2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Karen nem akarta, hogy mindez ilyen rosszul végződjön, de előbb-utóbb egyiküknek be kellett látnia, hogy hülyeséget csináltak. Talán egy másik életben, ha nem lennének rokonok, együttlehetnének, de nem most. Karen már nem bírta az állandó hazugságokat és a titkolózásokat. Érezte, hogy amit tettek, nem helyes, és ahogy telt az idő, kénytelen volt engedni ennek az érzésnek. Castiel pedig pont egy ilyen bizonytalan időszakában toppant be az életébe, és akaratlanul is segített abban, hogy Karen meghozzon egy nehéz döntést. A fiatal nő sejtette, hogy mennyire megbántja majd az ikertestvérét, de meg kellett tennie. Azonban azzal nem számolt, hogy Gavin ennyi ideig fog rá haragudni, és kerülni fogja őt. Már szinte teljesen lemondott a testvéréről, szándékosan nem kereste, mert tudta, úgyis elhajtják majd. Ettől függetlenül rengeteg mesélnivalója akadt, sok gondolatát szerette volna megosztani valakivel, amikről mással nem beszélhetett. Gondterhelten ráncolta a homlokát. Az, hogy állandóan a nyomában volt egy-két diáktársa nem tett jót a hangulatának. Szeretett volna egyedül lenni, épp ezért harapta le majdnem annak a hollóhátasnak is a fejét. A tekintete a folyosón álló alakra siklott. Elszorult a torka, látván Gavin rideg tekintetét. Nem állt szándékában kiérdemelni ezt a nézést. ‒ Velem? ‒ kérdezte halkan. A hangja tétován, szinte bizonytalanul csengett. Azon gondolkodott, hogy örülnie kellene Gavin felbukkanásának, vagy inkább attól tartson, hogy még egyszer olyannyira összevesznek, hogy többé valóban nem fognak beszélni. ‒ Hát, hallgatlak ‒ felelte kurtán. Csípőre tette a kezeit, és várta, hogy Gavin elmondja, amit szeretne. Az ő viselkedése is olyan volt, mintha egy idegennel beszélne, elvégre Gavin is hasonlóképpen viszonyult hozzá. ‒ Talán túlzás volt, talán nem. Megértem, hogy fájt. Elhiszem, hogy fájt. Nekem is, de be kell látnod, hogy ez nem helyes ‒ rázta meg óvatosan a fejét, ügyelve, hogy a csat ne essen ki a hajából. Valamilyen szinten megértette az öccsét, de azért akkoriban bízott benne, hogy érett felnőttek módjára meg tudják beszélni a dolgot. Ki tudta következtetni, hogy mi járhatott a fivére fejében, amikor elakadt. ‒ Tudod mi volt inkább túlzás? ‒ Karen tekintete végigsiklott a folyosón. A rideg kék szemek szomorúan csillogtak. ‒ Hogy ennyi időre eltaszítottál magadtól, hagytad, hogy másoktól informálódjak arról, hogy mi van veled. Gavin, a nővéred vagyok. Nem zárhatsz ki csak úgy az életedből. Anya… és apa biztos nem örülne neki, ha látnák, hogy rosszban vagyunk. Adrian se volt felhőtlenül boldog, amikor mondtam neki, hogy nem beszélünk. Egy család vagyunk. Nem menekülhetünk el a problémák elől. Nálunk nem ez a szokás. Vagy érvekkel, vagy pálcával, de rendet teszünk a magánéletünkben. Egy Nott-nál ez a megszokott. Legalább is, azt hittem, te is így gondolkodsz… ‒ A mondandója végére a pillantása Gavinen állapodott meg. Az arca komolyságról árulkodott. Talán felnőttesebben viselkedett, mint hónapokkal ezelőtt, amikor utoljára beszéltek. Nem volt már olyan forrófejű és agresszív. Castiel mellett megtanult türelmesnek és higgadtnak lenni. Kezdte belátni, hogy az erőszak nem mindig hozta el a várt megoldást, ahogy abba is beletörődött, hogy a bosszúvágy és mások bántása nem fogja visszahozni a szüleit. A jelenre és a jövőre akart koncentrálni. Arra vágyott, hogy összetartsa a fivéreit, hogy kibéküljön Gavinnel, hogy Devan és Adrian gondját viselhesse, de ezenkívül saját családot szeretett volna, tisztességes állást. Ehhez pedig meg kellett változnia.
Sok minden kavarog a fejemben, miközben könnyedén döntöm a hátamat a hideg kőfalnak. Jelenleg cseppet sem zavar, ahogy néha-néha végigfut a hideg a hátamon, mondhatni kijózanít. Jelenleg pedig szükségem van az éberségemre. Már, ahogy a szemem sarkából érzékelem az ismerős alak közeledtét, megfeszülnek az izmaim. Ugyanolyan mozdulatlanul várok, mint ő, és csak akkor emelem rá hideg szürke szemeimet, amikor beszélni kezd. - Szia. - A megszokott, távolságtartó hozzáállásom nem javult. Rideg tekintetem óvatosan fut végig rajta. Még mindig fáj, de már nem olyan erősen, mint akkor. - Nem hozzájuk jöttem. Veled akarok beszélni. - Egy néma, gondterhelt sóhaj előzi meg a szavaimat, mégis, végig a szemébe nézek. Könnyebb lenne sarkon fordulni, elmenekülni a fájdalom és a veszteségérzete elől, mint szembe nézni minddel egyszerre, de most már nem menekülhetek tovább. Elhatároztam magamat, ez a beszélgetés lesz a kulcsa a jövőmnek, a szabadságomnak. Itt az ideje végleg lezárnom magamban azt a három évet, hogy Emmával mindent újra kezdhessek. - Azt hiszem, túlzásba estem a múltkor. Túl sok mindent vágtam a fejedhez, akkor is, ha éppen nagyon fájt... - belekezdek, de ő is tudja, hogy mindig is nehezemre esett őszintén beszélni az érzéseimről. Frusztrált, majdhogynem fizikai fájdalmat tudott okozni nekem. Ez pedig cseppet sem változott bennem, a tekintetem némi bizonytalansággal, keseredettséggel telik meg, ahogy elakadok. Tudom mit akarok mondani, de nehezen jönnek a szavak, pedig ki kell mondanom őket. Még, ha Karen tudja is, hogy mire gondolok, hogy ne tudná! Egyértelmű, ikrek vagyunk, minden időnket együtt töltöttük, tudjuk mire gondol a másik, mégis, ezt akkor is ki kell mondanom. Nekem szükségem van rá, és talán még neki is valamennyire.
Nyugodtan cigarettázva haladtam végig a folyosón, tény, a nyomomban loholt egy hollóhátas idióta, de ügyet sem vetettem rá. A gondolataim teljesen más körül forogtak, többek között, hogy megérkeztek azok a könyvek, amiket magamnak, Adriannek meg Theo-nak rendeltem. Továbbá, hétvégi programon törtem a fejem, ha már egyszer egy se veled, se nélküled kapcsolatba kavarodtam Castiellel, akkor néhanapján igényt tartottam a társaságára. Hétköznaponként többnyire hagytam, hogy élje a kis életét, nem akaszkodtam rá, hagytam, hogy ő keressen, ha annyira akart, ha pedig néha összefutottunk, akkor megálltam vele egy kicsit csevegni, többnyire azért, hogy megbeszéljem vele, mikor töltene velem egy kis időt. Nem akartam elszúrni ezt az egészet, hiszen tagadhatatlanul éreztem iránta valamit, így aztán örültem volna, ha nem érezné úgy, minden egyes lépését figyelem, vagy keresem az alkalmat, hogy vele legyek, mert nem így volt. Nekem is megvoltak a magam dolgai, persze, akármikor szívesen láttam őt, de nem terveztem egész nap őt hajkurászni. A hollóhátas srác utolért. Lassan fordultam csak az irányába, és az első dolgom az volt, hogy az arcába fújjam a füstöt, ha már egyszer zaklatni merészelt. Némi szóváltás után leráztam őt, majd befordultam a sarkon, és most már ténylegesen a klubhelyiség felé vettem az irányt. A cipőim halk visszhangot vertek, ahogy lépkedtem előre. Ezt utáltam ebben a kastélyban: nem lehetett csendesen közlekedni. Az egyik lenti páncélba dobtam a cigicsikket, majd megigazítottam a felsőmet. Ma ismét feketébe öltöztem, bár a fekete, bordó és lila ruhák között nem sok választékom volt a színek terén. Hátranyúltam a hajamhoz, de szerencsére a csat még a helyén volt, rendesen tartotta a frizurámat. Elmélázva tettem meg a lépéseket, amikor menetközben egyszerre rázott ki a hideg, és árasztott el egy ismerős bizsergés. Felkaptam a fejemet, és azonnal földbe gyökerezett a lábam, amint megpillantottam az illetőt, aki a falat támasztott. Gavin volt az. Hónapok óta nem kerestem, tudtam, hogy utált, és hogy szóba sem akart állni velem, így a testvéreimen meg Heather-ön keresztül informálódtam felőle. Döbbenten meredtem rá, legszívesebben átkaroltam volna a nyakát, és közöltem volna vele, hogy mennyire hiányzott már, de képtelen voltam megmoccanni. Meg talán amúgy sem díjazta volna a dolgot. ‒ Hát… szia ‒ szólaltam meg bizonytalanul. Nem értettem mit keresett itt, bár sok reményt nem fűztem a találkozásunkhoz, hiszen lehet, hogy nem is miattam jött ide. ‒ Ha Heathert, Adriant, vagy Theo-t keresed, akkor ha gondolod, szólhatok nekik ‒ intettem a klubhelyiségem rejtett bejárata felé, s már meg is indultam felé. Eszembe se jutott, pontosabban, nem is reménykedtem benne, hogy engem keresett volna.
Már egy jó ideje kerülöm őt. Hónapok óta. Régen elképzelhetetlen lett volna, hogy akár csak pár nap erejéig, de külön váljunk. Olyanok voltunk, mint akik össze voltak kötve, de azok után nem bírtam a közelében maradni. Fájt, mindennél jobban. Már maga a gondolat, hogy ott volt, mély depresszióba süllyesztett. Az első két hónapban egy szót sem szóltam senkihez, még a családommal sem kommunikáltam. Utána is csak nehezen nyitottam mások felé, Adrian és Heather visszarángattak az önmarcangolásból. Egy-két emberrel hajlandó voltam újra beszélni, és az ellógott órák száma is a minimumra csökkent. Arra viszont még mindig nem voltam hajlandó, hogy Karen közelébe menjek. Fájt, bár, már nem annyira, mint az elején, de még így is úgy éreztem, hogy legszívesebben hátrahagynék mindent. Ekkor fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, hogy elköltözzek otthonról. Talán meg sem lepte volna a többieket, elvégre, már haza sem voltam hajlandó menni, csak levélben kommunikáltam Freddel és Stevennel. Viszont, Karen megelőzött. Ő is ugyanarra gondolt, mint én. Ezen végül is meg sem lepődök, sokáig elválaszthatatlanok voltunk, így a gondolkodásunk is hasonló volt mindig is. Bár, hallottam, hogy nagyon sokat változott, még hozzá egy Griffendéles srác miatt. Először elég erős ellenszenvvel viseltettem iránta, nem akartam belegondolni, hogy valaki más lépett a helyembe, így újra hullámvölgybe kerültem. Végül is, Heathernek köszönhetően ezen is túltettem magam. Megint csak kirángatott a depressziómból és mondhatjuk, hogy elkezdte átvenni Karen helyét az életemben. Talán, pont ezért nem is gondoltam rá, hogy találkozzak Karennel. Azt akartam, hogy Heather teljesen törölje ki az emlékezetemből az általa okozott fájdalmat, így mondhatjuk, hogy kihasználtam a lányt. A ragaszkodásom tárgyává tettem. Szégyenletes, én is hamar rájöttem, hogy milyen igazságtalanul kihasználom, így elkezdtem új alapokat keresni a kapcsolatunknak. Neki is beszélni kezdtem arról, hogy mit érzek, és, hogy mit akarok iránta érezni. Őszinte akartam vele lenni, szóval mindent elmondta neki, magamról és Karenről is. Sokkolta, de ez végül is nem lep meg, kit ne sokkolna le egy ilyen hír? Hagytam neki időt, hogy feldolgozza a hallottakat és miután így is elfogadott, egy olyan kapcsolatot kezdtem el kiépíteni vele, ami már normálisnak nevezhető. Viszont, a probléma még mindig fennállt: Karen. Tény, hogy most már én is normálisan tudtam rá gondolni, de az a három év akkor is megtörtént. Őszintén szólva, mély nyomot hagyott bennem, ahogy az is, ahogyan szétváltunk. Egyszerre akartam és nem akartam őt újra látni. Végül is, ismét csak Heather adta meg a kezdő lökést. Szóval most itt vagyok, a Mardekár klubhelyiségének ajtajától nem messze támasztom a falat. Valahogy, minden erre tévedő furcsán méreget. Talán a rideg tekintetem miatt, talán mert ismernek, annyira nem is érdekel. Megpróbálom kizárni az összes erre tévedőt és egy helyben maradni. Legszívesebben fognám magam és eltűnnék innét, mielőtt Karen megérkezik, de Heather megesketett, hogy megvárom és legalább egyszer beszélek vele.
