2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudni kell ugyanúgy mikor kell feladni és mikor nem, na, nekem most fel kellett. Persze ez sohasem egyszerű, tényleg, utálom elismerni, mikor én vagyok a hülye és nincs igazam, de még nagyobb bohócot sem akarok magamból csinálni, ha egy mód van rá. Arra ott vannak a hugrabugosok… kicsit sem vagyok előítéletes. Pont erről vagyok híres, mint minden háztársam, kivéve, ha mégsem. A lényeg a lényeg, hogy nem folytatom tovább ezt az ökörséget, felesleges, már amúgy sem tudnék mibe belekötni, ráadásul már így is lesüllyedtem egy olyan szintre, ahová nem akartam. Nem egészséges, mert ugyan ez nagyon nem vág ide, de ha már a saját háztársaimmal szemben néha ezt alkalmazom… Tudod, soha ne vitatkozz hülyékkel, mert lesüllyedsz a szintjükre, ők meg legyőznek a rutinjukkal. Képesek rá, de komolyan, hozzánk nem feltétlen az okosok kerülnek, amit nem értek, mert a ravaszsághoz is kell, hmm, helyesbítek, kellene egy kis ész. A griffendéleseknek tök felesleges, mert a bátorság egy bizonyos szinten úgyis határos a hülyeséggel, szóval ők lehetnének agyatlanok, mégsem azok. Illetve javarészt nem azok. Hoppá, sikerült a bocsánatkérésemmel meglepnem. Lehet, hogy jobban ki fog akadni ezen, mint a piszkálódásomon? Szép is lenne, ha emiatt kapnám a fejemre az igét, lehet, akkor én szállnék el agyilag. Bár tény, nem sok embertől szoktam bocsánatot kérni, de a reakciót látva… Talán, ismétlem talán, meg kellene fontolnom ennek a szónak a használatát. Talán nem nézne mindenki élből bunkónak és próbálna megkergetni a folyosón. Csoportosan. Pálcákkal. Igen, határozottan hasznos lehet egy-egy komolyan vett bocsánatkérés. Kedvesebbek lesznek veled az emberek, ha megteszed. Mindenesetre vitapartnerem elég lazán kezeli, hogy megpróbáltam vérig sérteni nem is olyan régen. - Őszintén? – enyhén elvörösödöm. A szégyentől, bizony. A nagyon nehéz volt kérdésre csak egy válasz létezik és ezzel aztán végképp beismerem a tévedésem, de ám legyen. Ha már eddig nem akarta leharapni a fejemet, akkor tartsuk is meg ezen jó szokását, kell még ez a méretes púp a nyakamon, ha hiszed, ha nem. Kissé mintha a nyakamat is behúztam volna az előbb, nem? Még mielőtt végleg kijönnék a formámból, gyorsan megköszörülöm a torkomat. – Egy kicsit… Mármint… Jó, nagyon nem szeretem elismerni, ha hülyeséget csinálok, de ki szereti? A válasz rá, senki. De néha muszáj. Nagyapám is mindig ezt mondogatja, úgyhogy most megfogadtam, majd legközelebb megírom neki egy levélben, bár annak csak letolás lesz a vége. „Miért állsz le kötekedni ilyen marhaságok miatt, Leo?!” Már hallom is, ráadásul a nagyi még egy rivallóval is megajándékozna. Nem akarom! Nem írom meg! - Érdekes neved van, mármint olyan horoszkópos. Bocs, ezt nem sértésnek szántam. – bár lehet, hogy tőlem úgy hangzik, de a felém nyújtott kezet elfogadom. Talán nem fog fújni rám, ha a Roxfortban összefutunk a folyosókon, csak mert most kötekedtem vele. Legalábbis remélem. – Hát… oké. – jó fej, hogy a becenevét is megmondja. Mondjuk én alapból így szoktam bemutatni, elég volt nekem a beosztási ceremónián hallani a teljes nevem, égtem is miatta rendesen és sokáig. Azóta ha valaki így szólít, azt bokán rúgom. De tényleg, nevezzen téged anyád Leonardnak és akkor megtudod. Bár ennél gázabbak is vannak, de ez engem egy cseppet sem tud érdekelni. - Kicsit rosszul indult a reggelem. – vakargatom meg zavartan a tarkómat. Oké, magyarázkodni sem szoktam, de megerőltetem magam. – Egy-két szobatársam kiakasztott reggel, mert… Maradjunk annyiban, hogy nem egy észlény egyik sem, bár ezzel nem azt mondom, hogy mi mardekárosok hülyék vagyunk, csak…- csak de. Leo, Leo, ki is kezdett el kötözködni az imént a semmiért? Na ugye! Hülye lelkiismeret. – Na jó, vannak köztünk olyanok, akik csak úgy tudják megállapítani egy hipogriffről, melyik az eleje, ha a dög megharapja őket. Persze nem mindenki. – köztük én sem, de ezt nem teszem hozzá. – Plusz a cipőm is elszakadt. – nem mentség, ha ennek szántam volna. Így jártam inkább. - Végülis ki szeret alul maradni? – vonom meg a vállam. Kaptam én már cifrábbakat is, ezek még egészen enyhék voltak. – Nekem sem szokásom, de ha már végképp nem jöhetek ki belőle jól, akkor nem akarok magamból mindenáron hülyét csinálni.
Aranyos a srác azt meg kell hagyni, meg állja is a sarat, ami jó, de felesleges. Illetve engem kifejezetten szórakoztatnak a szavai, meg az, hogy így próbálkozik, de én vissza tudok vágni, mert lássuk be, idősebb vagyok. Vagy ha nem is ezért, akkor azért, mert már gyakoroltam. Bezzeg másoknak nehezebb beszólnom. Örülök, hogy az ilyen kicsiknek még sikerül, meg a velem egyidőseknek, de azt már beláttam, hogy felsősökkel nem érdemes szórakozni, mert akkor csak én maradok alul, amit nem szeretek. Hollóhátas vagyok, mégiscsak rosszul esik, ha valaki felülkerekedik rajtam bármiben is. -Akkor marad az öcskös, hacsak nem árulod el a neved. – vonom meg a vállamat. Engem aztán ugyan nem izgat, hogy minek hívom, de valahogy kell. Tőlem akár sajtostallérnak is becézhetem, ha neki az tetszik, bár ezt erősen kétlem, de mindenkinek van valami neve, amin szeretik hívni. Nekem ilyen a Silent és Sili. A második nevemet ki nem állhatom, épp ezért nem is nagyon árulom el olyannak, akinek nem szeretném, mert a végén még képes lesz és úgy hív. Szerencse, hogy Julian nem teszi, bár akkor én is nyilván a második nevén hívnám, vagy csak egyszerűen becézgetném. Kár volt akkor elárulnia ezt, így van valamim, amit fel tudok használni ellene. Na de visszatérve a fiúhoz, a saját érdekében jobb lenne, ha elárulni mi a neve, mert nem vagyok legilimentor, hogy kitaláljam. -Igen, márpedig szerintem te sem lehetsz olyan kis gonosz, hogy ne akarjuk úgy nézni a dolgokat. Elvégre ez így fair. – Ha pedig még is lenne olyan bunkó, hogy inkább engem hibáztat, akkor meg felvilágosítom, hogy nem kéne. Teljesen mindegy melyik házba jár, nem húzhatja ki magát ez alól. Bár igazából nem történt semmi különös, én mégsem szeretem, ha valaki másra próbálja terelni a felelősséget. Jó, néha én is ezt csinálom, de aztán beismerem, hogy én is hibás voltam. Vagy legalábbis legtöbbször be szoktam. -Nagyon szívesen, és ez most ingyen volt. – Ráadásul még kedves is voltam. Magamhoz képest legalábbis. Nem bírom a házát, ez nem titok, de úgy fest az az, hogy nem szekálhatom őket. Talán még mindig képes lennék megfélemlíteni őket, akárcsak egy csúnya nézéssel is. De ezt a srácot nem állt szándékomban bántani, hisz nem tett ellenem semmit, csupán szócsatába kezdtünk, ami mókás számomra, meg jobb időtöltés, mint egyedül olvasgatni. Bocsánatkérésére nagyot nézek, de aztán elmosolyodom. Persze magamban pedig azon gondolkodom, hogy jól hallottam? Egy Mardekáros mondta volna ezt? Biztosan abba a házba jár? Meglepő az egyszer biztos, hisz összesen egy embertől hallottam ezt a szót, tőle is csak azért, mert vele jóban vagyok és megbántott. Tőle se számítottam rá, de úgy fest, egyre nagyobb meglepetéseket tudnak nekem okozni a zöld ruhások. A végén még be kell ismernem, hogy nem mindegyikük olyan gonosz, mint gondoltam. Nehéz lesz, de valahogy egyszer menni fog. -Ugyan, nem történt semmi. – mosolygok rá kedvesen a fiúra. Egyszer én is lehetek rendes velük nem? Amúgy meg egészen cuki, csak ne mérgelődne ennyit. Persze ez a korral, meg a házával is együtt jár, szóval megértem, de egyáltalán nem muszáj ilyennek lennie. - Nagyon nehéz volt? – kérdezek vissza nevetve, mikor elárulja a nevét. Persze ez most nem olyan kárörvendő röhögés volt, hanem a kedvesebb fajta. -Nos Leo, én meg Silent Zodiac vagyok. – nyújtom ki a kezemet. Ha elfogadja kezet rázunk, ha nem visszahúzom. - De nyugodtan szólíts csak Silinek. – És érezd megtisztelve magadat, amiért a házad ellenére ezt megengedem. Ezt már csak gondolatban tettem hozzá, bár igaz volt. Ott senki se nevezhetett így Ebonyn kívül, de ha szeretné, akkor neki megengedem. -Szóval elárulod miért nem egyből egy bocsánattal kezdtél? – kérdezem érdeklődve. Persze ha nem akarja elárulni, akkor nem kell, én csak szimplán megkérdeztem, nem akarok a magánéletébe vájkálni. Az nem illik, meg nagyon idegesítő tud lenni. Saját bőrömön tapasztaltam milyen is az, ha valaki állandóan erről kérdezget, meg a titkaidról. - Egyébként én is sajnálom a kisebb leosztásokat, de ugye megérted, hogy nem maradhattam alul? – Az szégyen lett volna. De egyébként tényleg nem állt szándékomban, így beszólni neki, csak megvédtem magamat. Ez még nem bűn, ráadásul az ígéretemet is betartottam. Azt hiszem. Nem tudom mi tartozik a durva beszólás kategóriába.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ You are not scary. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy dolgot el kell ismernem, még ha őszintén, fizikai fájdalmat jelent is, a csaj jó. Illetve profi, ha úgymond szájkaratéról van szó, egy szóval ebbe most úgy rendesen beleszaladtam. Persze, végülis eddig megvolt az a kellemetlen szokásom, hogy csak nálam gyengébbekkel és velem egy súlycsoportban levőkkel kezdtem ki, de most sikeresen emberemre akadtam. Már csak az a kérdés, ebből mégis hogyan jövök ki győztesen, már ha képes vagyok rá, de eddig nagyon úgy néz ki, nem. A nyelvismeretemre tett megjegyzésén csak mérgesen elfintorodom. Egyébként a csaj tipikus francia, ha már innen nézzük a dolgokat. Fennhéjázó, többet gondol magáról, mint amennyi (igen Leo, ezt pont neked nem kellene senki szemére vetned, mert egoizmusért te sem mész a szomszédba), ráadásul idegesítő. Mint általában a franciák, érted. Már a franciák kajáinak a nevei is idegesítőek, mert gondolom valami béna arisztokrata adta őket és azért lettek olyan gázak. Bár az a gyanúm, hogyha egy orosz állna velem szemben, akkor ugyanígy morognék, mert bealázott, bár ők lehet inkább jól megagyalnának, esetleg masnivá átkoznak. Legalábbis hallottam már róluk egyet s mást, nem szívesen akaszkodnék össze velük. Nem azért, mert olyan gyáva kis hülye vagyok, egyszerűen csak azt tartja a mondás, hogy ne locsolj széllel szemben. Persze, ez a mondás se feltétlen így van, de az eredeti verzió túl alpári. Én meg nem vagyok az. - Kihagynám, kösz. – vetem oda foghegyről. Még hogy kisfiú, hol él ez? Nem látszik rajtam, hogy marhára nem vagyok az? Ne már, Leo, térj észhez, a csaj most éppen cikizni próbál téged, méghozzá elég sikeresen, szóval öregem, csinálj valamit, mert nyílt színen taktikai K.O.-val rendez le. Már ha még nem tette meg, bár már közel jár hozzá. Igazából az itt a baj, hogy az ésszerűség az ő oldalán van és ezzel a helyzeti előny is, ami meg fél siker. Ma is tanultunk egy új dolgot. - Ha reálisan akarjuk nézni… - morgom alig hallhatóan. Márpedig én nem akarom reálisan nézni, de a végén még kénytelen leszek. Ha reálisan akarjuk nézni, akkor csak elnézést kellett volna kérnem és tovább menni, nem leállni és beszólogatni. De az annyira nem mardekároshoz méltó, mármint a felsőseink nagy része ezt csinálja. Na várjunk csak! Leonard Janeway, te most komolyan a felsősöket majmolod?! Istenem, de gáz vagy, haver! Hát engem is elért az utánzás kora, béke Leo poraira, akinek saját stílusa volt. Ennyit rólam. - Eddig is tudtam, mi az a háztárs, de azért köszi a kedvességet. – Merlinre, ez a csaj értelmező kéziszótárnak képzeli magát? Nyakamat rá mindenestül, hogy a Hollóhátba jár. Igazából egy kisebb összeget is fel mernék rá tenni, a szenzoraim meg már visítanak egy ideje. A nővérem meg fog ölni! Szórakozom az egyik háztársával, ezért élve fog eltemetni, belőle kinézem, a gondolatra pedig nagyot nyelek. Ez hangos volt vajon? Ha már a tippelésnél tartunk, nem is lőtt annyira mellé, ugyan nem ötödéves vagyok, hanem negyedikes, de ezek szerint ő sem most kezdte az emberismereti leckéket. Bár én sem, mert… Hetedéves? Ba… gondold át, még mielőtt csúnyát mondasz, vagy gondolsz Leo, gondold át! Bakker! Jó, a történelem nagy hadvezérei is tudták, mikor kell visszavonulni, hát most én is alkalmazom ezt. Fel-a-dom! - Jól van, bocsánat! – morgom még mindig dühösen, de most őszinte vagyok, komolyan! Kergessen meg egy vérfarkas, ha nem. – Elnézést, hogy beléd mentem és elnézést, mert bunkó voltam. – hajj, de nehéz bevallani, ha veszítünk. – A nevem pedig Leo. Leo Janeway…
-Igen? Hát akkor nagyon ügyes vagy. Szívből gratulálok. – És az a baj, hogy komolyan is gondoltam, amit mondtam, mert az már nálunk haladás, ha valaki képes megérteni más nyelvet is az angolon kívül. Kivétel azok, akiknek nem ez az anyanyelvük, mert ők nyilván beszélnek más nyelveket is, de aki angol vagy olyan tájékról származik, ahol így beszélnek, azok többnyire nem szokták megérteni a külföldit. Ami talán még nem is lenne gond, hiszen majdnem mindenki beszéli a nyelvüket, de olyan szempontból viszont baj, hogy így az olyanok, mint én nem beszélhetnek, mondjuk franciául. Nekem pedig ez igen rosszul esik, mert az, hogy kéthavonta írok egy levelet, amit persze franciául teszek, nem elegendő ahhoz, hogy élvezhessem saját nyelvem hangzását és szépségét. Egy valakivel tudok társalogni, vele meg nem szeretek túlzottan, így minden lehetőségem ugrott, szóval néha muszáj megszólalnom ezek a nyelven, még akkor is, ha nem direkt csinálom. - Hát persze, hogy is feltételezhettem, hogy pont te nem beszélsz franciául, mikor az iskola 98%-a egyébként nem beszéli. – A hangomból erősen kihallatszik az irónia, meg a gúny. Persze, majd biztos azt feltételezem, hogy pont ő fog beszélni franciául. Ennyit mondjuk azért jó, ha tud az ember, meg általában értik is, de inkább azt szokták mondani, hogy nem, nehogy a végén még elkezdjenek nekik beszélni mindenfélét, aztán kiderül, hogy azért ennyire jól nem tudnak. Ismét nevetni kezdek, mikor visszakérdez. Minek nevezzem? Nem tudom a nevét, de úgy, hogy fiú azért mégsem hívom, vagy még rosszabb, ha azt mondom, hogy „te”. Inkább az öcskös, mert az amúgy is olyan aranyosan hangzik, és ha nem lenne ilyen kis méregzsák, akkor még egész aranyos is lehetne. -Tán hívjalak kisfiúnak? Szerintem ez egész elviselhetően hangzik, már ha persze nem mondod meg a nevedet. Akkor örömmel elhagyom azt a becézést. – mosolygok a fiúra. Nem kell nekem a teljes neve, csupán egy becenév, amit szeret vagy a keresztneve. Ha ennyire nem szereti, ha így hívják persze, mert akkor én szívesen nevezem úgy, ahogy szeretné, de ahhoz előbb meg kéne tudnom mi a neve. - Hát, ha nagyon reálisan akarjuk nézni a dolgokat, akkor sajnálom öcsi, de te is pontosan annyira hibás vagy, mint én. – vonom meg a vállamat. Szörnyű, hogy nekem kell ezeket a tényeket közölnöm, de nemhogy már én legyek a hibás, azért, ami nem is az én hibám. Egyikünk se figyelt rendese és ez lett. Nincs ebből semmi baj és nem kell nagy ürügyet csinálni belőle, de betudom annak, hogy még kicsi és morcos. -Tudod, a háztárs az a személy, aki ugyan úgy a Mardekárba, a kígyós címerállatos házba, jár. – kezdek el lassan artikulálva beszélni, miközben gúnyos vigyor ül ki az arcomra. Tudom, hogy nem így értette, de akkor is nagyon jól esik ezt csinálni. Ezzel lényegében nem bántom, nem sértem meg, csupán tényeket közlök vele, az már nem az én hibám, ha nem érti meg. - Gondoltam, hogy nem vagy, annál többet nézek ki belőled. Talán még az ötödiket is, ha nagyon akarom. – De annál idősebbnek nem gondoltam. Ha másért nem is, akkor a viselkedéséből nem néz ki annak. Én mikor hatodikos voltam, sokkal okosabb voltam nála, bár a Hollóhátba járok, ahová nem a hülyék kerülnek. Bár ha jól rémlik, akkor a háztársai sem voltak ennyire kisgyerekesek. - Igazából nem az, csupán kíváncsi voltam, hogy hány éves lehet az a gyerek, aki kikezd egy tizenhét éves Hollóhátassal, akiről a házában nem éppen a legjobb pletykák terjengnek. – vonom meg a vállamat hanyagul. Tényleg nem értem, hogy miért akar kikezdeni velem, hiszen nyilvánvalóan idősebb, okosabb és veszélyesebb vagyok nála. Legalábbis rá nézve az vagyok. Illetve ő azt hiszi, hogy az vagyok, mert sajnos már nem árthatok nekik és már fenyegetni, meg beszólni sem tudok nekik, de ha ő erről nem tud, akkor az, nekem csak jó. Annál könnyebb lesz elintézni. Csak nehogy Julian fülébe jusson, bár kétlem, hogy elérne hozzá a hír pont tőle, de sose lehet tudni. Arra viszont kíváncsi lennék, hogyha a fiú nem tud az ígéretemről, akkor vajon senki más se, vagy csak szimplán nem értesült róla?
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ You are not scary. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Igen, köszi az újdonságot, de értettem önmagamtól is. – vonom meg a vállam. Talán nem utaltam rá elég világosan, hogy igen, nagyon is átjött a dolog? Csak neki ne az én mondandóm, ez van, előfordul, csak ez ilyenkor plusz egy fegyvertény az én kezembe. Márpedig azt nem egy okos dolog adni nekem, mert ki találom használni. Bár ha jobban belegondolok, jobb napjaimon egy ilyen kis összekoccanás miatt max elmorgok egy bocsánatkérést és továbbmegyek, de ma nem. Ma inkább leállok kötözködni, mert miért ne? Egyébként semmi bajom a franciákkal, miért lenne, nem tettek ellenem még semmit sem, de most „háború” van. És ilyenkor mindent szabad. – Akármilyen furcsa is számodra, más ember is érthet ezen a bolygón franciául, még ha nem is beszéli folyékonyan. Mi angolok sem vagyunk teljesen tudatlanok. – igen, ezt feltétlen ki kellett hangsúlyozni, pedig tudtommal az átlag az igencsak K.O. agyilag. Mármint egyszer olvastam valami efféle cikket egy véletlenül kezembe akadt mugli újságban és ott volt, hogy nem a legműveltebbek az átlag középosztály alján elhelyezkedő muglik. Ez vajon velünk varázslókkal is így lenne? Bár már ez is relatív, mert elég kevés aranyvérű van, többnyire kevertek vagyunk és akkor még nem is beszélve azokról, akik mugli családból származnak. Na, nekik például semmijük sincs, mikor bekerülnek a világunkba, mert milyen már, ha valaki 11 évesen hall először a Roxfortról? Durva. Nekem szerencsére nem kellett ilyennel szembesülnöm, szóval szerencsés vagyok. Illetve születésemtől fogva varázsló. Egyébként elgondolkodtam már azon, hogy vajon a muglik úgy kezelik a közülük kikerült varázslókat, mint mi a kvibliket? Bár tudom, nem egy lapon említhető a dolog, de akkor is… Nekünk apám mindig azt mondogatta, hogyha kviblik leszünk, akkor addig tartott az ismeretségünk, mondván szégyent hoznánk rá meg a családra. Nem mintha akkora nagynevű család lennénk, csak neki ez a mániája, szereti azt hinni, hogy ő mekkora ember, közben egyáltalán nem az. - Öcskös?! – utálom, mikor ilyen jelzőkkel illetnek, de tényleg. Ettől lesz nekem kisebbségi komplexusom, meg minden egyéb még elképzelhető dolog. Ezt a jelzőt egyedül csak a nővéremtől nyelem le, egy tök idegentől rohadtul nem. – Nem én mentem bele a másikba… - pedig éppenséggel de. Pontosan én voltam az, aki nem nézett hátra, mikor odalépett és ennek hála alakult ki ez az egész, aminek a világon semmi értelme nincsen, csak az, hogy egy idegesítő kis töpszli (aki jelen esetben én vagyok) próbál felhúzni egy nála idősebb és érettebb lányt. Bár kezd visszafelé elsülni a dolog, mert én vagyok egyre dühösebb. Ez nem fair! - Milyen háztársam? – oké, ez a csaj most komolyan bealáz itt? A fene vigye már el! – Nem vagyok egy kis elsős, szóval kisfiú sem. – ez jó, kezdem elveszíteni a fölényességemet. Mármint érted, jó, macskakörömmel. – Nem tudom, miért lényeg az, hogy hány éves vagyok. – húzom fel az orromat. Kezd nagyon nem az én szájízem szerint alakulni ez az egész.
Igazán nem tehetek róla, hogy néha kicsúszik egy-egy francia mondat. Már hozzászoktam és az, hogy most reflexből azon a nyelven kértem bocsánatot az is berögződött dolog nálam. Odahaza vagy százszor mondom egy nap, meg nekem is körülbelül ennyiszer mondják. De persze tudom, hogy le kéne szoknom már erről, Julian is mondta már és kizárt dolog, hogy a suliban olyan sokan beszélnének franciául, vagy legalábbis folyékonyan. Egyedül Aaronról tudok, de vele inkább nem próbálkozom. - Nem várom el, hogy értsd mit mondtam, de azt elárulom, hogy ez azt jelenti, hogy elnézést. – jegyzem meg egy sóhaj kíséretében. Persze, nem kell tudnia franciául, ez nem elvárás nálam és emiatt még senkit sem közösítek ki vagy nézek le, de azért ezt a kifejezést illik tudni. Mondjuk, azzal sincs baj, ha nem, tényleg én nem haragszom meg érte, de azért szerintem ez egy ilyen alap dolog. Legalábbis nekem az, de hát ugye nekem ez az anyanyelvem, amit imádok, mert szerintem gyönyörű. Mindig mondom, hogy mennyire szép és mások meg csak ellenkeznek, hogy olyan raccsolós, de ez nem igaz. Illetve igen egy picit lehet az, de ha valaki olyan szépen beszél, mint mondjuk a haverom, akkor élvezet hallgatni. Őt is és engem is külön tanítottak a szüleink, hogy hogyan kell szépen beszélni a nyelvet. Sose engedték, hogy bármit is rondán mondjunk ki. Emiatt lehet minket sznobnak nevezni, de sokkal jobb szépen beszél, mint ahogyan egyesek képesek néha. - Hát persze mindjárt gondoltam. – teszem karba a kezemet és csóválni kezdem a fejemet. Miért ennyire francia ellenesek az emberek? Igen tudom, hogy nekem kéne végre megtanulnom angolul, de lássuk be, nem beszélem olyan jól, mint szeretném. Viszont az ellen nem tehetnek semmit, hogy egyes dolgok szokássá váltak nálam és bizony olyankor elszólom magamat. Mondjuk még jó, hogy nem mindjárt leüvöltötte a fejemet, hogy hogy merészelek ezen a nyelven beszélni, mikor ő nem szereti. Könnyedén reagálom le azt, amint mondott. Mindenkinek lehet rossz napja, talán most őt is egy ilyen pillanatában találtam és én magam is tudom, hogy olyankor elég szemét is tud lenni az ember, mikor nem is biztos, hogy az akar lenni. Bizonyára ő sem lett volna ilyen kis puffancs, ha kicsikét jobb pillanatában találom, de engem nem zavar, az egy picit talán, hogy egyből nekem esik, de azon meg könnyedén túllépek. - Hát öcskös, ha nekem kell egy, akkor attól tartok neked is. – mondom gügyögő hanggal. Ne hogy már pont én szoruljak szemüvegre, mikor ő is ugyan olyan hibás abba, hogy egymásba mentünk. De nem értem, hogy ezen, mit kell úgy fönnakadni. Véletlen volt, részemről megvolt a bocsánatkérés is, most már mehetnénk tovább az útjainkra, de neki vitatkoznia kell még. Nem tudom, hogy a srác csak egy meghülyült Hollóhátas, vagy esetleg egy agresszív Griffedéles, ne adj isten pont egy Mardekáros, de szeret belekötni másokba ezek szerint. Vagy legalábbis másokon vezeti le a felesleges dühöt. De igazából teljesen mindegy melyik házba tartozik, nem árthatok neki. A háztársaimat elvből nem bántom, a mitugrász kis Griffisek nem izgatnak, a zöld egyenruhásokat pedig nem bánthatom. Sajnos köt az esküm, amit bánok is meg nem is. Így azoknak sem árthatok, akik megérdemlik, de saját magamnak sem ártok azzal, hogy szívatom őket. - Igen? Hát ez remek! Nekem viszont sejtelmem sincs, hogy te ki vagy. – Honnan ismerhet a fiú? Nekem egyáltalán nem rémlik, persze az is lehet, hogy csak kiesett pedig már találkoztunk, amit kétlek, mert a név és az arcmemóriám remek. - Á, már mindent értek. – kezdek el nevetni. Szóval Mardis a kis drága. Hát persze. A modora stimmel meg akkor így érthető, hogy honnét ismer. Már csak egy bökkenő van… hogyan szabadulok meg tőle anélkül, hogy ártanék neki? - Egyel sem. – közlöm vele mosolyogva. - Nem mesélte volna még neked a háztársad? Vagy talán kisfiúkkal szóba se áll? – Gőzöm sincs hányadikos a srác, de fiatalabb nála az biztos és Juliannek én is kislány vagyok, szóval lehet neki nem is mesélte. Vagy talán el se mondta, hogy mit ígértem meg neki? - Amúgy hány éves is vagy? – kérdezek végül rá, csak hogy tisztában legyek a korkülönbséggel.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ You are not scary. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Jellemző, főleg mára, hogy már a piszkálódás sem megy olyan könnyen, mint ahogy az a fejemben lezajlott, na, ott nagyon nem így festett a dolog. Egyrészt, már én magam is sokkal jobb beszólással készültem, az ellenfelem pedig elismerve vereségét, a megbocsátásomért esedezett és nem vágott vissza. Ez, ha nagyon őszinte akarok lenni, kissé hirtelen ér, mert amire nem számítasz, az ugyebár nem tud máshogy. Egy dolog az ember elképzelése, a másik pedig a cudar valóság, ahol bizony visszaszóltak nekem. Na nem baj, ha így, akkor kénytelen vagyok felvenni a kesztyűt, nem fogom fülem-farkam behúzva feladni. Az nem az én stílusom. - Egészségedre… - húzom fel a fél szemöldököm a bocsánatkérésére. Igen, megértettem, de ha már egyszer piszkálódó üzemmódban vagyok, akkor nem fogom azt mondani, hogy ja, értek franciául. Nem mondom, hogy folyékonyan beszélek, csak néhány szót tudok, gyönyörű angolos kiejtéssel, amitől egy érzékenyebb lelkületű francia azonnal szívgörcsöt kap. Nagy ötleeeet, esetleg ezzel is bepróbálkozhatnék, de ez már talán túl gyerekesen hangzik, nem? Bár itt a Roxfortban még negyedévben minél gyerekesebb egy beszólás, annál nagyobb sikert arat, szóval nem kellene összetörnöm magam, viszont se közönségem nincs, a szópárbajban levő másik fél meg tippem szerint felsős. Gyerünk Leo, szedd össze magad és ha már belé kötöttél, nehogy veszíts vele szemben. – Köszi, de megértem angolul is, teljesen felesleges törni magad. – megeresztek felé egy gúnyos vigyort, csak hogy érezze a törődést és közben szépen gratulálok magamnak. Máskor talán jobban meg kellene erőltetnem magam, hogy sikerüljön valami frappánsabb. Rögtön meg is kapom, hogy felesleges arcoskodni, szépen kioktat, mint egy kisgyereket szokás, én meg unottan megforgatom a szemeimet és próbálok nemtörődöm képet vágni. Igazából tényleg nem érdekel az etikett lecke, főleg nem itt és most, most csak fel akarom húzni, de eddig nem sikerült, mi ez a zen nyugalom?! Én itt éppen belekötök, ő meg csak ennyit reagál? Legalább leüvölthetne vagy valami, akkor legalább elkönyvelhetem a sikert, ez így viszont teljes bukta. Mintha semmi sem történt volna. - De ezek szerint a szemüveg már lemaradt… - csóválom meg szánakozóan a fejemet. Ez eddig már többször is bevált, ha az emberek mások által megszánva érzik magukat a semmiért, általában felhúzzák magukat. Tudom, ez tömény rosszindulat, de… talán ezért kezd el elpárologni a harci kedvem? Mert tudom, hogy egy olyan ellenfelet találtam, aki nem fogja hagyni magát? Hát akkor a csaj tutira nem hugrabugos, azok már most sírva rohantak volna a prefijükhöz. Vagy azért, mert tudom mekkora bunkóság volt ez részemről és mert tudom, igaza van? Hát, én tutira nem ismerem be innentől kezdve, valamit ki kell találnom, aztán… Aztán mint derült égből a villámcsapás, leesik valami. Én tudom ki ez a csaj, naná, az egyik úgynevezett „haverom” mutatta egyszer. Hirtelen újra erőre kap a harci kedvem és ugyan nem sikerült megfélemlítenem a kiállásommal (mondjuk ezt meg tudom érteni, én sem félnék magamtól), de megint nyeregben érzem magam. - Aha, most már beugrott, ki vagy. – arcomon egy gúnyos vigyor terül szét. Most aztán megkapja, rossz hobbit választott magának. – Ma hány mardekárossal sikerült kekeckedni? – kissé visszább veszek a vigyoromból és félrebillentett fejjel nézek rá. Az biztos, hogy most felhúzom, ha addig élek is, vajon meddig megy el?
Egészen jó napom van ma. Végre nem borús az idő, hanem süt a nap és egészen meleg van, így én sem öltözök túl. Egy fehér blúzt, farmer nadrágot és egy barna nyitott cipőt veszek fel, hozzám pedig egy hosszú, színes gyöngyös nyakláncot. És mivel ma még jó kedvem is van, a városba is képes vagyok lemenni, pedig annyira nem szeretek oda jár. Mondjuk már egészen régen voltam ott, ha jól emlékszem utoljára November környékén, mikor Ebonyval találkoztam, meg persze Aaron is betoppant, így nem nagyon tudtunk akkor beszélgetni, de végül is hármasban is jó volt. Most viszont csak egyedül megyek. Azt hiszem, beugrom a Mézesfalásba, már csak azért is mert az egyik barátomnak nemsokára szülinapja van aztán kell neki valamit vennem. Gyorsan előkapartam a táskámból a pénztárcám és már rohantam is le a városba. Na persze nem szó szerint, mert ebbe a cipőbe nehézkesen lehet futni, de ha kell, akkor tudok, csak nem szeretek. Miközben a lépcsőn lefelé sétáltam megfordult a fejembe, hogy elrángatom magammal Ebonyt, de végül úgy döntöttem, hogy egyedül gyorsabb lesz, mert ha vele mennék, akkor biztos, hogy vagy száz dolog közül akar majd egyet kiválasztani, meg tízszer újragondolja a választását, aztán még majd be is akar menni a ruhaboltba, ami nekem nem hiányzott. Szeretem vásárolni, csak nem annyira ruhákat, meg csak ritkán ő pedig mindig minden mennyiségben képes rá és csak én vagyok hajlandó elmenni vele vagy az öccse, ha éppen nála van. Lassacskán Roxmortsba is, ahol rengeteg évfolyamtársamat látom, meg néhány háztársamat is felismerem a tömegben. Bevallom egészen addig utáltam idejárni, amíg egyik nap még év elején nem jöttem le a barátnőmmel és én nem lógtam meg az erdőbe, hogy elüssem az időt. Akkor találkoztam Juliannel először és bár azt hittem, hogy utálni fogom a háza miatt mégiscsak jóba lettünk és most miatta békén is hagyom a Mardisokat egy ideje. Ami így utólag visszagondolva lehet nem is volt rossz ötlet, mert igaza van abban a fiúnak, hogy teljesen felesleges őket bántanom a miatt, ami történt a múltban. Csak egyszerűen idegesít a tehetetlenség és az elején ez egyfajta megnyugvás volt nekem. Nem azt mondom, hogy akár puszipajtások is lehetnénk a zöld egyenruhásokkal, de talán kevésbé is gyűlölhetném őket, ha ők nem akasztanának ki folyton. Nekik valamiért ez nagyon megy, talán úgy születnek eleve, hogy a családom minden varázslótagját felhúzzák. Talán túlságosan is elmerül a gondolataimban, mert mikor a Mézesfaláshoz érek véletlenül belesétálok valakibe. - Excusez-moi. – szakad ki belőlem rögtön. És már meg is bántam, mert rögtön a számhoz kapok, amiért megint franciául szólalok meg. De mikor a fiú nem túl udvariasan reagálja ezt le, már nem érzem kicsit se zavarba magamat. Minek kell mindig kiakadni, ha valakibe belemegyünk? Én sose rivallok rá így senkire ezért. - Micsoda butaság ez már? – kezdem el forgatni a szemeimet. - A szemeimet nem tudom levenni, akkor hogyan raknám fel? Másodszor pedig bocsánatot kértem, szóval igazán semmi értelme sincs a kiakadásodnak. Véletlenek előfordulnak, ez is egy ilyen szerencsétlen helyzet volt. Legközelebb majd te is és én is a lábunk elé nézünk. – teszem karba a kezemet és én is kihúzom magamat, mint a srác. El ne ájuljon magától, amiért ilyen csúnyán tud nézni! Ennél rondábban is néztek már rám és akkor sem futottam el. Meg a srác tutira nem az évfolyamomból való és nem tűnik idősebbnek sem, szóval,ha jól sejtem csak fiatalabb lehet, ami számomra előny.
♫ Írózene ♫ ♥ Ruci ♥ You are not scary. ♥ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ennyi tökfejet egy rakáson… válogatják őket?! Csak tudnám mire vártak egészen eddig, tapsra? Mert azt várhatják, főleg tőlem, de rendben van, akkor megyek egyedül. Úgy is jó, legalább kiengedhetem egy kicsit a gőzt. Ha már felbosszantottak ma, nem kell a társaság, sem az assziszt a morgolódásomhoz. A vigasztalásnak szánt üres mondatokra meg aztán pláne nincs szükségem, szóval úgy döntöttem, egyedül is bőven jól elleszek Roxmortsban. Már a cipőmet veszem fel, körülbelül olyan lelkesedéssel, mint akinek a fogát húzzák és ekkor hallok egy tompa reccsenést. - Ó, hogy az a… - szűröm a fogaim között és azon gondolkodom, miért én? Egyáltalán, hogyan tudott ilyen könnyen elszakadni? Oké, vázolom a helyzetet, mikor a cipőmet húztam fel, kicsit ingerültebben sikerült a kelleténél, ami ezt a reccsenést eredményezte. – Ez a mugli vacak… - kicsit sem vagyok ideges, csak éppen fel találok robbanni. Ezt a csukát most nyáron vettem egy mugli boltban és így jártam vele, pedig rohadtul nem volt olcsó. Ez pofátlan rablás, úgy, ahogy van. Lehúzom a lábamról a szebb napokat is megélt cipőt és nekiállok megvizsgálni a rajta keletkezett károkat, végül pedig arra jutok, hogy ezt talán én is helyre tudom hozni. Dühösen ledobom a lábamhoz a rá való ruhadarabot, majd elkezdek kotorászni a pálcám után, ami valahol az éjjeli szekrényemen van, de ekkora kupiban minimum zseninek kell lenni, hogy kitaláljam, mégis hol van pontosan. Szerintem ez a mai nap direkt módon összeesküdött ellenem, nem baj, majd valakin leverem és nagyon nem fog érdekelni, ki lesz az. – Reparo. – semmi. Úgy néz ki, hogy ezt érzéssel kell kimondani, úgyhogy beleadok egy nagy adag haragot, hátha. – Reparo! – a jutalmam ismételten a nagy büdös semmi. – Mondom Reparo, te szutyok! – oké, harmadik nekifutásra már nekem is összejött a dolog, ugyan nem lett tökéletes, de most már legalább nem óhajt a talpa érzékeny búcsút venni a felső részétől. Haladás! Egy szóval, ezután a vidám reggel után nem éppen jó hangulatban hagytam el a pincét és komolyan nem volt olyan dolog, amiben ne találtam volna valami kivetnivalót. Például a pince… Miért pont a pince?! A griffendélesek meg a hollóhátasok bezzeg tornyot kapnak, mi meg dekkolhatunk a hideg és vizes pincében a tó alatt, ahol csak a halakat meg az egyéb izéket lehet bámulni. És még mielőtt, nem vígasztal, hogy a hugrabugosok is itt vannak lent, mert ők meg nem érdekelnek. Valahogy kész vagyok az átlag hugrás teszetoszaságától, persze elismerem, vannak közöttük talpraesettek is, de az átlag ritka béna. Mikor kiértem Roxmortsba a hangulatom továbbra is enyhe dühroham gyanút mutatott, szóval nem voltam túl vidám, hiába sütött a nap. El is gondolkoztam rajta, ez most szórakozik velem? Legalább borulna be, vagy valami, hogy örülhessek magamnak! Az persze luxus lenne, gondolom. Unottan járkáltam üzletről-üzletre, most aztán semmi nem hozott lázba, aztán egyszer csak nekiütköztem valakinek. Éppen a Mézesfalás elől akartam eljönni, mikor az a valaki galád módon ugyanoda lépett, ahová én is akartam, így összekoccant a vállunk. Nagyszerű, már megint valami a napi negatívlistára. Már éppen kértem volna bocsánatot, mikor valami átcikázott az agyamon és az ide illő elnézést helyett egy ingerült letolás csúszott ki. Na jó, szándékos volt. - Bo… Nem tudsz vigyázni?! – mordultam fel dühösen, holott én is nagyon jól tudtam, itt bizony én vagyok a hibás, de mégis… túl pipa voltam ma már, hogy ne adjam ki magamból legalább egy részét, különben a tulajdon frusztrációm küld el betegszabadságra a gyengélkedőre. – Elfelejtetted feltenni a szemeidet, vagy mi van? – au, ez igen bunkó volt, de fáj bevallani, jól esett. Most néztem csak végig az áldozatomon, aki egy lány volt, saccra felsős és nem az én házamból. Ez utóbbit kissé sajnálom, egy mardekárossal szívesebben vívtam volna most szópárbajt, de ezt dobta az élet. Hogy fölényemet megmutassam, kihúztam magam, felvettem a lehető legmorcosabb arcomat, a két karomat pedig összefontam magam előtt. Rossz vagyok… tudom. Mondjuk ez elég gyerekes...
//