2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Reméltem, nem tartotta magát oly’ nagyra, mert farkasszemet nézett velem. Ehhez igazán nem kellett nagy tehetség, amire olyan büszkének kellett volna lennie. Megvetettem őt. Egy beképzelt takonypóc volt semmi több. Utáltam az ilyen embereket, semmi eredményre ilyen önteltnek lenni… Ennél még én is jobb voltam a kis színjátékommal. Az arcomra ismét kiült az undor amint beszélni kezdett. ‒ Pedig nem ártana. Ennyi erővel én se fogok elnézést kérni, mert fel merlek világosítani arról, hogy mekkora tahó vagy ‒ vágtam vissza. Hiába erőlködött, ha ezeket beszólásnak szánta, akkor igencsak harmatgyengére sikeredtek. Élesen felnevettem. ‒ Idefigyelj, kis retardált! Nem velem van probléma, hanem a te fejedben nem stimmel valami, ha szerinted az intelligenciahányados és a segíteni nem akarás összefügg. Fel kell hogy világosítsalak, nem így van. Mint már mondtam, indulj el valamerre, aztán kilyukadsz a drágalátos könyvtáradnál! Akkor talán az én időmet se rabolnád a hülyeségeiddel ‒ szóltam vissza, már csak azért is, mert kettőnk közül ő volt a szánalmas, a retardált király, elvégre az ő csöppnyi agya nem volt képes feldolgozni az információkat. ‒ Bagoly mondja verébnek, öcsi. Majd akkor kritizálj, ha kisebb az arcod, mint nekem, vagy ha szerényebb vagy! Pont te beszélsz, aki kiállhatatlanabb alak volt, mint amilyen én vagyok? Gondold át kétszer is miket mondasz, mert szánalmas, hogy milyen logikátlanságokat fecsegsz össze hollóhátas létedre. ‒ Közel álltam hozzá, hogy felpofozzam, csakhogy nem akartam felesleges konfliktusokat főleg egy ilyen pondró miatt. ‒ A suli javarésze ad a véleményemre, csak az olyan antiszociális mimózák nem fogják fel, mint amilyen te is vagy ‒ tettem csípőre az egyik kezemet. Utáltam, ha káromkodnak a közelemben, épp ezért még lesújtóbb pillantásokkal illettem a srácot. Elképedve néztem rá, amikor egy újabb oktondi kérdést tett fel. Ennyire hülye lett volna? Nem, csak nem lehetett ilyen gyökér. ‒ Nos, talán azért, mert nemrégiben mondtad, hogy nem figyelted merre jössz, eltévedtél, továbbá gőzöd sincs hol vagy. Hiába kardoskodsz a logika mellett, ha egy épeszű megszólalásod sincs. ‒ Nem értettem miért álltam le egy ilyen kis hülyével vitatkozni. Vártak a barátnőim, a beadandóim, és Juliant is el kellett volna rabolnom a haverjaitól, hogy megkérdezzem, az auroros feladatnál lesz-e a partnerem. El voltam havazva, ráadásul, úgy éreztem, nem csak értékes perceket pazaroltam erre a gyerekre, hanem agysejteket is. ‒ Mondj egy olyan embert, aki nem anyanyelvi szinten beszéli ezt a fertelmet, és tetszik is neki, mert nem az én hallásommal van baj, vagy az embertársaiméval, hanem inkább a tiéddel ‒ feleltem. Szerintem kifejezetten undorító volt, leginkább arra hasonlított, mintha egy rozmár visszaöklendezné a vacsoráját. ‒ Az ismert személyek véleményére többet adnak, mint az ismeretlenekére, épp ezért az én szavam a tiéd felett áll ‒ vontam fel szépen ívelt szemöldökömet. Mennyi ostobaságot tudott összehordani ez a gyerek, és milyen büszkén hangoztatta a nem létező felsőbbrendűségét. ‒ A „szánalmas követőim” meg a „rajongótáborom” simán tönkreteszi a hátralévő éveidet, ha továbbra is sértegeted őket ‒ válaszoltam higgadtan. Kétség sem fért hozzá, ha a csajok felhergelik magukat, akkor ez a srác nem marad életben. ‒ Már bocs, de kettőnk közül te kezdtél el zaklatni a hülyeségeiddel, továbbá te fecsegsz feleslegesen, szóval tégy meg egy szívességet légyszi, és akadj már le rólam! Értetlen pillantásokat vetettem rá, amikor nevetésben tört ki. Mi volt olyan vicces? Bár, nem is akartam tudni. ‒ Nos, szerinted. Ha nem lennének aurorok, még nagyobb káosz lenne a világban. De hát ezt honnan is tudhatná egy kisfiú, aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ?‒ mosolyodtam el csúfondárosan. Jótékonyan eleresztettem a fülem mellett az apám becsmérlését, különben biztosan lekevertem volna neki egyet. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy kiröhögjem. A nevetésem visszhangzott az egész folyosón, majdnem kicsordultak a könnyeim a nevetéstől. ‒ Drágám, melyik dimenzióban élsz, hogy így gondolod? Ha jó is vagy bájitaltanból a házvezető tanárom úgyis utál, mert nem a házához tartozol. Ne akard már nekem pont te bemutatni a tanáromat! Sőt, minden gyökér tudja, hogy Piton professzor csakis a saját diákjait értékeli, senkivel nem szokott kivételezni, szóval javaslom, hogy nézesd meg magad, mert valami nagyon nincs a helyén a pici kis agyadban ‒ cáfoltam meg az iménti ostobaságát. Mindenki tudta, hogy a mardekárosokon kívül mindenkit megvetett függetlenül attól, hogy mennyire volt tehetséges. Felbosszantott, hát egy kígyót küldtem rá, addig pedig volt időm bezárkózni a legközelebbi mosdóba. Miután rendbe szedtem magam, a pálcámért nyúltam. A harag lángjai elöntötték a testemet, de még sikerült zabolát vetni az indulataimra. Ráfért volna erre a taknyos kis nyomoroncra egy alapos fejmosás, de nem szóltam. Halkan átkozódva pillantottam körbe menekülési útvonalat keresve. Nem voltam hajlandó elhagyni a helyiséget. Az ablakon nem tudtam volna kimászni, így kinyitottam ugyan, de nem próbáltam meg átpréselni magam. Inkább felidéztem magam előtt a Juliannel töltött szép napokat, aztán megidéztem a patrónusomat. A hattyúm kecsesen szállt le mellém, és pedig sóhajtva léptem közelebb hozzá. ‒ Menj Julianhez! Üzenem neki, hogy a második emeleti női mosdóban ragadtam, és ha egy kicsit is fontos neki az, hogy auror váljék belőlem, és nem akarja, hogy agyonverjek valakit, akkor jöjjön értem. Akár Flitwicket, vagy Pitont is összeszedheti! ‒ Ezzel az útjára bocsájtottam. A hattyú kireppent a nyíláson. A mosdókagylóra támaszkodva vártam, és füleltem hátha elment már a srác. Nem sok kellett ahhoz, hogy ne üssem ki néhány fogát. Tényleg kevés kellett. Reméltem, Julian eljön majd, vagy legalább is, elküldi valamelyik haverját, mert féltem, ha kiteszem onnét a lábamat, akkor az okostojás a gyengélkedőn kötne ki.
Zene ¤ Megjegyzés: Are you a lunatic or just simply sleepwalker? ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Még mindig simán álltam a lány pillantásait. Nem sűrűn érdekel, mit mondd egy ilyen kis fruska. Mondjuk találkoztam már nála nagyobb libával is, de azért a top tízben benne van. De ha így folytatja, akkor lassan az első öt között is bent lehet, mert egyszerűen hihetetlen mennyire nem hajlandó segíteni. Ezzel is mutathatná, hogy mennyire okos, meg intelligens, mert annak ellenére, hogy bunkómód belémentem ő még mindig normálisan viselkedik és lehetne tőle tanulni. De nem, ő inkább megy a saját kis buta feje után és inkább makacskodik, hogy nem akar segíteni. - Nem fogok elnézést kérni, mert rossz napom van. Az meg hogy nem vagy annyira agyilag fejlett, hogy annyira ne legyél képes, hogy elmondd, hogy merre van, mondjuk a könyvtár szánalmas. Te is csak egy beképzelt kiscsaj vagy biztos, aki elhiszi magáról, hogy szép meg okos, de valójában nem az. – Mikor belém bök, felnevetek. Ennyire hülye lenne szegény, vagy csak játssza az idiótát? Komolyan mondom jobb, mint egy bohóc. - Sajnálom drága, de már késő, az pedig k*rvára nem érdekel, hogy a te pici szemedben mennyire járatom le magamat, mert az semmit se jelent. – Abból is látszik, hogy ő egy tipikus kislány, hogy még mindig fél attól, hogy a fiúk fertőznek. Legalábbis az ahogy lerázta a kezét engem arra az időre emlékeztetett kiskoromból, mikor még azt mondták, hogyha egy lány hozzáér egy fiúhoz, akkor valami betegséget kap el és ő is fiús lesz. - És honnan tudod, hogy nem errefelé volt keresnivalóm? – néztem rá azzal az idegesítő mosolyommal, mert most már nagyon kezdett felhúzni. Meg amúgy is én épp Demit kerestem, csak aztán elkalandoztam és eltévedtem szóval nyugodtan le lehet nyugodni, mert rohadtul nem tudja mit kerestem erre vagy miért. Csupán az volt a lány szerencséje, hogy nagy az önkontrollom, mert az, ahogy az anyanyelvemet becsmérelte nagyon is sértő volt és már elgondolkodtatott, hogy nem kéne-e megtépnem ezért. - Az orosz egy nagyon is szép nyelv, csak ti kis fruskák általában nem tudjátok ezt értékelni. – Kivéve egy embert, akire most mindennél nagyobb szükségem lenne, hogy lenyugodjak, de ilyen az élet, most el kell viselnem őt, aztán majd összetörök valamit, vagy elmegyek a Fekete-tóhoz kacsázni, hogy lenyugodjak. - Ezt remekül megfogalmaztad! Egyáltalán nem tartozom a közösséghez, így igazából nem is ismerhetnek és pont ezért nem fognak adni a te véleményedre azok, akik tudják, hogy milyen vagyok valójában. A szánalmas követőid, meg rajongótáborod piszkosul nem izgat. Szóval most, hogy kölcsönösen kifejtettük mennyire nem érdekel a másik, be is fejezhetnéd a fölösleges szövegelést. – Mert már agybajt kapok tőle lassan. Ezután el kell mennem, megnézetni magamat a gyengélkedőn, hogy biztos nem sérült-e az agyam a sok hülyeségét hallgatva, mert szerintem még arra is képes lenne ezekkel a megszólalásaival, hogy lebutítson. A megszólalásán hangos röhögésbe törtem ki. - Az aurorok a legszerencsétlenebb személyek, akiket valaha láttam. Buták, értetlenek és még azt is hiszik, hogy olyan jók, de valójában semmit se érnek. – Tapasztalatból beszéltem, hisz nekem az egész családom aurorként dolgozik és rajtuk pontosan láttam mennyire értéktelen is az amit csinálnak. - Piton professzor? Hisz én vagyok az egyik legjobb tanítványa. – És valójában az egyik kedvence is. Nagyon jól tanulok és minden szó szerint vissza tudok neki mondani, ahogy ő azt már egyszer elmondta, szóval egy szava se lehet rám. A lány varázslata azonban hirtelen jött, nem készültem rá. A kígyó a fejemre esett, amit gyorsan leráztam, majd előkaptam a pálcámat és egy varázslattal felgyújtottam a hüllőt. Közben a lány elfutott, de én követtem, igaz nem én nem futottam, csak gyorsan sétáltam. A csaj a női mosdóba zárkózott, ami nem lepet meg. - Mondd csak egész nap ott akarsz kuksolni? – kérdeztem mosolyogva, igaz nem látta, de attól még így volt. - Ó! Egyébként valamit elfelejtettem megemlíteni az aurorokkal kapcsolatban. – kezdtem, a mondandómba. - Szánalmas. Mindegyikük az. Aki az akar lenni, azok is mind azok. Nincs annál nagyobb őrültség, hogy valaki egy ilyen melót válasszon. Nem végzik jól a munkájukat. Sőt, nevetséges, hogy milyen bénák. De ha te tényleg egy ilyen szerencsétlen akarsz lenni, ám legyen. – Bíztam benne, hogy ez felhúzza annyira, hogy kijöjjön, de ha nem akkor nem. Majd kitalálok egyedül is, csak kényelmesebb lett volna úgy, hogy ő megmutatja az utat.
Eddig szimplán arra gondoltam, hogy ez a srác nem tudott tájékozódni, és szimplán hülye volt, de azzal, hogy nem fogta fel a szavaimat, sem azt, hogy szándékosan nem segítettem neki… Az valóban egy komoly mentális sérültre vallott. Nem is, ezzel a mentális a sérülteket sértegetném, így inkább visszavonom a magamban tett kijelentésemet, és még mindig lenéző pillantásokkal illettem a fiút. Mert hiába volt hetedéves, nem biztos, hogy betöltötte a tizenhetet, továbbá, egy ilyen kis hülye számomra bőven messze állt a férfi, vagy épp a felnőtt a fogalmától. ‒ Arra még nem gondoltál, te önmagadat zseninek képzelő takonypóc, hogy az intelligenciahányados és a segíteni nem akarás egy cseppet sem függ össze? Ahogy arra sem gondoltál, hogy pont a tahó stílusod miatt nem vagyok hajlandó segíteni neked? ‒ Az egyik kezemmel magamhoz öleltem a könyveimet, hogy a másikkal jól mellbe bökhessem. ‒ Tudod mit? Inkább ne szólj egy szót se, mert még egy ilyen „frappáns” válasszal csak még inkább lejáratod magad a szememben ‒ ráncoltam össze a homlokomat fintorgás közben, majd leráztam a kezemet, mintha valami fertőző dolog került volna rá. ‒ Nos, akkor nem kellett volna eltévedni, vagy több illemet kellett volna tanulnod ‒ tettem csípőre a szabad kezemet becsmérlő pillantásokkal kísérve. Ha én készültem valahová, akkor előtte nem kódorogtam az épületben, mint egy holdkóros. De hát ízlések és pofonok, senki nem lehetett olyan észszerű, vagy tökéletes, mint én. Valami ocsmány nyelven szólalt meg. Abban biztos voltam, hogy nem nyugat-európai volt. Az itteni nyelvek kellemesek, dallamosak voltak, talán a németet kivéve, de ez a srác olyan nyelven szólalt meg, mintha mindjárt idehányna beszéd közben. ‒ Fogalmam sincs, hogy milyen ocsmányokat hordasz össze, de ha hányni támadna kedved, akkor légy oly’ kedves, és menj a közelemből! ‒ tettem hátra két lépést meg oldalra ugyanennyit. Ha ki akarja dobni a taccsot, hát tegye, de rám zúdítsa a hányadékát. ‒ És engem hol kellene érdekelnie a nyomorodnak? Ráadásul, a nyamvadt kis véleményed se érdekel, se az, hogy számodra nem számít az enyém. Azonban ebben az iskolában sokaknak számít az, ha én mondok valamit, de egy ilyen antiszociális alak honnan is tudhatná ezt? ‒ mértem végig gőgösen. Akárhogy is erősködött az utálatom egyre csak növekedett az irányába. ‒ Hát hajrá. Csak szólok, egy aurornak tanulok, simán lefegyverezlek, takonypóc ‒ sziszegtem megvetően, közben előhúztam a pálcámat. Azt hitte viccelek? Nem, korántsem vicceltem. Ha kell, hát megmutatom neki, hogy tudja hol a helye egy mocskos kis sárvérűnek. ‒ Piton professzor biztos díjazni fogja, ha megtudja, hogy egy idióta a diákjait molesztálja a folyosókon ‒ morogtam, azonban a következő megszólalására elborult az agyam. Nem érdekeltek a szabályok, nem érdekelt az aurorság. Ő provokálta a büntetését. Rászegeztem a pálcámat, elég közel volt ahhoz, hogy a varázslatom telibe kapja. A kiáltásom a folyosón visszhangzott: ‒ Serpensortia! Egy zöld kígyó reppent elő a pálcámból, és egyenesen a srác fejére hullott annak rendje és módja szerint. Ennél durvább átkokat is tudtam, és bizony élni is fogok vele, ha nem változtat a hozzáállásán. A szavait figyelmen kívül hagytam, a kígyó adta előnyömet felhasználva a legközelebbi női mosdó felé tartottam, és bevágtam az orra előtt az ajtót. Varázslattal lezártam a bejáratot, majd a könyveimet az egyik mosdókagyló szélére helyeztem. Hosszasan nézegettem magamat a tükörben, megigazítottam a hajamat, majd azon tűnődtem, hogy vajon ha magamhoz hívnám a seprűmet, akkor az ablakon kiférnék-e vele. Semmi kedvem nem volt egy modortalan taknyoshoz. Ha pedig innen kimegyek, akkor első dolgom lenne a körmömmel lemarni a képéről azt az önelégült mosolyt, majd sóbálvánnyá dermeszteném, és itt hagynám a folyosón megrohadni.
Zene ¤ Megjegyzés: Are you a lunatic or just simply sleepwalker? ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem értem én a nőket. Ha véletlenül beléjük megyünk, aztán bocsánatot kérünk, akkor miért kell ilyen durván viselkedni, ha aztán segítségre szorulunk. Ezért rühelltem lányokkal beszélgetni, vagy velük tölteni az időmet, mert úgyis csak én jövök ki rosszul. Illetve ez nem pontos, mert én csak olyan vagyok velük, mint bármelyik másik emberrel, de nem tetszik nekik általában a stílusom, így mindig berágnak rám és vagy elmennek, vagy megpróbálnak megütni. De a lényege az, hogy ők mindig dühösek lesznek és soha többé nem is akarnak látni, én meg mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül élem tovább az életem. - Ahhoz sem kell nagy ész, hogy legyél olyan intelligens, hogy megmond, pontosan hol is vagyunk, vagy ha még kedves is akarsz lenni, megmutatod. – Nem hiszel, hogy ez a lány ilyen értetlen legyen, vagy egyszerűen csak már most felidegesítette magát rajtam. Nagyon nehéz lett volna csak még öt percig kibírnia engem? Aztán úgyse foglalkozok vele tovább. Amúgy sem tettem volna, ha nem szorultam volna rá. - Csakhogy nekem nem áll szándékomban még órákig itt keveregni. Nekem is van más dolgom. – Méghozzá az, hogy megkeressem a barátomat és elmeséljem neki ezt az egész baromságot. Nem is azért, mert jól esne valakivel megbeszélni ezt, mert én tökéletesen megvagyok a nélkül is, csak kíváncsi vagyok mi a véleménye erről, meg egy jót szeretnék nevetni és vele mindig lehet. Mikor felnevetett magamban oroszul kezdtem számolni és már vagy negyvenig jutottam, de még mindig nem nyugodtam le. Végül egy káromkodással adtam ki a dühömet, amit az anyanyelvemen mondtam. Akkor van szívás, ha ne véletlenül érti az oroszt, mert akkor csak még jobban megsértődne, már ha persze érti, mit motyogok. - És ez engem hol érdekel szerinted? Azt gondolsz, amit csak akarsz, de engem baromira nem izgat. Én is kifejthetném a véleményemet sok mindenkiről, de nem látom értelmét, mert a legtöbbjüket ez hidegen hagyja. Szóval mondj, amit akarsz, úgyse érsz el vele semmit. – rántottam meg a vállamat, mert tényleg nem számított nekem mit mondd a lány. Én csak egy valamit akartam és azt úgyis meg fogom kapni, akár tetszik neki, akár nem. Még az sem zavart, hogy olyan lassan beszélt, amitől röhöghetnékem támadt. Magamra akart hagyni én azonban nem engedtem neki, utána menetem. Mégis mit gondol, hogy hagyom, hogy ennyivel elmenjen? Hát még mit nem. Segíteni fog, ha csak úgy is, hogy követem, de fog. Mikor megfogtam a vállát ellökte őket, bár érthető volt a reakció, nem is vártam mást egy ilyen kis libától. - Én meg elintézem, hogy ne legyen hajad! Ez csak üres fenyegetés. – Nem értem minek próbálkozik. Ilyet én is tudok mondani mégsem, teszem meg addig, amíg ő sem fogja, márpedig kétlem, hogy megtenné. - Ú! Kemény beszólás ez egy ilyen lánytól nem gondolod? – mondom, miközben gonosz mosoly jelenik meg a számon. Hiába voltak a durva szavai és a dühös pillantása, engem nem sűrűn tudott megijeszteni. Még ha képes is lenne ilyet tenni, akkor is képes vagyok magamat megvédeni. Sokkal több átkot ismerek, mint amennyit kéne. - Szeretnéd, hogy bocsánatot kérjek? Attól jobb lenne a kis lelkednek? – kérdezem gügyögő hangon, mintha egy kisgyerekhez beszélnék, bár már tudom, hogy idősebb nálam a csaj, mégis úgy viselkedik, mint egy hisztis kiscsaj. Bár az is volt. Hiába került ki, nem tudott lerázni. Egy szó nélkül indultam utána és pár lépéssel lemaradtam tőle, hogy nem okozzak neki további kellemetlenséget. Igaz valószínűleg észre fog venni, de egy szava sem lehet, én csak véletlenül pontosan ugyan arra megyek, mint ő. Azt mondta induljak el valamerre, hát elindultam, így lényegében megfogadom a tanácsát, sőt még segít is valamennyire nekem, ha úgy vesszük.
Nem értettem, hogy valakik hogy lehetnek ilyen figyelmetlenek, elvégre, én mindig a lábam elé néztem, ha tartottam valahová, elvégre át kellett lépni a sok kis nyomi elejtett cuccait, azonban ennek a tuskónak a jóvoltából jelen esetben az én holmijaimat kellett összeszedni a padlóról. Ezek után meg volt képe visszajönni, és követelőzni. Igyekezett lekezelően viselkedni, de leginkább csak szánalmat ébresztett bennem. Pechjére, a farkasszemezést és a szemmel verést volt alkalmam tökélyre fejleszteni, az előbbit Julian miatt, az utóbbit meg a Julianre tapadó undok kis békák miatt. Szóval, mondhatnám, hogy mélyen megérintett a közönye, de akkor hazudnék. ‒ Nem kell nagy ész, ahhoz, hogy felismerd ezt a folyosószakaszt. Pláne, ha évek óta idejársz ‒ fintorodtam el. Nem érdekelt, hogy min járt az esze. Zavart a figyelmetlensége, a modortalansága, és hogy azt hitte, felettem állt, pedig egyáltalán nem volt így. ‒ Mellesleg, nem olyan nagy ez a kastély, hogy végérvényesen eltévedj, előbb-utóbb mindig kilyukadsz valahová ‒ tettem hozzá a szellemi képességeit és a memóriáját kifogásolva. Kinevettem, amikor visszakérdezett. Ilyen buta nem lehetett! Tényleg, melyik házba is járt ez a srác? A hollóhátba? Biztos? ‒ Nos, zsenikém, mint már mondtam, csak az elsősök, a hugrások és Longbottom olyan retardált, hogy eltévedjen a kastélyban, bár az elsősöknél ez bocsánatos bűn, de elég ciki, hogy hét éve itt tanulsz, és nem ismersz fel egy folyosót ‒ sóhajtottam. Lassan, tagoltan beszéltem, mintha tényleg értelmi fogyatékos lenne, hát, ha így felfogja a mondanivalómat. Elvégre, előzőleg is ezt mondtam, de nem gondoltam, hogy ki is kell fejtenem neki. Aztán, faképnél hagytam. Nem értem rá kisfiúkkal vacakolni, amikor annyi teendőm volt még. Ráadásul, kifejezetten fárasztott, hogy engem kezelt idiótaként, holott ez fordítva volt igaz. De hát nem lehetett nyugtom tőle, rám tapadt, mint egy pióca, vagy Hagrid egyik szurcsókja. Amikor megfogta a vállaimat, fintorogva löktem el a kezeit. ‒ Ha még egyszer hozzám érsz a mocskos mancsaiddal, elintézem, hogy többé ne érinthess semmit! ‒ sziszegtem. Nem tudtam, hogy milyen vérű volt a srác, nem is érdekelt. Kérdés nélkül besoroltam őt a sárvérűek közé, engem meg olyanok ne fogdossanak. Most hagyhatok majd ott egy cetlit a házimanóknak, hogy ezt a blúzomat különös gonddal mossák ki. Remek, pedig ez volt a kedvenc felsőm. ‒ Mellesleg, ha még egyszer drágaságomnak nevezel, akkor nem csak a kezedre vágok rá, hanem lekeverek neked egyet, és elnémítalak. Aztán, mivel non-verbálisan nehéz varázsolni, és úgyis eltévedtél, így aztán nem tudsz segítséget kérni ‒ fenyegettem meg. A tekintetemben elszánt tűz lobogott. Nem hinné el, hogy megtenném? Pedig aztán nem sokat teketóriáznék, ha a saját testi épségemről lenne szó. ‒ Én meg azt mondom, hogy amíg nem tanulsz egy kis illemet, addig semmi dolgunk egymással. Indulj el az egyik irányba, aztán kilyukadsz valahol. Továbbá, ne beszélj velem úgy, mint egy fogyatékossal, nem nekem lenne orvosra szükségem! Amíg pedig nem tanulsz meg viselkedni, öcsi, de nem fog izgatni, hogy milyen kis elveszett lélek vagy ‒ emeltem meg egyre inkább a hangomat. Kezdett kihozni a béketűrésből, hogy felsőbbrendűnek hitte magát. Felsőbbrendűnek! Nálam! Amikor ír és brit ágról is aranyvérű boszorkány voltam! Amikor a csoportomban a lehetséges aurortanoncok között tartottak számon! És engem akart egy mihaszna kis hetedéves megalázni? Na, azt már nem. Pár pillanatig összeráncolt homlokkal méregettem, majd mivel reménytelennek könyveltem el, hát kikerültem a srácot, és folytattam az utamat. Nem értem én rá ilyenekkel szórakozni.
Zene ¤ Megjegyzés: Are you a lunatic or just simply sleepwalker? ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szándékosan menetem bele az illető, szimplán nem figyeltem az pedig mérhetetlenül nem izgat, hogy most éppen ki is volt az, aki hirtelen előttem termett. Senkivel sem voltam olyan kapcsoltba, hogyha belésétálok, akkor elkezdjek sajnálkozni, hogy nem szándékos volt, meg hogy milyen ügyetlen vagyok. Meg se néztem az illető arcát egyszerűen tovább mentem, de azért elnézést kértem, mert ennyire azért művelt vagyok. Csak abban az esetben álltam volna meg, ha Demi lett volna az, akibe ütközök, aminek kifejezetten örültem volna, hisz ebben az egész intézményben ő volt az egyetlen olyan ember, akit barátomnak nevezhettem, és aki megértett. Azonban amit ráeszméltem milyen lehetőség volt előttem (vagy inkább jött belém) vissza is fordultam, hogy útbaigazítást kérjek. Illetve reménykedtem benne, hogy elkísér, mert addig sem unatkoznék és elszórakoztatnám magamat azzal, hogy megint okosabbnak vallhatom magamat valakinél, aztán megkerestem volna a barátom és vele lófráltam volna. Persze amilyen szerencsés voltam pont egy lány volt az, akivel találkoztam. Nem igazán bírtam őket, mert a legtöbbjük egy hülye kis hisztis liba, amit én nem bírok, csak Demit viselem el, de ő egészen más. A pillantását azonban gond nélkül állom és csak még jobban mosolygok. Nem érdekel mennyire tart bunkónak vagy milyen véleményen van most rólam, mert lényegtelen, azután hogy kinyitom a számat úgyis meg fog utálni, mint a többiek. Bár először kedves vagyok, hátha ő is az lesz, de a hangjából ítélve nincs szerencsém. - Tudnám, hogy hol vagyok, ha figyeltem volna, merre jövök, de szerintem te is észrevetted, hogy máshol jártak a gondolataim. – mondom még mindig visszafogottan, de már érezni a hangomon, hogyha jót akar magának a kiscsaj, akkor visszább vesz a stílusból, mert annyiért, hogy nekimentem nem kéne ennyire felkapni a vizet. Megesik az ilyen ezért igazán nem kéne felháborodni, de ha folytatja, esküszöm nem leszek már ilyen rendes vele. - Hát ez igazán pompás, én meg hét és? – Nem értem miért mondja ezt, én nem kérdeztem meg, nem is érdekel. Hidegen hagy a csaj, nincs benne semmi különleges, csak a visszafelé vezető utat keresem. Nem nagy dolog, csak mutassa meg, merre van, az arra aztán könnyes búcsút veszek tőle és soha többé nem kell egymást látnunk. Az odavetett mondata után én még vártam, hogy egész pontosan hol is a második emeleten belül, de egy sóhajtás után elindult. Kábultan néztem utána, majd utána siettem. Mikor beértem rögtön meg is előztem és a két vállánál fogva megállítottam. - Azt hiszem nem értetted, amit mondtam drágaságom. – kezdtem miközben ideges vigyor jelent meg az arcomon, ami nálam csak rosszat jelenthetett. - Azt szeretném, ha megmutatnád, mégis merre van, mondjuk a könyvtár, vagy a Tanári, vagy bármi, amitől hogyha elindulok, akkor tudom, merre kell menni. Érted? – mondtam olyan lassan, hogy azt még egy szellemi fogyatékos is fel tudná fogni. Remélem, van a szép kis buksijában valamennyi ész is, hogy értelmezni tudja a szavaimat.
Nem sok kedvem volt visszatérni az unalmas hétköznapokhoz, amikor a téli szünetben olyan remekül éreztem magam. Nem csak azért, mert végre megölelgethettem Rowant meg Keirant, vagy azért, mert így volt alkalmam meglátogatni néhány beauxbatonsos barátomat. Jaj, az ottani srácok úgy hiányoztak! Imádtam a humorukat. El is vittek síelni, holott megmondtam nekik, hogy nem rajongok annyira a muglik dolgaiért meg a téli sportokért, de mégis mesés volt odafent. Meg szórakoztató. A végére egészen belejöttem, és a srácok megígértették velem, hogy jövőre is meglátogatom őket, vagy legalább nyáron beugrok hozzájuk. Nagyon kis édesek voltak. Én meg arra kértem, hogy ha Írországban járnak, akkor szóljanak már, mert szívesen elviszem őket ide-oda. Tudtam én, hogy megéri másik suliba járókkal is barátkozni. A durmstrangos srácok is jófejek, bár ők azért néha elég gusztustalanok tudtak lenni. Keiran mesélt róluk ezt-azt. De attól még cukik meg minden, csak jelen pillanatban ártana a rólam kialakított képnek az, ha disznókkal barátkoznék. De mindez a múlté, ugyanis vissza kellett jönnöm az iskolapadot koptatni meg annak a felfuvalkodott Daviesnek az okoskodását hallgatni. Majdnem hozzávágtam valamit, amikor bejelentette, hogy újabb beadandót kér annak örömére, hogy mindenki visszatért a kastélyba. Utáltam. Nem elég, hogy egy majom volt, aki sminkelte magát, de még szadista hajlamokkal is rendelkezett. Komolyan, az ilyen minek megy el tanárnak?! Ráadásul, most is felhúzott. Az imént adtam le neki a dolgozatot, amit kért, de megint belém kötött. Megfordult a fejemben, hogy megetetem vele a pergameneket, aztán inkább csak faképnél hagytam. Eleinte feldúltan, a könyveimet magamhoz szorítva haladtam végig a folyosókon, és próbáltam lenyugtatni magam. Végtére is, sikerült, mert folyton azon járt az eszem, hogy végre kezdett normalizálódni a kapcsolatom Juliannel. Megérte vele szenvednem a könyvtárban amiatt a vacak beadandó miatt. Hálásnak kellett volna lennem Daviesnek, hiszen, ha ő nincs, akkor nem dolgoztunk volna együtt a téli szünet előtt, azonban most éppen utálni volt kedvem, így eltekintettem efelett az apró részlet felett. Főleg, hogy a gondolataim ezután másik irányba kalandoztak el, kellemes témákon agyaltam. Például, hogy Julian elhívott Roxmortsba. Nem tudom pontosan mit akart abban a koszfészekben, lehet csak kávézni akart, azonban nem utasítottam vissza az ajánlatot. Nagyon-nagyon buta cselekedett lett volna a részemről. Szép kis rózsaszín felhőbe burkolództak a gondolataim, nem is figyeltem magam elé, elvégre, eddig is kihalt volt a folyosó, ha valaki erre járna, hát majd kikerül. De nem így lett. Az egyik fordulóban nekem jött valaki, kiverte a kezeimből a könyveket, majd továbbállt. Ügyet sem vetettem a bocsánatkérésének. Halkan olyasmit dünnyögtem, hogy mekkora tahó, majd leguggoltam felszedni a könyveimet. Még szerencse, hogy a cipőm sarka nem törött ki. Ciki lett volna mezítláb elsétálni a klubhelyiségig, arról nem is beszélve, hogy a hideg kövön könnyen felfázhattam volna. Mivel szoknya volt rajtam, ugyan térdig érő, mégis ügyeltem arra, hogy véletlenül se látszódjon semmi, amíg felkapkodtam a köteteket. Hátrasöpörtem néhány tincset, megigazítottam a blúzomat, és indulni készültem, amikor a korábbi alak megszólított. Megvető pillantások kereszttüzébe került, amikor ránéztem. Tetőtől talpig végigmértem, és enyhén felvont szemöldökkel tekintettem rá a kényszeredett mosolya miatt. Az előbb lökött fel, most tőlem várt segítséget? Röhejes. ‒ Kissé ‒ jegyeztem meg epésen, és ismét végigmértem a srácot. Túl idős volt ahhoz, hogy csakúgy eltévedjen. ‒ Eddig azt hittem, hogy csak Longbottom meg néhány hugrás retardált annyira, hogy 5-7 év után eltévedjen az épületben, de úgy tűnik, ismét tévedtem. ‒ Hát, én se voltam tévedhetetlen, pedig aztán sok mindenről tudtam, sok kis apró titkot, pletykát és információt megjegyeztem. És a barátaimnak hála mindenhova elért a kezem. Nem nagyon akadt olyan ember, akit én ne ismernék legalább arc, vagy arc és név alapján. Az már más kérdés, hogy a nagyszerűségemhez mérten válogattam meg a társaságomat. Ez a srác pedig ‒ tudtam, hogy egy évvel fiatalabb nálam, vagy nagyon max kettővel ‒, nem tartozott a baráti köröm. Okkal. ‒ Nyilván. Nyolc éve idejárok ‒ vontam meg a vállamat. Még mindig nehezteltem rá, hiába vakkantott oda egy „bocsánatot”, nem felejtek olyan könnyedén. Ráadásul pont az ábrándozásomból zökkentett ki, így aztán még inkább dühös voltam rá. ‒ Mellesleg, a másodikon vagyunk ‒ tettem hozzá nagylelkűen, csakhogy tisztában legyen azzal, hogy vele ellentétben én segítőkésznek tudok bizonyulni. Úgy véltem, így is több percet pazaroltam rá, mint amennyit kellett volna, mellesleg, bőven volt még dolgom mára. Még párt is kellett keresnem a csoportból az egyik gyakorlatra. Halkan felsóhajtottam, majd egy kimért biccentés után továbbindultam. Arra gondoltam, hogy mást úgyse akart tőlem, csak információt, azt pedig megkapta, így hát a dolgom végeztével magabiztosan sétáltam tovább. Hiszen mi mást akart volna még tőlem?
Zene ¤ Megjegyzés: Are you a lunatic or just simply sleepwalker? ¤ [You must be registered and logged in to see this link.]
Talán még sose éreztem ezt korábban, de most nagyon szükségem volt a társaságra. Hiába az embereknek is kell néha valaki, akivel el tudnak beszélgetni, de nekem sajnos én egyetlen olyan személyt ismertem, aki hajlandó volt elviselni és nem sikerült megtalálnom, így most lefelé tartok hátha történik valami csoda és véletlenül összetalálkozok vele. Persze az is lehet, hogy megint a könyvtárban olvasgat, de oda most nem akarok menni, hiszen jelenleg még csak olvasni sem volt kedvem, az pedig nagyon hülyén fest, ha bemegyek, körbenézek aztán meg egyszerűen kisétálok. Így jobbnak láttam csak sétálni a folyosókon. Még ezzel is jobban el tudtam ütni az időt, mert közben azon gondolkodtam, amit a húgom írt nekem. Idén sem mentem haza karácsonyra, nem is bántam, az ajándékaimat elküldték és mellé kaptam azt az üzenetet, hogy kettétört a testvérem szíve, amiért egy percig sem gondoltam arra, hogy ő esetleg hiányol. Bevallom mérhetetlenül nem érdekelt. Fogadja el, hogyha folyamatosan jobb akar lenni nálam, akkor én nem akarom őt látni. Bár nem olyan okos, mint én és sose lesz az, azért ő játssza már a kész felnőttet pedig pontosan egyidősek vagyunk. Mélyen a gondolataimba merültem nem is figyeltem, hogy milyen messzire eljöttem, nem is tűnt ismerősnek a környék, de ezzel most nem foglalkoztam. Illetve párszor megpróbáltam megtalálni a megfelelő utat visszafelé, de nem igazán sikerült. Úgy fest még én is képes vagyok itt eltévedni, annak ellenére, hogy már hét éve idejárok. Végül feladtam az értelmetlennek tűnő kavargást és inkább újra elmélyülve filozofálni kezdtem. Az egyik kanyarból kiérve valakinek a vállába sétáltam. - Bocsánat. – dörmögtem oda neki, majd mentem tovább. Csak pár perccel később esett le, hogy most sétáltam el talán egy olyan ember mellett, aki tudja merre kéne menni. Így sarkon fordultam és megindultam visszafelé. Reméltem, hogy az illető még mindig ott lesz, különben még éjszaka is itt leszek. Szerencsémre azonban még mindig ott állt és most már jobban megnéztem. Egy lány volt. Még sose láttam, vagy ha mégis nem rémlik az arca. De ez sok emberrel így van, múltkor a saját évfolyamtársamat sem ismertem fel. - Elnézést, de tudod, hogy hol vagyunk? Kissé elvesztem attól tartok. – erőltetek mosolyt az arcomra és bízom benne, hogy segíteni fog.
