2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak bólintok, ismét ahogy dicsérne, hogy rendes tőlem, azonnal kínosan nem tudok reagálni rá. Talán nem fog sok idő eltelni, hogy megbánjam a dolgot, de lehet, ismétlem csak lehet, hogy nem árt ha megtanulom, hogy hogyan kell barátkozni. Eddigi életemben mindenkit elzavartam, kivéve Lenát és Cody-t, de velük sem voltam éppen a legbarátságosabb és vajmi keveset adtam vissza abból, mint amennyit ők segítettek nekem... Nem hiszek a karmában, de ha ezért volt sokáig ilyen szar az életem, akkor megpróbálhatok kicsit javítani az esélyeimen. Mondanám, hogy ártani nem árthat, de ezt majd az idő eldönti, hogy mibe kevertem magam... Hiszen még mindig ott van az apja, és a gondolat, hogy szándékosan ártott nekem, ezt pedig nem lehet csak úgy lenyelni. Még az is lehet, hogy rajta keresztül kicsit utána szaglászhatok a dolognak, azon kívül, hogy ő az első ember, aki fizetne egy tetoválás tervemért és a bizalmával van miért visszamennem a szalonba és újra próbálkozni, kijavítani azt, hogy úgy faképnél hagytam a tulajt, egész egyszerűen azért, mert habozott. - Ha megteheted használd ki. - válaszolom, igazából helyeselve az időhúzásra, persze egy kicsit talán ez a megjegyzés úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy az apja vagyonosságát használa ki ameddig csak teheti. Valahol ezt is mondom, de van egy olyan érzésem, hogy ő van annyira jóindulatú, hogy ne ezt lássa bele, hanem csak egyszerű bátorítást. Elteszem a pénzt, fapofával nézegetem, hogy milyen könnyen belemegy az árba és hogy milyen könnyedén pénztárcát villant. - Ja, igen, én is örülök, köszönöm a lehetőséget. Szia. - mondok csak ennyit, miután eltettem a pénzt, de a kezét csak tétován fogadom el és a kézfogásom is olyan lagymatag, hogy érezni, hogy csak addig érek hozzá, ameddig muszáj. Csak miután felpattan és elindul "shoppingolni" és néhány pillanatig csak nézek ki a fejemből jut eszembe... - Meg se kérdeztem melyik szakot választotta... mekkora bunkó vagyok. - sóhajtom, aztán összeszedem a cuccaimat és én visszavonulok a kis Calamus fölötti padlásomra megújult lelkesedéssel rajzolgatni a higanbanákat.
// Én is köszönöm a játékot és a rugalmasságot a kis világfájdalmú Meganomhoz. És most már kedvesebb...! ESKÜSZÖM! //
Valószínűleg az én naivitásom se a legjobb út. Valahol kettőnk között lehet a normális, hogy az ember azért gyanakszik is kicsit, de azért nem lát mindent teljesen feketén. Valószínűleg esetemben is időbe telik majd, amíg ez elkezd normális irányba elmenni és valószínűleg sok rossz tapasztalás is lesz majd közben. - Oh, kösz! Gőzöm sincs, hogy mi a reális, úgyhogy rendes tőled, ha tudsz segíteni. - mosolyodom el hálásan és tény, nem számítottam volna rá, hogy ilyen felájánlást tesz. Azzal persze valószínűleg nem számol, hogy ezzel áteshetek majd a ló túloldalára, hogy a nyakára járjak már eleve azzal is, hogy egyáltalán kit válasszak és nem feltétlenül csak az ár miatt. Legalább addig is, amíg a tetoválással foglalkozom majd, nem azon kell agyalnom, hogy mi lesz velem. Végülis úgyis most kezdem az iskolát, ebben igaza van. Van időm, hogy rájöjjek miben is vagyok igazán jó, és az apám jól keres, szóval nem hajt a tatár. Csak hát a jó ég tudja, hogy mikor lenne már elvárt, hogy igenis legyenek komoly céljaim. Azért az mégis kellemetlen lenne, ha minden újdonsült ismerősömnek magyarázkodnom kell majd, hogy miért kezdtem kissé túlkorosan az iskolát, amikor mások már befejezni szokták és elkezdi a karrierüket is. Én le vagyok maradva vagy öt évvel a legtöbbekhez képest! - Akkor ebben egyetértünk. Én is valami most vagy soha elven jöttem vissza a suliba. Meg talán egy kis időhúzás is van benne. - vonom meg a vállam egy kelletlen félmosollyal. Hát igen, egy kicsit még húzhatom-halaszthatom, hogy mit is akarok, meg hát ha tényleg gyógyító leszek végül, akkor mégis csak fel kell rá készülnöm. Ha pedig mégis meggondolom magamat majd valahol félúton, akkor ez van. Remélhetőleg időben változtatok, hogy ne legyek harminc mire befejezem a sulit. Az már tényleg nagyon kellemetlen lenne. - Oké, ez tökéletes! Még úgyis kell vennem egy csomó mindent a sulihoz, úgyhogy elfoglalom magamat addig. - nem is nagyon gondolkodom rajta, simán a táskámba túrok, hogy előkerüljön egy buggyos pénztárca és leszámoljam neki a 10 galleont. Megint csak nem gondolok arra, hogy nem a legokosabb dolog az utcán rázogatni, hogy mennyi pénzed van, de végülis nem valami veszélyes környéken vagyunk. Nem mintha egy veszélyes környéken jobban átgondolnám, mit csinálok. - Kösz mindent! Szerintem szuper lesz és már nagyon várom! Örülök, hogy találkoztunk! - a kezemet nyújtom végül felé és a mosolyom is kiszélesedik, ahogyan elköszönök. A várakozás öröme, vagy mi fene, gyorsan el is söpri az aggodalmat a jövőmmel kapcsolatban. Végül aztán visszaveszem a táskámat a vállamra, elpakolok, aztán megyek is. Becélzom az Aranytalárt. Végtére is egy új ruha nem árt a leendő tetoválásomhoz!
//Köszönöm szépen a játékot! Király lesz a tetkó //
Én a lehúzás lehetőségét látom, mert nem volt valami rózsaszín a gyerekszobám, de persze ő dönti el, hogy hogyan dönt, főleg, ha a pénztárcája végtelen mélységű. Talán évtizedek kellenek egy jó kapcsolatban, egészséges jövőképpel és aztán minden rosszat levetkőzzek magamról - vagy még akkor is bennem marad egy kis keserű, negatív vonal, ki tudja. - Ha bemész azonnal kérj portfóliót az elérhető művészektől és az alapján válassz, ha meg nem vagy biztos az árban, hogy lehúznak-e... úgy is egy évfolyamra fogunk járni, keress meg. - ajánlom fel, de olyan szokatlan, hogy bárkinek is segítsek, hogy megvonom közben a vállamat olyan "nekem mindegy" módon. Egy kis megkönnyebbülést jelent, hogy nem kell többet az apjával eltöltött időről beszélnünk, bár nem tudom, hogy megsértettem-e ezzel, de úgy tűnik, hogy eléggé jól bírja a kiképzést, mert még mindig itt van, ahelyett, hogy keresne egy gyakorlottabb embert. Valószínűleg bárkit meg tudna fizetni és elképesztően szerencsés voltam, hogy annyira megdöbbent a Csillámunikornis tulaja a faképnél hagyásánál, hogy nem hallotta meg az érkezését és nem ő fogadta. - Semmi. Éhen nem fogsz halni, majd jön egy isteni szikra és rátalálsz arra, amivel foglalkozni akarsz. Bocs, ha miattam is ráfeszültél a kérdésre. - szorul belém legalább ennyi együttérzés. Nem akarom azt mondani, hogy jön majd valaki, akiért érdemes lesz újragondolnia az életét, mert ez azt sugallná, hogy egy nőnek nem lehet teljes élete egészen addig, míg meg nem jelenik a lovag fehér lovon. Ez pedig nem éppen egy felvilágosult tanács lenne és teljesen egyénfüggő, az másodlagos, hogy Riley tényleg képes volt lóháton bepróbálkozni de olyan irreális volt, hogy inkább hazaküldte szerencsétlent. Azóta is érdekel, hogy vajon mennyire sokkos egy ló, ha elteleportálják, hiába nyugtatott meg, hogy hozzá vannak szokva a jószágok.
- Nem volt választása. - válaszolom egy kicsit vonakodva, mert ez valamivel egyszerűbb, mint elmondani valakinek, hogy meghalt, még egy évig szellemként ténykedett, aztán eltűnt, majd egy év múlva egy új testben bukkant fel. Ha eddig nem nézett volna egy kicsit őrültnek, akkor ezután már biztosan felállna az asztaltól és hívná az apját vagy egyenesen a Szent Mungó zárt osztályát. Kicsit óvatosan nézek fel a papírról, amikor ismét megdicsér, látszik, hogy nehezen kezelem ezt is. - Köszönöm. Még nem tudom, hogy mennyi köze lesz egymáshoz a szimbolisztikával az egésznek, de úgy voltam vele, hogy most vagy soha. - vallom be, azért nekem se olyan egyértelmű a jövőképem, ahogy azt sejtheti is abból, hogy egy éve mé simán el tudtam volna képzelni, hogy magányosan macskák között pusztulok meg a pennabot eladójaként. - Legyen így. Tíz galleon előleg, utána érdeklődöm hány fázisra van szükség, megrajzolom őket és attól függően mennyi kell, majd utólag fizeted a többit. Mondjuk két hét múlva a Roxfortban megbeszéljük a továbbiakat. - vetem fel, kezdődik az iskola, szóval távolra nem kell menni. Mondjuk elég kellemetlen menet lesz visszamennem az unikornisba és kipuhatolózni, hogy hány fázist is kell lerajzolnom, de az fix, hogy nem fogok több, mint tíz órát vonatozni vissza londonba, hogy az Abszol úton érdeklődjek. Le kell nyelnem a békát és bocsánatotkérni, hogy kiviharzottam. Ha sikerül normálisan viselkednem akkor lehet Sadie-nek se kell távolra mennie és elintézem neki az itteni szalonban az időpontot, hiszen ügyesek, csak én húztam fel magamat. Egyértelműen igaza van, de akkor is zavart, hogy rámutatott, ez a következő jellemhibám. Viszont még nekem is hülyeségnek tűnik, hogy azért beszéljem le erről a helyről, mert én képtelen vagyok megoldani az egész helyzetet.
Kicsit azért hümmentek és elgondolkodom azon, amit mond. Jó lehet hogy ebben is van valami, hogy csak azért magasak az áraik, mert jó helyen vannak és nincs konkurencia, de én próbálok pozitívan állni a világhoz és nem eleve arra gondolni, hogy lehúzás az egész. Egyébként is, ha Megannak igaza is van, hát nem számít, mert én akkor is megfizetem majd a munkájukat, ha egyszer úgy sincs más. Ahogyan ő is gondolja, ha van miből, akkor miért variáljak és keressek esetleg mégis rosszabbat? - Lehet, de ezt hogyan lehetne kideríteni? Mármint, ha valami jó, akkor elkérhetnek érte sokat. Majd utána érdeklődöm, hátha járt már ott valaki. - teszem még hozzá, hogy ne tűnjön úgy tényleg annyira nem izgat a dolog, mert úgyis van rá pénzem. Végülis maradandó lesz a tetoválás, szóval végülis tényleg olyannak kellene megcsinálnia, aki tényleg ért hozzá és nem végez kontár munkát. Azt azért látom, hogy nagyon nincs jó hatással rá, hogy az apámról beszélek, biztosan régi kellemetlen sebeket szakít fel benne, úgyhogy végülis érthető, főleg ha nem volt elég hatása a kezelésnek. - Persze, bocs. Nem akartalak faggatni, vagy ilyesmi. - szabadkozom, amikor szavakkal is kimondja, hogy kattanjak le a témáról. Egyébként is azért vagyunk itt, hogy kiváló rajzot készítsen nekem. Nem is lenne muszáj beszélgetnünk, csak hát kíváncsi természet vagyok és talán azért is kérdezke sokat, mert az apámnak ez a munkája és ebben nőttem fel. Nálunk mindig alapvető volt a sok beszélgetés és az általában sok kérdést foglalt magába. - Ebben igazad van, csak hát... mi van, ha még évek múlva se tudom mit akarok? - teszem fel a most már szinte csak költői kérdést. Látszik, ahogyan sóhajtok egyet, hogy nem várom el, hogy ő oldja meg helyettem az életemet és nyugtatgasson itt, hogy nem lesz semmi baj, majd minden rendbe jön. Ezért is próbálok újra inkább az ő dolgaira koncentrálni, mert akkor nem kell a sajátommal foglalkozni. Úgy látom, hogy szegénynek nem igazán volt könnyű élete, ha még a barátja is cserben hagyta az utazással. Na persze arról nem tudhatok, hogy nem ténylegesen olyan utazásról volt szó. - Sajnálom. Ez nem valami jófej dolog volt tőle, hogy nem segített tovább. De végülis még sikerülhet, mert tényleg nagyon ügyes vagy. - mosolyodom el bátorítóan, főleg ahogyan felém fordítja a rajzot, ami egyelőre meg van belőle, mint fázis. Elég jól néz ki, annyi szent. Nekem sose lesz ennyi kézügyességem, pedig milyen jó lenne! Egyre jobban teszik az ötlet, meg úgy általában a virág formája is és hogy mennyire jól fog ez mutatni majd színesben, ahogyan mozog! - Szerintem csodás lesz! És akkor hogy megy ez? Adjak most előleget és mondasz egy határidőt, amikor majd megint találkozzunk? - pillantok rá kérdőn, forgatva kicsit és nézegetve a lapot, persze ha nem ragaszkodik annyira hozzá, hogy ki se adja a kezéből, vagy ilyesmi. Azért ez még sem egy üzlet, hogy tudjam, hogyan intézi az ügyeit. Arra bizonyára túlságosan naivan nem is gondolok, hogy ha nem írunk alá valamit, akkor ha csak úgy adok neki valamennyi pénzt akkor akár el is tűnhet vele, de hát egy suliba fogunk járni, biztosan nem tenne ilyet.
Talán soha nem fogom megszokni, hogy már nekem se kéne minden garast olyan nagyon néznem és egyértelmű, hogy ő aztán pláne bármit megengedhet magának. Képes lenne azonnal galleonokat villantani, lehet, hogy az ár sokszorosát is odaadni, csak mert megteheti. - Vagy csak azért árazzák fel magukat, mert jó helyen vannak és több száz kilométerre nincsen konkurenciájuk. - vonom meg a vállamat, bár a pennabolti tárgyak árazása más, nem szellemi termékek és művészi alkotások, de ott is előfordul, hogy nem azért drágább, mert olyan jó a minősége, hanem azért, mert a hülyék megfizetik. Kereslet-kínálat, ennyi azért ragadt rám az évek alatt a boltban. A mellkasomban a szorítás erősebb lesz, amikor az apját dicséri, miközben én azon gondolkozom lenne-e esélyem megvádolni azzal, hogy direkt nem segített rajtam. Mások szerint tökéletes szakember és szerencsés vagyok, hogy elvállalt pro bono, puszta jótékonyságból. Én miért nem érzem így? Miért azóta "indult be" az életem, hogy betöltöttem a tizenhetet és nem kötelezhettek az ülésekre? - Nem akarok erről beszélni, Sadie. - mondom ki végül, a tekintetemet újra a papírra függesztve ahelyett, hogy tartanám a szemkontaktust. Nem a múltamat szégyellem, bár az is tény, hogy nem szoktam kibeszélni magamból a történteket, hanem talán azt, hogy még én se tudom okkal vagy ok nélkül gyűlölöm ennyire az apját. Ez nem életem legkellemesebb beszélgetése és úgy tűnik, hogy az övé sem, miután rátérünk, hogy most mit fog kezdeni az életével. - Szerintem nem kell minél előbb belevágnod semmibe. Nem szorulsz rá, hogy azonnal elkezdj dolgozni vagy éhen halsz, időd most már van, a nyomást, ami másoktól származik meg ignoráld. - jegyzem meg, bár a részleteket persze nem tudom, hogy most teljesen gyógyult-e és előtte áll még vagy hatvan év vagy kevesebb, de ha nincsen ágyhoz kötve ugyanannyi esélye van a teljes életre, mint bárki másnak, hiszen más teljesen egészséges embert meg a kamion csaphat el és vége. - Lehet, de még is csak ilyen életet tudtam elképzelni magamnak, ennyit engedtem meg. - vallom be, hiszen lényegében akkor is lehettek volna ambícióim, csak nem volt miért, nem volt kiért. Riley és a közös kalandunk megmutatta, hogy mennyire is akarok élni és annyi ajtó nyílt ki előttem, amiről korábban álmodni se mertem. Persze még mindig nem veszem készpénznek a kapcsolatunkat és hogy minden rendben lesz, a magabiztosságom az érzelmi területeken nem a legjobb, de akkor is látom az esélyt a boldog életre és ez elég.
- Volt, aki segített. - mondok először csak ennyit, egy kis szünetet tartva. Még nekem is kicsit bonyolult a helyzet, hogy Cody visszatért így megfogalmazni pláne nehéz. - Egy barátom kimondottan szociális és a szobraimat hordta kiállításokra, de nyilván nem futottam be kis senkiként azonnal és egy évre... elutazott, így nagyjából félbe is maradt az egész. - válaszolom, így legalább tudja, hogy vannak barátaim, mégha csak 2-3 emberről is beszélünk, de nem vagyok valami magányos pszichopata sorozatgyilkos. Bár egy pszichopata is képes észrevétlen lenni a társadalomban, szóval talán még se elég annyit mondanom, hogy vannak barátaim. - Tessék, mit szólsz hozzá? Jó lesz az egyik fázisnak? Bimbózástól a sziromhullajtásig rajzolnám meg akkor. - tolom végül oda a papírt, hiszen már nagyon elkanyarodtunk magától a tetoválástól. Kihúztam néhány vonalat, nyilván még csak fekete-fehér, mellette a pókliliom - higanbana felirattal.
Azt hittem eddig már egyértelművé vált neki, hogy én nem pont azt nézem, hogy ki milyen áron dolgozik, és hát ha ott van hely, akkor ott. Egyébként is a minőséget meg kell fizetni és nem fogok csak azért valami olcsóbbat keresni, mert akkor spórolok, főleg ha esetleg elrontanak valamit. Mégis csak egy maradandó dologról van szó és apa úgyse csinál belőle problémát, ha esetleg drága lenne. Szóval lazán megvonom a vállamat arra, amit mond. - Az nem gond, de ha jól csinálják, akkor okkal drágák. - egyébként is, ha jó vagy abban, amihez értesz, akkor megteheted, hogy magasabb árat kérsz el érte, mert úgyis lesz aki majd megfizeti a minőséget, ahogyan nekem sem okoz gondot az ár. Az Abszol úton amúgy is legalább tudom, hogy nem nagyon vesz ki üzlethelyiséget olyan, aki nem tudja kifizetni, tehát valószínűleg már van egy nevük és tudásuk hozzá. Lehet, hogy ha nincs más akkor marad a hosszú utazás és mégis csak London, vagy beszerzek egy zsupszkulcsot és akkor gyorsabban megtudom oldani, bár sose szerettem az efféle utazást, mert mindig rossz hatással volt a gyomromra. - Sajnálom, pedig biztosan mindent megtett, hogy jobb legyen. Mindenki azt mondja, hogy nagyon jó a munkájában - bennem természetesen fel se merül, hogy apa hibája lenne, hogy esetleg Megannál nem hatottak a kezelések. Minden bizonnyal más oka lehetett, mondjuk túl komoly a problémája, vagy egyszerűen nem akarta ő maga a fejlődést eléggé. Persze ezt nem mondom nyíltan ki, de valahol mégis csak célzok rá azzal, hogy azt mondom apa nem tehet róla, hgy nem ért el Megannál változást. Hogy direkt kárt okozott volna, az meg aztán fel sem merül bennem, hiszen miért tette volna, amikor azért él, hogy másoknak segítsen? Az persze már kellemetlenebbül hat rám, hogy még nem tudom lassan huszonöt évesen, hogy mihez kezdjek az életemmel. A legjobban az orvoslást értem, hiszen nem szólt másról az életem csak gyógyítókról, ezért is döntöttem e mellett, de közben egyáltalán nem biztos, hogy tényleg ezzel akarok foglalkozni. - Lehet, bár az én koromban a többség azért már tudja, csak nekem nem volt okom gondolkodni se rajta. Most meg érzem a nyomást, hogy minél előbb is kellene találni mihez kezdek az életemmel. Nem egyszerű. - húzom el újra kicsit a számat, pedig nem akarom sajnáltatni magamat. Na jó, talán egy kicsit azért lehet, hogy mégis. Egy biztos, jó lenne, ha minél előbb rájönnék és talán a Roxfortban sok új ember és új lehetőség között ez majd könnyebb lesz. Végülis minél többeket ismerek meg annál több ötletet kapok majd, amikből aztán hátha lesz, ami majd megfog és érdekelni kezd. Az is lehet, hogy a végén mégis csak gyógyító lesz belőlem. - Ez mondjuk nem tűnik valami jó kilátásnak. - mármint a macskák és a bolti eladói lét, még ha vannak azért akik igenis így öregednek meg és nem érnek el semmit az ég világon az életükben végül. Én mondjuk biztosan nem akarnám ennyivel beérni. Az embernek csak egy élete van, eddig is úgy éltem, hogy bármikor végetérhet és végülis így is volt, és bár most több lehetőségem lett, de azért mégis csak mi van, ha mégis valami újra változik? Na nem mondom, hogy mindennap attól tartok, hogy visszatér a betegségem, de azért megfordult már a fejemben. - Igen úgy nehezebb, ha nem bírod az embereket. Kellene neked valaki, aki az emberekkel jól bánik és akkor neked csak rajzolni kell. - jegyzem meg, mert hát amúgy azt meg elég ügyesen csinálja, amit csinál. Tényleg jól rajzol ezt már eddig is láttam és megtudna élni belőle, de ha nem tudja kezelni az embereket akkor természetesen kisebb eséllyel működik a dolog. Mondjuk nem tudom, hogy akad-e bárki a környezetében, akivel ilyen módon összetudna dolgozni, mint ahogyan az énekeseknek is van menedzsere, neki is kellene valaki, aki intézi az ügyeit és neki kevesebb kapcsolattartásra lenne szüksége, bár persze attól még le kell ülnie az ügyféllel, hogy átbeszéljék a dolgokat és meg kell tanulnia kedvesen viszonyulni hozzá akkor is, ha problémás az illető. - Nincs olyan, aki ebben segíteni tudna? Olyan... barátod? - azt már mintha említette volna, hogy nem áll a helyzet magaslatán, ami a kapcsolatokat illeti, de attól még lehet elvétve egy-egy közelebbi ismerőse, aki esetleg segíteni tud neki ebben.
Nem is mondok semmit arra, hogy megköszni, mintha elhessegetném és feleslegesnek tartanám a dolgot. Pedig én is képes vagyok kimondani alkalom adtán, szóval elfogadnom is elkéne, de éppen olyan furcsa, mint amikor bókok érnek. Nem véletlen, hogy amikor Cody felvetette, hogy a szobraimból csinálhatnék kiállítást, akkor azonnal közöltem, hogy biztosan nem leszek rivaldafényben egy megnyitón és írjon mindenhova művésznevet. Valery Palmer... A középső nevem és anyám vezetékneve, amilyen nyílt vagyok a magánéletemmel vagy éppen a munkáimmal kapcsolatban, meglepne, ha bárki összerakná a képet. - Csak az Abszol úton láttam ehhez hasonló szalont, de ők biztosan méreg drágán dolgoznak. - húzom el a számat, mintha még mindig egyik napról a másikra élnék és mintha az én pénzemről lenne szó. Pedig az előttem üldögélő szőke lány határozottan jól öltözött, látszik rajta, hogy készen áll annyit fizetni amennyit mondanak. Végül is apuci sztár medimágus, biztosan soha az életben nem volt gondja a pénzzel, Roxforti levélhez lehet póni is járt. Az irigység mindig hullámokban rámtör, de nem engedek neki, nem teszek hozzá semmit, ahogy mondtam is, szépen lassan, de igyekszem levetkőzni azt a rengeteg rossz szokást, amit magamra vettem a hosszú évek alatt. - Nem igazán. - válaszolok a lehető legfinomabban. Csak a Roxfort és a kötelező ülések elhagyása után hónapokkal vettem észre, hogy az öngyilkos gondolatok egyre távolabb kerülnek tőlem. Talán nem csak rossz emlék az egész idő, amit a férfival töltöttem, hanem tényleg konkrétan káros volt. Ha ilyesmit hangoztatnék egy hatalmas céltáblát rajzolnék a homlokom közepére és mivel ezt nem akarom, marad az, hogy magamban tartom és jó mélyen elásom. Valamilyen furcsa okból sokkal jobban érzem magam attól, hogy neki elszáll a magabiztossága és nem azért, mert ennyire rosszindulatú vagyok, hanem azért, mert a gyengeséggel tudok azonosulni, nem a pénzes szőke királylánnyal, aki unalmában tetováltatna, hogy újra különlegesnek érezze magát. Ebből sokkal jobban megismerem, mint ember és sokkal szimpatikusabbá is válik, még ha érzem is, hogy kellemetlen válaszolnia.
- Gyerekkoromban azt se tudtam, hogy a varázslók léteznek, nem hogy arra gondoljak, hogy a mágiát használhatom valami újat alkotni, valami egyedit és különlegeset. Szerintem az a ritkább, aki tudja. - jegyzem meg, ezzel talán egy kicsit megnyugtatom, még ha nem is arról vagyok híres, hogy érzékenyen pátyolgatnék bárkit is, de szívem azért van. - Én egy éve még azt hittem, hogy bolti eladóként fogok megöregedni és valami macskás nő leszek a stúdiónak csúfolt padláslakásomban. - teszem hozzá, csak hogy nagyobb belátást kapjon, hogy én például egyáltalán nem voltam olyan céltudatos, hogy végigmenjek elsőre az úton. - Mármint a tetoválásokkal? Még mindig nem döntöttem el, csak egy-két hónapja jutott egyáltalán eszembe. A szimbolisztika szakot választottam, mert ott kevesebb a pálcaforgatás és az nem az erősségem, de hogy mire fogom használni az nincsen kőve vésve. Az, hogy öt éves korom óta rajzolok nem jelenti, hogy ezzel is fogok foglalkozni törvényszerűen, főleg, mert minden sarokban terem egy művészlélek, akinek mondjuk ezerszer jobb szociális készségei vannak, hogy menedzselje magát... Én gyűlölöm az egészet úgy, ahogy van. - fejezem be végül, azért rendesen kimerítem a kérdést nem csak egy-egy szót böfögök oda, szóval tényleg fejlődőképes vagyok. Az, hogy mi lesz az utam vége... fogalmam sincsen. Lehet, hogy butaság nekimenni az egyetemnek és egyszerűbb lenne Riley-val maradni és a kávézóban segédkezni, amiről mindig is álmodott, nyugodt, stabil életet ígér, de elég ennyi? Én soha nem követtem az álmaimat, mindig csak beletörődtem abba, hogy az élet szar, nem vagyok túl se karrieren, se családon és mindent szeretnék megtapasztalni, mielőtt eldöntöm, hogy mit is akarok. Azt tudom, hogy mióta a férfi az életem része minden jobb, az nem kérdés, hogy vele akarok lenni, de az igen, hogy pontosan ki is akarok lenni. Észre se veszem mikor, de a toll a kezemben már egy ideje megállt és csak a lányra figyelek és a beszélgetésünkre, ahelyett, hogy belemerülnék a tervezésbe.
Ha mondaná, vagy bárki más róla ezt, nehezen hinném el, hogy tényleg volt idő, amikor még tele volt reménnyel és nem ilyen gyanakvással nézett a világra, mint most, pedig az emberek változnak és nem születik senki se elleségesnek, vagy rossznak, maximum a körülményei alakítják, legalábbis ezt mondják, hiszen én nem igazán láttam erre példát még. Valahogy mindig ösztönösen olyan emberekből válogattam a baráti körömet is, akik pozitívak voltak és jó hatással voltak rám. Bőven elég volt a betegségem, ezért is kezelem nehezebben, ha valaki olyan, mint Megan. Cseppet sem kedves és rettentő távol áll a pozitívtól, pedig arról nem is tudok, hogy mire gondol, amikor az apámról beszélek és a remek kapcsolatunkről. - Kösz, úgy tényleg könnyebb lesz. - bólintok, bár nem tudom, hogy megkapom-e majd, amit most csinál, vagy majd megbeszélünk egy időpontot, amikor elkészül a végleges verzió, esetleg addig adjak valamennyi előleget. Fel sem merül bennem, hogy esetleg lenyúlná a pénzt és nem látnám soha többet, hiszen arról volt szó, hogy egy iskolába fogunk járni, egy évfolyamra is, szóval úgyis összefutnánk és hát engem eléggé elkerültek a rossz dolgok életem során. Az apám mindig óvott mindentől, ami a világ árnyoldalát jelenti, hiszen épp elég volt a sok orvos és gyógyító, akik körülvettek. - De jó! Biztos remek lesz, már előre oda vagyok érte, pedig még odébb van, hogy elkészül és ha nem akarok ebbe a szalonba menni, akkor mehetek Londonba. Ott esetleg tudsz ajánlani valakit? - nem tudom, hogy mennyire mozog efféle körökben, vagy ez a szalon volt az első próbálkozása, hogy megnézze menne-e neki. Na persze ez nem derült ki, hiszen már eleve bevágta a durcát, mert nem úgy reagáltak arra, amit csinált, ahogyan várta. Azért remélem, hogy esetemben majd nem így lesz. Kicsit azért van bennem félsz, hogy mi van akkor, ha valami még sem tetszik és kritizálom, de mivel én fizetek érte megtehetem nem? Egyelőre mondjuk tetszenek az ötletei és a vázlata is, úgyhogy remélhetőleg nem lesz baj. - Sajnálom. Apa ülései nem segítettek? Rossz lehet azért egyedül, de ha próbálsz fejlődni az már mindenképp jó. - mosolyodom el bátorítóan, bár nem tudhatom, hogy akárhányszor sikerül felhoznom az apámat mindig csak rosszat teszek vele. Én azt gondolom, hogy minden bizonnyal az apámnak köszönhető, hogy változni próbál és fel sem merül bennem, hogy pont hogy az ő kezelései tették még jobban tönkre szegény lányt. A kérdése viszont azonnal lehervasztja a mosolyt az arcomról, hiszen azóta, hogy már egyértelműen jól vagyok elég sokan kérdezték meg ezt tőlem és én sose tudtam épkézláb választ kisajtolni magamból. - Nem tudom. - bököm ki végül és kicsit most először elszáll a magabiztosságom és láthatóan zavarban vagyok a kérdés miatt, mert mondani kellene rá valamit. Mindig mindenki azt várja, hogy válaszoljak, hogy tudjam, hogy legyen elképzelésem a jövőmről, de hát eddig nem is volt. - A legtöbben gyerekkoruktól tervezik, hogy milyen lesz a felnőtt életük, hogy mivel akarnak foglalkozni, de én megtanultam ezt kizárni és most valójában gőzöm sincs. Mások ilyen korban már elindultak egy úton, én meg még az utat keresem. - sóhajtok egyet, és persze minden alkalommal, amikor erre gondolok csak lelomboz, mert nem tudom, hogy mihez kezdjek. Eddig nem kellett dolgoznom, nem kellett törődnöm azzal milyen lesz a jövőm csak éltem az életemet, mint akinek nincs holnap, mert hát így volt. Most viszont minden megváltozott és én nem tudom hogyan kell kezelni ezt a holnap dolgot. - De majd biztosan rájövök. Te mikor döntötted el, hogy ezzel akarsz foglalkozni? - passzolom vissza a kérdést, hogy tereljek a saját tanácstalanságomról. Persze, ha benyögi, hogy már öt éves kora óta rajzol és mindig is tudta, hogy művész lesz, akkor itt helyen a kardomba dőlök.
Túl nagy a korkülönbség ahhoz, hogy emlékezzen, hogy elsős koromban teli voltam reménnyel, csodaként éltem meg minden percet a Roxfortban, de a halálhír és apám és a húgom eltűnése óta teljesen megváltozott a helyzet. Az, hogy nem az icipici stúdió lakásomban vagyok a sötétben vagy a munkahelyemen, hanem a hobbimmal kezdek valamit és egy idegennel beszélgetek már elképesztő haladás, de persze úgy, hogy semmit sem tud rólam ezt nyilván nem tudja értékelni. A féltékenység és a gyűlölet mardos és nagyon nehezen nyelem le, hogy míg nekem maga volt a rémálom minden ülés, addig neki a támogató apa, ami mindent megtett érte és szeretni. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor hetedik környékén láttam azt az árva lányt, Stellát, ahogy egy vagány, kemény, erős csaj lett, miközben én egy gyenge, éppen hogy a túlélésért harcoló szánalmas csótánynak éreztem magamat. Ahogy visszagondolok arra, hogy mennyi évet pazaroltam el arra, hogy mindenkit elüldöztem magam mellől és mindenkit utáltam, csak mert mertek boldogabbak lenni és továbblépni... Ha Riley nem jön, akkor örökre az a keserű árnyéka maradok önmagamnak - nem mintha visszatértem volna a nyílt született hugrabuggos vonalhoz azonnal. - Leírom. - mondok csak ennyit és egy pillanat múlva ott is van a felirat a rajz mellett. Nekem a vizuális memóriám a legerősebb és talán neki is segít, ha elolvashatja, még ha egyelőre nem is szándékozom odaadni neki a lapot, megtartom kiindulási pontnak a következőkhöz. A vörösre csak bólintok, nincsen nálam más toll és a pálcámmal ugyan elkezdtem barátkozni, de még mindig ritkán jut eszembe használni, így csak a név alá jegyzetként odaírom, hogy színesben akarja: vörös.
- A kérdés jó, de sajnos még nagyon kezdő vagyok én is, ami a tetoválásokat illeti. Azt hiszem is-is, rajzolok néhány fázist és a mágia lehetővé teszi, hogy gördülékenyen haladjon át egyikből a másikba, mint egy igazi mozgókép. - válaszolok először erre inkább, hiszen a kritika arra, hogy nem vagyok egy nagy emberbarát nyilvánvalóan nem igazán melengeti a szívemet. Néhány pillanatig csak hallgatok, mintha belemélyültem volna a vonalakba, aztán kicsit kelletlenül emelem fel a tekintetem és nézek a szemébe. - Rajta vagyok, hogy megtanuljam. Ha az ember majdnem tíz évet él le úgy, hogy alig szól bárkihez és alig köt barátságokat az iskolában, nem változik meg egy csapásra. - árulok el magamról csak ennyit, de már így is úgy érzem, mintha kifogásokat keresnék arra, hogy miért vagyok olyan, amilyen és egy "idegennek" magyaráznám. Nem is tudom miért nem álltam fel, amikor elmondta, hogy Fronsac, miért esik ilyen jól, hogy értékeli a munkámat, miért bízok meg benne annyira, hogy morzsákban ugyan, de elárulok ezt-azt. Van a külsejében valami, ami ismerős, talán az arcformája, talán a szeme, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem az apját látom benne. Azt mondta nincs testvére és az anyja korán meghalt, szóval valószínűleg csak egyszerűen valami randomra emlékeztet, bár mint mondtam, vizuális típus vagyok és ha egyszer veszem a fáradtságot, hogy megnézzek valakit, nem szoktam elfelejteni. - Mit fogsz még kezdeni az életeddel az iskolán és persze a tetováláson kívül? - kérdezek végül rá, hiszen bár teljesen máshonnan jöttünk, úgy érzem, hogy mind a ketten most kezdünk el igazán élni, úgy tekinteni előre, hogy van jövőnk. Én azért, mert rátaláltam Riley-ra - és a vagyonra, amit a kalandunk után elosztottunk -, ő pedig azért, mert még sem fog meghalni rövid időn belül, ha jól vettem ki a szavait és nem értettem félre. Nyilvánvalóan külső szemlélőként ő az, akinek nagyobbat fordult a világ, még is olyan sötét éveken vagyok túl, hogy simán képes vagyok a kettőt egy kalap alá venni, hiszen az öngyilkosság kérdése számtalanszor állt a küszöbömön..
Nem egyszerű vele beszélgetni az már biztos. Fura lány, pedig az apám próbált segíteni neki, de úgy tűnik, hogy nem sok sikerrel, mert valami rémesen zárkózott és magánakvaló lehet, vagy csak velem viselkedik ennyire elutasítóan? Nem is faggatom tovább, kétlem, hogy túl sok értelme lenne, mert úgyse hiszem, hogy válaszolna olyasmire, amire nem akar, meg egyébként is nekem is a tetoválás most a lényeg, habár nem lenne rossz kapcsolatot építeni még az iskolakezdés előtt, de nem érdemes erőltetni. Ezek szerint még úgyis találkozni fogunk majd a Roxfortban is, főleg ha egy házba és évfolyamra fogunk járni, hiába van közöttünk esetleg pár év. Aztán persze a mostani hozzáállása alapján könnyen lehet, hogy szándékosan elkerül majd, vagy úgy tesz, mintha nem ismere, persze ha már kész a rendelésem és már kifizettem, mert gondolom azért a pénz mégis csak kell neki, ha már elvállalja a munkát. - Igen, végül is csak mi vagyunk egymásnak és apa nagyon sokat tett azért, hogy elviseljem az elmúlt éveket. - merengek el egy félmosollyal, hiszen én semmit sem tudok arról, amit apa tett Megan ellen vagy hogy hogyan viselkedik másokkal. Én mindig is rózsaszín függönyön át láttam őt, és azon át a legjobb ember, aki létezik és persze a legjobb apa is egyben, aki mindig mellettem állt, aki mindig támogatott és akiben sose csalódtam egy pillanatra sem. Rengeteg átvirrasztott éjszaka van a hátunk mögött és megannyiszor aludt kényelmetlen székekben, meg pótágyakon a Szent Mungóban, vagy mugli kórházban, hiszen sokféle megoldással próbálkozott, hogy jobban legyen. Máig sem tudom, hogy végülis hogyan oldódott meg ez, talán magától, talán a sok orvos és gyógyító közül valamelyik eltalálta, netán több dolog együtt. Nem is számít, csak hogy jól vagyok és hogy ezt most megpróbálom egy tetoválásba önteni. - Higanbana... na ezt már tuti nem tudom megjegyezni! - nevetek fel röviden, bele sem gondolva, hogy na ezzel majd aztán végképp buta, gazdag cicababának néz majd, de valójában eddig se érdekelt mások véleménye. Ha halálos beteg vagy, akkor megtanulod, hogy ne foglalkozz az emberek furcsálló pillantásaival, csak azt tedd, amit épp tenni akarsz, mert nem biztos, hogy van holnap. Ha pedig nincs holnap, bánni fogod, hogy hezitáltál bármi miatt is. - A vörös tényeg tetszene. - bólogatok lelkesen, ahogyan tovább magyaráz és közben figyelem, ahogyan sokasodnak a vonalak a rajzon. Valójában nem is gondoltam rá, hogy akár még mozoghatna is a tetoválás, de miért is ne? Átitatva egy kis mágiával még különlegesebb lehetne, mondjuk valahol a hátamon, a lapockám környékén még tökéletesen el is férne és jól is mutatna. - Ez tényleg csodásan hangzik! És ehhez többet kell rajzolnod? Minden fázist, hogy a mozgóképet megtudják csinálni, vagy a mágia beleviszi a magáét? Sose tájékozódtam még jobban tetoválások terén, de te mégis csak jobban értesz hozzá és ez a rajz is elég pofás. Menne ez neked, ha komolyabban foglalkoznál vele, csak tudod... néha kicsit el kell viselni az embereket. - teszem hozzá óvatosan, mert hát azt már eddig is láttam, hogy nem viseli valami jól, ha az ember beleszól a dolgaiba, főleg ha egy vadidegen, de én még mindig azt mondom, hogy talán a szalonban sem akartak neki semmi rosszat, csak nem tudott mit kezdeni a véleménnyel, amit kapott, aztán kiakadt rajta, mert lassú volt a válasz és nem azonnal olyan lelkesedést látott, mint amire számított volna, vagy nem is tudom, hogy mire számított. A rajza tényleg rendhagyóak, de biztosan lennének még olyan vendégek, mint én, akiket ez érdeke és nem az átlagos tucatdolgok.
A válaszára felvonom a szemöldökömet, egészen várakozóan, hogy na, mi az a csak, de nem kérdezek rá és ha nem folytatja, akkor csak megvonom a vállamat elhessegetve az esetlenségét. Mivel én sem osztok meg általában az életemről túl sok mindent, ezért ehhez hasonlóan mások magánéletében se szoktam vájkálni, szóval annyit mond el, amennyit akar, de lelki istápolást tőlem ismeretlenben ne nagyon várjon, főleg ő, akinek az apja... Mindegy. Kicsit megkönnyebbülök, hogy beéri ennyivel és nem kérdez tovább, bár a mosolyát csak halványan viszonzom, egészen vérszegényen. Kell egy kis idő, míg tovább suhannak a sötét emlékek, az, hogy kinek a lánya és az is, hogy milyen kis hercegnőként toppant be az üzletbe, várva, hogy mindenki majd röpül a kedvében járni. Már kezd elkopni ez az első benyomás, ahogy egyre többet tudok meg róla, hiszen lényegében egy túlélő ül velem szemben, aki kicselezte a halált és ezt nem lehet elkönyvelni semmiségnek. Nem csak egy szőke a sok közül, gazdag apucival, van benne valami más is... - Pontosan, mondjuk azt, hogy a kevésbé felkapott unokatestvére. - bólintok, aztán az újabb apa említésére kicsit elfintorodom. Amikor még volt apám, akkor is egy részeges agresszív állat volt, egyetlen egy szép emlékre se tudok visszaemlékezni a gyerekkoromból, ez a lány pedig percenként emlegeti fel. - Gondolom nagyon közel álltok egymáshoz. - szalad ki a számon, kicsit féltékenyen, kicsit undokon. Azt hittem már túllépten azon, hogy kibukjon belőlem a féltékenység, amikor mások boldogságát látom, de ezek szerint az apám kérdése még mindig érzékeny pont. Vagy csak azért, mert ő isteníti Fronsacot, miközben nekem vele kapcsolatban is csak a kínzásokkal felérő ülések jutnak eszembe, semmi jó. - Ha ez nem lenne elég különös név, japánul azt hiszem higanbana. - teszem hozzá, aztán a kérdésre kicsit elgondolkozom. - Jellemzően vörös a virág zöld szárral, szóval persze, ha színest szeretnél, akkor biztosan az is jól mutatna, sőt, akkor jön ki igazán a vér és a halál és attól lesz jellegzetesen felismerhető. Már aki ért a növényekhez vagy szereti a japán kultúrát. - megvonom kicsit a vállamat, igazából elég kevés esély van arra, hogy a Roxfort környékén olyan jöjjön vele szembe, aki azonnal felismeri, hogy milyen virág is van rajta, de azt mondta, hogy különlegest akar. Tovább húzom a vonalakat, egyre jobban kirajzolódik a forma, majd mielőtt letenném a ceruzámat elgondolkodva meredek magam elé.
- A szalonban olyan virágot is varrathatsz magadra, ami mozog, akárcsak a varázsló portrék, így folyamatosan nyílhatna és hervadhatna rajtad, esetleg felröppenhetne róla a kérész majd visszatérhetne, hogy még több mozgás legyen a mintán. - vetem fel, bár mivel még csak most kezdtem el belefolyni az egészbe nem tudom pontosan mire van szükségük az efféle bűbájokhoz, lehet, hogy több rajzra, hogy az egész folyamat fel legyen vázolva, mielőtt nekiesnek.
Sajnos - vagy nem sajnos, ki-ki döntse el maga -, egész életemben a betegségem körül forgott a világ, így aztán nem igazán tanultam meg másokkal törődni, mások érzéseit meglátni, így azt sem szúrom ki, ahogyan Megan változik, amikor az apámról van szó. Végülis nem ismerem őt és ahogyan eddig beszélt és viselkedett, eleve úgy láttam, hogy nagyon magának való és nem egy nyitott típus, úgyhogy fel se tűnik, hogy megint bezárkózna, vagy ilyesmi. - Lehet, hogy igazad van, nem számít a kor, csak... - vonom meg esetlenül a vállamat. Bármennyire is úgy fest határozott vagyok és magabiztos, azért mégis csak ott van bennem egy jó nagy adag bizonytalanság, hiszen gyakorlatilag újra kell kezdenem az életemet, ami úgy volt, hogy nem is lesz. Furcsa gondolat, hogy nehezebb megszokni az új helyzetet, mint elfogadni a régit, amit már volt időm feldolgozni, de hát ez van. Sose lehet tudni, hogy az ember milyen hírre hogyan reagál és nekem egyelőre nem sikerült a legjobban kezelnem a jó hírt, pedig körülöttem mindenki rettentő boldog volt, főleg apa, hogy már nem kell aggódnia értem. - Ja bocs, persze, a magánügyed. Apa se beszél sose a betegeiről. Orvosi titoktartás, meg minden. - mosolyodom el, annak ellenére is, hogy ő olyan morgocan néz. Azt hiszem a mosolyommal próbálom magamat védeni ettől a nagy negativizmustól, ami a lányból árad, de ha a művészethez ez kell, akkor ez kell. Végülis én nem vagyok művész. Még azt sem tudom, hogy miben teljesedhetnék ki igazán. Sosem kerestem miben vagyok tehetséges. Mondjuk rajzban tuti nem, az holt biztos, de hogy másban? Nem próbálkoztam, mert hát minek? Nem akartam én fiatalon meghal művész lenni, akinek nem volt ideje kibontakozni, vagy ilyesmi. Most meg már sokkal nehezebb kitalálni, hogy mivel próbálkozzam, hogy miben mélyüljek el. Olyan, mintha elveszítettem volna egy csomó évet, hiszen mások ennyi idősen már pontosan tudják, mit akarnak az élettől, nekem meg valójábna dunsztom sincs. - Egészen hasonlít a szitakötőre. - hümmentek egyet elgondolkodva, ahogyan megindul a keze és rajzolni kezd. Az már meg sem lep, hogy kijavít, hogy nem a tetoválástól leszek különleges. Végülis igaza van, csak hát... most minden olyan kusza és próbálok kapaszkodni dolgokba, ha pedig ez egy ötlet, mint ez a tetoválás, akkor az. - Oké, jogos, de most mégis úgy érzem erre van szükségem. Apa biztosan tudna erre mondani valami okosat. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal, még mindig nem fogva fel, hogy az apám említése benne sak gátat képez és negatív érzéseket, úgyhogy nem ez a legjobb ötlet, amit tehetek, amikor épp a tetoválásomról beszélgetünk, bár úgy fest egészen kezd belelendülni a vázlat kidolgozásába, ahogyan a virágra terelődik a szó, amiről persze nem hallottam, de tetszik, amit mond és ez látszik is abból, amennyire feszülten figyelek. - Pókliliom... milyen furcsa neve van, de tetszik! Láttam én a rajzaid alapján, hogy valamit összetudunk hozni. Ez már kezd egyre jobban alakulni. És szerinted színesben is jól mutatna ugye? - nézgetem, ahogyan rajzol, és igen tényleg tetszik az ötlet, habár valójában én nem sokat tettem hozzá a dologhoz, de ez nem zavar különösebben. Végülis azért jöttem hozzá, hogy ő tervezze meg és nem azért, hogy én találjam ki, mert akkor nem kellene egy művész, aki ért az ilyen jelentéssel bíró dolgokhoz.
A páncélom minél több szó esik az apjáról annál vastagabbra keményedik és amíg ő örül, hogy hallhat róla és azt hiszi, hogy milyen remek ember és mennyit segít, addig én egészen máshogy reagálok. Nekem minden ilyen ülés maga volt a pokol, mindegyiknél úgy éreztem, hogy csak újra és újra felszakítja a sebeimet, hiába mondta, hogy erre van szüksége a lelkemnek, hogy végül megnyugodjak, inkább csak úgy éreztem, mintha minden az én hibám lett volna. Apa részegeskedése, anya öngyilkossága, Nina eltűnése, minden. Azért, mert rossz gyerek voltam, azért, mert boszorkány lettem és az éj leple alatt eltűntem, nem tudom. Felnőtt fejjel is még mindig zavaros az egész, pedig miután az öngyilkossági kísérlet kudarcba fulladt és betöltöttem a tizenhetet egészen kitisztult a fejem. Legalább annyira, hogy ne akarjak ártani magamnak. Mára pedig van hol élnem, van miből élnem, még lenne kivel is élnem, ha nem térnék vissza az iskolapadba, ezúttal szabadakaratomból, nem nyögve az egészet, mint gyerekkoromban. - Nem, nem leszel egyedül, szerintem sokan térnek vissza, és amúgy is, kit érdekel ki mennyi idős? - vonom meg a vállamat, azért arról nincsen szó, hogy mondjuk már középkorúak lennénk egy rakás gyerekkel és azután megyünk egyetemre egy másik generáció közé. Oké, kimaradt nekem három év, neki talán több, de azért még a generáció stimmel. Nem tudom mondjuk, hogy mit gondoljak arról, hogy ilyen jó cuccai vannak, azt, hogy nem kéne érdekelnie, hogy ki mit gondol róla, mert gőgös és elkényeztetett, vagy azt, hogy pont azért vannak ilyen cuccai, mert a külvilágnak villog és nem is neki van rá szüksége. Nekem semmi igazán szép ruhám nincsen, mert úgy érzem, hogy nincs rá szükségem, nem akarok senkinek a külcsínnel imponálni és éppen ennyire engedném el a fülem mellett, ha a koromra tenne valaki megjegyzést. Ahhoz igazán sokat kell piszkálni, hogy tényleg felvegyem a kesztyűt, még ha a modorom mindenképpen ellenséges is. - Mondjuk, hogy igen, nem szeretnék beszélni róla, ha nem baj. - válaszolom a lehető legnyugodtabb hangomat elővéve, egyértelmű, hogy még mindig nem zártam le a gyerekkorom némely fejezetét. Nem tudom apáék hova tűntek, hogy anya miért lett öngyilkos, de igazából még azt se tudom, hogy kik a nagyszüleim, mert egyik oldalról sem ismertem őket soha. Ha az embernek nincsenek gyökerei, persze, hogy könnyen elveszik. Most már nem vagyok egyedül, sokkal erősebbnek érzem magamat, mint valaha, de van, amikor a megszokás újra összezavarja a fejemet, ha Riley nincsen itt mellettem, hogy támogasson. Nem bosszant fel azzal, hogy visszakérdez, vagy hogy nem harap rá azonnal az ötletre, azonnal előkerül egy ceruza és a jegyzeteim egyik lapjára elkezdek felskiccelni néhány vonallal egy kérészt, persze nem teljesen pontosan, hiszen én sem vagyok biológus vagy akárki is foglalkozik a rovarokkal. Hosszúkás testű hártyásszárnyú rovar villás farokkal, ennyi a lényeg. - Valami ilyesmi. A lényeg, hogy azt hiszem tavi rovar és egyszerre kelnek ki millióan aztán a nap végén meg is halnak. - vázolom fel, most, hogy inkább a tetoválásra koncentrálunk érződik, hogy nem vagyok elutasító se bunkó, csak alapvetően nem vagyok egy túlságosan vidám személyiség. Talán egyszer majd... hiszen nem véletlenül kerültem a Hugrabugba, amikor kezdtem a Roxfortot harsány, csacsogós, talpraesett kisboszorkány voltam. Még minden előtt. - Nem a tetoválástól leszel különleges, hanem azért, mert mindenki az a maga nemében, egyszeri és megismételhetetlen. - válaszolom, egyáltalán nem nyálas hangon, főleg, mert kicsit furcsának tartom, hogy azért akar tetoválást, hogy kitűnjön a tömegből. Nekem mondjuk nincsen, de ha lenne, akkor a szimbolisztikája miatt akarnám és nem feltétlen azért, hogy mutogassam. Talán nem véletlen, hogy a szimbolisztika szakot néztem ki, még ha évekkel ezelőtt az a boszorkány olyan rondán át is látott rajtam. Akkor még csak megjátszani akartam az érdeklődést, de mára már tényleg érdekel. Mondjuk természetesen arról nem tudok, hogy vannak másik síkok és akad olyan is, mint a miénk, tehát millió ugyanolyan Sadie lehet, mint ő, vagy olyan Megan, mint én, de ez mellékes.
- Van egy japán virág, azt hiszem pókliliomnak hívják. Ősszel virágzik, amikor küszöbön a téli hideg és az elmúlás virága, a halottak virágaként tartják számon. Különleges szirmai vannak, nem lenne egy a sok közül, főleg, ha még hozzátesszük azt az ötletet, hogy a fele nyíljon a másik fele elhulljon. - válaszolom hosszan, de ezúttal már nem is várok arra, hogy ismeri-e, hiszen egy japán szimbólumról van szó, miközben magyarázok már is elkezdem rajzolni vázlatosan és egy apró kérész is kerül rá - a pillangó helyére -, de szavakkal nem kötöm az ebet a karóhoz, csak belemélyülten húzogatom a vonalakat.
Ha sok lehetőségem lenne lehet, hogy lelépnék inkább, hiszen akármit mondok úgy néz rám, mint aki ha lehetne inkább lelökne innen a padról és elszaladna, de minimum mint akinek a fogát húzzák. Nem kedvel, ez nyilvánvaló, bár valahogy olyan érzésem van, hogy ő aztán lehet, hogy senkit sem. Különös lány, mintha nem is lenne értelme az életének, vagy csak végigszenvedi a helyett, hogy élné. Igazán ráférne egy kis szórakozás, egy olyan jó kis ereszd el a hajam jellegű bulizás. - Ezt nem is tudtam! Nagyon keveset mesél sajnos a munkájáról, pedig érdekelne. Biztosan jó lehet másoknak segíteni. - magyarázom naivan, hiszen nem tudok az apám sötétebb ügyiről és arról sem, hogy Megan egyáltalán nem gondolja úgy hogy neki bármiben is segített volna. Én az apámnak csak a jó oldalát látom. Azt, hogy mennyi időt tölt a munkájával és hogy ezzel jót tesz másoknak és persze azt, hogy akármit kértem tőle mindenre igent mondott és mennyit próbált tenni azért, hogy jobban legyek. Az a sok orvos, akikkel próbált szót érteni és a küzdelem, hogy könnyebben viseljem. A sok átvirrasztott éjszaka, amikor rémesen pocsékul voltam, de ő mindig ott volt mellettem, hogy segítsen és támogassn. Fel sem merül bennem, hogy bárkivel rosszul bánna. Az én szememben ő a tökéletes apa és mivel ennyire nagyra tartom nem is kérdés, hogy a munkájában is biztosan ugyanilyen tökéletes. - Tényleg? De jó! Úgy féltem, hogy nagyon kellemetlen lesz idősebbként kezdeni, de akkor nem leszek egyedül. - bár ő persze cseppet sem tűnik lelkesnek és ahogy eddig láttam őszintén kétlem, hogy barátkozni akarna, de... azért akkor is megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki később tér vissza az egyetemre, bár én nem csak három évet hagytam ki. - Aucs, sajnálom. Akkor ezért jártál apához? - gondolom nagy törés lehetett az életében, vagy ilyesmi. Persze nekem is hiányzik anya, de olyan kicsi voltam, amikor meghalt, hogy akkor még nem is fogtam fel annyira, csak egyszerűen hiányzott és kész. Most meg már bevallom alig-alig emlékszem rá, az arcát is csak a megmaradt néhány kép miatt ismerem fel, de az emlékeimben már sajnos nem él. De ha Megan idősebb volt és a testvérét is elvesztette, akkor lehet, hogy az nagy törést okozott számára, és ezért kezelte apa. Ezek után nem is merek megkérdezni, hogy az édesapja él-e. Lehet, hogy ő sem? - Kérész? Bevallom nem tudom, hogy milyen. - gondolkodom el, de nem vagyok élből elutasító az esetleges rovartetkó terén, főleg hogy azok alapján, amilyenek a rajzai voltak biztosan szépen kivitelezné, hogy nem lenne olyan riasztóan rovaros. Szóval ezen a ponton még nem pattanok fel és mondok egyből nemet, inkább a kérdésén gondolkodom. Hát igen, bevallom azért nem gondoltam át teljes részletességgel mit is akarok. - Nem tudom, néha még magam sem tudom mit érzek. Izgalom és lehetőségek, de félelmetesek is. Most olyan átlagosnak érzem magamat, eddig nem így volt, azt hiszem a tetoválástól megint kicsit különlegesebb lehetnék. Van ennek értelme? - pillantok rá, pedig tudom én, hogy nem ő a doki, aki kezeli a lelki nyűgjeimet. Nehéz eset vagyok, hiszen nincs komoly ötletem igazából, még elképzelésem is alig, sőt még az érzéseimmel se vagyok teljesen tisztában. - Esetleg egy virág, ami egyszerre nyílik és hullajtja is a szirmát? - kérdezem meg bizonytalanul. Látszik, hogy én nem vagyok kifejezetten művész lélek, ő pedig olyan komoly, hogy ha butaságot mondok a végén még pusztán a tekintetével földbe döngöl.
A válasza nem igazán tetszik, és mivel az arcom alapbeállítottsága nem éppen a mosoly, hanem inkább egy flegmatikus faarc, választ nem is kap, csak egy gyilkos tekintetet. Nem vagyok az a tipikusan megértő fajta, aki mások tetteit bevédi és valóban nem is értékelem, hogy kapásból a nő oldalára áll. Nem mintha nagyon sok alapot adtam volna, hogy kedveljen, hiszen az első pillanattól dúl bennem a vihar, de ez más kérdés. - Igen, tudom, a Roxfortban is vállalt néhány gyereket pro bono, láttam a folyosókon. - ferdítek, ahogy azt kell, mert ha tényleg el akarom vállalni a rajzolást, akkor nem merülhetek el a keserű emlékekben. Akkor neki kell mesélnie magáról, nekem pedig figyelni az ő érzéseire és nem betokosodva keseregni a gyerekkori nyomorúságomról. Felnőttem, akárhogy is, de túléltem, és a mostani életemre nem panaszkodhatok. Még soha nem volt párkapcsolatom, egy férfi, akire támaszkodhatok, soha nem terveztek velem közös jövőt, életet, és most, hogy ez megvan igen csak úgy érzem, hogy csak picsogás lenne a múltammal törődni. Legalább is kimondva, magamban azért tép a dolog és valószínűleg örökké fog. Kicsit felvonom a szemöldököm a válaszra, sőt, még egy kis mosoly is megjelenik az arcomon, bár hamar tovább suhan, ahogy megingatom a fejem. - A véletlen egybeesések... Az az igazság, hogy én is most térek vissza az egyetemre három év kihagyás után, szóval egy évfolyamon leszünk. - közlöm, mellékesként, hiszen kétlem, hogy a viselkedésem után az lenne a következő megszólalása, hogy akkor mostantól legyünk öribarik. Amúgy se az én stílusom igazán az ilyesmi, kevés embert tűrök meg magam mellett és kevés ember tűr meg engem is. - Csak volt. És az én anyám is meghalt. - válaszolom tárgyilagosan, olyan szárazon, mintha egy robothang lenne csak, nem is én. Mintha ez lenne az a mechanizmus, amivel kicsit kiszállok a testemből, függetlenítem magam az egésztől és csak tényszerűen közlöm, ahelyett, hogy érezném is, amit mondok. De legalább azt nem teszem hozzá egy majdnem vadidegennek, aki a volt pszichológusom lánya és a potenciális megrendelőm, hogy felakasztotta magát. Valószínűleg az egy kicsit kiverné a biztosítékot nála. Aztán visszatér valami kis fény a szemembe, ahogy odaadom neki a rajzokat és beszédbe kezd. Néha kissé megemelkedik a szemöldököm, azért annyi gyengédség szorult belém, hogy az ledöbbentsen, ha valaki azt hitte magáról, hogy az utolsókat rúgja... Cody... hónapokat töltött el azzal, hogy megássa a saját sírját, amikor tudta, hogy lényegében már halott. Valami megfacsarodik a mellkasomban, az se volt éppen az életem csúcspontja, ahogy az árvaháza megnyitóján elköszönt mindenkitől. - Persze, hogy zavaros, de az lenne furcsa, ha minden egyértelmű lenne. - válaszolom egyszerűen, bár ezzel lehet, hogy nem vagyok nagy segítség, aztán kissé megbillentve a fejemet nézek a lányra, a furcsán ismerős vonásokra, de még sem az apját látom benne - még szerencse. De akkor kit? - A kérészek élettartama rövid, egyetlen nap alatt élnek le egy teljes életet és aztán vége is a történetnek. Az elmúlást jelképezhetné ez az állat, már ha nem ódzkodsz a rovaroktól, és magába foglalhatná egy motívum az új reményre, az életre, a lehetőségekre. - vonom meg végül a vállamat, mert egy olyan csinos, tiptop lány lehet, hogy azonnal élből elutasítja a kérészt, bár stilizálva végül is sokban hasonlíthatna egy szitakötőre, ami viszont eléggé népszerű. A dilettánsoknak minden rovar ugyanolyan úgy is. - Mit akarsz még elmondani róla? Az érzéseidről, a tetoválásról? - teszem hozzá, miközben őszintén a körmeim kissé nyughatatlanul kaparják a kőasztal lapját, mintha a gondolataimban már vázlatokat firkálnék le. Nem vagyok csodagyerek, nincsen semmi varázslatos effekt, nem áll össze minden hirtelen, csak kissé elkalandozom. Aztán lehet, hogy már itt feláll és elköszön, közölve, hogy a rovarok undik és még is csak jó lesz neki valami mainstream.
Valójában azért nem vont le téves következtetéseket, még ha nem is vagyok annyira rossz ember, de azért a stílusom lehet, hogy tényleg hagy időnként kívánnivalót maga után, de most azért igyekszem normálisan viselkedni, főleg mert nem akarok Londonba utazni több körben is. Ha itt ő megrajzolja, akkor már csak egyszer kell utaznom, vagy még körbekérdezek a suliban, hogy esetleg valakinek van-e más ötlete. Még az is lehet, hogy visszamennék a szalonba. Lehet, hogy a tulaj nem volt kedves ezzel a Megannal, de lássuk be ő is elég érdekesen viselkedik. Lehet, hogy bent is túlreagálta a reakciókat és igazából annyira nem gáz a hely. Végülis csak járnak oda emberek, ha működik nem? - Lehet, hogy csak gondolkodott, ha nem vártad meg, hogy mit mond. - pillantok rá, bár gondolom úgyse fogja értékelni a véleményemet, úgyhogy győzködni azért nem fogom arról, hogy menjen vissza. A végén még az én fejemet harapja le, vagy nem csinálja meg amit szeretnék. Persze még így is lehet, hogy végül nem vállalja, de nem akarom máris elvágni magamat már a lehetőségtől is. Főleg, hogy úgy fest ismeri az apámat, de mintha ennek nem örülne különösebben. - Igen, ő az apám, ha csak nem egy másik Aiden Fronsacot ismersz. Orvos, pszichológus, segít az embernek megoldani a lelki gondjaikat. - magyarázom mosolyogva, hiszen büszke vagyok apára, amiért minden nap másoknak igyekszik javítani az életén. Fel sem merül bennem, hogy Megan is járt hozzá és hogy ő egyáltalán nincs róla jó véleménnyel. Igazából apa sose mesélt nekem konkrétan a munkájáról, vagy azokról, akiket kezelt. Bevallom nem is nagyon kérdeztem. Volt elég bajunk a betegségem miatt, nem igazán akart még ilyesmivel is terhelni. Biztosan nehéz lehet a munkája amúgy is. - Ismered talán? - buta kérdés tudom, hiszen nyilvánvaló, hogy ismeri, csak kérdés, hogy honnan. Elég hirtelen haragú lány, lehet, hogy őt is kezelte apa? Biztosan sokkal rosszabb volt akkor, ha most ilyen szinten van a kezelések után is. - Hugrabug igen és normál esetben így lenne, de csak most jöttem vissza az egyetemre, úgyhogy lehet, hogy felettem jársz. - nem is tudom, korban nem lehet nagy eltérés azért közöttünk. Így elsőre nem is tudnám belőnk hány éves lehet. Akár egykorúak is lehetnénk, de lehet, hogy tényleg van közöttünk pár év. Normál esetben persze már kijártam volna az egyetemet, de hát eddig nem volt semmi motivációm, hogy tanulásra pazaroljam a maradék időmet. Inkább éltem az életemet, csak hát most minden a fejetetejére állt és ki kell találnom, hogy mit kezdek magammal. Az egyetem legalább jó megoldás, bár lehet, hogy inkább csak halogatás, mielőtt ténylegesen fel kellene nőnöm. - Jó lehet, ha van egy testvéred. Nekem sajnos nincs, anya kiskoromban meghalt. - sóhajtok egy aprót. Hát igen már nem is emlékszem rá, egyáltalán milyen is volt. Az arca sincs meg előttem, csak képek formájában, amikből meg nincs sok a házunkban. Mintha apa nem is akarna emlékezni rá, mert biztosan olyan fájdalmas rá gondolnia. Az övék igazi szerelem volt, hiszen apa azóta se házasodott újra. Remélem egyszer majd én is találok olyat, akivel ennyire szoros lesz a kapcsolatom. Azt persze nem tudom, hogy a családom említése mennyire lesz rossz hatással Meganra, de azért belekezdek a tetoválás kifejtésébe is. Mégis csak azért ültünk le ide. - Pontosan nem tudom, de valami egyedit szeretnék, ami senkinek sincs és ami rám jellemző, mármint arra, ami történt. Tudod néhány hónapja még úgy volt, hogy nem sok időm van hátra, de aztán mégis meggyógyultam. Az egészet még mindig nem fogtam fel teljesen, de... szeretnék valamit ami erre emlékeztet. A kettős érzésre, ami bennem van most, mert örülök is de tudod minden olyan zavaros is egyben. Nem készültem fel a jövőre, mert eddig nem volt. Ez így nagyon zavaros? - bizonytalanodom el a végére, hiszen nem is beszéltem még erről komolyabban, mármint hogy mi kavarog bennem minden áldott nap és most sem biztos, hogy sikerült rendesen szavakba önteni, bármennyire is igyekeztem. De ő mégis csak művész. A művészek egyszer érzésekből, gondolatokból is tudnak alkotni és talán neki ennyi is elég lesz.
Tény, ami tény, hogy nem indítottam jól és rajta engedtem ki a frusztrációmat, azonnal elkönyvelve, hogy gazdag, szőke, fellengzős fruska és nem több. Ellenben úgy tűnik, hogy ő esélyt adna nekem, nekem pedig illik nem az érzéseimtől vakon elfordulni előle. A túléléshez élelmesnek kell lennie az embernek, és ugyan szívességet soha senkitől nem akartam elfogadni az, hogy munkát ajánlana teljesen más. Le kell csapnom rá, ez nem kérdés. Még akkor is, ha továbbra is van benne valami furcsa, valami ismerős. Kicsit azért felvonom a szemöldököm, amikor reagál a szobrokra, én nem feltétlen klasszikusokat csinálok, hanem vannak éppen olyan nyakatekert konstellációim, mint a rajzok szürrealizmusa, de nem megyek bele, hiszen fogalmam sincsen, hogy mi jár az fejében, milyennek képzeli a munkámat. - Igen, kivitelezhető teljesen. - biccentek arra, hogy én rajzolok, ő pedig másnál felvarratja. Nem vagyok annyira geci, hogy a kellő tapasztalat nélkül is legomboljak róla pénzt, sőt, már rá se szorulok ennyire a pénzre, hogy kihasználjam, pedig azt hiszem bőven lenne mit kipengetnie. Amikor kiérünk és visszakérdez csak halkan morrantok egyet. - Hümmögve bámulta percekig elégedetlen fejjel, annyi gerince nem volt, hogy a szemembe mondja, ez igaz. - pontosítok, de nekem már ennyi is éppen elég ahhoz, hogy türelmetlenül faképnél hagyjam a nőt. A padhoz érve a bemutatkozásnál egy kicsit megdermedek, mintha hirtelen villám cikázott volna végig a testemen, de úgy szabályosan nem kerekedik el a szemem, sőt, inkább összeszűkül. - Fronsac, mint Aiden Fronsac... lánya? - kérdezem lassan, tagoltan, mintha hirtelen megszűnt volna ez elmúlt pár perc és idegenként tekintenék rá újra. Nem tudom miért kérdeztem vissza, ignorálnom kellett volna, mert a tudatom azonnal vadul ellenkezik, ahogy azokra a szörnyű ülésekre gondolok, ahol újra meg újra apám részegeskedéséről és anyám öngyilkosságáról kellett beszélnem. Néhány pillanatra hallgatok, miközben leülünk, de a lehetőség, amit nyújt nekem túlságosan csábító ahhoz, hogy egyszerűen menekülőre fogjam. - Azt hiszem egy házba jártunk, bár én pár évvel alattad, Hugrabug, ugye? - teszem hozzá, mintha ezzel elfedhetném, hogy konkrétan az apja nevét említettem meg. Mikor a rajzokra utal lepillantok a mappára aztán leteszem az asztalra és átcsúsztatom neki, bár most, hogy tudom, hogy az apja mentálmágus egy kicsit attól tartok, hogy a bonyolult érzelmi töltettel tarkított rajzokból majd úgy a lelkem sötétségébe lát, mint az apja. Semmit sem tudok arról, hogy mivel foglalkozik, de azonnal arra következtetek, hogy valamit biztosan örökölt vagy tanult tőle... - A húgommal egészen kiskorunk óta rajzoltunk, persze akkor még csak olcsó időtöltés volt néhány ceruzával és papírfecnivel. - osztom meg vele vonakodva, az emlék Nináról egyszerre kedves nekem és persze fájdalmas is, hiszen már tíz éve, hogy elveszítettem vele a kapcsolatot. - Köszönöm, Sadie. - teszem hozzá utólag, megemésztve, hogy a sorok között egy dicséret is ott volt, bár érződik, hogy kicsit szerencsétlenül kezelem, ha dicsérnek, nem bírok a szemébe nézni és az ajkam is hitetlenül lebiggyed, inkább a saját rajzaimat nézve, amiket valószínűleg már maga felé fordított és nézeget. - Milyen tetoválásra gondoltál és milyen alkalomból? - maradok a lényegnél, szokásomhoz híven rezignáltan elásva az érzéseimet amennyire csak lehetséges, mielőtt a pszichológus említésétől is pánikrohamot kapnék.
A dolog nem tudatos, simán zsigerből jön, ahogyan kissé fellengzősen beszélek vele és próbálom elmagyarázni, hogy vegyen vissza, mert én semmit sem tettem ellene, úgyhogy nem fair az undok hozzáállás és stílus a részéről. Lehet, hogy egyáltalán nem gondolta át, hogy miért is jött be ide. Mármint nem viselkedhet így, ha másokkal akar foglalkozni. Ha rajzolna, akkor gondolom azért rajzolna megrendelésre is, ahhoz pedig a munka egy kiadós része lekommunikálni mással, hogy mit akar. Én persze sose csináltam ilyet, én mindig csak a másik oldalon voltam, de mindig az volt a fontosabb tényező egy eladónál, hogy jó fej legyen és nem feltétlenül a tudása. Ha lenne választásom, akkor már itt is rég sarkon fordultam volna, de mivel nem akarok lemenni Londonba, mert túl hosszú az út, így jobb lenne, ha ezzel a morgós lánnyal sikerülne zöldágra vergődni. Talán lassan azért ő is elfogadja ezt, a kezdeti stílus után kezd enyhülni úgy látom. - Ebben igazad van, én se tudnék mit kezdeni egy szoborral most hirtelen. - bólintok egyet. Nem is tudom ki az, aki szobrot rendel. Ilyesmit inkább pénzes alakok kérnek és mondjuk dísznek teszik lakásba, kertbe, de nekem egyikre sincs szükségem. Amúgy se tudom, hogy kit formálnék meg a szobor formájában, vagy formáltatnék. - Kár, de végül is az is valami, ha van egy rajzom és esetleg utána ajánlanál valakit, hátha ismersz olyat, aki jól megcsinálná. - vetem fel, bár az eddigi stílusa alapján azért arra elég kicsi az esély, hogy lenne olyan ismerőse, netán barátja, akit jó szívvel ajánlana. Nem is tudom, hogy ilyen stílussal egyáltalán akad-e bármiféle barátja szegénynek. Nem tudom, hogy ki viseli el, de persze lehet, hogy van olyan, aki már régről ismeri és ha épp elpattan nála valami, akkor lenyeli a dolgot. - Tényleg azt mondta, hogy szar az egész? - kerekedi kel a szemem, miközben besorolok mellé, hogy lelépjünk az üzletről és keressünk valami padot, ahol helyet foglalhatunk, hogy beszéljünk és én felvázoljam, hogy mit szeretnék, ő meg hogy mikorra csinálná meg és mennyiért. Ha pedig nem ismer olyat, aki megcsinálná nekem, akkor még majd keresnem is kell valakit. De az is valami, ha csak egyszer kell elmennem Londonba és nem több alkalommal. - Sadie Fawley-Fronsac, örvendek Megan! Itt jó lesz? - mutatok az egyik padra, hogy lehuppanhassunk, ha már elég messze kerültünk a bolttól. De persze rábízom magamat, én már viszonylag rég jártam a Roxfortban bevallom és a tetoválószalon is viszonylag új nekem még, így a környéke is. - Régóta rajzolsz már? Elég tehetségesnek tűnsz a rajzaid alapján. Egyedi a stílusod. Már persze amennyit láttam belőle. - ezzel próbálok finoman arra is célozni, hogy esetleg, ha az előbbi nagy kapkodás után odaadná kicsit nekem azt a mappát, akkor szívesen átlapoznám mégegyszer a rajzait. Az előbb úgy tűnt, hogy nem szívesen adja ki őket a kezéből.
- Ezért mondtam, hogy bocs. - válaszolom vissza, éppen ugyanúgy elhúzva a számat, még ha az ő esetében jogosabb is lehet, mint az enyémben, hiszen tényleg nekimentem és tényleg bunkó voltam. A megszokás... Ha az ember több, mint tíz évig haragszik az egész világra és érzi magát tehetetlennek és nyomorultnak, lassú a folyamat, ameddig megtanulja, hogy nem is olyan tehetetlen és van jövője az életben. Az iskola, Riley, a pénz, amit szereztünk és ami tőkét adhat egy csomó mindenhez... A pénz nem minden, de azért sok ajtót kinyit. Aki mást mond, hazudik, és valószínűleg a tetőtől talpig dizájner ruhákban és kiegészítőben feszítő szőke lány előttem ezzel egyetértene. A kioktatásnál már ténylegesen magamhoz húzok minden rajzot és magamhoz is szorítom, érzem, ahogy egyre jobban eláraszt a feszültség, mielőtt egy hosszú lélegzetvétellel kifújnám magamból. Nem véletlen, hogy a legnagyobb testű nem éppen tündéri és kedves rozsomák lett a familiárisom, amikor végre sikerült megidéznem, amikről úgy hírlik, hogy két állapot között lebegnek - vagy lustán nem csinálnak semmit, vagy gyilkosan vérengzenek. Nem tehet arról, hogy a tetováló elhajtott, hogy túl elvont vagyok, arról se, hogy nekimentem, arról se, hogy gyönyörű és valószínűleg gazdag és már tényleg ideje kinőnöm abból, hogy mindenkit elüldözök magam mellől a bunkóságommal, mert úgy könnyebb az élet. Egy évtizedes tévedés volt, de már megtanultam a leckét. - Igazad van, nem értek az emberekhez, talán sose fogok. Csak alkotni akartam, ahogy mondod, és a tetoválásokra nagyobb a kereslet egy egyetem környékén, mint szobrokra. - válaszolom, és ugyan az ajkam még lebiggyed fintorogva, még se egy mondattal válaszolok, hanem őszintén és talán kielégítően nyíltan. Kezd meggyőzni, hogy tényleg érdekli a stílusom, így visszahúzom a karmaimat szépen lassan. - Ha tényleg tetszettek, akkor persze, próbáljuk meg, öt perccel ezelőtt még úgy éreztem az egészet tűzre kéne dobni, ezért kételkedtem. Viszont a felvarrásában még nem vagyok magabiztos. - még a tervezésben sem...- Beszélhetünk, de nem itt, mert nincs kedvem részesedést adni, miután közölte velem, hogy szar az egész. - válaszolok, pedig valójában semmi ilyesmi nem hangzott el, csak beleláttam az egészet a szájhúzásokba és mormogásokba, amikor a nő nézte a rajzaimat és habozott. Ezúttal tényleg az ajtó felé tartok, ütközésektől mentesen, de amikor kilépek rajta nem engedem el, tartom a lánynak. Miért olyan ismerős? - Amúgy Megan, Megan Smith. - mutatkozom be, amennyiben követ és kilép a szalonból ő is és elengedhetem a kilincset, hogy becsapódjon mögöttünk. Felvinni biztosan nem fogom magamhoz, de ismerem ezeket az utcákat, van jó néhány pad és pihenő, ahol elmondhatja, hogy mire is gondolt, szóval egy-két másodperc tétovázás után megindulok az egyik felé találomra. Még bennem van a régi reflex, hogy a pénz motiválja minden cselekvésemet, de azt hiszem most sokkal erősebb az, hogy lehet, hogy tényleg tudok valami olyat alkotni, amit valaki felvarrat magára és élete végéig büszkén viseli... és ez lehet, hogy nagyon nyálas, de engem is büszkévé tenne, úgy érezném, hogy értékesek a munkáim. Persze Cody mielőtt... mielőtt meghalt igyekezett a szobraimat beprotezsálni erre-arra, de egy húsz éves képzőművész nem lesz egy csapásra elfogadott és ünnepelt. Ilyen az élet, nem születtem csodagyereknek.
Nem valami kedves ez a lány az már elsőre is látszik, főleg hogy még nekem is jön. Pedig én igazán semmit se tettem ellene. De legalább annyi jó kisül a dologból, hogy megtudom nézni a rajzait, amik felettébb érdekesek. Persze ettől még nem tűnik kedvesebbnek, de ha valaki jót akarok akkor lehet, hogy kénytelen leszek lenyelni a keresetlen stílust. Bár ha én adom a pénzt, akkor mégis csak kénytelen lesz normálisabban viselkedni velem. Lehet, hogy jól rajzol és megspórolna nekem egy utat Londonba, de azért nem ér meg bármit, hogy megússzam a hosszú vonatozást. - Ez mondjuk igazán nem az én hibám. - húzom el a számat, hogy a rossz lelki állapotával indokolja a felöklelést, de ennek ellenére vagyok annyira normális, hogy mégis csak segítem neki összeszedni a jól széthullott papirokat és ezzel nem is lövök nagyon mellé, hiszen határozottan érdekes darabokat látok. Na persze a reakciója az már megint nem tetszik. - Nem vagy valami kedves, remélem csak rossz napod van. - szökken fel a szemöldököm, amikor tovább beszél, de a stílusa kötekedő, sőt kifejezetten bántónak is vehetném, ha nagyon megakarnék sértődni rajta. Gyakorlatilag lenéz, amit én is megtérhetnék hiszen őt épp most küldték el. Én meg esélyt adnék neki, erre undokoskodik. - Na jó figyu. Azért jöttél ide gondolom, mert alkotni akarsz. Én erre adok lehetőséget. Az meg van, hogy ahhoz hogy emberekkel dolgozz, meg kell tanulnod bánni velük? Ez egyelőre nem megy jól. - nem akarok kioktató lenni, de biztosnak fellengzősnél fogja értékelni a stílusomat és lehet, hogy ezzel el is űzöm, de mégis csak le kell fektetni az alapszabályokat. Ha én vagyok a vevő, akkor nem beszélhet így velem. Elég sokat költöttem már penzt és sose megyek vissza olyan helyre, akármilyen jó is az a bolt, ha az eladó undok. - Szóval egyedi tetoválást szeretnék, valami különlegeset és tetszettek a rajzaid. Beszélhetünk normálisan? - ha ez kell akkor megvillantom a komolyabb arcomat, de azért nem itt az üzlet közepén akarom felvázolni az életem alapjait, főleg hogy az a tulaj gondolom pillanatokon belül előkerül. Nekem pedig addig el kell döntenem, hogy esélyt adok e ennek az undok lánynak, vagy sem. A rajzai ugyan tényleg tetszenek, de hát ez önmagában nem elég. Ha eleve így áll hozzám, ki tudja mennyire fog undokoskodni, ha felvázolom neki azt miért és miről is szereznék egy tetoválást. Azért ehhez részemről is kell valamilyen mértékű bizalom.
Magamra vállalnám, hogy én tartottam fel a tulajt, de miután lepattintotta az összes tervemet eszemben sincsen megvédeni és itt tartani az érkező kuncsaftját, sőt, a lehető leggyorsabban gázolnék át rajta, ha nem egy frontális ütközéssel járna az egész. Azt mondjuk nem tudom, hogy miért marad még azután is hátul a tetováló, hogy ennyi ideje faképnél hagytam és ez a szőke primadonna még kiabált is, de nem is érdekel. Az első benyomásom róla az volt, hogy kényeskedő kishercegnő drága cuccokkal, de amikor leguggol, hogy segítsen összeszedni a papírokat kicsit összeráncolom a szemöldökömet. Reflexszerűen és kicsit féltékenyen nyúlnék a lapokért, hogy ne nézze meg a rajzaimat véletlenül se, de olyan mennyiségben estek le, hogy lehetetlen, hogy néhány ne kerüljön a kezébe. - Bocs, oké? Nem bírom a kritikát és éppen most koppintottak le. - húzom el a számat, már ezzel is többet mondtam talán, mint kellett volna. Furcsa, amikor valaki úgy nő fel, hogy semmije nincsen és még is azt a semmit is őrzi az idegenek előtt, hogy véletlenül se engedjen bepillantást. Nyúlnék stócért, amit összeszedett, amikor lassan ráveszem magam, hogy a szemébe nézzek és kicsit ledöbbenten hallgatom a válaszát. Tetszik neki a rajzom? Pont ennek a lánynak, aki a kiköpött ellentétem lehetne tiptop ruháiban és a parancsolgatós belépőjével? Végül elveszem tőle a lapokat és felállok, nem akarok térdepelve válaszolni és nem is fogok. - Tervezek, a tetoválásig még nem jutottam el. Komolyan érdekelnek, vagy csak fogadtál valakivel és szivatsz? - billentem félre a fejemet bizalmatlanul. Egyszerre tűnik ismerősnek és idegennek, barátságosnak és taszítónak és nem ő lenne az első, aki valamilyen oknál fogva megpróbál fogást találni bennem és kötözködni. Nehéz eligazodnom az érzéseimen, de mondjuk ez mindig is így volt, ám ha valóban előveszi a tárcáját kicsit összevonom a szemöldökömet. - Pontosan mennyire akarod azt a tetoválást és miért ilyen fontos, hogy azonnal pénzt villantasz? - kérdezem meg, amivel mondjuk igent még nem mondok, de azért érdekel, hogy miért dobálózna galleonokkal már az első percben ilyen türelmetlenül. Még soha nem sikerült beletalálnom abba, hogy pontosan mire vágyik a kuncsaft, valószínűleg őt is éppen ugyanúgy elcseszném, mint a korábbiakat, még is... hiába vannak már nálam a rajzaim, a lábam nem lendül tovább a kijárat felé és a tekintetem nem tudom levenni a gyönyörű szőke lányról.
Jó szar ez a hely, ha az ember csak vár és a kutya se jön ki elé, hogy megkérdezze mégis mi a fenét akar. Nem tetszik egyelőre a dolog, de mivel nincs itt másik tetováló szalon és e miatt semmi kedvem felutazni Londonba adok neki egy kis esélyt még, vagy is hát egy kis türelmet próbálok magamra erőltetni, ami nagyon nem megy könnyen. Mindig megkaptam, amit akarok és általában azonnal, szóval nem erősségem sem a türelem, sem a változatosság. Rendesen meg is lepődöm, amikor a felettébb mogorva lány jön ki hátulról. Elcseszték vajon a tetkóját és ezért ilyen morcos? Akkor talán mégis fel kellene mennem Londonba, mert nem akarok így járni. Ez mégis csak egy maradandó dolog nem? Elképedve nézek rá, amikor még hozzám is szól, de nagyon távol áll a hangneme a kedvestől. Pislogok párat, mint hal a szatyorban, erre még fel is öklel vállal. - Héj! - morranok fel, fájdalmasan lapogatva a vállamat, ahol nekem ütközött. Elsőre arra gyanakszom, hogy szándékos volt, de miután a mappája mindennel együtt a földre zuhan már kezdem sejteni, hogy talán nem bunkó, csak szerencsétlen és ügyetlen. Na mondjuk ez utóbbi alapján a fene se gondolná róla, hogy tetoválásokat készít, vagy csak rajzokat? Mert, amikor hátrapillantok már a papírokat szedegeti a földről, amik rendesen szétszóródtak. Sóhajtok egyet, de aztán csak erőt veszek magamon, mert úgy fest, hogy nem akaródzik senki másnak kitolni ide a képét, hogy segítsen nekem. - Jól vagy? Elég idegesnek tűnsz. Gondolom, akkor nem ajánlod a helyet. - pillantok rá, miközben előzékenyen leguggolva mellé nekiállok összeszedni a papírokat a földről, akaratlanul is megnézve párat közülük, ha akarja, ha nem. De azért végül csak kupacba szedek párat, hogy egy mosoly kíséretében odaadjam neki, bár ő még mindig úgy néz, mintha minimum meg akarna ölni pusztán a tekintetével, ami azért kissé riaszó. Mégis a rajzai... olyan sokat mondanak, pedig csak formák és motívumok, de mindegyik beszél és engem nagyon is megérintenek. Amennyi fura és új érzés kavarog bennem mostanában, az öröm, a tanácstalanság és egy tonna bizonytalanság... hát nekem pont valami ilyesmi kellene! - Engem a pillangók nem igazán érdekelnek, de ezek... Esetleg te is tetoválasz, vagy tervezel? Nem terveznél nekem is egyet? Megfizetem. - teszem gyorsan hozzá, bár jó eséllyel azért, ha kicsit is tisztában van az árakkal, akkor sejtheti, hogy az ő kopott kinézetével ellentétben nekem bőven van mit a tejbe aprítanom. Nem tudhatom, hogy neki is, csak más okból fest ennyire topisan. Kérdőn pillantok rá, már-már reménykedve és továbbra is próbálok egy-egy szolid mosollyal nyitni felé, bár ha netán mindenre ugrik és harap, akkor el fogok bizonytalanodni. Nem szoktam meg sem az ilyen hozzáállást, sem az elutasítást, úgyhogy utóbbival nem is számolok egyelőre. Ha bizonytalanságot látok rajta, vagy hezitációt, akkor úgyis előkerül a pénztárcám. Ha már ennyire szakadtan fest, akkor biztosan van az a pénz, amiért mégis csak bevállalná, hogy megtervezi a tetoválásomat nem?
Minden másodperccel egyre inkább nő bennem a feszültség, ahogy a nőn látom, hogy egyáltalán nem elégedett. Nem a türelmemről vagyok híres, ha valakihez odamegyek és kezdeményezek, akkor legalább ne legyen elvesztegetett idő, így amikor meghallom az üzlet ajtajának nyitódását ingerülten megszólalok. - Ha annyira nem tetszenek és nem akarod felhasználni őket, akkor csak mondd ki és ne hümmögj és morfondírozz. - nyúlok egész egyszerűen a kezében tartott mappámért és össze is csapom, hogy sarkon is forduljak. Hülyeség volt idejönnöm, a művészet relatív, az enyém pedig nem kicsit elvont, persze, hogy nem kell egy olyan helynek, aki a sárkánytetoválásig meg a pillangós ribancrendszámokig jut. Vágok egy baszdmeg tekintetet még, mielőtt sarkon fordulnék és ahogy meghallom az ismétlődő csengőszókat már véglegesen lezártnak tekintem a beszélgetést. Elsőként lépek hát ki a leválasztott kis irodából és akad össze a tekintetem a jólöltözött szőke lánnyal, aki szintén nem a türelmességéről lehet híres. Ott vagyok szöges ellentétként, túl karcsú alkattal - bár az elmúlt hónapokban minden nappal egészségesebbnek tűnök -, sötét hajjal és végtelenül egyszerű, nyúzott ruhákban, minden kiegészítőtől mentesen, csak egy kopott mappával és a rajzaimmal. Nem mintha nem tehetném meg most már, hogy jobb ruhákat vegyek, egészen egyszerűen nem vágyom rájuk. Bár a viselkedése és a külseje valamiért ismerősnek hat, még sem tudnám megfogalmazni, hogy honnan, hiszen a Pennaboltba lényegében az egész iskola betér előbb-utóbb és az egyetemi résszel a diákok száma még magasabbra rúg. - Mielőtt tépnéd a szád, nem hozzám érkeztél. Sok sikert a pillangódhoz. - mondom epésen, kicsit elhúzva a számat. Persze nem szimpatikus a viselkedése se, de valójában szó nélkül sétálnék el mellette, ha nem dübörögne bennem a csalódottság az elutasítás miatt. Francért gondoltam, hogy egy-két kiállítás után már rögtön mekkora művész vagyok. Megindulok a kijárat felé és szándékaim szerint el akarom kerülni az ütközést, de valamit elszámítok, mert sikeresen megbotlok vélhetően a saját lábamban és a vállaink összekoccannak. Ezzel még nem is lenne baj, maximum bunkónak néz, hogy taszigálom, de ezzel egyidőben mappámból is kicsúszik egy jó nagy adag rajz és szállingózva a földre hullanak. Egyáltalán nem klasszikus tetoválások, némelyik egyszerűnek tűnik, nekem még is ezer jelentést hordoz, némelyik pedig nagyon is bonyolult, de érződik mindegyiken valamiféle téma: szenvedés, reménytelenség, fájdalom, amiben éppen csak a remény szikrája sejlik fel. Nem éppen egy Minnie és Mickey egeres vidám páros tetkó gyűjtemény.
Új élet és iskola. Valami kell, ami ebben a zűrzavaros életben segít egy kicsit, hogy magmara találjak. Apa szerint kezdenem kell valamit az élettel, persze csak szép fokozatosan, de nekem még mindig gőzöm sincs, hogy mégis mit. A legszívesebben felülnék arra a vonatra és elhúznék innen, hiába van meg minden iskolai cuccom. Azért baromi ciki az én koromban nyolcadikosok között tengődni. Mindenki jóval fiatalabb nálam, habár vannak, akik komolyságukat tekintve jóval idősebbnek tűnnek. Lehet, hogy meg kellene próbálnom barátkozni, mert eddig nem igazán alakítottam ki hosszútávú kapcsolatokat. Ha valaki nem tetszett, tovább léptem, mert minek kínlódjak, amikor amúgy is kevés időm van. Így aztán nincsenek barátaim, csak felületes kapcsolataim voltak világ életemben. Hiába a márkás ruhák, a méregdrága cuccok, amiket mindig megkaptam, ha kértem apától, de azért mégis csak hiányoznak most meg főleg az emberi kapcsolatok, amiket lazán leépítettem. A sok agyalás közepette jutottam arra, hogy kellene egy tetkó, valami látványos helyen, amit mindig meglátok könnyen és ami emlékeztet rá, hogy ez bármennyire is nem tűnik annak mégis csak jó dolog. Nem halok meg, mások örülnének neki gondolom, de én már elfogadtam a sorsomat és most baromi nehéznek tűnik máshogy állni mindenhez. Belököm hát az ajtót csepp hezitálás nélkül a tetóváló szalonnál és körbekémlelek, hogy kit látok és hol. - Hello! Kéne nekem egy tetkó! - kiáltom el magamat, szinte elvárva, hogy valaki azonnal pattanjon és minimum ugráljon körbe. Magyarázzon, mutogasson és persze tervezzen nekem valami oltári jó alkotást a... na jó még nem találtam ki, hogy pontosan hová. A tűktől nem félek és a fájdalomtól sem. Annyi vizsálaton estem át életemben, hogy nem igazán van efféle problémám. Ha van valami csengő, akkor még azt is hevesen megütöm párszor, hogy minél előbb valaki a segítségemre siessen, de ha mégis várakozni kell, akkor körbesétálok, megnéze ma képeket teszem azt. Biztosan vannak kitéve mindenféle alkotások, amiket mások viselnek magukon. Egyébként, aki elsőre rám néz csak a felületi mázat láthatja, ami nagyrészt stimmel is. Az orromat elég magasan hordon, látszik rajtam, hogy elvárom, hogy kiszolgáljanak. A szikrázóan szőke haj, szépen keretezi az arcomat, amin a ki ha én nem tekintet ül és persze a ruháim tök újak, tiszták, a cipőmön és a táskámon pedig még a hozzáértetlenek is láthatják, hogy nem egy turkálós darab egyik sem.
Riley nyílt volt és támogató, amikor elmeséltem neki, hogy valójában szobrászkodással foglalkozom, nem csak Pennabolti eladó vagyok és mivel most elszántam magam, hogy az új pálcám birtokában és elég pénzzel a zsebemben visszatérjek a Roxfortba, nagyon remélem, hogy ez a támogatás nem fullad ki. Eddig is itt éltem Roxmortsban, soha nem kerültem távolra az iskolától, de olyan kilátástalannak tűnt minden, hogy eszembe sem jutott, hogy akár tovább tanulhatnék. A jegyeimmel ösztöndíjra esélyem se volt, szakokban pedig bizonytalan voltam, az érdeklődésemet csak megjászottam Thorne-nál, hátha kiszedhetek valamit belőle Nox-nak, de úgy átlátott rajtam, mint a sicc. Kiderült, hogy többe között nem vagyok jó színésznek se. Még is három évvel később ugyanazt a szakot választottam, a szimbolisztikát és ezúttal pislákol bennem a bizonyítási vágy, az élet, ami korábban soha. Riley megjelenéséig az életem egy szürke, bágyadt masszának tűnt, de most egy halvány esélyt látok arra, hogy ami velem történik abba legyen is beleszólásom. Erőt adott nekem, erőt adtunk egymásnak és minden mást majd valahogy megoldunk. Miután belépek a szalonba szinte nem is figyelve, hogy vannak-e bent jelenleg, dolgoznak-e valakin, vagy várakozik-e valaki, azonnal átszelem a helyet és a rajzmappát, amit magammal hoztam finoman az asztalra rakom a tulaj elé. - Szia. Elhoztam néhány skiccet és befejeztem pár rajzot is azokról, amikről beszéltünk. - szólalok meg minden különösebb jókedv vagy izgalom nélkül, bár ahogy félig a rajzokra, félig a hely vezetőjére pillantok leolvasható az arcomról, hogy nagyon is érdekel a véleménye, jó néhány órát beleölhettem az egészbe. - Hm, Megan, hát... - kezd bele, miközben lapozgatja és tologatja a rajzokat. Tudom, hogy tudok rajzolni, nem bámulatosan jól, mert általában csak érzéseket vetítek papírra, emlékeket, vagy éppen terveket egy-egy szoborhoz, de tisztában vagyok a legnagyobb problémámmal: nem értek az emberekhez. És ha ez nincsen meg, ha nem értem meg, hogy mire vágynak, hogy mit akarnak ábrázolni a tetoválásokkal, akkor soha nem fogom eltalálni, amit elvárnának. Kicsit frusztráltan fújtatok, ahogy látom a nő arcán, hogy nem igazán elégedett, de összeszorítom az állkapcsomat. Minek is jöttem ide? Van elég pénzem egy darabig, hülyeség volt talán, hogy még ebbe is kipróbáltam magam, de mikor máskor, ha nemsokára beindul az iskolai élet és talán már rohadtul nem lesz erre időm?
És most már kedvesebb...! ESKÜSZÖM! 
