2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Érdekes felvetés ez Alitól, bár hogy én mondjuk mernék-e effélét bevállalni arról sejtelmem sincs. Ha azt nézzük, hogy az a rejtélyes valaki azóta se adta vissza a rajzaimat... Valójában a legtöbb alkotásom azt hiszem túlságosan személyes és nem biztos, hogy megmerném mutatni idegeneknek, főleg nem a nevemet adva hozzájuk. - Ha magamból indulok ki, talán mások is félnének picit a nagyközönség elé állni, de leht, hogy nem mindenki úgy van ezzel, mint én. - mondom azért ezúttal csendesebben. Na igen Ali tudja jól, hogy nem vagyok az a magamutogató fajta. Szeretek alkotni, de hogy mindenki az én rajzaimat nézegesse, az azért elég ijesztő, főleg ha még a nevem is oda lenne írva. Az is hónapokba telt, mire normálisan sikerült végre Alival beszélni, és még a szobatársaimmal, vagyis a volt szobatársaimmal se ártana dűlőre jutni, nem hogy kiállítani a rajzaimat. Mi van, ha az a rejtélyes A vérszemet kap és direkt odacsempészik azokat is, amik nála vannak? - Végülis ebben igazad lehet és jó lenne megnézni milyen a muglik mozija. - gondolkodom el, el is mosolyodom a végén, hiszen nehéz Alinak nemet mondani, meg hát valójában nem is nagyon akarok. Olyan sokáig tartottam be a szabályokat és zártam önként magamat ketrecbe, hogy igenis jó érzés önálló döntéseket hozni, akár olyat is, ami valamiféle kiskapu, vagy simán totál szembemegy a szabályokkal. - Akkor jó, mintha nagyon elgondolkodtál volna. - nézek vissza rá, hiszen tényleg olyan, mint aki nagyon elbambult, bár azért Ali esetén ez annyira nem is lehetetlen dolog. Elvarázsolt személyiség, nagyon tud csapongani. Ki tudja, hogy mi jár épp a fejében. Amikor viszont reped az inge, ijedten pillantok rá, hiszen ha tényleg maradt egy tüske, akkora, hogy még az inge is megrepedt akkor mégis hogy nem vettem észre? - Jesszus, nem fáj nagyon? - állítom meg azonnal és bár próbálja elviccelni a dolgot én azért nem tudom csak úgy annyiban hagyni és muszáj megnéznem a hátát. Tény, hogy eddig nem nagyon nézegettem, mert vagy szemből voltunk, vagy oldalt, de most igenis egyértelmű, hogy több apró tüske is van a hátában, amik eddig ügyesen elbújtak és talán nem értek olyasmit, amitől nagyon érezte volna őket. Rosszabb esetben valamilyen anyag volt rajtuk, amitől Ali nem érezte elsőre. De hát csak nem tennének az udvarra egy mérgező bokrot? - Nem érzed magad rosszul? Ha eddig ezek így elbújtak az semmi jót nem jelent... - igen most megint határozottan aggodalmas a tekintetem és nagyon óvatosan megpróbálom elhúzni annyira a kiszakadt inget, hogy megnézzem a hátát. Fura zavarbaejtő azért a helyzet, pedig végülis közös szobánk volt, úgyhogy lényegében bármennyire is igyekeztem minden szobatársamat láttam hiányos öltözetben, de ez most mégis más helyzet. Finoman megérintem a tüskék környezetét, hogy mennyire érzékeny, vagy nem látszik-e valami ijesztő elszíneződés. Remélem, hogy nem valami komoly, vagy akkor nagyon kapkodni kell a lábainkat. És Ali fejében még az is megfordult, hogy ne menjünk egyből a Gyengélkedőre!
Elgondolkozom, de bevallom nagyon nem rémlik a két diák, de azért erre is felélénkülök. - Oh ez szuper jól hangzik! - aztán eltűnődöm - Vajon milyen lenne egy kiállítás a sulin belül az alap évfolyamosok rajzaiból is..? Biztos vagyok benne, hogy sok olyan tehetséges diák van az iskolában, aki örülne egy ilyen lehetőségnek. Vagy ki tudja.. nem értek hozzá melyik művész hogy élne meg ilyesmit. Bár az is igaz, hogy tuti valami védővarázst tetetnék a kiállító felületekre, hogy a “viccesebb” kedvűek ne tudjanak kárt tenni vagy gúnyt űzni a kitett alkotásokból. - gondolkozom hangosan, kissé totálisan elkalandozva a kiállításról. Meg aztán a mozi is szóba kerül. Szórakozottan ártatlan képpel felhúzom a vállaimat és széttárom a karjaimat - Gondolom nem tették volna lehetővé az ilyen utazási formát, ha nem lenne szabad. És késő délutánig szerintem vissza érünk. - bíztatom csillogó szemekkel, nem teljesen indirektben tolva, hogy “Menjünk! Menjünk! Menjünk! Menjünk! Menjünk! LÉÉGYSZIII” Azért a számat össze préselem várakozóan és teret hagyva Sun-hinek is, hiszen ha azt mondaná esetleg, hogy mégsem! Akkor nem próbálnám meg ráerőltetni. Beérném a galériával. A térképeket is nagyon szeretem, és ugyanúgy vele tölthetnék időt úgyhogy az élményen nem csorbítana.. Csak hát a közösen tilosban járás is egészen érdekes érzéseket libbent fel bennem. A maki megpróbálná valószínűsíthetően játékra invitálni Yoyo-t de az úgy siklik el és válik újra láthatatlanná, mintha soha itt se lett volna. Hát igen.. van mit fejlődnie annak a kis ocsmányságnak.. De vajon van-e egyáltalán lehetőség fejleszteni a lényünk kevésbé szép, ráadásul tőlünk végtére is elkülönült, testet öltött oldalát is? Felkapom a fejemet a kérdésre. - Hm? Aha! Persze, minden rendben, csak.. bevártam Yoyot. - bököm ki noha kissé zavartan. Bele is túrok a hajamba de a szám sarkában mosoly bujkál. Zsizsegni kezdenek a tagjaim, és a mellkasom is furán megtelik valamivel egy pár pillanatra.. majd miután leeresztem a kezemet az ingem szakad egyet hangosan a hátamon. Erre persze össze rezzenek és mintha a hátamat akarnám megvakarni kissé kitekerve a karomat oda nyúlok. - Oh.. úgy tűnik maradt egy tüske.. Nem is éreztem.. - dünnyögöm, de ahogy tapogatom és próbálom “kiszedni” sehogy se akar sikerülni, csak fájón viszketni kezd körülötte. - Na jó.. majd a gyengélkedőn megoldjuk.. - nevetem el magamat végül szórakozottan, hogy mekkora idióta vagyok.. egyik pillanatban szenvedek a másikban meg észre se veszem hogy belém állt valami.. Az már mellékes, hogy tapintásból ítélve inkább kiállt belőlem az a tüske de mindegy is. Egyáltalán nem gondolok ördöngősebb dologra.
A familiárisom, mint már néhányszor bizonyította ezúttal is túlságosan közvetlen hozzám képest és ezzel úgy tűnik, hogy sikerül Aliból is olyan megjegyzést kieszközölnie, amibe sikerül kicsit belepirulnom. Zavartan tűrök el egy tincset a fülem mögé, ami már épp annyira hosszú, hogy piszkálni lehessen, de igazából annyira még nem, hogy meg is maradjon a fülem mögött, de most kell valami kis pótcselekvés. - Köszi! - felelem végül, de az is kész csoda, hogy ennyit sikerül kinyögni, mert azért nagyon is jól esnek a szavai, meg hogy egyáltalán feltűnt neki, hogy mennyit nőtt a hajam, hiszen olyan sokáig volt rövidre vágva. - Azt nem ismerem, de azt hiszem ezt két roxforti diák nyitotta, vagyis úgy láttam egy hírdetésen még hónapokkal ezelőtt, azt hiszem év végén. Egy galéria és térképészet. - ráncolom kissé a homlokomat, hátha eszembe jut a nevük is, mármint a két diáknak, mert azt hiszem a galéria neve is a családneveikből épül fel, de egyszerűen most nem jut eszembe. Annyi minden történt tavaly évvége óta! Az is kész csoda, hogy most itt vagyok, és ki tudja, hogy az a galéria egyáltalán működik-e még. A mozi viszont úgy látom, hogy egészen felcsigázza Alit. Az már lehet, hogy gond, hogy egyikünk se gondol bele, hogy a mintái miatt necces lehet muglik közé menni, bár a moziban azért mégis csak sötét van, tehát hátha nem történhet nagy baj. Az más kérdés, hogy igazából nem mehetünk csak el úgy Londonba, hiszen nem vagyunk még egyetemisták. Ez tényleg eszembe sem jut hirtelen, csak amikor elkezdi felvázolni, hogyan juthatnánk ki titokban. - Ilyet... szabad? - kerekedik azért ki picit a szemem, amikor elmeséli az ötletét, hogyan menjünk el hopp-porral Londonba. Főleg, hogy egy mozi elég hosszú, mi van, ha nem érünk vissza? -És, ha nem érünk vissza időben? - na persze ezek csak kérdések, nem mondom egyből azt, hogy nem, sőt Ali láthatja a szememben, hogy igenis hajlok rá, hogy akár még meg is próbáljuk akkor is, ha egyébként nem szabadna ilyesmit tenni csak úgy. Furcsa, mert még valamiféle különös izgalommal is tölt el a tény, hogy olyasmiről beszélünk most, ami lehet, hogy tilos és teljesen szembe megy a szabályokkal. Talán az is benne van, hogy kicsit felszabadultabban élek meg most mindent, hiszen az egész életem két éve szabályokról szólt és most mintha kinyílt volna egy ajtó a világra. - Oh én igazán nem várom el ezt! - próbálom gyorsan megnyugtatni, hiszen nem akarom, hogy bármi furcsa és kellemetlen legyen közöttünk, mert így is nehéz volt újra beszélni egymással. Persze tudom, hogy attól még a tények nem szűnnek meg létezni, hogy mégis csak megváltozott minden, de... ettől még nem kell mindig előre engednie az ajtóban. Mindenesetre belibbenek mellette, és csak néhány lépés után nézek vissza, hogy miért akadt el. Yoyo érkezik végül, a maki pedig egy lendületes ugrással megpróbál a repülő familiáris után vetődni, ami persze nem sikerül neki, de nagyon puhán érkezik a padlón és csatlakozik hozzám. - Jól vagy? - pillantok Alira, hiszen látom, hogy kissé mintha lefagyott volna az előbb és most is olyan furi a tekintete. Én még nem gondoltam át olyan formában ezt a hétvégi esetleges kiruccanást, mint ő. Lehet, hogy akkor én is pont ugyanígy néznék és csak némán sétálnánk egymás mellett a folyosón a Gyengélkedőig, mert hirtelen egyikünk se tudná, hogy mit is mondjon, pedig tudjuk jól, hogy ez az én reszortom.
Yoyo valószínűleg nem gondolta végig a folyamatot, hogy a végállomás a rózsabokor lesz a mutatványa következtében. Igazából abban sem lennék biztos, hogy végig tud gondolni ilyesmit.. Bár a saját röptét egészen jól ki szokta mérni.. fogalmam sincs. Mindenesetre egyáltalán nem szép tőle. A maki megmozdulására derűsen rá mosolygok és hagyom had bogarásszon. Pár elszáradt levéldarabot még lehet hogy találni fog, de sebet szerencsére nem. - Nekem is tetszik a tiéd. Jól áll, hogy elkezdted növeszteni. - bukik ki belőlem minden átgondolás nélkül, mintha nem realizáltam volna, hogy a familiárisára vonatkozólag értette a kijelentést. Egy kicsit mondjuk zavarba hoz, ahogy utólag leesik mit mondtam, de csak ráharapok a számra belül és remélem, hogy nem veszi rossz néven, vagy érti félre, vagy.. ilyenek. És persze jön a lelkes ötletelés. Sun-hi esetében megtanultam már, hogy neki szót kell hagyni, főleg ha tudni akarom mit gondol, vagy mit érez. Azért határozottan vissza jön a képemre a mosoly amikor azt mondja mindegyikhez lenne kedve, ezek szerint nem lőttem félre. - A varázslat a képzőművészetben-re gondolsz, vagy a másikra? - a másikra aminek nem jut eszembe a címe pedig az is érdekes lehet a plakátok alapján.. A mozi említésére viszont látszik rajtam, hogy zsizsegni kezd az agyam de egyszerűen csak össze préselem a számat egy pillanatra, hogy némiképp vissza fogjam a lelkesedésemet. Persze a mintáim és a szemeim mindent lelepleznek.. - Nem még sosem voltam mugli moziban. - aztán kicsit vissza veszek és elgondolkozom hangosan totális elrévedéssel - Vajon milyen filmeket játszottak 2002 év végén..? - odáig el sem jutok, hogy a mintáim miatt aggódjak, azonnal elkezdenek zakatolni a kerekeim, hogy hogyan oldjuk meg mégis a kimenetelt.. - A következő hétvége pont egy Roxmortsi kimenő nap! Mit szólsz, ha a galériával indítunk és hopp-porral tovább megyünk Londonba és ott keresünk egy mozit..? Roxmortsban van egy két fogadó aminek nyilvánosan használható a kandallója, mint az Abszol útiak közül néhány. - osztom meg a hírtelen támadt ötleteimet. Persze azt már nem mondom ki, hogy ez egy totális kilógásnak minősülne… Ha nem egyeztetünk persze előtte valakivel ami ebben a pillanatban eszembe sem jut! Közben persze eljutunk a kastélyig és én elveszem a kezemet a válláról, már csak az ajtónyitás miatt is. Simán belépnék előre, de aztán kapcsolok és egy félfordulással helyet adok Sun-hinek és megtámasztom az ajtót, hogy mellettem be tudjon menni. - Bocsánat.. még.. szoknom kell. - zavarodom össze egy pillanatra, hiszen ameddig srácnak hittem nem igazán volt bennem, hogy lényegében előzékeny legyek vele, ahogy egy lánnyal szoktak.. Mondjuk annak a gondolata is most kezd bennem kaparászni, hogy.. kiállításra megyünk.. meg moziba.. együtt.. és hírtelen csap belém, hogy vajon mint barátok..? Vagy mint fiú és lány…? A szívem hatalmasat dobban a gondolatra, Sun-hi esélyesen már rég tovább jutott a bejárati csarnok szárnyas ajtóitól én viszont még mindig ott állok és támasztom az egyik szárnyat… Majd kapcsolok és feleszmélve fel is zárkózom… mintha csak Yoyo-t vártam volna be aki egy szisszenő precíz, gyors vitorlázással be is csusszan végszóra, hogy aztán láthatatlanul eltűnjön ismét. Egyből semmi értelmét nem látom a gyengélkedőre menni. Ugyan mit nekem néhány karcolás?!
Aggódom ez nem is kérdés, pedig ezúttal nem az én hibám, ami történt, mint a legutóbbi eset, amikor azért került komoly bajba, mert nekem próbált segíteni. Ezúttal Yoyo a ludas, bár úgy sejtem, hogy ez őt nem különösebben érdekli, de azért remélem, hogy a szúrásokon kívül Alinak nincs baja. Nem fair, hogy a sérülések nagyja őt érte. Nem is értem a familiárisát, hiszen ezzel önmagának is fájdalmat okozott, hiszen össze vannak kötve. Mindenesetre a szavaink hatására a maki egyszerűen átugrik Ali vállára az enyémről. Mntha egyébként nem épp menetközben lennénk, de hát azért a majmoknak igen legendás ügyességük van. Szóval egyől vizsgálni kezdi Ali fejét. - Úgy fest tényleg nagyon tetszik neki a hajad. - mosolyodom el kicsit azért zavartan, hogy a familiárisom már megint ennyire merész. Mennyire más, mint én! De a mosolyom akaratlanul is szélesedik, ahogyan ő belelkesedik és sorolni kezdi a lehetőségeket. Ez igazi Alis megnyilvánulás. Amennyire én megrágok minden minden szót és átgondoltan lassan beszélek, no meg nem túl sokat, ő annyira eltud kalandozni és csak úgy dől belőle a szó ilyenkor megszámlálhatatlanul. Természetesen ez cseppet sem zavar, sőt nagyon édes tulajdonságnak gondolom. Talán pont e miatt tudott nyitni felém, míg a szobatársaim nem, hiszen ők nem tudták kezelni a zárkózottságomat. - Mindegyik ötlet tetszik, talán így sorba is vehetnénk őket. - javasolom, csak akkor akadok el, amikor lazán átkarolja a vállamat, mint régen, ami persze könnyedén megy neki most is, hiszen bőven magasabb nálam. Én már csak a származásomból adódóan se vagyok valami nagy termetű, Ali viszont nem sorolható az alacsony srácok közé. Egy kicsit szegény Maki billen csak meg a vállán, és egyelőre arra jut, hogy nem mászik vissza az enyémre, hiszen ott most amúgy se maradt hely egy kar miatt. A kérdésére azért elgondolkodom, hiszen őszintén szólva évek óta nem nagyon gondolkodtam azon, hogy én mit szeretnék. Olyan furcsa, talán kicsit ijesztő is, hogy most döntéseket hozhatok, még ha bonylult is az élet kvázi árvaként, de attól még egyáltaln nem rossz. - Nem is tudom. Olyan sokmindent csinálnék szívesen. Van néhány galéria, amit szívesen megnéznék, úgy tudom Roxmortsban is nyílt egy pár hónapja és még sose voltam mugli moziban. Te már igen? - nézek megint oldalt, ami most azért egészen más közelséget jelent, mint amikor egymás mellett sétáltunk. Szinte érzem Ali illatát, csak a Maki tolakszik be időnként a képbe, mintha ő is beleakarna szólni a beszélgetésbe. Azt hiszem ideje lenne végre elneveznem, hogy könnyebben rátudjak szólni, ha valami rosszaságot csinál. Mindenesetre tényleg rengeteg mindent szívesen kipróbálnék, amiket anya sose hagyott volna. Ő sokmindent elítélt, vagy látott rossznak, de így most nélküle gyakorlatilag kinyílt a világ. Az persze eszembe se jut, hogy Alinak esetleg veszélyes lehet muglik közé menni, hiszen mégis csak elég látványos jegyei vannak, amik azért időnként előbukkannak, ha akarja, ha nem.
Azért kissé zavarba ejtő, hogy ennyire elkerülte a figyelmemet a vázlatfüzeteivel kapcsolatban gyakorlatilag minden. Lehetne arra fogni, hogy eleve rettentően szétszórt vagyok. De ez egy olyan holmi számára amiről tudom, hogy nagyon fontos számára. Tudom, hogy a füzete miatt került bajba és szálltak rá Jenkinsék. És még egyértelműen össze is fűztek minket szóban, a cukkolást és a csesztetést maximumra járatva... Mégis valahogy elúszott a felismerés az egésszel kapcsolatban. Pedig eskü nem vagyok érzelmi analfabéta! És mégis.. A faliújságot meg egyenesen nem is figyelem.. túl sok infó lenne azt hiszem.. Valahogy olyasmi, amiről nem gondolom hogy pluszban szükségem lenne rá. Ennek köszönhetően tökéletesen lemaradtam egy incidensről, amiben megintcsak Sun-hi a célpont.. - Nem. Nem ütöttem be. Csak... Nem is tudom.. Sok buta gondolat egyszerre.. - mondok csak ennyit a hajamba túrva. Egy pillanatra zavartan oldalt pillantok. Valahol helytelennek érzem "buta gondolat"-nak nevezni a hírtelen támadt kesztetést hogy Sun-hi felé lépjek érzelmileg...vagyis.. technikailag fizikálisan. Aztán tovább terelődik a szó könnyedebb vizekre és a tekintetemben a határtalan lelkesedés és ötletek garmadája csillog - Oooo! Elmehetnénk kirándulni valamelyik szünetben! Vagy.. valamilyen kiállításra! Vagy kiülhetünk valamikor a tópartra! Vaaagy.. Ó-ó! Tudok egy biztonságos utat a tetőre az Északi szárnynál... egy biztonságos részére. Kiülhetnénk hulló csillagokat vadászni! - aztán emlékeztetem magamat kicsit vissza véve a lelkesedésből- igaz, utóbbi csak este lenne kivitelezhető.. Amivel szabályt szegnénk de.... Hm.. - elhallgatok, és Sun-hire pillantok, hogy neki mi a véleménye úgy bármelyik gondolatról is és nagyjából ennyi elég ahhoz hogy a figyelmem elterelődjön a fájdalomról. Bár a mozgásomon még látszik hogy nincs minden rendben, egyből kismillió dolog lett hirtelen fontosabb úgyhogy rá is legyintek - Hagyd csak... Nincs is akkora baj. - húzom ki magamat egy kicsit, aztán lazítok a tartasomon. Persze az is benne van, hogy menet közben bele gondoltam, milyen már hogy itt szenvedek Sun-hi előtt pár karcolástól, horzsolástól, miközben már egy halom sokkal rosszabb dolgon túl vagyok. Afelett pedig jótékonyan elsiklok, hogy a hangsúly az őelőttén van. Aztán egyszerűen, amikor közelebb lépünk egymáshoz minden különösebb nélkül átkarolom a vállát ahogy régen is. A mozdulatban benne van a régi bajtársiasság, de közben... más érzést is magával hoz - Neked.. Mihez lenne kedved, ami nem fájdalmas vagy veszélyes? -
Ha tudnám mi jár a fejében biztos, hogy még inkább elpirulnék, főleg ha ő tudná, hogy a vázlat füzetemben mennyire rajz van... róla. Egy részével találkozott, amikor az előzőt széttépték Jenkinsék, de akkor még azt hitte, hogy fiú vagyok és talán bele se gondolt az egészbe, meg aztán a rajtaim egy jó részét egyszerűen szétfújta a szél, így nem láthatott olyan sokat. Viszont az, ami azóta eltűnt és amit az a rejtélyes A megtalált... Az biztos, hogy rettentő zavarban lennék, ha tényleg kitenné a rajzaimat csak úgy. Sokkal jobban kellene figyelnem az ilyem személyes holmikra, tisztában vagyok vele, csak hát néha nálam is befigyel egy kis szétszórtság, vagy magam sem tudom, hogyan tűnt el a vázlat füzetem. És ha az az illető szándékosan lopta el? De hát nem vagyok én senki különös, hogy oka legyen sakkban tartani ilyen formában, vagy zsarolni. - A fejedet is beütötted? Ne nézzem meg? Ha a hajad alatt elbújt valami seb... rosszul is lehetsz tőle. - pillantok oldalt aggodalmasan és hallom én, hogy fel felszisszen és nyöszörög. Időnként akaratlanul is bemozdulok, talán ha segítenék, mondjuk átkarolnám, a válla alatt, hogy kevesebbet kelljen ránehezednie a lábára... de nem tudom pontosan hol sérült meg. Lehet, hogy pont ezzel okoznék nagyobb bajt. Ezért csak tehetetlenül lógatom a kezeimet, néha zsebre teszem, néha összekulcsolom őket hátul, mint aki látványosan nem tudja, hogy hogyan segítsen, pedig nagyon szeretne. A kis maki persze lelkesen ugrál mellettünk, egyáltalán nem olyan ellenséges, mint Yoyo, de legalább van benne annyi értelem, hogy nem ugrál fel Ali vállára, hogy újra a haját kezdje el bizergálni. - Nekem is. - mosolyodom el szégyenlősen, hiszen tényleg hiányzott. Lehet, hogy azóta, hogy elmondtam neki az igazat van egy kellemetlen feszültség közöttünk, de azt hiszem ezt elsősorban én generáltam, mert mindig a legrosszabbra számítok. Pedig ő mindig olyan megértő és kedves, még ha először le is döbbent, amikor elmondtam az igazat. Nagyot nyelek és bizonytalanul pillantok oldalra, persze igyekszem mindig pont akkor, amikor nem találkozik a tekintetünk. Ali annyira helyes srác, a szőke haja most is hívogatóan fénylik a téli napfényben, nekem pedig egészen kiszárad a szám, ahogyan nézem, hogy végül muszáj megköszörülnöm a torkomat. - Bár néha jó lenne, ha kevésbé fájdalmas vége lenne a kis... hülyeségeknek. Csinálhatnánk kevésbé veszélyes dolgokat is. Hátha idővel Yoyo is elfogad majd. - mondom végül néhány torokköszörüléssel elaladva, időnként kicsit közelebb haladva mellett, majd újra picit eltávolodva. Még mindig nem tudom, hogy mi is lenne az ideális, csak azt, hogy jó lenne valahogy segíteni, csak nem tudom, hogyan. - Nem tudom hol fáj pontosan, de ha bárhogy segíthetek... - kezdek bele bizonytalanul, mert lehet, hogy tényleg nem érne sokat, ha megpróbálnék a válla alá nyúlni, hogy könnyebben eljussunk a Gyengélkedőre, de olyan pocsék érzés ez a tehetetlenség.
Látom ahogyan elpirul, nekem már így is megmutatkoztak az örökölt jegyeim és az én fejem is jócskán lángol. Igyekszem betudni annak, hogy nagyon fájnak részeim az elmúlt események miatt és nem amiatt, mert a súlyával együtt hozzám préselődött mindene.. Neeeem... Gonosz módon ebben a pillanatban a pokolba kívánom Yoyot, persze ezt hülye lennék hangosan kimondani. Mondjuk ha arra gondolok, hogy én hogyan viselkedtem azzal az auror csókával aki anyuval flörtölt egy fikarcnyi szégyenérzet nélkül... igazából nem csodálkozom, hogy Yoyo olyan amilyen. Talán én is tudok tényleg gonosz lenni.. Szándékosan kicseszni másokkal, ha nem tetszik amit csinálnak.. De nem gondoltam, hogy Yoyo Sun-hivel kezd szívózni.. Nála pont hogy jó pontot akartam szerezni.. vagy mi... Azt hiszem nem a legjobb szárnysegédet választottam. Kissé zilált, kócos ábrázattal nézek rá, itt ott egy szárazabb rózsalevél, az ingem megtépázva lóg rajtam, az agyam zsibog és hogy őszinte legyek a testem is valami távoli hülye módon. Látom magamat, ahogy oda lépek hozzá magabiztosan és minden átmenet nélkül megcsókolom... De aztán meghallom a hangját és a gondolat szerte foszlik én pedig zavartan nyelek egyet és dörgölöm meg az arcomat... Épp ott állok ahol. Egy lépést sem tudtam előre tenni.. - Mmm igen.. a Gyengélkedő jó ötlet.. lehet a fejemet is megnézetem ha már arra járunk. - mondom egy ideges rövid nevetéssel és inkább nagyon gyorsan tovább űzöm a gondolataimat. Végül derűsen rálegyintek és elindulhatunk a Gyengélkedőre. - Áh.. nincs nagy baj. Csak pár karcolás. - azért ahogy lépek befigyel egy őszinte szisszenő nyöszörgés. - Na jó lehet itt ott nem csak egy karcolás. - de azért a maradék méltóságommal tovább bicegek. Biztosan tudnánk valami frappáns varázslatot amivel helyre tudunk tenni némi rózsabokor okozta kárt, de valami azt súgja, jobb lesz az ha most ezt a Madamera bízzuk. - Azért.. örülök, hogy újra beszélünk. - mondom ki végül, hiszen az egész azzal indult, hogy levelet akartam neki küldeni - Hiányoztak ezek a.. kis hülyeségek.. - koccolok neki a vállának vállal egészen puhán, inkább csak jelképesen. Közben majd fülig ér a szám minden ellenére. Tényleg örülök neki. Másfelől.. "Kis hülyeségek".. oké ahhoz képest, hogy anya dalszövegeket ír, úgy érzem egy csepp poéta hajlam nincs bennem az érzéseim megfogalmazását tekintve...
Egyetértően bólintok, mert őszintén szólva én se akarnám, hogy a maki olyasmiket is kikotyogjon, ha netán beszélne, amit én nem akarok kimondani, vagy nem tudok, netán nem is udok róla, hogy tudom, már amennyiben ennek van így értelme. Mondjuk biztos, hogy jelenleg nem sok jót mondana az esés után, bár ő olyan sokat nem érzett belőle, de az biztos, hogy Alinak most nagyon pocsék lehet, én pedig nem tudom, hogy hogy ne okozzak neki még több fájdalmat, hiszen mégis csak a teljes súlyommal ránehezedem és félek, hogy ha megmozdulok akkor ez csak még rosszabb lesz. Felállni viszont akkor nem tudom, hogy hogyan kellene. - Ezt nehezen hiszem el, de rendes tőled, hogy ezt mondod. - még sem tudok most mosolyogni. A tekintetem aggódó, ahogyan őt szemlélem és kissé sikerül ki is pirulnom, hiszen ilyen közelről még nem igen néztem a szemébe, meg úgy sehová máshová sem és most csak alig pár centi van közöttünk, főleg mert nem nagyon merek megmoccanni. Oh remélem nincs gond a leheletemmel, mert az jelenleg írtó kellemetlen lenne! Bár Ali nem fintorog, ami jó jel, vagy hát valószínű nem e miatt, hanem mert szúrják a tüskék. Ahogy pedig azon agyalok mégis hogy a fenébe fogunk innen felkelni, megérzem a vállaim alatt a segítő szándékot és hagyom, hogy a Yoyo mentse a helyzetet, ha már ugye ő is okozta. De gondolom érzékeli azt, mit a gazdája, tehát neki se a legjobb, hogy Ali a szúrós bokorban fekszik. Így már gyorsan közelebb tudok lépni, hogy a kezemet nyújtsam a fiúnak és segítsek neki felkelni. Igykeszem figyelni, hogy mindezt olyan ütemben, vagy szögben tegyem, ami a legkevesebb plusz problémát okozza. - Úgy tűnik szívesebben maradna meg magának. - bólintok egy félmosollyal. - De semmi baj, igazán nem a te hibád. Sajnálom, hogy megszurkált a bokor. Nem kellene megnézetni a Gyengélkedőn? - vetem fel és még mindig aggódva nézek kicsit ki oldalra, hogy megnézzem nem látok-e rajta látványosan vérző sérülést. Azért persze nem megyek mögé, hogy fixírozni kezdjem a sérüléseit, meg hát a hátsóját, amit fájlal, mert az biztos, hogy mindkettőnknek igen kellemetlen lenne. Így is azt hiszem épp eléggé zavarban vagyunk már, legalábbis nekem kissé ég az arcom és ez jó eséllyel azt jelenti, hogy vörösben játszik még most is, amit persze foghatunk a helyzetből adódó fokozott adrenalin termelésre is. Mégis csak jó nagyot estünk és jól meg is ijedtem. - Én jól vagyok, hozzád képest mindenképpen. - őszintén szólva nem is nagyon figyeltem eddig arra, hogy van-e rajtam bármiféle sérülés. Lehet, hogy ha nyár lenne, akkor több karcolást szerzünk, de a ruháinknak hála azért sokat felfogott az anyag. Nekem is például a karomon kiszakadt az anyag, de maximum karcolás jutott el a bőrömig, nem is érzem. - Érted jobban aggódom. - teszem még hozzá és még mindig hajlok rá, hogy talán jobb lenne, ha a gyengélkedőn valaki ránézne, hogy tényleg rendben van-e. Azért elég csúnya esés volt ez és lássuk be ezáltal nem alakult a legjobban ez a találkozás, pedig tényleg nagyon hiányzott az együtt töltött idő.
Egyáltalán nem csak az én érdemem, hogy lelkes vagyok. Sun-hi valahogy a kezdetek óta érdekel annyira, hogy az össze vissza gondolataim közepette is vissza vissza térjek hozzá és foglalkoztasson, hogy mi van vele. És mondjuk az sem utolsó, hogy nem ég ki attól, hogy időnként a fejemen pörgök... Még jó hogy nem vagyok pókember.. naphosszat a mennyezeten mászkálnék.. Mondjuk király lehet a mennyezeten mászkálni.. Fókusz Alistair! Fókusz! - Na jó, ez mondjuk para lenne. - És itt Yoyora sandítok. És egy pillanatra az is megfordul bennem, valójában annyira nem is bánom, hogy Yoyo nem tud beszélni... Noha elképzelésem sincs hogy mit mondana, de Sun-hi arra késztet, hogy gondoljam meg mit kívánok inkább. Főleg, hogy Yoyonak rekord sebességgel sikerül kivillantania a foga fehérét egy nagyon csúnya húzással! És persze tény, hogy nagyon fáj és ez nagyrészt lefoglalja a pillanatnyi érzéseim nagy részét, közben ott van az is, hogy... Sun-hi nagyon közel van. Mármint.. volt már közel, öleltem már meg meg ilyenek de... ez most valahogy máshogy közel. Valahogy a magasság különbség miatt az arcunk példának okáért nem volt még így, kivéve egyszer álmomban... és a súlyát sem éreztem soha. Bár utóbbit sosem képzeltem hogy így fog fájni... - Nem... - hazudom szinte automatikusan egy szuszra kissé magasabb tónusban. Bár ezzel nem tudom, hogy őt vagy magamat próbálom hitegetni... Lévén, hogy nem jellemző rám a macsózás meg a tettetése, hogy hú mekkora faszagyerek vagyok, így esélyesen inkább csak a kínt próbálom leplezni vele, ami a combomba hasított az alfelemnél.. Aztán mintha Yoyo is megérzett volna valamit a helyzetből, Sun-hi vállai alá bújtatja a szárnyai nyúlványainak alsó részét, amikkel egyébként is kapaszkodni vagy épp lógni szokott itt ott és pár erőteljesebb szárnycsapással segít neki újra lábra állni anélkül, hogy különösebben rám kelljen nehezednie. Végül elereszti és a földre huppan ő maga is. Kissé olyan hangot hallat mintha méltatlankodna, hogy "elrontottuk a buliját" és hamarosan valóban odébb áll valamerre a susnyás alatt elkúszva. Sun-hi ha segít felkelnem, megköszönöm. Természetesen próbálom megőrizni a méltóságomat közben, de jó pár szisszenés meg egy vékonyka sikoly is befigyel amikor realizálom, hogy a rózsabokor még azért ragaszkodott volna néhány részemhez. Végül kissé megsemmisülten nézek Sun-hire - Hát ez nem épp úgy sikerült ahogy gondoltam.. Ne haragudj Yoyo miatt.. Ennyire nem volt még.. bunkó. - bár az is tény, hogy eddig nem is próbáltam szocializálni. De arra tényleg nem számítottam, hogy ilyen formában fog tiltakozni az ilyesmi ellen. Fájón tapogatom meg a hátamat meg az oldalamat, utóbbinál felfedezem, hogy szét is szakadt az ingem és simán át tudom bújtatni rajta az egész kezemet. - Te jól vagy? Nem nyársalt fel ez a vacak? - az agyam persze mindeközben a jelenre koncentrálás helyett, vissza vissza tér ahhoz a ponthoz, hogy.. mennyire is közel voltunk egymáshoz és ez... minden ellenére... pillangókat idéz a gyomromba.
Ali lelkes és ezt mindig annyira szerettem benne. Nem tudom, hogyan csinálja, de képes a lelkesedését gond nélkül átragasztani másra is, ahogyan rám is képes volt. Na jó, nem volt könnyű dolga, de összességében nagy hatással van a körülötte lévőkre. Örülök, hogy pont ő volt, aki megtalálta az elveszett nyakláncomat, még ha az ismeretségünk hozott is magával bonyodalmakat is jócskán, de azért mégis csak sokkal több jót, mint kellemetlenséget. Remélem ő is így gondolja. - Talán még többet is, ha azt is tudják, amit mi nem akarunk tudni, vagy elnyomunk magunkban. - mosolyodom el halványan, hiszen mindenkinek vannak olyan gondolatai, amiket még saját maga elől is elrejt, érzések, amiket önmaga előtt is titkol. A familiárisok, ha a lelkünk részei, akkor könnyen lehet, hogy tisztában vannak ezekkel és ki tudja, talán még segíteni is tudnak rendet tenni bennünk, ha odabent nagyon kuszának és bonyolultnak tűnik minden. Nem lenne rossz kideríteni, de az biztos, hogy nem mi döntjük el, hogy mire képesek. Érthető, hogy az enyém láthatatlan lett, hiszen én magam is évek óta így élem az életemet, a folytonos fecsegés nem is illene hozzá, bár ha azt nézem mennyire nyitott hozzám képest... ki tudja. A gondolataimat viszont hamar megakasztja a másik familiáris, azaz Yoyo, amikor a frászt hozza rám, pedig igazán óvatosan próbáltam közelíteni felé. Ő talán Ali azon része lehet, aki azért kicsit fél a világtól a születése okán, ami teljesen érthető is egyébként. Azért lehet ennyire félénk. Én pedig annyira megijedek, hogy sikerül mindkettőnket belelökni a bokorba. Automatikusan csukom be a szemeimet és próbálom egész kicsire összehúzni magamat, de Ali szorosan átkarol, hogy megvédjen, amitől persze csak, ahogyan tudatosul bennem, még inkább hevesen kezd verni a szívem és egészen ki is porulok. A maki pedig csak ott rohangál mellettünk, pár lépéssel arrébb fejvesztve, mert hát szegény nem tud mit tenni, hogy segítsen. Őszintén szólva meg se merek moccani néhány pillanatig, csak próbálom lassítani a levegő vételemet, hátha akkor a szívverésem is lassul. Nem akarom, hogy, ha megpróbálok felállni, akkor csak még jobban beleálljon valami Aliba. - Nagyon fáj? - bököm ki végül egészen lassan nyitva ki a szemeimet, de persze csak még inkább kipirulok, ahogyan tudatosul bennem a tény, hogy az arcomat az övétől alig néhány centi választja el. Cseppet sem érdekelnek az örökölt jegyei, valójában ha most valaki megkérdezné váltzott-e rajta bármi, fogalmam sem lenne róla. - Hogyan... hogyan álljunk fel, hogy ne legyen rosszabb? - tényleg alig merek megmoccanni is, hiszen ha beléállt néhány tüske, akkor bizony azzal, hogy felállunk csak még jobban belepréselődnek első körben, még azelőtt, hogy kiszabadulna a bokor fogságából. Rettentő tanácstalan vagyok és nem hallom, hogy bárki is lenne a környéken, akitől segítséget kérhetnénk.
- Úúú igen! Állítólag a megidézője anyanyelvén szólal meg. Kíváncsi lennék, amit mi tudunk azt ők is tudják-e vajon? - lelkesülök fel. Bár a familiárisoknak az eddig ismert és jegyzett képességeik közül fogalmam sincs mit választanék ha rajtam múlna. Ha rá gondolok mindig fejbe vág, hogy túl sok a lehetőség és mielőtt bele zavarodnék inkább messze hajítom az erről szóló szakkönyvet. Már.. persze csak képletesen mert a könyvtárosunk esélyesen nem örülne ha könyveket dobálnék... Biccentek csak. Sun-hinek kell tudnia valójában mikor áll készen arra a beszélgetésre. Viszonozom a mosolyát. Abban pedig igaza van, hogy nem igazán tudom hogyan érez irántam. Ami bennem kavarog már tavaly év vége óta Sun-hivel kapcsolatban, annyi esemény és fordulat rakódott rá, hogy valahányszor rá akartam nézni, hogy kibogozzam, jótékonyan inkább vissza csuktam rá az "ajtót". Persze ennek meg lesz a böjtje, főleg így kamasz fejjel... És valóban jó, hogy a fókusz inkább a familiárisokra terelődik. Még akkor is, ha Yoyo egyáltalán nem együttműködő sőt végül le is lép. Szusszantok Sun-hi szavaira. Persze hogy feszélyez. Hiszen én vetettem fel és azt gondoltam könnyebb lesz, hiszen mégis csak a részem ez a zsebszörny. Bár fogalmam sincs melyik részemet sikerült megörökölnie, vagy hogy a familiárisok jelleme mit mutathat meg belőlünk.. Aztán olyasmi történik amire végképp nem számítok, Yoyo telibe ijeszti Sun-hit! Nekem viszont felháborodni sincs időm vagy rendre utasítani a familiárisomat a cseppet sem kedves megmozdulásáért, legfeljebb annyit sikerül kinyögnöm Yoyonak címezve, hogy "Hékás!". A fizikumom valószínűleg meg lenne, hogy megtartsam magunkat, de az egyensúly meg a gravitáció már egy más kérdés.. Úgyhogy hamar arra eszmélek, hogy dőlök, avagy inkább esek, esünk mind a ketten, mégpedig telibe bele a mögöttünk lévő rózsasövénybe. Annyira futja csak, hogy Sun-hit magamhoz vonjam, hogy legalább kevésbé érjék az ágak meg a tüskék. Egy hosszú fájdalmas pillanatra megdermedek, még az örökölt jegyeim is minden átmenet nélkül bukkannak fel belőlem pedig nagyon vékony hangon csak annyi bukik ki. - ..Au... - valami nagyon belém állt. Gondolatban pedig egy kisebb bosszú hadjáratot indítok Yoyo ellen különösen amikor meghallom, hogy sziszegve, gurgulázva kiröhög minket.. Pedig biztos, hogy ez a húzás neki is fáj..
Tényleg érdekes dolog lehet egyébként is más szemén keresztül látni a világot, de ha az a más még egy ilyen fura lény is, akkor meg még inkább. Nagyon érdekes egy helyzet annyi szent, hogy Alinak ennyire talán nem jellemzően hozzáillő familiárisa lett. - Vagy, ha tudnának beszélni. Úgy tudom, hogy van olyan familiáris, amelyik képes rá. - automatikusan a makira pillantok, mert gőzöm sincs, hogy vajon mit csacsogna, ha lenne rá lehetősége. Könnyen lehet, hogy épp olyan nagydumás lenne, mint mondjuk Ali is és ebben is egészen eltérne tőlem, de az is lehet, hogy igazából csak azt mutatná meg a beszédkészsége, hogy bennem is rengeteg gondolat van, csak azoknak nagyon kis hányadát mondom ki hangosan. Mint ahogyan most is jóval több minden van a fejemben a volt szobatársaimmal kapcsolatban, mint amit sikerül egy szóban kiböknöm. - Talán majd... majd valamikor, megpróbálok beszélni velük. - mondom ki végül, mert azt sem akarom, hogy Ali mosakodjon helyettem, hogy miért nem beszélek velük és kerülöm őket, pedig kiálltak mellettem, amikor az az egész történt Jenkinsékkel és tudom, hogy talán én dramazitálom túl ezt az egészet és újra jóban lehetnénk. Persze nem úgy, mint régen, vagy lehet hogy pont úgy, hiszen én valójában sose beszélgettem velük, csak épp a szobatársi hűség kötött össze minket. Talán pont attól tartok, hogy annak híján már nincs is közöttünk kapocs. - Köszönöm, ez sokat jelent, tényleg! - mosolyodom el halványan és ha már valamelyest megnőtt a hajam automatikusan a fülem mögé tűröm azt a keveset, ami az arcomba omlik, ahogyan lefelé pillantok néhány másodpercnyi szemkontaktus után. Zavarban vagyok, hát persze, hiszen Alitól ezt különösen jó érzés hallani. Azt hiszem sejtelme sincs róla, hogy én hogy érzek iránta, és persze soha nem is merném kimondani. Így is épp elég bonyolult a kapcsolatunk azt hiszem. A vázlatfüzetem az egyetlen, ami mindent elárul rólam, túlságosan sokat is. Ali pedig tudom, hogy könnyen alakít kapcsolatokat és sokakkal jóban van, ezért nem is vettem soha úgy, hogy a kedvessége irányomba bármi többet rejthetne, hiszen másokkal is pont ennyire nyitott Jól is jön, hogy inkább a familiárisok ismerkedésével foglalkozzunk, bár nem alakul a legkönnyebben, hiszen Yoyo nagyon magának való. Teljesen megértem őt, sőt átérzem a helyzetét is, de azért megpróbálok óvatosan én magam is közeledni hozzá, és mintha azért legalább próbálkozna. Picit közelebb jön, bár csak néha pislantok az irányába, aztán hopp köddé válik, én pedig felállok és nézelődök körbe, hogy hová is inalt el. - Úgy fest lassabb tempó kell neki. Nem baj, majd máskor. - ejtek meg egy félmosolyt, hogy Ali is megnyugodjon, mert azért látom rajta, hogy rendesen feszélyezi ez az egész, hogy Yoyo ennyire nem hajlandó nyitni mások felé. Már épp fordulnék meg, hogy körbenézzek merre lehet, amikor úgy a képembe vágódik, hogy tényleg felsikítok és még a Maki hátán is feláll a szőr, ahogyan két lábra emelkedve fújni kezd, pedig ilyet még aztán sose láttam tőle. Automatikusan hátra lépek, vagy inkább ugrok, aminek így félig megfordulva az az eredménye, hogy jó eséllyel sikerül nekivetődnöm Alinak és, ha nem elég komoly a fizikuma, netán nem számít rá, akkor bizony simán van rá esély, hogy mindketten elesünk. Még az a mázli, ha nem valami kellemetlen bokorba sikerül belezuhanni.
Az igazság az, hogy nem csak ő gabalyodik bele, de egy kicsit én is ahogy megpróbálom követni mit is akar ezzel mondani, de végül csak elnevetem magamat. És közben szembe tűnik a gondolat, hogy anno is "aranyosnak" találtam amikor zavarban volt, most pedig ez egy kicsit azt hiszem újraértékelődik bennem. Félszegen a szőke tincseimbe túrok. - Bármi megeshet. - ismerem el szórakozottan. - Király! - lelkesülök fel - Úgy érzem a láthatatlanság egy népszerű tulajdonsága a familiárisoknak... Remélem sikerül össze is hangolódnunk a közeljövőben. Kíváncsi vagyok milyen lehet egy ilyen lény szemén keresztül a világ. - látom a zavarát és vissza veszek a tempóból, főleg, hogy komoly vizekre evezünk és néhány olyan témát is érintünk ami számára lehet kellemetlen, vagy nem egyszerű. A szűkszavú "aha"-ra szusszantok egyet. - Majd.. át adom, hogy te is őket. - hozzá toldok egy biztató mosolyt, de nem firtatom tovább a dolgot. Az ő döntése kell legyen, mikor áll készen, vagy akarja-e egyáltalán tartani velük a kapcsot, esetleg egyszerűen új barátokat talál. Figyelem ahogyan fejtegeti a választ a kérdéseimre még a fejem is halványan félre biccen, hiszen amit mond az egy halom gondolatot húz magával bennem is. Végül hallgatok egy kicsit hosszabban. - Azt hiszem, azok után amin keresztül mentél.. egyáltalán nem csodálom, ha nem kérsz a kegyes hazugságokból és az ál-barátokból. - Hiszen ő maga is "kegyes" hazugságba kényszerítve élte az életét az utóbbi pár évben. Nem feszegetem, vagy bizonygatom, hogy a srácok pedig tényleg nyitnának felé, akkor sem, ha tudom, hogy így van. Mivel a kritikus kérdést viszont lógva hagyja és talán még némi csönd is beáll realizálom, hogy talán olyasmibe kérdeztem bele, amibe nem illett volna... Vagy hát.. igazából fogalmam sincs. Mindenesetre egy kicsit vállon csípem, nem fájón, épp csak hozzá érve. - Talán nem nagy vigasz, de szerintem szerethető vagy. - megeshet, hogy kompenzálásnak hat, de ha találkozik a tekintetünk, láthatja, hogy tényleg így gondolom. És szó-mi szó könnyen össze bratyizom mindenkivel. És időnként még a jó kérdéseket is sikerül feltennem.. Könnyen érzem jól magamat társaságokban, de amióta vissza jöttünk és amilyen "kalandokba" sikerült keverednem... valahol nagyon mélyen meg nem fogalmazódva, egyre inkább felütötte bennem a fejét egy távolságtartás a tartalmas kapcsolatoktól. Persze ez nem jelenti, hogy nem vágynék rájuk és nem próbálkoznék.. - Talán. Nem tudom. Bár valójában nem gondolom én sem. - na ezt most jól megmondtam. Határozott volt és egyértelmű.. de tény nem is zavartatom magamat miatta. Amikor Sun-hi leguggol és ahogy figyelem a familiárisom.. lényegében a lelkem egy darabjának és neki az ismerkedését, valami megmoccan bennem. Yoyo eleinte olyan mintha nem tudná eldönteni, hogy most mit is akarnak tőle. De aztán apránként közelebb araszol, kinyújtva a nyakát de mielőtt a fejét Sun-hi kezéhez érintené.. láthatatlanná válik és csak hallani lehet a szárnycsapásait, meg érzékelni ahogy felkavarja a levegőt miközben elrugaszkodott... egy pár pillanattal később pedig távolabbról, valamelyik fáról egy vijjogó-gurgulázó hang hallatszik még. Hus.. volt nincs. Sóhajtok egyet. - Remek.. - kezemet nyújtom Sun-hinek és felsegítem. Nem mintha guggolásból nehéz lenne felállni. - Hááát... akkor talán legközelebb. - mondom ki némi zavarral. Hogy bosszant-e a viselkedése Yoyonak? Azt hiszem igen. Felmerül bennem még ha ez hülyén is hangzik, hogy lehet le kéne ülnöm vele beszélni... Még tartom Sun-hi kezét, már ha elfogadta, amikor valamit megneszelek a lány háta mögül, de mielőtt kinyöghetnék bármit Yoyo képes és valóban rá ijeszt! Igaz éppen hogy, de örülhetek, ha nem sikít fel vagy ugrik a nyakamba a frásztól szegény, netán haragszik meg rám érte...
// Szándékosan gyengített hatásfokkal: Fami képesség - Elijesztés: Képes a célpontjában pánikszerű félelmet kelteni, ami menekülési ösztönben mutatkozik meg. - Yoyo egy kis rohadék
Tudom, hogy Ali szeret viccelni, de azért elsőre megijedek, hogy olyat mondtam mégis, amivel esetleg megbántom, hiszen nem is gondoltam bele, hogy ez a kis lény tényleg nem éppen a szépségéről lesz híres, de amikor végülis Ali elneveti magát megnyugszom, hogy nem mondtam olyasmit, ami bántó, legalábbis remélem nem csak így leplezi a dolgot, hiszen ő nagyon helyes srác és olyan kedves és megértő is! - Lehet, hogy a fajtáját tekintve kiemelkedő a külseje. Tudod, ha egy kentaurt veszel biztosan nagyon nem találnának minket szépnek, hiszen elég kevés lábunk van, meg ilyenek, de e kentaurok között is biztosan vannak szebbek egymás között és kevésbé szépek. - magyarázom, bár valahol félúton úgy érzem, hogy kezdek belegabalyodni abba, amit mondani akarok és nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerül elmagyaráznom azt, ami a fejemben van. - Ő is képes láthatatlanná válni. - felelek inkább elhessegetve az előző magyarázkodást, közben a makira pillantva. Azt hiszem ideje lenne találnom neki egy nevet, csak hát még mindig nem tudom, hogy mi lenne a tökéletes. - Hű, ez tényleg elég egyedi. - kerekedik el kicsit a szemem, mert való igaz, hogy az, hogy valami emberi agyakat eszik elég bizarr, de most csak egy mágikus lényről van szó, aki nem csinál ilyet, maximum tényleg kissé ijesztő a külseje, de nem lehet mindenki cuki és szőrös. A megjegyzésére a szobatársainkat illetően kissé elvörösödöm és zavartan kezdek piszkálni a cipőmmel egy kisebb kődarabot a földön miközben valami "aha" jellegűt sikerül kibökni. Most mondjam azt, hogy én is őket, vagy mi? Csak próbálom túllépni a témát, de nem megy könnyen, mert Ali nyílt kérdéseket tesz fel és nekem gőzöm sincs, hogy mit válaszoljak. - Nem tudom... talán. Tudod néha könnyen ki lehet olvasni az emberek tekintetében olyan dolgokat, miket nem mondanak ki, mert tekintettel vannak rád és én... nem akarom ezeket látni a szemükben. - arra viszont, hogy ne lennék szerethető nem tudom, hogy hirtelen mit is mondjak. Lehetséges, hogy így van, de ezt így nyíltan felvállalni nem lenne egyszerű. Lássuk be végülis az anyám a bátyámat szerette jobban, hiszen annyira nem tudta elviselni a tényt, hogy meghalt, hogy átakart változtatni, hogy én legyek ők. Vagyis hát meg is tette egy időre. Ha ezt nézzük és mélyebben beleakarunk menni pszichológiai dolgokba, akkor végül is igen könnyen lehet, hogy úgy érzem nem is érdemlem meg, hogy bárki szeressen, ha a saját anyámnak nem voltam fontos. A kérdésre csak megrázom a fejemet. Azóta nem hallottam anyáról, csak azt tudom, hogy jól van. Valójában én nem is akartam, hogy részletesen beszámoljanak. Így azt hiszem könnyebb. - Oh, én nem hiszem. Mindig is a testvérem volt a nyitottabb, nem én. - rázom meg a fejemet újra, hiszen sosem tudnék olyan nyílt lenni és érdeklődő, mint a familiárisom. Hogy van-e bennem legbelül olyan rész, aki mégis, azt nem tudom. - Te sem hiszem, hogy olyan zárkózott lennél igazából. - teszem még hozzá egy félmosollyal, hiszen Ali nyílt és barátkozós és könnyen épít kapcsolatokat, de a familiárisa láthatóan nem. Bár azért felmerül bennem a gondolat, hogy ez azt is jelenti, hogy talán valahol legbelül mégis Alinak is van egy zárkózottabb, magánakvaló oldala? Vagy csak felületesen nyit könnyen, de a mély érzések nehezen alkulnak ki nála? - Azt hiszem ez nehéz menet lesz. - mosolyodom el, hiszen Yoyo láthatóan nem értékeli az ötletet, hogy ismerkedjenek. Megpróbálok hát én magam leguggolni és csak óvatosan felé nyújtom a kezemet. Úgy ahogyan azt a hipogriffeknél is kell. Nem nézek a szemébe, oldalra pillantok és várok, hátha ez elég ahhoz, hogy ő maga jöjjön közelebb. A makit közben inkább egyelőre a másik kezemmel megtartom, hogy várjon egy kicsit. Talán Yoyot nem lehet még óvatosan se letámadni, hanem időt kell adni neki, amíg ő maga szánja rá magát, hogy ismerkedjen.
Végül is, félig varázslény vagyok én is, szóval... - A belső szépségem nyilvánult meg benne. - nevetem el magamat. nem tudom zokon venni amikor azt mondja hogy illik hozzám. - Ijeszteni. De azt egészen jól. - ismerem el - Meg.. amióta újra idéztem, azóta időnként láthatatlanná is tud válni.. - aztán még sztorizok egy kicsit róla - Mivel.. elsőre én is frászt kaptam tőle, így.. gondoltam utána keresek, hogy létező lényt sikerült-e össze hoznom, vagy.. valami mást. De egy itteni régi, varázslényeket nyilvántartó könyvben rábukkantam. Nos.. eredetileg sötét mágiával tenyésztett lény.. A mérge pedig amneziáló hatással bír.. És amúgy... az eredeti lény emberi aggyal táplálkozik.. Szóval.. kissé bizarr, hogy ilyesmit sikerült idéznem, de.. azóta egészen megkedveltem. - nem is volt nagyon más választásom, másfelől az enyém nem eszik agyakat szerencsére. Biccentek egyet, bár egy pár kérdés még kavarog bennem és nem is tudok mindent úgy össze foglalni mint szeretném, de az megértem, hogy egyáltalán nem egyszerű gyakorlatilag újra szocializálódni.. - A srácok amúgy.. üdvözölnek. - hintem el, mintegy apró infót. Bár nem különösebben keresték Sun-hit az egész után, de ez még nem jelenti, hogy haragudnának rá vagy ilyesmi. Aztán valami kattan bennem és ki is bukik belőlem. - Mi miatt.. gondolod, hogy megvetnének? - mármint azok akik kvázi nem is ismerik őt. Kíváncsian nézek rá és fürkészem. Sokadszorra lukadunk ki oda, hogy olyan mintha mindenkitől azt várná alap belállításképp, hogy utálják.. Végül némi hallgatás után, miközben látszik, hogy vadul forognak a kerekeim egyszer csak kiesik a számon a kérdés - Úgy érzed, hogy nem lennél szerethető? - tényleg érdekel a válasza, a gondolatai, hogy mit érez. Bár sejtem, hogy ezzel nem pont vidám vizekre evezünk de... néha kellenek a viharok. - Kapsz róla híreket? - kérdem egyszerűen mikor szóba kerül az anyukája. A familiárisok azért szerencsére valahogy épp úgy, ahogy az igazi állatok képesek oldani a feszült helyzeteket és némi jókedvet csempészni a pillanatokba. - Lehet te is hasonló vagy, csak még magad sem tudsz róla. - hintem el majd kissé zavart képpel hozzá teszem - Bár nem hiszem hogy valaha emberek nyakába másznál össze kócolni őket.. - persze némi mosolyt azért megejtek, hogy érezhető legyen humorizálni próbálok. És valóban elég komikus hogy a familiárisaink inkább a másikunkat tükrözik. - Igen, valószínűleg úgy lesz a legegyszerűbb. - biccentek és elő halászom a kapucnimból a gubóvá zsugorodott lényemet - Lenne valaki, aki kíváncsi rád pajti.. - mondom Yoyonak címezve egyszerűen, noha bevallom azt sem tudom, hogy fiú-e vagy lány vagy valami egészen más mert a könyvben ami írt róluk, nem igazán volt ilyesmire ép kéz láb leírás, de igazából lehet nem is számít. Mindenesetre megpróbálom kipörgetni a gubójából ahogy az előbb, csak ezúttal nem olyan hirtelen. Megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy sikerül is, csak épp a nyúlványaival a karomra csimpaszkodva marad. Fejjel lefelé lógva, mint egy nagyon méretes duzzogó denevér. De mivel elkezdek vele leguggolni, így előbb utóbb földet ér és úgy fordul, hogy négykézlábra/szárnyra tudjon ereszkedni. Azért némi sziszegő hangot hallat irányomba de aztán csak bámul a makira, aztán Sun-hire. Ha a maki közeledne hozzá, ő simán hátrálni kezd.. épp mindig annyit.. amennyit a maki halad felé.
A Maki láthatóan nem ijed meg a másik familiáristól. Valószínűleg érzékeli belőle a mágiát, meg hát láttuk mindketten, amikor hozta a levelet. Tény, hogy nem épp szokványos a kinézete, de egyébként nem tűnik veszélyesnek. - Igazán... különleges, illik hozzád. - mosolyodom el és remélem, hogy Ali ezt nem úgy érti, hogy ő esetleg ne lenne helyes fiú, hanem pont hogy úgy, hogy ő is elég különleges, így egyáltalán nem meglepő, hogy a familiárisa is az. Azért annyira még nem bátorkodom, hogy esetleg odanyúljak, mert hát nem olyan simogatható típusnak tűnik. A mikor előbújt a bokorból, akkor is kellően félénknek tűnt, úgyhogy nem akarok kockáztatni, hogy netán megijed. - Mire képes? - mindig is érdekeltek a Legendás lények, bár bevallom, hogy még nem ismerem mindegyiküket, de ha jól sejtem, akkor jelen esetben nem egy átlagos állatról van szó, ami igazán érdekes, mert eddig a legtöbbeknél szimpla familiárisokat láttam, és még sosem olyat, ami mágikus lény a valóságban. De hát akkor miért ne lehetne valamiféle képessége is, a plusz külső mellett. - Oh nem, dehogy! Én csak... - elakadok, mert hát nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Sosem voltam valami bátor, nem is passzolnék a Griffendélbe, és hát nehéz ezt az egészet felvállalni. - Úgy gondoltam könnyebb eltűnni, mint megvető tekintetekkel találkozni nap, mint nap. - sóhajtok, ami persze megint azt jelenti, hogy eleve a legrosszabbra készülök, pedig hagyhattam volna a többieknek, hogy legyen idejük elfogadni a változást, megszokni, de sose ment ez jól nekem. Ali szedett ki a csigaházamból legutóbb is, de ettől még nem vagyok ügyesebb abban, hogy nyissak mások felé és a nyári történések miatt megint ügyesen visszahúzódtam, mert... úgy egyszerűen biztonságosabb. - Igen, én is. Igazából rendesek ott és, hogy tudom, anya is jól van, így könnyebb. - mosolyodom el halványan és ez csak fokozódik, amikor a familiárisom felmászik most már Ali fejéhez és a haját kezdi el matatni. Hát igen, ennyire nem igazán szokott közvetlen lenni, bár ebben az is benne van, hogy nem igazán beszélek senkivel, így nehéz is lenne neki. - Néha kicsit úgy érzem a közvetlenségével annyira elüt tőlem, hogy nem is az enyém. - tűröm el kicsit a hajamat zavartan a fülem mögé, mert már annyi éppen van, hogy ha előre biccentem a fejemet, akkor bizony az arcomba hull. Az biztos, hogy most nagyon sokáig nem fogom levágatni a hajamat. Persze mágiával is lehetne rajta változtatni, növeszteni, de nem akartam drasztikus változást hirtelen. Megvárom, amíg megnő, akkor is ha még egy-két év, amíg számottevő lesz a változás. Mindenesetre visszaveszem Alitól, amikor felém nyújtja. Buta dolog, de még nevet sem adtam neki, pedig ideje lenne, csak még nem sikerült kitalálnom,hogy mi illik hozzá. - Persze, miért ne. Azt hiszem neki nem lesz gond, csak Yoyo bírja, ha ő félénkebb típus. - hát igen, hiába veszem át a makit, ő továbbra is Ali felé szaglászgat és elég gyors ahhoz, hogy nehéz legyen csak úgy leszerelni, bár egyelőre felmászik a nyakamba és onnan figyel, hogy mit szeretnénk. - Öhm... hogy gondoltad? Legyetük őket és úgy? - gondolom nem a nyakamban kellene ismerkedniük, szóval, ha Ali úgy gondolja jónak, akkor leteszem a makit a földre, hogy, Yoyo megpróbálhasson óvatosan közelíteni majd hozzá, mert gondolom valami ilyesmi fog történni. Milyen furcsa párosítás, hiszen az én familiárisom olyan, mint Ali, nyitott és kíváncsi természet, ellenben úgy tűnik, hogy az övé sokkal inkább hasonlít rám, ha eddig még nem is látta más, mert szeret rejtőzködni.
Valójában a rózsakert a néhai Trimágus Tusának a modellje. Csak jól leplezik.. Valóban így félkészen nem igazán akartam volna a kezébe adni. Ha meg van lehetőség személyesen megbeszélni, mégjobb! Sun-hi makija anya familiárisára emlékeztet. Az is olyan mint egy interaktív plüss állatka. Amikor az arcomat vizslatja az orrával, halkan röviden elnevetem magamat. Barátságos és kíváncsi annyi szent. Noha megeshet hogy simán felsikítanék ha bemászna a pulcsimba zsebibabásat játszani.. - Igen.. Yoyo.. ő az enyém. - elő húzom a zsebemből a kezemet és kinyitom a tenyeremet Sun-hi felé, a középső ujjamon egy vékony kis nyúlvánnyal fellógatva magát, egy lepkebábszerű dolog lóg. Aztán olyan mozdulatot teszek magunkhoz képest oldalra, mint mikor a yoyot szokták kipörgetni és a lepkebábból széttárva a szárnyait kiröppen az a lény, amit Sun-hi láthatott a bokrok alatt átkúszni, de éppen hogy tesz felettünk egy kört, inkább zuhanó bukfencben csapódik vissza a kapucnimba újra a báb formáját felvéve. Mintha ott sem lett volna. - Elég.. szégyenlős. Csak ha "bajt" kell keverni, tolja elő magát.. - forgatom meg a szemeimet szórakozottan. Remélem mindeközben a maki a másik kezemen nem kapott frászt.. Érdeklődve élénken figyelem a reakcióját és a mondandóját egyaránt a kis rögtönzött fami bemutató után, közben a maki állát vakarászom ha már ennyire örül nekem én is neki. - Fura.. persze hogy fura. Azért nem mindennap történik ilyesmi, de ha kerülsz, még csak hozzá sem tudok szokni.. meg úgy lényegében senki. Vagy kivédeni hogy hogyan ne álljon közénk. - bár igazából ez a gondolat a fura valahol, hogy az álljon közénk, hogy valójában lány... de mivel túlságosan kétértelmű lenne, inkább vissza nyelem ezt a kommentárt. - Tényleg? - bukik ki belőlem amikor azt mondja hogy hálás egy kicsit talán megkönnyebbülten mint hirtelen illene. - Mármint... amúgy azt hittem amiatt kerülsz, mert haragszol rám, vagy ilyesmi.. - ismerem be töredelmesen. Az árvaházra csak biccentek - Ö-örülök, hogy nem alakult.. olyan rosszul mint aminek kinézett. - tényleg örülök még annak ellenére is, hogy simán bele esem egy kis bizonytalanságba a mondat elején. - És hogy biztonságban vagy. - toldom még hozzá, hiszen ez egy elég fontos pont. Azért újra és újra hosszabban elidőzöm az arcán és el kell ismernem, csak egy kicsit nőtt hosszabbra a haja, nagyon sokat számít.. de valahogy nincs pofám, se merszem végignézni az összhatáson, akkor sem, ha egyébként a ruhaszél gyűrögetés vonzza a tekintetemet... Szerencsére a maki közbe lép és bizonyos értelemben megment azzal hogy neki áll a hajamat matatni én pedig kicsit félszegen ismét jókedvre derülök. - Semmi gond. Igazából ezzel nincs egyedül. Másfelől viszont félő, hogy itt éhen marad... - bökök a fejem irányába - Remélem. - toldom még hozzá poénnak címezve egy viccesebb grimaszt vágva. Tudom, hogy a makiknál a kurkászás, tisztogatás és szociális tevékenység inkább semmint táplálékszerzés de azért ilyesmivel viccelni mindig adja magát. Azért mielőtt nagyon bele lendülne és esetleg a kapucnimhoz érne, ahol Yoyo megbújt megpróbálom leszedni magamról óvatosan megfogva, nehogy megnyomjam valami lágyabb részén és nem a földre helyezem, hanem vissza nyújtom Sun-hinek, már ha hagyja magát. Aztán támad egy gondolatom. - Ööö.. Yoyonak.. nem igazán volt még más familiárissal interakciója.. Nem bánod, ha megpróbáljuk őket össze ismertetni?
Sikerül végül kis keresgélés után közös erővel megtalálni Alit a rózsakertben. Sose néztem még, hogy ilyen nagy bokrok is vannak itt, hogy egészen el lehet tünni, ha az ember nem figyel eléggé. Szerencsére a familiárisom elég ügyes ahhoz, hogy megoldja a problémát, így hamarosan már Ali kezébe nyomom a levelet, ami bár elég egyértelmű, hogy nekem szól, de azt is sejtem, hogy nem akarta most odaadni még, hiszen be se volt fejezve. - Sejtettem igen, csak... még nem volt meg a vége és gondoltam... - félszegen vonom meg a vállamat, mert hát belekezdtem, de nem olvastam el az egészet, hiszen nem fejezte be. Az se biztos, hogy tényleg elakarta küldeni, vagy hogy nem javított volna még rajta valamit és úgy azért még se lett volna ideális, ha elolvasom. Meg aztán most úgyis itt vagyunk. A kis maki amúgy igen közvetlen, ami meglepő számomra, hiszen én sosem vagyok az, bár Ali ezt a falat ügyesen lebontotta az elmúlt évben. Felkapaszkodik simán Ali karjára és meg is bökdösi kicsit az arcát. Tényleg puha kis jószág. - Igen, az enyém. Még nem adtam neki nevet, nem találtam meg az igazit. Az ami... aki hozta a levelet a tiéd? - nézek körbe, mert most nem látom azt a fura jószágot és kicsit bele is pirulok, hogy nem találtam meg elsőre a jó szót. Végülis szintén egy kisállatról van szó, nem illik csak úgy leamizni akkor sem, ha furcsa és felettébb szokatlan volt a kinézete. Értem is Ali megjegyzését, hiszen az ő familiárisa tényleg egészen más, mint a többségé, bár biztosan akad, akinek mondjuk kígyó lesz, vagy hasonló nem annyira puha állatka. - Igen, szerintem is. Én nem akartam... csak tudod ez most olyan... bonyolult. - bököm ki végül erősen habogva. Akaratlanul is csavargatni kezdem a hajamat. Régi gesztus, amit rövid hajjal profin levetkőztem, de most hogy kicsit már hosszabb újra visszatérni látszik. - Nem akartam, hogy közénk álljon ez csak most... fura nem? De hálás vagyok, hogy segítettél. Nem volt vészes az árvaház sem, rendesek a többiek és náluk nem indultam... fekete ponttal. - szorítom össze a számat kicsit és a hajam után a ruhám szélére térek át, azt kezdem el gyűrögetni. A maki közben gond nélkül elücsörög Ali kezén és tovább piszkálja az orrával, szaglássza, sőt gond nélkül felkapaszkodik a vállára és elkezdi bogarászni a haját, mintha csak a tisztogatásába fogna. - Bocs, nem nagyon látott még ilyen világos hajat azt hiszem. - próbálom menteni a menthetőt, hogy minden bizonnyal azért érdekli ennyire Ali haja, mert hát szőke és akikkel eddig a maki találkozott nekik nem ilyen volt. Na nem mintha egyébként eddig bárkinek is így vizsgálgatta volna a haját egyébként. Ez nekem is teljesen új, de valószínűleg az az oka, mert mégis csak szoros kapocs van közöttünk Alival, még akkor is, ha az utóbbi hetekben ennek nem igazán mutattam jelét.
- Ez tényleg Sun-hi. - állapítom meg félig meddig magamban motyogva. Valahol felderít, valahol pedig hihetetlennek tűnik, hogy úgy döntött ezek szerint nem menekül tovább. Valahol elkap az izgatottság gyomortájon, de aztán be is nyilall és inkább megpróbálom lehűteni magamat. - Jó! Maradok. - torpanok is meg végül válaszolva neki. Addig is egy helyben bámészkodva. De végül is, így már hamar egymásra akadunk, vagyis a familiárisa akad rám. - Szia! - intek rá egy bizakodó mosollyal. Aztán vissza veszem a papírt. Egy pillanatig képes vagyok nem össze rakni a képet, hogy ezek szerint a madaram nem eldugta amit írtam, hanem épp oda vitte az illetékesnek. - Ó... őő.. igazából a tiéd, de.. ömm már mindegy. - mondom ki miután én is felismerem miről van szó és úgy döntök, most hogy itt áll velem szemben, igazából feleslegessé vált szegény levél. Bár nem gyűröm össze, csak hanyagul össze hajtva zsebre rakom. Már nyitom a számat, hogy mondjak valami okosat, de mielőtt azonban megszólalhatnék valami megtámadja a lábszáramat és lehajolva hozzá a kezemet nyújtom neki - Heló kishaver ~ Hát te honnan csöppentél ide? - ha hajlandó a kezemre kapaszkodni, vele együtt egyenesedek fel újra és megcirógatom a füle tövét meg a homlokát. - Ó hogy te milyen puha kis izé vagy. - Egészen elvarázsol, aztán kapcsolok, hogy amúgy.. valószínűleg nem csak egy sima házi kedvencet babusgatok épp - Khm.. öö.. gondolom hozzád tartozik. - pillanatra beharapom a számat - Ez nem ér.. mindenkinek olyan cuki élőlényt sikerül idéznie.. - dünnyögöm szórakozottan egy kis nevetéssel aztán vissza nyújtom Sun-hinek a makit és egy kicsit elbambulok ahogy végig nézek rajta, most hogy van is időm rá. Bár nem tolakodóan, inkább csak mint aki régen látta a barátját és nem volt ideje megszokni a változásokat. Amik hát.. egyértelműen vannak. - Jó újra látni. - állapítom meg végül félszegen.
A furcsa kinézetű kis lény hamar eltűnik és csak a levél marad utána, ami egyértelműen nekem szól és az sem kérdés, hogy ki írta. Felismerem már a nyári levelezésünk után Ali kézírását és persze azt is, hogy mivel nehezen fogalmaz meg zavaros érzéseket hajlamos sokmindent kihúzni és átfogalmazni. Ez a levél is tele van javításokkal, ami egyébként akaratlanul is megmosolyogtat. De csak néhány másodpercet adot ennek, aztán már felállok, hogy megpróbáljam megkeresni Alit, mert szinte biztos hogy a közelben lehet és az a fura lény hozzá tartozhat. Automatikusan lepillantok a mellettem ácsorgó makira, aki lelkesen szaglász bele a levegőbe a két hátsó lábára állva. - Megtalálod, hogy merre lehet? - pillantok rá, hiszen bizonyára érez valamit és neki biztosan jobb az orra, mint nekem, hogy a virágok illatán keresztül is legyen esélye kiérezni, hogy merre lehet Ali, mert a hangját már hallom, de nehéz betájolni, hogy pontosan merrő is jöhet. Automatikusan körbefordulok a tengelyem körül, pedig nem olyan nagy ez a hely. Talán a nyílt tér miatt, vagy mert mágikus, netán a kastély közelsége teszi, de tényleg olyan furán terjed a hang, hogy nehéz belőni, hogy hol lehet a másik. Persze, ha bármelyikünk magasabb lenne akkor jóval könnyebb dolgunk lenne, de ez nem kívánság műsor. - Megkereslek, csak maradj ahol vagy, mert elkerüljük egymást! - kiáltom el magamat most már jóval hangosabban, mint elsőre, aztán lepillantok a makira újra. - Tiéd a pálya! - úgyhogy, ha elindul akkor kapkodom a lábaimat és megyek utána, bár ügyesen és gyorsan cikázik, de nem kell túl sok, hogy végül sikeresen megkerüljük azt a méretes bokrot, ami pont tökéletesen kitakarta Alit és végül meg ne torpanjak előtte nem sokkal. Zavartan köszörülöm meg a torkomat a levelet szorongatva, hogy aztán kis hezitálás után odanyújtsam neki. Nem olvastam végig, csak az elejét, de már abból is egyértelmű volt, hogy szegény eléggé össze van zavarodva, ami amúgy teljesen érthető is. - Szia! Ez gondolom a tiéd. - köszörülöm meg kicsit a torkomat, hogy aztán a mondat végén már a szám szélét harapdáljam és időnként érdeklődve figyeljem a cipőm orrát, mintha olyan nagyon érdekes lenne rajta valami. Túl hevesen kalapál a szívem már csak attól is, hogy itt vagyok vele, nem hogy megfelelő szavakat találjak bármire is. Nem is tudom, hogy hirtelen mit kellene mondanom, hiszen elmúlt a nyár és én már vagy két hónapja bujkálok előle, ami sokkal könnyebb úgy, hogy már a lányok hálóiban alszom, pedig a levele eleje alapján erre nem lenne szükség. Mármint a bujkálásra. Persze újdonsült familiárisom egyáltalán nem olyan visszafogott, mint én, hiszen ő még nem is találkozott sosem Alival. Gond nélkül, bár azért óvatosan megy közelebb és kezdi el szaglászni a lábát szépen lassan egyre feljebb kapaszkodva, lökdösve kicsit a bokáját és a lábszárát az orrával.
És furcsa az is, ahogyan a környezete reagálhat egy magányos ember elzárkózására. Biztos, hogy lesz olyan aki szeretné megérteni, és valamiképp segíteni neki mégis, még ha nem is tudja pontisn hogyan, de szívesen ül le mellé, és ha mást nem, meghallgatja, megöleli ha a másik nyitott ilyesmire. Egyszerűen igyekszik biztositani, hogy ha meg nem is tudja oldani a gondját, elfogadja így is, türelmes lesz vele. És mellette áll most is és akkor is amikor úgy döntene, mégis feláll a gödörből. Vannak olyanok, akik megértik de esetleg ugyanabban a gödörben ülnek, csak kicsit odébb, lehet az árnyékban és lehet eddig fel sem tűntek egymásnak. Ők bennük is bizonyosan megmozdul az empátia hiszen ugyanazzal küzdenek. De a tartalékaikat magukra fordítják inkább. Emiatt pedig bele eshetnek a társas magány jelenségébe. És lesznek olyanok is akik egyáltalán nem értik mi történik, mit jelent az hogy magány. Vagy azért, mert maguk sincsenek tudatában, vagy azért mert nem találkoztak vele olyan hosszú időre. Talán más "szinten" vannak. Vagy nem küzdöttek meg vele újra és újra. Esetleg nem hagyta rajtuk a billogját. Ők azok, akikben dühöt, értetlenséget, rosszabb esetben sérelmet kelthet az elzárkózás és a másik keserűsége. Lehet fogalmuk sincs hogyan közeledjenek, félre értik, hogy a burkon lévő tüskéket, ki lehet húzni, meg lehet kerülni, és el lehet jutni a burkon belülre is. Nem kell bele szaladni csupasz mellkassal. De ez idő és energia. És egy világban ahol az azonnal és most dominál.. Az embereknek gyakran nincs türelmük egymáshoz. És ez sérüléseket okozhat. Oda.. Vissza.. Én.. valahol reméltem, hogy lehetek az első verzió ezek közül Sun-hi számára. De lassan november vége van.. Egyfelől úgy érzem cserben hagytam, másfelől kezd bennem egyfajta feszültség növekedni. Aggodalom, tehetetlenség és szomorúság, hogy lehet hogy elveszítem. Hogy azért amit tettem az édesanyjával... Dühös rám. Hogy nem kihúznom sikerült egy tüskét és valamivel közelebb kerülnöm hozzá, hanem csak még egyet növesztett. Másfelől.. Tudom, hogy a túlélők bűntudata időpocsékolás... Mégsem tudok elmenni az mellett a tény mellett, hogy a nyár végén hasba lőttek és mindenki mással ellentétben.. Én nem estem kómába. És amikor Shannara gondolok és a párjára.. Vagy úgy egyáltalán láttam azt a rengeteg kómába esettet.. Nem tud nem fájni a gyomrom... És attól is tartok, hogy mikor dönt úgy valaki, hogy bevisz a minisztériumba és kísérleti nyúl leszek. Nem tudok más magyarázatot elkepzelni egyenlőre minthogy apa... Vervonala miatt nem lett bajom. De azért ez elég ijesztő is egyben. Másfelől... A szűk családi körön kívül nem beszéltem senkivel a lövésről. Lizzy és Dany elől is inkább kitértem, ha erről kérdeztek.. Meg úgy mindenki elől.. De jelenleg jobban foglalkoztat az, ami Sun-hivel történik, történt.. Másfelől... Azt hiszem szeretném elhívni a karácsonyi bálba. Azt rebesgetik, hogy a közhangulat ellenére rendezésre kerül egy.. Szóval mint mindig.. A fejem most is tele van mindennel. A Familiárisomat pedig totálisan nem találom.. Csúcs.. Amikor viszont meghallom a hahót és azt hogy valaki engem szólít és még az is eljut a tudatomig, hogy kinek a hangját hallom, kissé ledermedek és ha látnám magamat kívülről még azt is látnám, hogy nem latom magamat... Ugyanis eltüntem. De aztán csak mély levegőt veszek és megrázom magamat, lerázva a hirtelen ijedtséget, zavart és.. a láthatatlanságot. - Sun-hi? - kérdezek vissza pár rózsasorral odébbról. Közben megprobálom betájolni, hogy honnan jott a hangja és arra orientálódni. Persze total sikerül a másik irányba elbóklásznom. - Mondj valamit újra mert nem talállak...
Furcsa dolog a magány. Mindenkire másképpen hat. Akadnak, akik hosszú egydüllét után akárkifelé képesek nyitni, kapaszkodnak bárkibe, aki csak egy jó szót szól hozzájuk és képtelenek nem túlzóan ragaszkodni másokhoz. Aztán persze olyanok is akadnak, akik már úgy megszokták az egyedüllétet, hogy nem tudnak kimászni a gödörből és még ha az életük változik akkor se tudnak másokfelé nyitni. Azt hiszem én egyértelműen a második csapathoz tartozom. Félve az elutasítástól, a megvetéstő sokkal könnyebbnek tűnik egyedül lenni és távol tartani magamat mindenkitől, mint a legrosszabbal szembesülni. Persze ha nem lennék ennyire negatív, akkor nem eleve a legrosszabbtól tartanék, hiszen igenis lennének olyanok, akik elfogadnák, ami történt, a változást, de hát nehéz ebben bízni és könnyebb itt ülni távol mindenkitől a rózsakerten, mint megadni az esélyt bárkinek is, hogy fájdalmat okozzon. - De legalább te itt vagy nekem és ha minden jól megy idővel megtanítalak beszélni is. - hiszen úgy tudom a familiárisok képesek fejlődni, bár nem vagyok benne teljesen biztos, hogy rajtam múlik-e az, hogy milyen irányba fog, hogy mondjuk az, hogy képes lesz idővel beszélni tényleg azon múlik-e, hogy ezt szeretném, de majd ennek is jobban utána járok. A maki persze csak nagy szemekkel néz rám egyelőre, amíg aztán a susnyás felé nem kapja a tekintetét. A hosszú farok az égnek mered, idegesen mered a növényzetre, ahová most már én is oldalt pillantok, amikor aztán megjelenik a felettébb furcsa lény. A frászt nem hozza rám, de tény, hogy megrezzenek kissé és hirtelen még levegőt venni is elfelejtek. Nem túl bizalomgerjesztő a külseje annyi szent. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik is, csak a levél marad meg a földön mellettem. Akaratlanul is körbepillantok, ahogyan felveszem. Az állatok nem szoktak írni, még az ilyen fura külsejűek sem, szóval ezt valaki írta és netán nekem? Óvatosan felemelem hát. - Hahó! - szólalok meg nem túl határzottan és cseppet sem hangosan, hogy felmérjem van-e itt valaki, bár ugye ebben a formában ez nem valami nagy hatékonyságú. Újra a növényzetre nézek, de nem látok mozgást. A lény, amilyen gyorsan jött, úgy fest, hogy olyan gyorsan el is szelelt. Nincs mit tenni, elkezdem hát olvasni a sorokat, amikből egészen hamar rájövök, hogy tényleg okkal kerültek hozzá, hogy nekem írták és hogy nem is akárki. Gondterhelten sóhajtok egyet. Tudom, hogy nehézséget okoztam Alinak, hogy aggódik és hogy nem fair a részemről, hogy csak úgy felszívódom, de hát úgy véltem talán könnyebb lenne neki, ha nem kellene e miatt is aggódnia, vagy... nem is tudom. Végül tétován ugyan, de feltápászkodom és úgy nézek körül, hogy legalább valamelyest kilátszódjam a növényzetből. - Ali? Itt vagy? - szólalok meg most már határozottabban, mert lehet hogy ott van valamelyik bokron túl, ameddig már nem látok el. Pipiskedem azért kicsit, hátha úgy könnyebb, de a magasságom nem a legerősebb adottságaim közé tartozik, vagyis hát lássuk be baromi alacsony vagyok, még a származásomhoz képest is.
Mostanában azt hiszem egy kicsit elvesztem. Legalábbis a gondolataimban nagyon. Sun-hi miatt a szobatársaink egyértelműen engem találtak be és rengeteg olyan kérdést is feltettek amire bevallom nem tudtam válaszolni. Másfelől aktívan aggódom azon, hogy Sun-hi most vajon azért kerül-e mert haragszik rám, vagy esetleg megijedt apától? Tény, hogy nem a leg bizalomgerjesztőbb életforma időnként, de csak vele nevelkedtünk és nem evett meg egyikünket sem Amyvel. Esetleg nem is kerül csak én bénázok el valamit? Lehet azt hiszi haragszom! Kismillió lehetőség van de valahogy nem érem utol soha. Ha mellé is ülök óra elején simán elültetnek mellőle mielőtt szót válthatnék vele, amikor pedig próbáltam levelezni vele... Hozzá nem is jutott el az a hülye levél.. Aminek persze meg lett az eredménye. És ez az egész már nem hogy bosszant; megijeszt. Hiszen aggódom érte! Én ha padlón voltam, olyankor általában valaki közelségét kerestem mindig akivel tudtunk jó hatással lenni egymásra. Nálam nagyon ritka és túlontúl beszédes, ha inkább az egyedüllétet választom. De Sun-hi egészen más. Fogalmam sincs hogy akar-e osztozni ezen az egészen. Azt sem tudom hogy érzi magát, milyen helyre került.. Hiába vagyunk kastélyon belül, egy Házban, egy évfolyamon néha úgy el tud tűnni mint egy kísértet. Szóval most épp levelet körmölök neki amiben nagyjából az összes hülye kérdésemet rá zúdítom. Némelyik át van húzva és/vagy átfogalmazva. Mindezt valahol eldugva magamat a Rózsakertben ahol biztosra mentem hogy senki nem talál meg és össze tudom szedni a gondolataimat... Már amennyire tőlem telik. Annyi minden történt a nyár óta.. Annyi mindenbe keveredtem én is... És bár most hogy apa is a kastélyon belül van, messziről békén hagy mindenki aki eddig megszólt, vagy nyomatékosabban fejezte ki, hogy úgy érzi én vagyok az a rohadtul zavaró zabszem a nemesebbik felében... Mégis olyan furcsa minden. Most már senki nem hangoztatja hogy Jade valami random állati varázslénnyel feküdt volna össze.. De azért látom a tekinteteket, hallom az össze súgásokat. Sun-hirol is kismillió pletyka kapott szárnyra. És engem se voltak restek bele szőni ezekbe... Egy óvatlan pillanatban azonban a pergament kikapja a kezem alól a familiárisom és elszelel vele. - Ahj ne már! Most nincs kedvem ehhez.. - motyogom el a nem létező bajszom alatt a mondandómat, de utána fordulok hogy megkeressem. Sun-hi nem sokkal ez után egy nagyon halk neszezést hallhat maga mellől jobbról, végül egy farkaskoponyaféle-forma bukkan elő a bozótos aljából, fekete-sárgán izzó szempárral, a mellső végtagjaira támaszkodva, mint egy denevér ereszti le a fejét és szétnyitva a fogait ott hagyja a levelet Sun-hi mellet, majd szégyenlősen vissza dugja magát a susnyásba ahonnan jött. A familiárisomat egyébként a testvéremen meg anyáékon kívül senkinek nem mertem megmutatni. Esetleg az tudhat róla bármit akikel "kalandokba" keveredtem.. Úgyhogy lehet Sun-hire a frászt hozza szerencsétlen.
Egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy jól érzem-e magamat, vagy sem. Szokatlan és furcsa a helyzet és újra megpróbálom távol tartani magamat attól, akitől csak lehet. Nem beszéltem még a régi szobatársakkal sem. Mindig utolsó pillanatban esem be az órákra és nagyon gyorsan távozom, mert nem tudom, hogy hogyan reagálnának és könnyebb gyorsan lelépni, mint elfogadni a visszautasítást, pedig persze lehet, hogy nem is lenne ilyesmiről szó, de eleve a legrosszabbal számolok. Hetek elteltek már az iskolakezdésből és bevallom az árvaház se volt igazán rémes, sőt igazából egészen kellemes volt nem rejtőzködni. Persze még most is van, hogy felkelek hajnalban és automatikusan egyedül fürdök és vannak napok, amikor nagyon nehéz arra gondolni, hogy anya... Nem tudom, hogy végül jól döntöttem-e, amikor azt mondtam, hogy inkább töröljenek a fejéből mindent, mint hogy véletlenül is kárt tegyen magában. Csak hát így tényleg nem is emlékszik rám, az egész életünkre és erre gondolni is nagyon fáj. Ezúttal is egyedül jöttem a rózsakertbe. Kicsit Alit is kerülöm, ami tudom, hogy nem szép tőlem, de félek, hogy ez a változás kellemetlenséget okoz majd közöttünk és mindig is könnyebb volt a problémák elől elmenekülni. A bátyám sokkal határozottabb volt és mindent könnyebben oldott meg, de nekem ez nem megy. Nem tudom, hogy mit mondjak neki és ha esetleg furán érzi magát, akkor ő mit mondana. Tudom, hogy nem lenne olyan, mint volt. A ruháim is mások lettek. Kaptam olyanokat, amik lányosabbak, bár ezúttal egy szimpla nadrágban vagyok, egy vastagabb pulcsival, ami amúgy viszonylag bő, úgyhogy végülis ha nem lenne valamivel hosszabb a hajam, mint eddig, akkor még simán nézhetne bárki fiúnak. - Most már előjöhetsz. - törökülésben helyezkedem el a kis ösvényen a virágok mellett, mellettem pedig megjelenik egy kis gyűrűsfarkú maki, aki eddig láthatatlanul sietett a lábaim mellett. Fura érzés, de akkor is érzékelem, ha nem látom. Tudom, hogy ott van mindig velem és bár nem volt könnyű megidézni,de volt segítségem az árvaházban és bevallom sokat segít a társasága, még ha nem is beszél, de most is az ölembe fészkeli magát és egyszerűen csak jó érzés belefúrni az ujjaimat a puha bundájába. - Ugye milyen szépek? Már nem sokáig fognak virágozni, jön a hideg. - sóhajtok egyet, mert bevallom sose szerettem a telet, valahogy nem kedveltem meg azóta, hogy Angliába kerültem. Talán sose fogom, de aztán persze ki tudja.
