2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A bejárat mellett két oldalt kazettás ablakokon keresztül lehet belátni az üzlethelyiségbe, hasonló stílusú a bejárati ajtó is, piros fából, boltívesen, a felső részen ablakos megoldással. Az üzlethelyiség két részre van osztva, belépve egy kisebb előtér fogadja a vásárlókat, a falak mentén polcok, kis üveges szekrények adnak otthont a különböző tárgyaknak. Természetesen az értékesebb fajtákat a kulccsal lezárt szekrények őrzik, nehogy avatatlan kezekbe kerüljenek. Balra egy kisebb pult látható, pirosra és feketére festett fából, a sarkán egy csillogóra kisuvickolt viharlámpával. Jobbra egy boltíves átjáró vezet a fűszeres részbe, ahonnan kellemes, zöld és föld illat áramlik ki. Tele cserépbe ültetett növényekkel, varázslatos, megbűvölt, gyorsan növesztett szárak, gyökerek, színes bogyókat lógatók, folyton mozgók sorakoznak az asztalokon, komódok tetején, az ablak előtti polcon, falra szerelt tartókban. A bejárattal szemben csigalépcső tekeredik felfelé, az alján megbűvölt, őrző és illetéktelen személlyel szemben sipítozó lánccal. A lépcső a tulajdonos otthonába vezet, oda tilos a belépés.
Kívül, a bejárati ajtó felett kazettás üveggel zárt erkély, téli kert látható, a ki nem nyitható ablakoknak számtalan további növény húsos levele tapad, ennyi látható csupán a fenti lakás rejtelmeiből.
E téren egészen hasonlítunk, hiszen én se könnyen építek ki kapcsolatokat, bizalmit meg főleg. Bár esetemben nehéz is lenne, hiszen eleve nem is találkozom az erdőben senkivel, de hát lássuk be bizonyára volt valaha családom, de elhagytak, vagy valami történt velük, tehát gonosz alakok bántották őket, vagy ők voltak azok. A csordát, akik befogadtak elűzték és megölték, szóval nem igazán indokolja semmi sem, hogy bizalmat fektessek másokba. Galenben sem bízom meg, csak maximum jövedelmező lehet egy üzleti kapcsolat közöttünk, de azért félszemem mindig rajta, hogy nem akar-e átverni. Az mindenképpen jó pont, hogy én még nem tettem semmit, de ő már adott enni, viszont mivel az egészet zsarolással indította... így azért már neccesebb. - Olyan... furán nézel. - ráncolom kissé a homlokomat, ahogyan fürkészően nézem az arcát. Azt azért észreveszem, hogy mintha egyre inkább kezdene ráforrni a képére ez a fura buta vigyor, pedig eddig még nagyon komolyan vette magát és engem is csitított, hogy még csak hangosan se beszéljek, ő viszont kezd egyre hangosabb és feltűnőbb lenni, ami nem tetszik, hiszen ezzel rám is figyelmet irányít és éppenséggel így sem vagyok épp a társaságba passzoló valaki. - Kiütni magad? Ez mit jelent pontosan? Nem lehet, hogy akkor neked nem kellene már többet innod belőle? - nekem az a pár korty is elég volt, picit érzem, hogy melegem van, de azért egy ilyen édes italból ennyi még kevés a komolyabb hatáshoz, viszont Galen már elég sok pohárral ivott mindenfélét és határozottan érzem rajta, hogy egyre furábban viselkedik. Azért erre a mindenki tudja dumára kissé elhúzom a számat. Én nem tudom, nekem aztán senki se mondta soha. - De mit csináljak vele pontosan? Honnan tudom, hogy... engem választ-e? - kicsit lassan ízlelgetve mondom ki a szavakat, hiszen az csak egy fadarab, olyan abszurdnak hangzik az, hogy engem választana egy bot. Mintha személyisége, meg önálló akarata lenne, ami elég fura. - Szobát? - azért ezen a ponton meglep. Mármint igen volt róla szó, hogy kapok ruhát, meg persze ételt, de arra nem gondoltam, hogy nem megyek vissza a saját helyemre ma. Bár tény, hogy odakint már sötét van és bár ismerem az erdőt, azért sosem a legjobb ötlet sösétben kószálni a fák között. Szóval végül bólintok. A pitém nagy része már eltűnt, de amikor felállok mégis felemelem a tányért is. Eszembe sem jut, hogy nem szabad csak úgy magammal vinni. Jó lenne reggel is, vacs utóvacsorának.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Elvárom tőle, hogy úgy ugráljon, ahogyan én tapsolok. Ellenben tisztában vagyok az engem érintő bizalmával kapcsolatban is, ami valószínűleg nem alakult ki. Nem is bánom. Sokszor a bizalmon bukik az egész, de talán ha az üzlet mind a két félnek kedvezik, akkor sértetlenül jön ki belőle az ember. Ez azért mégis jobb, mint egy bizalomra épített barátság vagy párkapcsolat. Röhejes az egész kivitelezés. Talán ez az indok, amiért még én sem köteleztem el magam. Minek is fosszam meg magam a saját szabadságomtól, amikor azt tehetek, amit akarok? Kötetlenül? Anélkül, hogy másnap szaladnának hozzám, engem okolva mindenért. A nők roppant érzékenyek és hisztérikusak. Három nővel éltem együtt, teljesen tisztában vagyok a működésükkel, s nem óhajtok az életem hátralevő részében egyet magamnál tartani. - Helyes.- felelem elégedetten. Nem hagyhatom, hogy eltűnjön. Most nem. Akkora lehetőséget tárt elém az élet, mely sorsdöntő lehet. Ha valóban létezik az, amire gondolok és van is mód rá, akkor nem engedhetem el addig, míg meg nem kaparintom, amit akarok. Arcomról már szinte levakarhatatlan a vigyor, úgy szemlélem az itallal való ismerkedését. Jómagam már kezdem a határaim feszegetni, ám egyelőre egy kipirosodott arc és kicsit kába tekintet lehet árulkodó efelől. - Nos. Amennyiben sokat iszol belőle, könnyen kiütheted magad. Ez a trükkje. Aligha érzed rajta az alkoholt, aztán egy váratlak pillanatban leterít egy csapással! Cseles egy megoldás, azt elhiheted.- kortyolok egyet szavaim végén, ezzel jobban felturbózva a szervezetemen uralkodó alkoholmennyiséget. Figyelmesen hallgatom, vagyis próbálnám, amikor a pálcáról kezd el magyarázni. Viszonylag sületlenségnek hangzik és még a lényeget is homályosan veszem csak ki, tekintve, hogy az italaim végre hatást gyakorolnak rám, ezzel megfizetve árukat. - Ez azért van, mert a pálcának kell kiválasztania használóját… Ezt mindenki tudja. De ez még nem jelenti azt, hogy az ne lehetne a Te pálcád. Próbáld majd meg, igazán szórakoztató tud lenni.- poharam mögül ismét vigyorom köszönhet vissza, ám ezúttal jókedvűen csapom le azt kezemből az asztalra. Az étel, italaim és még egy szoba árát is az asztal közepén hagyom, mielőtt még felállnék és megigazítanám galléromat. Egy intéssel jelzek a pultosnak a szobát illetően. - Na keressünk neked egy hozzád való szobát!- lököm hátra székemet, ahogy utam a fogadó szobái felé veszem az irányt. Igazán jó kedvemben vagyok, még a végén be is takargatom őt, ha nagyon megesik rajta a szívem. Ez természetesen csak akkor történhet meg, ha már épp elég kába vagyok az alkohol hatásától.
Bólintok végül, de azért látszik a tekintetemen, hogy akármint is mond azért csak úgy maradéktalanul nem valószínű, hogy meg fogok bízni benne. Nem ismerem még, az ismeretségünk zsarolással indult, amikor majdnem lebuktatott, szóval azért nem úgy megy ez, hogy csak úgy elhiszem neki, hogy jó fej és nem tenne semmi olyat, amivel rosszat tesz nekem. Azért lássuk be, ha bajba kerülnénk szerintem szemrebbenés nélkül ott hagyna, legalábbis én ezt nézem ki belőle és egy kis étel még nem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. Egy kivert kutya is lehet, hogy óvatosan elfogadja az alamizsnát, de biztos, hogy bizalmat kiépíteni vele iszonyatosan nehéz feladat. - Nincsen. - térek vissza a tőlem jól megszokott szűkszavú válaszokhoz. Nem mondom ki neki az aggályaimat szavakkal, mert úgyis megpróbálná megmagyarázni, de azért gondolom tisztában van vele, hogy ha bajba kerülnénk, akkor én is szemrebbenés nélkül hagynám ott, vagy hárítanám rá a felelősséget. Nem vagyunk mi olyan jóban egy vacsora miatt, hogy vállaljak valami bűntetést helyette. - Érthető, ha sokan szeretik, tényleg finom, de azért kesernyés utóíze is van, biztosan nem lenne jó sokat inni belőle ugye? - azért futólag körülnézek, hogy mások miket isznak, vagy hogy milyen állapotban vannak. Például azt tudom, hogy azért nem szabad erjedt gyümölcsöt enni, mert az ember nagyon rosszul lesz tőle, és az erjedt gyümölcsöknek hasonló szaga van, mint ezeknek az alkoholos dolgoknak. A pálcával kapcsolatban azért gyorsan letöri a lelkesedésemet, onnantól azért már jóval nehezebben válaszolok neki a felmerülő kérdésekre és bizonytalanodom el. Kale sem tudott varázsolni azzal, amit találtam, lehet hogy én se tudnék... talán felesleges próbálkozni. - Biztos vagy benne? És mindegy milyen pálcával próbálom? Egy... - elharapom a mondatot, mert nem tudom, hogy mennyire szabadna kiadnom bármit is magammal kapcsolatban és ha nem akkor nem kellene beszélnem Kale-ről sem. Végül néhány pillanat szünet után mégis csak győz a kíváncsiságom. - Nem rég találkoztam valakivel az erdőben és amikor megsérült eltörött a pálcája, de ő azt amit találtam nem tudta használni. - mondom ki végül közben most már normálisabb tempóban eszegetve tovább a pitét, de így is jóval előrrébb járok mint ő, már lassan kezd kiürülni a tányérom és kezdek határozottan tele is lenni. Igazából nem szoktam egyszerre ennyit enni, a végén még sok lesz és kezdem érezni, hogy talán az utolsó pár falat már nem is fog belém férni, de bűn lenne itthagyni, annál sokkal finomabb.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem igazán gondolok bele abba, hogy neki most mennyire lehet nehéz ilyen közegben tartózkodnia. Ha az utcán is él, bizonyára összefut emberekkel, így nem is veszem számításba, hogy esetleg a tömeg is nyomasztja valamelyest. Ha nyomasztja is, majd ellazul. Ez a hely híres a jó hangulatáról, kétlem, hogy ne lehetne megszokni azt egy-kettőre. - Remek megfigyelés.- csettintek egyet és bökök rá mutatóujjammal egy cinkos mosolyt villantva felé. - Ilyenek az emberek, Cosette. Kellemetlen, de ez van, ehhez kell alkalmazkodni. De ne aggódj, én nem foglak átverni. Én állom a szavam, ha már alkuról van szó.- vonok vállat a végére, hogy újabb falatot tömjek arcomba. Minek tagadjam a nyilvánvalót? Nem vagyok a legjobb ember e földön, de tartom a szavam, ha már abból nekem is előnyöm származik. S mint tudjuk, egy elégedett ügyfél ismét felkeres majd, ha elégedett a szolgáltatásokkal. Jobb tehát a korrektség, mint az ügyfelek elvesztése. - Természetesen. Csak nem fogom hagyni, hogy a legjobb tolvaj kicsússzon a markaim közül. Hasznosnak tűnsz és megfizetem a segítséged árát. Van valami kivetésed ezzel kapcsoaltban?- szemöldökömet felvonom a gyanakvó pillantásaira. Ha kell, valami nyomkövető bűbájt teszek valamelyik cuccára, de nem hiszem, hogy az ételt és egy biztos pontot visszautasítana. Mindenesetre előbb vagy utóbb kiderül milyen fából faragták és hogy vállalja e a kockázatokat. Várnia kell, de tudnom kell, hogy számíthatok rá, amikor készen állok. Kíváncsian kezdem el elemezni az arcvonásait, amikor az áfonyás italból kortyol párat. Ki gondolta volna, hogy találunk valamit, ami a kedvére jár. Persze látom azt a kis fintort, ami vigyort ébreszt fel bennem a vicces jelenet miatt.- A lehető legnormálisabb. Sokan általában használnak valami dzsúszt, ami elnyomja az alkohol ízét, de még így is érezhető benne. Azt hiszem az áfonya igencsak kedvedre volt. A legjobb választás ezen a helyen. Igazi helyi ínyencség!- elégedetten, már-már elismerően bólogatok szavaim alátámasztása végett. A pálca csak egy újabb bonyodalom, aminek semmi kedvem nincs utána járni, de ha ezzel Cosette-t magamhoz tudom láncolni egy darabig, akkor állok elébe. Valószínű valaki elhagyta és pont hozzá keveredett valahogy. - Ebben a világban mindenki meg van áldva mágiával. Még Te is. Ha nem is hiszed el, csak egy pálca kell és egy kis tudás. Majd meglátjuk mit tudunk kihozni belőled, ha tényleg érdekel ez az egész varázslósdi.- hagyom meg neki a választási lehetőséget. Titkon azért reménykedek benne, hogy nem akar leckéket venni.
Vadon élek, most már két éve gyakorlatilag teljesen egyedül így hát a keményebb szavakra úgy reagálok, mint egy kivert kutya, azonnal visszahúzódom és inkább meghátrálok. Ez nem jelenti azt, hogy ha komoly bajba kerülnék és az életem múlna rajta, akkor nem tennék meg mindent, hogy túléljem, de hát lássuk be az erdőben farkastörvények uralkodnak és én ehhez alkalmazkodtam. Itt jelenleg sokkal többen vannak olyan, akik mások, mint én, olyanok akik tudnak varázsolni, ezáltal erősebbek nálam, magasabban állnak abban a bizonyos táplálékláncban. Ha találkozom egy medvével akkor sem állok le vele harcolni, hiszen minden szempontból erősebb nálam. Olyankor meg kell hunyászkodni és menekülni. - Szóval nem vagytok egyenesek. - fordítom le a dolgot konyhanyelvre, hiszen lényegében ezt mondja, hogy simán bárki bárkit hátbaszúrhat és kihasználhatja a nyert információkat. Nekem meg nem jut eszembe, hogy mert itt sokan vannak mindent csendben kell elmondani nehogy olyan hallja meg, akinek nem kellene. Azért persze arra felszökik a szemöldököm, hogy ő olyan jó ember lenne. Lássuk be zsarolás miatt vagyok most itt, azaz zsarolás miatt kötöttünk alkut, mert jelenleg már az alku miatt vagyok itt. Nem mondanék jó embernek valakit, aki mást megzsarol. - Több napig is adsz enni, amíg megvárom, hogy kideríted mire van pontosan szükséged? Előre, amíg nem csináltam semmit? És ha nem sikerül megszereznem? - vizslatom azért gyanakodva, hiszen no lássuk be ahogyan ő is mondta egy olyan boltba kell betörnöm, ami valószínűleg elég jól őrzött és egyáltalán nem biztos, hogy ki tudom hozni majd onnan azt, amire neki szüksége van még akkor sem, ha már felismerem és tudom, hogy mit kell keresni. Azért amikor elém tolja az italt kissé kétkedve nézegetem a poharat először, de tényleg olyan kellemesen édes az illata. Lassan, de végül csak felemelem és belekortyolok. Egy apró fintos ezúttal is megjelenik az arcomon, de most a keserűt egészen jól elnyomja az édes íz. A kettő együtt fura, de nem is olyan rossz kombinációt alkot. - Nem tudom eldönteni, hogy jó-e. Ez.... normális? - két korty, ennél több egyelőre nem csúszik le belőle, visszateszem inkább a poharat és a szavaira figyelek, hiszen a varázslás tekintetében is úgy tűnt elsőre nemet mond, így nem csoda ha egyből visszakoztam. Még talán a szavait is elhiszem végül arról, hogy talán én is tudok majd egyszer varázsolni, pedig tudnom kellene, hogy nem szabad bíznom benne. - Szerinted tényleg tudnék? Én.. én tényleg az erdőben találtam. Nem messze a falutól, de nem tudom, hogy kié. Talán elhagyta a gazdája. - vonom meg a vállamat. Nem hazudok ez látszik is rajtam. Tényleg nem tudom, hogy kié lehetett. Ott volt a földön, én pedig egyszerűen eltettem.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Megeshet, hogy túl durván rivallok rá, ezért látom is rajta a változások apró nyomait, mégsem tulajdonítok nagy figyelmet rá. Ez a hely biztonságos a maga módján, de senkinek sem kell tudnia az ügyeimről, főleg, ha az magába foglal egy halott személy megidézését, esetleg feltámasztását. Még nekem sincs akkora befolyásom, hogy csak úgy semmissé tegyem a kimondottakat, így óvatosnak kell lennünk, nehogy valaki szavunkon fogjon. - Cosette... Tudnod kell, hogy ebben a világban rengeteg rosszakaró figura él. Egyetlen rossz szó egy rossz pillanatban, és amint tudatosul bennük miről van szó, csak hasznot fognak húzni belőled. Nem mindenki olyan jó ember, mint én. ez utóbbit csak egy önfeledt vigyorral teszem hozzá. Félig-meddig komolyan is gondolom, de aztán én sem vagyok egy kis angyal, tehát a kijelentés sem lehet igaz. - Első körben van ez az Ouja tábla, nem tudom, hogy nekik van-e ilyen, de azzal beszélni lehet a halottakkal. Akár a muglivilágból hozták be ide és átbűvölték, hogy tényleg működjön. Ez nem lenne rossz kezdés. Ez az egyik megoldás, de ha tudsz várni ezzel pár napot, amíg kiderítem milyen lehetőségek vannak, akkor sokkal több konkrétumot tudok majd mondani. Természetesen állom a kajád és még amit csak akarsz, cserébe a szolgáltatásaidért. - magyarázom, majd nyújtózok egy nagyot. Túl kevés az információ ahhoz, hogy csak úgy bedobjam őt oda. Persze az ötlet nem rossz, de azért mégis jobb lenne, ha tudná mibe vág bele. - Csak nem áfonyára is éhezel?- kérdezem őt szórakozott mosollyal. Igazán szórakoztató jelenség és be kell vallanom kezdem jól is érezni magam furcsa társaságában. Olyan ártatlannak tűnik. Ha szeretne egy kóstolást az áfonyáslével körített italomból, akkor elé is tolom azt megadva neki a zöld utat. Az édes és savanyú ital igencsak kellemes körítés tud lenni ehhez a mályaspitéhez, talán ezt kellett volna először kipróbálnia. A tűzwhiskey már egy komolyabb fokozat. - Ugyan, Cosette, nincs mitől tartanod. Kettőnk között marad. Talán még a végén te is tudsz varázsolni. - kacsintok egyet és biztatom őt a pálca mivoltát firtatva, mert igazán érdekel miként találta. Persze varázsolni biztosan nem fog tudni vele, ahhoz a pálcának kell őt kiválasztania, de még lehetnek csodák.
Kissé hátrahőkölök, amikor rámszól, hogy legyek halkabb. Nem akartam én semmi rosszat igazából, ő mondta, hogy ez egy biztonságos hely, én meg csak próbáltam feloldódni, de innentől megint látszik rajtam, hogy visszaveszek, a testtartásom is merevebbé válik, ahogyan megszoktam a fák között, hogy mindig mindenre oda kell figyelni. - Héj én nem ítéltelek el, nem kell ennyire felháborodni. - húzom el a számat. Biztos vagyok benne, hogy ha most itt lenne a csorda tagjai közül bárki azt mondaná, hogy Galen saját magában sem biztos azért csattant fel ilyen nagy erővel csak mert szóvá mertem tenni ezt a halott idézés dolgot. Nem mondtam én, hogy ne csinálja, csak mert én nem tenném. Igazából csak nem teljesen értem és valahol kíváncsi is vagyok rá, hogy kivel és miért akar beszélni, de ezt nem mondom ki nyíltan. Végtére is nem ismerjük olyan jól egymást, meg aztán azt már megtapasztaltam nála, hogy elég gyorsan és hirtelen váltakozik a hozzáállása. - Akkor tényleg jobb nappal, mint most, amikor már bezárt. Azt ugye majd pontosan elmondod, hogy mit kell megtalálnom? - figyelem, ahogyan közben újabb italt rendel, aminek már egészen kellemes édeskés az illata, amikor megérkezik. Kicsit még bele is szagolok a levegőbe. - Áfonya... ugye ez áfonya? - bukik ki belőle, miközben egy újabb falatot teszek a számba. Egyáltalán nem zavar, ha mondjuk teli szájjal beszélek. Nem úri körökben nevelkedtem. Nem mondom, hogy a kentaurok között nincs semmiféle szabály, de nem pont olyanok, mint amiket egy iskolában tanul meg az ember. Nálunk minden sokkal szabadabb volt. Amikor aztán majdnem kiköpi az italt megrezzenek, mert olyan erővel csapja le a poharat aztán persze jön a megrökönyödött kérdés is. - Én csak... csak az erdőben találtam és mindegy, nem érdekes. - rázom meg gyorsan a fejemet, hiszen láthatóan megint kiakadt, vagy túlságosan meglepődött. Bár ő monda, hogy kérjek valamit cserébe, hogy segítek neki, de ezek szerint az a valami még sem lehet bármi, ha az első kérésemen egyből fenn akadt. Igazából láttam már másokat varázsolni itt a faluban főleg és érdekesnek tűnik, no meg persze vannak dolgok, amiket nekem is sokkal könnyebb lenne megcsinálni úgy, mint puszta kézzel az erdőben. Egyszerűen praktikus lenne és kész, de láthatóan nem repes az örömtől, hogy ilyesmit kérek, úgyhogy gyorsan visszakozom inkább és szótlanul beletemetkezem a pitébe.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Válaszán azért gyanakvóan hunyorgok rá egyet, mert tényleg nem tudom elhinni, hogy aki így habzsol, az ne akarna második kört. Mindenesetre elfogadom válaszát és inkább én is letuszkolom azt a pár falat pitét, mielőtt már az újabb tűzwhiskeyhez jutok. Fejem kezd kissé kótyagos és összeszedetlen lenni, ahogy az alkohol átveszi felettem mámorító uralmát. Lazán könyökölök az asztalon, mint akit épp felszabadítottak világfájdalmától és végre kiürítették elméjét a hétköznapi terhektől. Amikor a kinti vagy benti életről kezdünk el beszélni, én teljességgel nem tudom elfogadni azt, hogy a szabadban olyan tökéletes és biztonságos lenne az éjszaka. Ez is csak azt támasztja alá, hogy az ember ahhoz ragaszkodik, amibe már belenevelték. Nos, nekem egy kastély tökéletesen megfelel. - Sssh! Vegyél vissza egy kicsit, itt még a falnak is füle van! - csitítom, míg körbepislogok, hátha valakinek felkeltette az érdeklődését, ám eddig úgy látszik nincs vész. - Talán igen, talán nem. Az élet kifürkészhetetlen következményeivel majd akkor számolok, amikor ténylegesen kitudódnak a titkaim. S mégis mi oly' rossz van abban, ha az ember beszélni akar egy éppenséggel nem élő egyeddel? Most komolyan! A mai világ mindenkit elbírál.- püffögök kissé feldúlt állapotban, míg az utolsó falatokat tömöm magamba. Az alkohol kezdi elködösíteni elmémet, de még nem annyira, hogy mézes-mázas stílusra váltsak. Pedig akik ismernek tudják, hogy egy jó adag tűzwhiskey után bizony megered a nyelvem és hirtelen mindenkit megszeretek... Kellemetlen, de míg én nem vagyok ennek tudatában, addig nem igazán érdekel. - Ez mind csak részletkérdés, Cosette. Még ha álcázod is magad, talán egy-két tárgyat véd valami bűbáj, aztán hiába próbálod azt eltenni, csak még nagyobb bajba kevered magad... - csóválom fejem, s ugyan józan ésszel tudnék gondolkozni egy megoldáson, viszont jelenleg semmi más sem érdekel csak a következő italom, mely ezúttal valami kevert pia, némi vörösáfonyalével. Fő az egészség... Kérdése hallatán azért majdnem kiköpöm a már félúton járó kortyot. Hüledezve csapom le poharam az asztalra. - Először is. Mégis honnan van pálcád? Másodszor pedig miért akarnál vele varázsolni?
Felpillantok azért a szavaira, de tényleg lassítok, hiába így is jóval többet ettem már, mint ő, pedig elég cingár vagyok, hiszen általában nem szoktam normális ételhez jutni, maximum ahhoz, amit én készítek el magamnak, de az a közelében sincs az efféle ízkavalkádnak. - Nem, ennyi elég... köszönöm. - mondom ki a végén kissé talán kelletlenül. Tudom, hogy ennyit azért esetleg mégis illik, még akkor is ha alkut kötöttünk, de nem férne belém még egy egész, annak pedig nem sok értelme lenne, ha elvinném magammal. Marad tehát az, hogy megeszem ezt és nem viszem túlzásba. Tudom, hogy mennyit bírok és mivel nem szoktam egyszerre nagy adagokat enni, ha két ilyen pitét benyomnék akkor jó eséllyel még rosszul is lennék tőle, azt pedig nem kockáztathatom, hiszen nekem mindig erőm teljében kell lennem. - Lehet. - vonom meg a vállamat a kismonológot végighallgatva, de nem úgy fest, mintha komolyan meggyőzött volna. Sosem tetszhett az a hatalmas kastély, túlságosan óriási, nem is tudom, hogy bemernék-e egyáltalán menni oda, vagy a közelébe akarnék-e menni bármikor is. Megszoktam már ezt a fajta életet és bár egyedül nehezebb sokkal, mint amikor még ott volt nekem a csorda, de az, hogy megpróbáljak bejutni arra a hatalmas helyre... na ez sose merült fel bennem. Meg aztán ki és miért akarná, hogy ott legyek ugye? - Ha így van akkor a tieid is. Biztosan jó okod van rá, hogy lopni akarsz azért, hogy beszélj valakivel, aki már nem él. - vágok vissza, bár ő azért kezd elég furán festeni. Azt látom, hogy a tekintete nem olyan, mint az elején volt és az arca is kimondottan pirosba hajlik, pedig nincs itt bent annyira meleg, vagy kevés levegő, hogy ez indokolt lenne. Elég fura, méregetem is kicsit, de ennél többet egyelőre nem teszek és szóvá sem teszem különösebben, hogy mi van vele, az meg eleve fel sem merül bennem, hogy az italtól lenne, hiszen én még sosem tapasztaltam milyen, ha valaki részeg. - Védelem? Ha erős a védelme, akkor hogyan tudnék besurranni? - ráncolom a homlokomat. Nem tudom hogyan képzelte el ezt az egészet, eddig azt hittem, hogy kapok tőle valami tiszta ruhát és vevőnek mutatkozva szerzem meg, amit akar. Nem vagyok betörő, tolvaj vagyok. El tudok emelni dolgokat, de egy olyan helyre, amit jól őriznek nem tudok csak úgy bejutni. Az ilyesmiben nem vagyok jó, főleg akkor, ha az akihez be kellene jutni szintén varázsol. - A pite finom volt, de... van egy pálcám segítesz vele... varázsolni? - azt mondta mindenkiben van mágia, bennem is, akkor pedig elvileg nekem is menne, még ha nem is tanultam soha. Van egy pálcám, az erdőben találtam, persze arról sejtelmem sincsen, hogy ez nem úgy működik, hogy akármilyen pálcát felszedhetsz a földről és egyből kezesbárány lesz majd nálad.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Senkit sem láttam még úgy habzsolni, mint ez a lány. Már-már visszataszító, de mégse tudom elítélni őt annyira, ha jobban belegondolunk miféle életet élt eddig. Próbálom félretenni a szurkálós megjegyzéseimet és inkább élvezni a társaságát, amíg be nem fejezzük dolgunkat. Már épp elég sötét van odakint, így talán még a tervünk megvalósítására is sor fog kerülni. Persze ahhoz, hogy elviseljem a ma éjszakát, kelleni fog még több abból a shotból... - Azt látom. Úgy habzsolsz, mint aki sosem evett életében. Ha akarsz, kaphatsz még egyet.- legyintek egyet, hiszen itt a mennyiség nem probléma, csak a végén még kidobja nekem itt a taccsot, ahhoz pedig nem szeretnék szemtanú lenni. Amúgy is! Hogyan lehet élvezni az ételt, ha az ember csak lenyeli azt, mint kacsa a nokedlit? Vannak azért ebben a pitében olyan pikáns ízek, melyekre időt kell fordítani és alaposan megrágni. Mindegy is, azt hiszem már sikerül lelassítania a tempóján, melyet csak egy elégedett bólintással nyugtázok. - Most csak viccelsz ugye?- képedek el egy kicsit és le is teszem a villám, hogy belevágjak monológomba. - Azok a rideg falak nyújtanak biztonságot az eső, a vihar és mindenféle rossz erő elől, melyek csak ártani akarnak nekünk. Bezártság? Egyáltalán nem. Hidd el, azok a falak örökké ott fognak állni, nem olyan egyszerű ledönteni azokat. Főleg nem a mi világunkban. A mágia mindenhol ott van, Cosette. Még benned is.- már-már büszke félmosolyra húzom ajkaimat, hiszen úgy vélem elég bölcsességet és tényt sikerült közölnöm vele, bár ha megérti egyáltalán csak akkor volt értelme. Az viszont egyértelmű számomra, hogy a Roxfort vagy bármely más épület nagyobb biztonságot nyújt az ember számára, mint kint a vadonban élni. A harmadik tűzwhiskeyt rendelem, s érzem, hogy szép lassan elönti arcomat a forróság, látásom enyhén zavarossá válik, de még a jelenben vagyok és Cosetten tartom a szemem. Mire ő teljesen figyelmen kívül hagyja a kérdésem, felszökik szemöldököm és csak gyanakvóan grimaszolok egyet. - Ugye tudod, hogy a titkok előbb-utóbb mindig kiderülnek?- teszem csak hozzá, ám egyelőre nem áll szándékomban a sarokba szorítani őt, így elengedem a témát és inkább a harmadik italt döntöm le gyorsan. A maró íz már-már elhalványul ennyi után, ám a melegség, mely átjárja testemet egészen mámorító. Élvezem a helyzetet jelenleg, hiszen agyam végre megpihenhet az alkohol ködében. - A bolt valószínűleg már bezárt, ám a védelméről nem tudok sokat. Lehet, hogy valami őrzi a területet, így fel kéne készülni minden eshetőségre. Akár ma hajnalban, akár egy másik nap. Vedd úgy, hogy ez a kis vacsora az előleged. Esetleg neked van valami, amit tőlem szeretnél? Több pite esetleg? De akármi lehet. Az üzlet, az üzlet és egyik fél sem távozik üres kézzel az én rendszerem szerint. Nos?
Amennyire nem tetszik az ital, annyire tetszik viszont az étel, amit megkapok végül. Kellemesen sós, pont jó fűszeres, bár azért jóvel élénkebb az íze, mint amit én megszoktam, de összességében nem zavaróank. Az éhes gyomromnak pedig kifejezetten jól esik, hiszen nem szoktam ilyen komplett ételeket enni. Az ilyesmit erdőben nem lehet tábortűznél megcsinálni csak úgy, ehhez sütő kell és komolyabb hozzávalók, amire én nem teszek szert, legalábbis nem hiszem, hogy valaha erre sor kerülne. - Hogy? - pillantok fel a gyors eszegetés közben, amikor megszólal. A megérkező italokra csak egy fintor a reakcióm, amiből már teljesen egyértelmű, hogy eszem ágában sincs megkóstolni újra. Egyszer elég volt, így is kissé kipirultam tőle, hiszen sose ittam még ilyesmit, elég vékony is vagyok, plusz az étel is csak az ital után jut a gyomromba. Nem is hiszem, hogy jót tenne még egy korty is akár csak belőle, meg aztán rém rossz is volt, nem is tudom ő hogyan tudja meginni. - Ja... elég finom. - bököm ki végül, de kicsit mégis megpróbálok lassítani, ahogyan észbe kapok, hogy nála még épp csak pár falat fogyott, az enyém pedig lassan már a felénél is kevesebb lesz. Pedig nem kellene, hogy érdekeljen más véleménye, de folyton úgy érzem így is, hogy tekintetek fúródnak a hátamba, úgyhogy inkább lassabban eszek, ezzel is talán kevesebb indokot adok arra, hogy engem nézzenek. - Fedél... mint azok a kőfalak ugye? Nem rideg az egész? Folyton bezárva lenni. És mi van akkor, ha az egész egyszer rád omlik? - na igen én egészen mást szoktam meg, nekem a ház, egy épület nem jelent biztonságot, nem ebben nőttem fel. Egész életemben, amire legalábbis emlékszem nem vettek körbe valak. Merőben furcsa és szokatlan lenne, sőt még talán zavaró is, hogy nem érzem a szellőt az arcomon, vagy épp nem láthatom akármikor a csillagokat éjszaka is. Láttam már kívülről azt az őrült nagy épületet, ahová ők járnak iskolában. Meséltek nekem róla, még ha csak felületesen is, de az az épület nekem határozottan ijesztő, cseppet sem tűnik olyannak, amiben szívesen tölteném az időmet, vagy akár békésen alhatnék. A következő kérdésekre viszont láthatóan kissé elakadok, sőt még le is fagyok talán. - Nem kellene már mennünk? Meddig van nyitva egyáltalán az a bolt? - egyszerűen végül ignorálom a koromat érintő kérdést. Egyszerű a válasz, nem tudom, hiszen az életem első éveire nem emlékszem. Nem tudok róla, hogy pontosan mikor születtem és még csak születésnapom sem volt. A csordával azt a napot ünnepeltük meg születésnapként, amikor megtaláltak, vagy is hát megmentettek. Az pedig, hogy amit mondott miért nem találtak meg... végképp honnan tudhatnám? Nem is tudom, hogyan működik a varázsvilág rendszere. A családom halottnak hisz, legalábbis az apám, hiszen az anyám tényleg meghalt, no de ugye ezekről szintén nem tudok.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Felvont szemöldökkel konstatálom a tűzwhiskey ledöntése utáni köhögőrohamát. Mint akinek a torkán akadt valami, mint például egy sült krumpli! Jót mosolygok azért a helyzeten, mert igencsak mulatságos látni, ha valaki először kóstol bele a fahéjas nedűbe, de hát nem mindenkit faragtak kemény fából. A második kört tehát jelzem a pultosnak és egy ördögi vigyorral a partnerem vizét is elkérem azért, ne köhécseljen szegény tovább. Még a végén tényleg ránk hozza minden figyelmet, annak pedig nem engedhetek. Épp elég, hogy magammal hoztam ide az alkunk érdekében, de egy cseppig se higgye azt, hogy most ebből rutint csinálunk. Persze úgy tűnik, hogy ez a lány az alkunk elvégzésével fel is szívódik majd, ami nekem csak kapóra jön. Már belefásultam abba a sok ostoba teremtménybe, akik még a dolgunk elvégeztével sem képesek lekopni. Tökkelütöttek! A gyomrom igencsak meghálálja a friss ételt, így nem is sietem el, inkább élvezem az ízek kavalkádját nyelvemen. Ritkán adatik meg, hogy nyugalomban ehessek, méghozzá számomra kedves ételt, úgyhogy most rendesen kihasználom az alkalmat. Kell az idegeimnek... Mire felpillantok tányéromból, Cosette adagja már jócskán megfogyatkozott, mintha neki csak fél tányérral szervíroztak volna. Elsőre elképedek, de aztán csak egy elégedett vigyorral nyugtázom az éhes hölgy falatozását. Nincs ínyemre igazán, hogy technikailag egy bajbajutotton segítek, de azt sem vetem meg, ahogyan ő jóízűen eszik. Mindenki életében kell történnie valami jónak, legalább egyszer. Sosem éreztem késztetést arra, hogy valamit olyannyira kívánjak, hogy így faljam, mint ő.- Ugye tudod, hogy nem szalad el?- bökök villámmal a pitéje irányába, míg kissé zavart fejet vágva lesem mozdulatait. Nem sokkal később a második köröm is megérkezik, ám ezúttal a két kit shot pohárka elém kerül és nem kell osztozkodnom. Ma este kirúgok a hámból és igenis jól fogom magam érezni. Persze a határomig még hosszú az út, de a forróság már most ott lappang bennem az első után. - Hm... Érdekesnek hangzik. Mintha valami sátrazós kirándulás lenne. Ah, milyen szép emlékeim is vannak azokról. Az Alpok gyönyörűek, volt alkalmam ellátogatni oda egy tél alkalmával. De hogy az életemet örökké a szabadban töltsem... Na azt biztos nem. Nem tudom te hogy vagy vele, de azért jó, ha fedél van az ember feje fölött.- szúrok egy nagyobb falatot fel villámra, majd jót rágcsálva a finomságon teszem le evőeszközömet egy pillanatra. A vize is hamarosan elé kerül, én pedig újra ledöntöm a tűzwhiskeyt, immáron a másodikat. Hosszú az éjszaka, nem fogom tétlenül tölteni. - Amúgy is. Hány éves vagy? Varázslóvilágban élsz, kétlem, hogy mugli lennél, de akkor miért nem találtak rád még a roxfort-i professzorok?- kalandozok el egy érdekesebb téma felé, ami nekem igenis sokat jelent, mert ha netán tudnak a létezéséről az iskolában is, akkor az csak megnehezítheti a dolgom vele kapcsolatban. Ki tudja, ha vele látnak idekint mit fognak gondolni erről a helyzetről.
Végülis nem az én dolgom, hogy mit is akar kezdeni azzal, amit meg kell szereznem. Az, hogy én úgy gondolom, hogy a holtak helye ott van, ahová kerültek és nem kellene bolygatni őket, még nem jelenti azt, hogy ez őt érdekli is, ezért nem is fejtem ki bővebben mit is gondolok és hát ahogy sejtem értelme sem lenne. Úgy fest a srác, mint aki a saját feje után megy, legalábbis aki másoktól lop és nem azért, mert nincs más választása az nem sok komoly elvvel rendelkezhet. Az ital viszont számomra cseppet sem szimpatikus. Úgy marja a torkomat, mint annak a rendje és ez nagyon nem tetszik. A köhögés is nehezen marad abba, miután csak úgy felhajtom, ahogyan ő is teszi. Szenvedek rendesen tőle, úgyhogy hiába magyarázza, hogy meg kell szokni és hogy mindenki így van ezzel elsőre, nem úgy fest, mintha én valaha is újra akarnék próbálkozni, vagy érdekelne egy újabb kóstoló. - Nekem aztán biztos nem kell több! Rettenetes az íze! - bár az tény, hogy kifejezetten melegem lesz tőle pillanatokon belül. Olyan, mintha minimum belülről melegítene, ami fura és szokatlan egy érzés olyan valakinek, aki azért életében már jónéhányszor fázott elég rendesen. De nem hiszem, hogy ez ösztönzés lenne arra, hogy újra igyak belőle valaha is. - Inkább vizet kérek. - jelzem, hogy ne hozzon nekem újabb kört, vagy ne kérjen, mert holt biztos, hogy nem fogom meginni. Túlságosan rossz volt ahhoz, hogy tovább kísérletezzem vele. Igyák csak azok, akik annyira oda vannak érte. Megérkezik hát az étel. Lássuk be nem asztalnál nevelkedtem és nem úgy, hogy villával és késsel egyek, de valami miatt valószínűleg régi emlék, amire már nem emlékszem mégis csak sikerül leutánoznom a mozdulatait. Felveszem hát én is a villát, bár annyiban máshogy kezdem, hogy a késsel először szépen összevágom, aztán leteszem és jöhet a villa. Gyorsan le is csúszik az első két falat. Igen ez sokkal szimpatikusabb, mint az ital volt. Elég gyorsan is haladok, nem szoktam lassan enni, nem jó ötlet az erdőben lassú falatozással majszolgatni, hogy egy vadállat megérezze az illatot és a közelbe csald vele. Szóval amikor kérdez és én felpillantok már jóval többet elpusztítottam, mint ő. - Van otthon csak... nem olyan nagy, mint a tiéd! - jelentem ki, hiszen nem vagyok hajléktalan, csak sokat költözöm, de mindig felállítom a saját kis táboromat szépen. - Amire emlékszem az alapján mindig így éltem, csak nem mindig egyedül. - bököm ki végül két falat között, de inkább lassabban beszélek, mint sem lassítsak az evésben. - Kapok vizet? - toldom aztán hozzá újabb két falat között, hiszen valamit azért nem lenne rossz inni. Nem szoktam ennyire tömény és fűszeres kajákhoz. Én általában csak sóhoz, és erdei növényekhez jutok hozzá, ami a fűszerezést illeti, most viszont elég sok az íz egyszerre.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Inkább nem mélyülök el a részletekben. Azzal mindenki tisztában van, hogy van élet és halál, hogy most van-e a halál után egyáltalán bármi, ami tudatos ébrenlétre adna okot, akkor azt hiszem nem sokan rettegnének a haláltól, hiszen élhetnek tovább. Viszont sose lehet biztos benne az ember, hiszen ahogy Cosette is mondta, arról már tudnának... A fenébe is, hogy igaza van. Én még így is hiszek abban, hogy van valami, amiről mi még nem tudunk. Mindenesetre a hasam vezet minket jelenleg és egyáltalán nem bánom, hogy az utcalakó hölgyeményt is magammal kell cipeljem. Amennyiben áll az alkunk; s úgy tűnik áll, akkor bizony egyikőnk sem fog távozni ebből a szövetségből üres kézzel. Persze nem leszek a pártfogoltja, csupán addig használom, ameddig nekem hasznom származik belőle. Egyelőre úgy tűnik, hogy ő jobb tolvaj nálam, ami nem egy rossz előny. Ha az én arcom kerülne a címlapok közé a Reggeli Prófétában, valószínűleg lőnének a hírnevemnek. Nem épp a jobbik értelemben... Ezért is van rá szükségem, de hogy mennyire lesz hasznomra, azt csak az igazság pillanatában fogjuk megtudni. Lazítanom kell, ha nem akarom elbaltázni ezt az egész tervet, melynek részletei homályosan vetülnek elém csak. Azt hinné az ember, hogy olyan könnyű egy működésre képes tervvel előállni, ám ez korántsem igaz. Főleg az én helyzetemben nem. Mégis ki akarná életre kelteni a holtakat? Vagy egyáltalán kapcsolatot létesíteni velük... Bár jobban belegondolva, akad pár furcsa figura a sulin belül, így talán már előfordult a korábbi bájcsevej egy elhunyt taggal. Kérdését szinte már költőinek hiszem és fel is szökik szemöldököm a magasba, mintha valami hihetetlent kérdezett volna. - Cosette. Had vezesselek be a pikáns ízek kavalkádjába.- le is döntöm vele egyszerre a tűzwhiskeyt. Kissé fintorgok a fahéjas, maró íz után, mely égetve szalad le torkomon. Megrázom fejem és már vissza is rázódok korábbi állapotomba. Intek a pultosnak, hogy jöhet még egy kör, bár ahogy elnézem a partnerem adagját is én kapom.- Ugyan kérlek, azért ennyire nem rossz. Majd hozzászoksz. Hidd el, így kezdi mindenki a végén pedig alig lehet elszakítani őket az üvegtől.- én mondjuk igen korán álltam neki az ivásnak, úgyhogy nekem volt mire alapoznom a tűzwhiskey esetében, de ez nem zárja ki a lehetőséget, hogy Cosette ne szeretné meg később az italt. - Ha ez nem is volt kedvedre, a májas pite sokkal jobban fog tetszeni. Helyi kedvencem. - jelentem ki, amint elénk rakják a két gőzölgő pitét, mely sós illata a másodperc töredéke alatt szalad fel orromba. Már epekedtem egy jó vacsoráért, s bár a Roxfort konyhamanói is remek szakácsok, azért egy roxmorts-i étel mégis máshogy esik. Felemelem villámat, hogy kivághassak egy nagyobb falatot a forró finomságból, majd azt jól megrágva esek is neki. Mindeközben viszont gondolatok hada galoppozik át fejemen, így kénytelen vagyok egy apróbb szünetet tartani két falás között. - Mondd csak. Miféle helyen élsz? Mindig... Hogy is mondjam... Hajléktalan voltál?- a levegőben kalimpálok villámmal, amint felkönyökölök az asztalra és kíváncsi szemekkel meredek rá. Sosem volt erősségem a tisztelet kimutatása, legalábbis akkor nem, ha nem voltam rákényszerülve. Néha talán túl nyers voltam... Talán nem hajléktalannak kéne hívnom? De hát az!
Nem mondom, hogy ne csinálja, főleg mert nem is tehetném és valószínűleg értelme sem lenne, de az biztos, hogy én nem próbálkoznék ilyesmivel. Nem hiszem, hogy okos döntés bolygatni azt, ami már elmúlt, vagy azt, aki már meghalt. Egyszerűen el kell engedni és tovább lépni. Szerintem neki is ezt kellene tennie, de nem tudhatom, hogy mi annyia fontos, ami miatt nem képes rá. - Akkor arról már mindenki tudna. - vonom meg végül a vállamat. De nem így van, még mindig ködös és mindenki mást gondol arról, hogy mi van a halál után. Nincs erre semmi konkrét, csak a hit és valamiféle elképzelés, mert mégis csak úgy fest, hogy az ember akkor tudja meg az igazat, amikor tényleg meghal. Igaza van idővel én is megtudom majd és mivel elég nehéz életem van sose lehet tudni, hogy ez mikor jön majd el. Ki tudja, talán jóval előbb, mint normál esetben kellene. A családom is eltűnt, nem tudom, hogy kik a szüleim, biztosan meghaltak, mint ahogyan a csorda tagjai is a szemem láttára. Nem ringatom magamat olyan álomképben, hogy az én helyzetem más lesz. Az emberek és a kentaurok is meghalnak, ez már csak így megy. - Te ismered ezt a helyet. - pillantok rá, mert láthatóan nem tetszik neki, hogy rá hagytam a választást, de hát sosem voltam még itt és igazából az olvasási képességeim is hagynak kivetnivalót maguk után. Tanítottak, ismerem az alapokat, de nem szoktam gyakorolni, úgyhogy lassan és vontatottan menne. Időbe telne mire átolvasnám az étlapot és kitalálnám, hogy mit eszek. Sokkal könnyebb, ha ő választ mindkettőnknek. Magának úgyis választana, én pedig nem válogatok. A válasza azért meglep. Én ahhoz szoktam, hogy minden lassan készül el. Hiszen mire mondjuk megsütsz nyárson egy nyulat az nem épp két perc, arról nem beszélve, hogy előte még meg is kell nyúzni, meg kibelezni... Na nem mintha gyakran ennél húst. Itt viszont tényleg nagyon hamar érezni már az étel finom illatát. Akaratlanul is beleszagolok a levegőbe és nagyot nyelek. Ha jól sejtem kész ízkavalkád lesz majd, ami a számba kerül, ami megint csak olyasmi, amihez nem vagyok hozzászokva. - Ez finom? - csúszik ki a számon a naiv kérdés, miután elsőre csak beleszagolok a pohárba és egyből grimaszba torzul az arcom, mert az illata nem épp olyasmi, ami jónak ígérkezik. Kifejezetten erősnek érzem, viszont úgy látom, hogy ő nem totojázik és a végén még úgy tűnne, hogy én bármitől is tartok, szóval egyszerűen követem a példáját és egy húzásra leöntöm az italt a torkomon. A fintor újra visszatér és ahogyan égetni kezdi a torkomat egyből jön a köhögés is. - Ez... egyáltalán nem... finom! - az már biztos, hogy én maradni fogok inkább a víznél, mint hogy ilyesmivel égessem szét a torkomat. A köhögésnek is kell pár pillanat, amíg alább hagy. Jól fog jönni az az étel, legalább lemossa ezt a kellemetlen ízt a torkomból. Jesszus!
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Gondterhelten sóhajtok fel és forgatom meg szemeimet, mire ő fejét rázza a kérdésemre válaszolva. Remek. Maradjunk annyiban, hogy nem tervezem magammal cipelni, amikor végrehajtom az idézést, mert még balul sülhet el a vége. Azért nem hazudhatok én sem, de van bennem egyfajta félsz az idézést illetően. Ha van is rá mód, még nem biztos, hogy a jó személyt hozom majd vissza... Mindenesetre elhessegetem eme gondolatokat és inkább a terv sikerességére összpontosítok. Sikerülni fog, képes vagyok rá... Mély levegő, s már vissza is térek. - Hm... Mi van, ha valaki mégis eljutott a túlvilágra, de visszatért? Sosem lehetsz abban biztos, hogy sose történt meg ilyesmi. Az élet kifürkészhetetlen kis részletei néha tudnak meglepetéseket okozni. De miért is jártatom a szám... Majd meglátod te magad. Idővel...- legyintek egyet. Nem célom most oktatni őt arról mi valós és mi nem, mert tételezzük fel, igaz, amit mondd. Akkor mi a magyarázat arra, hogy oly' sok ember írt vagy hisz a halál utáni életben vagy épp visszatérésben? Talán mi varászlók meg sem érthetjük azt, amivel a muglik évtizedeken keresztül foglalkozhattak. - Megkönnyítetted a dolgom, mit ne mondjak...- döntöm fejemet hátra kissé neheztelve a szituációra, de ha mást nem, akkor tényleg azt eszi, amit én. Úgyhogy jobb lesz, ha felköti a felkötnivalót, mert bizony meg kell ennie azt, amit elé rakok. Intek is az egyik dolgozónak, hogy adjon elénk két Tűzwhiskeyt. Persze nem hiszem, hogy újdonsült vacsorapartnerem oly' nagy híve lenne az alkoholnak, de ha mást nem én még könnyedén ledöntöm azt a kettőt. Az italok mellé még rendelem a főfogást, csirkecombok és májas steak pite. Kérdésére önelégült vigyort vágok, s rákönyökölve az asztalra hajolok hozzá közelebb. - Észre se veszed, de már kész is lesz.- biccentek, mire elénk is érkezik a két tűzwhiskey és ugyan a piték félúton, de már lehet érezni azt az ínycsiklandozó sós illatot. Felemelem az elém rakott shot poharat és felemelem a magasba. - Az alkunkra.- jelentem ki, s ha meg akarja próbálni hagyom, hogy velem együtt döntse le az italt.
Elgondolkodom kicsit a kérdést hallva, de aztán megrázom a fejemet. Nem találkoztam még szellemmel, bár hallottam már róluk, meséltek már a kentaurok, de kentaur szellem nem igazán van. Ez azt hiszem olyan emberi dolog, mi ragaszkodunk néha annyira az élethez, hogy képtelenek vagyunk tovább lépni. Ez valahol azért szomorú dolog is egyben. Mások képesek lezárni az életüket életükben, míg akadnak, akik képtelenek elfogadni a halált és még utána is visszajárnak. Remélem, hogy én, amikor eljön majd az időm nem fogok visszavágyni az életbe. Nem véletlenül adott a világ körforgása úgy, ahogy van. - Lehet, de ezek szerint nem jöhet senki sem vissza, ha már ténylegesen eljutott valamiféle végcélig, hiszen ha vissza lehetne jönni akárhonnan, akkor tudni lehetne, hogy mi van ott és nem találgatnának nem? - ennek fényében tehát, amit ő akar sem biztos, hogy elérheti. Mármint, ha valaki valahol megrekedt félúton akkor ezek szerint vissza lehet hívni, vagy eleve visszatér önmagától, ennyire azért nem értek hozzá. Viszont a szavai alapján úgy sejtem nincs semmiféle fix. vagy konkrét dolog, hogy odaát mi van, akkor pedig akik tényleg tovább lépnek, nem tudnak visszajelezni, hogy mire készüljön mindenki más. Úgy képzelem el, mintha lenne valamiféle váró, de ha onnan is tovább indul valaki, akkor már nem jöhet vissza. Vagy, ha mégis akkor nem tud beszélni arról, ahol volt? Fura az egész na. A szavaira azért kissé összeszűkítem a szemeimet és úgy figyelem. Tehát azt jelenti, hogy több mindenről is szó lenne később? Azért azt remélem tudja, hogy nem fogom engedni, hogy kihasználjon, vagy átverjen, bár most is előbb a fizetséget adja, mint ahogyan a feladat következik, de na. Nem bízom benne, mégis csak zsarolással indított és le akart buktatni. - Nem tudom. - bököm ki őszintén, amikor már végül sikerült leülnöm. Látszik azért rajtam, hogy nem igazán vagyok a zajhoz szokva, ami itt körülvesz minket, meg persze a sok emberhez. Időnként körbepillantok és igen feszülten ücsörgök a széken. Lássuk be, nem nagyon szoktam asztalnál enni, és főleg nem nagyon szoktam olyasmit, amit más készít el és még elém is rakja. - Nekem jó az, amit te eszel. - amúgy se vagyok válogatós és igazából gőzöm sincs, hogy pontosan miből lehet válogatni, szóval a legegyszerűbb tényleg az, ha ezt szimplán rá bízom és nem bonyolítom egyikünk dolgát sem. Nem hiszem, hogy bármi olyat kérne, ami nekem ne lenne megfelelő, főleg mert nem épp olyan közegből jöttem, ahol lehetőség van arra, hogy bármire is nemet mondj, no meg kellően éhes is vagyok. - Mennyi idő, amíg elkészül? - nem tudom, hogy itt van-e erre valami gyorsítási módszer, vagy eleve készen van, amit kapunk majd, mert sokan vannak és van amit előre elkészítenek.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]- Pontosan!- bólintok rá. - Rengeteg könyv szól szellemekről és a velük való kommunikációról, még a muglivilágban is. Találkoztál már velük valaha?- kérdezem homlokráncolva, mert ki tudja, lehet még sosem látott egyet sem és ha netalántán ott lesz, amikor elvégzem az idézést, jobb lesz, ha nem rémül halálra. A Roxfort falain belül is rengeteg szellem kóborol, akiket szinte napi szinten látunk, de ők többnyire ártalmatlanok, s csak a kastély lakosai, akárcsak a diákok. Ellenben ez az utcalakó hölgyemény közel sem tűnik túl tapasztaltnak a varázsvilágot illetően... Azt hiszem rengeteg mesélni valóm lesz a számára. Válaszán elgondolkodom egy pillanatra, majd egyetértően hümmögök egyet.- De lehet, hogy azon a túlvilágon aranyéleted lehet, vagy épp az ellenkező. Sokak szerint létezik pokol és menny, de ezek tényleg csak apró részletek.- vonok vállat inkább. Nem igazán akarok belefolyni a muglik és varázslók közti hitben való ellentétekbe. Rengeteg minden különbözik a két világban, de néha van úgy, hogy a muglik lepik meg a varázslókat. Az a rengeteg könyv és gondolat, mintha nem is kitaláció lenne, hanem valóság. Mindenesetre érdekes miken mentek keresztül ők is. - Ez azért több lesz, mint egy kivételes alkalom.- vigyorgok, mint a vadalma, hiszen nyeregben vagyok és jelenleg nincs semmi, amivel lekoptathatna, vagy meglóghatna. A pálcám közel, készenlétben, én pedig résen vagyok minden egyes mozdulatára. Csendben kerülgetjük a tömeget, amíg a Három Seprűhöz nem érünk. Bentről már szállingóznak a finomabbnál finomabb illatok, s az alkohol erős szaga is megcsapja orromat. Célirányosan ülök le az egyik kisebb asztalhoz, valahol a bárpult mellett, majd felkönyökölök az asztalra és a velem szemben lévő székre mutatok. - Ülj csak le, senki sem fog a nyakadnak ugrani. Ártalmatlanok, főleg az első három kör után.- súgom somolyogva a sok részeg alakon, akik egyelőre még jól érzik magukat, de ha packázni mersz velük, valószínűleg te húzod a rövidebbet. - Nos? Mihez volna kedved? Sült, rántott, pácolt?- sorolom fel szinte a lehetőségek sokaságának egy részét, hiszen itt úgy kérheted a húst, ahogy gyomrod kívánja. Kezdésnek viszont biztosan egy Ogden Öreg Tűzwhiskey-t rendelek, ami majd segít ledönteni a főfogást.
- Mint a szellemekkel ugye? - nem találkoztam még szellemmel, de tudok a létezésükről, viszont hogy kifejezetten megpróbálni valakit visszahívni... Egyre inkább kezdek kíváncsi lenni, hogy pontosan miről is van szó, hogy miért és kit akarna ilyen módon visszahívni és kivel szeretne beszélni. Elég fontos lehet, ha egyszer még arra is képes lenne, hogy lopjon érte. Vajon a túlvilág nekem is segíthetne, hogy kiderítsem honnan is jöttem? Elhessegetem a gondolatot, hiszen sosem foglalkoztatott, hogy utánajárjak a múltamnak. Elfogadtam az életemet olyannak, amilyen, még ha az utóbbi két év kifejezetten nehéz is volt. - Nem tudom, azt tanultam, hogy van túlvilág, de nem okos dolog bolygatni. - válaszolok a kérdésére ezúttal egészen nyitottan a témára. Elgondolkodtam és e miatt figyelek rá egy kicsit jobban, plusz már nem érzem magamat annyira fenyegetve. Végülis egy alku nekem is jól jön és legalább van benne pozitívum és nem csak fenyegetés, amivel az elején kezdett. Az újabb szavakra viszont már szkeptikusan szökken fel a szemöldököm. Rejtélyes boszorka? Az egész furán hangzik, mintha csak át akarna alakítani, amit én nem tudom, hogy akarok-e. Tiszta ruha, fürdés, étel, aztán pár óra és elköszönünk, én pedig visszatérek az erdőbe úgyis. - Egy kivételes alkalom még nem változtat semmin sem. - vetem oda végül neki, amikor elindulunk. Nehogy azt gondolja, hogy egy rendes étkezés, vagy a tiszta ruha olyan nagy dolog lenne. Eszem ágában sincs az ilyesmit komolyan venni, vagy akár hozzászokni és még véletlenül sem gondolom úgy, hogy ő ezzel ne lenne tisztában. Ez egy alkalom, ő megkapja azt, amire szüksége van, aztán szépen lelép és visszamegy abba a hatalmas kastélyba. Én viszont visszatérek a kis táboromba az erdőben. De persze ettől még utána indulok. Egy rendes vacsora is több, mint a semmi és biztos, hogy laktatóbb lesz, mint pár zöldség és gyümölcs. Követem tehát a célig, bár szokásomhoz híven szófukar módon és igen látszik rajtam, hogy nagyon kellemetlenül érint a hamarosan következő tömeg, vagy legalábbis a megszokott nullához képest jóval több ember. Ha beérünk ügyetlenül kerülgetem az ide-oda sürgő-forgó alakokat, behúzott nyakkal figyelem, ahogyan másik ücsörögnek, beszélgetnek és iszogatnak, vagy épp falatoznak. Olyan idegen nekem az egész, főleg a zaj, hiszen az erdő csendjéhez szoktam, ahol maximum csak halk neszek zavarnak meg.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Amikor még valami békítő ajándék után kutakodtam Fridának, közel sem gondoltam volna, hogy még felfedezem ezt az utcalakót. Persze kissé undort kelt bennem a megjelenése, de ezen változtathatunk. Nem szűkölködök, szóval egy keveset még beleadhatok ebbe az üzletbe. Az már csak rajta múlott, hogy miképp cselekszik. - Hm... Talán nem is feltámasztani, de holtakkal beszélni akkor sem lenne horribilis ötlet...- gondolkodom el tiltakozása után. Ha Dumbledorenak tényleg igaza van és a lélek nem kerül vissza a testbe, akkor hiába is támasztom fel Ericát, nem azt a nővéremet kapnám vissza, akit akarok. Mondjuk erre biztosan van megoldás, csak még én nem tudok róla. Nem mondok le arról, hogy újra láthassam a nővérem, s Fridának is megmutathassam, hogy van élet a halál után.- Te mit gondolsz? Mi van a halál után?- pillantok ezúttal az utcalakóra és szegezem neki kérdésemet. Mindig is érdekeltek filozofáló kérdések és szerettem olyan távoli vizekre evezni, ami megmozgatja az ember agytekervényeit. Ugyanakkor ez partnerfüggő, és nem mindig sikerül a megfelelő alanyra bukkannom, aki meg is érti miről hadoválok. Megrázom a fejem és legyintek egyet, hogy felejtse is el, amit kérdeztem. Két tenyeremet összecsapva vigyorgok le rá ezúttal.- Pontosan ezért kell majd elvegyülnöd. Egy-két apró kiegészítő és egy rejtélyes boszorkát faragunk belőled.- biccentek egyet bátorítóan. Ne most hátráljon ki, mert akkor tényleg nem tudom miféle munkát adhatnék neki a szolgáltatásaimért cserébe. Már csak ki kell találnom miféle hacukát aggassak rá és már lökdöshetem is a kereskedés irányába. De mindennek megvan a maga sorrendje, s ezt a tervet még alaposabban ki kell dolgoznom, ha sikerrel akarunk járni. Egy igazi varázslónőt kell faragnom belőle. - Hát persze... Az imént lőttem keresztbe a terveiden. Az lett volna a vacsorád, nem igaz?- bökök magam mögé valamerre a kis kereskedés és kert irányába, majd rövidet nevetve legyintek. - Még jobban is jártál, hogy rajtakaptalak.- felvonom szemöldökömet és szélesen elmosolyodom, amolyan önelégült megjelenést kiváltva ezzel. Csak sikerült dűlőre jutni vele is. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a nővéremmel is! De valahogy hatalmas gombóc keveredik a torkomba akárhányszor a vele való konfrontálódásra gondolok. Van egy olyan érzésem vele kapcsolatban, ami nem túl szép véget jósol nekem... - Nos, Cosette... Had invitáljalak meg a Három Seprűbe! Imádni fogod.- vigyorogva lépek ki az utcára, s célba is veszem a kis fogadót. Kezeimet nadrágom zsebeibe süllyesztem, majd várakozva pillantok hátra vállam fölé, egyenesen a lányra. Biccentek egyet, hogy siessen, s egy kicsit biztatva is, hogy nincsen gáz, nem fogom végigkergetni az utcán és kikürtölni a világnak, hogy mit is csinál a kertek takarásában. A megjelenésén nem aggódom egyelőre. Azon a helyen nem lesz túl feltűnő, főleg, ha velem mutatkozik.
Akár még büszkeséggel is eltölthetne, amit mond, de hát nem valami verseny ez, amiben kiemelkedőnek kell lenni, hanem én az életbenmaradásért teszem. Nem kell dicséret, az kell, amiért mentem és azért még mindig kellően morcos vagyok, hogy elbuktam a mai vacsora alapanyagok egy részét, pedig tényleg igen jó kis kertről van szó, ahol sokmindent megtalálni. - Könnyebb módszer? Senkit se támaszhatsz fel könnyű módszerekkel sem és nehezekkel sem. - rázom a fejemet kötve az ebet a karóhoz. Nem tudom, hogy kit és miért is akar feltámasztani, de abban biztos vagyok, hogy nem jó ötlet. Nem tudom, hogy pontosan mit és milyen módon szeretne véghez vinni, de abban biztos vagyok, hogy nem lehet jó vége. Nekem legalábbis ezt tanították, hogy az élet rendje, hogy meghalunk, és nem szabad bolygatni. Persze az én életem is más lenne, ha nem halnak meg azok, akik fontosak nekem és ha nem maradok teljesen egyedül, de soha sem jutna eszembe megpróbálni visszahozni őket. Talán tényleg igaz és már egy jobb helyen vannak és egyszer majd találkozom velük ott. Ha kemény lesz a következő tél, akkor akár még hamarabb is sor kerülhet erre, sose lehet tudni. - Az a hely olyan, mint egy erőd és mindig különös alakok járnak oda. - húzom el a számat. Nem hangzik jól, hogy pont oda kellene valahogy bejutnom. Mégis csak egy elég sötét boltról van szó, és láttam én már sok különös alakot megfordulni arra. Sosem merült fel bennem, hogy bemerészkedjem az épületbe, még csak a közelébe se nagyon mentem sosem. A tulaj se mondható megnyerőnek, bár elég fiatal, de folyton valami különös komolyság ül az arcán. Végül aztán mégis csak bólintok. Ha jól megfizeti talán megpróbálhatom. Csak az a fontos, hogy ne kapjon el, maximum nem sikerül ugye? - Tudnék enni. - két napja sikerült elkapnom ugyan egy nyulat, de azóta csak az erdőben termő bogyók és itt-ott szerzett gyümölcsök jutottak. Tegnap találtam egy száraz zsemlét az utcán... nem volt épp a legjobb, de ha egyszer nincs más? Rendes ételt viszont igen ritkán eszem, olyasmit csak, amit én találok, vagy készítek el. Legutóbb az az erdész fickó adott normális ételt, de az már egy hete volt és a csoki is elfogyott, amit hozott nekem. Na jó, igazából a csokit nagyon gyorsen behabzsoltam, nem sikerült érdemben beosztani. - Cosette. - bököm ki végül a nevemet, legalábbis a keresztnevemet, mert a teljeset nem mondom el csak úgy neki. Kérdőn pillantok rá a bárgyó vigyort látva, hogy akkor pontosan mit is szeretne, mármint hol gondolta, hogy együnk valamit és fürödjek. Azt gondolom sejti, hogy nincs a táskámban váltóruha, amit felvehetnék és alkalomhoz illőbb lenne, de abban igaza van, hogy abba a boltba ilyen külsővel nem juthatok be. Oda nem lehet csak úgy beosonni, valószínűleg jobb, ha eleve a főbejáraton megyek be, mintha vásároló lennék, csak aztán nem az leszek.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]- Pontosan. Ez nem lehet olyan nehéz feladat neked, tekintve, hogy úgy osonsz, mintha lebegnél.- fejtem ki képességeit elemezve, mert azért látok benne potenciált és nem adnék neki olyan feladatot, amit nem lenne képes végrehajtani. Mi hasznom volna abból? Így is kétesélyes a dolog, hiszen, ha nem fogadja el az ajánlatomat, miszerint ha ő segít rajtam, én is rajta, akkor bizony meg vagyok lőve. - Tisztában vagyok vele. Jelenleg csak információkra van szükségem, vagy kisebb lépésekre ahhoz, hogy közelebb kerüljek az igazsághoz. Ha a nekromancia tényleg olyan veszélyes, mint tartják, akkor egy könnyebb és biztonságosabb módszerrel kell próbálkoznom.- tűnődök el egy pillanatig. A muglik szerint szellemidézés még az ő világukban is működik, méghozzá egy régiségtáblával, az Ouja táblával, ahol beszélni lehet a halottakkal. Mi van, ha az nekünk is sikerülhet? Rengeteg mugli kötetben olvastam szellemidézésről, melyek ugyan csak egyszerű fantázia történetek voltak, de ha jobban utána néz az ember, minden apró részlet egy valóságból kiragadott morzsa. Ötletem sajnos nincs, hogy mégis honnan lehetne megszerezni a Nekromancia kötetét, mert százszázalékig biztos vagyok benne, hogy az valahol Roxmortsban egy eldugott kereskedőnél szunnyad az egyik polcon. Legalábbis nem lehetetlen. Be is ugrik egy ötlet. - Langdon Régiségkereskedés.- kezdek bele egy sejtelmes mosollyal. - Ha ott nem találsz semmit a nekromanciáról vagy ouja táblákról, akkor sehol. Egy ouja táblán megtalálod az ábécét és egy igen vagy nem feliratot. Igaz, hogy mugli készítmény, de talán ők is szert tettek rá az évek során. - magyarázom neki, hogy felfessek egy képet és ne csak a sötétben tapogatózzon. Persze azt nem garantálhatom, hogy mi fog vele történni, ha rajtakapják, de egy tiszta megjelenésű varázslót nem fognak csak úgy kipaterolni az üzletből. Ezért is kell dolgoznunk ennek a lánynak a külsején, mielőtt még bármihez fogunk. - De mielőtt belefognánk a munkába... Így azért mégsem jelenhetsz meg a boltban, úgyhogy egy forró fürdőre és tiszta ruhákra szükséged lesz. Nem vagy éhes? Én éhen halok.- teszem el pálcámat immáron kabátom belső zsebébe. Annyi biztos, hogy rendesen megéheztem a történésekbe, s ha nem most, akkor mikor nyerhetem el ennek a csajnak a bizalmát, ha nem étellel? - Mellesleg a nevem Galen Herbs. Örvendek!- vigyorgom bárgyún.
Bár általában pont azt preferálom jobban, ha kinti helyeken maradok, de azért be tudok jutni oda, ahová kell. Csentem már el konyhából is ételet, bár ez sokkal ritkábban történik meg, mint hogy a kertet célozzam meg. Karbafont kezekkel hallgatom, ahogyan beszél és fejtegeti, hogy mit is szeretne. Tehát nyúljak le dolgokat helyekről neki, de ugye a kérdés ott lebeg a fejünk felett, hogy hosszú távon ennek miért is lenne értelme számomra. Hiszen, ha most elválunk, akkor simán eltűnhetek és utána már megpróbálhatom kerülni is a srácot, hogy ne tudjon máskor sakkban tartani. Ezért is méregetem annyira komolyan összeszűkített szemekkel. - Szóval dolgokat, amik kellenek neked. - bólintok elgondolkodva, de azt ki kell mondanom, hogy sajnos nem tudom, hogy mi is az a nekromancia. Nem tudom még mindig, hogy pontosan mit akar, de ha nincs más választásom, akkor kénytelen leszek megérteni. Persze, ahogyan tovább beszél azért felmerül bennem a miért. Az emberek nem igazán szoktak a halállal foglalkozni akkor, ha nincs olyan valakijük, aki meghalt. - Életre akarsz kelteni valakit? De ez nem normális dolog. Aki meghalt, az meghalt. - rázom meg a fejemet. Nem tetszik az ötlet. Kentaurokkal nőttem fel, olyan lényekkel, akik a természetben élnek, akik a természet körforgásában hisznek. Kétlem, hogy bármelyikük is normális dolognak gondolná, hogy csak úgy feltámasszunk bárkit is a halálból. Eszembe sem jut, hogy így akár vissza is kaphatnám a családomat, a csordát, mert ők tuti, hogy nem támadnának egy ilyen lépést. Elég erősen kétkedően is nézek a srácra. Abban viszont igaza van, hogy sosem rossz a segítség, bár jelenleg Kale is segít nekem, cserébe, hogy segítek neki az erdőben, de egy kis plusz mindig jól jön. - Szóval mit és honnan kellene elhoznom? Tudod, hogy kinél találok olyasmit, ami erről a nekromanciáról szól? - nem tudom, hogy van-e elképzelése arról, hogy pontosan honnan is hozzak el dolgokat, én pedig nem tudom, hogy ennek hogyan járhatnék utána. Nincsenek kapcsolataim, nem ismerek olyanokat, akikhez érdemes lenne bejutni ilyen célzattal, de neki talán van erről elképzelése.
“No snowflake in an avalanche ever feels responsible.”
[You must be registered and logged in to see this image.]Azért elég mázlis szituáció volt, hogy a tulaj nem jelent meg hamarabb, mert akkor valószínűleg esélyem se lett volna üzletelni egy kicsit a betolakodójával. Mindenesetre én hatalmasat röhögök a helyzeten, mire végre kilépünk az utcák lámpáinak sárgás fényébe. Senkinek sem árt egy kis veszélyhelyzet, de amint lehiggadok látom, hogy a "'megmentettem" nem igazán értékeli ezt. Nem hibáztatom persze, mert valószínűleg én is hasonlóképp reagálnék, ha valaki csak úgy megzsarolna. Megzsarolni... Milyen durva szó ez, de találó. - Pontosan.- bólintok egyet. Fogalmam sincs igazából, hogy mire képes valójában, ha tényleg odateszi magát. Viszont sose kötöttem még úgy üzletet valakivel, hogy az neki kedvezzen leginkább. Ha meg akarja úszni, akkor feszegetnie kell egy kicsit a határait.- Ne aggódj, nem túl meggyőző a külsőd, szóval kétlem, hogy bárki köpne neked. Inkább el kéne lopnod pár kacatot, könyvet, akármit, ami számomra hasznos lehet. - tanakodok még mindig, hiszen' pénzem van, hírnevem van, de ha valami tiltott varázslat vagy a nekromancia után kutakodok, lehet a roxforti karrierem bánja majd. Egyelőre csak a tudást szeretném megszerezni, ahhoz, hogy legalább újra beszélhessek Ericával és megadhassam Fridának is ezt a lehetőséget. Biztosan van rá mód. Szellemidézés, holtak felkeltése, akármi... Hiszen a suli is zeng a sok-sok ősidős kísértettől, akkor miért ne lehetne egy közülük a nővérem? Kell lennie valakinek vagy valaminek, ami ezekkel foglalkozik. Ugyan hallottam hírét, hogy a nekromancia sosem működött igazán, legalábbis Dumbledore szavaival élve. De miért nem? Na erre lennék én kíváncsi. - Úgy tartják, hogy sötét varázslatot használva életre lehet kelteni a holtakat. Ez volna a nekromancia.- világosítom őt fel, hogy azért ne a sötétben tapogatózzunk. - Persze a segítségednek ára van, én pedig mindig betartom a szavam. A tulaj valószínűleg sosem tudja meg, hogy a kertjében jártál, szóval miért tartsalak sakkban ezzel továbbra is? Ételre és ruhákra van szükséged, nem igaz? Segíthetek rajtad, ha segítesz nekem. Nos? Áll az alku?- vonom fel egyik szemöldökömet, míg várakozó pillantásokat vetek rá. Ha nem is megy bele találok más megoldást, de nem hiszem, hogy az ingyen kajára olyan könnyen nemet lehetne mondani. Én legalábbis sose mondanék. Sőt! Ha már kajáról van szó, tudom is, hogy mi lesz a következő megállóm.
Sikerül végül elterelni a fickó figyelmét és lelépni a kertből. A legbosszantóbb az egészben, hogy gyakorlatilag a srác miatt üres kézzel kellett távoznom, pedg tényleg itt a legkönnyebb kicsit megvámolni a kertet. A legtöbb helyen jobban figyelnek, vagy valamiféle védelem van, esetleg rossz esetben kutya, sőt olyan is akar, ahol magas a kerítés és bejutni se könnyű feladat. Erre ezt a lehetőséget elpackázta nekem, pedig olyan szép termés volt! Morcos vagyok, így hát eléggé csúnyán nézek rá, amikor megállunk, ő meg nevet, mint akinek ez most baromi jó szórakozás volt. Persze gondolom ő majd hazamegy valahová, ahol eléteszik a vacsorát és reggel kikészítik a tiszta ruhát, úgy könnyű az ilyesmit szórakozásként kezelni. Csípőre vágom hát a kezemet és marad a szúrós tekintet is, amíg végre abba nem hagyja a nevetést. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudnék csak úgy lelécelni innen, mert ő tud varázsolni, én pedig bármennyire is ügyes és gyors vagyok vannak dolgok, amik ellen ez nem elég. Szóval várok, hogy akkor pontosan mit is akar azért, hogy ne kezdjen el itt és most farkast kiáltani, vagy mégis idehívni a fickót, hogy nyakon csípjen. - Információ gyűjtés? De... honnan és mit? - én ételet szoktam gyűjteni, esetleg ruhát, de információt? Nem hiszem, hogy ha leállnék akárkivel is beszélgetni, akkor majd pont nekem nyílna meg és mondana el akár nagy titkokat is mindenféléről. Nem is értem, hogy pontosan mire gondol. Mondjuk nem is gondoltam, hogy pontosan mit akarhat tőlem, de erre végképp nem számítottam. - Nekromancia? Nem tudom, hogy mi az. - rázom meg a fejemet határozottan. Kentaurok között nőttem fel, ők természetközeli nép, a csillagokban olvasnak és az erdőben élnek. Nem igazán foglalkoznak olyasmivel, mint a holtak megidézése, vagy akár visszahozatala, hiszen ez totál szembemegy a természet körforgásával. Szóval nekem sem beszéltek erről. Persze sok mindent tudok, megtanítottak írni és olvasni is, ahogyan tanultam az emberek világáról is. Nem vagyok teljesen életképtelen csavargó, de olyasmit tanultam, amit ők is tisztelnek és használnak, vagy amiről úgy gondolták, hogy emberként mégis csak tudnom kellene, de a nekromancia nem tartozik ezek közé.
