Will & Emily

Amikor felszálltam a vonatra nem hittem volna, hogy ilyen nehéz, de ahogy egy távolodtunk Londontól, egyre inkább hiányoztak anyuék. Sose voltam még távol tőlük, vagy legalább is nagyon kis időre, és most majdnem egy egész évre megyek el! Féltem, nem tudtam, hogy be tudok-e illeszkedni, hogy lesznek-e barátaim, vagy, hogy feltalálom-e magam.
Az útitársaim aranyosak voltak, de vagy a Hugrabugba, vagy a Griffendélbe kerültek, egy ismerősöm se került a Hollóhátba. Ismerős? Butaságokat beszélek, hiszen azon a három emberen kívül senkit nem ismertem, bár annyira őket sem. Így aztán a vacsora után hagytam, hogy a prefektusok feltereljenek minket a klubhelyiségbe, amely normál esetben elcsodálkoztatott volna, de így nem igazán kötött le. Továbbra is rágódtam, hogy mi lesz velem, főleg, amikor megtudtam, hogy csak úgy lehet bejutni ide, ha megválaszolunk egy kérdést, nem voltam benne biztos, hogy olyan okos lennék, hogy mindig tudjam a választ.
Felmentem a szobámba, vagyis a szobánkba, hiszen még négy másik fiúval osztoztam azon a kis helyiségen. Ez is furcsa volt nekem, hiszen eddig egy kétszer akkora szobában voltam egyes-egyedül, de nem panaszkodtam. Szépen elrendezkedtem a saját kis területemen, kiengedtem a kalitkából, majd az ablakon a baglyomat, aztán leültem az ágyamra olvasni, de a srácok olyan zajosak voltak, hogy nem tudtam összpontosítani. Szívesen csatlakoztam volna a beszélgetéshez, de a kviddicshez annyira nem konyítottam. Szóval, fogtam a Végtelen történetet, és levonultam vele a klubhelyiségbe. Ott egy darabig tanácstalanul toporogtam, majd egy idősebb lányt megkérdeztem, hogy a mellette lévő két fotel közül valamelyik szabad-e, és amikor igent mondott, bevackoltam magam a fotelbe. Levettem a cipőimet, felhúztam a lábamat, és úgy próbáltam összpontosítani a sorokra. Két fejezetet is elolvastam, amikor valaki megszólalt a közelemben.
Bambán felpillantottam, nem hittem el, hogy bárki is hozzám szólt volna, pedig így volt. Az a lány volt, akit nem sokkal előttem osztottak ebbe a házba. ‒ Szia, Will ‒ dadogtam a meglepettségtől, majd a következő kérdésére is habozva feleltem.
‒ Ó! Persze, csak nyugodtan ‒ intettem a hely felé, majd az aktuális oldalak közé csúsztattam a könyvjelzőt, és becsuktam a könyvet. A Végtelen történet az ölemben pihent, és várta, hogy újra kinyissam, de ezúttal a velem szemben lévő lánnyal foglalkoztam.
‒ Mondd csak… Neked nem hiányoznak? ‒ kérdeztem halkan, nem akartam, hogy a többiek meghallják. ‒ Mármint, tudod, a szüleid ‒tettem hozzá, hátha magyarázatra szorulna a dolog, bár szerintem úgyis értette.
‒ Vagy, neked vannak itt ismerőseid? ‒ tettem fel egy újabb tétova kérdést. Lehet butaság volt, de azért jó lenne meggyőződni arról, hogy vajon más is fél-e, nem csak én. Közben végigmértem a lányt, egész aranyosnak tűnt, szimpatizáltam vele. Vajon ő lesz az első barátom? Körbepillantottam, és a nagyobb között kiszúrtam néhány lányt, akik szintén velünk egykorúak voltak.
‒ Mondd csak, hogy-hogy… Hogy-hogy idejöttél? Mármint, persze, engem nem zavarsz meg örülök neki, csak hát… A lányok általában lányokkal vannak, és a többiek odaát vannak az ablaknál, te meg… Hát, te meg itt ‒ magyaráztam zavartan. Tulajdonképpen ő volt az első idegen és lány, akivel beszéltem, ezért voltam annyira zavarban. Meg nem akartam butának, vagy kevésbé szimpatikusnak tűnni. Az elmúlt néhány órában ő volt az egyetlen, akit érdekeltem, nem akartam elszúrni a dolgot.