Közös társalgó (II. emelet)

Igazából semmi mással nem tudom jelenleg áltatni magamat, hogy Justice egyszer majdcsak megunja a piszkálásomat, vagy elfárad, vagy valamelyik szolgálólánya megtalálja, hogy elhívja...nem tudom, bármi történhet engem nem érdekel, csak remélem, hogy előbb-utóbb remélem lekopik rólam, és más elfoglaltságot talál magának. Semmi mást nem szeretnék magamnak csak egy nyugodt kis estét amikor senki sem zargat, és amikor olvashatok egy kicsit. Nos igen így elég antiszociálisnak tűnhetek, magamnak valómnak és való igaz, hogy ez is egy oldalam, vagy ha úgy akarok fogalmazni így is mondhatom, hogy ez is az egyik álarcom, amivel magamat védem, vagy sokkal inkább elfedem a többiek elől. Ez már csak ilyen. Ez így egy mód arra, hogy eltitkoljam mások elől, hogy vérfarkas vagyok. Ha már nem lehetek teljesen önmagam, akkor már sokkal inkább megválasztom azt, hogy ki is legyek, és kreálok magamnak egy álarcot, amit sose veszek le, csak mindig forgatom, hogy éppen melyik felét viselem. A legtöbb emberen elég jól működik, de vannak olyanok, akiknél nem szükséges mást adnom, mint Carmen vagy a nagyiék, vagy olyanok, mint Justice, akiknél viszont csak azért folytatom tovább a játékot, hogy megvédjem magamat tőlük, mint például most ebben az esetben is.
- Szoktam. Ezer boccs, hogy nem te vagy az első ember, akinek szólok ilyenkor. - felelek neki fáradt hangon. - Apropó? Te miért nem szórakozol éppen valahol a 'barátaiddal"? - teszem fel neki a kérdést megjátszott érdeklődéssel, de eszemben sincs ránéznem. Nem tudok, és nem is akarok az igazat megvallva. Egy kis nehéz érzést mindig hagy a szívemben, amikor meglátom, legalábbis görcsbe szokott rándulni a gyomrom. Régen, azért mert ha tehettem volna le sem vettem volna a tekintetemet az arcáról, most már csak a gyűlölet, és a szégyen miatt is egy kicsit...Talán azt szégyellem még mindig, hogy valamikor szerelmes voltam belé, vagyis én azt hiszem, hogy az lehettem. De most már nem érzek semmi pozitívat az irányába, legalábbis tudom...azt hiszem nem a régi dolgok miatt görcsöl a gyomrom, amikor a közelemben van, vagy a látóterembe kerül...
- Igaz. Más emberekkel egészen jól el tudsz trükközgetni. - jegyzem meg egy fintorral. Nos pár éve még elég sok mindent megadtam volna, hogy hozzám érjen - bár a pofozgatás akkor sem tartozott volna a vágyálmaim top 10-be - most már viszont egyenesen taszít az érintése, és annak se örülök túlzottan, hogy ilyen közel van hozzám, hogy igazából nincs is hova mennem márpedig ha most fognám magamat és kimennék akkor gyakorlatilag Ő győzne, és jobbik esetben ezzel beérné, de ha nem elégítené ki a dolog akkor valószínűleg követne és tovább szekálna még. Sajnos így viszont olvasni sem tudok rendesen, rá viszont még véletlenül sem szeretnék figyelni szóval jobb híján inkább csak erőltetem-imitálom az olvasást, hátha sikerül azzal elvonnom a saját figyelmemet, hogy nem vele foglalkozom még akkor is, hogy ha már gyakorlatilag a betűket se tudom különválasztani, és maximum csak a képekből fogok fel valamit. Még mindig azzal áltatom magamat, hogy ha a kivárásra játszok akkor előbb utóbb rám un, mert elveszíti az érdeklődését irántam, és akkor végre esetleg lekopik.
- Benne van a nevében. Könnyű regény. Kielégítő volt a válasz? - kérdem tőle bosszúsan, mielőtt tüntetőleg visszabújok a könyvbe gyakorlatilag. Rosszallóan megcsóválom a fejemet,a mikor érzem, hogy ismét mellém ül, hiába ülök át a kanapé másik végére, bár mondjuk erre számíthattam volna, hogy ez még nem fogja eltántorítani. Nem igazán jut eszembe semmi, amivel esetleg sikerülhetne eltántorítanom, pedig egyre nehezebben viselem el a jelenlétét. Azon meg se lepődök, hogy minden sértésem lepereg róla kb. Azt hiszem ha valaki akkor Ő már biztosan megszokta, hogy folyamatosan sértéseket vágnak hozzá. Nem mindenki húzza be fülit-farkát, ha megjelenik, és elkezd szívózni valakivel.
- És te tudtad h a srácoknak meg az nem jön be ha állandóan zaklatja őket valaki, akitől semmit sem akarnak? - felelek neki kérdéssel a kérdésre miközben odafordulok, hogy megcirógassam a vállamon gubbasztó sárkányt,a ki már egy ideje abbahagyta szerencsére a sziszegést így a hallásom remélhetőleg nem szenvedett maradandó károsodást. Hagyom, hogy végigmásszon a karomon, amikor úgy dönt, hogy elkalandozik a vállamról, majd szárnyait széttárva egy apró ugrással az asztalon terem. Amikor az asztalon lévő nagyobb galacsint kezdi el böködni, a szabad kezemmel a zsebembe nyúlok, és előveszek egy kisebbet, majd a levegőbe pöckölöm várva, hogy a sárkány mit reagál erre. Egy századmásodpercnyi idő elteltével kisebb lángcsóva csap ki az állkapcsai közül, és még a levegőben hamuvá égeti az apró galacsint. Ki mondja, hogy a sárkányok nem szórakoztató kis állatok?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem látnám szívesen kiborulni, tombolni, látni, hogy meg van alázva, úgy ahogy azt Ő szokta tenni másokkal, de az igazság az, hogy jelenleg mindössze inkább csak megszabadulni szeretnék tőle, hogy ne rontsa körülöttem a levegőt. Fáradt vagyok és semmit se szeretnék jobban, mint azt, hogy hagyjanak békén, és ne zargassanak, hogy tudjak egy kicsit pihenni, kikapcsolódni...egyedül. A társaság persze fontos meg minden hisz az ember társas lény, de szerintem sokan túlzottan is nagy jelentőséget tulajdonítanak az egész, kell melléd valaki, meg nem szabad egyedül maradni dolognak. A magány igen is sokszor hasznos, és áldásos dolog tud lenni. És néha igen is szüksége van az embernek arra, hogy egy kicsit egyedül tudjon maradni. Én legalábbis sokszor igénylem ezt, mert sokkal egyszerűbb így gondolkodni, és így a problémáimat is könnyebben tudom kezelni, megoldani. Ha már világ életemben egyedül kellett csinálnom most már csak zavarna, ha más is segíteni akarna benne. Talán még akadályozna is nem tudom. Attól már most előre rettegek, hogy jön a Valentin-nap és hallgathatom a sok szinglinek a siránkozását, hogy nincs kivel megünnepelni. Basszus ilyenkor el kell menni berúgni nem pedig siránkozni kell. Semmi értelme, és a többi embert is csak idegesíti. Berúgás közbe legalább jól érzi magát a ember...
- Az, hogy ki mit tart igaznak vagy jónak, helyesnek elég szubjektív. Boszorkánynak tartod magadat, és mégis ezzel jössz. Az egész társadalmunk szubjektív igazságokra épül. - felelek neki nemtörődöm hangon miközben lapozok egyet a light novel-ben, és az egyik szépen sikerült illusztrációt kezdem el figyelmesen olvasgatni. Persze pontosan tudom, hogy mire is céloz, de nincs kedvem belemenni egy ilyen meddő vitába. Kis szerencsével elég nehéz lesz átjuttatnia az agytekervényein, az előbb hallottakat, és legalább addig nyugton marad, és nem piszkál. Pedig a tény az, hogy ha valaminek van igazságtartalma akkor az-az, amit most az előbb mondtam neki. Legalábbis szerintem az. Más szerint nem. Máris sikerült igazolnom saját magamat. - Remélem nem ereklyevadásznak készülsz, mert pocsék a megfigyelőképességed ha ezt feltételezed rólam. - kelletlen hangon válaszolok neki. Amúgy meg az, hogy megpaskolja az arcomat másnak már elég súlyos dologba kerülhetett volna, de egy lányt nem fogok megátkozni, még ha nála ez a definíció ki is merül a fizikai jellemzőiben, mert egy szívtelen szemétláda. Pedig tényleg elég nagy a kísértés, hogy pálcát rántsak, de nem fogok okot adni sem neki annak, hogy örömet érezzen, sem másnak arra, hogy ezen élvezkedjen.
- Igaz is. Szinte már el is felejtettem, hogy egy önző, szívtelen, és számító féreg vagy. Boccs el is felejtettem, hogy ez nálad bóknak számít. - Csak, azért nem tudom magamat jobban felidegesíteni azon, hogy gyakorlatilag belemászik a könyvembe, mert pontosan tudom, hogy arra megy ki a játék, hogy elveszítsem az önuralmamat, amivel viszont neki szereznék örömet, amit viszont nem bírnék elviselni. Így egyenlőre csak szótlanul tűröm, amit csinál, és félresöpröm a haját a betűkről. – Örülnék, ha kimásznál az arcomból. - szólalok meg végül, olyan hangon mintha csak valami parazitához beszélnék, és átcsúszok a kanapé szélére, amennyire csak tudok. - Kérve könyörgök neked, hogy tüntess ki mást a jóindulatoddal, engem pedig hagyj békében, mert nagyon frankón érzem magamat egyedül. - sóhajok fel fáradtan. - Egész eddig bele voltál mászva a light novel-be. Azt hittem megtanultál olvasni, és ki tudod találni magadtól is. Tévednék? - vonom fel a szemöldökömet, mielőtt ismételten visszatérnék az olvasáshoz, bár sok értelme nincsen, mert már szinte összefolynak a betűk előttem, annyira nem tudok az olvasásra koncentrálni. Mindenesetre, azért tovább próbálkozom, és eszemben sincs feladni.

Vannak napok, amikor az ember csak szimplán nyugalomra vágyik és semmi másra. Amikor csak azt szeretném, hogy békében hagyjanak, és ne zargassanak semmilyen hülyeséggel, még házikkal meg semmi mással se. Ez a mai nap is egy ilyen, de sajnos nincs szerencsém, és pont valaki olyat sodort a rossz sors az utamba, akit még véletlenül se szerettem volna...Justice tudom, hogy arra fog menni, hogy addig szívja a véremet, amíg fel nem húz, és ki nem fakadok vagy bármi hasonló, de ezt az örömöt még véletlenül sem adom meg neki. Az, hogy idáig elvetődött azt jelenti, hogy valószínűleg nem talált más gyötörni való áldozatot a toronyban, azért kalandozott el ennyire. De az is lehet, hogy csak kihívást keresett, és ezért engem akar pisztergálni, de teszek róla, hogy ma este ne azzal a jóleső érzéssel bújjon ágyba, hogy ma megint sikerült valakinek 220-ra tornászi a vérnyomását, főleg nem az enyémet. Szívtam miatta eleget, de nem hagyom, hogy bármilyen más formában az ilyesféle perverz indíttatásait rajtam élje ki.
- Bocsánat elfelejtettem, hogy téged egyszerűen lehetetlenség utálni, mert túl tökéletes vagy...Ugyan miért is utálnálak? Hiszen te vagy életem szerelme nemde? Főleg azok után, amit elkezdtél terjeszteni rólam. - felelek neki egy szívélyesnek tűnő mosollyal mintha csak a legkedvesebb ismerősömmel csevegnék. Persze túlzottan nem lep meg, hogy az összes sértésem lepattan róla, mintha csak valamiféle ártatlan tréfának szánnám. Őt ismerve valószínűleg elég sűrűn megkapta már ezeket mástól nem is egyetlen alkalommal, ahogy hála neki én is hallgattam eleget a hozzá hasonlóktól. Azt hiszem, ha elmélyül a dolog, akkor elég sokáig vagdoshatjuk ezeket a sértéseket egymás fejéhez. Mindenesetre csak most kapok észbe, hogy a Spice&Wolf-ot olvasom, aminek a címlapján egy lány van farkas fülekkel, és farokkal. Szinte még hálás is lehetek neki, hogy arra se méltatta a könyvet, hogy jobban szemügyre vegye, mert ezért is hallgathatnék még tőle, márpedig ezt a Light Novel-t tényleg szeretem.
- Ne aggódj a te irányodba nem nehéz megállapítanom, hogy mit is érzek emiatt ne fájjon a fejed egy percig se. - nem igazán van több reagálni valóm arra, amit mond. Valamilyen szinten ez még igaz is sőt vannak, akik egy személyt abszolút képesek egyszerre szeretni, és gyűlölni is, de én tisztában vagyok az érzéseimmel főleg Justice irányába. Lehet, hogy valamikor inkább gyengéd érzelmeket tápláltam az irányába, de mára elég nyilvánvalóan letisztultak a dolgok főleg, hogy Ő volt az, aki először elkezdte terjeszteni rólam a vérfarkas pletykákat, és épp ezért elég sok kellemetlen percet okozott nekem. Ha előtte már nem mentem volna keresztül néhány dolgon, akkor könnyedén össze is törhettem volna, de engem nem tudott már pár rosszindulatú pletyka kicsinálni azok után, amit a szüleim tettek velem. Kelletlenül húzom a számat, amikor érzem, hogy lehuppan mellém, de képtelen vagyok akárcsak egy pillanatig ránézni. Már régen kinőttem abból a korszakból, hogy pár "kirakott" melltől "elolvadnék", és valószínűleg Ő is inkább azért költözött mellém, mert ezt észrevette. - Tényleg annyira nincsen jobb dolgod, hogy az én véremet kell szívnod ahhoz, hogy megtaláld az Önmegvalósítást? - Persze, hogy idegesít, hogy szinte Ő is belebújik a könyvbe, amit olvasok, de eszemben sincs szólni neki, hogy akárcsak ennyivel is az Ő malmára hajtsam a vizet.

Az igazság az, hogy most egy kis egyedüllétre vágyok így az este folyamán. Na jó az kicsit túlzás, hogy csak "most" nálam eléggé sokszor van ilyen. Mindig úgy érzem, hogy annyira szeretnék mindenki előtt embernek tűnni amennyire csak lehet, emberek között lenni, együtt nevetni, mulatni a barátaimmal, élni az életet akárcsak bármelyik másik közülük. De mégis sokszor sokkal inkább csak úgy érzem magamat, mintha valami kívülálló lennék, és úgy szemlélném az eseményeket, mintha valami betanuló robot lennék, aki próbálja leutánozni az embereket, hogy minél inkább hozzájuk hasonlítson. Ha őszinte akarok lenni, néha már kicsit belefárad az ember. Mármint abba, hogy mindig vissza kell fognom magamat, hogy nem lehetek teljesen önmagam, néhány nagyon ritka kivételtől eltekintve, mint például Carmen vagy otthon a nagyiék. Kimerítő tud lenni, ha az ember mindig arra kell, hogy koncentráljon, hogy mikor, és mit mond, mégpedig kinek, hogy nehogy bármi félreérthetőt mondjak, elszóljam magamat. Arról nem is beszélve, hogy milyen erőlködéseket jelent minden átváltozás után felásni magamat, és iskolába menni mintha mi sem történt volna, mintha nem lennék hulla fáradt, amikor legszívesebben csak feküdnék, és nem csinálnék asz égvilágon semmi mást se. Szar dolog vérfarkasnak lenni...
Mindenesetre a fenti indokok nagyban közrejátszottak abban, hogy ma is elinduljak egy "a mai estét egyedül vagy valami értelmes ember társaságában szeretném eltölteni" típusú kirándulásban a kastélyon belül. A döntésem végül a közös társalgóra esik a II. emelten és ennek egészen egyszerű indoka van: amennyire tudom, ezt általában minimális mennyiségű ember használja. Jobban átgondolva ez nem is csoda. Aki akar valamit egy másik házbeli társától, az a közös órákon megoldja vagy a nagyteremben, esetleg Roxmortsban, de a túlnyomó többség általában a saját háznak a tagjai közül szedi a legjobb cimboráit. Persze én például a kivétel erősíti a szabályt típus vagyok Carmen-el, de mi azt is meg tudjuk oldani, hogy ha órákon kívül akarunk találkozni, és nem akarunk felesleges szem-és fültanúkat. Más részről meg elég nehezen tudnám elképzelni, hogy például a Griffendél, és a Mardekár tagjaitól nyüzsögjön a szoba tekintve, hogy hagyományosan mennyire "szeretik" egymást a két ház tagjai. Ezt mutatja az is, hogy a folyosón előforduló egymás elleni rontások, átkok okozói túlnyomó többségben közülük kerülnek ki főleg a kviddics-meccsek előtt. Nem mintha mi Hollóhátasok sokkal jobban szívlelnénk a Mardekár tagjait, de azért akadnak kivételek is, ezt pontosan tudom. Mindenesetre itt nem nagyon kell attól félnem, hogy nagyon bárki másba botlok, Asami-tól pedig nem kell félnem, hogy bárkinek is kotyog, szóval itt nyugodtan lehetek magamban is. Bár tény, hogy a legtöbb ember amúgy is kerül engem, amióta terjengnek a pletykák, hogy mi is vagyok valójában szóval ha be is jön valaki akkor hacsak nem kifejezetten engem keres akkor nem hinném, hogy nagyon attól kéne tartanom, hogy bárki is zargatni mer.
A fél szemet a sárkányon tartva nekiállok olvasgatni, és pont egy érdekesebb részhez érek, amikor hirtelen hallom, hogy becsapódik az ajtó. Egy pillanatra összerezzenek, majd már épp megkérdezném, az illetőtől, hogy barlangba született-e esetleg, vagy csak szimplán az agykapacitása nem terjed ki az ajtó szakszerű használatának metódusaira, de amikor odafordulok, és meglátom, hogy ki jött be csak rosszallóan megrázom a fejemet, és visszafordulok. Legszívesebben köpnék egy nagyot Justice Simmons láttán, de szerencsére volt gyerekszobám, és már nagyon-nagyon régen megtanultam uralkodni az érzelmeimen, de az Ő látványa még most is a legrosszabb gondolatokat tudja kihozni belőlem. Nehéz belegondolni, hogy valaha is tudott tetszeni egy hozzáhasonló. Jobban szólva kicsit többről volt szó, mint, hogy tetszik, de ezt még magamnak sem ismerem be soha, legalábbis nem szívesen. Mindenesetre sikerült egy időben elérnie, hogy pokollá tegye az életemet, és okozott nagyon-nagyon sok álmatlan éjszakát, és kínos pillanatot, amíg végre elült az ügy. Ahogy leül az asztalra Asami tüskéi egyből égnek állnak, és fenyegetően begörbíti a hátát így jobbnak látom kinyújtani a kezem mire a kis figura felkapaszkodik a karomon, és a taláromon végigmászva a vállamon foglal helyet, és ennek hála hallgathatom az "állat" dühös sziszegését a fülemben. Egy pillantás erejéig elidőzök a velem szemben helyet foglaló lányon. ~Még mindig jól néz ki. - állapítom meg magamban. Majd egy magvető fintor kíséretében száműzöm a kellemetlen gondolatot, és a light novel-t magam elé tartva visszatérek az olvasáshoz, amit megzavart Justice.
- Próbálkoztál már a kábító átokkal? Ha jó helyen találnak el akkor bevered a fejedet, és mindenki legnagyobb megelégedésére másnak reggelig alszol. Nem kell más csak, hogy találj valakit, aki eléggé utál. - felelek anélkül, hogy akárcsak felnéznék a könyvből. - Mondjuk neked ez nem nehéz feladat hisz az is elég, ha csak besétálsz a klub helységbe. - teszem még hozzá egy pár pillanat múlva. Pontosan tudom, hogy mire megy ki a játék, de még véletlenül sem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy hagyjam magamat felingerelni, és bármi olyat mondjak, amit megbánnék később. Még az is lehet, hogy az egyik kis barátnője kint áll, és pont erre vár...A következő megjegyzésére csak halványan elmosolyodom a könyv mellett. Ez a poén lerágott csont...Több kell ennél, hogy kihozzon a sodromból. - Elég fura dolgokon jár az eszed. - tekintek fel végül egy halovány mosollyal az arcomon. - DE képzeld múltkor egy Roxfortos keresztrejtvényt fejtettem. Az egyik kérdés az volt, hogy a "Legsunnyibb, ordas-nagy féreg, - majd ezután egy ötbetűs szó következett, amit könnyen kitaláltam - és még zárójelben hozzá, hogy 9. évfolyam. El se hinnéd, de a te neveddel tökéletesen kijött a megfejtés. - felelek neki egy olyan mosollyal mintha csak arról beszélgettünk volna, hogy milyen szép idő volt ma, majd visszatérek az olvasáshoz.

Egykedvűen ballagok fel a Közös társalgóba a második emeletre vacsora után. Ma megvallom őszintén nincs kedvem a Hollóhát zajos klubtermében ücsörögni, és hallgatni a többiek fecsegését meg pletykálgatását,a mire pedig abszolút nem vagyok kíváncsi igazság szerint. Jobb híján azzal az indokkal, hogy átjövök ide a mugli-ismeret dolgozatomat csinálni elszabadultam a többiektől, és elcaflattam ide hátha itt lesz némi nyugtom. Az igazság az, hogy már régen megírtam ezt a tetves dolgozatot tekintve, hogy nekem nem kell túlzott után kutatás folytatnom az elektromos áram fontosságát illetően a mugli háztartásokban. Mindenesetre a látszat, és a lelkiismeretem megnyugtatása céljából még párszor átfutom az asztalon kiterített dolgozatot, és kiteszek mellé egy pennát is hátha valaki jönne, és kérdezősködne, hogy mit is csinálok. A zsebemben való türelmetlen motoszkálás érzékelve, elmosolyodom, és majdhogynem homlokon csapom magamat, majd előveszem a zsebemből a miniatűr kis mozgó sárkányfigurámat Asami-t, aki persze bosszúból a róla való megfeledkezésért egyből megpróbálja megharapni az ujjamat, de némi cirógatás az állára, és Ő is megbékül. Egy Magyar Mennydörgőt mintáz, és nagyon régóta körülbelül 6 éves korom óta megvan. Még a nagybátyámtól kaptam, az Abszol úton, amikor először találkoztam vele anno. Azóta féltve őrzött kincsem, és főleg itt a mágikus világban mindenhová magammal viszem az apró figurát.
Órákon rendkívül hasznos tud lenni, hogy ha nagyon unatkozom. Régebben csak arra volt képes, hogy megpörköltessek vele papírgalacsinokat, de nem kevés munka árán sikerült kifejlesztenem a játékot vele, hogy a papír- és pergamengalacsinokat megsütés helyett inkább visszapasszolja nekem a farkával. Tiszta olyan, mint a mugli gombfoci, de sárkány-modellel meglehetősen, és érezhetően sokkal szórakoztatóbb. Mindenesetre most egy kicsit bohóckodik a tenyeremben, majd leszáll a dolgozatomra, és azon összegömbölyödve látszólag mély álomba merül, de közben a fél szemét, azért a gazdáján, és a helységen tartja. Jobb szórakozásom nem lévén előveszem a titkos fegyveremet a Spice&Wolf első light novel sorozatáét, és azt kezdem el olvasni. Kicsit furcsák, hogy ebben nem mozognak a képek, de gondoltam már rá, hogy beszélek az öreg Flitwick-el, hogy nem-e lehetne megbűvölni azt a kevés rajzot, ami van a light novel-ben, hogy mozogjanak azok is. na persze otthon elég hülyén nézne ki ha az egyik ismerősöm kinyitná, és meglátná, hogy az eddig mozdulatlan illusztrációk hirtelen önálló életre keltek. De az biztos, hogy szórakoztató lenne...
Egy kis ideig nyugodtan olvasgatom a papírborításos könyvet, amikor is mozgást érzékelek a szemem sarkából. Asami feléledt, és a mozgásából ítélve szeretne kicsit játszani. Nincs más hátra előveszek egy nagyobbfajta galacsint, és az asztalon odapasszolom neki, hogy játszhasson vele, és Ő egyből rá is veti magát rángatva, marcangolva a papírlabdacsot. Kis ideig mosolyogva figyelem majd visszatérek az olvasáshoz, de azért fel-fel pillantok, hogy nem-e unt rá a dologra a mini sárkány nehogy valami galibát csináljon.