. A vendégházas téma kicsit sem úgy kezd alakulni, ahogy tűnt. Jócskán társaság - és titok - többletébe kerülünk egy pillanat alatt. - Add vissza, de azonnal! - háborodok fel az Alice nevű lányra, s dühömben a kezem ügyébe kerülő első tárgyra rácsapok ököllel. Valamiféle asztal lehet, igazából nem figyelek, csak akkor döbbenek meg, amikor összetöröm, mintha legalábbis téglát vágtam volna rá. Ilyesmi eddig nem fordult elő velem soha, de igyekszem palástolni, hogy saját magamat is megleptem, s még hozzáteszem: - Mert ha nem, akkor a kis pofid lesz talán a következő áldozat. Nem vagyok egy verekedős típus, de sportos igen. S a VMSen megtanultam küzdeni is, még ha a magánéletben nem is szokásom az ilyesmi. De ez a pálcaleévtel nagyon nem volt ínyemre, s ennek ahngot is adok. - Ha ez valami ivós játék, akkor előre szólok, hogy szó se lehet róla. Semmit nem iszom vagy eszem, amihez közük van.. - súgom Caevan fülébe, amikor letelepszem mellé. Egyik részem kíváncsi a másik viszont nagyon nem az, szóval ebben a furcsa mennék is meg maradnék is érzésben elmerülve várom, hogy mi is lesz ez az üvegpörgetősdi na meg a "játék közben elmondom".
//Anyamganipuláció 1. szint: Egyszerűbb anyagokat át tud alakítani hasonló anyagokká (fát papírrá, téglát agyaggá, követ homokká). Nagyon korlátozott mértékben a saját testét is tudja manipulálni, ilyenkor a keze vagy picivel keményebb lesz (kb. mint a tégla) vagy nyúlósabb (mint a gumi).
-Igen, amolyan több mint testvéri viszony volt köztünk. Aztán végtelenül szomorú volt, hogy el kellett válnunk, de láttam rajta, hogy meg van könnyebbülve, hogy élek. Mintha nyomasztotta volna valami, ahogy annak idején Victoriát.. – Csóválom meg a fejemet, nagyjából úgy érzem magamat, hogy a környezetemben a csinos lányok mind valami sötét titoknak az áldozata, csak én nem tudok úgy érdemben semmiről. Ehhez képest Frida nyitott könyv, most mondta, hogy akár a világ végére is megszökne vele. Talán mert a huga már halott, és nem nagyon köti ide semmi. Ami már csak azért is érdekes, mert ha jól tudom, ő is tagja volt a világverő VMS csapatnak, és amúgy is olyan ruganyos, sportos alkat, ezzel biztosan lehetne kezdeni valamit. Én szívesen maradnék, megismerném a családját, Galennel egészen jól sikerült a kocsmai bunyónk. – Ó, ez csak amolyan ábránd, nem sok a művészi vénám. Inkább csak szeretek érzékenykedni, elvarázsolódni. Mmm.. – Feledkezek bele az édes szájrapusziba, most már ezt vehetem amolyan állandósult boldogságnak, hogy nem vagyok egyedül, nem kell ezen a vészterhes titkon magányosan rágódnom, hiszen itt ez a gyönyörű, és kezdeményező lány, aki nem hagy belesüppedni a melankóliába, beszéltet, és ezek a kezdeményezések. Egyre többször felejtjük egymáson a kezünket is, nem csodálkoznék rajta, ha olyasmi gondolatok jutnának eszünkbe, amihez én úgy gondoltam, hogy kicsi vagyok, de elképzelhető, hogy ez csupán a szüleim okozta nyomás, hogy mindig gyerekként kezeltek, noha már elmúltam húsz is. – Felelsz vagy mersz? Mármint? – Kérdezek vissza, mert az öt, vagyis hat ismerős nekem tényleg újdonságnak hat, hebegek-habogok rendesen. Victoriát akkor láttam, amikor az eljegyzés éjszakája volt, de most nagyon azt látom rajta, hogy ideje lenne, hogy elmondja, hogy mi is maradt ott félbe. Én nemet intek, nem kérek semmit, sőt, kicsit be is vagyok tojva. Az Alice nevezetű lány egy nonverbális varázslattal ki is röpteti Frida kezéből a pálcát, és zsebre vágja, ezzel nem erősítették a bizalmunkat. Továbbra is Victoriára meredek, miközben Max bólogat Fridának, hogy naná, hogy ők. -De hát.. mi történt? – Majd a játék közben elmondom. – Biccent Victoria a szőnyegre mutatva, amin a társai is helyet foglalnak. Sonja poharakat készít elő, de Max nem hoz hozzá innivalót. Valami mágikus vajsör jön majd belőlük? Hm.. Jobb hijján vállat vonok, és Fridát lehúzom magam mellé a szőnyegre. A nyuszi szemüveges srácot még be sem mutatták.. Victoria egy üveget ad a srác kezébe, aki nagyot sóhatja elkezdi megpörgetni, én pedig közben Fridának sandítok, most már a pálcája sincsen meg, de mi a jó életre kellenek az üres poharak?
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Biztos őt is nagyon megviselte az eset. Az elmondásod alapján kedves volt, nem hiszem hogy könnyen megemésztette a balesetet pláne mert komolyan meg is sérültél benne. - gondolkozom hangosan. Ez tipikus én, képes vagyok olyas valakikről lamentálni, amiről semmiféle előismerettel nem rendelkezem. Próbálom én a jót látni mindenkiben, nem viselkedni előítéletesen, bár tény és való, hogy a szüleim és az öcsém tekintetében azért erősen kilóg a lóláb. Bennük semmi jót nem vennék észre valószínűleg akkor se, ha kinyomná a szemem. Mondjuk Galen legutóbb tudott bennem szánalmat ébreszteni úgyhogy lehet az is, hogy ő kivétel lenne a listán. - Szoktál énekelni? Júj, hát azt imádnám! - szívemre teszem szabad kezem, lelkes-elfogódott csillogás üli meg tekintetemet és ajkaimról le se tudnám vakarni a mosolyt, ahogy elképzelem a jelenetet. Olyannyira belefeledkezem a gondolatba, hogy örömömben menten odahajolok Caevanhoz és egy puszit nyomok az ajkaira. A dolgok viszont nem várt fordulatot vesznek, s kissé lehervad ajkaimról az öröm. Pláne, mert úgy tűnik, hogy nem illúzióval van dolgunk, hanem ezek - akárkik is legyenek Victoriával - tényleg itt vannak. Ami egyet jelent azzal, hogy nem halottak. És azzal is, hogy a vízihulla-küllemem nem egy holttest DNS-éből nyertg százfűlé főzet eredménye volt. Ami egyrészt jó hír, mert nagyon undinak tetszett a dolog, hogy a halott Victoriává változtam, ám másrészt pedig durva. Hiszen valami sötétebb mágiáról lehet szó. - Rázós? Belekeveredtél valamibe? - akadok meg itt és nem is figyelek a nevek felsorolására. Agyrém a csaj! Ha valami gázba keveredett nincs az isten hogy hagyjam magunkat belevonni. Nem, mintha hirtelen lenne ötletem mit is tehetnék. - Ti szerveztétek a nyereményjátékot? - kérdezem és bár bemenni nincs kedvem, de mégis belépésre agitálom Caevant. Hiszen hát valami nagyon bizarr van ebben, s a kíváncsiságom is hajt meg az is, hogy rendet tegyek. Én, a jóindulathuszár igazságosztó. Nevetséges egy cím lenne azt hiszem.
- I-igen, elég meghatározó mérföldköve volt az életemnek, de.. ideje már talán felnőni. Nos nem, azóta nem. – Érdeklődően döntöm oldalra a fejemet, lehet, hogy neki is volt bébiszittere? Az angol nemesi családok tekintetében ez elég gyakori, csak éppen Frida Herbs, és lehet, hogy náluk ahonnan jöttek teljesen más a divat. Azt, hogy én mit éreztem a bébiszitter irányában, sosem tudtam igazán megfogalmazni, lehetséges, hogy valami gyerekes szeretet volt, szerelemnek talán nem is nevezhető. Felderülök rajta, ahogyan nevet, ez a vidám, cukin lányos mély hang olyan bájosan csilingel, majd’ megzabálom, az arcom már nem először pirul ennyire ki. Bele vagyok szeretve minden apró porcikájába, s aligha hiszem, hogy ez holmi fellángolás, ami majd egy idő után csökkenne, elapadna. Nyelek egy nagyot, ahogy kérdez, mintegy kimondatlanul is rá kell vágnom az álmomat. – Verona! Látni a klasszikus Rómeó és Júlia erkélyt. Akár még fel is énekelni neked lentről. – Bólogatok, engem aztán nagyon érdekelne az általa említett Lengyelország is, a hideg vízben talán egy kicsit összemegy az ember micsodája, hogy fél órán keresztül kell kicsalogatni, de sebaj, ha az ember olyannal van, akivel csak úgy repül az idő, hát annyi baj legyen! Nem vagyok egy nyaralós alkat, engem úgy neveltek, hogy tökig begombolkozva kell lenni, az elegáns, úgyhogy nem csoda, hogy ha a mostani randira ujjatlanban jöttem, Frida mellett végre merhetek önmagam lenni! A panzióban viszont állati furcsa, hogy nyitva is van, valaki be is hív, s amikor átlépjük a küszöböt, akkor ott van a furcsa ötös, élükön magával Victoriával, aki maga után húzza azt a szemüveges srácot, vélhetően valami mugli lehet.. Vagy hugrabugos vesztes, tudomisén. Én is lehetnék a helyében, attól félek. Frida varázslata hatására semmi sem történik, Vic furcsálkodva nevet fel. – Naaa.. kis barátnőm, hát kinek hiszel minket? Caevan, keblemre! – Int, de a szemüveges srác olyan kis esetlen, hogy végül nem engedi el a kezét. – De hát.. Victoria, azt hittem, hogy.. meghaltál. – Ugyan, csak rázós lett a talaj, kicsit fel kellett szívódnom. Hadd mutassam be a barátaimat. Max, Alice, Sonja és John. – A félmeztelen srác szólal meg igen barátságosan, ő lehetett az, aki beinvitált minket. – Mondom, hogy gyertek csak be, gondolom sok az átbeszélnivalótok. Italt? Chipset? Most kezdünk majd társasoszni. Amolyan felelsz vagy mersz. Ugye nem hagyjátok ki? – A többiek pillantása viszont nagyon furcsa. Sonja kifejezetten fenyegetőnek tűnik, John inkább kiváncsi, Alice pedig mintha nagyon várna valamire, amit már alig bír tényleg kivárni. Fridára sandítok, ez rohadt gyanus, és Victoria miért rendezte meg a saját halálát? Ha bajban volt, hogy menekült meg? Mégis a fiatal, szemüveges srác az, aki miatt nem lépnék le, Victoria nagyon akar tőle valamit, és kétlem, hogy ő lenne az eszményi pasija..
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Mondjuk azért ebben kivételesen érthető volt a szüleid reakciója. Én se örülnék, hogyha valaki veszélybe sodorná a gyerekemet. Bár tény, hogy nem is bíznám szitterre, szóval.. hiányzik neked? Találkoztatok azóta? - én és a kérdezési mániám megint felüti a fejét. Igazából az nem esik le, hogy gyengéd érzelmei lettek volna a lány iránt, de az hallható, hogy kedvelte/szerette őt, s így valahogy adja magát a kérdés, hogy esetleg találkoztak azóta. vagy hogy szeretne. Igazából nem lenne ellenemre, szóval bár nem mondom ki egyelőre, de szinte fel is ajánlanám, hogy segítek megkeresni, ha nem tudja hol van mostanában, vagy ilyesmi. - Annyira furcsa ez. Hiszen a pénz nem lenne kevesebb akkor, hogyha a családdal is tölti az idejét. Oké, persze akinek nagyon sokat kell dolgozni az más, de általában akiket felvet a pénz azok pont nem arról híresek, hogy halálra dolgoznák magukat már azon a szinten. - osztom meg vele a gondolataimat. A szüleim is régebben több munkával voltak ellátva, de ahogy nőtt a hírük egyre inkább csak a partikra és az estélyek miatti kimaradásokra emlékszem. aztán az is lehet, hogy nem láttam bele a mélyére, de hogy őszinte legyek nem is akarok. - Komolyan nem? Hű, hát ezen segítenünk kell! - nevetem el magam lelkesedésemben. - Annyi szép hely van, érdemes kihasználni, hogy mi könnyebben utazunk, mint a muglik. Hová mennél szívesen? Nekem nagy kedvencem Lengyelország, s a lengyel tengerpart, bár tény, hogy nem az a klasszikus tengerpart, mert elég hideg a víz és szokni kell, de van benne valami bájos. Elég sokat voltunk ott, amikor kicsi voltam. Lelkesen csacsogok a lehetséges kirándulásról és utazésról, s közben elérjük a panziót. Belépve már az is fura, hogy egy idegen hangot hallottunk, de amilyen látvány a szemem elé, szemünk elé torul az még meredekebb és olyasmi, amire cseppet se számítottam. Reflexből nyúlok szabad kezemmel a pálcám után, s bár talán elég eltúlzott belépő tőlem, de azonnal rájuk eresztek egy kimutató varázslatot. Hogyha ez valamiféle hülye vicc, s nem a valóság, akkor jobb lenne tudni. Viszont nincs az a hatalom, ami rávehetne arra, hogy eleresszem Caevan kezét. - Demonstrate!
- Igen, autóbaleset miatt volt, de a kettőnk közös hibája volt. Hülyéskedtünk, viccelődtünk, és nem figyelte az utat. Tudom, ő volt a felnőtt, és mindenki őt hibáztatta, egy szakadékba estünk, de kész csoda, hogy megúsztunk szinte ép bőrrel. Pár napon belül ki is engedtek a kórházból. Akkor ő elbúcsúzott tőlem, mert a szüleim elbocsájtották. – Foglalom össze kissé megilletődötten, hiszen a bébiszitterem bár sok évvel idősebb volt, mint én, de azért Frida láthatja rajtam, hogy talán gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. Mint egy nővér? Meglehet. De talán többről is szó lehetett. – Egyértek veled.. Akinek sok a pénze, azt hiszi, hogy a személye fontosabb annál, mint hogy a családjával töltse az idejét. – Csóválom meg én is a fejemet. Egyre inkább megismerjük egymást, vesszük észre a kapcsolódási pontokat, s egyáltalán nem ördögtől való, hogy ő meg én. Akár valami komolyabbat is, mint egy esetleges lányszöktetés. Vagy esetemben fiúszöktetés. Cuki, és egyben megdöbbentő, hogy Frida kész lenne értem mindent feladni. Mint ahogyan engem sem izgatott, a vizihulla külseje, hiszen tudom, hogy valójában milyen. A fülig piruláson azért halványan mosolygok, nincsen ebben semmi különleges, csak jeleztem, hogy nekem nem szégyen bevallani, hogy tökéletesen kezdő vagyok a témában. A külsőm ugyan indokolná, valahogy a szigorú neveltetés, és a bizonytalanságom mindig visszavetett ebben a helyzetben. – Én még az országot sem hagytam el sosem, de.. veled szívesen látnék világot. Ha komolyan gondoltad azt a szöktetést. – Nevetem el magamat, vidoran bólogatva az említett ételen. Érdekesnek tűnhet, hogy valami édeskés alap tésztára sós belsőt rakva, talán a skótok csináltak már hasonlót. Én vagy nyolcadrészt skót vagyok, de még ott sem jártam, valahogy a szüleim úgy fognak, mintha valami toronyba zárt királylány lennék. Frida vajon a szőke herceg, aki ki tud menteni ebből a szorult helyzetből? Beljebb lépünk még a furcsa hang ellenére is, és a kertvárosi panziónak tűnő ház alsó szintjén, valami fogadószoba terül el. Nem is lenne a megszokotton túl különleges, de néhány fiatalabb idegen van ott. Egy félmeztelen pasi egy kvaffal a kezében, egy feketebőrű srác melegítőben, egy táncosruhás lány, illetve egy távolkeleti szépség, aki most valami bájitalos üveget ráz. A félmeztelen pasi dobálgatja a kvaffot, s bátorító mosollyal néz ránk. – Na csakhogy, mi tartott eddig? – Szorongatom Frida kezét, tökéletesen értetlenkedő zavaromban, amikor az egyik emeleti lépcsőről nem más sétál le, mint halottnak hitt menyasszonyom, Victoria, maga után lágyan kézen húzva egy nálunk is fiatalabb, szemüveges srácot, aki nagyon meg van illetődve. Victoria hamiskás mosollyal int, Frida viszont érzékelheti, hogy egyre jobban be vagyok tojva, nagyon rámarkolok a kezére, megszólalni sem tudok hirtelen.
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
-Autobalesetetel? - hokkenek meg ezen eroteljesen. -A babysittered miatt tortent? - kerdezek bele, mert bar talan nem illik es nem is kene feszegessem de nem tudok csakugy siman elmenni az információ mellett. Mert amivel kiegészíti, hogy csoda, hogy nem maradt ott.. hát attól megszületik utólagosan is az aggodalom szikrája szívemben. Jó, lehet hogy hülyeség, de akkor is így van, nem tagadhatom le, hogy ez az igazság, amely a kérdezősködésem mögött húzódik. - Érdekes, hogy a szegényebb réteg meg tudja oldani, hogy szeretetben felneveljenek dajka nélkül is sok gyereket, de bezzeg a gazdagoknál mindenre az első megoldás az, hogy fizetnek valakinek, csak végezze el helyettük. Mindegy, hogy az egy munka vagy a gyerekek felnevelése. - kissé keserűen húzom el a szám. Hiába, ez valószínűleg olyan traumája az életemnek, amin sose fogok tudni átlépni. Egy biztos, hogy én nem így szeretném csinálni, ha majd lesz gyermekem egyszer. Kérdezek az étkezésről, de a válaszba ahogy belekezd igencsak földig pirulok. Remélem, hogy nem kezd el izzadni a tenyerem, mert nagyon ciki lenne produkálni ilyesmit, így kéz a kézben romantikusan sétálgatva. Próbálok az ételre koncentrálni inkább, s nem a szeretkezős felvezetésre, gondolataim között mindenféle recepteket reptetek. - Van egy magyar étel, hortobágyi húsospalacsinta a neve. A Hortobágy azt hiszem valami tájegységük, de ebben nem vagyok biztos. Sosem jártam arra, cska az egyetlen fogadáson, amire a szüleim elvittek volt nemzetek konyhája, s ott minden ételről írtak pár sort. Mármint a hazájáról. Nagyon ízlett, s megkértem az akkori dadusunkat, hogy keressen nekem receptet hozzá. Együtt megtanulétuk. Azt szívesen elkészítem neked. - kacsintok rá, s már teljesen rá is lelkesülök a témára, amikor megüti a hang a fülemet. Kissé össze is rezzenek tőle. - Hát az fura. Nem erről volt szó. Lehet, hogy rossz helyen járunk? - súgom oda Caevannak.
-Veled minden értelmet nyer. Mintha nem az számítana, hogy mit teszünk, hanem hogy együtt. – Bököm kissé túltolva az érzelmi faktort. Sutának érzem magamat mellette, mintha valami jobb, erőteljesebb srácot érdemelne, én pedig nem vagyok éppen kezdeményező, vagy bátorító, inkább én magam szorulok megmentésre. Amit lássunk be, Fryderyka a maga hősies stílusában meg is tesz, nem véletlenül griffendéles. – A szüleim gyakorta elutaztak, gondolom zavartam őket, kettesben akartak maradni. Ő nem volt aranyvérű, inkább csak egy lány, aki mugli származásúként elvégezte a Roxfortot, és bizonyítani akarta a világnak, hogy ér valamit. – Csóválom a fejemet, igazság szerint nagyon régen nem találkoztunk a lánnyal, aki szinte a nővérem volt. Mikor is volt? – Áh, dehogy.. semmi gond. Végül amikor autóbalesetünk volt, akkor a szüleim végleg elküldték. Csoda, hogy túléltem. – Húzom el kicsit a számat, azért a szüleim elég szemét módon bántak akkor a bébiszitteremmel, holott bárki hibázhat, még abban sem vagyok biztos, hogy ő volt benne a ludas. Kedves mosollyal intek végül nemet. – Végülis igen, a varázslók között gyakori a dajka, magántanító, nevelő. A bébiszitter is ilyen. A szüleink olykor túlságosan kemények, és komolyak. – Adok igazat, és feldereng bennem, hogy maga az angol királyi család is bentlakásos iskolába küldi az utódait, de még csak nem is nagyon foglalkoznak velük, még a babakocsiban is valami szolga tolja a kisdedeket. – Oh, szerintem kár lenne ebben hinned. A szüleid nyilván büszkék rád, rátok. – Végül gyalog indulunk el az utcácskákban, kéz a kézben, kissé még lóbálom is a kezünket, amolyan idétlen mosollyal. Valahogy dúl bennem a két véglet közti irracionális ugrándozás, hol kisgyereknek érzem magamat, aki bármit megengedhet magának, a következő pillanatban pedig olyan vágyakozó pillantásokat vetek Frida irányába, mint akiről lerí, hogy nem érné be holmi csókokkal. – Ez jó kérdés Frida. Tudod, én hallottam, hogy valaki nem tud választani mondjuk a szerelmekedés és a finom ételek között. Mivel nekem előbbi valahogy nem jött össze, szinte csak az tesz boldoggá, ha eszek. És hogy mit? Főleg ragadozó vagyok, de a palacsintát is imádom. Ha ezt a kettőt tudod kombinálni valami csirkehusos pörköltet összetekerve mondjuk.. Húú akkor már meg is vettél. – Odaérünk lassacskán a vendégházhoz, amely különös módon tényleg önálló a többi háztól errefelé, de sebaj, legalább nem lesznek rokonaink. Már nyitnék is a kulccsal, amikor látom, hogy az ajtó résnyire már nyitva is van. Sőt, bentről egy lágy, bársonyos fiatal fiú hangja szól ki. – Gyertek csak be.. – Ijedten pillantok Fridára, nem csak kettesben leszünk. Vajon visszahátráljunk?
♫ In love again ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Titkok hálójában ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- De csak ha tényleg szeretnéd. - teszem még hozzá, mert komolyan nem szeretném ráerőltetni. Bár abban van valami nagyon cuki számomra, hogy felüti fejemben magát a gondolat, mely szerint csak azért tenne meg valamit, hogy azzal a kedvemre tegyen. ez olyasmi, amit Ericán kívül senkitől sem tapasztaltam még az életben, s még magama. gondolat is hihetetlen, de szívmelengető a számomra. - Babysittered? Nahát! De miért volt rá szükség? Hiszen te fiúnak születtél, te továbbviheted a család nevét meg minden.. - a döbbenettől elkerekednek a szemeim. Nekünk is voltak nevelőink Ericával, de Galennek sosem, őt mindenhova magukkal vitték a szüleink, hordozták, mint egy jogart. - Nem akarlak megbántani, bocsi ha nagyon fiúgyerek-gyűlölőnek tűntem. - húzom el a számat, majd tovafűzöm a magyarázatot: - A húgomnak és nekem is voltak olyan személyek az életünkben, akik egy szülő feladatait látták el. A babysitter is ilyesmi, nem?Csak azért döbbentem meg, mert egészen eddig azt hittem, hogy amiatt bíztak minket másra, mert nem voltak elégedettek velünk, hisz lányok vagyunk. - vállat vonogatok ugyan, mintha mindegy lenne az egész, de valójában le se tudnám tagadni, hogy ez mind a mai napig fájó pont nekem. - Eléggé fura, bár valószínűleg ez a lényege az egésznek. Ilyen nagyon direkt módon akarják reklámozni magukat. Ha negatív felhagja lesz, az is reklám végül is. - lamentálok immáron a kulccsal a kezünkben. Amnnak örülök mondjuk, hogy nem látom Caevan arcán, hogy megütközött volna a hoppanálós ötletemen. Mert az eszembe se jut még így most sem, hogy amúgy nem is tudnánk megtennij a korlátozások miatt. Csak azon kattog az agyam, hogy miként juthatott eszembe ilyen ökörséget mondani a hálóruházatról. Pont egy randevún. Ujjaimat jólesőn fonom övéi közé, s lépdelek vele a megadott irányba. Kifejezetten melengeti lelkemet, hogy egységünket kifejezte ekképp, hogy megfogta a kezemet. - Több is, igen. Ahogy említettem korábban, nálunk azért történt így, mert nem voltunk elég jók ahhoz, hogy a Herbs család koronájának ékszerei legyünk. Öhm.. azt mondták, hogy miénk a konyha is, s fel lesz szerelve meg töltve mindennel. Van valami kedvenc ételed, ami ha eszedbe jut, akkor boldogsággal tölt el? - kérdezem közben. Én nagyon szeretek enni, bár tény és való, hogy ezen szenvedélyemet a szőnyeg alá seperve nyíltan nem vállalom, hiszen manapság inkább stresszevő vagyok, amit a mozgással vezetek le, hogy ne kerekedjek annál jobban, mint amennyire teszem. Viszont határozottan mosolyoghatnékom támad, hogyha a juharszirupos palacsintára gondolok fáonyaszemekkel. Mert ez olyasmi, ami valamiért indokolatlanul mindig az otthont jelentette nekem. ezért feltételezem, hogy Caevan is rendelkezik ilyesmivel. S nagyon remélem, hogy amit majd esetleg mond azt tényleg el is tudom készíteni neki. Szeretném meglepni emígy.
