2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem tagadom, a napokban kissé szétszórt vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy hülye is lennék. A ruha, amiben pedig Silent ki akar osonni, árulkodó, hát ne akarjon engem átvágni. ‒ Nos, ha problémáid vannak, akkor beszéld meg azt a barátaiddal, a prefektusaiddal, az iskola pszichológusával, vagy a házvezetőddel, de kötve hiszem, hogy ilyen kései időben Flitwick professzorhoz, vagy a pszichológushoz sietnél ‒ felelem nyugodtan, bár semmi kedvem nincs a ma estéhez, mégis vannak kötelességeim, amiket teljesítenem kell. Még Zedért se hanyagolhatom el a prefektusi feladataimat. ‒ Igen, én folytathatom, de gyanítom, hogy te nem. Mint prefektus, nyomatékosan kérlek, hogy maradj a hálókörletedben, mert ha elhagyod, annak következményei lesznek. ‒ Nem szeretek szigorú lenni, de vannak olyan emberek, akikkel csak így lehet szót érteni. Márpedig Silent nagyon erősködik, hogy el akar menni innét, nekem pedig az a feladatom, hogy ebben megakadályozzam. ‒ Akkor nem vagy túl ügyes, ha az első perctől fogva lehet sejteni a tervedet, meg aztán, Silent hallottam már rólad, épp ezért, nem is fogsz ma éjjel mászkálni. Sőt, ha arról van szó, akkor soha többet nem járkálsz ki, mert jelezni fogom a prefektustársaimnak, hogy figyeljenek oda rád. ‒ Szabályszegők… Miért jók nekik állandóan bajt keverni? A szabályok az egyének és a közösség védelméért vannak, nem pedig azért, hogy megszegjék őket. Nem véletlenül alkották őket. Épp ezért, ahogy ő is, hát én is kötöttem az ebet a karóhoz, s nem fogok félreállni az útjából. ‒ Én csak néha vitázom édesanyámmal, de egyébként jól kijövök vele, azonban ismerek embereket, akiknek komoly gondjaik vannak ‒ vonom meg a vállamat. Még a mugli ismerőseim között is akadnak bőven olyanok, akiknek meggyűlik a baja az édesapjával, az anyjával, vagy épp a testvérével. Konfliktusok mindig voltak és lesznek egy család életében, a kérdés az, hogy mik kezelik ezt. Felvont szemöldökkel fürkészem az arcát, amikor az édesapjáról beszél. Nem akarom feszegetni ezt a témát, érzem, hogy mindkettőnket kellemetlenül érint. Engem főként, hiszen, akiről azt hittem, hogy az apám volt, nem is volt az, az igazi pedig meghalt. Szóval, nem szeretek erről beszélni. ‒ Pedig már párszor céloztam rá ‒ sóhajtok fel. Előrelátom, hogy pocsék éjszakának nézek elébe, és erre nem miatta gondolok. Most is csak az ágyam meg egy hatalmas bögre kávé után vágyakozom, na meg titkon remélem, hogy az egyik hollóhátas prefektus társam felbukkan, és neki sikerül meggyőznie Silentet, hogy ne csináljon butaságot. Főleg azok után bízok ebben, amikor kiderül, hogy az a furcsa könyv, amit a klubhelyiségben találtam, az övé volt. Nem bízok benne. Belelapoztam abba a könyvbe, és nem olyasféle varázslatok voltak benne, hogy miként változtatunk át egy tollat pillangóvá. Szeretnék hinni neki, de tudom mit láttam. ‒ Nos, nem tudom, hogy milyen varázslatot találtál abban a könyvben, de véleményem szerint igen ártalmas rontásokat tartalmaz. Mindenesetre, ez nem az én ügyem, majd Flitwick professzor eldönti, hogy mennyire akar foglalkozni az üggyel ‒ vonom meg a vállamat, majd felnyitom a táskámat, és a mélyére rejtem a naplómat. A továbbiakban Silent ügye nem az én hatásköröm lesz. ‒ Igen, látom. Azért kellenek neked ártásokat tartalmazó könyvek ‒ felelek egy szkeptikus pillantás kíséretében, majd picit megenyhülnek a vonásaim. ‒ Nézd, Silent, az nem normális, ha az éjszaka ki akarsz lopózni valahová, pláne nem, ha előtte fekete mágiával foglalkozó könyveket lapozgattál. Komolyan szükség van erre? Bántott valaki? Figyelj, engem is bántanak nap, mint nap. Mégsem állok bosszút mindenkin. Nincs értelme. Ahelyett, hogy teljes értékű életet élnél, leragadsz a múltbéli sérelmeidnél, és ez nagyon nem jó ‒ csóválom a fejemet. Hallottam annak is hírét, hogy a mardekárosokkal nem ápol túl jó viszonyt, de gyerekes butaságnak tartom azt, amit ők művelnek. ‒ Ne próbálj meg ijesztegetni, Silent! Ne felejtsd el, hogy prefektus vagyok. Ha azt mondtam, hogy nem hagyhatod el a hálókörleted, akkor nem is fogod. Ha pedig bármivel próbálkoznál, felhívom a figyelmedet arra is, hogy mint prefektus, nagy feneket tudnék keríteni a fekete mágiás dolgaidnak ‒ szólok rá némileg élesebben. Én tényleg nem akarok negatívan viselkedni, de ő provokál. A szabály az szabály. Neki se ártana belátnia, ahogy azt is, hogy okkal lettem prefektus. Igazán hallgathatna rám. ‒ Dehogynem ‒ teszem csípőre a kezeimet. ‒ Mint már mondtam, nekem a szabályok az elsők. Ha nem tudod betartani őket, sajnálom, de azt nem hagyhatom annyiban. Nem tudom abbahagyni a sóhajtozást, ez a lány keménydió. De egy percig se higgye azt, hogy engedem, hogy ma éjjel bárki is megsérüljön, vagy pórul járjon miatta. ‒ A mardekárosokon kívül is vannak emberek ‒ érvelek a felvetése ellen. Elégedetten állapítom meg, hogy hajlandó helyet foglalni a klubhelyiségben, tehát az akaratos fellépésem jelen esetben célravezető. Nem akarok rosszat egyikünknek sem, de az a baj, hogy ő nem látja úgy a dolgokat, ahogy kellene. A szabályok megszegése nem játék, hanem kihágás.
Nem szoktam csak úgy felkelni az éjszaka közepén, hogy valamit csináljak, mert nem tudok aludni. Én olyan könnyen elalszok, mint a bunda, nem is telik bele egy órába. Aki ismer, az tudja, hogyha engem este nem az ágyamban látni, akkor annak három oka lehet. Az egyik, pasizok, ami nagyjából lehetetlen, de azért erre is szoktak gondolni. A másik, hogy épp szívatni akarok valakit, aminek már nagyobb az esélye, mert mindenki tudja, hogy ez számomra egy lételem, csak az nem biztos most már, hogy kit akarok. És végül az, hogy baromira rosszul vagyok és a gyengélkedőre mentem, ami ismét abszurdum, mert gyűlölöm azt a helyet. Elég volt kétszer ott járnom hét év alatt ahhoz, hogy megutáljam, és inkább szenvedjek magamba, mint odamenjek. Plusz, ha a lány ügyes megfigyelő, akkor láthatja, hogy nem a pizsamámba vagyok, ami már egy árulkodó jel, hogy nem csak olvasgatni akartam. Márpedig Hollóhátas, így biztos vagyok benne, hogy feltűnt neki. - Tökéletesen megvagyok, csak van egy apró problémám, amit meg kéne oldanom. – Igen, el kéne intéznem is kis dög Griffendélest. Igazán nem tartana sokáig, éppen csak egy vödör vizet zúdítanék rá, semmi különöset. Fél óra alatt simán megvagyok vele, észre se vennének. Na persze ha nem enged el, akkor nagyjából lőttek ennek, de remélem kedves lesz és hagyja, hogy had csináljam a dolgom. Elvégre, ha én nem lennék, akkor ki tenné helyre ezeket a diákokat? - Á, értem. De most, hogy megvan, gyanítom, folytathatod, amit szeretnél, ahogy én is. – nézek rá egy kedves mosollyal. Igazán nem akartam neki ártani, nincs vele bajom, bár nagyon sokat nem beszélgettünk, főleg azért, mert nem mertem, vagy, mert úgy gondoltam, hogy ő is csak kiközösítene, mint mások. De ez van, változtam az utóbbi, most már vannak kedves ismerőseim is, csak éppen kevés. - Ez nem egyértelmű? Ugyan Linda, te is sejtetted már az első perctől kezdve, hogy nem itt akarok kommandóst játszani egymagam. – De még nagyon társaságba se játszani úgy őszintén szólva. Tizenhét vagyok, már nem hajlok az ilyen gyerekes játékok felé, inkább vennék részt egy igaziban, de az még úgy három év, mert előbb aurornak kéne tanulnom. Kérdésére, hogy megijedtem-e tőle legszívesebben felnevettem volna, de inkább csak mosolyogtam és óvatosan elmagyaráztam neki, hogy abszolúte nem találom rémisztőnek. Ebben az iskolában, még a szellemek sem azok, pedig ők igazán lehetnének, de sajnos nem sikerül nekik. - Miért neked is vannak? – nézek rá meglepetten. Ezt eddig nem is tudtam. Érdekes, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Persze gyanítom még egy csomóan vannak, csak én nem találom meg a megfelelő személyeket. Ebonynak sincs könnyű dolga a családjával, de az egy teljesen más mese. - Amúgy sem gondoltam komolyan. Apu egy szörnyű ember, de van benne némi szeretet is. – Anyám, a nővére és az anyja iránt biztos. Hogy irántam és a nagyapám iránt van-e azt nem tudom. Valamit biztos érez, mert különben már rég elhajtott volna otthonról, de lehet csak azért nem tette, mert anyám könyörög neki, hogy ne tegye. Róla tudom, hogy szeret. - Ó… Igen ez kiesett. – mondom elgondolkodva. Szívás. Teljesen elfelejtettem, hogy Linda prefi. Bár nagyon nem tartom számon, hogy kik most a prefektusok, annyira nagyon nem izgat, csak azért lenne érdemes tudni, hogyha belebotlok egybe, akkor ne legyek vele bunkó. Minimum a háztársaim közöttieket kéne tudni asszem. Mikor elárulja, hogy mi lett a könyvemmel oldalra billentem a fejemet és nagyra nyílt szemekkel bámulok rá. Remélem, nem akarja a tanár visszakeresni, hogy melyik diáknál volt, mondjuk nem a zárolt részlegről hoztam el, hanem az egyik polcról. Egyszer elég volt nekem a zárolt részlegre bemenni, köszönöm. - Volt benne egy varázslat, ami kellett volna. De nem veszélyes eskü. Lehet, hogy szeretek szívatni, de bántani nem bántanék senkit. – Sose csináltam olyan dolgokat, ami miatt bárki a gyengélkedőre kerülhetne. Akkor én érezném magamat rémesen. Tavaly nyáron, mikor bevitték azt a fiút miatta, akkor is volt némi bűntudatom, de végül is meg akart ölni. - Ugyan, nekem nem kell beszélgetnem senkivel. A gondjaimat tökéletesen meg tudom magam is oldani. – Hiába próbálok elmenni, nem enged. A kedves mosoly most már vészjóslóba megy át. Nem szeretnék neki ártani, se bénító bűbájt küldeni rá, de ugyanakkor muszáj megszívatnom a kis mitugrászt. Illetve nem muszáj, de nagyon szeretném. Ha nincs Mardekáros, jó nekem más is, csak legyen valaki. Számomra ez egy létfent tartó dolog. Ha nem is azért, mert valakit csesztetni kell, akkor azért, mert adrenalin függő vagyok és ilyenkor azért elég sok felszabadul. Mondjuk az is elég lenne, ha csak kint járkálnék valószínűleg, de ha már úgyis kint vagyok, akkor tegyük érdekesebbé. - Azt nem tennéd meg! – mondom felháborodott hangon. Ami a baj az az, hogy de, tuti megtenné. Prefektus, ráadásul én jó kislánynak ismerem, így fix, hogy nem hagyna elmenni egy szó nélkül is. Végül beledobtam magamat az egyik fotelbe. - Nem szívathatom a Mardekárosokat többé, szóval emiatt nem kell izgulnod. – mondom sértődötten. Ha annyira trécselni akar, akkor lehet, csak legyen érdekes a beszélgetés, mert tényleg elmegyek.
Nem gondolnám, hogy ilyenkor bárki is kihágáson törné a fejét, legalább is, nem olyan személy, aki az én házamba jár. Épp ezért lep meg Silent bujkálása. Ennyire ijesztő lennék? Nem hiszem, különben is, ha nem lenne rossz a lelkiismerete, nem rejtőzött volna el. Karba tett kézzel ráncolom a homlokom, nagyjából akkor vághatok még ilyen fejet, amikor megkérdezem Zedet, hogy figyel-e, de látszik rajta, hogy teljesen máshol jár. Ez a hanglejtés és a hozzátársított ártatlannak tűnő arckifejezés csak még mindig azt éri el nálam, hogy gyanakodjak rá. ‒ Köszönöm megvagyok. Remélem, te is jól vagy ‒ biccentek, de az ábrázatom még mindig komoly marad. Nem szeretem, ha valaki nem tartja be a szabályokat, vagy épp bántani akar valakit. Silentről pedig hallottam, hogy szeret borsot törni mások orra alá. Az öltözéke sem nem éppen pizsama, vagy iskolai egyenruha. ‒ Itt felejtettem valamit, ezért visszamentem a szobámba ‒ vonom meg a vállamat. Pechjére a feledékenységemnek köszönhetően csíptem el máskülönben lehet elkerültük volna egymást. ‒ Aha, hát jó ‒ sóhajtok fel beletörődően, bár nem nagyon tudok hinni neki. Nem ejtettek a fejemre, a ruhája és a viselkedése is furcsa, arról nem is beszélve, hogy elbújt előlem. Ha nem sántikálna rosszban, akkor másként viselkedne, nem igaz? ‒ Nos, te tudod. Ettől függetlenül, most árultad el, hogy ki akartál lógni ‒ mosolyodok el. Hiszen, ha nem szándékozott volna kiosonni, akkor nem „eggyel több oka lenne rá”, hanem csak okkal akarna kiosonni. Annak viszont örülök, hogy nem hoztam rá a frászt, annak már kevésbé, hogy ennyire ki akar osonni, ezt sajnos nem engedhetem meg neki. ‒ Sajnálom, hogy neked is problémáid vannak a családoddal, de ettől függetlenül, nem hiszem, hogy szabadna ilyet mondanod rá ‒ felelem halkan. Ha nekem lett volna apukám, én örültem volna egyáltalán már annak, hogy létezik. De nem volt. Oké, Henrik egy ideig olyan volt, mintha az apám lenne, de ő mégse volt a vérszerinti. ‒ Nos, ha nem bánod, nem engedlek ki innét. Nem hiába viselem a prefektusi jelvényt, ha esetleg elfelejtetted ‒ mutatok mosolyogva a mellkasomon díszelgő jelvényre. Nekem se könnyű nemet mondani a háztársaimnak, azonban nekem fontos, hogy ne legyen gond senkivel, másokat ne ártsanak és minden rendben legyen. A kérdésére meglepetten pillantok rá. Amikor rendet tettem a klubhelyiségben, találtam egy olyan könyvet, de nem gondoltam volna, hogy akár az övé lehet. ‒ De, megtaláltam, és le is adtam egy tanárnak, mivel az iskolánkban nem zajlik fekete mágia oktatása, és azt hittem, a zárolt részlegről lopták el, így jobbnak láttam megszabadulni tőle. Mit akarsz te azzal a könyvvel? ‒ kérdezem homlokráncolva, bevágva elé, hogy végképp ne juthasson ki az ajtón. ‒ Nézd, Silent, ha gondjaid vannak, vagy beszélgetni szeretnél, nekem nyugodtan elmondhatod. De ne csinálj hülyeséget! ‒ Nem engedem, hogy átlépje ezt a küszöböt, ha kell, egész éjszaka itt maradok, és elbeszélgetek a fejével, de azt nem fogom tétlenül nézni, hogy másoknak, vagy saját magának ártson. Az ujjamon lévő gyűrűt kezdem forgatni. Arra gondolok, hogy az álmokban mennyivel egyszerűbb minden, még akkor, ha bármelyik pillanatban rémálommá csaphat át az egész. ‒ Szóval, szerintem fordulj meg, foglalj helyet, és beszélgessünk ‒ intek a háta mögött lévő kanapék egyike felé. Tényleg csak jót akarok mindenkinek. ‒ Vagy kénytelen leszek jelenteni Flitwick professzornak az eseményeket, aki majd szól Dumbledore-nak ‒ teszem hozzá, hogy elhiggye, nem hülyéskedem, véresen komolyan gondolom azt, amit mondok.
Mikor meghallom a hangokat, inkább elrejtőzök, semmint rám találjon valamelyik háztársam. Mondjuk Aaron. Hű de nagyon nem volt kedvem most hozzá. Tuti megint elvenné a szívatási időment, mint év elején. Némán könyörgök a fentieknek, hogy csak ma este szánjanak meg, és ne leplezzenek le megint. Aztán valaki meggyújtja a fáklyákat, én pedig elmormolok pár francia szitkozódást az orrom alatt. Engem tényleg nem szeretnek. Egyszer lehetne, hogy nem tesznek keresztbe nekem odafent, egyszer. De ez még sose jött össze. Mintha valaki nem akarná, hogy bárkit is bántsak. De úgyis fogok, úgyhogy ezt elbukta. Mikor meglátom a háztársamat, kedves mosoly ül ki az arcomra. - Szia Linda! Hogy vagy? Miért nem az ágyadban alszol? – kérdezem úgy, mintha nem is sántikálnék semmi rosszba. Esetleg még be is adhatnám neki, ha nem éppen betörő ruhában virítanék. Kérdésére ártatlan képet vágok. - Dehogy! Miért ártanék nekik? Nem tettek semmi rosszat. – Csak úgy egy millió okot tudnék felsorolni amiért megérdemeltek volna, egy alapos seggberúgást. De sajnos a mai csínytevésem nem nekik szólt. Pedig szívesen ajánlottam volna nekik névre szólóan egy-egy tréfámat, mégsem lehetett. Még legalább két évig. Aztán már kit izgat mit ígértem annak a Mardisnak. Utána már úgysem jönne rá, ha bárkinek keresztbe tennék. Csak addigra kéne találni valakit, akivel lehet is csesztetni őket. Manapság kevesen hajlandóak arra, hogy bárkit is szívassanak, főleg ha a zöldekről van szó. Nem értem, hogy miért félnek tőlük annyira, hiszen nem fognak megölni minket. Illetve a suliban nem. Az utcákon pedig szerencsére még vannak aurorok, akik segítenek, ha tudnak és még nem vagy tizenhét. Következő mondatára forgatni kezdtem a szemeimet. Ezt a sületlenséget. - Az egyetlen ember, akitől megijednék, az az apám. – mondtam, miközben előléptem a rejtekhelyemről. - De ő bizonyára nem tartózkodik itt, vagy ha igen, akkor eggyel több okom van rá, hogy miért osonjak ki. – A hangom szórakozottá válik, és most már mosolygok is az évfolyamtársamra, de azért nevetni nem merek, még a végén valakit felkeltek, akit nem bírok. - Ha viszont bunkó akarnék lenni, akkor azt mondanám rá, hogy egy szívtelen szörnyeteg, így nincs senki emberi lény, akitől félnem kéne. – Bár ennyire tuskó még én sem vagyok vele, elvégre ő mégiscsak az apám és valahol, jó mélyen biztos van benne szeretet. Úgy egy kávéskanálnyi és annyira elrejtette, hogy mikroszkóppal sem lehetne meglátni. De ennek ellenére van. Ha mást nem is, akkor anyámat biztos szereti, elvégre a felesége és tudomásom szerint nem érdekházasság volt. Bár már ebben sem vagyok biztos… De azért ők imádják egymást, szoktam látni, meg hallani, hogy mennyire odavannak a másikért, csak épp engem néznek levegőnek. - Szóval, ha most nem bánnád, megyek, lófrálok egyet a másik toronyban. Ha valaki keres, akkor a gyengélkedőn vagyok az alatt a címszó alatt, hogy rám jött az allergiám. – Még ha lenne nekem olyanom. A haltól mondjuk, hányingerem van, de az csak azért van, mert utálom, és amint rájövök, hogy bizony került belőle a szervezetembe rosszul leszek. Hirtelen azonban visszafordulok a lányhoz. - Véletlenül nem láttál egy nagyjából hatszáz oldalas könyvet, kemény bőrkötéssel, az elején egy kissé kopott aranycsíkkal, azzal a felirattal, hogy Sötét Varázslatok? – érdeklődök reménykedve, hogy talán tudja hol lehet, vagy hogy kinél van. Bemegyek én bármelyik szobába, ha ott van, bár a fiúknak nem örülnék, de melyik férfi vinné magával? Ki se szúrnák.
Három órája csend telepedett a kastélyra, és én mégis a folyosókat járom, ahelyett, hogy Zeddel álmodnék. Szeretem azt a fiút, talán a varázsvilágban ő az egyetlen barátom még akkor is, ha még sose találkoztunk. Néha örülnék neki, ha itt lenne mellettem, akkor nem érezném magam olyan magányosnak. Már egészen megutáltam a nappalt, az éjszakától pedig rettegek, de ettől függetlenül, ha választanom kellene, inkább ragadnék a közös álomvilágunkban, semmint nap, mint nap mások röhejes szekálásának legyek kitéve. Annyira nem izgat a dolog, hamar túlteszem magam rajta, de mégis csak könnyebb lenne, ha akadna akár egyetlen személy is, aki átérzi a helyzetemet. Elég pocsék érzés, ha ujjal mutogatnak rád, és flúgosnak tartanak. Ettől függetlenül senkinek nem fogom elárulni, hogy alvási zavarokkal küzdök, gyakorta az álmaim átcsapnak rémképekké. Ha ezt tudnák, még furábbnak tartanának. Sóhajtva túrok hát bele a táskámba, és hiába kutakodok benne, csak a határidőnaplómat találom meg, a rendeset nem hoztam magammal. Mivel írni akarok, kelletlenül szakítom meg az éjjeli őrjáratomat, és indulok vissza a klubhelyiségbe. Felsietek a szobámba, majd az ágyam alól előhalászom immár a harmadik naplót, amit életem során állandóan elhagyok. Kiosonok a hálóteremből, óvatosan becsukom magam után az ajtót, aztán visszasietek a klubhelyiségbe. Hangot hallok. Halk motyogást és motoszkálást. Meglepetten pillantok körbe, de a félhomályban nem látok rendesen. A pálcámmal meggyújtom az összes fáklyát, hogy jobban lássak. Ekkor veszem észre, hogy valakinek az árnyéka a földre vetül. Értetlenül ráncolom a homlokomat. Lábujjhegyen elindulok az idegen felé, majd amikor odaérek, fejet csóválva ismerek rá az egyik évfolyamtársamra. ‒ Silent, ugye nem megint a mardekárosokat akarod ugratni? ‒ állok meg vele szemben, és hogy szigorúbbnak tűnjek, a kezeimet a csípőmre teszem. Semmi személyes ellentétem nincs vele, de hallok ezt-azt az emberekről, róla pedig kifejezetten tudom, hogy nem szívleli a mardekárosokat, és ha lehet, állandóan borsot tör az orruk alá. Épp ezért, még inkább nem engedhettem, hogy elhagyja a klubhelyiséget, még ha az őrjáratot fel is kell függesztenem miatta. ‒ Szóval, nagyon remélem, hogy csak a klubhelyiségben szerettél volna időzni, és azért bújtál, mert megijesztettelek, nem pedig azért, mert ki akartál osonni ‒ teszem hozzá. Semmi szemrehányás nincs a hangomban. Én csak jót akarok neki. Egy részt, a mardekárosok nem hagyják annyiban a szívatást, más részt a többi prefektus vagy Frics már nem ilyen elnéző.
Miután a Mardisokat már sajnos nem szívathatom, így új áldozat után kellett néznem, aki lehetőség szerint, ne az én házamból való legyen. Bevallom valószínűleg, nem vetemedtem volna arra, hogy este egy Griffendélest fogok szekálni, ha nincs Julian meg a hülye ígéretem. Mi a francnak kellett azt mondanom, hogy többé nem szívatom a házát? Nekem teljesen elment a józan eszem, ha egyáltalán volt. Reggelt viszont nem csesztethettem a piros ruhásokat, mert az elég nagy feltűnést okozott volna, és akkor jönnek azzal a dumával, hogy: „Néz már, a Mardekárt már szereti, így inkább mást piszkál.”Pedig én nem bírom őket, tényleg nem, csak nem tréfálhatom meg őket ennyi. De most, hogy összefutottam azzal a kis mitugrásszal, sokkal jobba érzem magamat, hogy ismét van célpontom. Az, hogy ehhez este kell kilopóznom meg mellékes. Holnap úgy sincs első órám, majd akkor alszok. A takarodó lassan három órája volt és mostanra a nehezen elalvók is biztosan szunyálnak. Így én gyorsan ledobtam magamról a takarót, elvettem a pálcámat a szekrényről, meg a párnám alól előhúztam a fekete macskafüles sapim. Előbb bejöttem, mint a többiek, így könnyű volt elrejteni a betörős ruhámat. Csak nyakig be kellett takaróznom. Egy fekete pólót, hosszúnadrágot és cipőt vettem föl. Klasszikus éjszakai viselet, ha nem akarja az ember, hogy meglássák. Egy cetlit raktam az egyik szobatársam asztalára azzal a felirattal, hogy: Szívatok, fedezz! Benne bíztam még meg a legjobban a lányok közül, plusz tudta, hogy nem színlelem az egyik házat, ő sem nagyon egyébként, így néha segített alibit találni, hogy mikor hol voltam. Most is reménykedtem, hogy ezt fogja tenni, ha ne adj isten valaki keresne. Okos lány, biztos ki fog tudni valamit találni. Lábujjhegyen osontam ki a szobából és lerohantam a lépcsőn. Persze közben figyeltem, hogy ne verjek nagy zajt. Körbenéztem hátha valaki van lent, de senkit sem láttam. Így odamentem az egyik kényelmesnek tűnő kanapéhoz, amit még én használtam délután olvasás gyanánt. Lefeküdtem a földre és benéztem alá, hogy ott van-e még a könyv, amit ide helyeztem, hogy tudjam, melyik varázsigét kell majd használnom. - Fenébe! Hol van? – Lehet valaki észrevette és elvitte. Csodás. Még azért gyorsan megnéztem a többi ülőhely alatt is, hátha csak rossz székre emlékszem, de sajnos nem. Már indultam volna kifelé és hagytam volna a fenébe, mikor hallottam valami hangot, így gyorsan elbújtam az egyik fal mögé, hátha nem szúrnak ki. Persze az is lehet, hogy én vagyok süket, de jobb az óvatosság. Még percig maradok, és ha nem jön senki, akkor elmegyek, ha pedig mégis lenne it valaki, akkor megvárom, amíg elmegy.
