2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az egyetemista lét egyik nagy előnye a szabadabb időbeosztás. Vagy hátránya. A fene tudja. Még csak ismerkedek az egyetemi órákkal, és szabályokkal. Viszont ha kevesebb órám is van, valami fura módon az időm is kevesebb. Vagy csak rosszul osztom be. Pedig azt hittem a húzós heted évemnél nem lehet rosszabb semmi. Most viszont a nyakamon az egyetem, a kviddics, és Lizzyre is elég időt kell szánnom. Mert hát csak azok a dolgok működnek, amikbe időt és energiát fektetsz. Én pedig szeretném, ha kapcsolatunk túlélné a zűrös egyetemi éveket. Más szóval a közös társalgót veszem célba, hogy egy hollóhátas csoporttárssal jegyzetet cseréljek. Igazán nem volt nehéz apám nyelvészeti órájáról jó jegyzeteket készíteni, és lemásolni a többieknek. Cserébe talán én is kapok valamit a kihagyott ereklye raktározás elméletből. Ha ez megvan, akkor végre megkereshetem Lizzy-t egy röpke meglepetés randira. Talán már az ő utolsó órája is véget ért. A cserét gyorsan, és zökkenőmenetesen le is bonyolítjuk, ám mielőtt elhagyhatnám a tett színhelyét egy ismerős hang üti meg a fülem. - Dietrich! - vigyorodom el, és néhány nyújtott lépéssel a srác előtt termek, hogy a mutatott helyre huppanjak le. Alex unokatestvére ő is, éppen anyai ágról. Ami meglepő, hogy ennek ellenére is a normális fajtából, és még kedvelem is. Mert hát az nem titok, hogy Alex anyjával mennyire fújunk egymásra. Szerinte én rontom el a kislányát, és minden hülyeséget csak az én felbujtásomra tesz. Más szóval én vagyok Lydia állandó, és örökös bűnbakja a mindenre is. A saját felelősségébe persze képtelen belegondolni. Na, mindegy. Ennyit róla. - Tanulom az egyetemista lét fortélyait. És épp Lizzyt a barátnőmet akartam meglepni egy röpke kis találkozóval. - mutatom fel a szerzett jegyzetet egy kis cinkos mosollyal az első mondatnál. Hogy aztán villámgyorsan el is tüntessem a táskámba. Egyéb iránt hibátlan némettel válaszolva a kérdésre. Ritkán adódik a Roxfrotban alkalom, hogy az ember csak úgy spontán valami angolon kívüli nyelvet is gyakorolhasson. Pedig nekem ez az egyik kedvelt időtöltésem. Már amikor van olyanom, hogy idő. Na mindegy. - Veled mi újság? Hogy vagy mostanában? Ne vedd sértésnek de elég nyúzottnak tűnsz. Minden rendben? - nézek rá némileg fürkészőleg. Ha tudok, akkor szívesen segítek bármiben. És hát tényleg nem néz ki valami jól. Arról persze fogalmam sincs, hogy egyébként neki milyen családi, sulis és egyéb gondjai lehetnek, ami miatt ennyire nem néz ki jól. Alex szinte sose beszél az anyai ági rokonairól. Egyikről sem. Én pedig nem is erőltetem részéről a dolgot. - Alexet? Nem. De most, hogy mondod furcsa is, hogy még nem talált meg, hogy adjak kölcsön neki. Vagy hallottam, hogy valami hülyeséget csinált. Talán ezúttal téged talált meg? - ha van valami közös bennünk Ditrich-hel, akkor az az, hogy folyton Alex körmére kell néznünk. Tudom én, hogy ha nem tőlem kér kölcsön, akkor a másik potenciális unokatestvérét találja meg. Ez általában akkor szokott előfordulni, ha pontosan tudja, hogy tőlem úgysem kapna bátorítást a hülyeségeire. Esetleg pénzt se rá. Most viszont úgy tűnik az egyetem, a kviddics, és Lizzy éppen eléggé lefoglaltak, hogy Alex dolgai felett átsiklott a figyelmem. Ha megint csinált valami butaságot, akkor persze a körmére fogok nézni. Ebben biztos lehet. Szóval most inkább Die-re nézek kíváncsian, hogy ő tud-e valamit, amiről esetleg nekem is kellene?
ϟ”A kamaszok sok hülyeséget csinálnak, pláne ha más kamaszok társaságában vannak.”ϟ
A közös társalgóban tespedek jelenleg, mivel a csodálatos Mardekár klubhelyiség nyüzsög az emberektől. Sok ember kis helyen pedig nem mókás. Nem mintha itt nem lennének annyian mint az oroszok, de egy fokkal elviselhetőbb és hallom a saját gondolataimat is. Ez pedig valljuk be egyáltalán nem hátrány. A fejem sok dolgon forog, mint például Sheilah, Alex a testvéreim meg most Dany-t is nyakon kéne csípnem. Azért valamennyire érdekel nem e csípte el kedves unokatestvérünket fiú ruhában. Meg úgy nála sosem tudni, hogy mikor keveredik bajba főleg, ha a Colette csaj is szembe találkozik vele… Egek! Azok ketten szétszednék az egész klubhelyiséget, ha lehetne. Ámbár nekem meg jó lenne valamit kezdenem a Lilah iránti érzéseimmel mert így elég sok hülyeségre képe lehetek vagy ami még rosszabb rontok a dolgokon. Persze mindenki úgy tudja járunk, de ez bonyolult. Mások szemében egy cukinak mondható pár vagyunk és kész… azt hiszem. Egy ismerős arc rá fel rezignált gondolkodásomból és szinte próbálom elkapni Dany-t. Mintha minimum lepkefogóval akarnám elkapni ez úgy hangzott, no mindegy. - Dany! – intek felé remélve, hogy észre is vesz nem csak elsuhan mint valami versenyző. Azt hiszem van bennünk egy nagy közös pont. Alex körmére nézése minimum olyan hagyománnyá vált mintha karácsonykor valami ajándékot adsz a szerettednek… vagy mintha egy önkéntelen reakció lenne az egész, idegi becsípődés aminek van alapja valljuk be. - Miújság? Remélem nem éppen valami fontostól rabollak el. Csüccs le! – vigyorgok rá kicsit. Bár még így is eléggé látszik mennyire nyúzott is vagyok a rengeteg tanulás és gyakorlás miatt. Még nem sikerült senkit sem találni akit rá lehetne venni arra, hogy segítsen ebben, de ami késik nem múlik. Rágom másrészről magamban a dolgot miként is kérdezzek rá erre a dologra. Lebuktatni sem feltétlen akarom magunkat a kisasszonnyal. - Láttad mostanában a mi kedves bajkeverő Alex-kat? – kérdezek rá jobb híján a dologra aztán majd csak lesz valami. Így is van vaj az én fejemen is. Lehet, hogy Lilah meg én büntető melózunk egy aprócska dolog miatt… Mit mondhatnék ilyem szempontból ő meg én… tényleg zsák meg a foltja.
- Talán tényleg működhet, ha az apád engedi. - morfondírozom el és hogy nekem menne-e... ez még jó kérdés. De hát eleve nem jelenthetjük ki így épp, hogy összejőve, hogy innentől akkor örökkön-örökké. Nem kérdezek rá egyelőre, hogy ez most akkor mennyire sürgős, hiszen én is épp csak eljöttem az iskolába és elkezdtem élni a saját kis önálló életemet és most megint valami kötelezőt a nyakamba venni... Nem tűnik a legjobb ötletnek, de hát Lance is még ide jár, tehát biztosan nem holnapra kellene döntést hozni. Csak aztán ne az legyen belőle, hogy az apja belemey, de aztán minden erejével azon lesz, hogy Lance mégis találjon egy számára megfelelő lányt, aki tényleg trónra illik velem ellentétben. - Én ezt eddig nem éreztem. Az én életem nem volt veszélyes odahaza. Talán túlságosan burokban nőttem fel. - sóhajtok egyet, hiszen innen nézve talán kicsit ijesztő is abba belegondolni, hogy a felszín és ez a kinti világ azért milyen is. Mindig is úgy gondoltam, hogy az emberek problémái nem a mi problémáink, erre most kaptam saját problémákat élen ezzel a királyi dologgal, vagy csak hogy megtámadott egy vámpír. Ha elmondom ezt otthon, akkor biztosan megkapom majd, hogy de hát ők megmondták, hogy egyáltalá nem jó ötlet eljönni otthonról, mert túlságosan veszélyes. Végülis azt hiszem igazuk volt, bár ha azt nézzük, ami a testvéremmel történt lényegében odahaza, hát akkor sehol sincs igazán nagy biztonság. - Igen... van már szobám. - csókolom meg újra és tudom én, hogy miért kérdezte és igaza is van. Nem akartam valami erdei légyottot ez egyértelmű, de végtére is ágyban párnák közt... Megfogom hát a kezét és finoman vezetem a célig. Kár itt most tovább beszélni arról, hgy mi is vár ránk, hiszen mindketten tudjuk, még ha nekem még új is lesz a dolog, ő pedig azért mégis csak rendelkezik már gyakorlattal. Aztán persze ráérünk majd kitalálni, hogy mi legyen a jövőben, de egy biztos. A nyarat szeretném utazással tölteni, egy kicsit elszakadni mindentől és mindenkitől. A bátyámtól is, hiszen bár nem tudta, de mégis csak hagyta, hogy hónapokig emésszen a bűntudat miközben a testvérünk életben volt, csak nem tudni, hogy hol van. Bánt, hogy elment és nem jelentkezett, hogy hagyta, hogy azt higgyük meghalt, de most nem akarok erre gondolni. Egy kicsit csak foglalkozzunk a jóval és tegyük félre az összes bajt és gondot.
- Többször beszélgettünk az évek során, és nagyon hasonlóan gondolkozunk. Mindketten anyánk szabadságvágyát örököltük, ezért sem akartunk a trónra lépni. Még akkor sem, ha a másik sem vállalja. De megosztva.. Szerintem elfogadná, hogy ez a mi felelősségünk, viszont nem kell feladnunk a teljes életünket. – Vélekedek, Calistának is lehet szerelmi élete, a felszínre felmászkálhat, akár iskolába is járhat, bár ez utóbbi azért nehézkes, de talán valami lassított egyetemi kurzust még akár az igazgatóval is meg lehet beszélni. Legfeljebb rém lassan végzi el a Roxfortot. Azt sem akarom, hogy Nim csak afféle királynéknt úgy érezze, hogy egy kötelező elem mellettem, viszont így együtt tudnánk élni az életünket. – Azt hiszem a sellők körében minden hír túl van lőve. Örülök, hogy meg tudtuk beszélni. – Elhiszem, hogy mennyire ki lehetett akadva, hiszen én sosem cáfoltam nyilvánosan, hogy mit terjesztenek rólam, mert nem akartam megfelelni senkinek, lévén nem volt életcélom. Kerestem magamat, és sosem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. De így, hogy Nimmel egymásra találtunk, már csak az a fontos, hogy ő hogyan vélekedik. Ha nem akarná a kötöttséget a tó mélyén, akkor én sem vállalnám. – Veszélyes életet élünk, és azt hiszem ez nem is fog változni. Sellőként olyan nép vagyunk Nim, ahol még királyi vérnek sem kell lennie, hogy mindenki ki akarjon nyírni. – Nevetem el magamat vidáman, a hatalmi csatározástól kedve a féltékenykedésig, a sértegetésekig, bármi felmerülhet, hogy a sellő ne érezze magát biztonságban. Amíg fiatalabbak voltunk, ennek nem volt annyira jelentősége, ez főleg a felnőttekre jellemző. A csók édes, és elmélyült, hogy aztán át tudjam magamat adni annak, hogy ne éhezzen végre. Hát nem mindennapi érzés, az biztos. Nem mondom, hogy fájdalommentes, de mi sellők egyébként is szenvedélyes népség vagyunk, csak még jobban feltüzeli a vágyamat. – Hát nem mondom, hogy mindig így vezessek fel az összebújást, de nem vészes. Sőt.. – Nevetem el magamat, főleg, hogy érezhette rajtam, hogy lassan már csak egy dologra tudok fókuszálni. Talán itt volna az ideje, hogy másképpen is felfedezzük egymást, lévén ami gyerekszerelem volt, az nem fogható ahhoz, hogy most már mennyire be vagyunk indulva egymásra. Most mit sem számít a trón, vagy az egykori viszálykodás, s így, hogy jól van lakva, másféle szükségletekről is szó eshet. Hozzá hajolok, hogy finoman én harapjam meg a száját, még ha rajta kissé az én vérem is csillog. – Itt te vagy otthon, van már szobád?
- És szerinted vállalná? Vagytok annyira jóban, hogy ez ne okozzon gondot? - nem akadékoskodom, de ez egész jól hangzik, mégis kérdéseket szül, hiszen minden alkalommal egyeztetniük kell majd, hogy minden infot átadjanak egymásnak, de ha nem kellene a tó mélyére költözni az azért nem lenne rossz. Mégis csak élhetnénk valami normálisabb felé hajló életet, bár egyelőre sejtésem sincs, hogy mit csinálnék odalent, habár tény, hogy még nem találtam magamnak egyébként sem komoly életcélt. Az iskolát elkezdtem ugyan és be is szeretném fejezni, de nem tudom, hogy aztán merre tovább. Valahogy azért mégis ijesztőnek tűnik csak uralkodni, főleg hogy én inkább oldalborda lennék. Sose gondolkodtam rajta, hogy mit kezdenek magukkal a nők úri körökben. - Igen, így már értem. Én egész mást hallottam, bár nem mondom, hogy sok hírt kaptunk a Fekete tó mélyéről és bevallom... nem is nagyon akartam vele foglalkozni. - hiszen haragudtam rá és próbáltam nem is gondolni arra, hogy mit csinál, vagy mit nem. Azt hittem kihasználja a lehetőségeit és hogy sokan dobják oda magukat neki csak azért, mert a trón várományosa. Azért ezt nem volt nehéz elhinni, hiszen ki ne akarna ilyen módon trónra kerülni mellette? Mármint azok közül, akik eleve úri körökben mozognak, mert hát én például sose vágytam ilyesmire. - Nagyon remélem, bár az utóbbi hetekben mindketten majdnem... de talán már nem lesz több ilyen. - mosolyodom el halványan, hiszen arról azért még nem meséltem neki részletesen, hogy mi is történt a tóparton. Megúsztam, de nem sokon múlt, ahogyan esetében sem, de talán ha elfogadja a trónt akár megosztva, akkor már nem lesz többet ilyen baj, ha a tó közelébe megyünk. Azért persze ettől még félek kicsit, de végül egy félreeső folyosóra húzódunk félre, hogy megejtsük a falatozást, legalábbis részemről. Izgulok, de nagyon koncentrálok, hogy ne legyen semmi baj és hát látom, hogy ő meg próbálja a dolgot úgy megélni, hogy tényleg ne érezze a kellemetlen részét. Halkan sóhajtok egyet, ahogyan magához von, hogy aztán egy apró csókot leheljek a nyakára, amíg ki nem bújnak a fogaim és át nem szúrom a bőrt. Amíg iszom alig veszem észre a változást, de amikor aztán végül felemelem a fejemet egy újabb csókkal pecsételve meg a sebet, ami szerencsére gyorsan gyógyulni is kezd, akkor azért már érzem, hogy nem volt azért olyan rossz hatással rá. - Akkor nem volt annyira vészes... - köszörülöm meg kicsit a torkomat egy leheletnyit elpirulva és lesütve a szememet, mert hát érzem, hogy nagyon is izgalomba jött és az én szívem is hevesen kalapál, hiszen épp most ettem, ami eleve feltöltött új erővel és azért nem vagyok fából, hogy ne legyen hatással rám a tény, hogyan feszül nekem.
- Még olyan jutott eszembe, hogy mivel Calista is hasonlóan eldobná magát a trónt, de szereti apát, megosztva uralkodni. Fél évenként váltásban. Vagy negyedéves. Végülis mindketten törvényes örökösök vagyunk. Igaz, hogy egymást nem látnánk így gyakran, de amióta felnőttünk, egyébként sem. – Ez most még csak fejtegetés, nem akarok itt döntéseket kicsikarni Nimből, pláne nem szánom mindezt leánykérésnek, inkább hangosan gondolkozom, hiszen a trón jelenleg megmérgeti az életünket, de valahol megértem apámat, hogy ennyire erőltetné a dolgot. Nem adná át más családnak azt, ami minket megillet. Nim viszont mintha átgondolná a dolgot, bizonyos feltételek mentén. Az természetesen magától értetődik, hogy akkor nem merülhetne fel, hogy mást válasszak, csakis őt. – Lehet, hogy mindez a hagyományok ellen való, de az is változik olykor. És ha ezzel nem sértjük meg azt, hogy a törvényes örökös ül a trónon, talán be lehet ezt vonni a sellőalkotmányba, az örökösödési rendbe. – Látszik, hogy ezen már gondolkozom egy ideje. Apám sejthette, hogy anyám emberi származása lévén neki sem lesz egyszerű dolga, lévén a víz alá kellett kényszerítenie valakit egy életre. A gyerekeik pedig már eleve úgy születtek, hogy komoly szabadságvágyunk van a felszín tekintetében. Főleg anya halála óta. Engem az autóbaleset pont hogy nem megriaszt, hanem ráébreszt arra, hogy fenti is van világ, ami érdekel. – Nem, tényleg nem. És nem volt nagy szám egyik sem. Csak tudod a királyi udvarban mindenki kultuszokat terjeszt. Főleg rólam. – Csóválom a fejemet, nevetve hozzáteszem. Azért az mégiscsak jól esik, hogy rajta nem ment át a fél tó, így sokkal könnyebb felidéznem a gyerekkori kislányt benne. És különben is, ha egymásnak vagyunk teremtve, ne úgy jussunk el oda, hogy már ki vagyunk égve. Bennem izzik a szenvedély, de azért kissé óvatos is vagyok, nem feltétlenül a vámpír léte miatt, sokkal inkább azért, mert méltatlanul mellőzve kellett leélni az eddigi életét, én pedig vagy rossz gondolatokat tápláltam, vagy nem is jutott eszembe. Ha pedig ritkán mégis, csak belesajdult a szívem. De én akkor is hereg voltam, ő pedig száműzött, úgyhogy nem siránkozhatok. – Akkor itt, és tényleg bízz bennem. Túlélek én mindent. – Na persze rámcáfol, hogy majdnem a parton véreztem el. Hagyom magamat félrehúzni, és kiváncsian méregetem, ahogyan az ajkát harapdálja, az minden, csak nem félelmetes, hanem izgató. – Ha fáj is, majd nem arra a részére figyelek. – A fenekére illesztem a tenyeremet csók közben, és nekifeszülök a mellének, hogy aztán mégis hátradobjam kissé magamat, így egyszerűbben hozzámférhet. Az első kellemetlen szúrásra készülök, olyan, mintha valami tű lenne, de mégse halálos. A kellemes borzongás viszont igenis a szexet juttatja eszembe, ott is keveredik ott minden testnedv. Behunyom a szememet, ő pedig érezheti, ahogyan jól tapinthatóan vágyaimnak adok jelzést az ágyékunk környékén.
- Reméljük, hogy nem, főleg ha trónra akar ültetni mindenáron, de... mit takarhat a mindenáron? - vajon mit tenne meg a sellőkirály azért, hogy Lance vállalja a királyi posztot? Mi van, ha azt próbálná meg kiiktatni az életéből, ami akadályozza ebben? Ez jelen esetben én vagyok. A támadás, ami miatt megváltoztam vajon tényleg egy véletlen volt, vagy nem erről van szó? Erre eddig bevallom nem is gondoltam, de hát a Roxfort elvileg biztonságos hely, az embert nem szokták csak úgy vámpírok megtámadni a Tiltott Rengeteg közelében sétálva... - Királynőként... - ízlelgetem kicsit a szót, de azért olyan furcsa és szokatlan ezt így kimondani bevallom. De, ha Lance mégis csak vállalná, mert nem akarná, hogy olyanok kezére kerüljön a Fekete tó, akiknek nem való? - Nem is tudom. Talán, ha tényleg elmászkálhatnánk. De nem lenne túlságosan kötött és túl sok a feladat? - kérdezem azért bizonytalanul. Azt hiszem ez olyasmi, amit az embernek nagyon meg kell gondolnia. Meg aztán mi van akkor, ha az apja, vagy akár mindenki más nem akarja majd, hogy olyan legyen királyné, aki még csak nem is nemesi családból származik? Nem lenne ebből még több baj? Nem ismerem annyira az udvart, hiszen végül is gyerekként jártam legutóbb a Fekete tó mélyén és néhány hete, amikor találkoztunk, még akkor is épp tömlöcbe akartak vetni, csak mert a vízbe merészkedtem. Nem valami jó kilátások. - Csak három? Végül is az tényleg nem olyan sok. - mosolyodom el halványan, habár ettől még nem gondolom másképp, hogy én biztosan nem valami talán kezelhetetlen vámpírdologgal szeretném összekötni az első alkalmat, hiszen mégis csak róla van szó, és hát nekem eleve nem volt előtte még más ilyen mélységig. - Akkor ne menjünk az erdőbe. Ott jobban félnék, hogy baj lesz, itt legalább valaki ránk bukkanhat, ha... - nagy levegőt hiszen azért a tegnapi támadás is már rég volt az első ivással, az átváltozással és talán tényleg jóval biztonságosabb lenne itt a négy fal között. Félrevonom hát kicsit Lancet, az egyik beugróba, csendesebb folyosóra, bár most eleve viszonylag nyugodt a hely. Talán órán vannak sokan, vagy kint a jó idő miatt a szabadban, de alig hallani távolabb néhány elhaló koppanást, ahogyan a folyosón sétálnak esetleg páran. - Megpróbálom valahogy úgy, hogy ne fájjon. Az a lány... tompa volt minden, mintha kikapcsoltam volna, de mégis hallottam, hogy sikított. - magyarázom még mindig kicsit aggódva, beharapva a számat. Nem akarom bántani Lancet, még véletlenül sem és nagyon fogok koncentrálni, hogy leálljak. Még a szemébe nézek, látszik, hogy rettentően izgulok, de végül közelebb hajolok egy csókra, hogy aztán lejjebb csússzak a nyaka irányába. Oda is lehelek néhány futó csókot, de csak ennyire futja, mert így már tényleg nagyon közel vagyok ahhoz a kellemesen, hívogatóan lüktető érhez és szinte érzem az édeskés ízt a számban. A fogaim már nem olyan fájdalmasan bújnak elő. Talán érez egy kis kellemetlen szúrást az első pillanatban, de aztán az is elmúlik, hogy ahogyan kortyolok szépen lassan inkább jóval kellemesebb érzés vegye át a helyét. Talán a miatt, hogy rettenetesen koncentrálok, hogy ne ártsak neki, hogy ne legyen neki rossz.
- Azért megölni csak nem akar. – Intek nemet, úgy vélem, hogy elég erős volt a kényszerítés a testvérem és az én irányomba is, ráadásul ahogyan így lekoptatták Nim családját, szétválasztva minket.. És ért vele valamit? Egyikünk sem akarja a trónt, legalábbis én úgy érezném, hogy csak unnám magamat, ám lehet, hogy egy megfelelő társsal kaland lenne az élet a sellőket vezetve. De ha Nim nem akar királynő lenni, vagy az apám mégsem támogatná a dolgot. Ám ha nincsen más választása, mert eleve azt mondom, hogy vállalom, de csak a lánnyal együtt. – Igen, végülis az anyám is királynő volt, és felmászkált. Jó, mondjuk pont így halt meg, és az apám nem támogatná ezt, de ha már én vagyok a király, nem azt teszek, amit akarok? – Vonom meg a vállamat, lehet, hogy ezzel haragosakat is szereznék, hogy a fenti világ is érdekel, de ha végül úgy döntenék, hogy felvállalom az örökségemet, lehet, hogy ezt tudnám kezelni. – Nem tudom, hogy mitől függne, hogy átlagos az életem, vagy sem. Azt hiszem anyám sem szeretett egy helyben ülni, mégis valamit meglátott a lenti világban. Már csak az ő emlékére is, de át kell gondolnom hosszabb távon is, hogy mit kezdek magammal. Ezt még ne vedd lánykérésnek, de ha nem lennénk odakötve, te el tudnád magadat képzelni királynőként? – Nála a friss vámpírság is bejátszik a képbe, ezért csak óvatosan közelítem meg a kérdést, hiszen sok évnyi távollét után még egymásra is kell hangolódni, viszont kettőnket illetően már idejekorán felmerült, hogy mi ketten esetleg majd hosszútávon is együtt leszünk. Ezt nem tudjuk csak úgy figyelmen kívül hagyni. – Hát bevallom én sem úgy képzeltem, hogy valami véres-szerelmes nászunk lesz elsőre, de ha neked az segít kikapcsolni.. És miért lenne ciki? Ha nem volt az igazi, talán azért, mert nem szeretted. Nekem sem volt sokkal több. Három, és nem nyolcvannégy, ahogyan az udvarban terjesztették. És egyikre sem vagyok büszke, ők kihasználtak engem, én pedig őket. Ha köztünk lenne, az sokat jelentene. Éppen ezért, ha azt gondolod, hogy inkább csak gyógyítós módon nézzük a dolgot, és csak innál... – Bólintok nagylelkűen, sellőként lehet, hogy túlfűtöttek vagyunk, de Nimhue esetében nem az a cél, hogy letépjem a bugyiját, vagy kihámozzam a pikkelyei közül, cseppet sem naív megoldásnak tartva a zavarát. Jó lenne megismerni egymást, ám ez a vámpírság most nagyon nyomasztja, úgy látom. – Szó sincsen róla. Én még mindig érted vagyok oda, valahogy annyira sorsszerű ez az egész. Segíteni szeretnék. Nem félek attól, hogy mit teszel velem. – Bátor, büszke tekintetem most nem a hercegi származásról, hanem az egykori pajkos-szerelmes kissrác igéretéről árulkodik, ha most csupán lelkileg támogatjuk egymást, abba belefér, hogy netán elpattan benne valami, de majd valahogy leállítom.
Van abban igazság, hogy nem minden a pénz és a hatalom, hiszen az én családom sose volt gazdag vagy tehetős és nem is vágytunk rá, de szeretjük egymást még ha vannak is furcsa szokásaink, mint anya titkolózós trükkje, amit persze már mindenki jól ismer. Lance viszont nem ilyen családban nőtt fel és esetükben megmérgezte a kapcsolatokat az, akik és ahogyan élnek. Talán, ha az édesanyja még élne... de kár tippelgetni, mi lenne ha. Nem el, ők pedig nem tudtak jó kapcsolatot kialakítani a húgával, főleg ha ott van rajtuk a teher, hogy ha egyikük lelép, akkor a másiké a trón. Nem lehet így egyszerű azért. A mi átlagos életünk sokkal békésebb. - Igen szerintem sem, csak hát ha az apád mégis megvétózza majd valahogy... - mert hát benne van a pakliban, hogy megpróbál tenni ellene, hogy együtt legyünk. Lance gyakorlatilag megszokott otthonról és gyakorlatilag katonák akartak hazaráncigálni. Persze nem igazán értem, hogy mit gondol az apja. Kalitkába zárja és majd onnan uralkodik királyként? Erőszakkal mégse ültetheti trónra, de mintha ezt nem fogná fel. - Szóval vállalnád, ha nem lennél odakötve teljesen? - lepődöm meg azért, hiszen eddig nagyon ellene volt és akkor is egy csomó korlát és felelősség szakadna a nyakába, ha kapna egy kis szabadságot is. Viszont gondolom az se kelleme kilátás, ha soha nem mehet vissza, mert az apja végleg megorrol rá. - Szerinted erre van bármi esély? Nem akarnál inkább átlagos életet? - hiszen pont most mondta, hogy a testvérével se jó a kapcsolata. Tényleg vállalna egy ilyen életet, sőt akár családot ott lent? És én vállalnám? Mert értem én, amit mond de hát épp csak nem rég jöttem el a faluból. Szívesen látnék világot. Elmennék Velencébe, ahogy már mondtam is neki és olyan sok mindent csinálnék. Az iskolát is most kezdtem és itt a bátyám is. Levonulni a víz alá újra csak elvágva mindentől, valahogy ijesztőnek tűnik. A szavai viszont mégis meglepnek, ahogy az udvar felé tartunk és erre már azért megtorpanok. - Arra gondolsz, amire gondolom, hogy gondolsz ugye? Én... lehet, hogy ez ciki, ha a te életedet nézzük, de nekem csak egy srác volt előtted, és vele is csak egyszer és azt hiszem nem volt az igazi. - kicsit azért elpirulok zavaromban. Hát igen, a mi családunk eléggé visszafogott ilyen téren és nem kapkodjuk el a dolgokat. A bátyámnak még csak érdemi barátnője se volt sose, amin persze mindenki meglepődik ha véletlenül megtudja, hiszen már nem tizenéves. Lehet, hogy esetemben se egy veszélyes erdő lenne erre a legalkalmasabb. - Azóta, hogy újra találkoztunk valahogy úgy képzeltem el, köztünk ez különleges lesz. Tudom naiv elképzelés lehet a te szemeddel nézve. - vallom be végül, hiszen neki biztosan akadtak azért a palotában néhányan, még ha valamivel kevesebben is, mint amiről pletykáltak és az is igaz, hogy a tóban eléggé magával ragadott minket a hév, de mégis más egy ismert közeg, mint egy tiltott rengeteg, ahol nem csak attól kell félnem, hogy én bántom őt, hanem attól is, hogy mi van, ha valami meglep minket. Rosszabb esetben valaki. A palotában biztosan mindent bevállaltak a lányok, akikkel dolga volt, de én azért nem olyan vagyok és most talán kicsit aggódom, hogy csalódik majd.
Ahogyan neki jó a kapcsolata Spencer-rel, nekem igazán alig van Callistával. Egyikük sem akarta a trónt, mindketten megpróbáljuk rátolni a másikra, és ez nem igazán hozott össze minket. Azt hiszem jobb a viszonyom az unokatestvér, teljesen emberi vérű Jade-del, aki itt él a felszínen, így aztán mégiscsak be tudom élni magamat abba, hogy Nimhue most mennyire egyedül van. Gyorsan ráugrottunk volna egymásra, de mindig közbejött valami, például az apám őrei, vagy a vádaskodások, a sebesülésem, most pedig a vámpír léte. Valami azt súgja, hogy a sors nem túl könnyű párkapcsolatot kövezetett ki nekünk. Amit egyébként nem is bánok, már egy apró csóktól is forr körülöttünk a levegő, ha még vízben is lennénk, az is elpárologna. – Igen, vannak, akik már eleve a faluban születtek, meg olyanok is, akinek csak az egyik szülője vízmélyi. Na nem azt mondom, hogy egy saját várost alapíthatunk, de hogy nem leszünk magányosak, az biztos. – Ráadásul annyi furcsa szerzet jár ide, már fel sem tűnik, ha valaki a fél életetét a zuhany alatt tölti. Ezzel igyekszem megviasztalni a sellőlányt, aki immár vámpír is egyben, s nagyon retteg ennek a létnek az árnyoldalaitól. Kár is lenne az erős részével győzködni őt, a gyilkolást és a vérivást nem tudja mindenki csak úgy feldolgozni. Remélhetőleg gyilkolnia nem is kell majd, ha kéznél leszek. – Pont az ilyen dolgok miatt nem gondoltam át, de.. tulajdonképpen nem a trónnal van a bajom, hanem azzal, hogy mindig lent legyek. Anya ember volt, látta a napfényt állandóan és engem is ez vonz. Királyként vajon elhagyhatnám a palotát? Csak akkor lenne értelme, ha olykor igen, és olyan párom lenne, akit én választok. Még ha most hegyesek is a fogacskái. – Nevetek rá, megsimítva a fülét is. Igyekszem lazára, viccelősre venni a figurát, hogy még véletlenül se legyen olyan komor, és baljós a helyzet. Nem vagyok egy félős alkat, sőt, sellőként inkább a vakmerőség jellemez. – Mert rosszul fogod fel Nim. Nem leállnod kell, hanem felfrissülnöd. Tekintsd mindezt úgy, mintha valami szerelmi beavatás lenne. Ha végre egyszer eljutunk odáig, hogy.. megkaphatsz, ott is lesznek testnedvek bőven. Hát a vér is valami hasonló. Mondhatni ha megpróbálod úgy, hogy mondjuk ne legyen maradandó, beteg módon de lehet élvezni a fájdalmat. Vagy akár.. kint az erdőben.. – Kacsintok rá, hogy bár kissé korai, de a vámpírsága miatt hátha úgy tudunk átesni a vériváson, hogy közben szerelmeskedünk, akkor minden szempontból a szenvedélyre foghatjuk az esetleges fájdalmat.
Igaza van, már én is tudom, hogy a családomra kell támaszkodnom. Ha eleve ezt teszem, ha nem próbálok úgy tenni mintha mi se történt volna és eleve segítséget kérek Spencertől, akkor ez az egész rémség meg se történik. De féltem, hogy mi lesz ha beszelek vele, hogy hogyan fogadja és persze mi lesz ha elmondom az igazat a bátyánkról. Na persze álmomban se gondoltam volna, hogy mi derülhet még ki vele kapcsolatban. Most még se tudok erre gondolni, csak aggódom hogy hogyan fogom tudni majd kezelni ezt az egészet. - Bőven? Spencer nem mondta, hogy sokan lennénk, bár igaz hogy nem is kérdeztem rá. De igazad van részben, hiszen nem volt nehéz életem csak az utóbbi időszak bonyolultabb a kelleténél, de próbálok kitartani. És bár miattam maradtál itt, de... nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy elküldenek. - sóhajtok egyet, pedig szívesen maradnék, de nem tudom hogy az a lány nem akarja e majd ezt és hogy az iskola vezetése hogyan reagál. Végülis érthető lenne, ha a szülei nem akarnák, hogy a közelben legyek és követelnék a kirúgásomat. Tudom, hogy Spencer mindent megtesz majd annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg, de akkor is benne van a pakliban. - Te mit szeretnél? Ha nem kényszerítene rád olyan párt, akit nem akarsz, vállalnád? És, ha senki nem akarja, mi lenne a következmény? - vajon van olyan rokonuk vagy bármi, aki örökölné a trónt vagy veszélybe kerülne a víz alatti királyság? És ha utóbbi azt vajon Lance eltudná nézni, csak hogy a saját életét élje vagy sem? Sokáig éltem a faluban és olyan sok mindent megszeretnék még tenni. És egyébként is épp csak újra találkoztunk, abszurd lenne házasságról beszélni. Én inkább elnézném a felszínt. Világot látnék teszem azt, persze ha már úgy érzem tényleg minden rendben és kezelni tudom ezt az új helyzetet. A felvetésére viszont határozottan meglepődöm. Csak mi ketten az erdőben? - És, ha pont ott történik baj? És ha nem tudsz leállítani? - torpanok meg hiszen kár tagadni. Tényleg éhes vagyok már, hiszen tegnap ittam legutóbb és akkor is leállítottak. Na persze szerencsére, de ettől még nem lesz kevésbé ijesztő belegondolni, mi van ha bántom őt. - A Gyengélkedőn azt mondták az átváltozás fokozottan erősítette ezt és később könnyebb lesz a kontroll... Jól van, de ígérd meg, hogy bármilyen módon leállítasz, ha baj lenne, jó? - ideges vagyok, de remélem, hogy érti mit akarok és amíg nem mond igent, addig tuti nem leszek hajlandó tovább menni az iskolán kívülre. Ha meg kell sérülnöm, inkább, mint hogy erra térjek magamhoz, hogy neki komoly baja lett miattam, netán még rosszabb. Azzal már biztos, hogy képtelen lennék együtt élni.
Azt hittem, hogy magában már eldöntötte, hogy elfogadja a vámpír lét hátrányait, és nem akar abban hinni, hogy holmi legendák alapján van esélyünk meggyógyítani őt. Viszont mindketten sellők vagyunk, a legendák éltetnek, távoli világok meséin nőttek fel. Ráadásul az említett világból úgy tudom, hogy ténylegesen érkeztek mások, többek között az unokatestvérem Jade párja is, így ha mást nem, őt ki lehetne faggatni, hogy is lehetne átmenni abba a titokzatos Nezabarba, ahonnan jöttek már utazók. Aztán lehet, hogy addig Nim továbbgondolja, és nem is kell neki a gyógymód, de addig is le tudjuk kötni a figyelmét. – Hiszem, hogy igen. – Mosolyodom el, végülis igen, Nim csupa pozitív szemléletű sellővel, vagy azok rokonaival van körbevéve, rajtam kívül ugye Spencer, és Jade se éppen cinikus, az egészet mindössze az árnyékolja be, hogy meghalt a testvére, és hogy most mindketten sorsüldözöttek lettünk. Ám az örökös jókedvem most sem lankad, szeretek élni, küzdeni a saját álmaimért, na és persze most, hogy megtaláltam őt, megbeszélvén a sötét múltat, úgy fest, hogy akár minden jóra is fordulhat. Vámpírnak lenni nem szó szerint halálos, én akár segíthetnék neki megszokni, de ha még gyógymód is van rá, az igenis reménnyel tölt el. – Tudom, hogy nem volt könnyű életed, de most, hogy mind itt vagyunk a felszínen, elkezdhetsz végre tényleg úgy igazán élni. Jade-et ugyan nem ismered, mert ő emberi származású unokatestvérem, neki már gyerekei is vannak. Spencer mint tudod, itt dolgozik, és vannak még itt bőven sellők. A hugom is állandóan felmászkál, neki se kell a trón... – Tárom szét a karom immár vigyorogva, az apám nagyon ráfaragott velünk. Azt hiszem mindez abból eredeztethető, hogy az anyánk ember volt, túlságosan nagy a felszínhez való kötődésünk, nem lehet csak úgy bepréselni minket a víz alá egy életre. Egy tisztavérű sellő talán meg sem érti. Bár Nim családi hátteréről nem sokat tudok, csak hogy nem éppen az udvar közvetlen nemesi köréből származnak. Na nem mintha nálam ez kizáró ok lett volna.. – Ezt én sem tudom megítélni, de mi van, ha előbb-utóbb úgy határoz, hogy mindegy, csak valaki foglalja el a trónk kettünk küzül, és legyen mellette egy sellő, akivel utódaink lehetnek. – Azért számításba kell venni ezt a változót is, mert ha kapunk valami ilyen ajánlatot, akkor Nimnek is át kell gondolnia. Nem mintha máris ott tartanánk, hogy királyi párként gondolunk magunkra. – Ez jól hangzik, mindig is kiváncsi voltam a tágabb értelemben vett világra, nagyon szívesen. Velence a sellők fővárosa, annak a mintájára épült az az északi falu is, ahol Spencer is élt egy időben. Akkor kimenjünk az erdőbe? Ott nem látnak minket, kevésbé veszélyes, és ott eldöntheted, hogy mit szeretnél. – Értem én ezalatt azt, hogy ha mindenképpen vérre van szüksége, akkor ott nagyjából ellenőrzött körülmények között engem megkóstolhat, nem törnek rá, és nem lesz minden csupa vér.
Tényleg nem akarok még nagyobb bajba keveredni, vagy bajba keverni magunkat és ezáltal őt is. Már az is veszélyes jelenleg, hogy itt van velem, nem pedig hogy akciózásba kezdjünk valami idegen helyen úgy, hogy én még csak nem is ismerem az öntkontrollt annyira, amennyire kellene. Itt legalább talán van számára védelem, ha nálam valami átkattan, bár nagyon remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor, idővel pedig majd megtanulom kezelni ezt az egészet, valahogy. Egyszerűen sikerülnie kell. Nem félhetek folyton attól, hogy bántok másokat, főleg nem azokat, akik fontosak nekem. Ha ez így menne tovább, akkor még a nyári szünetre se mernék hazamenni, azt pedig biztos, hogy zokonvennék a szüleim. - Talán tényleg meg lehet oldani valahogy. - mondom ki végül. Próbálok hinni neki és nagyon remélem, hogy tényleg igaza lesz és meg lehet ezt oldani, még ha nehéz is lesz. Biztosan nem csak én vagyok így ezzel, sőt esetleg, ha valaki mondjuk szintén nem ember, vagy csak emberként hirtelenebb típus, akkor is nehezebb uralnia a vámpír létet. Muszáj hinnem magamban, még ha nehéznek tűnik is. - Megpróbálok olyan pozitív lenni, mint ti. - bólintok végül egy halvány mosollyal, bár a szívének lüktetése így is minduntalan a fülemben dübörög, de nagyon igyekszem kizárni és nem arra gondolni mennyire felemelő érzés volt, amikor ittam abból a lányból. Frucsa volt és ha kívülről gondolok magamra akár még azt is mondhatom, hogy rémes. Rémesen furcsa, de közben mégis mintha újjászülettem volna, vagy mintha ittam volna egymásután egy csomó kávét. Végül elfogadom a kezét, bár eddig sem ültem, már felálltam rég, amikor először úgy éreztem, hogy túl erős a késztetés, de most megpróbálom legyűrni. A feketeség lassan oszlani kezd, ahogyan kilépünk a folyosóra és próbálok arra koncentrálni, amire beszél. Talán az ő szívverése is lassul annyit, hogy ne halljam olyan erősen, no meg ha közben egy-egy ember elmegy mellettünk a folyosón, akkor a kinti zajok is tompítják a fülembe tolakodó lüktetést. - Igen emlékszem halványan Calistára, de nem hiszem, hogy az apád ilyesmit kérne. A családom nem hiszem, hogy valaha is jó lenne a szemében. Átlagosak vagyunk, ő inkább valami királyi párt akarna melléd. - rázom meg a fejemet, abba most nem is gondolok bele, hogy házasságról beszél, bár igaz, hogy én is olyan sokat gondoltam rá, még ha volt is időszak, amikor haraggal, mert nem állt ki mellettünk. - Inkább elmehetnénk a nyáron világos látni. Te is a hátad mögött hagynád a Fekete tavat és én is jobban érezném magamat, ha nem kellene attól félnem veszélyes vagyok a falumra. Mindjárt vége az évnek és úgyis olyan régen látni szeretném már Velencét. - hallottam már róla és ha jól tudom Spencer is külön fejezetet szán a könyvében nekik, hiszen mégis csak onnan származik a sellő ékszer is, ami segít nekünk a szárazon is járni. Érdekes hely lehet és szívesen meglátogatnám az ottani sellőket, ha már sokat hallottam róluk. Vajon olyanok a szokásaik, mint nekünk, vagy esetleg van, amiben eltérnek tőlünk? Végülis elég távol élnek, biztosan akadnak dolgaik, amik másképp alakultak, mint itt Angliában.
Nem akarom rátukmálni az esetleges megoldást, úgy vagyok vele, hogy ennyi év után végre egymásra találtunk, akkor az a fontos, hogy ő maga boldog tudjon lenni. Ha ehhez az kell, hogy elfogadja, együtt elfogadjuk, hogy mi történt vele, akkor mellette lesz. Engem nem hat meg kifejezetten, hogy vámpír, eddig is szenvedélyes lánynak ismertem meg, ezt a plusz létformát egy sellőnek felvenni talán nem olyan megerőltető, mint emberként. Igaz, hogy durván kell a kontroll, de talán alig pár nap, s már nem köti a lelkiismeretfurdalás gátja sem. A csókból szétszakadunk most egy kissé, hiszen arra akar koncentrálni, hogy ne bántson engem, mint ahogyan kiderül, egy kislányt alaposan megijesztett korábban. Nyelek egy nagyot, de én akkor sem félek. - Én pont máshogyan gondolom. Gondolj csak a legendabeli szirénekre, akikkel gyakran összetévesztenek minket. A sellők végülis nem emberek, enged át magadon a szenvedélyt, az ölési vágyat, de ne hagyd, hogy uraljon. Meg lehet ezt oldani kulturáltan is, és úgy vért inni, hogy abba ne haljon bele senki. Spencerrel biztosan körbe tudnánk kérdezni, hogy ismerünk e még sellő-vámpírokat. Aligha te vagy az egyetlen. – Simogatom meg mosolyogva az arcát, s beletúrok a hajába. Én aztán egyáltalán nem kezdek el megriadni, sőt, ha így még szenvedélyesebb lesz, ha majd egyszer odakerülünk, biztosan leszakad alattunk az ágy. – Akár már most is indulhatunk drága Nim. Jobb dolgom most nincsen, és kétlem, hogy te nyugodtan tudnál ülni a helyeden. Menjünk! – Állok fel, és fogom kézen, látom, hogy mennyire ki van borulva, akkor a fák között, ahol alig lát bárki, ott akár meg tudjuk együtt vizsgálni, hogy inna-e belőlem, mi történik, ha netán elengedi magát jobban. Látom a pillantását, ami szinte feketés, de ennek ellenére csak picit húzódok el, hogy tudjunk egymás mellett haladni, vagy itt nyilvánosan ne jelentsek ekkora kísértést. Addig viszont amíg ki nem érünk a fák közé, próbálom elvonni a figyelmét, még ha béna témákkal is. – Jut eszembe, emlékszel a hugomra, Callistára? Ő is gyakran felmászkál, nem akarja a trónt hozzám hasolóan. Lehet, hogy az apám ezért bőszült fel ennyire, hogy én meg már el is szöktem. Remélem ez nem csap át valami rimánkodásba, hogy na egye fene, kérjelek meg téged, hogy mégis uralkodjunk párként.. – Nevetélek fejcsóválva, azért még bőven ismerkedünk, nem fogom csak úgy megkérni a kezét, még ha egyébként egyértelműen ő a nagy Ő.
A jelenlegi helyzet bár pocsék, de legalább tudom, hogy mivel jár. Viszont azt nem tudhatom, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk egy másik világban gyógymódot találni. Ha egyszerű lenne, biztosan mások is megtették volna már, de mivel erről szó sincs, biztos hogy nem menne könnyen. Nem akarom kockáztatni, hogy esetleg ott még rosszabb lesz, esetleg még nagyobb bajba is kerülünk, vagy miattam még Lance is megsérül. Most is kockázatos, hogy itt vagyunk együtt, hiszen még egy szimpla csók is feltüzelt annyira, hogy túl soknak éreztem. Mi van, ha egy kaland olyasmit okoz, amivel aztán nem tudunk mit kezdeni, főleg ha csak ketten lennénk ott és nem lenne senki, aki segít. Spencer szerint nem lesz baj, megtanulom kezelni, de én nem vagyok ennyire biztos ebben. - Azt hiszem ezt nekem kellene valahogy megoldanom, de... Azt mondták a Gyengélkedőn, hogy nehezebb dolgom van, mint egy embernek. Sellők vagyunk, eleve hevesebb érzelmi reakciókkal és erre még rájön a vámpírság is. - sóhajtok egyet. Legalábbis nagyjából ilyesmit magyaráztak, amikor már magamhoz tértem, de bevallom sokkal jobban érdekelt, hogy mi van azzal a lánnyal, akit megtámadtam, mint hogy azon gondolkozzam, hogy velem mi lesz, pedig tudom, hogy muszáj lenne a jövőre is gondolnom, csak hát elég nehéz. Azért persze nagyon kedves Lancetől, hogy ennyire igyekszik segíteni és kitalálni, hogy mi lenne a legjobb megoldás. Remélem, hogy tényleg megtaláljuk, de nekem még mindig olyan kábák a gondolataim, hogy képtelen vagyok értelmesen gondolkodni. - Igen, talán meglehetne próbálni. A Tiltott rengetegben? Eljössz velem? Nem akarom, hogy lásd, de egyedül... nem tudom menne-e. Nem akarok senkit és semmit sem bántani. - legalábbis nem komolyabban. Ha muszáj, hát muszáj, de mi van, ha arra eszmélek, hogy széttéptem egy ártatlan bambit, vagy nem tudom. Jobb lenne, ha ott lenne velem valaki, aki szemmeltart és aki leállít, ha arra van szükség. Közben az eszem már ezen jár, a vadászaton, amit pedzegetett az evésen és automatikusan siklik le a tekintetem a nyakára. Én észre se veszem, hogy a szemem színe fokozatosan változik el, kezd rajta átütni a fekete. Szinte megigézve nézem a nyakát, de még nem moccanok meg. Valami belül visszafog, hogy ne tegyem, hiszen ő mégis csak Lance. A fenébe is, nem bánthatom! Bár akkor és ott nem hallottam, de utólag emlékszem rá halványan mi történt és szinte még mindig a fülemben dobol, ahogyan Sam sikított. Fájt neki, ijedt volt és nem sokon múlt, hogy ne legyen belőle komolyabb baj. Próbálom elszakítani a tekintetemet, de nem megy. Észre sem veszem, hogy kicsit még közelebb lépek hozzá és nagyot szippantok a levegőből, amit szinte betölt a vére édeskés illata és szinte a fülemben dobol a szívverése. Mintha csak azt zúrná újra és úra: "I-gyál! I-gyál!"
Úgy fest, a nagy bizonytalankodás közepette inkább elfogadná, hogy vámpír. Ezt azért meg tudom érteni, már így is rengeteg a változás, hogy feljött a tó mélyéről, szembeszálltunk apám őreimmel, és hogy hátrahagyjuk magunk mögött a múlt hazugságait. Csiszolódnunk kell egymáshoz, az biztos, amit a vámpír lét nem igazán segít előre, ám most, hogy még be is dobom, hogy egy másik világban már hallottam ilyesmire gyógyírt, talán tényleg sok. Igen, el lehet fogadni, végülis erősebb lehet tőle, de akkor tényleg nagyon tudatosan oda kell magát tennie. – Igen, ebben igazad van. Akkor legalább azt fogadd el, hogy én évek óta nem tudtam másra úgy gondolni, mint rád, ezért nem hagyom, hogy egyedül légy. Valahogy megpróbállak megvédeni ezektől az ösztönöktől. – Töröm a fejemet, hogy kit is kérhetnénk segítégül. A hugomnak nem sok értelme lenne szólni, még ha fel is mászkál a felszínre. Spencernek most van baja bőven, hiszen a fivérét gyászolja. Kellene egy gyakorlottabb vámpír, aki segíthet Nimhuének átlendülnie a kezdeti hónapokon. Talán egy szűk év alatt felhozhatná magát olyan szintre, hogy már nem undorodik, és nem kell ölnie sem. Tudom, hogy ha most rám néz, nem csak a szerelmet, hanem a prédát is látja bennem, ezért résen kell lennem, noha nem félek tőle. Éppen elég ideig el voltunk választva, hogy meg merjem mindezt kockáztatni. Ráadásul Nim még vámpírként is az életem szerelme, ettől csak még szenvedélyesebbnek tartom, mint előtte. – A faliújságra nem írhatunk, hogy gyakorló vámpírt keresünk, de hadd gondolkozzam csak. Adj egy-két napot, addig próbálj türelmes lenni, és kitalálom, hogy ki az, aki szóba jöhet. Addig amennyit csak lehet, melletted leszek. Talán.. meg kéne kóstolnod az állati vért, vagy az gyengélkedőről hozhatok frisset, tasakosat. Jobb mint a semmi, egy időre elűzheti az éhséget. – Próbálom a karját, s az arcát simogatva nyugtatgatni. Megértem a félelmeit, de közben mégiscsak összetartozunk. A hirtelen izgalomtól nem is veszem észre, hogy a szokásos szenvedélyesség most nem biztos, hogy jól jön, hiszen a nagy mozdulatok mellett kidagad még jobban a nyakamon az ér, a szívverésem felgyorsul, s ezúttal nem is Nimre figyelek, hanem elméleti síkon próbálom megoldani a helyzetet. Vajon tud magán uralkodni, vagy elpattan nála a húr?
Tényleg nem tudom, hogy mennyire lenne okos ötlet abban reménykednem, hogy ez a dolog megoldható valahogy. Mi van, akkor ha megpróbálkozunk vele, de nem sikerül és csak csalódom? Jobb lenne megpróbálnom egyszerűen elfogadni, hogy ez van, csak hát nem könnyű, mert egyelőre úgy érzem, hogy sose fogom tudni megfelelően kezelni és így veszélyt jelentek akár másokra is. Nem tudom kiverni annak a lánynak a riadt tekintetét a fejemből, egyszerűen nem megy, és nem akarom, hogy ilyesmi újra megtörténjen mással. - Nem is tudom, nem lenne veszélyes megpróbálni? Nem akarom, hogy miattam bajba kerülj és ha nem sikerül még sem, akkor feleslegesen kockáztatunk. Mások is vannak, akik megtanulták kezelni ezt, valahogy... talán menne, de nem tudom. Most még úgy tűnik lehetetlen. - sóhajtok egy hatalmasat, hogy aztán a csókunkat végül elég hirtelen törjem meg. Tényleg úgy fest nem akar összejönni ez az egész. Előzőleg a tó, most pedig a támadás, aminek ez lett a következménye. Mintha csak a világmindenség azt mondaná, hogy nekünk nem szabad együtt lennünk. Nem fair! Abban viszont biztos vagyok, hogy nem akarom, hogy így lásson, ezért is szorítom össze a szemeimet és próbálok lehiggadni, ami nehéz úgy, hogy még közelebb is jön, hogy lefejtse a kezeimet a fülemről. Riadtan pillantok rá, most már egy cseppet azért látszik, hogy a szemem körüli terület elfeketetedett és csak lassan válik újra normális emberi színűvé, ahogyan próbálok megnyugodni, vagy lehiggadni. - Nem is tudom... te tényleg hiszel benne, hogy lehetséges lenne? És, ha túl veszélyes? És téged bántani... - nem tudom még kellően uralni ezt, most is szinte hallom a szívdobogását, ahogyan dörömböl a fülemben és egyáltalán nem tetszik. Annak a kislánynak is fájdalmat okoztam, tisztában vagyok vele és nem akarom ugyanezt tenni Lanceszel is. És mi van akkor, ha nem tudok leállni? - Talán az a legjobb út, ha megpróbálom kideríteni, hogy hogyan lehet ezt jól kezelni. Szerinted ki segíthetene? - mert segítség kell, ebben biztos vagyok, hogy tudjam mikor kell megállni, vagy hogyan ne okozzak fájdalmat. Az emberi oldalam, vagyis a sellő eléggé undorodik a vértől, hogy valaki másból kell innom, de a vámpír nagyon is szeretné, hogy ne legyek szomjas. Elég furca kettős érzés ez és egyelőre még gőzöm sincs, hogyan kellene mindezt kezelni. Csak azt tudom, hogy nem akarok senkit bántani és azt sem, hogy Lance akár egy pillanatig is megijedjen tőlem. És arról még nem is beszéltem, hogy sejtelmem sincs, hogyan fogom elmondani ezt majd a szüleimnek.
Nem akarom hiú reményekkel kecsegtetni, az, hogy sellő lévén fogékony vagyok a legendákra, az nem azt jelenti, hogy ezek igazak, akár egy részükben. Én aztán hajlamos vagyok a vizinimfákon túl még abban is hinni, hogy ők akár át is úszhatnak világok csatornái között, lehet, hogy az egyik megtette, innen van az információ, de meglehet, hogy mindez mese. Más világokra vélhetően másféle mágikus törvények vonatkoznak, ott talán tényleg lehetséges, hogy valakit meg lehet gyógyítani a vámpírlétből. – Legalábbis a jelen tudásunk szerint nincs. Igen, vannak párhuzamos világok, amik a miénkkel együtt léteznek. Az egyik ilyen leghíresebb a Roxforthoz hasonló varázslóiskola környékére fókuszáló másik Föld. Rengeteg különös szerzet lakja, vámpírok is. A sellő királyi udvarban hallottam már ezt a mesét, hogy valaki, aki vámpírrá vált, talált gyógymódot, és ismét ember tudott lenni. – Tűnődően elmosolyodom, lehet, hogy túl hiszékeny vagyok, hiszen az apám is évekig etetett azzal, hogy Nim meg a családja mennyire ellenünk akar törni. Ám sellőként igenis a legendák éltetnek, ezeknek pedig sokszor szokott alapjuk lenni. Ráadásul amióta felmerészkedtem a felszínre, számtalan különös alakkal hozott már össze a sorsom, és igen, én is hallottam erről a párhuzamos világról. Ez pedig azt jelenti, hogy lehet igazság abban, amit most Nimnek mesélek. Kár lenne illúziókat kergetnünk, de ha nem akar vámpírként létezni, hátha átgondolhatja, hogy milyen lenne ismét csak sellőnek lenni. Végre elcsattan köztünk a csók, amely már oly régóta érik, de mégsem az igazi, a vámpír lét most bezavar, azt hiszem megint ez egy olyan akadály, amit le kell küzdenünk, ám az elkapott egy-két csóknyi ízből is tudom, küzdeni akarok érte, legalább a múltat hagyjunk magunk mögött. Eltol magától, amit értek, hiszen teljesen megijed. – Én nem.. nem félek tőled. Akkor is te vagy a választottam, bármi történik veled. Együtt megoldhatjuk. Azt kell eldöntened, hogy vámpír akarsz lenni. Ha igen.. Ám legyen, akkor én dobom be magamat, hogy igyál. Ha pedig nem, akkor sürgősen gondolkozzunk a megoldáson. Hiszem, hogy még van visszaút. Te csak jól járhatsz. – Fogom meg a kezét, hogy lejjebb eressze, ne akarja kizárni a külvilágot, és engem.
Lehet, hogy tényleg jobb, hogy kiöntöm a lelkem Lancenek, mintha mindenáron próbálnék a tanulásra figyelni és hát akármit teszek úgyse fog menni, mert folyton csak kattog az agyam, a sok zajon ami meszűrődik a terembe és persze azon, amit műveltem, csak mert nem kértem segítséget. Tudom, hogy az őszinteség nagy erény, de vannak olyan élethelyzetek, amikor hiába próbál az ember az lenni, még se megy. A bátyám túlságosan jó ahhoz, hogy csak úgy magamtól elé tudtam volna állni akár a testvérünk halála, akár a miatt, ami velem történt. Könnyebb volt megtartani magamnak a bajomat és kész. Nekem is kevésbé fáj, ha nem azt kell néznem, hogy mennyire aggódik miattam. Végül kis hezitálás után elmondom az egészet Lancnek. A támadást, azt is, ami ellenem volt és azt is, amit én tettem a lány ellen. Szegényben biztosan egy életre jó mély nyomott hagyott, amit műveltem, pedig igazán nem akartam és már nem másíthatom meg visszamenőleg. Ezzel kell együtt élnem és elfogadnom, hogy rossz döntést hoztam és nem sokon múlt, hogy ennek nem ő itta meg a levét. - Nem, erre tényleg nincsen gyógymód. - rázom meg a fejemet, hogy aztán kissé értetlenkedve pislogjak rá, mire érti pontosan ezt a párhuzamos világok dolgot, mármint egyáltalán miről beszél? - Párhuzamos világ Lance? Miről beszélsz egyáltalán? - ráncolom a homlokomat. Azzal tisztában vagyok, hogy idővel az ember megtanulja kontrollálni, de most még olyan rettenetesen zavaros e miatt minden és egyelőre még nem tudom, hogy valaha menni fog-e. A zajok erősek és most is hogy itt ül mellettem szinte hallom minden egyes szívdobbanását, ahogyan a szíve lüktetve pumpálja a vérét az ereiben... Összeszorítom a szemeimet, hogy megpróbáljam kiverni a fejemből, de nem sok híja van, hogy felpattanjak és inkább tisztes távolságban üljek le tőle. Épp elég volt, hogy annak a kislánynak nekiestem, eszem ágában sem lenne újból hasonló hibát elkövetni. Amikor viszont még meg is csókol, bár visszacsókolok, de épp csak néhány pillanatig engedem el magamat, hogy aztán azonnal hátrébb húzódjak és felpattanjak. - Nem... ezt nem lehet. A közeledben... így biztosan nem fog menni. Túlságosan komoly hatással vagy rám és képtelen vagyok... - nagyot nyelek, a kezeimet pedig immár állva tőle néhány lépésnyire a füleimre tapasztom. Még a szememet is lehunyom és megpróbálok mély levegőket venni, hogy megnyugodjak. Nem akarom, hogy úgy lásson. Az a kislány is rettegett tőlem, ami teljesen érthető is, hiszen láttam magamat a kézitükörben, amit az orrom elé nyomott. Egyáltalán nem volt szép látvány.
Meglepetten veszem észre, hogy valami nagyon nem stimmel. Sápadt, alig van vér az arcában ami szokatlanul beesett. Na nem mintha sokat láttam volna az elmúlt években. Azt megtanultam a veszekedésünkből, hogy sosem szabad hírnökökre, közvetítőkre hagyatkozni mert abból csak félreértések születnek. Éppen ezért nem akarok elkezdeni kombinálni hogy valaki az enyéim közül megmérgezte. Ha így is van akkor is tudnom kell a részleteket. Azonnal melléülök, átkarolva őt adok egy puszit az arcára. Látszik az arcomon hogy semmilyen félelem nincsen bennem. - Teszek rá, hogy fertőző, vagy sem. Mi történt? - Próbálom felmérni a károkat. Ő is megmentette az életemet, viszont én nem lehettem ott, amikor történt vele valami. Ez nem jelenti azt, hogy most ne tehetnék meg érte mindent. A víz gyógyító erejű nekünk, de vélhetően már próbált mindent. - Oh, nagyon sajnálom Nim! Bárcsak tehetnék érted valamit, de tudtommal nincsen rá gyógymód. Vagyis.. Mikor történt? Tudod hogy mennyire oda vagyok a legendákért és.. egy párhuzamos világban már úgy tudom hogy történt ilyesmi. Már ha úgy gondolod hogy a régi életedet akarod. Meg lehet tanulni kontrollálni. - A tekintetemen láthatja hogy engem nem zavar. Lehet, hogy idő kell, hogy ismét jobban egymásra találjunk, de a fenébe is. Ő életem szerelme, és nem hagyom többé, hogy bármi közénk álljon. A korábbi puszi helyett egy csókot nyomok az ajkára, mert bármilyen rosszul is van, éreznie kell a támogatásomat. Nem csak haverodni vagyok itt.
Próbálok a tanulásra koncentrálni, de nem megy valami jól. Az is kész csoda, hogy kiengedtek a gyengélkedőről, miután Spencer kezeskedett értem azt hiszem. Hát igen nem vagyok jelenleg a legbeszámíthatóbb és nem tudom, hogyan kezeljem, hogy az a kislány annyira kiborult miattam. Végül is akár meg is halhatott volna, csak mert nem kértem segítséget és mert nem voltam hajlandó elfogadni azt, amit történt. Az én hibám, ez nem is kérdés, úgyhogy megérdemeltem, amit kaptam, hogy lekötöttek, amíg nem tértem magamhoz és nem látták azt, hogy képes vagyok uralkodni magamon. Mondjuk, ha jól sejtem az is kész csoda, hogy itt maradhattam. Egy egyébként is érzelmileg túlfűtött sellő, aki még vámpír is... Biztos vagyok benne, hogy a bátyámnak lesz még néhány kellemetlen beszélgetése a vezetőséggel, hogy ne küldjenek engem haza, vagy legalább a nyárig kihúzzam valahogy és aztán otthon próbáljam meg magamat összeszedni és akkor jöjjek csak vissza, ha már biztosan nem okozok gondot. Felkapom a fejem, amikor meghallom, hogy nyílik az ajtó. A könyvet leeresztem az ölembe és egy halvány, de tényleg felettébb fáradt mosoly jelenik meg az arcomon, amikor meglátom Lancet. Azt hiszem a szüleink tényleg nehezen fogják majd kezelni ezt. Spencer és az a tanárnő? Már, ha igaz, amit pusmognak, és persze Lance, akiről nem a legjobb a családom véleménye. - Szia! - felállnék, de végül nem teszem, fáradt vagyok hozzá, így csak kicsit arrébb csúszok. Bár ez egy fotel, de miért ne ülhetne oda mellém? Végtére is a tóban igazán nem sokon múlt, hogy ennél sokkal közelebb legyünk egymáshoz, és jól is esne a közelsége, ha átölelne, ha megcsókolni, még ha nem is festek valami jól. - Ne aggódj, nem fertőző. - teszem még hozzá egy halvány mosoly kíséretében. Remélem, hogy nem riad meg azért, mert betegnek tűnök. Elég rosszul esne, ha e miatt nem akarna mellém ülni. Jóban-rosszban, és ez talán nem csak a házasság után érvényes. - Rendben nem igazán, sőt, én... Nem tudom, hogyan lehet ezt jól és könnyen elmondani. Megharapott valami pár napja. Nem egy állat, hanem... vámpír volt. - bököm ki végül, ami persze még nem jelenti egyértelműen, hogy ennek milyen komoly következménye lett azon túl, hogy valójában nem sokon múlt, hogy bele is hajlak a dologba. - Vagyis hát nem csak úgy szimplán megharapott... Amikor beindult nálam ez az egész nem akartam elfogadni és majdnem megöltem egy kislányt. - fejezem be végül a mondatot, szinte már hadarva, hogy valahogy mégis csak a végére érjek minél előbb. Végül persze lesütöm a tekintetemet és csak a padlót bámulom. Olyan kevés részlet maradt meg belőle, csak néhány bevillanás néha, de láttam annak a lánynak az arcát, mikor már rendbe tették és elment. Rettegett, amikor rám nézett és meg is értem. Biztosan nem érzi magát biztonságban az iskolában innentől és ez az én butaságom miatt van, mert nem akartam elfogadni, ami történt és nem fogadtam el Dorina segítségét. Csak, mert nem akartam, hogy Spencer megtudja.
Végül úgy döntöttem, hogy nem maradok a tóban, de a sellő faluba sem megyek. Miért is tenném? Spencer itt van, ráadásul Nimhuével is sikerült megbeszélni a múltunkat, ami egy kapitális félreértésen alapult. Nem mondom, hogy mindent zökkenőmentesen tudunk folytatni, hiszen évek teltek el, ismét meg kell ismernünk egymást, ám lényegesen könyebb dolgunk van, mintha a nulláról kezdenénk. A tüskéket gyorsan el kell felejteni, hiszen az élet oly rövid, szerencsére neki se kell kétszer mondani, mert ahhoz képest, hogy gyerekként láttuk egymást utoljára, most érett sellőként szinte alig bírtuk visszafogni magunkat, csoda, hogy nem estünk egymásnak a parton. Talán csak apám őrei miatt nem tettük. Meg hát igenis bizonyítani akartam, hogy nem igazak a hírek, nem a farkam vezet, valóban kevesen voltak az életemben. Mégis, most alig bírom kivárni, hogy lássuk egymást, így kérdezősködöm egy keveset, hogy merre lehet, s a hollóhátas háztársai elmondják, hogy mintha nem lenne teljesen önmaga, de a közös társalgók egyikében látták. Hm.. nem kezdek el gyanakodni, bár ott motoszkál bennem a gondolat, hogy apám utánunk küldött valakit, valamit, vagy talán a barlangi boszorkány? Bárhogy is legyen, mielőbb meg kell találnom, úgyhogy a szokásos több órás zuhanyzás helyett most csak egy tíz percest küldök a testemre, hogy megtudjam, hogy minden rendben van-e vele. Az én vizsgáimnak annyi, hiszen az elmúlt évben alig jártam be, nem is hiszem, hogy van értelme nekifutni. Egy hét múlva kezdődik az első, ennyi idő alatt egy évnyi anyagot esélytelen, hiszen be se jártam a gyakorlatokra, így elengedem, élvezve a tavaszt, hamarosan itt a nyár. Pedig ez lett volna az utolsó év, hogy megkapjam az ereklyevadász diplomát, de akkor majd jövőre. Így, hogy Nim is itt van, nem sietek sehova. Besietek hát ábrándos mosollyal a társalgóba, hogy aztán beigazolódjon, amit mások is mondtak; a sellőlány pocsékul fest. Remélem nem a többi sellő keze van a dologban. Gyorsan megkerülöm, hogy ne ijedjen meg, hogy hátha támadom. Nem is tudom, hogy illene most, a legutóbb valami bénán sikerült félig csókba majdnem beájultam. Így csak tétován intek. – Szia Nim, jól vagy? Minden rendben? – Betegnek tűnik, vagy legalábbis van vele valami, de hátha tudok segíteni. Főleg az ereklyékhez értek, ha valami varázstárgy okozza a bajt, azt mindenképpen tudom orvosolni. De ha nem.. Spencer vajon tud már róla?
Napok teltek el azóta, hogy újra találkoztam Lanceszel, de mégis olybá tűnik, mintha hetek lettek volna, hiszen annyi minden történt. A támadás, hogy majdnem meghaltam, de mégis élek és hogy én is majdnem megöltem valakit... Nem tudom, hogyan fogom ezt feldolgozni és sejtelmem sincs, hogy mit tegyek Dorinával, aki talán elmegy a bátyámhoz és mindenről beszámol neki. Ha nem ijedt meg eléggé tőlem, akkor lehet, hogy megtenné... de én nem akarok Spencerrel beszélni erről. Nem tudnék, nem akarok még egy terhet ráhelyezni és ha beszélnem kell neki arról is, amit láttam... Az egész olyan ijesztő és félelmetes, pedig tudom, hogy örökké nem kerülhetem el őt és egyszer kénytelen leszek beszélni vele, de mégis próbálom tolni, halasztani és próbálom elkerülni az egészet. A bátyámnak épp elég gondja van, azt pusmogják, hogy még valami tanárral is összeszűrte a levet. Hallok ám dolgokat, csak mert nem beszélek vele és mindig elkerülöm szándékosan, attól még eljutnak hozzám információk. Azt pusmogják, hogy láttál csókolózni egy tanárnővel az Aranytalárban. A jó ég gondolta volna, hogy egy idősebb nő oldalán találja meg azt az ábrándos nagy szerelmet, amiről mindig beszélt, főleg hogy az illető ember. Vajon a szüleink nem csinálnak majd ebből gondot? Nem könnyű a dolguk, ha Spencer egy emberrel állít haza, én meg egy herceggel, akinek az apja kitagadott minket a Fekete tó birodalmából... - Csak ne kattogj ennyi mindenen állandóan... - motyogom magamnak csak, miközben felcsapom a könyvet, amit magammal hoztam. Tanulnom kellene az évvégi vizsgákra, de ez nem egyszerű, ha az embernek folyton elkalandozik a figyelme és főleg akkor ha folyton mindenféle hangok zizegnek a fejében. Túl jól hallom azt is, hogy odakint a folyosón beszélgetnek, mint ahogyan a tavaszi időben előbukkanó rengeteg madár csicsergését. A neszezést, ahogyan talán egy egér mászkál valahol a falak mentén... Rettenetesen idegesítő és azt hiszem időbe fog telni, amíg megtanulom kizárni és csak akkor leszek rá képes, ha a csapongó gondolataimat első körben kezelni tudom, de egyelőre még az se megy.
Úgy tűnik, hogy nem nagyon tudom kikerülni a kellemetlen kérdéseket. Most valljam be neki, hogy a familiáris azért ment oda hozzá, mert én is enyhe szeretethiányban szenvedek? Nem, ezt semmi esetre sem tehetem. Ki kell használnom a felnőtt, tanítói stílusomat, hogy ismét megmeneküljek egy kényes helyzetből. Egyszerre kell méltóságteljesnek és kedvesnek tűnnöm. Talán menni fog. - Nem szeretném előre lelőni a poént. A legjobb ennél a varázslatnál, ha mindent a saját bőrödön tapasztalsz meg. – kuncogok fel halkan, hogy ezzel is hatásosabbá tegyem a válaszomat. A kérdésemre sajnos nem kapok választ, a lány elég egyértelműen kifejezi, hogy már nem kér a társaságomból. Nem szűrtem le belőle, hogy ez miattam van-e, vagy még mindig a jóslástan házi feladat miatt stresszel. Jóhiszeműen konstatálom magamban, hogy az utóbbi lehetőségről lehet szó és elköszönök. - Sok sikert, minden jót! – azzal felkarolom a macskát és a könyvemet, majd elindulok vissza az egyetemi hálókörletek felé. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most egy pozitív vagy egy negatív találkozás volt-e a részéről. Számomra semlegesnek mondható a lány, bár az mindenképpen jó pont a számára, hogy könnyen el lehet téríteni a beszélgetőtémákról. Még mindig elég kellemetlenül tudom magam érezni az ilyen szituációk során, ez még a félvélaságom visszatérése óta sem változott meg. Úgy tűnik attól még nem leszek más ember, hogy visszakapom a született képességeimet.
// Én is köszönöm szépen! Semmi baj, miattam kellett gyorsan lezárni! xD //
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2020-12-09, 07:49
Lumiére
Nem kerüli el a figyelmemet az enyhe mozgás, ami a társalgóba besurran. Egy macska, akiről hamarosan kiderül - miután bugyuta módon magamhoz hívogatom, mint egy "igazi" macskát, - hogy familiáris. Máris kicsit sértőnek gondolom a viselkedésemet, de úgy tűnik, hogy Árnyék egyáltalán nem sértődött meg, sőt. Macskásan bújik oda a kezemhez és hagyja, hogy megsimogassam. Meglepődök, majd lassan lekúszok a szőnyegre, és ott ülök le a cicával szemben és simogatni kezdem. Úgy tűnik, hogy nagyon élvezi, én pedig mosolygok. -Ez nem... fura? Mármint úgy tudom, hogy érzed azt, amit a familiárisod, nem? Vagy rosszul tudom? Annyira még nem olvastam utána ennek a varázslatnak, de iszonyatosan tetszik. - nézek a lány felé kíváncsian. Ha már a Jóslástanról nem sokat tudtam meg - és ez persze nem az ő hibája! - legalább a familiáris bűbájról tudjak meg néhány plusz infót. Mesélek kicsit arról, hogy én milyen élőlényt gondoltam magamnak és büszkeség tölt el, amikor Lumiére közli, hogy még nem is látott olyat. Nyilván az nem is jelenti, hogy senkinek nincs itt az iskolában, sőt. Elég valószínű, hogy már más - hasonló stílusú - diáknak is eszébe jutott ez az állatka. A cica lassan ott hagy, hogy köszöntse a gazdáját is, én pedig mosolyogva, sóhajtva felállok. - Ne haragudj, de tényleg jó lenne befejeznem még ma ezt a .... - harapom el a mondatot vigyorogva, de biztos vagyok benne, hogy a lány pontosan tudja, hogy mire gondolok. Kicsit tanácstalanul állok, mert igazából ha már itt kipakoltam, akkor jó lenne itt befejezni a dolgot, de nem akarok pofátlan lenni, hogykonkrétan elküldjem a lányt. Visszaülök a fotelbe, kicsit közelebb húzódzkodom az omniózus teás csészéhez, amibe talán már bele is száradt a fű és unottan bámulni kezdem. A lányra bízom, hogy ott marad csendben és esetleg elvan a cicóval, vagy észreveszi magát és tovább áll. De azt biztos, hogyha találkozunk még, akkor szeretnék vele beszélgetni, mert szimpatikusan kedves és visszahúzódó. Hasonlóan, mint én.
//Köszönöm a játékot és bocsi, hogy így kirugdoslak kb. xD //
//
