2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Közös társalgó (II. emelet) 2016-01-08, 17:41
First topic message reminder :
Közös társalgó
A közös társalgó a második emelten található nagyobb méretű terem, ami lényegében a házak közötti ismerkedést segíti erő. Természetesen itt is él a kijárási tilalom, 7-ed évig bezárólag a diákok este már itt nem tartózkodhatnak, egyetemisták természetesen igen. A társalgóban van egy kandalló, jó néhány szék és persze kanapé is, utóbbiból történetesen kettő, de akadnak a falak mellett puffok is, párnák, amik még plusz ülőhelyül szolgálhatnak. A falak mentén polcok könyvekkel, egy méretes ablak is akad természetesen és persze középütt asztal esetleges tárolási célokra.
Direkt nem nézem az arcát, hiszen magamat látom benne. Abból indulok ki, hogy számomra sem volt sosem túl üdvözítő, amikor sajnáltak, amikor érzelmeket próbáltak kicsiholni belőlem, vagy éppen méltatták, amikor sikerült. Szenvetlen vagyok vele, mert magammal kapcsolatban másoktól is ezt várom. Na igen, az ember magából indulok ki. Átfut az agyamon, hogy másvalaki talán csititgatná, netán megölelné, én sajnos erre képtelen vagyok. Korábban sem voltam ilyen alkat, de a történtek hatására kiüresedtem, és ez nem esélyes, hogy megváltozzon. Így tartva a távolságot mellette repülök, s csupán néha fordítom el a fejemet, hogy lássam őt, egyébként mereven bámulom a lassan kibontakozó várost a rémlovak patái alatt. - Nos.. a legtöbb szünetnél erre van lehetőség, kivéve nyáron, amikor bezárunk. – Már többesszámban beszélek, noha diákként haza kellett mennem, de a Roxfort immár az otthonom, a tikkasztó nyári nagymelegben is a kastély hűs falai között lesz a szobám, afféle menedék, ahova mindig visszavonulhatok. Különös érzés ide visszatérni, immár felnőttként, főleg McGalagony arcán láttam, hogy viaskodik az érzéseivel. Korábban is magázott, az igaz, ám diákként bármit mondhatott, manapság csupán a feladatkörömmel kapcsolatban inthet meg. - Miért tette? Hagyott hátra bármi búcsúlevelet? – Nem érzem azt, hogy tapintatosnak kéne lennem. Ha ez bármilyen sebet is tépne fel, akkor nem kezdett volna bele. Nem udvariasságból kérdezek rá, valójában érdekel. Egyébként is kissé ismerkednem kéne, oldani a köztem és a mások közti falat, talán ez jó megközelítés. Ha nem is leszek empatikusabb, de segíthet valamennyit mindkettőnknek. – A hugoddal? Ő is itt tanult a Roxfortban? – Ezt a részét már nem értem, miért mondott le róla az apja? Elképzelhető, hogy minden problémát az okozott, hogy Megan boszorkány, és az anyja ezt nem tudta elviselni? Kérdőn nézek a fiatal lányra a ház előtt, vajon be szándékozunk menni?
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-11-16, 21:16
Hallgatom a tanácsait, és még kissé egykedvűen, vállvonva fogadom, mit sem sejtve, hogy a közeljövőben éppen egy ilyen mentorba futok bele. Vagy nem éppen ilyenbe. Minden esetre miközben a felszállunk valahol az életemért imádkozom először, majd furcsa módon egész ösztönösen mozgok az állaton - és valahol pedig elgondolkozom, hogy mi is lehetne az, amit magamra tudnék erőltetni, amit meg tudnék tanulni. Nem tudom, hogy mi történik velem. Nem tudom, hogy miért mondom el ezeket, talán az arcomba csapó szél, a száguldás, ami kicsit megtöri a lelkemet és még a szemembe is könnycseppek szöknek... persze nem azért, mert gyengeséget mutatok, hanem azért, mert az erős szél csípi. Elgyengülök, és megadóan sóhajtok fel, de képtelen vagyok kiüvölteni a világnak a múltamat, még ha senki se hallaná az égen, akkor sem. Biccentek felé, hogy szálljunk le, egy utcával a régi házunk mellett. Mikor könnyedén lecsúszok a hátasról kicsit zsibbadva nyújtom ki a tagjaimat, még is csak eltelt egy kis idő míg ideértünk és addig nem volt más dolgom, minthogy ugyanabban a pózban simuljak az állathoz és tartsam magamat. Utána kihúzom magamat, és néhány lépéssel megindulok, de lassan, nem olyan szándékkal, hogy Ariadnét faképnél hagyjam. - Mikor eljöttem otthonról a Roxfortba csak egy-két levelet váltottam anyámmal, amiben azt mondta, hogy a szüneteket is töltsem az iskolában, ha lehet. Aztán a tavaszi szünet után már nem is kaptam tőle több levelet. - elhallgatok, a féltve őrzött kis papirosokra gondolok, amik a szobámban a polcomon lévő ládikában pihennek. A ládikát még Lenától kaptam, életem első igazi ajándékaként. - Anyám a tavaszi szünet után megölte magát, de én csak az évzáró után tudtam meg... - folytatom halkan, az arcom nem árulja el a fájdalmamat, tárgyilagos maradok. Ez kell ahhoz, hogy el tudjam mondani. Ha átérezném, ami történt, ha kiengedném az érzéseimet, akkor csak zokognék. - És azt is, hogy ne menjek haza, mert apám lemondott rólam és elment a húgommal együtt. Azóta se hallottam róluk. Éppen akkor fejezem be a mondatot, amikor a tipikus londoni sorházhoz érek, éppen csak egy sötétebb, lepukkantabb környéken, messze a dús kertű, gyerekbarát környéktől. Két többé-kevésbé rendezett kert között bújik meg az elburjánzott növényzetű, összeszemetelt, törött üveggel "díszített" 66-os szám. - És ez volt a házunk.
Nem tisztem, hogy figyelve az arcát kicsiholjak belőle valami érzelmet. Nem tartozunk egymás iránt felelősséggel, de mintha valami hasonló egykedvűség járná őt át, mint ami engem is kerülget egy jó ideje. Fel sem merül, hogy elvárjam, hogy megnyíljon felém, lévén nem vagyok a barátnője, s még csak a tanára se. Az egyetlen, amit tehetek, hogy magamban nyugtázom a tényt, hogy átsuhant az arcán valami olyan, amit eddig nem tapasztaltam, és hogy élvezzük egymás társaságát, már amennyire ez lehetséges, lévén mindketten komolyan passzívak vagyunk ezen a téren. Elindulunk a birtokra, én már magabiztosan pattanok fel a rém lóra, nem csak a családom pusztulása óta látom őket, én magam is pokolra küldtem néhány delikvenst, amire nyilván nem is lehetek büszke. - Ezt nem is lehet erőltetni. Akkor tanulj valami olyat, amiről úgy véled, hogy a később hasznos lehet, és ismerkedj. Előfordulhat, hogy olyan mentorokat találsz, akik hatására fellobban benned a kiváncsiság, a vágy, hogy részese legyél valami újnak. – Ez csak javaslat, ha szándékosan el akarja szigetelni magát a jövőalkotás elől, nem én leszek, aki ráerőlteti az akaratát. A mai nap különben sem a pályaválasztási tanácsadásról szól, elméletileg most ő vezet körbe engem. Bár ha belegondolok, ezt meg is tettük, és most csak valami közös programmal zárunk, hátha attól kicsit feljavul a hangulat. Elindulunk a levegőben, úgy fest Megan jó érzékkel irányítja a saját hátasát, noha nem tudom hogy mennyire látja. Nem érzem úgy, hogy oda kéne hintáznom hozzá, hogy besegítsek. A rémlovak szélsebesen vágtatnak a levegőben, és kishamar meg is jelennek London első tornyai. - Hogyne tehetnénk. És mi történt velük? – Fűzöm tovább a szót, nagyon úgy fest, hogy ő is elárult. Az apja talán él. Ezt nem tudom eldönteni, sosem voltam túl empatikus alkat. És talán nem is várja el. Kissé arébb szárnyalunk, az általa megnevezett kerületbe, és várom, hogy miért is kellett idejönnünk.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-11-01, 19:51
Úgy tűnik, hogy kirándulás lesz ebből, ami valahol mélyen elég mulatságos, mert elméletben azért osztottak be mellé, hogy a Roxfortot mutassam meg, mi meg lelépünk innét. Mindegy, minden jobb, mint itt körözni és valami unalmas előadást tartani, hogy ez itt a százhuszonhatodik élő portré, lakója a Hájas Pék, békés varázsló volt, de leütötte egy életre kelt péklapát. Felkapom a fejem, amikor azt mondja, hogy "mágiamentesek is akarunk lenni", és kissé eltűnődöm. Már... nagyon régen volt. Talán nem is kísérettel kéne mennem, hanem egyedül, hiszen ez az én, személyes fájdalmam, az én gyerekkorom. Még latolgatom magamban a döntést, de látszik rajtam, hogy valamit megmozdított bennem, valami elindult. Nem öltözöm át, alapból volt rajtam egy dzseki, tökéletesen elég lesz. London szeszélyes város, de a rosszmájúak terjesztésével ellentétben azért nem mindig csak esik az eső. Meg ha esik is, akkor sincs még ilyen tájban hideg. - Értem. De mi van, ha szenvedély sincsen bennem semmi iránt? - kérdezem vissza, a teljes beletörődöttséggel a hangomban. Szinte színtelen, mintha halott lennék belülről, de már annyi sincs bennem, hogy meglepődjek a saját hangomon. A birtokra érve kicsit meghökkenek, ugyanis nem láttam anyám holttestét - hála az égnek -, így a thestrálok láthatatlanok a számomra. Természetesen tudom mi a képességük, hogyan "működnek", és vakon tapogatózva érintem meg azt, amelyiket Ariadné nekem szánt. Kitapogatom az egész testét, simogatva, lágyabban, mint akármilyen embert érintenék, majd a segítséget finoman, egy fejrázással elutasítva vakon ülök fel az állatra. Mikor tanultuk őket nem ültünk fel a hátukra, így különleges élmény érezni a lószerű lényt a lábam között és még is látni, ahogy a külső figyelők azt láthatják, hogy lebegek a levegőben. Amikor felszállunk előre dőlök az állat nyakára, és még jó pár percig így maradok, egészen addig, míg meg nem ismerem a mozgását és elmúlik a remegés a karomban. A kérdés annyira meglep a süvítő szélben, hogy hirtelen kibukik belőlem az őszinteség. - Nem tudom. Apám úgy tudom soha nem tudta meg, anyám pedig... azt hiszem örült és rettegett egyszerre, hogy elhagyom őket. - a hangom fel kell emelnem, hogy hallja, így kicsit meg is remeg, ahogy keserű emlékek ébrednek bennem. - Soha nem beszéltünk arról, hogy mi lehetne belőlem. Tizenegy éves voltam, még nem kellett erről beszélnünk, fogalmam sincs anyám mit akart volna. Apám pedig nem érdekelt volna, akármit is mond. - folytatom, és a düh szikrája pattan az élettelen szemeimbe. Ha már ide sorolt mellém, ha már erről beszélünk, mély levegőt veszek, majd megfontoltan megszólalok. - Tehetünk kitérőt Actonba? - kérdezem, és ha a nő esetleg nem tudná, elmondom, hogy merre található a Londoni kerület. Igen, azt hiszem itt az ideje, hogy oda menjek. Nem Lénával, a lány talán beleroppanna a fájdalmamba, ami rám zúdulhat a helyet látva... de hogy ez a nő mit tesz, azt nem tudom. Szánni fog? Sajnálni? Nem érdekel, ezekből nem kérek. Látszik az arcomon, hogy nem azért kérdezem a helyszínt, mert az örömet fog okozni nekem, de fontos még is. Vajon új emberek költöztek oda? Boldogan élnek, mit sem tudva mi történt ott? Nem tudva, hogy ott akasztotta fel magát az anyám?
Ha belegondolok, én is ilyen vagyok mint ő, szájhúzok a hatalomra, a rendszerre, a kapcsolatokra, mindenre, csak most kettőnk közül én vagyok az idősebb, így ha mind a ketten negatív hangulattal nézünk szembe a kiadott feladattal, attól félek akkor pocsék lesz az egész. Ezúttal felvállalom, hogy én vagyok a felnőtt, és próbáljuk megnézni, hogy mit hozhatunk ki a helyzetből. Végtére is Megan szimpatikus lány, el tudom képzelni, hogy valami rágja belülről, de annyira nem érdekel most a dolog, hogy felvállaljam a tapintatlanságot. Ha úgy véli, hogy szeretne nekem megnyílni, a lehetőség adott, ám úgy vélem, több időt kellene együtt töltenünk, hogy igazi barátnők legyünk. Egyikünket sem ilyen anyagból gyúrták. Viszonzom a mosolyt, hasonlóan haloványan, mint ő, akkor ezt túltárgyaltuk. Azt viszont továbbra sem tudom, hogy miért lett pont ő mellém rendelve azon felül, hogy egy házimanó is nagyobb lelkesedéssel mutatná be az iskolát, és Megan tényleg olyan céltalannak tűnik. - Akkor legyen az Abszol-út, és ha kissé mágiamentesek is akarunk lenni, akkor London külkerülete is szóba jöhet. Ott ehetünk valamit, vagy elmehetünk akár az Oxford Streetre. – Bólintok, én kész vagyok arra, hogy melegebb ruhát varázsoljak, és miután az egész napot az ismerkedős körtúrára szántam, akár már most ebben a percben is indulhatunk. Kérdőn emelkedek fel, már csak rajta múlik, hogy mennyire kell leszaladni a Hugrabug hálókörletekbe valami melegebb ruháért, esernyőért. - Komoly tévedésben vagy Megan, ha azt hiszed, hogy akkor lehetsz valaki, ha kiemelkedő vagy. Nem a tehetség határoz meg, hanem a szenvedély. Talán azt hiszed, hogy én ügyesebben mozdítom a csuklómat, ha a hálóbűbájt kell alkalmaznom amikor elkapok valakit? Ez nem feltétlenül így működik. – Rázom a fejemet, de nem megyek bele jobban. Alig vagyok pár évvel idősebb mint ő, pontosan tudom, hogy én sem szerettem, amikor meg akarták mondani, hogy merre vezessen az utam, ezt mindenkinek saját magának kell tudnia. Át lehet adni tapasztalatokat, de ahogy mondani szokták, kalácsot adj, ne tanácsot. Úgyhogy elviszem ebédelni, és talán még valami ügyes varázszert is kap tőlem a körbevezetésért cserébe, ha elfogadja, és nem veszi lekenyerezésnek. Szóval indulhatunk? Akár átöltözött, akár nem, elindulunk kifelé, és a birtokon thestrálokat veszünk igénybe, én már sokszor ültem rajtuk, látom is őket, de felsegítem a lányt, ha kérné, vagy nem látná az állatokat. Visszafelé majd hoppanlálunk a kovácsoltvas kapu elé, hiszen a halálpacikat el kell majd engednünk, hogy visszatérjenek az iskolába, nem várakozhatnak a lakott terület közelében. Ha már felemelkedtünk, mellé reptetem a hátasomat, és témaváltás gyanánt kérdezem most megint én. - A szüleid mit szóltak, hogy a Roxfortba fogsz járni? Büszkék voltak, vagy inkább valami mugli vonalat akartak volna? – Nyilván a múltra értem, hiszen már kész felnőtt, a kezdetek érdekelnek.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-10-22, 11:21
Ariadné Halifax
Mikor elkezdte mesélni, hogy miért van itt kicsit elcsitította a em tetszésemet, ugyanis kimondottan érdekes dolgokról beszél. Sosem gondoltam volna, hogy az egyetemisták veszélyt jelenthetnek rám, vagy az iskolára, főleg azért, mert - kis túlzással - a felük Auror akar lenni. Azok meg gondolom őrzik a helyet ahelyett, hogy bajt hoznának be. Rendben, az tény már előttem, hogy Roxfortot csak a tudatlanok nevezik a legbiztonságosabb helynek, hiszen amikor idecsöppentem elsős koromban, szívemben a vággyal, hogy minden megváltozzon, jobb legyen, boldog legyek, akkor azonnal arculcsapásként ért a Titkok kamrájának eseményei. Mugliszármazású révén célpont voltam azonnal és az a lény majdnem megölt jó néhány diákot, mielőtt Harry-ék végeztek vele. De mielőtt beindultak volna ezek a sötét események, igen is boldog voltam itt. Még mindenki... élt, még ha nem is a legjobb körülmények között. Nem béklyózta meg a szívemet a múlni nem akaró gyász. Teljesen elrévedek, a falakat bámulom, de lényegében látni nem látom. Csak akkor nézek fel, amikor azt mondja, hogy ugyanazon okokból lettünk egymás mellé ítélve. Ezek szerint ő sem lehet túlságosan nagy "partiarc", magától nem keresett volna társaságot. Ahogy én sem. Nem reagálok rá, csak egy keskeny, élettelen mosolyt ejtek, még nem szabadultam meg teljesen az emlékek börtönéből. Csak hallgatom a hangját, a tanácsait, de nem vagyok biztos benne, hogy meg akarok fogadni akár egyet is. Valahogy hirtelen szűknek érzem ezt az iskolát, a szokatlan nyomást a vállamon, hogy valamit választanom kéne, valamerre lépnem kéne, így a kérdése hallatán csöppnyi várakozás után felelek. - Roxmortsot kívülről belülről ismerem, de egy Abszol úti kirándulás jól hangzik. - a hangom nyugodt, nem leszek azonnal izgatott kiskutya, akit sétálni visznek, de azért valóban látszik, hogy a sötétség elkezd felszívódni a tekintetemből és a háttérbe vonulni. - Az igazság az, hogy nem vágnék bele semmibe. Semmiből izgalmasból nem vagyok kiemelkedő, ami célt mutatna egy pályához, de bolti eladó se akarok lenni egy életen át. - mondom, kicsit vonakodva, mert ezek után szokott jönni a hegyi beszéd, hogy ha nem akarsz egy senki lenni, akkor kezd magaddal valamit, találd meg az életed célját, hogy mi akarsz lenni ha "nagy leszel" és így tovább, és így tovább. Kicsit várakozón nézek rá, ugyanis fogalmam sincs, hogy az iskolát milyen módon kell elhagyni ahhoz, hogy az Abszol útra kerüljünk.
Számomra nem gond, ha akár el is húzza a száját, fintorog. Én magam is megszenvedtem többször azt, hogy olyan feljebbvalóhoz kerültem, akik nem voltak szimpatikusak. Nem gondolom, hogy most erről lenne szó, én azért igyekszem tőlem telhetően korrekt lenni, úgy vélem, hogy jelenlegi helyzet egyértelmű forrása az, hogy Megan akarata ellenére lett mellém rendelve. Szeretném, ha nem érezné mindezt pressziónak, hanem lehetőségnek, hogy segíthet nekem. Én nem vagyok tanár, sem a főnöke, ezért próbálok barátságosan mosolyogni rám, ami rám sem éppen jellemző, legtöbbször komoly, és elhivatott vagyok, ám már annyi pocsék dolog történt az életemben, hogy meg tudom érteni, amikor valaki nem boldog. Már csak az a kérdés, hogy én hogyan tudnám megkönnyíteni az életütét. - Felnőttek, de nem végzettek. Ha belegondolsz, ezzel veszélybe sodorják azokat, akik nem mehetnek ki. Ki-be sétálnak, a mágikus védőhálót meg kell miattuk lazítani, és így bárki bejöhet. Ez a nem mindegy. – Csóválom a fejemet. Nem én akarok lenni a diktatórikus, véres kezű felügyelő, ám ha azért vettek fel, hogy tegyem magamat hasznossá, akkor mindenképpen át fogom gondolni az eljövendő lehetőségeimet. Ahogy az igazgatóhelyettes mondta, a lényegi dolgokat egyeztetnem kell a tanári karral, de mégsem örülök, ha állandóan rohangálhatok hozzájuk, csak a napi rutin az, amiben beleszólás nélkül tevékenykedhetek, járörözés, mágiák megújítása, ilyesmik. - Mármint téged, és engem? Merthogy ez rám is érvényes, vélhetően az igazgató is azért kért fel, hogy társaságban legyek, hogy elfoglaljam magamat. – Hm.. kezdenek összeérni a szálak, úgy fest, hogy Megan is eléggé magának való, és nyilván nem lehet előítéletes a korával szemben, hogy vele bizosan nem esett meg semmi sokkoló esemény, amelytől összezuhant volna. Előfordulhatott, de a rossz gyerekkornak, és még megannyi másnak is betudható, ha társaságra van most kényszerítve. A válaszán nem tudok nem elmosolyodni, igaz, én elhivatottabb voltam, bár nálam még nem volt szó egyetemről. – Nem is feltétlenül muszáj. Ha már most belevágnál valamibe, tedd nyugodtan, a szakmák nagy része a kezetekben van, most, hogy hetedikes vagy. A helyedben ellátogatnék az Abszol-útra, vagy akár Roxmortba, ott elég széles palettát be lehet látni, gondolkozz rajta, hogy mi tetszik, hátha ötletet merítesz. Vagy menjünk most? – Én megtehetem, hogy felnőttként magammal viszem ide vagy oda, attól meg nem félek, hogy belénk kötnek, tudok magunkra vigyázni.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-10-11, 22:18
Ariadné Halifax
Azért nem mondanám magam kedvesnek és készségesnek, hiszen körülbelül három percenként kínosan elhúzom a számat, de az tény, hogy ha már itt vagyok, akkor nem fogok gyerekesen duzzogni és csak vánszorogni mellette. Abból már kinőttem, ennyi idősen nem illik gyerekeskedni. Kicsit biccentek, jelezve, hogy értettem a megnevezését, csöppet sem bántódom meg, csak furcsállom, mert tényleg annyira nem látszik közöttünk a korkülönbség. Persze lehet, hogy pont ezért bölcsen teszi, hogy távolságtartóbb megszólítást választ. Végighallgatom az okfejtést a Roxfort fontosságáról, miközben sétálunk a következő helyszín felé. A szabályok szigorítása kicsit sincsen ínyemre, de nem szólalok meg, és főleg nem közlöm azt, hogy egyébként külön engedéllyel én is kijárhatok. Még a végén listára tenné, hogy az ellenőrzése alatt tartsa vagy éppen megtiltsa, hogy kimenjek dolgozni Roxmortsba, vagy felkeressem a nyári szállásomat. Egyáltalán nem akarom, hogy ez egyáltalán szóba jöjjön és megkösse a kezem, de arra kíváncsi vagyok, hogy az egyetemisták esetében mire gondol. - És mivel lehetne szigorítani a biztonsági előírásokat? Hiszen felnőttek, arra mehetnek, amerre akarnak, és úgy tudom nem nagyon van takarodójuk sem. Bár... valójában nem sokat beszéltem egyetemistákkal. - tűzöm hozzá, hiszen így van. Nem szoktam túl gyakran keresni másoknak a társaságát, így ilyen szempontból nem vagyok túl jó eligazító. Ha a házvezetők kicsit is törődnek az emberek kiválasztásával, akkor lesz felsőbb és alsóbb éves is. A kérdésre kicsit megvonom a vállam. Néhány pillanatig úgy tűnik, hogy ez a vállvonás minden válaszom, de aztán lassan felé fordítom a pillantásaimat. - Nem indokolta meg, de minden bizonnyal azért választott engem, hogy kényszerítsen a kapcsolatszerzésre. - mondom, szinte tárgyilagosan megítélve, hogy egyáltalán nem vagyok barátkozós, és sejtetve, hogy ez nem az első alkalom. Nagyon ritkán kaptam bármilyen feladatot, amit egyedül végezhetek el, még a büntetőmunkáimon is másokkal kell dolgoznom. Ezzel valójában azt hiszik, hogy segítenek, de jó néhányszor csak még jobban felmérgesít, hogy rám akarnak erőltetni valami olyat, amit nem akarok. De akkor se jelzem a nem tetszésem, mert akkor még tovább tart a szenvedés. - Hugrabug, hetedik évfolyam, fogalmam sincs, hogy mire fogok szakosodni, ha egyáltalán tovább tanulok. Azt hiszem egyikhez sincs egy csöppnyi affinitásom se. - vallom be, de nincs a hangomban se kétségbeesés, se semmi negatív érzelem, inkább csak beletörődöttség. Nem értek semmihez, amihez értek az pedig abból fakad, hogy mugli származású vagyok, persze, hogy rámtapad a mugliismeret.
Eddig egészen jól állok, ha a másik három is ilyen kedves, és készséges, alig egy-két nap elég lesz ahhoz, hogy ismét belakjam a birtokot, a kastélyt. Végtére is ők vannak otthon, míg én még vendég vagyok, ám ennek gyorsan meg kell változnia. Dumbledore legalább egy évre felvett, tehát nem sok esély van arra, hogy gyorsan visszakapjam a jelvényemet a minisztériumban. Azt hiszem le is mondhatok arról, hogy ismét auror leszek. A Roxfort egykor az otthonom volt, s most ide térhettem vissza menedékért. Még mindig jobb, mintha állástalan, magányos lélek volnék. Mondjuk így sem könnyű velem kijönni, túlságosan elvakult, maximalista alkat vagyok, talán ennek a levét ittam meg azzal, hogy nem érdekelt semmi más, csakis az, hogy kérlelhetetlenül elérjem a célomat. - Azt hiszem a Miss Halifax a helyén való. – Nem akarom ezzel megbántani, McGalagony egyértelművé tette, hogy a felnőttek táborát erősítem, és ha nem viselkedek komolyan, nem várhatok tiszteletet sem. Engem ez utóbbi hidegen hagy, ám nem akarom összerúgni a port már az első napon az igazgatóhelyettessel, jól viselem magam, teszem, amiért idejöttem. - Nem csak az egyetemisták miatt Megan. A Roxfort mindig is komoly célpont volt. Stratégiai terület, amelyet szívesen foglalták volna el a sötét hatalmak. Vagy a kincsei miatt, vagy mert jól védhető. Végső soron itt tanul a jövő nemzedéke, akit bármilyen hatalomvágyó szervezet maga mögé csatolna. S így, hogy kijárhatnak az egyetemisták, nagyon veszélyes. Nem akarok diktatórikus szabályokat javasolni az igazgatótanácsnak, de hogy komolyabb szigorra lesz szükség, az egészen biztos. – Lehet, hogy fiatal kislánynak tűnök, ám a gondolataim nagyon is komolyak, elképzelhető, hogy a hugrabugosnak akár rémisztőek is lehetnek. Valahol ez is a cél, hogy ha már itt kaptam felkérést, akkor mindent megtegyek azért, hogy a hasznára váljak a roxfortnak. Nem cél, hogy szeressenek, az sosem szerepelt a terveim között. – És rólad mit kell tudni? Mit gondolsz, miért javasolt a házvezetőd? – Lépdelünk fel lassacskán a nagyterem irányába, ha minden igaz, akkor mostanság tömve lesz, nem tudom, hogyan fogunk beszélgetni a hangzavarban.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-10-01, 10:28
Ariadné Halifax
Egészen normálisnak tűnik ez a lány... vagy nő, csak azt nem értem még mindig, hogy pontosan miért van itt. Nem veszek részt az iskola életében, se a világ életében - bár ez így elég csúnyán hangzik - így nem tudom, hogy mi okolt egy új személyzeti tagot. - A vacsorára hosszú idő van, mióta egyetemmel is bűvölt az iskola a diákok órái és szakkörei össze-vissza vannak beosztva, és mindenki más időben ér rá. Mindenki akkor megy le, amikor megéhezik, egészen... nyolcig, azt hiszem. Nem azért nem tudom, mert olyan korán fekszem le mindig, inkább azért, mert olyan ritkán eszem. Kissé látszik a ruházatom alatt is, hogy túlságosan vékony vagyok, és hogy ez nem a normális állapot. Zörögnek a csontjaim, mondhatni. Arról valóban fogalmam se volt, hogy tegezni vagy magázni kéne Ariadnét, így kicsit megnyugodva biccentek. - Köszönöm. És Ariadné vagy Miss Halifax? - toldom hozzá, ha már megbeszéljük tudjam ezt is. Mikor feláll lassan megindulok, éppen csak egy fél lépéssel előtte, nem mintha nagyon kellene az ajtót mutatni. - Tehát az egyetemisták miatt van itt? Mi más veszély fenyegetne minket itt? - bukik ki belőlem a kérdés halkan, miközben a jobb szemöldököm kérdőn felemelkedik. Ahogy mondtam, jelenleg semmilyen fenyegetésről fogalmam sincsen. Mikor kiérünk a folyosókra és a lépcsőkhöz, akkor nem arra indulok el, amerre általában szoktak a diákok, hanem egy jóval néptelenebb, mondhatni titkos folyosón. Rengeteg időt töltöttem magányos bolyongással ezek között a falak között, és ezt McGalagony és Bimba is pontosan tudja. Talán ezért lettem én kijelölve? A folyosók és a járatok miatt?
Nem várom tőle, hogy jó képet vágjon a feladathoz, amire nyilvánvalóan kijelölték. Nem kértem, hogy ő legyen az egyik, aki majd körbevezet, betekintést ad az újdonságokba, hogy felnőttként ne kövessek valami kapitális bakit. McGalagony ugyan körbevezetett, ám olyan szinten tőmondatokban beszélt szokásához híven, hogy nem is nagyon faggattam, inkább a diákokra hagyatkozom. Cseppet sem zavar, hogy a lány letegez, a tiszteletet meg lehet adni tegezéssel is, ráadásul csak mert nálam kimaradt az egyetem, nem fogok magamra valami tanárként gondolni. Auror vagyok, még ha el is vették a jelvényemet, azért jöttem, hogy segítsek. - Ilyen korán vacsoráztok? Nahát.. Este tízig biztosan éhenhalnék. – Húzom fel a szemöldökömet. Aki éjszakai bagoly, és nem figyel a takarodóra, minden bizonnyal még egy étkezést be kell, hogy iktasson. Előnyben az egyetemisták, hiszen ők kimászkálhatnak a hálókörletből éjnek évadján is, bezzeg a kisdiákok korgó gyomorral kell, hogy megvárják a reggelt, ha csak nem jár arra egy jótékony házimanó, aki felhoz valami szendvicset, vagy süteményt. - Nyugodtan tegezz, ha eddig nem sikerült volna eldönteni. Legyen akkor a nagyterem, bár arra emlékszem, de hátha van ott újdonság. – Állok fel, és cseppet sem zavar, hogy ennyire antiszociális benyomást kelt. Nem az én tisztem feloldani a nyomást, amelyet attól érez, hogy valamit meg kell tennie. - Ahogyan engem sem. Elég, ha általánosságban beszélsz arról, amiről gondolod, aztán majd a többiek is biztosan hozzátesznek. Nekem egy fontos. Felszámolni azokat a lehetőségeket, amelyek oda vezethetnek, hogy bajotok esik. A Tiltott Rengeteg tele van ilyesmivel, na és persze a legtöbb egyetemista ki tudja, hogy mit hoz magával a külvilágból. – Kissé megrázom a fejemet, és várom, hogy elinduljunk a nagyterem felé. Végülis ha most bekapok pár falatot, a közel éjféli lefekvésem előtt még vacsorázhatok másodszor is. Amilyen sokat mozgok, meg sem árt a dupla vacsora.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-09-22, 17:54
Egyáltalán nem tudatosul, hogy vélaszármazékkal van dolgom, mivel általában minden kötelező feladatot nyűgösen élek meg, nem számít, hogy a másik irigylésre méltóan szép-e vagy sem. Amúgy sem az, egy kicsit sem, gondolom magamban és kicsit kihúzom magam, önkéntelenül. - Igen, én voltnék. Természetesen nem okollak, csak őszintén mondom, fogalmam sincs Bimba professzorasszony mit is vár tőlem. Mutassam meg a mindennapi életet? - kérdezem, szinte költőien, hiszen fogalmam sincs, hogy a tanárok ezzel mire gondolhattak. Az órára pillantok, majd kissé elgondolkozom. - Hétfő van, öt óra, ilyenkor az egyetlen roxforti esemény a vacsorán kívül Flitwick professzor énekkari szakköre... Én inkább a vacsorát választanám... - toldom hozzá, ugyanis kiver a víz attól, hogy az iskolában lényegében az egyetlen művészeti ág, ami így fel van kapva, az a kórus. Magas hangon jajveszékelő libák gyülekezete. Nem a zenével van problémám, csak azzal, hogy eközben még egyetlen diákot se láttam, aki esetleg bármi érdeklődést mutatott volna a képzőművészet irányában, egy "jaj, de szép"-en kívül. Persze a szobatársam Lena mindig lelkes és mindig el van ájulva, de nem is arról van szó, hogy én akarnék középpontba kerülni, csak azokat a semmitmondó gregorián-szintű dalokat sekélyesnek tartom. Van egy olyan balsejtelmem, hogy kóruspróba látogatás lesz akkor is a program, de hátha kiderül, hogy valami egészen másra lenne kíváncsi ez a lány. Azaz nő. Bár inkább lány. Én se vagyok magas, de ő majdnem tíz centivel alacsonyabb, azért ez kicsit meglepő. - Nem tájékoztattak valami részletesen, lényegében a nevét, a helyet és az időpontot tudom, hogy itt kell lennem. - vallom be, és kissé megvonom a vállam. Nem teszem hozzá, hogy azért lehetett ilyen fukar az elutasításom, mert egyetlen hét alatt három tantárgy óráján kaptam pontlevonást a hanyagságom miatt. Hetedikes vagyok, de olyan random módon vettem fel a tantárgyaimat, hogy lényegében egyik sem köti le a figyelmemet. Az egyetlen ami érdekel, hogy Nina vajon él e vagy már rég halott... A hosszú gondolatmenet lefut a fejemben egy pillanat alatt és fájdalom ül ki az arcomra, ahogy elpillantok a falak felé. Éppenséggel semmi érdekes nincs a falon egy faliújságon kívül, én még is meredten bámulom.
Lassacskán kezd ürülni a társalgó, ám Megan még nem mutatkozott. Beakasztom az ujjamat a nyakamban viselt gyűrűbe, és unottan lapozgatom az alapképzésről szóló könyvet. Az egyik része nyilvánvaló, kisgyermekeknek való, úgyis tudom az itteni dolgokat. A másik fele meg ilyen minisztériumi szaknyelv, szinte jogi, amit sosem fogok felfogni. Auror voltam, évekig voltam ott alkalmazott, igyekeztem az ilyen körbaglyokat figyelmen kívül hagyni. Én másféleképpen vagyok konzervatív. Elkapom a bűnösöket, felesleges mindent megszabályozni, így abban reménykedek, hogy rá tudom bírni Megant, vagy a másik hármat, hogy ha majd vizsgáznom kell ebből, akkor segítenek. Mivel én magam felnőtt vagyok, már nincsen vizsgabiztos, vagy tanár, aki vizsgáztasson, csak egy üres terembe kell bemennem, ahol ott lesz a vizsgalap, amit ki kell töltenem. Nem vihetek be pergament, vagy egyéb mágikus segédeszközt. Ám többször átnéztem a vizsgaszabályzatot, az nem zárja ki, hogy a felnőtt vizsgázó magával vigyen egy vagy több segítőt. Szépen megválaszolják nekem a kérdéseket, én pedig tudok az értelmes, biztonsági feladatokra koncentrálni. Azon kapom magamat, hogy valaki figyel. Ezt ki szoktam szúrni. Azért teszi a lány, mert számára is antipatikus lennék, mint véla? Sosem fogom tudni kiírtani a felém áramló ellenérzéseket. Csak elviselhetem. Vagy mégis ő lenne Megan? Becsukom a könyvet, bennehagyva az ujjaimat, hogy ha mégis tovább olvasok, tudjam, hogy hol tartottam. Abbahagyom a gyűrűm masszírozását is, és megvárom, hogy odaérjen hozzám, leteszem a lábaimat is a padlóra. A halvány mosolyt komoly pillantással viszonzom, ha jól figyel, még egy sóhajt is kihallhat a megszólalásomból. - Az vagyok. Megan Smith? Szögezzük le, nem én akartam ezt rád erőltetni, csak kaptalak, meg a többieket is. Leülsz? Vagy megyünk valahova? – Most már végérvényesen becsukom a könyvet, és a hónom alá csapva felemelkedek. Bár én vagyok a felnőtt, most rá vagyok hagyatkozva.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-09-18, 17:12
Ariadne Halifax... Bár lenne bármi fogalmam, hogy kit kell keresnem. Az iskola felét, vagy inkább a háromnegyedét nem ismerem, így kizárásos alapon se tudok tippelni, hogy ki nem diák. McGalagony professzor asszony fogalmam sincs miért éppen engem választott, ha valakinek segítség kell, de nem nagyon volt választásom. Azok a pengevékony ajkak és szikrázó szemek egy "De tanárnő én..." akadékoskodás után a torkomra forrasztották a szót. Nem is tudom kinek van bátorsága ahhoz, hogy vele szájaljon. Mindegy is, biztos azért választott engem, mert büntetőmunka osztogatásával semmire nem ment de valahogy csak meg akar büntetni, hogy nem készülök az óráira. Mondjuk az elég büntetés lenne, ha meghúzna, de azt hiszem mindent tud rólam és sajnál. Ez a legrosszabb, könyörületből és szánalomból engedni az elvárásokból. Persze, ha megkérdezném, akkor bizonyára tagadná a dolgot, de legkevésbé sincs kedvem a magánéletemről beszélni egy tanárral. Viselem az iskolai talárt, de nincs összekapcsolva, összehúzva, alatta sima barna póló és farmernadrág látszik ki. Nem vagyunk órán, a talár hordás meg amúgy is olyan divatjamúlt. Nem mintha érdekelne a divat, a lényeg, hogy nem érzem magam benne kényelmesen. Már vagy fél órája ülök a társalgóban, amikor feltűnik, hogy néhányan felállnak, néhányan összeverődnek, de egy alak egy helyben marad. Vicc. Annyinak néz ki, mint én, és neki kéne segítenem? Na jó, ha muszáj hát muszáj. Először csak bámulom, kissé megdöntött fejjel, és amikor úgy tűnik, hogy megérezte, hogy figyelem, felállok és odamegyek az asztalához, a csípőmmel nekitámaszkodva megállok. Egy nagyon halvány mosolyt erőltetek az arcomra, végül is nem vétett ellenem semmit, nem ő kért név szerint, hogy a szakomról én legyek, aki eligazítja, igaz? - Ariadne Halifax?
Ariadne Halifax
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-09-18, 10:46
Na ez érdekes lesz. Nem gondoltam volna, hogy McGalagony visszaküld valami alapképzésre. Hét évig koptattam itt annak idején a Roxfort padjait, és most úgy kezelnek, mintha valami kisdiák lennék. Na nem szó szerint, hiszen nem cél, hogy megtanuljak ismét varázsolni. Inkább a napi életben való eligazodásról van szó. Csak három hét, legalábbis az igazgatóhelyettes szerint. Bejárni olykor egy-egy órára megfigyelőként, és mellém ad néhány diákot is. Lényegében a vezetőjük leszek, ők pedig a segédeim, de valójában az a lényeg, hogy ne tévedjek el, és tisztában legyek vele, milyen is a Roxfort élete. Elvileg mind a négy fel fog keresni, még csak az egyikükről tudok név szerint, Megan Smith a hugrabugból. Ponoma azt mondta, hogy a diáktársalgóban csüccsenjek le, ő meg tájékoztatja Megant, hogy időnként csapódjon majd mellém, és vezessen be a dolgokba legjobb tudása szerint. Ez már önmagában is érdekes, Bimba is egykor a tanárom volt, most meg tegezhetem, és a keresztnevén szólíthatom. Na igen, McGalagonynál ez fel sem merült volna. Nézett volna nagyokat, ha le Minervázom. Megan még nem ismer engem, talán csak a nevemet tudja. Én sem tudom hogy néz ki, de csak megtaláljuk egymást. Mehettem volna eleve a Hugrabug klubhelységbe, már felnőtt vagyok, mindenhova van bejárásom, ám egykori Hollóhátasként nem akartam volna szentségtörést elkövetni azzal, hogy másvalaki hálókörleteibe mászok be. Aki Hollóhátas volt, az mindig az is marad. Így hát piros karigánomban, és fehér blúzomba öltözve ücsörgök, olvasgatom az egyik gyorstalpalós könyvet, amit kifejezetten felnőtteknek írt Bathilda Bircsók, amolyan alapképzés, kihagyva belőle a sallangokat. Tudom, hogy rémesen fiatalnak nézek ki, a minisztériumban sokszor nem is vettek komolyan, amíg el nem jutottam a sötét varázslók elleni csúcsperig. Igaz, hogy közben mindenkit elveszítettem, aki fontos volt, de többségükkel leszámoltam. És most itt vagyok. Felnézek olykor, látok időnként ki és bejönni diákokat, de egyiküket sem gondolnám Megannak. Vagy már el is kerültük egymást? Felhúzom a lábamat, de annyira még lelóg, hogy a cipőm ne koszolja be a kárpitot.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-07-01, 06:04
Chance & Thalia
Sosem értettem, hogy az emberek miért nem érzékelték, ha nem kívánatos személyek. Tényleg nem értettem, pedig én mindig felhívtam rá a figyelmüket, hogy a hátam közepére nem kívánom őket, de ez a gyerek… Belemászott az aurámba. Mit hitt? Hogy majd szépen elbarátkozunk? Nem voltam az a barátkozó típus, ebben a világban nem. Elég csalódás ért ebben a világban, nem volt kedvem még ahhoz, hogy az „itteni barátaim” is eláruljanak. Inkább utáltam és megvetettem mindenkit, mert az sokkal egyszerűbb volt. ‒ Ennek ellenére, sikerült ‒ fontam össze a karjaimat. Engem amúgy is könnyű volt felhergelni, de nem, nem voltam idegbeteg. Pusztán mindenki irritált, aki azt gondolta, hogy a varázsvilág milyen szuper hely volt. ‒ Nos, elég rossz kedvem van, szóval nem éri meg zavarni ‒ ciccentettem, majd csak a szememet forgattam, amikor a csajozást tagadta. ‒ Szerintem is lapozzunk, unom a témát ‒ legyintettem. Minél előbb magamra akartam maradni a rajzaimmal. Nem is értem miért jöttem ide, ja, igen, szerettem első kézből értesülni a legújabb pletykákról. ‒ Talán még nem az enyém, de ha akarnám, felvásároltathatnám apámmal az egész kócerájt. ‒ Talán enyhe túlzással jelentettem ki mindezt, de azért nem kicsit utaltam arra, hogy nem vagyok egy csóró senkiházi, hanem igenis vagyonos családból származom. ‒ Nos, megvolt a kockázata, de a többség nem olyan elvetemült, hogy egyáltalán a közelembe merjen jönni. Ezek szerint te még nem hallottál a bűbájos természetemről, hát, tessék, itt vagyok ‒ mutattam végig magamon, mert nem akartam elhinni, hogy az alsóbb évesek nem pofáztak rólam, hogy mindig csesztetem őket. Mondjuk, az idősebbeknek is lazán nekiugrottam, ha úgy tartotta a kedvem. Fújtatva felszusszantok, amikor elkapja a párnát, kedvem támadt volna még jó párat hozzávágni, vagy valami súlyosabb tárgyat széttörni a fején. ‒ Nem akarok párnacsatázni, szimplán finoman felhívtam a figyelmedet arra, hogy azt a párnát hosszú ideig az arcodra lehetne szorítani, és még egy idegesítő emberrel kevesebb lenne a világon ‒ vágtam vissza, figyelmen kívül hagyva azt a részt, hogy veszítenék. Sosem sem veszítek, pont azért, mert csalok. Időközben sikerült lenyugtatnom magam, a természetem olyan változó, mint a háborgó óceán, egyszer ilyen, egyszer olyan. Épp ezért vágták már páran a fejemhez, hogy velem nem lehet rendesen beszélgetni, és ebben kivételesen igazuk is volt. ‒ Hülye vagy? Miért rontanám el a forró csokimat chiliporral? ‒ pillantottam rá elhűlve, nem az úgy volt tökéletes, ahogy kézhez kaptam. Nem szerettem ilyen vackokat beledobálni, legfeljebb csak fahéjjal ittam még meg. Gyilkos pillantásokat vetettem rá, amikor közelebb ült. Mit is mondott arról, hogy nem mászik bele az aurámba? Öt méter távolság, ember! Öt méter. Az meg nem izgatott, hogy mennyire lesokkolhatott, amikor fújkálás helyett egyből beleittam az italomba. Nem voltam puhány, hozzászoktattam már magam a nagyon hideg, vagy nagyon forró dolgokhoz, ez már meg se kottyant. ‒Hah, már majdnem felkerültél rá. Egyedül a forró csoki mentett meg eddig ‒ horkantottam fel, majd a kérésére hanyagul az ölébe dobtam a vázlatfüzetet. Nem becsültem meg annyira a munkáimat, mint amennyire a szüleim szerint kellett volna. Nem voltam tehetséges benne, akkor meg minek kellett volna büszkének lennem rájuk? ‒ Szánalmasak… ‒ húztam el a számat a haverjai kesergő ivászata kapcsán. Azért legalább annyi tartásuk lehetett volna, hogy egy hülye meccs miatt nem isszák le magukat. ‒ Aha, nem tartasz a falkával, inkább önmagadban romantikázol? Hát, ez csodás… Én utálom a csillaghullásokat. Szerintem gyomorforgatóan közhelyes és nyálas ‒ fintorogtam, majd kortyoltam egy keveset a bögrémből. ‒ Motort? ‒ pillantottam rá érdeklődve, elvégre, ebben a kicseszett világban ritkán hallani ezt a szót, sőt, kifejezetten ritkán emlegetnek mugli holmikat. Most az egyszer igazán kíváncsivá tett, hogy milyen motorról beszélt. ‒ Olyan rendes motor motorra gondolsz, vagy valami varázsvilágbeli ketyerére? ‒ faggattam, mert ha nem volt mugli motor, akkor már annyira nem is érdekelt a dolog.
Sosem vártam el, hogy mindenki ugyanolyan barátságos legyen. Nem lehetünk egyformák. No meg én sem vagyok egy profi társalgó, valahogy nem volt rá igényem. A bátyám példájából kiindulva félek, hogy valami hasonló sors vár rám, hogy mindent feláldozok másokért, és nekem nem lesz életem, ezért is próbálok manapság egy kicsit több időt emberek között tölteni, és nem megtartani a távolságot, amellyel ugyan komoly látványmágus lehetek, de mások igényei szerint élek. Nem, nem nekem kell lennem a showmannek lennem, hanem egynek közülük. Ezért aztán észre sem veszem, hogy Thalia igen mogorván akar elküldeni, egyébként sem azért jöttem, hogy zavarjam, már megyek is, igaz, csak az ablakig, hogy kitárjam, és megnézzem a csillghullást. - Erre semmi szükség, nem akartalak felhúzni. Csak érdeklődtem, de ha pocsék a kedved, miért zavarnék? Nem csajozni akartam, de ha ebből meg azt hozod ki, hogy nem lennél jó nekem, akkor nem tudok rá mit mondani. Egyezzünk ki abban, hogy lapozzunk. – Már nem vigyorgok, csupán apró mosoly táncol a szám szélén, amolyan flegma vállvonás kíséretében vezetem fel a témaváltást. Nem tisztem arról faggatni, hogy miért ilyen, egyszerűen csak elfogadom, még ha ő meg is akar engem változtatni. Felesleges, nem szükséges társalognunk, amúgy is ezt szeretné. Mégis meglepődök, amikor ennek ellenére mégiscsak válaszol. - Nem másztam bele az aurádba, azt azért észrevetted volna. A társalgó nem a tiéd, és ha ide jöttél, bizony meg volt a kockázata, hogy összefutsz valakivel. – Mintha valami kis királylány lenne, aki tényleg magas lóról beszél, és úgy integet nekem, mintha minimum valami házimanó lennék. A párna elől nem is kérdés, hogy valaki kitérne, én viszont őrző voltam évekig a kviddicscsapatban, ezért kinyújtva az ujjaimat, a tenyerembe zárom, majd a mellkasomhoz húzom, mintha a kvaff lenne. Aztán a bal kezembe veszem, és lendítem, de csak ijesztgetek, nem dobom a lányra, még csak meg sem csapom vele. - Nem játék, de máris párnacsatázni akarsz? Na abban tényleg veszítenél. – Jegyzem meg pajkos mosollyal. Már csak azért is, mert ha ez egy játék, már előre eldöntötte, és levezette magában, hogy én itt eleve vesztes vagyok. Miután a kijelentésemmel biztosan megint kiakasztom, leteszem mellé a párnát, és sarkon fordulva sietek el, de a vállam felett még visszanézek rá, amolyan tűnődő szemvillanással. Valaki biztosan felidegesítette már bőven előttem, és most adja ki a mérgét. Nem sokkal később visszatérek a csokijával, és némi istrukcióval, fel sem merül, hogy megsértődjek a lekezelésén. Érdeklődve csusszan fel a szemöldököm, amikor még meg is köszöni. - Szívesen. Hoztam mellé chiliport is, ha úgy véled, hogy kell valami plusz. – Én magam szisszenek fel, amikor fújás nélkül iszik bele, ez biztosan halálos, de lehet, hogy csak engem akar elijeszteni. Jesszus... A közelbe ülök le, amolyan köztes távolságban, hogy még halljam, hogy mit mond, de annyira távol, hogy ne nyafogjon, hogy ismét a közelében vagyok. A saját teámat fújkálom, és csak aprókat kortyolgatok, vele ellentétben ugyanis én nem szándékozom leégetni a belső rendszert, azt meg úgysem tudnám elérni, hogy megijedjen tőlem. - Akkor igazán közel állok hozzá, hogy én is felkerüljek a listára. Megnézhetem a füzetedet? – Nem lépek közelebb, főleg nem akarok odahajolni, mert még a képembe löttyinti a forró csokit, és hát égett arccal a gyenguszon feküdni nem lehet túl mámorító. – Nem volt kedvem a meccs miatt sajnálkozni a többiekkel, ők most Vadkanoznak, én maradtam, és jobb híjján megnézem a csillaghullást, mára várható. A motort is bepöccinthetném, hogy magasabbról lássam, de mára már elég volt a levegőben való repkedésből.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-05-19, 01:16
Chance & Thalia
Néha nem értettem, hogy az emberek mit akartak, vagy mit is vártak tőlem. Nem voltam egy barátságos ember, elég volt az arcomra nézni, hogy ezt tudják. Talán sugárzott belőlem a kedvesség és a báj? Nem. Hát, akkor meg miért talált meg magának minden szocializálódni vágyó idióta? Felvontam a szemöldökömet a mosolygására, megfordult a fejemben, hogy a vázlatfüzetemmel törlöm le azt a vigyort a képéről, de végül nem tettem meg. Csupán egy ingerült szusszantás kíséretében feleltem neki. ‒ Ó, tudnék ennél durvábban is beszólni, de ne akard, hogy eldurranjon az agyam… ‒ morogtam, miközben a ceruzám hegyét kezdtem fixírozni. Vajon ha a kezébe döftem volna, azzal mekkora fájdalmat okoztam volna neki? Idegesítettek a reakciói és a válaszai, nem szoktam hozzá, hogy visszaszóltak nekem. Nagyon kevés bátor ember volt, aki meg merte kockáztatni, hogy kicsináljam lelkileg. Talán be akart állni a sorba? ‒ Már bocs, de nem én másztam bele az aurádba, nem is kerestem a társaságodat, szóval ez egy gyenge próbálkozás volt ‒ böktem felé a ceruzával fenyegetően. Hiszen én nem akartam vele dumálni, teára sem vágytam, ő volt az, aki valamilyen oknál kifolyólag naivan azt hitte, igényt tartok mások társaságára. ‒ Nos, nem kérek, elmehetsz ‒ intettem, nagyjából annyi sznobizmus volt abban a mozdulatomban, hogy még a királyi családi is irigykedve tekintett volna rám, és könyörögtek volna nekem, hogy tanítsam őket. A sakkal kapcsolatos szavaira csak felhorkantottam, de nem reagáltam le érdemben. Nem akartam megtanulni azt az unalmas játékot, bár alkalom adtán szívesen ráborítottam volna valakire azt a táblát. ‒ Ó, tényleg? ‒ pillantottam rá szkeptikusan. Elvégre, ha nem akart volna megzavarni, akkor hagyott volna békésen rajzolgatni, és nem fárasztott volna a fölényes stílusával. ‒ Nos, nem akartam, és nem is tervezek ‒ feleltem dacosan, majd arra, hogy győzött volna, kirántottam egy díszpárnát a hátam mögül, és felé hajítottam. ‒ Ez nem egy játék ‒ sziszegtem dühösen. Vagy, ha ő ezt annak tartotta, akkor megmutathattam volna, hogy én miként szoktam játszani. Kezdhettem volna mondjuk azzal, hogy alaposan seggbe rúgom. ‒ Mi más lett volna? ‒ rándítottam meg a vállamat hanyagul, majd ördögien elvigyorodtam. ‒ Nos, az önbizalmammal sose volt hiány, ellenben a nyakamon csüngő emberekkel igen ‒ pillantottam rá sejtelmesen, utalva arra, hogy jelen pillanatban nem kívánatos személy volt az életemben. A szeszélyességemet az is jól mutatta, hogy nem sokkal később beletörődtem abba, hogy úgyis halálra fog idegelni, ha pedig már az idegeimen tervezett táncolni, akkor azt a forró csokit igenis megérdemeltem. Feljebb ültem a kanapén, és amíg ő szöszmötölt, én folytattam a rajzolást. Amikor visszajött, kérdés nélkül lekaptam a tálcáról a bögrét. Habár forró volt, mégis a kezemben szorongattam a bögrét, és mélyen magamba szívtam az illatát. ‒ Kösz ‒ tettem hozzá, miután belekortyoltam a forró csokiba, ugyan, hiányzott belőle a mandula, de nem volt rossz. Arról nem is beszélve, hogy megint szétégettem a számat, de már egészen jól bírtam a forró italok legyűrését, ez sem fogott ki rajtam. ‒ Karikatúrákat rajzolok unalmamban. A tanáraimról, a háztársaimról meg úgy mindenkiről, aki az utálatos személyek között szerepel. Most például a vén McGalát rajzolom, mert hozzá volt kedvem ‒ húztam el a számat, megint kortyoltam egy keveset, aztán letettem a bögrét a közeli asztalra, fogtam a radíromat, és javítgatni kezdtem a félkész művet. ‒ És te? ‒ kérdeztem röviden és tömören, hogy mégis mi a francot keresett itt, azonkívül, hogy igyekezett az agyamra menni.
Nem várom el egy idegen lánytól, hogy egyből jókedvűen üdvözöljön, s nem szándékozom belemászni az aurájába, főleg ha ennyire negatív. Tulajdonképpen nem is negatív, számomra semleges, hiszen nem ismerem, így nem is fogom magamra venni azt, hogy mennyire epésen válaszol, ám úgy tűnik, hogy felbőszítem mindazzal, hogy nem omlok össze a reakciójától. De hogy vigyorognék? Dehogy. Csupán halvány, lágy mosolyt vetek rá, én aztán nem szoktam senkinek sem keresztbetenni, csupán egy alap udvariasságot próbáltam eszközölni, lévén nem kenyerem kifejezetten a társalgás, úgy gondoltam, hogy ennyit mégiscsak megérdemel. - Oh, sajnálom, de tényleg, hogy nem érted el a kívánt hatást, legközelebb igyekszem ténylegesen megsértődni. – Döntöm oldalra a fejemet, piszkosszőke tincseim a ritka hajvágásnak köszönhetően követve a nyakam mozgását előreomlanak, muszáj kisöpörnöm a pillantásomból. Beillesztem a hüvelykujjaimat a nadrág első zsebeibe, és érdeklődve meresztem a szememet, most vitatkozni akar? - Komolyan? Nem volt szándékomban. Csak érdeklődtem, hogy ha már rontjuk egymás légterét, és amúgy is hozok teát, te kérsz-e. – Visszatér a pajkos mosoly, a leányzó tényleg nagyon rossz passzban lehet. Ha így volna, nem vagyok egy kifejezetten empatikus alkat, ha nem a bátyámról van szó, ezért elpályázok majd, és kihagyom a csillaghullásos estét. – Véletlenül se. Ha te se tudsz, akkor ez jó kör volt, ugye? Ha mégis úgy döntenél, hogy ezen változtassunk, akkor csak szólnod kell. – Már éppen indulnék el a manókonyha felé, amikor a lány még utánam szól, kifejezetten epés stílusban, ezen már csak elnyomom a nevetést, nem őt nevetem ki, csak a helyzet komikus, hogy olyan szálakat akar elvarrni, amik nem is léteztek. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy vadidegent kérdezzek meg a házimról. Ha felmerülne, hogy nem boldogulok, minimum egy szaktárshoz fordulok. – Nem akartalak megzavarni, és még most sem célom. Az elmélyült foglalatosság közben is lehet szünetet tartani. Mivel már most rád erőltettem, hiszen szánsz rá időt, hogy engem kioktass, úgy tűnik akaratlanul is győztem. – Biztos vagyok benne, hogy ezt sem fogja szó nélkül hagyni, nem olyan típusnak tűnik, aki akárcsak egy kicsit is hagyja magát bármiben alárendelni. Macskamód kitágulnak a pupilláim, és itt már szó szerint megtorpanok, meghagyva a távolságot a konyha felé, és megfordulok a sarkamon balettozva. – Csajozós dumaa? Hát köszi. Megtisztelsz, hogy kinézed belőlem, hogy ilyesmivel próbálkoznék, másrészt egészséges önbizalomra vall, hogy úgy gondolod; tetszenél. Nem vitatkozom, mindketten visszaigazolást nyertünk. – Sután megvonom a vállamat, hogy mekkora itt az egó, hogy csak azért mehetek oda hozzá, hogy beudvaroljam magamat a rideg Hókirálynő szívbe.. Hümm.. Érdekes lányka. – Okééé... akkor jön a forrócsoki. – Direkt nem nevetek a képébe, hogy na ugye, hogy ugye? Valahogy úgy tartom, hogy befelé fordulónak se születik az ember, én is az vagyok, mert nem szokásom senki felé nyitni, ez most egy ilyen kivétel volt az udvariasság jegyében, de nagyon úgy fest, hogy a csajszi még epésen le is rugdalja magáról mindazt, aki csak hozzá szólni mer. Elsietek, hogy egy perc múlva térjek vissza a tálcával, amit a saját fekete teám mellett egy nagy bögre forró csoki is gőzölög, mellette külön kis tálkában chilipor, valahogy kinézem a hölgyből, hogy beleszórja az egészet, hogy még intenzívebb legyen. Megállok előtte, hogy le tudja venni. – Parancsolj. Tényleg forró, vigyázz, amikor leveszed. És miben zavartalak meg, ha szabad tudni? – Kérdezem, hiszen nem hajoltam oda, hogy megnézzem, mit is írkál, vagy rajzol éppen.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-05-15, 01:47
Chance & Thalia
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jókedvemben találtak ma az emberek. Pedig semmi okom nem volt arra, hogy ingerlékeny legyek, legfeljebb az, hogy bal lábbal keltem fel, és a fejem fölött lebegett a beadandó veszélye is, amire egyelőre magasról tettem. Majd, ahogy szoktam, az utolsó pillanatban összecsapok valamit, aztán viszontlátásra. Eddig a tanár még úgyse adott Várakozáson felülinél rosszabbat, azonnal meg bőven boldog voltam. Habár értelmes társaságra vágytam, az nem jelentette azt, hogy akárki zaklasson engem. Különben is, McGalagony karikatúrája ezerszer fontosabb volt bármilyen idegennél, hiszen most az egyszer volt is kedvem rajzolni. Ez pedig tényleg ritkán adatott meg. Ne csodálkozzon hát az ismeretlen srác se, aki az aurámba mászott, hogy nem kapott szívélyesebb fogadtatást. Nem is értettem, hogy mi a francnak vigyorgott, közel álltam ahhoz, hogy hozzávágjak egy díszpárnát, de csak azért nem tettem meg, mert már kényelmesen elhelyezkedtem. Helyette felvont szemöldökkel pillantottam rá. ‒ Neked mi a franc bajod van? Most küldtelek el a francba, te meg itt vigyorogsz? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, ez is azt bizonyította, hogy a pasik furán voltak összerakva. ‒ Én meg mindjárt sírva fakadok, mert a visszaszólásoddal a lelkembe gázoltál ‒ pillantottam rá komoran, majd folytattam a karikatúrámat. Nem vettem komolyan a srácot, senkit nem tudtam komolyan venni. ‒ Ó, igazán? Most essek mély depresszióba, hogy nem tudsz sakkozni? ‒ sandítottam fel rá. Én se tudtam, nem is érdekelt az a játék. Unalmasnak és monotonnak találtam, inkább tespedtem volna a tévé előtt, minthogy azzal játsszak. Azonban már-már sértésnek vettem, hogy azt feltételezte, hogy nem tudnék segíteni a házijában. ‒ Vagy csak nem akarok ‒ jegyeztem meg szárazan, hiszen nem voltam hülye, szimplán csak lusta. Ettől még nem kellett alábecsülni a képességeimet. ‒ Költői kérdés: Ha láttad, hogy elmélyülten foglalkozom valamivel, akkor minek zavartál meg? Azt hitted, hogy majd kedvesen mosolyogva fogadlak? Hát nem. Nem olyan csaj vagyok ‒ ültem fel, hogy aztán rideg pillantásokkal kísérve közöljem vele a csúf igazságot: gyűlölöm, ha megzavarnak. A kérdésére némileg erőltetetten felnevettem. ‒ Ez valami rossz csajozós duma akar lenni? Mert elég szánalmas próbálkozás ‒ kérdeztem, miközben igyekeztem visszafogni a röhögésemet. Nem voltam egy aranyos személyiség, aki egy kicsit is ismert, tudta rólam. Aki így elviselt, az előtt le a kalappal, aki meg nem, hát így járt. Halkan felsóhajtottam, és visszatértem a rajzomhoz. Talán fél percig meg sem szólaltam, csak is később jegyeztem meg: ‒ Egyébként nem szeretem a teát. Se a töklevet. Kávézni szoktam, vagy forró csokit iszom ‒ mondtam csak úgy mellékesen, valamivel normálisabb hangszínt megütve, de még mindig nem szakadtam el a művemtől. Ha annyira dumálni akart, ám, legyen, amíg nem zavart túlságosan, addig én se fogom kiidegelni.
Valahogy idén semmi sem sikerült, még a kviddicskupát is sikerült elengednünk az utolsó pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy nem Jessamine-en múlt, ő olyanokat védett, hogy csak na, és kifejezetten örülök, hogy ő lett az utódom az őrző poszton. Amikor Fred telibe kapta a gurkóval, akkor néhány percre beálltam a helyére, de ez minden, amit tehetek, hogy taktikai tanácsokat adok, de lényegében már nem vagyok az alapcsapat tagja, bőven jó úgy, hogy átadom a helyemet a fiatalabbaknak. Többen is javasolták, hogy amibe belekezdtem, azt tovább kéne vinnem az edzősködés tekintetében, hiszen a látványmágus karrier mellett ez fér bele igazán. Ha hivatásos játékos volnék, akkor abból tényleg gyorsan kiöregednék, aztán nem maradna semmi. Mégsem nyafogok az állandó kudarcokon, Samtől is azt tanultam, hogy színlelésről szól az egész világ. Ő beteg, halálos beteg, de az utóbbi két hetet leszámítva mindig is turnézott a bandájával, és még vissza is fog térni, amíg bírja. Azt mondja, hogy csak a közönségéért él, akik csak a mosolyára emlékezzenek. Még életében legenda akar lenni, és azt hiszen azon túl, hogy minden esélye megvan, én sem lehetek anyámasszonykatonája, hogy a rám mért csapásoktól összeomlok. Nem, ő a példaképem, még ha nem is nagyon engedi, hogy segítsek, vagy hogy szomorkodjak miatt. Érdekesség, hogy mindig belekeveri az életét a dalaiba, a mostaniak már egyértelműen valami sötét jövöt jósolnak, amelybe magát helyezi, mint a démonokkal küzdő főhőst, holott a legnagyobb ellensége ő saját maga. A kupadöntő után nem mentem le Roxmortsba, hogy a bánatosan iszogató csapattársakkal tartsak. Odamentem a mardekárosokhoz, és gratuláltam azoknak, akik sportszerűen képesek voltak elfogadni a kezemet. Nyilván ez nem mindenkiről mondható. Ellenben kevesen tudják, hogy ma este csillaghullás látható, de annyira nem vagyok jó csillagászatból, hogy kimenjek a kilátóba, jó lesz nekem a diáktársalgó nyitott ablaka is. Feltételezhető, hogy a koraesti órában lesz itt valaki, de talán nem zavarjuk egymást. Az utóbbi időben hanyagolom a lazább szerelést, és az előadásaimon használt öltönyben és nyakkendőben érkezem, ezt kaptam magamra a letusolás után. Mivel még nem jöttek fel teljesen a csillagok, úgy gondolom, hogy leülök addig a kanapé környékén, de ott már találok valakit, még csoda, hogy nem ültem rá. Még szóra sem nyitom a számat, ő máris rámförmed. Érdeklődő mosoly jelenik meg az arcomon, én aztán elég távolságtartó vagyok mindenkivel, mert bőven elég, ha csak a bátyámat ápolom, nem akarok én még máshoz is kötődni, de a lekoptatásnak én másféle formáit használom. - Mindjárt megszakad a szívem, hogy mindkét ötletemet elkaszálod. Nos sakkozni nem tudok, de a házimban úgysem tudnál segíteni. Így ezt a kört megúsztad. Csak annyi lett volna a kérdésem, hogy ha mivel nagyon elmélyültnek tűnsz, csinálok magamnak egy teát, te mivel kéred? – Rávezető vagyok, nem azt kérdezem meg, hogy ő kér-e. Nos igen, társalgásból komoly hiányosságaim vannak, nem szoktam csak úgy egy-az-egyben beszélgetni valakivel. Legalábbis régen fordult elő ilyesmi. Karbafonom a kezemet, pillantásom bátorító, látszik, hogy a sértése lepergett rólam, mint almahéjról az esőcseppek.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-05-11, 10:06
Chance & Thalia
Sötét Varázslatok Kivédése beadandót kellett volna írnom, de ehelyett a tanulnivalómat a szobámban hagyva elcaplattam a közös társalgóig, ugyanis a saját klubhelyiségemben senki nem volt néhány pisisen kívül, de azokat meg nem volt idegzetem hallgatni. Így hát fogtam a rajztömbömet, amibe talán évente egyszer rajzoltam, magam vettem egy kis csokit, pattogó cukorkát, nyalókát és gumicukrot, majd édességgel felszerelkezve elhagytam a süllyedő griffendéles hajót. Nem tudom hova tűnt mindenki, talán a jó idő tehetett róla, hogy egy árva lélekkel sem találkoztam néhány emeleten keresztül. Szó szerint. Egyetlen kísértettel, még Hóborccal sem találkoztam menetközben. Sőt, még Myrtle-t se hallottam bőgni. Biztos volt ma valami a levegőben, vagy átkerültem egy párhuzamos univerzumba, ahol az egész kastély az enyém volt. Ilyen gondolatokkal nyitottam be a társalgóba, ahol egy-két ismeretlen arc ücsörögött. Sakkoztak, olvastak, halkan beszélgettek, vagy pergamenek fölé görnyedve körmöltek valakit. Mivel nem ismertem senkit, megrándítottam a vállamat, odasétáltam az egyik kanapéhoz, ledobtam rá az édességet rejtő táskámat, majd félig elfeküdve a kanapén, felhúzott lábakkal igazgattam a díszpárnákat, hogy még kényelmesebb legyen. Nem zavartattam magam, nem érdekelt senki véleménye, még ha Granger erre ténfergett volna, és rám parancsolt volna, hogy vegyem le a lábaimat, akkor leüvöltöttem volna a fejét, mondván, nekem ne parancsolgasson. Felcsaptam a vázlatfüzetet, végigpörgettem, és meg kellett állapítanom, hogy több üres lap volt benne, mint olyan, amire rajzoltam is. Előkotortam a táskámból egy kis csokit meg a ceruzáimat tartó tokot, és mialatt a csokoládét kockákra tördeltem azon töprengtem, hogy mit rajzoljak. Egyetlen épkézláb ötletem se volt, anya ezt azt hiszem „üres lap szindrómának” hívta. Nyűgösen bekaptam egy kockát, és azt rágcsálva a környezetemet kezdtem megfigyelni. Elborzadva tapasztaltam, hogy a bent lévők többsége a stréber Hollóhátból van, a házamból és a Mardekárból senki nem képviseltette magát, ellenben megfordult még idebent egy-két hugrás is, akik valamin nagyon röhögcséltek. Szusszantottam egyet, a hasamra tettem a csokoládét, és jobb ötlet híján McGalagony-ról kezdtem egy karikatúrát csinálni. Titkon reméltem, hogy mire elkészülök vele, a banya nem óhajt megjelenni, mert azért az elég ciki lenne, de legalább szórakoztató lesz az elkészítése. Miközben serényen vonalakat húzogattam, amiből majd egyszer talán összeáll az öreglány elcsúfított portréja, azt tervezgettem, hogy még kiket lenne érdemes így megalkotni. Grangert tuti, ő megérdemli, hogy így lerajzoljam, sőt, szerintem Piton is bátran felkerülhetne a listámra, Hagrid meg annyira ronda, hogy őt el se tudnám csúfítani. Így hát miközben készült a remekmű, és én csokival tömtem magam, éreztem, hogy egy kaján mosoly terült szét az arcomon. Ez majdnem olyan jó volt, mint a régi haverjaimmal csínyeket kieszelni. Azonban, nem maradtam sokáig nyugton, ugyanis kisvártatva valakinek az árnyéka vetült rám. Elégedetlenül morogtam, és a lehető legrondább pillantásomat elővéve felnéztem a kanapénál ácsorgó srácra. ‒ Mit akarsz? Mert, mint látod nem érek rá, szóval, ha sakkozni akarsz velem, vagy arra kérsz, hogy segítsek a házidban, most azonnal felejts el!‒ szóltam hozzá cseppet sem kedvesen, de hát az én stílusom mindig is ilyen volt, ráadásul a franc se kérte, hogy zargasson, miközben éppen alkotok. Ami pedig nagyon ritkán következett be, utoljára talán nyáron rajzoltam valamit, vagy még annál régebben, szóval cseppet sem tetszett, hogy a srác kizökkentett McGala karikatúrájának elkészítéséből.
Leginkább csak a szemeimet forgatom arra, amit mond, legalábbis az esetek nagy részében. Azért nekem is van egy ingerküszöböm, ami felett már nem szórakoztat eléggé, hogy valakire időt szánok. Persze az a cél, hogy kiborítsam, na de nem úgy, hogy közben az én idegeim is rámennek. Azért tudok találni ennél jobb elfoglaltságot is magamnak. Teszem azt jobb pletykákat terjesztek róla és akkor elég távolról szemlélnem azt, hogy kiborul, vagy összeboronálom valakivel mások előtt, de mondjuk valami rémséggel, ami ciki lenne neki. Vannak azért ötleteim, hogyan tudok kellemetlenséget okozni úgy is, hogy közben nekem nem kellemetlen a dolog, mint ahogyan most kezd az lenni. Na nem azért, mert rosszul érezném magamat a miatt, amit mond nekem. Az ilyesmit nem veszem magamra, hiszen tudom jól, hogy milyen erényeim vannak és vannak épp elegen, akik oda vannak értem. Nincs nekem szükségem rá, hogy még ő is így legyen ezzel. Tőlem aztán olvasgathatja a kis könyvét egyedül is, ez már végülis nem az én dolgom, ha ő ettől érzi jól magát, hát akkor érezze magát jól ettől, majd megnehezítem az életét a háttérből. - A pornó neked pikáns? Fogalomzavarban szenvedsz drágám. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Ez olyan, mintha az udvarlást már egyből szexnek nevezné. Ennyire azért ne sarkítsuk le a dolgokat, vagy ő az, aki iszonyatosan nagy tévhitben él, de ezt sem nekem kell megtanítani neki nem igaz? Alig-alig reagálok az újabb sértésekre, egyszerűen csak hátrébb húzódom. Nem vagyok agresszív alkat, de a kis irritálóan ugráló sárkányt szívesen arrébb pöckölném már az útból. Gyerekjáték... semmi több, tejesen értelmetlen. - Sajnállak, de annyira nem, hogy segíteni akarjak rajtad. - villantok még egy bájos mosolyt, csak aztán indulok el szépen az ajtó felé. Talán érezheti úgy, hogy feladtam és hogy sikerült lekoptatnia és örülhet neki, hogy sikerélménye volt. Ez engem cseppet sem érdekel. Kétlem, hogy túl sokakat ismerne, akiknél ilyen híreket terjeszthetne rólam. Én még mindig megbízhatóbb pletyka alapot nyújtok bárkinek is. Akár erről a kis szösszenetről is elterjeszthetnék valami csúnyát, ha lenne kedvem hozzá, de most még ehhez sincs. Keresek magamnak valamilyen értelmes elfoglaltságot, az tuti, hogy ennél sokkal jobbat találok majd.
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-03-07, 18:18
- Ez esetben akkor kérlek, erőltesd meg az agytekervényeidet, és próbáld elképzelni. Minden bizonnyal nehéz lesz, de hiszek benne, hogy sikerülni fog. Mellesleg az, hogy mi számít nálam szórakozásnak nem a te dolgod, de próbálj kiindulni abból, hogy a korombeliek mit neveznek szórakozásnak. - felelek neki unott hangon. Nem hiszem, hogy az orrára kellene kötnöm a zugivászataimat Carmen-el vagy bárki mással, akivel olyan viszonyban vagyok. Épp elég, ha ezt én tudom, és élvezem az ilyen alkalmakat. Ha Ő maga csak egy unalmas könyvmolynak tart, az legyen az Ő baja, de nekem inkább jót tesz vele, ha békén hagy, mert nem talál elég érdekesnek ahhoz, hogy rám pazarolja a "drága" idejét. Persze csodálkozom, hogy ilyen kitartó, és még nem adta fel, de én sem most jöttem le a falvédőről, és nem fogom magamat olyan könnyen adni akármit is hisz magáról Simmons, és akármi is az elképzelése a mai estéről. - Akkor mi lenne, ha mondjuk a felesleges idődet valami értelmes dologba ölnéd ahelyett, hogy az enyémet rabolod? Teszem azt testmozgásba, alapműveltség megszerzésére, különórákra a saját szakosodásod teréről stb. - csóválom meg finoman a fejemet. Azt sose mondanám róla, hogy buta, mert tudom, hogy ez egyáltalán nem igaz, de az már problémás, hogy az ebből eredő szabadidejét olyasmire fordítja, amivel az én agyamat, és másokat húzhatja, szinte basszusgitározik a népesség idegein. Egyszer valaki úgyis ráfarag, mert valaki elfogja kapni, és eligazítja, hogy merre hány méter - ha más nem akkor majd az élet - és akármennyire is szeretném én megkaparintani ezt a megtisztelő, és felemelő feladatot, tartok tőle, hogy csak nagy bajba sodornám magamat. Így hát mivel nem vagyok mohó, be fogom majd érni a végeredmény kiélvezésével is, ahogy sokan mások is így fognak tenni. - Az, hogy még a szokásosnál is lejjebb aljasítod magadat, mert az ember jobb hazugságot várna el egy hozzád hasonlótól. - fordulok felé felvont szemöldökkel egy pillanatra mielőtt a figyelmemet visszairányítanám a könyvecskére a kezemben. Senki sem tagadja, hogy Justice Simmons az egyik legszebb lány az iskolába, és kellően sokan csorgatják utána is a nyálukat, főleg olyanok, akik egy bizonyos tevékenységet szeretnének űzni vele vagy pedig olyan naiv kis báránykák - mint amilyen én is voltam anno - akik még nem tudják, hogy mit is rejt igazából a csinos kis pofi, és nem látnak át a szitán. Ezek jobbik esetben más hibájából tanulnak, vagy még időben észhez térnek maguktól, rosszabbik esetben viszont pontosan úgy fognak majd járni, mint én és a saját hibájukból fogják megtanulni, hogy miért is nem érdemes ezzel a lánnyal kezdeniük bármilyen szinten is. Persze van egy-két nagyon is hozzá hasonló kaliberű srác, akivel egészen biztos, hogy remek párost alkotnának csak épp az a probléma ebben az esetben, hogy annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem bírnák elviselni a másikat egyszerűen. - Könnyű a nyelvezete. - felelek kelletlenül. - Ha pikáns dolgot akarsz olvasni, akkor vegyél egy pornóújságot. - vetem még neki oda egy fintorral. Nem tudom elképzelni, hogy az idegesítésemen kívül mi más célja lehet annak, hogy ennyire értetlenkedik nekem, amikor már valószínűleg régen levágta, hogy miért is hívják ezt a könyvet Light Novel-nek. Könnyű, és egyszerű a nyelvezete, ezért bárki könnyedén megérti, és kifejezetten pihentető olvasmánynak szánják, és ugyanezt a célt szolgálják a manga illusztrációk is a kis kötetekben. Persze angol nyelven nem éppen egyszerű a beszerzésük, de ennek ellenére én úgy gondolom, hogy megéri, mert tényleg nagyon kis olvasmányos könyvek, csak gyorsan elfogy az a 200-300 oldal, hogy ha az ember élvezi, amit olvas. Azon már meg se lepődöm, hogy egyből valami perverz dolgot keres, igazából, ha ennyire ilyet akar olvasni, akkor még ilyesmiből is van választék mind a Manga, mind a Ligh Novel piacon bár Visual Novel-ben egyszerűbben talál ilyen stílusú műveket. Mindenesetre ezt inkább nem kötöm az orrára... - Igen a pasik szeretik, ha ezt egy olyan lány teszi, aki érdekli is őket. Te körülbelül annyira érdekelsz, mint a bájitaltan, ami köztudottan hátsó helyre van szorulva az érdekeltségeim listáján. - Sajnos már nemigen van hova tovább hurcolkodnom mivel a kanapé karfájára nem fogok felülni így csak annyit tudok tenni, hogy félrehúzom a fejemet, amikor megérzem az érintését az arcomon. Nem akarom, hogy hozzámérjen, ahogy azt se akarom, hogy egyáltalán a közelemben legyen vagy, hogy egy légtérben kelljen vele lennem, és ugyanazt a levegőt szívni, mint Ő. Persze régen tetszett...nagyon is, de azóta már rájöttem, hogy milyen is igazából. És most már azt hiszem, nem azért görcsöl a gyomrom, hogy láthassam mosolyogni. Ezért akarok minél előbb megszabadulni tőle...
Justice Simmons
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Közös társalgó (II. emelet) 2016-03-02, 12:06
- Nehéz elképzelni téged tombolni, főleg most ebben az állapotban és nem is láttalak még soha egy buliban sem. Mi számít egyáltalán szórakozásnak neked? - nem hagyom ám csak úgy annyiban, vagy hogy azt higgye lassan felengedhet és nyugiban lehet. Nem, kell nekem is az elfoglaltság és ez most tökéletes arra, vagy is ő most tökéletes rá hogy lefoglaljam kicsit magamat. Aztán ha megunom akkor úgyis faképnél hagyom, de ez még nem azonnal fog bekövetkezni. Amíg találok rajta fogást és látom rajta mennyire zavarja a jelenlétem addig nem vagyok hajlandó lelépni. - Tanulnak azt hiszem, meg van valami beadandó. Én már kész vagyok, szóval túl sok a felesleges szabadidőm. - rántom meg a vállamat. Na igen a barátaim között azért vannak, akik nem olyan jó eszűek, mint én. Végül is nem véletlenül kerültem a Hollóhátba. Ide sem csak a tipikus béna stréberek járnak, hiszen itt vagyok én az élő példa. Szép vagyok, sokan rajonganak körbe és mellette még okos is. Tudom, hogyan kell hatni a tanárokra, hogy adjanak plusz esélyt, jobb jegyet, de erre amúgy is ritkán van szükségem, mivel jól tanulok és könnyen megragad bennem minden, amire legalábbis szükségem van, mert persze vannak béna tantárgyak, amik sosem érdekeltek, azokból sose voltam kiemelkedő. - Egyébként is mi van akkor, ha túlságosan tetszel és azért nem tudok csak úgy lekopni? - kíváncsi pislogással enyhén oldalra döntött fejjel várom a reakciót. Persze csak játszom. Helyes srác, de túlságosan komolyan veszi magát, meg az életet, ami unalmas és fárasztó lenne nekem hosszú távon. Na nem mintha lett volna eddig bárki, aki igazán nagy hatással tudott volna lenni rám. Vannak a suliban helyes srácok, de nekem valahogy más kell, valami több, valami... olyan igazi vérpezsdítő. Akik igazán jól néznek ki külsőre beképzeltek és azt várják a lányok heverjenek a lábaik előtt, én pedig senkinek sem leszek a talpnyalója. Persze tudok én rajongani akkor, ha valaki ki is érdemli azt, de azért tenni is kell, nem elég csak szimplán létezni és jó arcberendezéssel rendelkezni hozzá. Ennél azért jóval nagyobb elvárásaim vannak. - Könnyű? Úgy érted súlyra, vagy egyszerű a sztori, netán... pikáns? Akkor még lehet, hogy engem is érdekelne. - oké-oké benne van a nevében, de miben más, mint egy átlag regény. A tudást szeretem és erről nem tudok sokat, e miatt pedig érdekel és ha netán azért ez a neve, mert pikáns, netán erotikus akkor még nekem is érdekes lehet, sőt még meg is lepne vele, ha effélét olvasna. Olyan visszahúzódó srácnak tűnik, talán még prűdnek is mondhatnám. Persze nem ismerem, de nehezen képzelném el róla, hogy olyan regényt olvasna, amiért a tanárok nem veregetnék meg különösebben a hátát, meg aztán nem is tudom kinézni belőle, hogy efféle bő fantáziája van. A pasik egyébként is ritkán olvasnak ilyesmit. Pár pillanatig azért figyelem, amit a kis sárkánnyal szórakozik. Mondhatnám, hogy egészen érdekes, de persze nem mutatom ki, marad az unott arc, amikor a kis dögre pillantok, csak aztán nézek vissza rá. - Oh tényleg? Én inkább úgy tudom, hogy a pasik szeretik, ha egy lány kezdeményező és nyitott és olyan nincs, hogy én ne érdekeljek valakit, csak próbálsz úgy tenni, mintha így lenne. - nem, ezúttal nem paskolom meg az arcát, de ha nem húzódik el - és már pedig sok tere már nincs, ha kiült a kanapé szélére - akkor közelebb hajolok kicsit és ezúttal csak finoman végigsimítok az arcélén. Még hogy ne érdekelném. Talán utál, de tudjuk jól, hogy a gyűlölet és a szeretet között igen-igen vékony a határvonal. Könnyen lehet, hogy utál a miatt, amit terjesztettem róla, de láttam én régebben olyan pillantásokat tőle, hogy ha a a kis regény nem is pikáns, akkor is voltak neki pikáns gondolatai rólam.
