2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Frics úr sülhal-szagú szobájának nagy részét irattartó és tároló szekrények foglalják el, amikben Frics dokumentálja a tanulók kihágásait. A szobában láncok és bilincsek lógnak, ezenkívül íróasztal tele űrlapokkal. A világítás csupán egy régi, mennyezeten lógó olajlámpa.
Kezdek egyre inkább bajban lenni. Rachel azóta sem jelentkezett, ráadásul az iskolában sem láttam az elmúlt napokban. Vagy titokban tovább szövögeti a terveit, vagy apám eltett láb alól. Egyik helyzet sem túl rózsás. Apám egyre inkább elvárja, hogy kövessem a családi végzetet, és ne fogjam vissza, hanem vezessem le a vérszomjamat. A gond csak az, hogy nincsen. Egy csepp sem. Esélyes, hogy ez csakis az anyai örökségnek betudható, és hamarosan el fog jönni az a perc, amikor szembe kell szánnom a saját apámmal. Nem csoda, hogy kedvetlenül rovom a folyosókat, és a gondnok szobája felé tartok, úgy tudom, hogy most nincsen bent, máshol járőrözik. Talán lophatok tőle valamit, bármit, ami segíthet. Apám ellen, vagy Rachel ellen. Lehet hogy mégiscsak igaza van, állhatnék aurornak, hogy ott vezessem le az ölési vágyat, de mi van, ha ott is visszafognám magamat. Dühösen morogva közeledek, csak azért nem hangosan, mert nem akarom magamra felhívni a figyelmet. Ám valaki megelőzött.. Egy lány az. Nem.. A lány az. Akivel legutóbb találkoztam a vonatállomáson, és egész értelmesnek bizonyult. Most viszont süt róla valami idegesítő kislányosság, ami egyenesen taszít. Úgy beszél azzal a bolhás korcs macskával, mintha minimum a kiskedvence lenne.. A múltkor szerencsém volt vele, de lehet, hogy akkor valami élénkítő hatása alatt állt, mint a szerencselé, vagy az elmeélesítő főzet, mert jelenleg egy dinka kis prostinak tűnik. Egy álszent libának. Na jó, hát mit foglalkozok én vele? Érdekel a francot, úgyse barátkozni jöttem. - Sz’asz. – Vetem oda, s anélkül, hogy több szót pazarolnék rá, megidézem a tigrist, hogy járörözzön nekem, amíg Friccs visszatér. Na az macska! Csuklómozdítok, ahogyan alohomorát intézek az ajtóra, ami viszont vélhetően valami csapdavarázzsal lehet ellátva, köszönhetően a Weasley-k visszaeső lopási mániájának. Nem hiszem, hogy Friccs rakta volna rá, ez Flickwick stílusa, főleg, hogy nem sérülünk meg, viszont az enyhe roppanás pofán vág mindkettőnket, és tiszta kormosak leszünk. Az ajtó viszont tárva-nyitva, igaz, darabokban. Unott arccal lépek át a deszkamaradványok között, és húzogatom a fiókokat. Ha véletlenül a gondnok visszatérne, akkor elhúzom a csíkot, és a dinka kiscsajt hagyom veszni, bűnbaknak.
A legtöbben nem igazán szeretnek még csak Friccs közelében sem lenni, de nekem igazából soha sem volt vele komolyabb problémám. Persze időnként tény és való, hogy elég nehéz eset tud lenni az öreg és komolyan veszi a feladatait, sok esetben túlságosan is, de ez még nem jelenti, hogy mindenkinek kötelező szegényt utálni. Csak tudni kell, hogyan kell bánni vele, óvatosan és persze jó nem újat húzni vele, vagy veszélyeztetni az iskola rendjét és tisztaságát és már is elkerülhető a konfrontáció, meg a baj. Én most pont e miatt vagyok itt, hogy ezt eleve megelőzzem, ugyanis külön papírom van róla, hogy holnap éjszaka látogathatom az egyik tantermet, mert dolgom lesz ott, rengeteg jegyzetet kell összeszednem és hát nem akarom, hogy Friccs amikor megtalál ott még balhét csapjon feleslegesen. Ezért már most le akarom adni neki a papír másolatát, amit eleve az igazgatótól kaptam, hogy tisztában legyen a helyzettel és akkor biztosan nem lesz gond. A helyzet viszont az, hogy ez nem megy olyan könnyen, mint szeretném, mert úgy fest nincs most itt. Kopogtatok az ajtón, de az ég világon semmi válasz nem érkezik. Gondolom dolga van, vagy épp rendbontókat keresgél a folyosókon, bár most egészen nyugodt minden, vagy a jó ég tudja. Az is lehet, hogy vacsorázik, hiszen más késő van, ilyenkor a Nagyterem is ár kiürült és ha jól sejtem ő inkább akkor szeret ott enni, amikor már nincs tömegesen sok gyerek a színen. Várok azért egy kicsit, neki dőlök az ajtó melletti falnak, és beletemetkezem egy könyvbe, hátha közben megérkezik. Időm most van, tehát türelmes vagyok, adok neki mondjuk egy fél órát, hátha az alatt megérkezik és akkor nem kell külön visszajönnöm e miatt. - Oh hát te? Ugye csak babona, hogy valamilyen kapcsolatot van Friccs úrral? - a macskának duruzsolok, aki közben elsomfordál a lábam mellett, de hamar tovább is áll. Úgy fest nincs "beszélgetős" kedvében. Persze nem bízom abban, hogy majd ő hozza ide a gondnokot, ez csak buta pletyka, hogy köztük bármiféle kapcsolat is lenne, én sem hiszek benne igazán. Így hát nincs mit tenni, várok tovább, olvasgatok addig, és erősen reménykedem, hogy nem feleslegesen támasztom a falat.
▲ Happy pills ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem ismertem Aliciára, mióta találkozott Hugoval szinte teljesen kifordult önmagából. Régen sokkal szimpatikusabb volt számomra, jókat nevettem vele és rajta, sokat baromkodtunk, most meg úgy éreztem, ott tett keresztbe nekem, ahol csak tudott. Okoskodott, állandóan úgy viselkedett, mint egy önjelölt prefi, és ez nagyon fel tudott kúrni. ‒ Biztos is vagyok, nem vagyok hülye, csak annak tűnök ‒ rándítottam meg a vállamat. Azért, azt tudtam, hogy se McGalagonnyal, se a vén denevérrel nem volt érdemes packázni, az életem többet ért, mint az ő csesztetésük. ‒ Ha szeretnél ezen változtatni, akkor vedd észre magad ‒ forgattam meg a szemeimet. Kötve hiszem, hogy én az elmúlt hónapokban másként viselkedtem volna, azonban Alicia szerintem elment egy teljesen másik irányba. Ha haverom akart maradni, akkor pedig nem ártott volna, ha kicsit neki is feltűnt volna a változás. ‒ Elfelejtem, ha te meg abbahagyod a kotnyeleskedést ‒ szusszantottam, miközben összefontam a karjaimat a mellkasomon, enyhén oldalra billentett fejjel. ‒ Szakítani? Ohó, szóval, ezek szerint ti jártok? És mikor akartad volna elmesélni az állítólagos barátaidnak, hogy van valakid? Látod, Alicia, ezért utálom, hogy megismerted. Elzárkózol tőlünk ‒ horkantottam fel, miközben közelebb hajoltam hozzá. Egyre inkább kezdett idegesíteni a Hugrás Hugó. Meg aztán, az a gyerek olyan kis jótét lélek, hogy semmilyen buliban nem lenne benne, ellenben állandóan vészmadárkodna, ahogy mostanában Alicia is szokott. ‒ Ez faszság. Nem is tudnád tartani, más részt spontán döntünk a programokról, a franc tudja, mikor érünk rá legközelebb ‒ feleltem dacosan. Igaz, már beszéltük a srácokkal, hogy hétvégén leugrunk a faluba sörözni, de ebből semmi nem volt biztos, így aztán, ha akartam volna, akkor se tudtam volna konkrétumot adni neki. ‒ Az én anyám, jobban ismerem. Mindent megírok neki, amit lényegesnek tartok. Arról például szerintem nem kell tudnia, hogy hány pár zoknimat vesztettem el, mert a szobatársaimmal összekeveredtek a ruháink ‒ fintorodtam el. De amúgy kajak egymás ruháit hordtuk már egy ideje, mert lusták voltunk különválogatni őket. Inkább csak felvettük azt, ami a kezünk ügyébe került, és ránk jött. Azt azért nem tettem hozzá, hogy a gondolatának második felében volt némi igazság. Anya nyugodtabb volt, ha mások is tanúsították, hogy minden oké volt velem. ‒ Hát hajrá, úgyis amint meglátod a szív szerelmedet, elvarázsolódsz, és mindenkit elfelejtesz ‒ vágtam vissza epésen. Nem tudtam megértő lenni, amikor nekem voltak barátnőim, akkor is együttlógtam a haverjaimmal. Sőt, néha a haverok fontosabbak voltak, mint a csajok. ‒ Majd meglátom. Beszélek a srácokkal ‒ morogtam halkan, bár nem tudom, hogy ők mennyire támogatnák a Granger-evolúción áteső Alicia társaságát. ‒ Meg is teszem, ne aggódj ‒ csengett dacosan, majd konkrétan harsányan felröhögtem, amikor arról beszélt, hogy a hugrás kölyök megátkozna. ‒ Mint mondtam, Alicia, nem vagyok idióta, tudok párbajozni, így aztán állok elébe, hogy kicsinosítsam a képét ‒ tettem hozzá, amint elhalt a röhögésem. Közben is próbáltam beszélni, de akkor egy értelmes szó nem hagyta el a számat. Azért is nehezteltem, hogy Alicia még a legutóbbi barátnőmre se emlékezett, hiszen, elég régen volt már, tudom, de ettől függetlenül elég szarul voltam utána egy ideig. Hiszen, azért nekem se voltak könnyűek a szakítások, mégis ha nem működött a dolog, egyszerűbb volt a szakítást választani. ‒ Nem azt mondtam, hogy tartsd nyilván az összes csajomat, hanem azt, hogy illene észrevenned, ha a haverod maga alatt van. De most már mindegy. Légy boldog a szív szerelmeddel! ‒ Amíg teheted. Mert nem fogom annyiban hagyni a dolgot, az biztos, sőt Rain segítségével tuti kiidegelem azt a gyereket, aki sírva fog hazáig futni. Aztán meg Alicia is megtanulja milyen szar érzés, ha leszarják a fejét. ‒ Felőlem ‒ vontam meg a vállamat. Már nem érdekelt, kiadtam magamból minden dühömet, felvilágosítottam Aliciát arról, hogy kurvára nem tetszik a jelenlegi helyzet, és innentől kezdve már nem izgatott a dolog. Annyira. ‒ Amanda legalább nem kotnyeleskedett bele a dolgomba, és nem koslatott a sarkamban, amikor este elintéznivalóm volt ‒ feleltem halkan, de csak azért, hogy Frics ne halljon meg minket. ‒ Tökön is szúrnám magam, ha olyan lennék, mint ő ‒ morogtam, miközben a rekeszben lévő egyik üvegért nyúltam. ‒ Már bocs, de a hisztidet ép ésszel nem lehet bírni! Amúgy is, azt csinálok, amit akarok ‒ vágtam vissza, miközben leültem a földre. Nem érdekelt, hogy mennyire koszos a padló, nem volt kedvel ácsorogni. Leszedtem a kupakot, és nagyot húztam az üvegből. Elégedetten felsóhajtottam. Igen, ez kellett nekem, hogy túléljem az éjszakát Grangerkettőpontnulla társaságában.
A fiú következő megjegyzésére kissé megrándul a szám széle, és majdnem elnebvetem magam. Sikeresen visszatartom azonban eme kényszeremet, hiszen nemigen lenne szerencsés egy ilyen nagy horderejű helyzetben a viccein nevetnem. A gondnok szobájában voltunk, én pedig nem támogatom az ilyen jellegű törekvéseit. Ha most elkezdek rajta nevetni, akkor bizony azt veszi le az egészből, hogy szívvel-lélekkel mellette állok az ilyen ügyekben.
- Abban biztos lehetsz - bólintok a szavaira helyeslően. Valóban, McGalagony professzornak elég jó belső fülesei lehettek. Nem csodálkoznék, ha holnapra már tudná, miről volt szó Frics szobájában. Talán megbűvölte a falakat? A festmények aligha köphettek be minket, hiszen itt nem volt egy sem. Poloska-bűbáj... Igen, csak az lehet.
- Tudod mit? Átfogalmazom. Nem akarom, hogy feltűnjön, különben nem lóghatnánk együtt. Rendben, aláírom, sok a vita köztünk mostanában, de én szeretnék ezen változtatni - Jó, nem éppen az a legjobb módja ennek, hogy utána jövök ide, vagyis elé, vagy mittudomén... Áh, fenébe, hagyjuk is az egészet, minden olyan zavaros. - Kezdhetnéd talán azzal, hogy elfelejted ezt az idétlen becenevet. Na, mit szólsz? Halványan elmosolyodok, ezzel is azt mutatva a fiú felé, hogy részemről - ebben az esetben - szent a béke. Nem igazán örültem volna annak, ha holnapra már új becenevem lenne az iskolában, és főleg ezt a nevet nem díjaztam volna. Nem vagyok olyan, mint Granger, nem tudom, honnan vette Kevin ezt a légből kapott ötletet, de hülyeség volt. Rajta kívül még senki sem mondta nekem, hogy hasonlítanék Hermione Grangerre. Így hát továbbra is éltem ama álomképpel, hogy mindez csak Kevin fantáziájának eredménye.
- Továbbra sem áll szándékomban szakítani vele - durrogtam mérgesen a fiú felszólításán. Jó, mostanában nem sok időt szakítok rájuk, ez igaz, de én akkor sem érzem úgy, hogy annyira hanyagolnám őket. Egyszer már felhoztam ama ötletemet, hogy talán Hugo is eljöhetne velünk ide-oda. Szépen le is lettem szavazva, mert milyen már az, hogy ő is velünk lóg, amikor semmi köze a kis bandánkhoz? Ebben igazuk volt, én pedig azóta sem tudtam olyan napirendet összehozni, ami mindenki számára megfelelt volna. - Mit szólnál ahhoz, hogy az egyik hétvégémet csak nektek szentelném? Mármint, kéthetente veletek lennék, kéthetente Hugóval. Ez így jó, nem igaz? Mikor értek rá legközelebb? Nem működik ez ilyen könnyen, hiszen eléggé neheztelhettek már rám a hiányzásaim miatt. De igyekszem, úgyhogy kezdetnek érjék be ennyivel. Azt azért még Kevin sem kérheti, hogy mindent dobjak el az ő kedvükért. Még így is nehéz lesz egy hétvégét Hugo nélkül kibírni.
- Mert biztosra veszi, hogy vannak dolgok, amelyeket nem írsz meg neki -válaszoltam Kevin kérdésére. Megértettem, miért aggódik ennyire érte az anyja. -Én sem írok meg neki mindent, de nyugodtabb, ha már ketten mondjuk, hogy minden rendben van veled. Valóban nem szokásom Kevint beköpni, inkább csak az olyan zűrjeit írom meg az anyjának, ami még nem olyan vészes. Nem szeretném ugyanis, ha halálra aggódná magát egy szem fiacskája miatt.
- Akkor e hétvégétől már el is kezdheted a megértést, mert mindkét napot veletek töltöm - jegyeztem meg Kevin mondatára a dolgot. - Csak találjatok ki valamit, és én ott leszek. Remélem, nem jut eszükbe semmi hülyeség. Az olyat általában nem szerettem. Minden normálisan indul, utána jön a duplacsavar a dologban...
- Akkor csesztesd - vonom meg én is a vállam, noha egyáltalán nem örülök Kevin kijelentésének. - Csak aztán ne csodálkozz, ha valami kis ártást rádküld, mert megunja a hülyeségeidet... Hugo jámbor volt ugyan, mint háztársai többsége, de ha elfogyott a türelme, akkor megvédte magát. Márpedig Kevinnel kapcsolatban már az idegei végét taposta. Eléggé a bögyében volt a fiú, amit nem is csodálok.
- Ja, az az Amanda! - kaptam a homlokomhoz, amikor eszembe jutott a lány. Egyáltalán nem volt szimpatikus. Amióta pedig szétment Kevinnel, azóta nem is köszön nekem a folyosón. - Attól, hogy a barátod vagyok, még nem fogom beleártani magam a kapcsolataidba. Veled ellentétben engem nem érdekel, kivel vagy együtt. Egyébként sem jöttem ki túl jól Amandával, úgyhogy abban az időben inkább kerültem Kevint, amikor csak tehettem. A lány hangja irtó irritáló volt számomra, szinte már a nem létező szőr is felállt tőle a hátamon.
- Ha nem bánod, maradok - vágtam vissza Kevinnek halkan, miután nagy nehezen bepaszíroztam magam arra a kis helyre, ahová befértem. Kényelmetlen volt, de az még rosszabb, ha Frics McGalagony professzor elé ráncigál minket.
- Még Amandánál is? - szúrok vissza, miközben megforgatom a szemeim. - Pedig azt hittem, őt már tényleg nem lehet überelni. Az a nő maga volt a katasztrófa. Nem tudom, mi lett volna, ha Kevin őt rángatta volna be erre a helyre. Inkább feladta volna magát a csaj egy kiadós hiszti után.
- Valóban, te egyáltalán nem vagy olyan - nézek farkasszemet Kevinnel. Amikor lehajol a rekeszhez, kissé mérgesen horkanok fel: - Ne mond, hogy te még ebben a helyzetben is képes vagy inni! Frics az ajtó túloldalán keres minket, te meg itt iszod le magad... Nem igazán kellene Kevint bosszantanom, így inkább ráhagyom a dolgot. Azért nekem is jól esne egy üveg ital, de inkább már fel sem hozom a dolgot..
Igenis sértette a kis büszkeségemet, amiért Alicia jóformán leszarta a képességeimet, na meg a kis lelkemet, és szépen szólva is inkább egy sügérrel töltötte a szabadidejét, mint a barátaival. ‒ Denevérhallása van, ha öreglánynak hívna, akkor olyan Adava Kedavrát csűrne rám, hogy volt Kevin, nincs Kevin ‒ rándítottam meg a vállamat, ugyanis, magam bár lazán leöreglányoztam, azért ezt nem mondtam ki. Nem akartam meghalni. Alicia meg nagyon is megérdemelte a Grangerkettőpontnulla nevet, ugyanis már semmivel nem volt jobb annál a csajnál. Csalódtam benne? Ja, kibaszottul. Szinte arcul csapásként ért Alicia válasza, másodpercig hápogva meredtem rá, majd megráztam a fejem. ‒ Hát, akkor tényleg kurvára odafigyelsz a másikra, ha még ez sem tűnik fel ‒ morogtam komoran, elvégre, az ember elvárná a barátjától, hogy feltűnjön neki a dolog, nem? Úgy tűnik, az a gyökér tényleg annyira elvette az eszét, hogy önmagán meg a drágalátos Hugócskán kívül senkivel nem képes foglalkozni. Ez pedig eléggé bántott, mert én mindig ott voltam mellette, amikor kellett, észrevettem, ha rosszkedve volt meg hasonlók, de akkor ezek szerint… Akkor szerint tőle ne várjak hasonló viszonzást. ‒ Továbbra is így foglak hívni, mert megérdemled, Grangerkettőpontnulla‒ vetettem oda, reméltem, hogy hajlandó lesz észbe kapni egy kicsit, hogy ezzel a viselkedéssel kurvára elüldöz mindenkit maga mellől, és én nem az a típus vagyok, aki megmarad a hisztérikák mellett, ezt neki kellett volna a legjobban tudnia. Figyelmen kívül hagytam Alicia gúnyos megszólalását, de a pofavágásai és a szívszerelme védése felett nem tudtam átsiklani. ‒ Nem tudok leszállni róla, amíg be nem látod, hogy az a kis pöcs jobban érdekel, mint az állítólagos barátaid. Vagy foglalkozz mindenkivel rendesen, vagy válassz, mert nekem ezek után ne gyere sírni, ha összetörné a kis szívedet! ‒ ugattam vissza vicsorogva. Utáltam azt a gyereket, sőt, rühelltem őt. Pontosabban, azt gyűlöltem, hogy Alicia ilyen lett miatta. Én csak a barátnőmet akartam visszakapni, ezen felül magasról tettem volna a gyerekre, ha nem hülyíti be Aliciát. ‒ Anya miért aggódna értem, amikor mindig írok neki? Tudja, hogy nincs gáz ‒ forgattam meg bosszúsan a szemeimet. Meg nagyfiú voltam már, tudtam magamra vigyázni. Az, meg hogy vegyem úgy, hogy Alicia az anyám… Konkrétan kirobbant belőlem a röhögés. ‒ Először, te nem vagy az anyám. Másodszor, majd akkor leszek megértőbb, ha te nem hanyagolod el a haverjaidat ‒ horkantottam fel. Jó duma, majd akkor leszek megértő, ha ő végre normális lesz. ‒ Nem, nem kell megtenned. Senki nem kérte, hogy vállald be ‒ sóhajtottam fel, és ha nem a rekeszt tartott volna, akkor a hajamba túrva fújtam volna ki a levegőt. Esküszöm, néha kicseszettül nem igazodtam ki Alicián. ‒ Jah, tényleg nem ‒ horkantottam fel, és ezt a bűbájos hanghatást egy szkeptikus pillantással toldottam meg. Reméltem, ezt a kijelentést ő sem gondolta komolyan. ‒ Azért, mert nem veszed észre magad! Amúgy meg, azt csesztetek, akit akarok, ha épp őt van kedvem, akkor őt fogom ‒ rándítottam meg a vállamat hanyagul. ‒ Igen, Amanda. Magas, barna hajú, hollóhátas, okos, intelligens csaj csak mellette irtó nyafogós és hisztis. Amúgy meg tanár szakon van ‒ foglaltam össze röviden, és tömören, ha már egyszerre ennyire sem emlékezett. ‒ Nem is tudom, mert állítólag haverok vagyunk?! ‒ emeltem meg kicsit a hangomat. Dühített ez az egész szituáció. Alicia ennyire nem volt képes egy kis időt ránk szánni?! Nem is érdekelt már a dolog, csak felejteni akartam a ma estét a pia társaságában, és el akartam menni a lány közeléből. Csakhogy, ezt Frics meg a rühes macskája meghiúsította. ‒ Ha nem tetszik, menj máshová ‒ sziszegtem. Elvégre, nem én kértem, hogy kövessen. Keríthetett volna másik búvóhelyet is magának. Nekem ez a hely is tökéletesen megfelelt, amíg a vén szivar nem talál ránk. ‒ Esküszöm, rosszabb vagy, mint az ex-barátnőim… ‒ forgattam meg a szemeimet. Kit érdekel, hogy poros meg piszkos minden? Ki nem szarja le a pókokat? Nem olyan batár dögök, mint amik az erdőben vannak, akkor meg mit kell fintorogni? Nem tök mindegy? Annyira mérges voltam rá, hogy még az sem érdekelt, hogy megvilágítottam az arcát, sőt arra is magasról tettem, hogy felszisszent. ‒ Hah, én a helyedben nem mondanék ilyeneket, én nem vagyok olyan, mint a hős Hugo… ‒ hajoltam egy kicsit közelebb hozzá, majd megforgattam az ujjaim között a világító varázspálcát. ‒ Egyébként meg teszek Fricsre. De ha már itt vagyunk, talán észhez térsz ‒ vontam meg a vállamat, engem egyáltalán nem érdekelt, hogy a gondnok pont az ajtó előtt állt meg, lehajoltam a rekeszhez, kivettem belőle egy üveget, és felnyitottam. Muszáj volt innom ahhoz, hogy el tudjam viselni a hisztérika Aliciát.
Kevin megjegyzésére, miszerint igenis gond, hogy nem dicsítem, csupán csak sóhajtottam egyet. Ezt illetően nem szerettem volna felesleges vitába bocsátkozni a fiúval, mert úgyis csak magam mérgelem fel, és semmi más eredménye nem lesz a dolognak.
–- Vén róka? - húzom fel a szemöldököm, némileg csodálkozva a megnevezés hallatán, de inkább most is csendben maradok. Már így is megkaptam Kevintől, hogy én vagyok Granger 2.0, nem szerettem volna még egy okot adni arra, hogy ezt még jobban hangoztassa. Ha most a védelmembe veszem McGalagony professzort, akkor tényleg jogosan hasonlíthat Hermione Grangerhez. Márpedig ehhez végképp semmi kedvem sem volt.
–- Nem igazán - vonom meg a vállam, de azért eszembe jut, hogy én meg Kevin mostanában egyre többet veszekszünk. Szinte minden adandó alkalommal vitatkozni kezdünk, legyen az bármilyen apróság is. Ha a helyemre ül a klubhelyiségben, kiakadok rá. Ha ő megy be előbb az ajtón, megsértődök, amiért nem engedett előre. Mi lehet az oka? –- De ha továbbra is Granger kettőpontnullának szólítasz, akkor nagy eséllyel neked lesz igazad. Nem hiszem, hogy velem lett volna a baj, inkább csak Kevin lett valamivel makacsabb az elmúlt években. Régebben még hallgatott a szép szóra, mostanában már nem igazán. Szinte kérlelni kell, hogy valamit csináljon rendesen, és még ő kapja fel a vizet rajta. Csoda hát, hogy ki vagyok rá akadva? Nem.
–- Ó, bocsáss meg! - kezdett kellemetlenül nyilvánvalóvá válni számomra, hogy a fiú bal lábbal kelt, és voltaképp nem is én idegesítettem fel. Különben sem tudtam eltalálni, mi lehet bennem olyan hihetetlenül irritáló. Bezzeg nyáron mindig ő jár az én nyakamra. Ezt viszont inkább már fel sem hoztam, mert a végén még azért is nekem esik...
–- Szállj már le Hugóról, rendben? - fintorgó képpel pillantottam Kevinre, ugyanis az egeret látva egyből grimaszra rándultak az arcizmaim. Miért őt kell mindig cseszegetnie? Szerencsétlen srác mindig azt találgatja, mivel ártott annyira Kevinnek. Persze, nem meséltem el neki a kis nyári afférunkat, mert elég esélyes, hogy zavarná a dolog. Egy pasi általában nem képes elfogadni, hogy egy olyan sráccal lógok, akivel egyszer már összefeküdtem.
–- Azt meghiszem - hagytam rá Kevinre a dolgot, miközben lelki szemeim előtt megjelent az anyukája arca. Szegénynek nagyon sokat kellett dolgoznia, hogy legalább azt a színvonalat fenntartsa, amiben most élnek. Tudtam, hogy a fiú számára kényes téma ez, így inkább nem is kezdtem el jobban feszegetni a dolgokat. Nem sokat beszéltünk erről, sok értelme úgysem lett volna, és persze Kevin sem szeretett erről mesélni. Érthető, hogy nem szeret egész nap otthon üldögélni, amikor semmi társasága sincs. Az anyukája egész nap robotol, megállás nélkül nyomja a műszakokat, ő pedig egyedül van. Olyankor szokott átjönni hozzám.
–- Nem csak én aggódom, hanem anyukád is - világosítottam fel Kevint a dologról, kihasználva a pillanatnyilag beállt csendet. –- Úgyhogy vedd úgy, hogy én vagyok ő. Légy már egy kicsit megértőbb! Kissé rosszul estek a szavai, amikor azt mondta, hogy legközelebb ne is jöjjek, de valahol magamban jól tudtam, hogy igaza van. Már megint belekavartam a dolgába, amit általában elég rosszul tűrt.
–- Ha bajba kerültök, akkor meg kell tennem - Néha már úgy érzem, hogy én vagyok mindenki anyukája. És néha pont ezzel bosszantottam Kevint és a többieket is... A túlzott anyáskodásomat senki sem nézte jó szemmel, pedig semmi rosszat sem akartam ezzel, de tényleg.
–- Nem védem anyatigrisként! - háborogtam mérgesen, amikor Hugo került szóba. –- Egyszerűen már csak unom, hogy mindig őt pécézed ki magadnak. Szinte mindig belekötsz! Nincs más, akivel kötekedhetnél?
–- Amanda? - Nem ismertem a lányt, tényleg nem, de ha ennek az egésznek vége lesz, akkor minden bizonnyal utána járok, ki is ő valójában. –- Kösz szépen a jótanácsot, de miért érdekelne a te magánéleted, amikor van nekem is? Most miért kellene nekem Kevin csajaival foglalkoznom? Remélem, nem azt várja el tőlem, hogy majd minden leendő kapcsolatához jópofát fogok vágni... Fecsegni meg főleg nem.
–- Most meg mi van??? Tanácstalanul pillantottam Kevin után, amikor hirtelen meghallottam a nyávogást, majd a gondnok közeledő lépteit is. Úh, ez most baj, nem is kicsi... Gyorsan a fiú után slisszoltam hát én is, majd nagy nehezen bepaszíroztam magam a szűk szertárba. Fenéért kellett nekünk is pont itt lennünk!
–- Miért nem tudunk néha egy tágas tantermet kifogni? - háborogtam halkan, hiszen mostanában szinte mindig ilyen kis lyukakban kell a gondnok elől rejtőzködnünk. –- Dohos, poros, piszkos, és még pókok is vannak... Iszonyodtam a pókoktól, főleg a nagyoktól... A frászt lehetett rám hozni azokkal a jószágokkal. Amikor Kevin megvilágítja az arcom a pálcával, felháborodva szisszenek fel:
–- Persze, hogy örülök! - suttogtam mérgesen. –- Minden vágyam veled romantikázni egy sötét lyukban, miközben Frics az ajtó másik oldalán áll! Csak úgy túlteng itt az adrenalin... Ó, kérlek Kevin, ess nekem! Amint ezt kimondtam, fülelni kezdtem. A gondnok léptei egyre közelebbről hallatszódtak, majd - jóslatommal teljesen egyetértve - egyenesen az ajtó előtt álltak meg. Még azt is meg tudtam volna számolni, hányszor vesz levegőt. Istenem, csak menjen már el....
‒ Ja, arra ‒ bólintottam. Nem vágtam, hogy Alicia miért bámult ennyire, de annyira nem is érdekelt, hogy rákérdezzek. Lehet, hogy teljesen hülyének nézett, és azt gondolta, hogy a szókincsem egy ötévesével egyenlő, de ez kurvára nem volt igaz. ‒ Hah! De, igenis gond ‒ dohogtam egy sort, elvégre, másban sem voltam jó, hogy bajba keveredjek, és kivágjam valahogy a helyzetből (vagy nem). Ettől függetlenül voltak már zseniális ötleteim, amikért igenis megérdemeltem volna egy kicsivel több elismerést. ‒ Hát, a vén róka már akkor is tudott valamit ‒ rándítottam meg flegmán a vállamat. Meg aztán, egyedül a látványmágia gyakorlatokon szoktam remekelni, mert azokat szerettem is, minden másra magasról tettem. A tanulást nem nekem találták ki. Sose bírtam megmaradni a seggemen, koncentrálni valamire huzamosabb ideig meg aztán pláne nem ment. ‒ Mindenkinek kell közös nevező. A kérdés csak az, hogy két ember között mennyi közös tulajdonság volt fellelhető. Például, Grangerkettőpontnulla, feltűnt, hogy mostanában mi nem jutunk közös nevezőre? ‒ pillantottam rá komoran. Amióta bejött a képbe az a hülye gyerek, szerintem Alicia megváltozott. Régen nem volt ennyire… Ennyire bosszantó, most meg ha rosszban sántikálok, inkább kerülöm őt, mert nem lehetett vele lazulni. ‒ Akkor meg ne beszélj hülyeségeket! ‒ fújtam ki a levegőt. Úristen, micsoda feltételezés, hogy én magamtól nekiálljak házit írni! Egy könyvet se bírtam elolvasni, nemhogy még én körmöljek valamit… Számtalanszor volt már szerencsém Fricsnél időzni, azonban, amikor Alicia körbepillantott, követtem a pillantását. Igazából, a döglött egeren kívül semmi nem verte ki nálam a biztosítékot, hiszen az én szobám is hasonlóan rendezett volt, csak kevesebb volt ott a por. ‒ Ja, bocs. Ezerszer rosszabb vagy, mert Granger alapjáraton kiállhatatlan, te meg a Hugócskád óta vagy idegesítő ‒ forgattam meg bosszúsan a szemeimet. Nekem hiányzott a régi Alicia, akivel tudtam nevetni. ‒ Különben meg, anyámnak jobb dolga is van az én pesztrálásomnál ‒ horkantottam fel, de azért egy pillanatra elkussoltam. Szegény, biztos megint halálra gürizte magát. Csakis miatta akartam volna valami olyan melót találni, ami jól fizetne, és még szeretném is. Nem faggattam tovább arról, hogy ki köpött be, elvégre, sokan voltak a Griffendélben, akik örömmel beszéltek volna nekem. Feleslegesen meg nem törtem magam, annyira nem volt jókedvem, hogy könyörögjek Aliciának. Arra, hogy a haverjaimat is védem, dühösen szusszantottam, és majdnem megkérdeztem, hogy akkor mi a faszt hadovált össze-vissza, de visszafogtam magam. Már amennyire képes voltam rá. Legbelül én is éreztem, hogy a stílusomon igazán változtathatnék, de annyira felbosszantott, hogy képtelen voltam másképp viszonyulni az okoskodó megszólalásaihoz. ‒ Szerintem meg kicseszettül fel fog tűnni neki, hogy felkavartad a port, de oké ‒ feleltem már-már vicsorogva, és még akartam volna mondani valamit, de Alicia a torkomra forrasztotta a szót. Pár pillanat meglepetten pislogtam rá, majd duzzogva ennyit mondtam: ‒ Értem csak ne aggódj! Tudok magamra vigyázni ‒ magamban háborogtam, hogy nem voltam már kisgyerek, akit mindentől félteni kellett volna. Egy büntetőmunkára, vagy pontlevonásba meg aztán még senki nem halt bele bakker. ‒ Ne is gyere! ‒ sziszegtem, elvégre, ha nem jött volna, és nem akadékoskodott volna, már rég a hálókörletben iszogatnék meg kártyáznék a srácokkal. De nem, nem bírt megmaradni a kis seggén, és azt hitte, hogy nekem óvónőre volt szükségem… ‒ Tévedsz. Mivel velük vagyok, nincs én, csak mi. És nem szeretem, ha őket basztatod, vagy éppen velük együtt engem ‒ morogtam, miközben elengedtem a fülem mellett azt a kijelentést, hogy ígéretet tett anyámnak. Sajnálatos módon, szelektív volt a hallásom, csak azt hallottam meg, amit meg akartam. ‒ Tökéletesen ‒ bólintottam. Elegem volt már, hogy húsz évesen sokan azt hitték, hogy dajkára volt szükségem. Amikor Alicia megint Hugót védte, kurtán felnevettem. ‒ A retardált meg az elvont tök ugyanaz. Szerintem meg nincs vér a gyerek pucájában, és nem meri megvédeni magát, vagy azt hiszi, hogy majd te anyatigrisként mindig védeni fogod ‒ mosolyodtam el gúnyosan. De ha Alicia a pátyolgatnivaló pasikra vágyott, hát tessék, akkor megtalálta a szívszerelmét, Hugócskát. Csak aztán nehogy később megbánja, hogy egy életképtelen nyomorékkal jött össze. ‒ Ja, tényleg nem ‒ vontam meg a szemöldökömet. Á, Alicia drágám, tényleg, egy icipicit se hisztiztél, á, dehogy! Mást se csináltál mióta beléptem azon a kicseszett ajtón, holott jól tudod, hogy a csajokban a hisztisség irritált a legjobban. ‒ Amanda ‒ bökte ki némi gondolkozás után. Hú, talán októberben jártunk egy kicsit, de azóta nem túl békésen ugyan, de elváltak az útjaink. ‒ Ha egy kicsit foglalkoztál volna velem, és nem a Hugócskád által kreált rózsaszín ‒ és buzis ‒ ködben lebegtél volna, akkor ezt is tudnád ‒ tettem hozzá szemrehányóan. ‒ Ettől függetlenül, nyertem ‒ húztam ki magam büszkén, ennek eredményeképp pedig megcsörrentek a sörös üvegek. ‒ Aztán hogy a tökömbe?! ‒ kiáltottam fel dühösen, mivel a kastélyban a voltunk, jó pár portrét felverhettem. ‒ Ó, bassza meg! Dühödt pillantásokat vetettem a lányra, elvégre, ez is az ő hibája volt. A közelből nyávogást hallottam. Ilyen hamar visszaértek volna? Körbepillantottam, majd a könyökömmel lenyomtam a hozzánk legközelebb eső ajtó kilincsét, és beléptem egy… Szertárba. Végül is, jobb volt, mintha a folyosón kaptak volna el minket. Odabent letettem a rekeszt, és ha Alicia is követett, varázslattal magunkra zártam az ajtót. Miután minden elsötétült, leengedtem a varázspálcámat, elsuttogtam egy Lumost, hogy lássam Alicia arcát. ‒ Remélem, most örülsz ‒ sziszegtem. Komolyan, ha aludt volna, mint minden normális ember, akkor most ez sem történt volna. ‒ Amúgy meg mit vársz? Szerezzek igazságszérumot, vagy egy Merengőt? Különben se fogok pont neked bizonygatni ‒ suttogtam, majd elhallgattam, és próbáltam fülelni, hogy odakint mi történhetett.
- Piedesztálra? - pislogok nagyokat Kevinre, miközben megpróbálom magam nem elnevetni eme kijelentésén. Annyira fura tőle ilyen szavakat hallani, de komolyan... Na, nem mintha nem szokott volna teljesen oda nem illő kifejezéseket használni, de valahogy Kevin és a használt szó valahogy nem passzoltak össze. Vegyük csak a fejét alapul. Az ember inkább nézné bajkeverőnek, semmint okostojásnak. Persze, megvolt a magához való esze, szó se róla, de ez inkább a csínyekben mutatkozott meg leginkább. - Elismerem, találékony vagy, de dicsőíteni még nem foglak, ha nem gond. Miért is tenném? Bajba keveredni bárki tud, erre én vagyok az élő példa. Komolyan csak jót akarok, amikor a többiek után eredek, semmi hátsó szándék sem vezérel, és mégis mindig én kapok érte. Vagy a társaimtól, vagy a tanároktól, de mindig én vagyok a célpont. Néha már komolyan fontolóra vettem ama lehetőséget, hogy egy CÉLSZEMÉLY-feliratú táblát akasztok a nyakamba, hogy a tanácstalan diákok láthassák, kibe kell belekötniük. Nekem néha már annyira mindegy. - Igen, ezt már McGalagony professzor is megállapította - sóhajtok egy nagyot, miközben eszembe jut a tanárnő mondata. Szóról-szóra ugyanezt mondta Kevinről. Nem tudom, megmaradt-e a fiúban a dolog, mindenesetre bennem nyomot hagyott. Már csak az igazságtartalma miatt is. - De legalább egyvalamiben egyetértetek. Kevin elkerekedett szemeire tanácstalan pillantással válaszolok, miközben magamban azt próbálom meg eldönteni, vajon mi rosszat mondtam már megint. Szinte eszembe sem jut a kézenfekvő válasz, egészen addig, amíg a fiú hangot nem ad felháborodásának. - Nem igazán - vallom be kelletlenül, miközben Kevin már a felsőjét rángatja. - Még a sajátodról sem gondoskodsz, nemhogy máséról. Tekintetemmel eközben végigpásztázom a gondnok szobáját, hogy némileg felmérjem a terepet. Világéletemben nem voltam még itt, érthető hát a kíváncsiságom. Sőt, a legtöbb diák messziről elkerülte a helyet. A sarokba hajítva egy zokni árválkodott, melyet tulajdonosa nagy eséllyel már napok óta nem mosott ki. A földön, nem messze az íróasztaltól egy döglött egér hevert, amely minden bizonnyal Mrs. Norris előző esti vacsoráját volt hivatott jelképezni. Az iratok persze szanaszét voltak tologatva, némelyik a földre pottyant, de még mindig nem vették fel. Az biztos, hogy egy takarítónőnek néhány hétre elegendő dolga akadna. - Azért még mindig nem vagyok olyan, mint Hermione Granger. Ha olyan lennék, már rég írtam volna anyádnak, hogy vigyen el téged valamerre - jegyeztem meg rosszallóan. Ismertem Kevin anyukáját, elég jó is volt a viszonyunk, de a fia iskolában való viselkedését már nem kötöttem az orrára, és ő sem faggatott róla. Valamiért kötelességemnek éreztem, hogy én faragjak Kevinből rendes embert, és ez amolyan ki nem mondott szerződés volt köztünk. - Nekem már az is bőven elég, hogy nem tőlem tudod - válaszoltam higgadtan. Ha kérdik, megmondom, hogy nem én voltam, és ezzel le is van tudva a dolog. Tiszta a lelkiismeretem, ez a lényeg. - Nyilván a haverjaidat is kivéded, nem csak a lányokat - Jó, oké, helyettem is akart már büntetést elvállalni, csakhogy én nem igazán vagyok olyan, aki hagyja, hogy más szívjon helyette. Így hát - amikor csak tudom - én veszek részt a büntetőmunkán, nem bízom másra a dolgot. - Nem hiszem, hogy olyan nagy figyelmet szentelne a cuccainak! Ott hevernek, ahova ledobta őket, észre se fogja venni. Mondjuk, ebben én magam is kételkedtem, elvégre tényleg kevesebb volt a por idebenn, mint az érkezésünk előtt. - Mert aggódom érted! - csattanok fel Kevin mondataira. Most komolyan, miért nem tud egy kicsit is hálás lenni azért, hogy vállalom érte a kockázatot? Lehet, hogy mindent elrontottam, de a szándék a lényeg, nem igaz? - Fenébe Hugóval, nem szeretném, ha bajba kerülnél, világos? - Rendben, legközelebb nem jövök - válaszolom mérgesen, miközben Kevin komolyan mered rám. Úgy tűnik, elérte a célját: teljesen felment bennem a pumpa. Volt azonban egy dolog, amivel egyáltalán nem számolt: ő is ideges volt, nem is kicsit. - Te te vagy, ők meg ők - válaszolom a fiú kérdésére, noha én sem tudom megmondani, miért annyira fontos nekem, hogy fedezzem a srácot. De most komolyan: miért? Azért, mert a szomszédom, és akaratlanul is kötődöm hozzá? Elvégre, szinte családtag, olyan, mintha a testvérem lenne, nyáron állandóan a nyakamon lóg. - Amúgy is ígéretet tettem anyukádnak. Na, nem szó szerint, de tettem... - Tudod mit? Legközelebb nem töröm magam miattad, megfelel? - Fenének se hiányzik az állandó veszekedés. Elég gyakran köptem mostanában Kevin levesébe, nyilván ez piszkálta annyira a csőrét. - Hugo nem retardált, csak elvont! És hidd el: neki fontosabb a békesség, semmint gyerekes vitákba keveredjen olyanokkal, akiket nem is ismer. Hugrabugos, így érthető a dolog. Soha életében nem mászkált a tilosban, még szemetet sem dobott el a folyosón, kínosan betartotta a házirendet. A vitatkozás sem az ő világa, még egyszer sem emelte fel a hangját velem szemben. Mondjuk, őt legalább nem idegesítettem. - Nem hisztizek! - Gyenge érvelés, de igaz. Nem vagyok hisztis. Annyira. Jó, vannak néha rosszabb napjaim, de kinek nem? - Valóban? Hát ezt észre se vettem... Ki is volt az utolsó barátnőd? Töprengve ráncoltam a szemöldököm, de nem jutott az eszembe semmi. Pedig utána talán már be tudnám tájolni a dolgot valamennyire. Amióta megismerkedtem Hugóval, nem igazán figyeltem Kevin magánéletét. - Így nem fizetek - csóválom meg a fejem határozottan. - Előbb bizonyítsd be, hogy hónapok óta nincs senkid. Titokban sem. Fogalmam sincs, mivel bizonyíthatná a dolgot, de majd kitalál valamit, ha már olyan leleményes.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Holt
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A gondnok szobája 2016-04-17, 12:09
Alicia & Kevin
Zene ‡ Szavak száma: 836 ‡ [You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Hát igen, idáig múltkor is eljutottunk. Tudod, most jön az a rész, amikor piedesztálra emelsz a találékonyságom miatt ‒ kacsintottam rá szemtelenül. Egyik kedvenc hobbim volt Alicia felbaszása. Mármint, nem dobtam fel sehová, nem olyan értelemben baszom fel, hanem szimplán felhergelem, és várom, hogy az idegtől elvörösödjön a feje. ‒ Nos, úgy érzem, a tanórákon nem ismernek el eléggé, ezért a tehetségemet többnyire órák előtt, között, után bontakoztatom ki ‒ túrtam a hajamba. Alicia se gondolhatta komolyan, hogy én majd az órákon fogok okoskodni. Cöh. Az nem én lennék. A végén még megvádolnának, hogy elrabolt valami ufó, és kicserélte az agyainkat, azért pattogok órán! Na, én ezt kurvára nem akarom. Az újabb képtelen ötletére felhördültem. Miiiiiiiiiicsodaaaaa? Én segítsek mások dolgozatában? Hát, baszd meg, az én házijaimat is többnyire mások írják meg helyettem! Összeráncolt homlokkal, elkerekedett szemekkel, szinte sokkos állapotban meredtem a barátnőmre. ‒ Ember, olyannak ismersz engem, mint aki önszántából házit ír? ‒ mutogattam magamra, sőt a hatás kedvéért a felsőmet is rángattam. Tuti, hogy Alicia szívott valamit, vagy a franc tudja, de nem volt magánál. Lehet alvajárva okoskodott nekem, vagy a tököm tudja, lehet az a Hugo, vagy ki volt rá rossz hatással. ‒ Különben is, Granger kettőpontnulla… Ki vagy te, és mit csináltál Aliciával? ‒ néztem rá morcosan. Nem szerettem amikor ilyen volt, eskü, rosszabb volt, mint anyám meg Granger együttvéve. ‒ Tény, láma is vagyok, dalaim is vannak, szóval hidd is el. És tök mindegy, mert így is vannak ötleteim, hogy ki volt ‒ rándítottam meg a vállamat. Tudtam, hogy nem mondja el, de a csajok pletykásak, találok mást, akinek eljár majd a szája. ‒ A-a. Aljas rágalom! ‒ ráztam meg a fejemet, hogy ezzel is kifejezzem az ellenkezésemet. ‒ Ha magadról beszélsz, akkor igazad van. Tényleg szoktam vállalni akár helyetted is, de kurvára nem ismersz, ha azt hiszed, hogy csak csajokért teszem ezt ‒ horkantam fel megvetően. Nem tudom, hogy Aliciának honnan jött ez. ‒ Szerintem az alapján, hogy összetúrod a szarjait, és portalanítasz ‒ forgattam meg a szemeimet. Pedig hogy ügyeltem arra, hogy ne hagyjak nyomot magam után! Erre jön Alicia, és belerondít a képbe. Szép, mondhatom, szép… ‒ Például randiznál? Miért nem a fiúkáddal törődsz akkor? Mit érdekel téged, ha én bajba kerülök?! Ugyan, Alicia, én nem kértem a segítségedet, se az okoskodásodat, szóval, amint tudsz, akár vissza is húzhatsz a hálókörletbe ‒ fújtattam. Kezdett idegesíteni, hogy mindenért engem okolt, holott a kutya nem kérte, hogy jöjjön ide. Akkor meg miért is akarja rám kenni?! ‒ Én mondtam nekik, hogy maradjanak odafent, nem voltak már teljesen maguknál, és újfent elmondom: Nem kértem az állítólagos segítségedből ‒ fordultam meg. Az arcomon nyoma sem volt a szórakozottságnak, vagy vidámságnak, igenis kurvára komolyan gondoltam, hogy Aliciának nem kellett volna beleütnie ebbe az orrát. Vagy legalább ne sipákolna, ha már egyszer önszántából jött. ‒ Attól még a haverjaim, és ha baszogatod őket, nem rájuk leszek dühös, hanem rád ‒ mutattam rá. Én is idióta voltam, magasról szartam hát le, hogy a haverjaim is azok voltak. Vidáman voltunk idióták. ‒ Amúgy meg, mi a különbség köztem és köztük, szomszéd? ‒ kérdeztem enyhe éllel a hangomban, elvégre, én is pont olyan voltam, mint a srácok, akkor az én seggemet miért akarta annyira védeni? Arra, hogy nem aggódva, a szememet forgatva elfordultam tőle, és folytattam a kotorászást. ‒ Dehogy muszáj! Mondom, kértem én, hogy utánam koslass?! Ha lebukok, lebukok, nem hat meg – csattantam fel, majd lassan elhalkult a hangom, de attól még ugyanolyan dühödten meredtem a lányra. Elegem volt már a hisztijéből. Gőzöm sincs mi baja volt, de nem szokott ilyen hülye lenni. ‒ Csak a nyomorékok nem védik meg magukat‒ horkantottam fel. ‒ Talán neked sem ártana becsuknod a nagy szádat, és leülni a kicsi seggedre, mert akkor nem itt civakodnánk. Amúgy meg retardáltakkal szemben nem tudok féltékeny lenni, bocs ‒ emeltem fel én is a hangomat, holott nem állt szándékomban, de Alicia kihozta belőlem a legrosszabbat. ‒ Aztán mégis mit beszéljünk meg?! Hogy állandóan hisztizel? ‒ tártam szét a karjaimat, majd később megragadtam a rekeszt, és nem voltam hajlandó többet foglalkozni a témával. ‒ Ami szart se ér ‒ vetettem oda foghegyről miután összekapartam magam. Lassan a dühöm felülkerekedett a félelmemen. Így Alicia nem sokkal később megismerkedett a sörös rekesszel meg az ajtóval. ‒ Nem is az alatt szoktam. De hát mi tudsz te? Annyira lefoglal az a Hugo-gyerek, hogy fel sem tűnt, hónapok óta nem járok senkivel ‒ vicsorodtam el. Ezután már csak az érdekelt, hogy kijussak ebből az átkozott lyukból, Alicia annyira felcseszett, hogy nem akartam tovább a közelében lenni. A hideg levegő kezdett lenyugtatni, de ez közel sem volt elég. Próbáltam ignorálni a lány szavait, de amikor vajsört kért, egyértelműen elutasítottam. ‒ Lálálá, nem hallok semmit, lámafülem csukva van! ‒ daloltam, miközben ,megindultam a rekesszel együtt. Majd a fogadásra elvigyorodtam, és felé fordultam. ‒ Nos, akkor fizethetsz is, mert máris megnyertem a fogadást, csak úgy tűnik, nem figyeltél rám az előbb se ‒ öltöttem ki a nyelvemet, majd azzal sem törődve, hogy esetleg kussban kéne lennem, felnevettem. Ezt beszoptad, szomszéd.
Amint Kevin elvigyorodott, erős késztetést éreztem arra, hogy párszor fenéken billentsem. Egyszerűen nem képes arra, hogy komolyan vegye az ilyen horderejű dolgokat. Ennyire mindegy lenne számára, hogy a tilosban járkál? Hát neki már semmit sem számít? Elkapnak, megbüntetnek, és akkor még a büntetőmunka alatt is Kevint kell elviselnem. De esküszöm, ha ott is ugyanilyen idétlenül nekiáll vigyorogni, akkor tényleg belerúgok. - Igen, kreatív vagy – ismertem el Kevin képességeit, egy mérges pillantással kísérve. - De ezt inkább a tanórákon villogtasd, ne pedig ilyen hülyeségeken törd a fejed. Valóban nagyon jó ötletei voltak a fiúnak, és általában mindig jól meg is valósította őket, de ezt sajnos olyankor kamatoztatta, amikor nem kellett volna. Most is mindketten Frics szobájában voltunk, ahelyett hogy a bűbájtan-dolgozatunkkal vesződtünk volna a Griffendél-toronyban. - De ha már olyan nagyon kreatív vagy, akkor miért nem a dolgozatokban segítesz másoknak? - hoztam szóba végül a dolgot, amin az előbb törtem a fejem. - Azokban éld ki az ilyen hajlamaidat, ne az ilyen hülyeségeken. Na, ne! Most pont úgy beszélek, mint Hermione Granger! Ezt még én se hiszem el... Nem voltam éltanuló, én is szívesebben dobtam félre a házi feladatokat, de voltak helyzetek, amikor tényleg értelmesebb volt a tanulás. Mint pl. ez is. Ahelyett, hogy itt ülnénk, és trécselnénk, tanulhatnánk is. - Elhiszem, hogy te vagy a Dalai Láma – sziszegtem Kevin felé. - Cserébe csak annyit kérek, hogy ne firtasd, ki köpött be. Felesleges, mert úgysem fogom megosztani veled. Valamiért azonban nem hagyott nyugodni a dolog. Tudtam, hogy a fiú szinte rögtön nekiáll majd nyomozni affelől, hogy ki volt olyan rendes, hogy beköpje őt. Ha pedig kiderül, akkor lesz ám veszekedés... Röpködnek a sértések, és minden bizonnyal engem is belevonnak a dologba, akaratom ellenére is. Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy mindennek szem, vagy fültanúja leszek, de már túl késő volt. Már akkor elvetettem a nyugalom lehetőségét, amikor bejöttem a gondnok szobájába. - De igaz! - vágtam rá Kevin tagadására az én szempontomat. Igenis, mindig bajba került, nem kellene ennyire tagadnia. Állandóan valamilyen büntetőmunkára igyekszik, amit egy újabb ökörsége miatt sóztak a nyakába. - Igen, és általában mindig olyasvalaki helyett vállalod a büntetést, aki nőnemű, és szépen mosolyog, vagy kacsintgat rád! Főleg akkor tette ezt, amikor az a valaki már régóta tetszett neki. Jó, a fiúkat is elég gyakran kihúzta a pácból, de a lányoknál ez még gyakoribb eset volt, és ők ezt ki is használták rendesen. Volt, hogy Kevin két hét folyamatos büntetőmunkát végzett, mert a csajszi napról-napra kihasználta a dolgot. Csak az én hathatós közreműködésemnek volt köszönhető, hogy McGalagony az illetékes emberkét büntette meg. Erről Kevin a mai napig nem tudott. Legalábbis magamban nagyon reméltem, hogy így áll a dolog. A csaj tuti nem árulhatta el neki a dolgot, mert ő smemit sem sejtett. - Nem is tudom, melyik alapján jönne rá a dolgokra – szólaltam meg hisztisen, de azért abbahagytam a mappák taperolását. Tényleg eléggé gyanús lehet majd neki, hogy nem olyan poros az asztal, mint régebben. Hát, már teljesen mindegy, ezt szépen elintéztem. Kevin legalább visszatolta a fiókokat, és rendet hagyott maga után. Már amennyire ezt meg tudta tenni. - Ha téged elkap, akkor engem is, úgyhogy leszel szíves, és nem beszélsz hülyeségeket. Ja, meg vigyázol arra, hogy ne kapjanak minket rajta. Semmi kedvem veled együtt büntetőmunkát végezni, amikor akadna sokkal jobb dolgom is. Itt természetesen Hugóra gondoltam, akivel a héten le szerettünk volna menni Roxmortsba csavarogni. Ha viszont itt és most rajtakapnak minket a dolgokon, akkor ugrott a kiruccanás, és minden más is, amit beütemezhettünk volna helyette. Elfintorodtam a gondolatra, miközben Kevin továbbra is nyugodtan kotorászott, nekem hátat fordítva. - Ennyire számíthatsz rájuk a bajban – vontam meg a vállam, és cseppet sem hatott meg Kevin mogorva arca. - Inkább kártyáznak, semmint hogy neked segítsenek, amikor szükséged lenne rájuk. Én legalább utánad jöttem, hogy kirángassalak a bajból. Az már egy másik dolog, hogy te nem hallgatsz rám. - Attól még idióták maradnak – szólaltam meg Kevin érveire nemtörődöm képet vágva. - Nem akarok nekik rosszat, mert kedvelem őket, de bosszant, amikor ilyenek. És legtöbbszőr idióták. - Nem aggódom – mutattam rá a tényekre, habár abban biztos voltam, hogy nem fogom Kevint magára hagyni, ha elkapják. Nem volt ugyan ínyemre a dolog, de nem is voltam olyan, aki benne hagyja a bajban. Ha más nem, akkor együtt megyünk büntetésre, ennyi az egész. Hát persze, az erdőben kutat... Kevin is elég hülye volt, ha bevette ezt a dolgot, de akkor lelke rajta. Viszonylag semmi akadályba sem ütköztem, amikor bejöttem ide, de ha kifelé tartunk, akkor bármikor belefuthatunk Fricsbe, és az idétlen macskájába. - Én paranoiás? - horkantam fel mérgesen. - Kevin, melletted muszzáj annak lennem! Az pedig, hogy eddig sikerült kicselezned őt, még nem jelenti azt, hogy most is menni fog a dolog. A Weasley-ikrek is már lebuktak párszor előtte, pedig ők ügyesebbek mint te. Nem érdekelt, ha Kevin felkapja a vizet ezen a kijelentésemen, de akkor is ez volt az igazság. Fred és George is elég ügyesek voltak a bajkeverésben, és az évek alatt volt szerencséjük lebukni is. Márpedig Kevin – véleményem szerint – nem volt még az ikrekkel azonos szinten. - És mit érdekel, ha nem védi meg magát, szomszéd? - csattantam fel mérgesen, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy elég alaposan megnyomjam az utolsó szót. - Egyébként is, magadtól is felfoghatnád, hogy néha nem ártana becsukni azt a hatalmas szádat. Vagy talán féltékeny lennél? Úgy rémlik, hogy egyszer már megbeszéltük a dolgokat, esetleg fussunk neki még egyszer? Rajtam ne múljon, ha Kevin nem fogta fel eléggé a mondandóm lényegét, akkor a szájába rágom még egyszer. Úgy rémlett, hogy ő sem szeretne kapcsolatot, akkor meg mire fel ez a hangnem? Megismerkedtem Hugóval, és mindketten érdeklődtünk egymás iránt, ennyi az egész. Kapcsolatról még korai lenne beszélni, de úgy tűnik, Kevin máris annak veszi a dolgot. A kijelentésére, miszerint tudja, hol a határ, csak a szemeimet forgattam. Ő? Ugyan már! - Igen, nagy eséllyel ezért iratkozott be arra az idétlen varázstanfolyamra is – Amikor láttam, hogy Kevin ijedten hátrál előlem, elégedett mosoly jelent meg az ajkaimon. Ezek szerint tart tőlem valamennyire. Nem sokáig volt azonban alkalmam kiélvezni a helyzetet, hiszen Kevin hamar az ajtónak szorított, miközben a sörös rekesz a mellkasomra nehezedett, én pedig villámló tekintettel meredtem rá, a fiú azonban nem hátrált. - Nem a kapcsolat alatt kellene megismerni őket – vetettem ellen. - Egy kicsit maradj egyedül, csak egy hónapig. Miben fogadunk, hogy két napig sem fogod bírni? Gonosz mosolyra húztam az ajkaim, de Kevin már nem is figyelt rám. Hamar mindketten kívül voltunk a dolgozószobán, a fiú pedig egyetlen pálcaintéssel becsukta az ablakot. Amikor elutasította a kérésem, és nem adott vajsört, keserűen elhúztam a szám, majd folytattam: - Hallottad, mit mondtam az előbb? - kérdeztem, miközben a fiú után eredtem. Minek kell ennyire loholnia? - Miben fogadjunk, hogy nem bírod ki egy hónapig sem kapcsolat nélkül? Adok neked két rekesz vajsört, vagy bármit, amit kérsz. De ugyanazt kapom, ha te veszted el a fogadást, rendben?
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Holt
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A gondnok szobája 2016-03-06, 20:56
Alicia & Kevin
Zene ‡ Szavak száma: 1009 ‡ [You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Kukac ‒ villantottam egy ártatlan vigyort. Nem értettem, hogy Alicia miért volt ilyen morózus hangulatban, legalább az angyali arcom hatással lehetett volna rá. Vagy növesszek bundát, és oroszlánként vessem magam a lábai elé? Á, úgyse szeretgetne meg, szóval, inkább kihagytam az oroszlánosdit, pláne, hogy Frics annyit kacatot felhalmozott az évszázadok során, hogy el se fértünk volna, ha én most így hirtelenjében átalakultam volna. ‒ Ugyan már! ‒ legyintettem szórakozottan, majd amikor eljutott az agyamig a mondandójának a második fele. ‒ Csakhogy tudd, ez is azt jelenti, hogy kreatívabb vagyok, mint egy kicseszett ötéves! A kreatívság is egy erény, igazán értékelhetnéd ‒ duzzogtam. Nem is értettem, hogy miért kellett folyton beszólni azért, mert ötletes voltam. Hát nem a hülyeségeimmel csaltam mosolyt mások arcára? Dehogynem. A pici Katherine-t is a baromságaimmal mosolyogtattam meg mindig, meg a haverjaimat is, és alkalomadtán őt is. Nem értettem hát a leszúrását. ‒ Ja, persze ‒ horkantottam fel megvetően. A fejemben már listát állítottam össze azokról az ismerőseimről, akik tudtak a tervemről, és beköphettek a csajnak. ‒ Na, ja. Magától. Én meg elhiszem, és cserébe te meg elhiszed, hogy a dalai Láma vagyok ‒ forgattam meg a szemeimet, majd ismét minden figyelmemet a kotorászásnak szenteltem. ‒ Ez nem igaz! ‒ csattantam fel, mikor arról dumált, hogy mindig bajba kerülök. Hát, jó hogy kikértem magamnak, amikor marhára nem volt igaz! ‒ Csakis akkor keveredek bajba, ha én akarok, vagy ha olyan rendes vagyok, hogy átvállalom valaki helyett a büntetést, és lebuktatom magam mások helyett ‒ bólogattam serényen. Nem is értettem, hogy Alicia miért nem látta be, egy igazi szent voltam. Egy földre szállt angyal. De hát nem mindenki tudott értékelni engem és a sziporkázó humoromat. ‒ Hát, ha áttúrod a cuccait, akkor tuti. Mi lenne, ha nem taperolnád az aktáit? Én legalább csak a holmijaimat veszem el ‒ forgattam meg a szemeimet, majd arra, hogy ott lennék a gondnok listáját, hanyagul megrándítottam a vállamat. ‒ Akkor elkap, annyira nem izgat. Nekem csak a cuccaim kellenek, ha azokat elrejtettem, utána akár büntetést is adhat, leszarom ‒ morogtam. Komolyan nem vágtam, hogy Aliciának miért kellett ilyen kötekedőnek lennie. Most az egyszer nem tudott volna lazítani, és benne lenni a buliban? ‒ Ja, mert fent kártyáznak a hálóban, és nem akartam, hogy lebukjunk, ennyire jött valaki, aki eddig nagyobb káoszt csinált, mint én ‒ pillantottam rá mogorva képpel. Mert nekem ne mondja, hogy az én turkálásomat fogja észrevenni az öreg kvibli, amikor ő szórakozik a papírjaival meg kavarja fel a port. ‒ Nana, az idióta haverjaim, a te idióta haverjaid is! És mint mondtam, kártyáznak, és várnak vissza ‒ böktem rá figyelmeztetően, majd arra, hogy nincs kedve segíteni, csak pofákat vágtam. Akkor csak annyit tegyen meg, hogy a csinos kis hátsóját ringatva visszatipeg a hálókörletbe. ‒ El is viszem, ne aggódj ‒ dohogtam. Nem értettem miért voltam rá dühös, vagyis, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert belekotnyeleskedett a kommandózásomba, vagy a Hugo-ügy miatt. A Hugo-ügy nagyon bökte a csőrömet, a fene tudja miért, de irtóra irritált a dolog. ‒ Nem fog, mert hülye, és az erdőben kutat az ikrek után ‒ legyintettem a bumeráng elrakása után. Aztán Alicia arról kezdett el szövegelni, hogy Fricsnek mindenhol vannak besúgói, meg hogy kik azok, és mi fog történni, ha elkapnak. Ásítást színleltem, majd unottan rápillantottam. ‒ Ugye tudod, hogy ha eddig is ki tudtam cselezni az öreget, akkor ma is sikerülni fog? Paranoiás vagy, az a te bajod ‒ szögeztem le a nyilvánvaló tényt. Alicia túl sokat aggódott, felesleges, és ezzel csak azt érte el, hogy kezdett engem is felhergelni. Talán épp ezért fakadtam ki Hugo miatt, és vágtam a fejéhez azokat a dolgokat. ‒ Nos, szerintem igenis közöm van hozzá, szomszéd ‒ morrantam rá, de azt már nem részleteztem, hogy pontosan miért is. ‒ Na, ja persze. Csak nem elég tökös ahhoz, hogy kinyissa a száját, és legalább annyit közöljön velem, hogy fogjam be. Az ilyenekből lesznek felnőtt korukban azok az emberek, akiket csicskáztatni szoktak ‒ horkantam fel ismét, bár lehet inkább hörrenés volt a fene se tudja, de jól esett minden ki nem mondott gondolatomat Alicia nyakába zúdítani. Tudja csak meg, hogy igenis bökte a csőrömet a dolog. ‒ Ez nem igaz! Én is tudom, hogy hol a határ ‒ ellenkeztem a vajsörös rekeszt a hónom alá csapva. Nem akartam vitatkozni vele, tényleg nem, de hát ő kezdte, akkor mi a rákot csináljak vele? Alicia megállapítására csak a szememet forgattam. Ja, persze, tuti a tanárok voltak, akik szintén olyan magasról leszarják a gondnokot, mint én. Szerintem meg Hóborc keze volt a dologban. ‒ Attól még, hogy kvibli, kurvára öreg már és konzervatív, ja meg büszke, tuti nem kérne a varázslatból. Megoldja ő maga ‒ replikáztam, majd ijedten hátrálni kezdtem, amikor Alicia hirtelen megfordult. Mérgében úgy felfújta magát, mint egy gömbhal. Nem állt jól neki, határozottan nem. ‒ Két kezemen nem tudnám megszámolni, de nem is ez a lényeg. Elárulom neked, hogy mindegyiket megismertem, és a többségükkel azért is szakítottam, mert megismertem őket, és rájöttem, hogy milyen hisztisek, manipulatívak, akaratosak és álszentek. Szóval, jobb, ha tudod, én minden kapcsolatomat komolyan gondoltam ‒ vágtam vissza. Dühösen tettem előre néhány lépést, ha nem vigyázott, az ajtónak szorítottam, és végül csak a sörös rekesz volt az, ami elválasztott minket. A mondandója további részére nem reagáltam, nem voltak érveim, így elégedetlenül felmorrantam, és elfordultam tőle. Ezek után már nem érdekelt más, csak a szabadulásunk. Ki is agyaltam egy zseniális ötletet, és különösebb csonttörés nélkül végre is hajtottam az ablakon való kiszökkenést, és földet érést. Elfojtottam egy vigyort, amikor Alicia követett engem, de ehelyett csak egy pálcaintéssel becsuktam utána az ablakot, majd ismét kézbevettem a lopott vajsört. Amiből persze Alicia máris kunyerálni kezdett. Hüledezve pillantottam rá, mint aki nem hiszi el azt, amit hallott. ‒ Bocs, tudtommal nem voltál benne a buliban, sz’al nem ‒ duzzogtam továbbra is, és megindultam a bejárat felé. Mielőbb fel akartam érni a hetedikre, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez az este még más meglepetéseket is tartogat majd kettőnknek. Azonban, még mindig zabos voltam Aliciára, ezért ezt a gondolatomat, ‒ ahogy a sört se ‒, nem voltam hajlandó megosztani vele.
- Kac-kac – vágtam vissza Kevin szavaira némileg morgolódva. Ami azt illeti, sokkal szívesebben lettem volna a pihe-puha ágyikómban a Griffendél-toronyban, semmint a gondnok szobájában, azt lesve, mit akar tenni a fiú. - Drága Kevin, lehet, hogy nem kellett volna, de te túlságosan hajlamos vagy olyasmiket tenni, ami egy öt éves gyermeknek sem jut az eszébe. Valóban ez volt a helyzet, a fiú néhanapján egészen képtelen hülyeségekbe rángatta bele magát. Nekem legalábbis eszem ágában sem lett volna olyasmiket tenni, de tény, ami tény, hogy kettőnk közül én voltam az, aki némileg közelebb áll a realitáshoz. Szerettem álmodozni, nem arról volt szó, hogy nem, de Kevinhez képest szinte már felnőttnek érezhettem magam. Mi sem bizonyítja jobban a dolgot, hogy a srác zenekart akar alapítani. Már maga az elképzelés is bugyuta volt, de az az elrugaszkodott gondolata, miszerint ez sikerülni is fog, mindent vitt. - Senki – válaszoltam Kevin kérdésére, miközben elvettem a gondnok asztaláról egy köteg papírlapot, majd belelapoztam. Semmi szokatlan sem állt benne a megszokott büntetéseken kívül. Visszadobtam hát a helyére, mire elég tekintélyes mennyiségű por emelkedett a levegőbe. - Csak a fülembe jutott a dolog... Magától. Ez természetesen nem volt igaz, hiszen valaki figyelmeztetett rá, de nem voltam az a típus, aki másokat márt be, ha bajba kerül. A hazugság csak bajt szül, és Kevinnel együtt már mindketten elég nagy bajban voltunk, nem volt szükségem még arra is, hogy ha innen valamilyen úton-módon kikeveredünk, akkor nekiessen Rainnek. Szép kis balhét rendezne, annyi szent, Rain pedig már alapból nem hagyná magát, úgyhogy egy idő múlva szépen kidekorálták volna egymás arcát. Jó, engem az egészben inkább csak az izgatott, hogy nagy eséllyel engem is belerángattak volna a dologba. Egyiküknek sem szerettem volna igazat adni, bár – ha erre mindenképp sor került volna -, akkor Raint pártoltam volna. Elvégre, csak azért szólt, hogy kirángassam Kevint a bajból, nem akart ő ezzel rosszat. Persze, ezt hiába mondanám ennek a fafejnek, nem hinne nekem. - Te mindig bajba kerülsz – mutattam rá a nyilvánvaló tényekre. Oké, a kisebb dolgokból sikeresen kivonja magát, de a nagyobb horderejű ökörségei már korántsem voltak olyan sikeresek. - Frics szobájában kutakodni pedig nem olyan szerencsés dolog, mint hiszed, minden bizonnyal rájön majd a dolgokra. Rendben, nem téged fog gyanúsítani elsőként, de ott leszel a toplistáján, higgy nekem! A gondnok első számú gyanúsítottai a Weasly-ikrek lesznek, de ha valaki időközben beköpi Kevint, akkor máris az élre fog törni. Miért nem gondol bele ilyen apróságokba? Üljön csak nyugodtan a babérjain, senkinek sem hiányzik a baj. Nekem meg főleg nem. - És mégis egyedül jöttél ide – cáfoltam meg a fiú szavait, miszerint nem áll szándékában megszakadni. - Magaddal hozhattad volna az egyik idióta haverodat is, minden bizonnyal találtál volna egy balféket, aki belement volna ebbe. Eszem ágában sem áll segíteni, ha Frics a folyosón kap el, és nem talál nálam semmit, akkor nagy eséllyel megúszom egy kisebb büntetéssel. Ellenben veled, aki telepakolja a zsebeit. Vidd csak el egyedül a balhét! - Szerinted, ha én rájöttem arra, hogy itt vagy, ő nem fog? - fintorodtam el, miután Kevin zsebre vágta a bumerángot. - Mindenhol besúgói vannak, mi van, ha csak tőrbe akar csalni, hogy rajtakapjon a dolgokon? Sok diák segített Fricsnek annak érdekében, hogy ők szabadon mászkálhassanak a tilosban. Többségük természetesen mardekáros volt, de akadtak ott hollóhátasok is, ami azt illeti. Nem is kevesen. A prefektusoknak pedig kötelező volt együttműködniük vele. - Hagyj már! - rántottam el a fejem rosszallóan, miután Kevin meghúzta a hajamat. - Semmi közöd a magánéletemhez, úgyhogy inkább szóba se hozd Hugót. És ami azt illeti, nem szerencsétlen, csak több esze van, mint neked, ezért nem védi meg magát. Amennyi figyelmet Kevin ebben a pillanatban szentelt nekem, nyugodtan beszélhettem volna a falnak is, az legalább komolyan vett volna. Ezzel szemben a fiú egyszerűen csak hátat fordított nekem, és elindult az ajtó felé, hóna alatt egy vajsörös rekesszel. Hát, legalább leihatjuk magunkat, ha valaki elkapna minket szökés közben. Hey, de remek életünk van. - Te mindig mindennel viccelsz! - torkoltam le a fiút, miközben arrébb toltam. Amikor azonban minden próbálkozásom ellenére sem nyílt ki az ajtó, szinte elöntött a víz. Mi lesz most velünk? - Ajj, a tanárok minden bizonnyal segítenek neki – válaszoltam Kevinnek, miközben elraktam a pálcámat, és a két kezemmel álltam neki rángatni az ajtót. Szívem szerint utat robbantottam volna magamnak, de akkor mindenkit idecsődítek, aki a közelben tartózkodik, és biztosan lebukunk. - Attól, hogy kvibli, van annyi esze, hogy mások segítségét kérje, ha védőbűbáj kell neki... Nem nyílik! - Hogy mi?! - csattantam fel felháborodva, miközben mérgesen fordultam Kevin felé: - Hány barátnőd is volt eddig pontosan? Ahelyett, hogy alaposan megismernél másokat, szinte rögtön beleugrasz egy új kapcsolatba, csak legyen valakid! Én legalább megfontolom, hogy kivel jöjjek össze! És csak hogy tudd: nem én vagyok az egyetlen olyan lány, akinek egyszerre többen is udvarolnak a suliban... Nem hajthatom el őket csak azért, mert bókolnak nekem! De ha szúrja a szemed, akkor nyugodtan állítsd le őket, engem nem érdekel. Mérgesen kifújtam az arcomba lógó hajszálakat, majd fülelni kezdtem, nem hallotta-e meg valaki az előbbi kirohanásomat. Nem tehettem róla, de Kevin nagyon kihúzta nálam a gyufát ezzel a kijelentésével. Sokan udvaroltak nekem, és? Egyiknek sem adtam be a derekam, Hugo volt az egyetlen, akivel elmentem randizni ide-oda. Nem volt ugyan köztünk még semmi sem, de szerettem vele lenni. - Most meg mi van? - kérdeztem rá döbbenten, de amikor a fiú elmondta a tervét, mosoly ragyogott fel az arcomon. Hát ez megúsztuk. Követtem hát Kevint, majd én is kiugrottam az ablakon, és egyenesen mellette értem földet. Amikor kiegyenesedtem, felé fordultam, majd megszólaltam: - Hát, erre inni kell... Kérhetek egyet? Természetesen a vajsörre gondoltam. Kissé megszomjaztam, és úgy éreztem, ezek után mindenképp megérdemlek egy üveg italt. Mindketten kikerültünk a pácból, hihetetlen! Máskor mindig lebuktam, ha velük voltam, de most megúsztuk a dolgot, és ez ünneplésre adott okot a részemről.
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Kevin Holt
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A gondnok szobája 2016-03-03, 10:56
Alicia & Kevin
Zene ‡ Szavak száma: 664 ‡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem is értettem, hogy mi a búbánatért nem számoltam Aliciával, és azt se tudtam, hogy miért akartam összefosni magam, amikor nyitva találtam az ajtót, hiszen sejthettem volna, hogy ő az, aki a sötétben rejtőzve lapult odabent. Mindenesetre, bűbájosan mosolyogtam rá, az mindig bejött, ha adtam az ártatlant, bár tény, őt ez elég ritkán hatotta meg, de ettől függetlenül próbálkoztam. ‒ Ó, tényleg? Igazán kedves tőled, de nem kellett volna ‒ nevettem fel vidáman, de még egész szolidan és halkan, mert senkit nem akartam a nyakunkra csődíteni. ‒ Kajak? Melyik barom árult el? ‒ ráncoltam össze a homlokom. Én már bárkiből kinéztem, hogy eljárt a szája, Rain például tuti előszeretettel köpött volna be. ‒ Cöh. Nem kerülök én bajba, nyugi már! ‒ legyintettem. Nem vágtam, hogy honnan jött neki az, hogy állandóan lebukok. Tök jól megúsztam az ilyen apróságokat, meg aztán, opciónak még mindig ott volt, hogy oroszlánként rávetődök Fricsre, akkor tuti elengedné a büntetést. Szóval, nem is nagyon izgatott a dolog, épp ezért önkényesen nekiálltam kifosztani a vénséget. ‒ Ja, tudod, én se akarok megszakadni ‒ magyaráztam, miközben könyékig elmerültem az egyik méretes fiókban. Ezután jelentőségteljesen pillantottam Aliciára. ‒ Úgy nézek ki, mint aki viccel? Persze, hogy komolyan gondoltam! Dehogy pakolom! Ezeknek a többségét én vettem, az én cuccaim, magyarán visszaveszem a tulajdonomat ‒ forgattam meg a szemeimet. Nem azért vertem el rájuk annyi pénzt, hogy majd Frics trónoljon rajtuk! ‒ De nem fog! Épp a rengetegben keresni az ikreket, a macskára meg ráállítottam néhány alsóbb évest ‒ mutattam rá a lányra egy fogas bumeránggal, majd miután azt is összezsugorítottam, zsebre vágtam. ‒ Aztán miért? Van köztetek valami, nem? ‒ csippentettem az ujjaim közé egy hajtincsét, vigyorogva meghúztam. Ezután fogtam a vajsörös rekeszt, és megindultam kifelé. ‒ Nemt’om, olyan szerencsétlen ‒ vontam meg a vállamat. Meg talán picit féltékeny voltam, hogy volt valaki, aki közeledett felé, nekem meg már jó ideje nem volt egy kiszemeltem se. ‒ Baszki, szerinted viccelnék ezzel?! Nekem is érdekem minél hamarabb elhúzni a csíkot innen! ‒ mordultam fel, miután nem sikerült kinyitnom az ajtót. Felmordultam, amikor odábbtolt, de hagytam, hadd szerencsétlenkedjen ő is a zárral. Miután ő se tudta kinyitni, kifakadtam, már azt fontolgattam, hogy kitöröm, vagy kirobbantom, de az zajjal járt volna, a végén valami prefit, vagy tanárt idecsődítettem volna. ‒ Na, azért oda csak nem! ‒ vágtam a szavába. Már a gondolattól is kirázott a hideg. Majd hangosan felhorkantottam. ‒ Ugyan, már! Ez egy kvibli! És síkhülye. Mégis honnan tudta volna meg? ‒ forgattam meg a szemeimet. Én inkább Hóborcot képzeltem a háttérbe, az is elég gázos lett volna. Na, ő tényleg felverte volna az egész kastélyt. ‒ És viselkedjek komolyabban, és te? És, ne mondd hogy komolyabb vagy, mert nyakig benne vagy! Sőt, én legalább el tudom kötelezni magam egy csaj mellett, és közben nem hülyítek másokat. Neked hány pasi is teszi most a szépet?! ‒ fakadtam ki, mert azért ez már mindennek a teteje volt. Én viselkedtem gyerekesen?! Na, szép. És ő? Ő nem volt pont olyan hülye és felelőtlen, mint én? Amikor kinyitotta az ablakokat, megkönnyebbülten szívtam magamba a friss levegőt. A rekesszel együtt az ablakhoz sétáltam. ‒ Franc tudja, lehet őt ez a bűz élteti ‒ morogtam miközben kinéztem az ablakon. Ekkor tudatosult bennem, hogy hányadikon is voltunk. ‒ Ó, baszd meg! ‒ kiáltottam fel, és már egy képzeletbeli kis villanykörte ragyogott fel a fejem felett. Zseniális ötletem támadt. Letettem a rekeszt, hogy a kezembe vehessem a pálcámat, és lebegtettem a piát az ablakon. Miután óvatosan sikerült letennem a földre, vigyorogva Alicia felé fordultam. ‒ És most kimászunk! ‒ ragyogott fel az arcom. Elvégre, a földszinten voltunk, egyikünk se fog belehalni, szóval, én már fel is pattantam az ablakpárkányra, majd Alicia felé fordultam, és szalutáltam. Ezek után leugrottam az udvarra, az üvegek mellé, berogyasztott térdekkel érkeztem. Hátravetettem a fejem, és vártam, hogy a lány kövesse a példámat, bár felőlem akár odabent is megvárhatta Fricset, vagy rongálhatott volna. Én a küldetést teljesítettem, elégedetten kaptam fel ismét a rekeszt, és vártam, hogy Alicia miként dönt.
Lassan kezdtem unni magam, de nem tehettem semmit sem azon kívül, hogy szép nyugodtan megmaradok a fenekemen. A pálcám fényénél olvasgattam ugyan a gondnok által írt jelentéseket az évekkel korábbi kihágásokról, de egy idő után az is kezdett unalmas lenni. Mind-mind ugyanazzal a szankcióval végződött, mint az előde. Úgy tűnt számomra, hogy Frics nem túl fantáziadús ezen a téren... Volt 40 páncélsikálás, és egy Bagolyház takarítás. Nyilván az is csak amiatt került terítékre, mert lassan elkoptak a páncélok, vagy a gondnoknak nem volt kedve a madárürüléket sikálgatni. Behalás, hogy minden dolgát a diákokkal végezteti el. Komolyan, Fred és George Weasley lassan már felvehették volna a gondnoki fizetést, annyi munkát elvettek Frics elől a kisebb-nagyobb kihágásaikkal. Az unalom mellett a szag volt a másik elviselhetetlen tényező, ami miatt majdnem felpattantam a székből, és semmivel sem törődve rohantam volna vissza a toronyba legszívesebben. Záptojás-izzadtság-macskaürülék szag jött mindenhonnan, szinte már látni véltem valami undok zöld színt, amellyel ez járhatna. Majdnem öklendezni kezdtem, mivel elég allergiás voltam minden jellegű szagra, az ilyenre pedig különösen. Elsős koromban azért is utáltam ki egy lányt a hálóteremből, mert lábszaga volt. Elég erős, ami azt illeti, bár rajtam kívül senki sem érezte. Alighogy ezt végiggondoltam, szinte rögtön meg is ütötték a fülemet Kevin lépteinek jellegzetes hangja. Jellegzetes, hiszen bárhol és bármikor felismertem. Annyiszor hallottam már a fiút osonni, hogy nem okozott számomra nehézséget a dolog. Kissé csoszogott, de annyira minimálisan, hogy csak teljes csendben lehetett kivenni a dolgot. Nem úgy, mint Frics, aki szinte sosem emelte a lábát... Nem, Kevin csoszogása észrevehetetlen volt azok számára, akik nem tudták, mire kellene figyelniük. Intettem hát egyet a pálcámmal, mire kihunyt a fény, majd szinte ugyanabban a pillanatban ki is tárult az ajtó, és nagy eséllyel Kevin lépett be rajta. Nem tudhattam, hiszen nem láttam a srácot, de ki más lehetett volna? Frics átkozódna, ha nyitva találná az ajtót, de ez az évfolyamtársam számára inkább öröm volt, semmint büntetés. - Heló, Kevin – biccentettem hűvös képpel, miután a fiú fényt gyújtott a dolgozószobában, majd köszönt nekem. Majdnem elnevettem magam a vigyori képe láttán, de inkább mégsem tettem. Elvégre, azért jöttem ide, hogy kirángassam a bajból, és lebeszéljem a dolgokról. Ez pedig aligha fog sikerülni, ha angyalian mosolygok rá. - Téged vártalak... Valahogy a fülembe jutott, hogy ide készülsz, és örülj neki, hogy Frics nem értesült a dologról, különben még nagyobb bajban lennél. Miközben ezt mondtam, Kevin szinte rögtön el is indult a legközelebb eső szekrény irányába, majd minden bűntudat nélkül kotorászni kezdett benne. Most komolyan elhittem magamnak, hogy érdekli, amit mondok neki? Soha életében nem hallgatott rám, és nagyon úgy nézett ki számomra, hogy most sem fog. - Segíteni? - rándult meg a szám széle Kevin kérését hallva. - Ugye te most csak viccelsz? Nem viszek el semmit sem innen, és ha jót akarsz magadnak, akkor te is szépen visszapakolsz mindent, amit eddig a zsebeidbe pakoltál. Ha Frics visszajön, és rajtakap, akkor nagy bajban leszel, ami azt illeti... Most úgy őszintén: miért érdekel ez engem? Miért töröm magam annyira, hogy még az sem érdekel, ha Frics engem is elkap, csak megmenthessem Kevin bőrét? Ért annyit ez a gyerek? Aligha. Azt azonban jól tudtam, hogy hiába a temérdek büntetőmunka, nem fog semmit sem tenni annak érdekében, hogy megváltozzon. Kevin egy pillantásra sem méltatott, helyette tovább kártékonykodott, én pedig lemondóan sóhajtottam egyet. Lehet, legközelebb hagynom kellene, hadd kapják el. Legalább tanulna valamiből. - Hugóról szállj le, rendben? - mordultam fel mérgesen, de Kevin már megint nem törődött velem, helyette az ajtót vette célba, miközben én tovább prédikáltam: - Mégis mit ártott neked szerencsétlen, hogy állandóan piszkálod? Oké, hugrás, nem fog visszaszólni, de akkor sem kellene kihasználnod a dolgot. Ugye most csak viccelsz? Zsörtölődve kaptam fel a fejem a fiú kijelentésére, miszerint nem nyílik az ajtó. Ez csak valami rossz tréfa, ugye? Valami bődületes hülyeség, amit Kevin kieszelt, hogy engem bosszanthasson. Annak kell lennie. Ekkora pechünk nem lehet. - Engedj oda! - csattantam fel, majd gyengédnek még véletlenül sem nevezhető mozdulattal toltam el a fiút az ajtó elől, végül kétségbeesetten kezdtem el kutatni a pálcám után. Persze, az is pont ilyenkor nem volt meg. Miután ráakadtam, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Előhúztam, majd a kilincsre szegeztem, és megszólaltam: - Alohomora! Semmi. A zár még csak meg sem nyikkant, én pedig reményvesztett képpel egyenesedtem ki, miközben lelki szemeim előtt megjelent Frics képe, amint McGalagonyhoz cibál minket, akár két fiatalkorú bűnözőt. - Az Azkabanba fognak zárni minket! - sápítoztam, miközben villámló szemekkel fordultam Kevin felé, aki éppen a bűzről tartott rögtönzött kiselőadást, én pedig még őt is túlharsogva szavaltam tovább a saját verziómat: - Dementorok elé vetnek, Frics megtudta, hogy ide készülsz, és látod mi lett a vége? Bezártak! Az ég szerelmére Kevin, legalább egyszer az életben viselkedhetnél egy kicsit komolyabban is! Hány éves is vagy? 20? Türelmetlenül intettem egyet a hatalmas ablakok irányába a pálcámmal, mire azok engedelmesen kitárultak, hogy friss levegőt zudítsanak a nyakunkba. Máris sokkal jobb volt, habár a beivódott szagok ellen már én sem tudtam mit tenni. - Frics sosem szellőztet? - tettem fel grimaszolva a következő kérdést, majd választ sem várva fordultam vissza az ajtó felé. Valahogy ki kell nyitnunk ezt az izét, különben nagy bajban leszünk.
Kevin Holt
Reveal your secrets
Tárgy: Re: A gondnok szobája 2016-03-02, 10:16
Alicia & Kevin
Zene ‡ Szavak száma: 703 ‡ [You must be registered and logged in to see this link.]
Még a délután folyamán ‒ nem sokkal azután, hogy az a köcsög gondnok lenyúlta a trágyagránátjaimat ‒ kaptam egy fülest, hogy Frics lefoglalt egy rekesznyi vajsört. Több se kellett nekem, elhatároztam, hogy visszaszerzem a gránátjaimat, és a haverjaimnak megszerzem a sört. Szóval, napközben adtam az ártatlant, de a kis fejemben már galád tervemen dolgoztam, hogy miként juthatnék be az öreghez. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy egy elterelést ki lehessen agyalni, s valljuk be, én amúgy se voltam egy észlény. Épp ezért, néhány alsóbb éves bajkeverőnek fizettem, hogy ha az éjszaka folyamán esetleg terrorizálnák Mrs Norrist, akkor azért nagyon hálás lennék. Ezenkívül, elhintettem azt a pletykát, hogy a drága Weasley-ikrek az este a rengetegben óhajtanak randalírozni. Miután mindezekkel megvoltam, folytattam a napomat, továbbra is kisangyalt játszva. A beadandóimra magasról tettem, gondolván majd ráveszek valakit, hogy segítsen, vagy éppenséggel írja meg helyettem. A tanulást is szokásomhoz híven elhalasztottam, mert semmi kedvem nem volt magolni, így éjfélig a szobatársaimmal pókereztem. Mielőtt eljött volna az indulás ideje, csupa fekete ruhákat aggattam magamra, hogy kényelmesen végigkommandózhassak majd a sötét folyosókon. Elkerültem a festményekkel tele aggatott szakaszokat, nem akartam, hogy bármelyik is riadóztassa Fricset, ezért a fal mellett lapulva különböző kihalt részeken haladtam végig. Jóval továbbtartott így leérni oda, de megérte, senki nem vett észre. Amikor odaértem az ajtóhoz, rossz érzés kerített hatalmába. Valami gyanús volt. De ettől függetlenül nem hátráltam meg, hülye lettem volna visszafordulni a cuccaim meg a pia nélkül, ha idáig elmásztam. Nagy levegőt vettem, és lenyomtam a kilincset. Egyből engedett, hogy baszná meg! Hát mondtam én, hogy valami fura volt. Mindegy, erre is volt tervem. Feltéptem az ajtót, és nem számolva az odabent terjengő szagokkal, amik megcsapták az orromat, majdnem a sarokban álló vázába okádtam. Felfordult a gyomrom Frics undorítóságától, persze, én se voltam rendszeretőbb egyén, de nem volt záptojás szagom. Fényt gyújtottam. Elkerekedtek a szemeim, amikor az irodában Frics helyett Aliciát találtam, majd egy megkönnyebbült sóhaj után egy laza mosolyt villantottam. Végül is, nem csalódtam benne, amiért felbukkant itt, sőt vele határozottan jobban jártam, mint bárki mással. ‒ Aliiiciiiia, sziiia‒ vigyorodtam el bűbájosan, miközben behúztam magam után az ajtót. ‒ Nahát! Nem is gondoltam volna, hogy itt talállak! Mi járatban erre? ‒ érdeklődtem, de már rávetettem magam Frics elkobzott cuccaira, turkálni kezdtem a fiókokban, a szekrényekben, egy-két apróságot a zsebembe süllyesztettem. A trágyagránátjaimat is megtaláltam, le is kicsinyítettem őket, hogy beleférjenek a zsebembe, majd az ajkamat harapdálva körbefordultam a szobában. ‒ Öregem, ez egy igazi kincsesbánya! Ha már itt vagy, segíthetsz kirámolni! ‒ ragyogtak a szemeim a boldogságtól, mert most, hogy ketten voltunk, több cuccot elbírtunk. Hú, a srácok hogy fognak örülni, ha meglátják majd a zsákmányt! Dúdolgatva folytattam a kotorászást, jótékonyan figyelmen kívül hagyva az esetleges lecseszéseket. Lerántottam egy dobozról valami gusztustalanul retkes rongyot, ami végül is nem doboz volt, hanem a rekesz, amit kerestem. Elégedetten csaptam össze a tenyereimet, majd lehajoltam, hogy felkapjam azt a kincset. Ezek után Aliciához fordultam, kaján mosollyal az arcomon közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassak. ‒ Látod? Nincs semmi gáz. Megvan a cucc, amit akartam, de azért aranyos vagy, hogy ennyire aggódsz értem. Viszont, ebben már gyakorlatom van. Különben is, neked nem aludnod kellene, kicsi lány? Hát Hugó mit szól majd, ha akkora karikák lesznek a szemeid alatt, amit még egy panda, vagy egy mosómedve is megirigyelhetne? ‒ Oké, tudom, köcsög voltam, amiért már megint azzal a sráccal csesztettem, de imádtam ugratni vele. Több figyelmet nem is tulajdonítottam már a helynek, menekülni akartam ebből a pöcegödörből, de hiába nyomkodtam a könyökömmel a kilincset. ‒ Baszki! Nem nyílik! ‒ pillantottam hátra riadtan a lányra, majd kifakadtam. ‒ Jaj, ne már! Meg fogunk halni! Ezt a bűzt senki nem éli túl! Elgázosítanak minket, mint azokat a… izéket… Na, pont úgy, mint azokat! A hulláinkat meg majd ötven év múlva találják meg, és mi is olyanok leszünk, mint Hisztis Myrtle ‒ grimaszoltam, némileg talán túldramatizáltam a helyzetünket. Nem akartam Hisztis Kevin lenni! Nem, nem. Utáltam azt a csajt. Egy perverz állat volt. Mindig kukkolta a srácokat a fürdőben. Oké, vágom, hogy nem volt szexuális élete, de miért minket büntet a túltengő ektoplazma-hormonjaival?! Segélykérően meredtem Aliciára, elvégre, neki több esze volt, talán ha az ajtót nem is tudta kinyitni, de mondjuk egy szellőztetés az eszébe juthatott volna, vagy valami.
Estére járt már az idő, úgyhogy úgy döntöttem, hogy lassan ideje lenne útnak indulnom. Na, nem, eszem ágában sincs tilosban járkálni, és a lebukást kockáztatni, de valaki másnak helyettem is van. Az egyik szobatársamtól azt hallottam vissza, hogy Kevin már megint készül valamire. Nem mintha újdonságként ért volna a hír, az a fiú mindig forgatott valamit a fejében, de azért jó érzéssel töltött el, hogy bíznak bennem annyira a többiek, hogy ezt velem osszák meg. Általában én voltam az, aki el tudta érni a bűntudatot náluk, de Kevinnel még nekem is nehéz dolgom volt. Egyszerűen nem tudtam hatni rá, mintha nem is lenne lelkiismerete, vagy én komolyan nem értem... Ébren feküdtem az ágyamban, miközben azt vártam, hogy éjfélt üssön az óra. Frics ugyanis minden kerek óra után pár perccel fogja magát, és járőrözni indul, ami számomra kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a szobája közelében lehessek. Nem aggódtam amiatt, hogy Kevin esetleg már korábban elindult volna, hiszen az évek alatt megtanultam az ő eszével gondolkodni. Ő is megvárja, amíg mindenki nyugovóra tér, márpedig ez az időpont éjfélre tehető, előtte semmiképp sem ürül ki a klubhelyiség. Konkrétan az sem zavart volna, ha Kevint ott fülelem le, hiszen akkor még azt is elkerülöm, hogy ki kelljen mennem a folyosóra, de már ismertem annyira a fiút, hogy tudjam: vannak trükkök a tarsolyában arra, hogy kikerüljön engem. Olyasmire azonban még nem akadt példa, hogy a tett helyszínére menjek, és ott csípjem fülön. Halkan kikeltem az ágyamból, meztelen lábfejemet a papucsomba bújtattam – melyet személyesen Hugótól kaptam -, majd szinte légies léptekkel indultam el a lefelé vezető lépcsőkön. Olyan csendben osontam, hogy magamban biztosra vettem: ezt bizony telefüllel sem lehet hallani, szóval a lebukásom esélye egyenlő a nagy, kerek nullával. Nem aggódtam affelől, hogy a többiek csak becsaptak volna, ismertem őket már annyira, hogy tudjam, nem tennének ilyet. A klubhelyiségben sötét volt, úgyhogy halkan megszólaltam: - Lumos! Szinte rögtön fény gyúlt a pálcám végén, mely nem volt olyan erős, de arra bőven elég volt, hogy lássam, senki sincs itt. Sietősen átmásztam a portrélyukon, majd halkan földet értem. Igazság szerint most kellett volna eloltanom a fényt, de akkor az orrom hegyéig sem látnék, és az bizony igen kellemetlen lenne, így hát nem tettem. Helyette minden neszre fülelve haladtam előre, végül elértem Frics szobájához. Ahogy sejtettem, Frics már nem volt ott, de az ajtót természetesen bezárta, nehogy bárki is be tudjon menni hozzá. Magamban csak remélni tudtam, hogy semmi más riasztó-bűbáj nincs felszerelve. Odasiettem hát, pálcám a kilincsre szegeztem, majd elsuttogtam: - Alohomora! Kattant a zár, az ajtó pedig kitárult előttem. Mit ne mondjak, életemben nem láttam még ennyi papírt egy helyen... Szinte a plafonig értek az évek óta felhalmozott dokumentumok, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne olvassak beléjük, miután halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Leemeltem az asztalról a legelsőt, melyre ez volt írva: Weasley-akták: Fred. Úgy súlyra volt pár kiló, amit azonban egyáltalán nem csodáltam. Az ikrek sosem maradtak ki semmiből. Belelapoztam, és szinte a legelső lapra ez volt írva: Értesülés: Éjfélkor a Tiltott Rengetegbe terveznek egy kis kiruccanást. Ellenőrizni! - Ajj, Kevin – sóhajtottam fel, mivel magamban biztos voltam abban, hogy ezt az egészet a fiú terjesztette el a suliban, hogy békésen tudjon kotorászni addig a gondnok irodájában. A mappát az asztalra helyeztem, végül leültem a gondok porosn íróasztala mögé, és minden fényforrást megszüntettem a helységben. Mit ne mondjak, szép kis meglepetéssel találja szembe magát a fiú, ha erre téved...
Megjegyzés | Ruha | Zene | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem tehetek róla, a bájitalok szerelmese vagyok. Na nem Piton miatt. Jó tanár, az egyik legjobb, ügyesen demonstrál, mellesleg meg olyan tehetsége van a főzeteknek, mint még senkinek, de nem ettől mélyültem el én is jobban a palackozás tudományában. Úgy vélem igazán tehetségesnek kell lennie annak, aki dugó alá akarja rejteni a halált, és ha valaki képes erre, akkor önmagában is komoly hatalommal bír. Ráadásul az italok oly sokrétűek, megtévesztőek lehetnek, ez igazán kedvemre való. Arra már régen nem vágyom, hogy sötét jegy legyen a karomon, vagy éppen a sötét nagyúr seregeinek maradékához csapódjak, apám különútjai sem izgatnak, már a saját lábamat akarom megvetni. Anyámmal ellenben megmaradt a jó viszony, ügyesen ki tudom használni, hogy az egyetlen fiaként kezel, nem fogok nélkülözni semmiben, amíg ő él. Mégis a saját magam boldogulását nézem már elsődlegesen, nem akarok senkire rászorulni. Ebben a percben nagyon érdekel, hogy vajon mitől kavarog olyan gyöngyházfényűen. Még nem találkoztam ilyen itallal, holott volt már dolgom egy garmadányi, nem kevés összepontosítást igénylő főzettel. Érdekelnek a különlegességek. A griffendéles lány tökéletesen keresztbehúzza a számításaimat, sem időben, nem stratégiailag nem számoltam vele. A képembe robbanó szivárványbomba... és még nevet is rajta. Ha egy kicsivel több időm lenne, pusztán a tényért valami csúnyát művelnék vele, ám a toronyóra kattanása jelzi, Friccs végzett a körútjával, így hamarosan itt van. - Képzelem... – Forgatom a szememet. Én is imádok más kárán derülni, ez most nem az a perc, amikor az önirónia kibújik belőlem. A karomra nézve a színskála különböző változatait látom magamon visszatükröződni, jobb, ha nem is látom, hogy hogyan is festhetek most. Egyátalán nem kapcsolódok be a nevetésbe, sokkal inkább a villámgyors rablást választom, itt már nem számít a finomkodás. Ha véletlenül visszajutnának hozzám, majd elmondom, hogy én pusztán lefülelés miatt voltam ott, a griffendéles liba volt a tolvaj. Éppen ezért lep meg, amikor nem csak magát védi, hanem engem is, így a meghökkenés sodor vele együtt, ahol szardiniaként préselődünk egymáshoz. Túl sokáig nem tart az „idill”, mert a varázslötty úgy tűnik nem bírja a további feszültséget, aktiválja magát, és eldob minket valahova máshova. Tehát valami tértágítós folyadék lenne? Olyan féreglyukat kerekít körénk, hogy valóban azt sem tudjuk, hogy hol vagyunk, csak azt, tudom, hogy ő rajtam, viszont legalább már nem tündökölök olyan színekben, mint egy hím kolibri. A lánynak nincsen nehéz súlya, annyira viszont nem vagyok szexista, hogy jól kiporoljam a hátsóját, a hol és mikor sokkal jobban érdekel, hiszen gyorsan le kell árnyékolnom a szememet, mielőtt kisül a szemem a váratlan napsütéstől. - Kétlem, hogy varázsszekrény volt. A bájital tette... – Csóválom a fejemet lemondóan. Ha ki akartam tapasztalni, hogy mit tud a bájital, hát ennél jobban nem is tudtam volna tesztelni. A lány viszont igen ostoba lehet, ha nem tudja még, hogy Friccs miféle, és hogy nem attól kerültünk át ide, mert elbújtunk. A pillantásomból legalábbis látja a lesújtó véleményt, de hát nem is számítok már másra, csak vihogni tud. Miért nem egy értelmes mardekárossal vagyok itt? Feltápászodva igazítom el a ruhámat, lesöpröm magamról a pulcsimba ragadó füvet. - Miért rángattál magaddal? Én nem tettem volna. Bűnbocsánat? – Kérdezem értetlenkedve, bár aligha hiszem, hogy sebtiben arra gondoltam volna, hogy ne haragudjak rá. Esélyes, hogy nem akart lebukni, így engem mint tanut is eltűntetett. Miután ketten még mindig jobb, mint egyedül, bevárom, és elindulok a domboldalon lefelé a réten. Meghökkenve veszem észre, hogy kissé lejebb tehéncsorda legelészik békésen. Ennyire vidéken lennénk?
Jól van, nem vettem számításba, hogy majd belebotlom egy Mardekáros prefibe, aki nagyon úgy fest, hogy szintén rosszban sántikál. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg már szólít volna valakinek, hogy nekem viszont nem kellene itt lennem, de nem tette, szóval... nagyon esélyes, hogy neki se kellene itt lennie, viszont akkor mégis mit keresgélhet annyira? Én persze próbálom kivágni magamat, amennyire lehet, de nem tetszik neki a trutyi, amit mutogatok. Oké, nekem sem, hirtelen azt se nagyon tudom, hová kenjem a kezemet, így végső soron marad a nem messze lévő függöny. Tudom, nem szép tőlem, de akkor is undorító. Ettől persze még a kíváncsiságom nem csökken, érdekel, hogy miért van itt és hogy miért settenkedik úgy,mint én, mint aki be akart törni ide, mert erről van szó nem? Nem kéne itt lennie, ahogy nekem sem, csak ő keres valamit, én pedig hoztam valamit, aminek ő hamar a közelébe kerül és bármennyire is megpróbálom figyelmeztetni nem igen sikerül a dolog. A varázslat aktiválódik és egy pukkanással az arcába robban az egész, én pedig bármennyire is akarom nem tudom visszafogni a nevetést, ami azonnal kitör belőlem. Igyekszem, tényleg, de Draco Malfoy színesre festve... jó ég egyszerűen elmondhatatlanul komikus helyzet. Bárki más, aki látná most épp úgy nevetne, ahogyan én, ezt... nem lehet csak úgy megállni. - Ha én nem is, de te... annál inkább. - már majdnem megpróbálnám neki ecsetelni a dolgot, hogy csak gondoljon bele jobban, ha most máson látná ezt, vagy ha tükörbe nézne, akkor egész más lenne a helyzet, nem kell ezt ilyen véresen komolyan venni. Tényleg vicces ahogy kinéz, akármit is mond, nem kellene halálra vált arccal és főleg ilyen gyilkos tekintettel néznie rám, tökre... hülyeség. Nem értem miért nem lehet felfogni, hogy vicces a helyzet, csak ő veszi túlságosan komolyan, amit nem igazán értek, mert... mert tényleg szórakoztatóan fest, biztosan az ikrek is így gondolnák. Oh kár, hogy nem lehetnek itt! Azt viszont én hallom meg előbb, hogy valaki közeledik,ezért ragadom meg a kezét és rántom magammal a szekrénybe. Nagyon remélem, hogy befogja és nem akarja majd felhívni magunkra a figyelmet, akkor biztos, hogy morcosabb lennék a mostaninál is. Én még levegőt is alig merek venni, aztán... egyik pillanatról a másikra valami villan körülöttünk és már nem is ott vagyunk, mint előzőleg voltunk. Süt a nap, a szekrény sehol és mi... nem igazán értem, hogy mi történik, viszont Draco nem színes, én pedig rajta fekszem. Első körben csak felkönyökölök és körülnézek, de tényleg minden zöld és füves és... mi a frász van? Narniában vagyunk, vagy mi? - Jól van na Mr. Morcos. - elhúzom a számat, aztán most már feltápászkodom, szándékosan úgy, hogy kicsit azért belekönyököljek legalább a vállába, csak a miheztartás végett. Ne hogy már mindenért én legyek hibás. - Mi a fene történt? Hol vagyunk és... valami varázsszekrény lehetett Friccs szekrénye? De durva... süt a nap! - na nem azt mondom, hogy nálunk ez esélytelen lenne, de este volt amikor végrehajtottam az akciót, szóval a szekrény átvitt minket a napsütötte Narniába, vagy a föld másik felére és akkor most Kínában vagyunk? Vagy... mi a fene? Az még eszembe se jut, hogy a bájitala lehetett a ludas, azt alig láttam, amikor elemelte, sokkal jobban lekötött a színkavalkád, ami beborított.
Nem mondom, hogy nem lepődöm meg így első blikkre. Azt gondoltam volna, hogy sima utam lesz, van még úgy két percem, mire Friccs vagy a macskája ideér. Nyomom sem maradt volna, ha a pakolóbűbájjal mindent a helyére rakok, a griffendéles fruska viszont totálisan beleköpött a levesembe, ott van, ahol nem kéne. A legpocsékabb az eszében, hogy nincsen időm bájcsevegni, még csak kerülgetni sem őt, gyorsan félre kéne löknöm, de hát egy úriember nem csinál ilyet. Áh, francba a finomkodással, már mozdulnék, amikor elém tol egy taknyos kupát, amin felhúzom az orromat, és visszahátrálnék, ha nem sürgetne annyira az idő. - Fúj, viszed innen, mielőtt a hajadba kenem?! – Mordulok rá, és gyorsan elkezdem üríteni a fiókokat, hogy megtaláljam a bájitalt, amiért itt vagyok. Csoda, hogy még nem Pitonnál van, ő a bájitaltanár, már be is vizsgálhatta volna. Áldom Friccs kapzsiságát, hogy szeret mindent megtartani magának, évek óta elsüllyesztett kincsek látnak most napvilágot a kiboruló fiókokból, ha kicsivel több időm lenne, zsebre vágnék ezt-azt. - Ez most már nem számít. Csak útban vagy... – Térek ki a kérdése elől, aztán valami pukkan, amit eddig nem vettem észre. A szemem előtt vad fények villognak, s ahogyan lenézek a testemre, valami elképesztően ostobán festhetek, a lány viszont még nálam is agyatlanabb módon kezd el vihogni, mindjárt leütöm az általa kínálgatott kupával. Látásból ismerem, már egyetemista, tehát rá sem szólhatnék, vélhetően azért ennyire szabadszájú. Ellenben ez a nevetés.. - Észrevettem... Ugye nem hiszed, hogy vicces vagy? – Forgatom meg az ujjaim között a pálcámat, a humorérzékemet akkorra tartalékolom, ha én taszítok valakit a megalázás gödrébe. Aztán a következő pillanatban megpillantom a bájitalt az egyik fiókból kikandikálva, így a lány megússza, hogy kelések borítsák még az intim testnyílásaiban is, érte nyúlok, hogy aztán meglepetten kérdezzek vissza, amikor ráfog a kezemre, csoda, hogy a másikban a pálca és a fiola megfér együtt, vagyok annyira ügyes, hogy nem ejtek el semmit. Bebújunk a szekrénybe, egymáshoz préselődve. Azért ezt nem szoktam meg, hogy ilyen méltatlan módon kelljen rejtőzködnöm. Szúrós szemekkel méregetem, a bájital viszont a nagy rázkódástól, amellyel most magammal rántottam, meg az előbbi robbanástól zavaros lesz, kezdi elveszíteni gyöngyházfényét, és sisteregni kezd. Aztán az egész szoba úgy ahogy van, beszippantódik, és a következő pillanatban valahol teljesen máshol találjuk magunkat. A fák zölden virágoznak, madarak csivitelnek, verőfényes napsütés, a lány pedig éppen rajtam, mintha csak leestünk volna valahonnan. Viszont a szivárvány színemet elvesztettem legalább... - Volnál szíves leszállni rólam, te eszement liba? – Kérdezem morcosan, és keresem a fűben a bájitalt, de csak a pálcám van az ujjaim között. A fiola sehol. Egyáltalán hol vagyunk?
Az első mozzanatoknál nincs semmi gond, legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy minden rendben halad, mert a folyosón nem kap el senki sem, ahogyan arra számítottam maga Friccs sem járőrözik a környéken és egy lélek se nagyon mászkál. Elég késő van már, a legtöbben ilyenkor nem is lehetnek kint, az a jó, hogy én egyetemista vagyok és rám nem vonatkoznak úgy az általános szabályok, mint a legtöbbekre. Szóval gond nélkül haladok végig és érem el az ajtót, amit szintén sikerül kinyitni. Mázli, hogy a pasas sima kvibli, nem tud elhelyezni mindenféle csapdákat. Az tuti, hogy nem mennék bele abba, hogy mondjuk Piton szobájába törjek be, annyira én sem vagyok megőrülve, hiszen simán kitudódna, tuti vannak védővarázslatai, vagy a fejemre ömölne belépéskor valami csúfító bájital. Abból a fickóból ilyesmiket simán kinézek, durvábbakat is, szóval jobb óvatosnak lenni. Az is vagyok természetesen, nézelődök körbe most is, csak akkor nem, amikor már készen vagyok és indulnék épp kifelé. A csapda a helyén a macskának, a varázslat időzítve és én azonnal meg is torpanok, amikor sikerül beleütközni az ismerős arcba. Na nem azért, mert olyan jóban vagyunk, de hát ki ne ismerné amúgy Draco Malfoyt? Híre van... na nem jó híre és a tetejében még prefektus is... basszus! - Oh, te azt nem tudhatod, lehet hogy... csak meg kértek, hogy vigyem el kitisztíttatni... ezt a kupát. - egy mozdulattal elragadom az első kezem ügyébe eső fémpoharat... amit végül is kupának is nevezhetünk és ami amúgy viszonylag tisztának tűnik... elsőre, amíg rá nem jövök, hogy valami trutyi van rajta, ami a tetejében még ragad is kissé. Azonnal visszaejtem a helyére és enyhe fintor jelenik meg az arcomon. Fúj... bele sem merek gondolni, hogy mi van rajta. Remélem, hogy macskanyál, vagy... valami ilyesmi, és nem valami egyéb gusztustalan izé. Viszont Draco úgy fest, hogy alig vesz tudomást rólam, szóval nem is azért van itt, hogy bajba keverjen, vagy lebuktasson, netán az igazgató elé citáljon, mert betörtem Friccs szobájába? Amúgy sem tudhatja, hogy betörtem egyébként, hiszen azt is mondhatom, hogy az ajtó már eleve nyitva volt. Bár tény, hogy simán ki lehet deríteni, hogy mi a legutóbbi varázslat, amit végrehajtottam... szívás, de láthatóan őt ez nem érdekli. - Kissé... rumlit csinálsz, vágod, hogy ez elég feltűnő lesz, ha aztán visszajön majd Friccs? És... azt nem kéne inkább... - felszisszenek, amikor az általam elhelyezett kis gömb, amit a macskának tettem ki egyszerűen a képébe robban. Elkerekedik a szemem, a számat is összeszorítom főleg azért, mert a füst lassan leszáll és a következő pillanatban már nem pont az a tejfelszőke srác áll előttem, hanem minden létező rajta lévő szőr/haj a szemöldökét, vagy az épp most nem látszó karszőrzetét is beleértve a szivárvány minden színében pompázik. Úgy fél másodpercig bírom, aztán kitör belőlem a nevetés, hogy gyorsan a szám elé kapjam a kezemet, mert nem kéne hangoskodni és mellesleg az sem a legjobb ötlet, hogy kinevetem, mert tuti, hogy ki fog akadni. - Bocs csak... a hajad... meg... - oké nem bírom, komolyan ráz a nevetés. Egészen jól állnak neki ezek a szokatlan színek, de ez a kisebb baj, hallom a közeledő lépteket, és azt hiszem a robbanásnak is volt hangja, szóval a következő gyors mozdulattal mielőtt, vagy miután kiakadt volna egyszerűen csak magammal rántom, hogy vele együtt vágódjam be a szekrénybe, mert ott van csak most esélyünk elbújni, mert tuti, hogy Friccs jön, és ha nincs szerencsénk az a kíváncsi macskája is. Rendesen meg van a közelség, én pedig még mindig azzal küzdök, hogy a szekrényben Draco Malfoynak préselődve ne nevessem el magamat... marha nehéz, hogy mit ne mondjak. Aztán remélem, hogy nem lesz olyan rohadtul undok, hogy lebuktat és rám keni az egészet. Ha megakarná tenni és megmoccanna... na akkor majd kitalálok valamit.
Egy újabb hét anélkül hogy apámról hallottam volna. Úgy tűnik teljesen felhúzta az orrát, hogy elköltöztem. Megmondtam neki, nagykorú varázslóként immár egyedül képzelem el az életemet. Az örökségem egy részét a rendelkezésemre bocsátotta, ám közölte, többet ne számítsak az atyai pártfogására. Az utóbbi években ennek már amúgy sem volt nagy jelentősége, hiszen Lucius Malfoy két éve a Trimágus Tusa temetőjében alaposan befürdött, egyértelmű bizonyítékát adta, hogy még mindig a sötét nagyúrnak dolgozik, ám a jövőből érkező manó nem csak őt, többeket elijesztett, s csak remélhetem, hogy Potternek, vagy Diggorynak nem járt el a szája. Amennyire apám mesélte, már úton voltak, és éppen akkor érkeztek volna a társaival, amikor a nagyúr testet ölt, ehelyett egy lilásan derengő manó fogadta őket Voldemort élettelen torzója felett, így nem derült fény a csuklyások kilétére, ám ha a két diáktársam nem hülye, esélyes, hogy tudják, apám is ott volt. Azóta visszahúzódobb lett, mintha más módon építene kapcsolatokat, s ridegsége sosem látott magasságokba emelkedik. Igazság szerint amúgy is úgy vélem, hogy ideje a saját utamat járni. Hónapok óta azon tűnődöm, hogy ha vége a tanévemnek, akkor a Malfoy névnek új értelmet adok, és saját magam kezdem el a dinasztia újraalapítását. Bájitalok, ezek közül is a legsötétebbek. Úgy vélem, hogy ideje kezdeni valamit a tehetségemmel. Hiszen nagyon is komoly varázslónak tartom magam, kinek kellenek itt halálfalók, meg sötét jegy? Az iskola mellett gyakran vagyok Roxmortsban, a szárnyas vadkanban vettem ki egy állandó szobát, ott jobban el tudok lenni a gondolataimmal. Amikor befejezem a roxfortot, úgy véltem nem árt, ha nem minden piti munkát én végzek el a kutatásokhoz, így alkalmazni fogok egy maroknyi segítséget, olyanokat, akik ugyan idősebbek nálam, ám pénz, kapcsokatok nélkül alig tudnak érvényesülni, így van elég szolgalelkűek, vagy a mágiájuk alacsonyabb rendű az enyémnél. Nem véletlenül tartózkodom most a folyosó ezen szakaszán. Egy egyetemistától Friccs egy számomra érdekesnek tűnő bájitalt kobzott el, amely narancsosan izzott, véletlenül a tanuja voltam, így úgy gondoltam, nem fogok alkudozni, elveszem, amikor erre járok. Ha jól sejtem, azt az italt nem meginni kell. Átvágok a folyosón, a holdfény ugyan bevilágítja az ablakokon át, így nem izzítom be a fáklybűbájt, ki tudja, kivel kerülök szembe, akkor minél gyorsabbnak kell lennem, hogy lecsaphassak. Nem főbenjáró átokkal, ennyire nem vagyok ostoba. A gondnok talán most járőrözik, így a lehetőség adott. . Sietősre fogom lépteimet, hogy aztán a szoba előtt enyhén megdöbbenjek a nyitott ajtót láttán. Na ne már...? Visszatért volna? A pálca a kezemben, talán elkábíthatom, vagy ilyesmi, ám akkor komoly nyomozás indulhatna, míg a lopásnál nem feltétlenül. S ahogyan a küszöb közelébe érek, megpillantom a griffendélest, aki biztosan hozzám hasonlóan meglovasít éppen valamit. Miután nem tudom, hogy csapda van elhelyezve, megállok a közelében, hogy megszólaljak. - Nocsak. Kétlem, hogy engedéllyel lennél itt... – Az arcom kiismerhetetlen, hiszen mellkasomon ott villog a prefektusi jelvény, ám láthatóan nagyon sietek, ami nem csoda, hiszen a toronyóra éppen ekkor üt egészet, talán ha egy percem lehet itt, amíg az átkozott macska visszatér. Rosszabb esetben a gazdája. Attól félek, hogy akkor még Piton sem húzna ki a szarból. Nem nagyon vesztegetem az időmet, gyorsan elhaladok mellette, és a fiókokat kezdem el feltépni, hol lehet az átkozott bájital? – Leszel szíves lekopni? Amúgy sem szívlelem, ha tanukat kell hagynom, de örülj, hogy nincs időm rád. – Morranok rá, és mérgelődve dobálom a földre az értelmetlen, elkobzott kacatokat. Muszáj volt egyedül jönnöm, egykori csatlósaim csak láb alatt lennének. Még Pansy is külön utakat jár, de a vihogásával biztosan idevonzaná a dögöt, amely úgy néz ki, mintha a kilenc életéből már tizet elfogyasztott volna.
Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja... Óvatosan settenkedem végig a kihalt folyosón. Este van már, legalább egy órája él az esti kijárási tilalom, ami leginkább a kicsikre él, rám szerencsére nem. Ettől persze nem olyan dolgon töröm a fejemet, aminek örülni fognak, mármint főleg egy valaki, de hát a fogadás az fogadás, nem lehet csak úgy kihátrálni belőle. Nem kellene osongálnom, mivel egyetemista vagyok, de ettől még megteszem, mivel olyasmit akarok véghez vinni, amiből azért bajom is lehet ha elkapnak, de... nem fognak elkapni, szóval nem lesz semmi gond. Elég ügyes vagyok és nagyon jól átgondoltam ezt az egészet, szóval ha valaki nem kavar be, akkor tényleg nem lesz baj. Nem kell sok, hogy leérjek a toronyból a célhoz, még hozzá a gondnok szobájához, ugyanis Friccsel van most dolgom. Vagyis nem pont vele, hanem leginkább a macskájával. Már előre kuncogok, ahogyan igyekszem a cél felé, pedig még nem történt az ég világon semmi sem. Oh hogy fognak nevetni majd holnap a többiek is, ha meglátják! Na, de addig össze is kell hozni a küldetést és az nem biztos, hogy annyira könnyű lesz, hiába van már eleve egy tökéletes tervem. A tökéletes terveknél is üthet be valami baj, bár azért nagyon remélem, hogy esetemben nem így lesz, általában menni szokott, amit eltervezek, remélhetőleg most is így lesz. A pálcám már a kezemben van, amikor megközelítem a Gondnok szobáját. Óvatos léptekkel érek el a szobája ajtajáig. Nem hallok zajokat, nem látok senkit sem közeledni, úgy fest, hogy eléggé rendben van eddig minden. Az egész folyosó határozottan nyugodtnak mondható, sehol egy árva lélek, csak én... ez mindenképpen jó jel. Óvatosan hallgatózom, de bentről sem hallok az ég világon semmit sem. - Remek! - széles vigyorral bokszolok bele a levegőbe, eddig tényleg minden tökéletesen klappol. Elmormolok egy halk Alohomorát, amire kattan a zár és immár az ajtó is nyitva. A terv meg van fejben, besurranok, elhelyezem a csapdát a macskának és persze az időzített festék gránátot, ami akkor robban, ha Mrs. Norris a közelébe ér. Akkor pedig holnap már szép szivárványszínben fog a folyosókon mászkálni és legalább pár hét mire teljesen kikopik majd a festék a bundájából. Komolyan, fenomenális lesz! Már előre alig várom, hogy majd lássuk a valóságban is a megvalósult tervet.
Azért remélem is, hogy már itt az utolsó pillanatban nem fog visszahátrálni, mert ha már elkezdtük akkor a küldetést igenis kötelező végrehajtani! Meg kell szerezni a deszkámat, mert a deszkám nélkül fél ember vagyok. Tudom én, hogy nem bízik bennem azért teljesen, hiszen nem ismer, de majd meglátja, hogy nem fogom én ott hagyni, hogy megoldja, ha netán macskatámadás áldozatává válna. Túléljük, megússzuk és megoldjuk ezt a kis eltervezett kalandot. A hal majd segít, meg a gyors reakciók és a leleményességem... simán! - Nem tömöm őket majd egyszerre a szádba. - vigyorodom el, főleg amikor azért csak rákérdez, hogy milyen sütikről van szó. Annyi már eddig is kiderült róla, hogy édesszájú, de most már teljesen biztos is vagyok benne. - Sok félét, muffinban pl. profi vagyok, de majd meglátod. Jól sütök, hidd el! - ebben profi vagyok, gondolom részben azért is, mert sosem volt anyukám, aki ezeket megcsinálta volna otthon, apu meg azért nem ért rá mindenre, szóval ha nagyon akartam valamit, akkor nekiestem. Egyébként is egy gyerek még elég lelkes tud lenni, én pedig igazából szeretek sütni-főzni. Itt a suliban kevesebb rá a lehetőség, de hát ezért vagyok jóban a manókkal, mert időnként le szoktam ruccanni a konyhába, hogy kiéljem ebbéli vágyaimat. - Az maximum majd, ha megöregszel, akkor leszel fehér. - nevetek vele együtt. Na ugye, hogy jobb ez, mint hajszálakat gyűjteni egy női mosdóban? Még ha veszélyes is és a dolgok nem alakulnak tökéletesen. A polc ledől, mi pedig a szekrényben próbálunk meg rejtőzködni. Persze a macska okosabb és gondolom jó a szaglása is, vagy ki tudja. Ron viszont ezzel az önfeláldozással... nem, nem tetszik a dolog. Nem így kell ezt megoldani, hogy a végén őt kapják el, főleg mert a macska, amúgy is megtalálna engem is, akkor meg mi értelme volt az egésznek? Szóval ugrok én utána, jön a nagy sötétség és már szaladunk is. A macskával nem tudom, hogy mi történik, nagyon vinnyog, de majd megkérdezem Ront, hátha neki van róla fogalma. Amikor végre sikerül elbújni S.W.A.T.-os jelekkel szépen lekommunikáljuk a dolgokat, és végül intek egyet és amíg ő felfelé, én lefelé veszem az irányt a lépcsőkön. Jó volt és... meg van a deszkám! Köszönöm Ron Weasley!
