2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem, könnyelmű voltam, amikor azt gondoltam, hogy senki nem szokott erre járni, és nem bukhatok le senki előtt. Az iménti eset után most már tényleg jobban fogok figyelni, és Gavint se akartam bántani, ha pedig ő ilyen sűrűn járt az erdőbe, akkor tényleg nem ártott volna éberebbnek lennem. Nem hinném, hogy még egy ilyen eset felett ilyen könnyedén szemet hunyna. ‒ Nos, tartogatok még meglepetéseket, ne aggódj ‒ feleltem szórakozottan, és hátratűrtem néhány kilógó hajtincset. ‒ De örülök, hogy kellemesen csalódtál bennem. Meglepett volna, ha erre számítottál volna ‒ sóhajtottam fel. Most már nem volt értelme titkolóznom előtte, attól az egy nyílvesszőt nem dőlt össze a világ. Akkor jobban kiborultam volna, ha megsértettem volna a fiút. Kérdőn emeltem rá a tekintetemet. Elképzelésem se volt arról, hogy mégis min vigyorgott ilyen jókat magában. Volt valami az arcomon, vagy a ruhámon, ami röhejessé tett, vagy miért volt ilyen? ‒ Furcsa, mert nem tartom magam rondának, de megnyugtató, hogy nem akartál rám mászni, és nem azért vagy itt, hogy az erre kószáló diákokat molesztáld ‒ kuncogtam halvány mosollyal az ajkaimon. ‒ De kérlek, ne érts félre, semmi bajom nincs veled. Sőt, kellemesebb társaság vagy, mint néhány itteni tapló, bár azért tudom, hogy te sem a modorodról vagy híres ‒ tettem hozzá szórakozottan. Én meg a hisztijeimről voltam elhíresült meg arról, hogy nem volt olyan titok, vagy pletyka, ami ne jutott volna el hozzám. Szóval, könnyen lehet, hogy a róla keringő híreknek éppannyira a fele sem volt igaz, mint a rólam terjesztett dolgoknak. Ezután eszembe jutott, hogy szanaszét hagytam a dolgaimat, hát visszasiettem, hogy elpakoljak mindent. Nem gondoltam volna, hogy Gavin követni fog, bár egyáltalán nem zavart a jelenléte. Sőt, inkább megnyugtatott. Mindig, amikor idejöttem íjászkodni, volt bennem egy kis félsz, hogy akármi nekem ronthat a bozótból, de most, hogy a fiú velem volt, nem éreztem annyira veszélyben magamat. ‒ Na, igen, többször mehetek el futni. Meg adhatom továbbra is a hülye libát, és el kell viselnem a szobatársaim meg a környezetem ostobaságait ‒ egyenesedtem fel, miután elpakoltam mindent, majd karba tett kézzel, fintorral az arcomon Gavin felé fordultam. ‒ Kész leányálom lesz ‒ motyogtam, majd ha már úgyis tudta a titkomat, akkor már hajlandó voltam magyarázatot is adni neki. Meglepett a válasza. Úgy véltem, számára elég unalmas dolgokról fecsegtem. ‒ Tényleg? ‒ kérdeztem nagyjából olyan értetlen arccal, mint aki nem tudta felfogni, hogy valakit tényleg érdekel a problémája, és nem oktatja ki a cselekedetei miatt, hanem próbálja megérteni. ‒ Á, egy őskövület ‒ legyintettem kedvetlenül. Vele tényleg nem lehetett mit kezdeni. Rosier volt. Makacs és szörnyen konzervatív. ‒ Úgy, hogy apámat jobban lefoglalja a munkája, és úgy gondolja, hogy a gyereknevelés elsősorban anyám feladata. Pontosítanék: a lányok nevelése és illemre tanítása anyám feladata. Néha rá szokott szólni, amikor anyám túlzásokba esett, ő engedte és tanított meg íjászkodni, és simította el az otthoni vitát, amikor kiderült, hogy auror szakra adtam le a jelentkezésemet, de anyám ellen ő se tud sok mindent csinálni ‒ engedtem le a kezeimet. Egyre kedvetlenebbül meséltem. Gavinnek igaza volt, megfordult már a fejemben a lázadás, de már az aurorsággal is alaposan kihúztam a gyufát anyámnál, nem akartam többet kockáztatni. ‒ Olyan édesen naiv vagy ‒ nevettem fel kurtán, amikor arról kérdezett, hogy miért nem bontakozok ki az iskolában. Csípőre tett kézzel, szkeptikusan pillantottam rá. ‒ Szerinted anyám barátnőinek a gyerekei nem ide járnak, vagy a tökéletes húgom? Szerinted nem mesélnének rólam a szüleiknek, akik továbbadnák anyámnak a dolgaimat? Dehogynem. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, a kapcsolatai révén ellenőrizni tud. Csakis itt vagyok szabad ‒ intettem körbe az erdőre utalva. Egyedül itt nem ért utol anyám figyelő tekintete. ‒ Mások vagyunk. Ráadásul, amíg nem helyezkedtem el a Minisztériumban, addig nem szeretném, ha kitagadnának, és megfosszanak az örökségemtől ‒ mosolyogtam rá szelíden. Ha lett volna lehetőségem, ha nem féltem volna anyámtól, vélhetően én is hasonlóképpen cselekedtem volna, mint amit ő elmondott. ‒ Családi vonás, és tényleg ez a minimum ‒ vontam meg a vállamat, majd elégedetten biccentettem. Pár pillanatig csend telepedett közénk, hallgattam az erdő neszeit, majd ismét Gavinre pillantottam. ‒ Mit is mondtál, miért vagy itt? ‒ kíváncsiskodtam. A vallató és mindent tudni akaró énem ugyanúgy megmaradt, csak kevésbé voltam hisztis, és nehezebben borultam ki.
Zene ¤ Megjegyzés: I'm so sorry, I didn't want to hurt you ^__^" ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Csak egy bólintással konstatálom a lány ígéretét. Nem hiszem, hogy nem tartaná be, valószínűleg, miután így ráhozta saját magára is a szívbajt, biztos, hogy óvatosabb lesz. Én sem fogok ezentúl ilyen elmélyülten sétálgatni, ez egy jó lecke volt arra, hogy mindig figyeljek a környezetemre. A nyílvesszőről meg tényleg azt hittem, hogy majd kiakasztja. Azok alapján, amiket hallottam és láttam... Sokkal hisztisebbnek tűnt, de tény, hogy ahhoz a viselkedéséhez annyira nem is passzolna az íjászkodás, ezt be kell látnom, így az arcmimikám visszarendeződik a megszokott, kissé unott, de elviselhető hangulatot tükröző állapotába. - Hmm, őszintén szólva komolyan azt vártam, de kellemesen csalódtam - egy kis mosollyal jegyzem meg, ami egy apró vigyorrá szélesedik ahogyan elképzelem magamban, miként reagálhatott volna még. Abban az esetben valószínűleg faképnél hagytam volna, miután ismét leordítottam a fejét. Nem lenne türelmem az ilyen emberekhez jelenleg. Még azt is furcsának találom, hogy Heatherrel ilyen normális tudok lenni, de valószínűleg a Rengeteg nyugtató csendje és az a minimális vágyakozás az emberi társaság után, tette ezt velem. - Furcsa? - halkan kérdem, kíváncsian, ismételten csak felvonva a szemöldökömet. Éppen csak, de kirángat az újabb depresszív gondolatokból, amik például ma is a Rengetegbe űztek. Ez a kíváncsiság viszont felül tudja írni az egészet, mondhatjuk, hogy eltereli a figyelmemet arról, hogy kire és miért gondolok. A megnyugtató részen viszont meg sem lepődök. Nem sok lány álma egy idegbeteg, hangulatingadozó nikotinfüggő, amit meg is tudok érteni. Mondhatjuk, hogy csak szeszélyből követem őt, majd amíg ő mindent átnéz, én kényelmesen zsebre vágott kézzel támaszkodok neki az egyik mellettem lévő fa törzsének és figyelem onnét. - Biztos van valami más, amit addig csinálhatsz - jegyzem meg, már csak olyan kényelemből. Kikívánkozott valami, csak hogy érezze, figyeltem. Meg hát, tudnék neki ajánlani egy-két időtöltést. Többek között az olvasást is, vagy éppen csak egy kis sportolást, ha nem is éppen kviddicset, de elég sok más lehetőség van még így, az iskola falain belül is. Figyelemmel kísértem, ahogy kényelembe helyezi magát, majd a megjegyzésére kissé elgondolkodtam. Bátorkodtam rákérdezni a dologra, mire egy elég unszimpatikus feleletet kaptam. Valószínűleg élesebben pillantottam rá, de nem óhajtottam közölni a sejtéseimet. Inkább csak türelmese vártam, mígnem saját maga bele nem kezdett a mondandójába. - Nem untattál - rázom meg a fejemet lassan, majdhogynem óvatosan. - Igazság szerint érdekes volt, már ha szabad így fogalmaznom. Bár, máshogy nem is menne szerintem. Az édesanyád felfogása tényleg furcsa, nem is értem, hogy az apád hogyan hagyhatja ezt neki. Meg azt sem értem, hogy te miért hagyod így elnyomni magad. Még ha otthon nem is, de itt az iskolában szabad vagy, nem? Miért fogod magad vissza? Én a helyedben kiélném itt magam. Arról nem is beszélve, hogy otthon sem hagynám magam a helyedben. Mondjuk, a személyiségeink valószínűleg eléggé elütnek, így nem túl reális magamat beleképzelnem a te helyzetedbe - ismét csak egy apró mosoly kúszik az arcomra így a végén, míg előtte enyhén elmélázva szuggeráltam a közöttünk lévő terepet, amíg beszéltem. Megköszörülöm a torkomat és az előbbi mosoly egy halvány vigyorrá szélesedik ahogy ráemelem a tekintetemet. Milyen akaratos valaki... De sajnos tényleg nem jut semmi sem az eszembe, amit kérhetnék tőle. - Makacs vagy, Heather. Tényleg fogalmam sincs, hogy mit kérhetnék tőled, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor majd agyalok rajta. - Kiegyenesedem, és leporolom a kabátomat, miközben beszélek, majd a bal lábamról a jobbra helyezem a testsúlyomat.
továbbra is csak stílusosan késve... ◊ zene [You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Igyekszem ‒ válaszoltam biccentve. Tényleg nem akartam senkinek se ártani. Szimplán feszült voltam, és ilyenkor véleményem szerint kevesen reagálnak jól a háta mögül érkező zajokra. Azonban ez nem jelenti azt, hogy feltett szándékom lett volna lelőni Gavint, sőt, nem volt vele különösebb bajom. A rokonaival viszonylag jó kapcsolatban voltam, vele sem volt problémám. Kérdő pillantásokkal illettem, amikor felvonta a szemöldökét. Más reakcióra számított volna? Pedig nem voltam olyan hisztisnek, mint amilyennek gyakran mutattam magam, sőt, egyáltalán nem voltam egy hisztérika. Jó, rendben, talán anya meg a húgom tudott csak úgy kiborítani, hogy a hangom elképzelhetetlen magasságokba emelkedjen, de nem voltam olyan szörnyű alak. ‒ Arra számítottál, hogy kifakadok? Ugyan már, gazdag vagyok, egy nyílvessző még nem a világvége ‒ nevettem fel halkan. Az értetlen arckifejezését valószínűleg ezzel érdemeltem ki. De ha jobban belegondolt, semmi értelme nem lett volna olyasmi miatt háborogni, amiből egy tucatot megveszek kifejezetten alacsony áron. Úgy láttam, hamar le akarta zárni a témát, így becsuktam a számat, és nem hoztam fel többet. Ha elhitte, hogy nem egy lesben orgyilkos vagyok, az számomra épp elég volt. A stílusát meg már megszoktam, már-már meg sem lepődtem rajta. Könnyedén álltam a tekintetét. Karba tett kézzel, mégis határozottan álltam vele szemben. Ha azt hitte, hogy ezzel a pillantással egy szemernyi rémületet is ébresztett a szívemben, tévedett. Egy auror gyereke voltam. Ha hiszik, ha nem, bátor voltam. A farkasszemezésben pedig nagy gyakorlatom volt, és nézhetett akármilyen rondán, nem kaptam el a pillantásomat. Talán, ha nem erdőben lennénk, talán, ha nem buktam volna le előtte, akkor hisztis Heather nyavalygott volna egy sort, hogy ne csinálja ezt. De most önmagamat adtam, már felesleges volt előtte minden színjáték, így nyugodtan lehettem talpraesettebb. Meglepett, amikor azt mondta, hogy nem vagyok az esete. Meglepett vele, bár mondanom se kell, nem csalódtam Gavinben. Egy halk, mégis éles nevetést hallattam. ‒ Ez furcsa, de egyben megnyugtató ‒ jegyeztem meg jótékonyan figyelmen kívül hagyva az utolsó szavainak esetleges mögöttes tartalmát. Kíváncsi lettem volna, hogy mégis kire gondolt, amikor elfordította a fejét. Biztos voltam benne, hogy volt valaki, akiért epekedett. Talán kicsit féltékeny is voltam rá. Nekem ott volt Julian, akivel elszúrtam mindent, és bár szerettem volna visszakapni, kevés esély volt rá. Azonban mivel nem éreztem végleg lezártnak a kapcsolatunkat, nem is tudtam továbblépni. Meg aztán… Hova lépjek tovább? Nem tetszett egy srác se. Vagy származásban, vagy kinézetben, vagy személyiségben nem felelt meg. Eddig még eggyel se találkoztam Julian óta, aki mindegyiknek megfelelt volna, és barátzónámon kívül tartózkodott volna. De a gondolataimból kizökkentett, hogy otthagytam a felszerelésemet, és nem kicsit voltam dühös magamra, amiért elpattant az íjam húrja. Jobban is figyelhettem volna rá. ‒ Igen, így fogok tenni. Addig meg megleszek nélküle valahogy ‒ sóhajtottam fel miközben a kőfalon lévő holmijaimat rendezgettem. Látszott, hogy nem repesek a boldogságtól, sőt egészen elkedvetlenedtem. Most kereshetek mást, amivel levezethetem a stresszt, vagy éppen nem teszem, hagyom felgyűlni, hogy aztán másokra zúdíthassam a problémáimat. A fal hideg volt, de mégse húzódtam el. Jólesett nekidőlni valaminek, és kényelmesebb is volt, mint a szimpla ácsorgás. Elmerengtem azon, hogy Gavin képes-e úgy pillantani másokra, hogy azokat nem akarja felnyársalni a tekintetével. Kétségkívül, átható tekintete volt. Volt benne valami különleges, de nem tartottam rémisztőnek. ‒ Ennél okosabb vagy ‒ ingattam meg a fejemet szelíden mosolyogva. Buta kérdés drága Gavin, buta kérdés volt a részedről. Halkan felsóhajtottam, összefontam a karjaimat, majd azért hajlandó voltam válaszolni neki. ‒ Szerinted, ha bárki megtudná, hogy szabadidőmben a tiltott rengetegben íjászkodok, utána elhinné rólam, hogy egy hisztis picsa vagyok? Abban a világban, ahol felnőttem sokat adnak a látszatra… Anyám szerint így viselkedik egy igazi „hölgy”, és nincs olyan vágyai, minthogy auror lesz, vagy „férfias” hobbikat űz. Szerinte egy nőnek az a dolga, hogy beházasodjon egy rangjához illő gazdag családba, gyerekeket szüljön és háztartásbeli legyen. Micsoda középkorias felfogás! Apám jobb nála, ő nem így látja a dolgot, de ez nem sokat segít rajtam. Így is folyton megkapom, hogy miért nem tudok olyan bájos és kellemes társaság lenni, mint a húgom. Szerinte csak akkor jutok valamire az életben, ha ilyen vagyok. Hiába próbáltam hadakozni vele, csak akkor hagy békén, ha úgy viselkedek, ahogy ő elvárja. Ahogy a „társadalom” elvárja… ‒ löktem el magamat a faltól, és hevesen gesztikulálva, fel-alá kezdtem mászkálni. Nem tudtam megfékezni a nyelvemet. Csakúgy dőltek belőlem a szavak, képtelen voltam úrrá lenni magamon. Csak… Csak arra vágytam, hogy valaki meghallgasson, vagy épp megértse a helyzetemet. El akartam mondani valakinek, ami épp a szívemet nyomta, és talán nem Gavin volt a legjobb választás, de előtte buktam le. Nem tudtam mit tenni. ‒ Bocs, nem akartalak untatni ‒ szusszantottam fel, és elkeseredetten visszadőltem a falnak. Marcangolt a bűntudat, hogy megint sokat fecsegtem. Eljárt a szám, amikor nem kellett volna, de olyan csábító volt a lehetőség, hogy legyen valaki, aki valójából is ismer, és ne azt a személyt lássa bennem, amit mindenki más akart. ‒ De akkor is szeretnék tenni valamit, amiért nem öltél meg a majdnem-baleset miatt, és amiért elviselted a nyávogásom ‒ emeltem rá a tekintetemet. Ragaszkodtam hozzá, hogy kitaláljon valamit. Tényleg ez lett volna a legkevesebb, amit érte tehettem.
Zene ¤ Megjegyzés: I'm so sorry, I didn't want to hurt you ^__^" ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Jól van, de azért legközelebb legyél óvatos. - Lenyugodtam, szóval most már csak a megszokott hangnememben beszélek, semlegesen. Nem mutatok semmilyen érzelmet, a tekintetem rideg, talán számon kérő is még az előbbi miatt, de cseppet sem mozgat meg, hogy kellemetlen napja volt. Nagy szám, nekem meg elég kellemetlen hónapom, ott egye a fene. A nyílvesszőre csak bólint, nem reagál érdemlegesen, ez meglep. Egy pillanatra még fel is vonom a tekintetemet, általában nem szokott ilyen nyugodtan hozzáállni a dolgokhoz, de csak értékelni tudom, ha nem veri ki a hisztit. Vehetjük úgy, hogy szerzett egy jó pontot nálam. Az ijedős megjegyzésemre már inkább a várt reakciót kapom. Nagyon haloványan talán még egy mosolyféle is felkúszik az arcomra, el is feledkezve a tényről, hogy az előbb majdnem lelőtt. - Jól van, elhiszem - legyintek ugyan, mint ha meg sem történtnek akarnám elkönyvelni a dolgot, mintha némi megértés szorult volna belém, de a hanglejtésem nem erről tanúskodik. Nem gunyoros, de nem is egyetértő, amolyan kétkedő hangnemben szólalok meg. Nem gúnyolódási célzattal, egyszerűen csak ilyen kedvem van, egy kis élcelődés úgy érzem, hogy belefér még a mai napba, ha már így kizökkentett a letargiámból. A szkeptikus pillantására csak mogorván villannak a szürke szemeim. Híres vagyok a hangulatingadozásaimról, könnyedén billenek át az egyikből a másikba, akármilyen ellentétesek is. Ezúttal az előbbi, vidámnak nem, de élettel telibbnek talán nevezhető hangulatom hamar átvált egy kissé mogorvábba. - Heather, már meg ne haragudj, de nem vagy az esetem. Ha tehetném, nem téged tapiználak... - elfordítom róla a tekintetemet, jelenleg szívesebben bambulok a félhomályos erdőre, mintsem, hogy a szemébe nézzek, és esetlegesen beismerjem, hogy tényleg elhamarkodott lett volna a felmozdulásom az irányába. Követtem őt, puszta kíváncsiságból, valami komolyabb dolgot vártam, mint a felszerelése, de valahol meg tudom érteni ezt is. Valószínűleg úgy van vele, mint én a könyveimmel, nem szívesen hagyom őrizetlenül őket, még ha kevés esély is van rá, hogy bárki erre járna és elvinné. - Gondolom, akkor hazaküldöd javíttatni. - Egyszerűen csak megjegyzem, nem kenyerem az egyszerű bájcsevej, nem is megy nekem, de nem is szeretem, ha csak a levegőben lógnak a szavak. Nevezhetjük kórosnak, hogy szeretem, ha a dolgok le vannak zárva. Még ha mostanában nem is sikerül szinte semmit... Követem a szememmel a mozgását, majdhogynem egymással szemben támaszkodunk más-más tereptárgyaknak, és tartom a szemkontaktust. Éles a tekintetem, a megjegyzésére viszont némi értetlenség is vegyül mellé ezúttal. - Ha gondolod... Nem mintha olyan szívesen cseverésznék másokkal ilyen témákról, de miért is lenne akkora katasztrófa, ha kiderülne? - Nem tudtam megérteni, nekem ezzel némileg csak szimpatikusabb lett. Még csak kivetni valót sem találok a hobbijában, esetleg Hagrid nem értékelné, hogy itt lövöldözik. A következő kérdésére felvonom a szemöldökömet. Enyhe vállrándítással jelzem, hogy nem tudom, vagy éppen csak nem óhajtok foglalkozni a dologgal. - Nem kell ezen agyalnod. Túléltem, minden sérülés nélkül, nincs miért kárpótolnod. - Személy szerint nem érzékelem a zavartságát, mondhatjuk, hogy érzéketlen vagyok erre, ahogy arra sem érzek késztetést, hogy bármit is behajtsak rajta. Némileg még hálás is lehetnék neki, hogy a szívbajjal, amit rám hozott, sikerült kirángatnia a letargiámból.
ugyan késve, de ez csak neked ◊ zene [You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Figyelj, így is elég pocsék napom van, nem kell még a kioktatásod ‒ sóhajtottam. Megértem a kiakadását, de ne gondolja, hogy én nem érzem magam kellemetlenül, vagy éppen nem szégyellem magam az eset miatt. Azonban szerinte én nem rémültem meg? Eddig is remegtem a hidegtől, de most már a rémület is elég alaposan közrejátszott. Igyekeztem nem mutatni, de nehéz volt, amikor lassan minden porcikám jégcsappá fagyott. Nem különösebben hatott meg, hogy felrobbantotta a nyílvesszőt, sőt inkább csak örültem neki, hogy tényleg nem sértettem meg, nyilakat meg akkor szerzek, amikor akarok. Így csak aprót bólintottam, hogy tudomásul vettem a szavait. Nem tudom számított-e arra, hogy kiverem-e a hisztit, de ezért nem fogok nyávogni, elvégre jogosan tette, amit tett. Én veszélyeztettem az életét. Azonban, amikor azt feltételezte rólam, hogy minden apróságtól megijedek, durcás képpel feleltem neki. ‒ Nem szoktam mindentől betojni. Szimplán rossz napom van, elgondolkoztam, és így megijesztettél. Normális esetben nem lőttem volna el azt a nyílvesszőt. ‒ Összefontam magam előtt a karjaimat, és még mindig duzzogva meredtem rá. Főleg, azért, mert hozzámért azokkal a fagyos kezekkel, szerintem simán felcsaphatott volna dementornak is, olyan hideg volt az érintése. ‒ Aha, tényleg… ‒ pillantottam rá szkeptikusan. Tényleg nem lehet szokása, ha az imént hirtelen megérintett. Nem is a kezemet, vagy a karomat, hanem egyből az arcomat. Akkor hogy is van ez? ‒ Nézd, ha azt akarod, hogy lenyugodjak, akkor inkább beszélj hozzám, ahelyett, hogy még inkább megfagyasztod az ereimben a vért a kezeiddel, rendben? ‒ szusszantottam. Nem volt különösebb problémám azzal, ha valaki hozzám ér, de nem hiszem, hogy Gavinnel voltunk olyan viszonyban, hogy nekiálljunk egymás arcát simogatni a félhomályos, rideg erdőben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esetem, de Merlinre! Hallottam már egy s mást a srácról, példának okáért, hogy eléggé hirtelenharagú, én pedig nemigen vágytam olyan pasira, aki mellett folyton attól rettegnék, hogy mikor ver agyon. Bár, ha úgy alakulna, lehet adnék neki esélyt, de nem most. Nem, most egyszerűen csak arra akartam fókuszálni, hogy ráébresszem Juliant arra, mekkora hibát követett el. A homlokomra csaptam. Én ostoba otthagytam őrizetlenül a homijaimat, ráadásul az íjamat is úgy földhöz vágtam, attól féltem, hogy komolyabb kárt tettem benne. Szerencsére, csak a húr pattant el, de az is elég nagy csapás volt számomra. Mire hazaküldöm, megjavítják és visszakapom addigra megőrülök a stressztől. Meglepett, hogy Gavin utánam jött, csodálkozva pillantottam fel, majd halványan elmosolyodtam. ‒ Az egyik legjobb márka. ‒ Természetesen, mindenből a legjobbat kaptam, az íjak terén sem volt másképp, kiegyenesedtem, és a kőfalra tettem a fegyvert a táskám mellé. ‒ Évek óta használom, néha megesik, hogy elpattan a húr, mivel én nem értek hozzá, ezért mindig kicseréltetem. Abban reménykedtem, hogy téli szünetig kihúzza. Az ujjaimat végigfutattam a fán, majd nekidőltem a mohás kőkerítésnek, és Gavinre emeltem a tekintetem. ‒ Örülnék neki, ha nem árulnád el senkinek, amit láttál. Nagyon fontos lenne ‒ kértem, elvégre elég nagy imázsrombolás lenne számomra, ha kitudódna a titkom. Így is elég kellemetlen volt, hogy egy ember előtt lebuktam. Ez a nem túl libás hobbim akár sejtetheti vele, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek mutatom magam. Épp ezért feszengtem. Már jó ideje játszottam ezt a szerepet, mégis, most furcsa volt, hogy akadt valaki, aki kiszimatolhatta a színjátékot. ‒ Mivel tudnálak kárpótolni, amiért majdnem megöltelek? ‒ kérdeztem viszonylag tárgyilagos hangnemben. Annyira zavarban voltam, nem tudtam, hogy miként viselkedjek.
Zene ¤ Megjegyzés: I'm so sorry, I didn't want to hurt you ^__^" ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Jól van, de azért legközelebb legyél óvatos. - Lenyugodtam, szóval most már csak a megszokott hangnememben beszélek, semlegesen. Nem mutatok semmilyen érzelmet, a tekintetem rideg, talán számon kérő is még az előbbi miatt, de cseppet sem mozgat meg, hogy kellemetlen napja volt. Nagy szám, nekem meg elég kellemetlen hónapom, ott egye a fene. A nyílvesszőre csak bólint, nem reagál érdemlegesen, ez meglep. Egy pillanatra még fel is vonom a tekintetemet, általában nem szokott ilyen nyugodtan hozzáállni a dolgokhoz, de csak értékelni tudom, ha nem veri ki a hisztit. Vehetjük úgy, hogy szerzett egy jó pontot nálam. Az ijedős megjegyzésemre már inkább a várt reakciót kapom. Nagyon haloványan talán még egy mosolyféle is felkúszik az arcomra, el is feledkezve a tényről, hogy az előbb majdnem lelőtt. - Jól van, elhiszem - legyintek ugyan, mint ha meg sem történtnek akarnám elkönyvelni a dolgot, mintha némi megértés szorult volna belém, de a hanglejtésem nem erről tanúskodik. Nem gunyoros, de nem is egyetértő, amolyan kétkedő hangnemben szólalok meg. Nem gúnyolódási célzattal, egyszerűen csak ilyen kedvem van, egy kis élcelődés úgy érzem, hogy belefér még a mai napba, ha már így kizökkentett a letargiámból. A szkeptikus pillantására csak mogorván villannak a szürke szemeim. Híres vagyok a hangulatingadozásaimról, könnyedén billenek át az egyikből a másikba, akármilyen ellentétesek is. Ezúttal az előbbi, vidámnak nem, de élettel telibbnek talán nevezhető hangulatom hamar átvált egy kissé mogorvábba. - Heather, már meg ne haragudj, de nem vagy az esetem. Ha tehetném, nem téged tapiználak... - elfordítom róla a tekintetemet, jelenleg szívesebben bambulok a félhomályos erdőre, mintsem, hogy a szemébe nézzek, és esetlegesen beismerjem, hogy tényleg elhamarkodott lett volna a felmozdulásom az irányába. Követtem őt, puszta kíváncsiságból, valami komolyabb dolgot vártam, mint a felszerelése, de valahol meg tudom érteni ezt is. Valószínűleg úgy van vele, mint én a könyveimmel, nem szívesen hagyom őrizetlenül őket, még ha kevés esély is van rá, hogy bárki erre járna és elvinné. - Gondolom, akkor hazaküldöd javíttatni. - Egyszerűen csak megjegyzem, nem kenyerem az egyszerű bájcsevej, nem is megy nekem, de nem is szeretem, ha csak a levegőben lógnak a szavak. Nevezhetjük kórosnak, hogy szeretem, ha a dolgok le vannak zárva. Még ha mostanában nem is sikerül szinte semmit... Követem a szememmel a mozgását, majdhogynem egymással szemben támaszkodunk más-más tereptárgyaknak, és tartom a szemkontaktust. Éles a tekintetem, a megjegyzésére viszont némi értetlenség is vegyül mellé ezúttal. - Ha gondolod... Nem mintha olyan szívesen cseverésznék másokkal ilyen témákról, de miért is lenne akkora katasztrófa, ha kiderülne? - Nem tudtam megérteni, nekem ezzel némileg csak szimpatikusabb lett. Még csak kivetni valót sem találok a hobbijában, esetleg Hagrid nem értékelné, hogy itt lövöldözik. A következő kérdésére felvonom a szemöldökömet. Enyhe vállrándítással jelzem, hogy nem tudom, vagy éppen csak nem óhajtok foglalkozni a dologgal. - Nem kell ezen agyalnod. Túléltem, minden sérülés nélkül, nincs miért kárpótolnod. - Személy szerint nem érzékelem a zavartságát, mondhatjuk, hogy érzéketlen vagyok erre, ahogy arra sem érzek késztetést, hogy bármit is behajtsak rajta. Némileg még hálás is lehetnék neki, hogy a szívbajjal, amit rám hozott, sikerült kirángatnia a letargiámból.
ugyan késve, de ez csak neked ◊ zene [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is értem mi ütött belém. Hogy ijedhettem meg ilyen könnyen? Egyáltalán normális vagyok, hogy hagytam, hogy az ujjam megpendítse a húrt, és kilőjem azt az nyílvesszőt, amikor azt se tudtam mi volt mögöttem? Világos, hogy megrémültem, és azonnal elsiettem arra, hogy ártottam-e valakinek. Ó, Merlinre! Tuti kicsapnának, és lesittelnének, amiért meglőttem valakit. Azonban furcsa mód, az illető, akit a bozótos mögött találtam talpon volt, sőt még ahhoz is volt ereje, hogy leüvöltse a fejem. Akkor meg… Akkor meg csak nem haldokolhatott, nem igaz? Elvégre, a filmekben meg a romantikus regényekben a haldoklók mindig elhaló hangon beszélték, ő meg… Teli tüdőből ordította le a fejem. Megszeppenten pislogtam rá. Sose voltam még ilyen rémült. Pár percig nem is ismertem rá az illetőre, a számonkérésére is csak dadogva adtam választ, miközben a kezeimmel hadonásztam. ‒ Én csak… Gyakoroltam. Aztán… Reccsenés. Megijedtem. Véletlen volt! Nem akartam! Csak lecsúszott… Az meg elrepült… ‒ Nem voltam még ilyen zavarban úgy… Soha. Ha tudtam volna, hogy más is lesz erre, akkor nyilván nem itt gyakorlok, vagy máskor jövök, de így… Nem csak kellemetlen, de elég ciki is volt a helyzet. Lassan bólintottam. Időközben én is felismertem, talán épp azért voltam annyira betojva belőle kinézném, hogy kinyír érte. ‒ Nem, nem… Én kérek elnézést ‒ ráztam meg a fejemet, majd a kérdésére pedig vállat rándítottam. Kelletlenül elismételtem a korábbiakat, de már kevésbé hisztérikus hangon. Így is folyton megjegyzést tesznek az akcentusomra, akkor meg főként, ha hisztizek, és nem óhajtottam, hogy belém kössön. ‒ Már mondtam… Gyakoroltam ‒ hajtottam le a fejem. Kerültem a pillantását. Olyan rideg volt. Volt szerencsém ismerni a mardis rokonait és tesóit, az ő tekintetüktől is kirázott a hideg. Már pedig így is eléggé fáztam. Még inkább megborzongtam, amikor hozzám ért. Egyrészt, idegen volt az érintése, másrészt olyan hideg volt a keze, hogy majdnem sikítófrászt kaptam tőle. Ráadásul kénytelen voltam a szemeibe nézni, amikor megérintett, és maga felé fordította az arcomat. Megnyugodtam, hogy tényleg nem esett baja, azonban finoman próbáltam elhúzódni tőle. Így is állandóan fagyoskodtam, nem kellett még ez is. ‒ Gavin, kérlek… Ne tapizz! ‒ kértem halkan, aztán hozzátettem: ‒ Hideg a kezed. Arra nem is reagáltam érdemlegesen, hogy jól van. Vagyis, nem kommentáltam a szavait. Örültem annak, hogy elengedett. Nem szerettem, amikor random tapiznak, pláne a hidegkezűek. Mondani akartam valamit, de eszembe jutott, hogy a cuccaim még mindig ott hevertek őrizetlenül. ‒ Ú, basszus!‒ kiáltottam fel. Sarkon fordultam. A hátamon lévő tegezben zörgött az a pár szál nyílvessző, amit még nem lőttem ki. Szerencsére, senki, vagy semmi nem háborgatta a holmijaimat, így egy pálcaintéssel begyűjtöttem a nyílvesszőket a környékről, és visszalöktem őket a tegezbe, majd leguggoltam a földön heverő íjamhoz, és óvatosan a kezembe vettem. A húr elpattant. Nem hittem, hogy egy reparóval helyrehozható lenne. Szomorúan csóváltam a fejem, miközben halkan szitkozódtam. Hogy lehettem ilyen szerencsétlen? Mostanság igencsak rám járt a rúd. Nem is tudom, a csillagok állása nem volt megfelelő, vagy valaki megvuduzott. Szerencsétlen srácról is totál megfeledkeztem, pedig az imént majd tönkretettem a jövőmet, és majdnem meggyilkoltam valakit… Komolyan Heather, gratulálok a mai teljesítményedhez.
Zene ¤ Megjegyzés: I'm so sorry, I didn't want to hurt you ^__^" ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Csak egy kis friss levegőre vágytam. Legalább is mindenki így tudja. Az igazság az, hogy semmi kedvem nem volt se Clydehoz, se más jött-ment alakhoz, aki meg óhajtott zavarni engem. Kerültem az emberek társaságát, már megint, vagy talán még mindig. Nem tudom, de amikor elindultam a klubhelyiségből, először arra gondoltam, hogy felnézek Liljához, ő biztosan szebbé tenné a napomat, de… Ott volt Karen. Ahogy rápillantottam, úgy éreztem, mintha csak megforgattak volna a szívemben egy tőrt. Fájdalmas volt, még csak rápillantanom is. Inkább gyorsan megfordultam, mielőtt még bármelyikük is észrevett volna. Sietve indultam meg a lépcsők felé, először csak kóvályogtam, majd, a tudatom egyik szegletéből felsejlett a gondolat: Tiltott Rengeteg. Szerettem, magányos volt, üres, mint most én is. Tökéletes rejtekhely. Szinte átszeltem a birtokot, már kora délután ott voltam. Sétálgattam, élveztem, ahogy minden idegem kiélesedik a következő fa mögött rejlő lehetséges veszély sejtelmén. Végül is, egy kisebb félkörív leírása után úgy döntöttem, hogy visszaindulok. Viszont, ahogy közeledtem az erdő széle felé, úgy kezdtek el újra kavarogni a fejemben a bonyolultabbnál, bonyolultabb gondolatok, többek között olyanok, amikről éppen hallani sem akartam. Csak tönkretették az éppen hogy összetákolt lelki békém maradványait… De hirtelen újra kiélesedett az elmém, kiürült minden fölösleges gondolat, a szemeim kitágultak, a pupilláim összehúzódtak, majdhogynem egyöntetűen acél-szürkévé vált a pillantásom. Reflexből kaptam a bal kezembe a pálcámat, még éppen hogy időben elkiáltva a robbantó bűbájt. - Descendo! - A nyílvessző felrobbant, de a pálcámat nem eresztettem le. Valószínűleg, Heather, akit elsőre nem sikerül felismernem, a düh túlságosan is elvakítja a látásom, valamint, a lány öltözete sem éppen a megszokott… - A kiváló reflexeimnek hála nem! De mi a francért lövöldözöl itt egy nyílvesszővel?! - ordítottam, elsőre ügyet sem vetve a lány remegő hangjára, majd, mikor végül is a kiakadásom végett pont előtte torpantam meg, sikerült rendesen szemügyre vennem a pillantását. Olyan ismerős… - Heather? Csak te vagy az? - sóhajtottam fel. - Sajnálom, de, a kérdés attól még fenn áll. - Pillantottam rá, határozottan számon kérően. Igaz, hogy kissé sajnáltam, hogy leordítottam a fejét, de ettől függetlenül még mindig dühös voltam rá. Senki nem lövöldözhet rám csak úgy, ok nélkül, és pláne nem büntetlenül. - Nyugodj meg… Nem lett semmi bajom. - sóhajtottam fel ismét, miközben a két kezem közé fogtam az arcát, és mélyen a szemeibe néztem, hogy láthassa, teljesen jól vagyok. Ha pedig végre lenyugodott, akkor el is engedtem. Reményeim szerint hamar, nem szerettem másokhoz hozzáérni, most is csak reflexből jött. Ha valaki elég közel áll hozzám, akkor néha úgy kezdem el kezelni őket, mint a kistestvéreimet… Idegesítő, és valószínűleg nem csak nekem.
Fogvacogtatóan hideg volt, mégis leosontam a Tiltott Rengetegbe. Végre megszabadultam mindenki nyaggatásától, és szükségem volt egy kis magányra. A barátnőim már megint azon vitáztak, hogy az idei téli kollekcióinak milyen lesz az összeállítása, és mondhatom, a mai napom annyira pocsék volt, nem bírtam őket elviselni. Így, amíg ők letipegtek a kávézóba epres latte macchiatót iszogatni, én gyorsan levetettem az egyenruhámat, és belebújtam egy sötétzöld garbóba (ami nem csak védte a nyakam a hideg ellen, de még tökéletesen passzolt a vörös hajzuhatagomhoz), a szoknyát melegebb nadrágra cseréltem, a magas sarkúimat pedig félrerakva belebújtam a bakancsomba. A hajamat lófarokba fogtam össze, aztán az ágyam alól kirángattam azt a táskámat (ugyanolyan volt egyébként, mint amivel az órákat látogattam, mert nem akartam gyanúsnak tűnni), amiben az íjász felszerelésemet rejtettem lekicsinyítve. Belebújtam a kabátomba (eléggé utáltam, ugyanis fehér volt, és az itteni manók nehezen tudták tisztítani), a mardekáros sálamat pedig a nyakamba kanyarítottam. Vetettem egy utolsó pillantást magamra a tükörben, és arra jutottam, hogy felesleges lenne a sminkem eltávolításával vesződni. Sokat szenvedtem azzal, hogy szemhéjtussal kifessem a szemeimet (igen, képzeljétek, meglett), az alapozó felkenése ugyan semmibe nem került, de előtte még picit szemöldököt is szedtem, aminek a végére egy idegroncs lettem (utáltam kiszedni, szörnyen fájt). Elégedetten szemléltem a tükörképemet, majd cuppantottam egyet, mint reggel, amikor feltettem azt a halványan rózsaszín szájfényt. Azt hiszem, menetkész voltam. Némi ügyeskedés után sikerült ellopnom a kviddicsjátékosok egyik gyakorló bábúját (ez is lekicsinyítve a táskámba került, ugyanis nem kérhettem apucit, hogy küldje el a saját céltáblámat, ezért arra kényszerültem, hogy ezeket használjam). Amilyen gyorsan csak lehetett igyekeztem elhagyni a helyszínt, mielőtt még tényleg lebuknék, bár, ha valaki leszólítana, akkor azt mondanám, hogy a kviddicsezőket kerestem. Így is kíváncsi pillantások övezték az utamat, amíg el nem értem a kőkörig, onnantól kezdve egyre kevesebb diákkal találkoztam, ők meg figyelemre se méltattak. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor a fák lombja összezárult felettem. Féltem az erdőtől, ezért a hippogriff-futtatónál beljebb sose merészkedtem. Most is odatartottam, mert ott szoktam gyakorolni. Nem akartam berozsdásodni, becsavarodni meg végképp nem, ezért volt szükségem ezekre a titkos kiruccanásokra. Megálltam a kőfal mellett, felraktam rá a táskámat, hogy kipakolhassak: céltábla, íj, tegez, nyílvesszők, ujj- és karvédő, majd egy pálcasuhintással mindegyik visszanyerte az eredeti méretét. Ezenkívül volt még nálam egy termosznyi meleg kávé és két alma, ha esetleg megéheznék, vagy szomjas lennék. Fogtam a céltáblának használt bábút, és a szemben lévő falra helyeztem, ezután a nyílvesszőkkel megtöltöttem a tegezt, azt átvetettem a hátamon, majd felszereltem a védőcuccokat. Váll- és karkörzéseket végeztem, közben pedig hallgattam az erdő édes csendjét. Nem szerettem állandóan egyedül lenni, de az ilyen pillanatokat tudtam értékelni. Ilyenkor kívántam azt, hogy bár olyan szabad lehetnék, mint az itteni vadak. Itt nem bántott senki, nem kellett megjátszanom magam, és nem is kellett megfelelnem mások elvárásainak. A vadon volt az én menedékem. Lassan kifújtam a levegőt, láttam, hogy a pára hogyan szállt fel felé. Az ujjaim is fáztak, de ez cseppet sem izgatott. Az a nyomorék tanár… Akárhányszor rágondoltam, a testemet elöntötte a forróság, és remegni kezdtem. Felszusszantottam, és gyorsan elhessegettem magam elől a csúf képét, mielőtt még jobban felbosszantana. A kezembe vettem az íjamat (hagyományos, régi fából készült íj volt), majd hátranyúltam, és az ujjaim közé csippentettem az egyik nyílvessző tollas végét. Nem szerettem az újkeletű vackokat, bár volt olyanom otthon, mégis ezt jobban szerettem használni. A bal lábamat előretéve, féloldalas pozíciót vettem fel. A nyílvesszőt a húrra illesztettem, majd hátrahúztam azt. A céltábla irányába fordultam. Nehéz volt kifeszíteni az íjat, a kezem most is remegett valamelyest. Félig lehunyt szemmel becéloztam a bábun lévő három kör közül a legkülsőbbnek a baloldalát. A szám sarkáig húztam a húrt, majd amikor elengedtem hallottam azt az édes, megnyugtató pendülést, ami képes volt elfeledtetni velem minden bajomat. Ilyenkor nem sokat agyaltam, automatikusan nyúltam a következőért, hogy az is kilőhessem. Meg se vártam, hogy az előző betaláljon. Csak záporoztak a nyílvesszők köztem és a kőfalon lévő célpont között. Valamelyik nem ment túl messzire, így a földbe ágyazódott, volt egy-kettő, ami inkább a fát választotta társául, de olyan is akadt, ami túlrepült a falon, és a valahol elveszett a sűrűben. Annyira elmerültem a gyakorlásban, hogy bárki megleshetett volna, bár nem is nagyon izgatott a dolog. Mégis ki járna erre? Minden kihalt volt és csendes. Elkalandoztak a gondolataim, azon merengtem, hogy be kellene neveznem egy íjászversenyre, így aztán amikor a közelemben megrezzent az egyik bokor ijedten fordultam arra, és rémülten engedtem el a felajzott íj húrját. A nyílvessző végigsüvített a levegőn, és eltűnt a bokorban. Kiejtettem a kezemből az íjat, majd riadtan a pálcámért kaptam. Merlinre! Mi van, ha eltaláltam valamit? Mondjuk, Hagridot, vagy egy hippogriffet, vagy… Akármilyen bestiát, ami a közelben ólálkodott. Ó, add, hogy a vessző nem talált célba! A szívem ide-oda kalimpált, nagyon reméltem, hogy nem öltem meg senkit, mert akkor oda az aurori karrieremnek, ráadásul még le is csuknak. Arról nem is beszélve, hogy szégyent hozok a családomra… Utat törtem magamnak a bozóton keresztül, de földbe gyökerezett a lábam, amikor megpillantottam egy fiút. Egészen… Élőnek tűnt. Egy pillanatra megkönnyebbültem, aztán eszembe jutott, hogy lehet, hogy most még az, de vajon az is marad-e. Jelen pillanatban nem izgatott, hogy lebuktam valaki előtt. Az inkább, hogy most akkor meggyilkoltam, vagy megsebeztem-e valakit, vagy sem. ‒ Ugye nem találtalak el? ‒ szólaltam meg riadt pillantásokkal kísérve. A hangom remegett, nehezemre esett megszólalni. Tettem felé egy-két tétova lépést, elvégre nem láttam olyan jól az alakját, szóval fennállt a veszélye annak, hogy valahol tényleg megsérült. Akkor viszont kénytelen leszek ellátni a sérüléseit, és feltámogatni a gyengélkedőre, már ha egyáltalán életben marad, és nem ezek az utolsó percei. ‒ Borzasztóan sajnálom, de… Annyira elgondolkoztam, és azt megreccsent valami, megijedtem, és fel sem fogtam, hogy elengedtem a húrt. Nem akartam… ‒ szabadkoztam, de be kellett látnom, hogy jelenleg képtelen voltam egy rendes mondatot is kinyögni. Hebegtem-habogtam, teljesen zavarban voltam. Immár nem csak a hajam volt vörös, hanem az arcom is lázban égett az alapozó alatt, de szerintem ezt a vörösséget még az se tudtam elfedni.
Zene ¤ Megjegyzés: I'm so sorry, I didn't want to hurt you ^__^" ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
◊ zene 
◊ zene 