Főkarakter: Ginette Rocher
Teljes név: Emily Hans Mallory
Születési hely és dátum: Wembury, 1986. szeptember 1.
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Még nincs
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 1. évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Asztronómia - Kiemelkedő, Bájitaltan - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Nem mondom, hogy mindenkit szeretek, mert azokat határozottan nem, akik bántanak. De a családomat mindennél jobban és alig várom, hogy végre a bátyáimmal együtt járhassak suliba! Szerintük cuki vagyok, de én nem értem, miért mondják mindig. Egyszerűen csak azt teszem, amihez éppen kedvem van. Utálom, amikor megmondják, hogy mit hogyan és mikor, de nem esik nehezemre betartani a szabályokat. Azért jogomban áll megkérdőjelezni őket és jobbat kitalálni, ha van rá lehetőség. Imádom a könyveimet, gyakran sokáig fenn maradok a takaró alatt egy zseblámpával és hajnalig olvasok. Olyankor azt gondolná az ember, hogy nehezemre esik felkelni, de ez nem így van. Alig várom, hogy kipattanjak az ágyból, és ha a fiúk itthon vannak, akkor kviddicsezzek velük. Azaz hát hogy egy régi seprűn passzolgassuk a labdát. Utána segítek anyunak a konyhában vagy apunak valami szerelésben. Ha meleg van, akkor mindig kinn maradok sötétedés után bámulni a csillagokat. Szeretem beleütni az orrom mindenbe, hogy minél többet tudjak a világról. Nyitott az elmém és a szívem is, tisztában vagyok vele, hogy még nem éltem eleget ahhoz, hogy sokat tudjak, de a korosztályomnál már van, amikor kicsit többnek érzem magam. Néha eltörik a mécses, valamikor pedig a szokásosnál makacsabb vagy morgósabb vagyok, olyankor a legjobb megoldás, ha csokival közelítenek meg.
Megjelenés
Anyu mindig ragaszkodik hozzá, hogy a hosszú barna hajamat feltűzzem, befonjam vagy ő megteszi nekem. Igazából nem bánom, így legalább nem hullik a kék szemembe olvasás közben. Így viszont mindig remek kilátás nyílik a sápadt arcbőrömet pettyező temérdek szeplőre. Túl fiatal vagyok hozzá, hogy sminket használjak, de szerintem akkor sem akarom majd őket elfedni, ha már nagylány leszek. Szintén ebből az okból nincs kiszedve a szemöldököm sem, és a reggeli készülődés sem tart többől, mint megmosni az arcom és megfésülni a hajam. Normálisnak tartom az orrom és a szám alakját is, de sosem állnék meg, hogy órákat tűnődjek, vajon milyen is az ideális. Amikor mosolyogok vagy nevetek, és ilyen sokszor van, a szám és a szemem körül is gödröcskés lesz az arcom.
A ruháim főleg farmerekből és pólókból állnak, egy pár elegánssabb ruhával, amit csak akkor veszek fel, ha muszáj. A kényelem az első, de az öltözködésnél mindig vannak fontosabb dolgaim, amikkel foglalkozhatok. Alig várom már, hogy talárban feszíthessek minden nap. Amióta megérkezett a levél, a napokat számolom, hogy beszerezzük a dolgokat és szerintem, ameddig el nem indulunk én az új taláromban fogok aludni is.
Életed fontosabb állomásai
Múlt
Wemburyben születtem, ahol is az Emily Hans Mallory névre kereszteltek. Rögtön szembetűnő lehet az a furcsa középső nevem, de elvileg egy dédnagypapám után kaptam, aki pont abban az évben halt meg. Sosem ismertem, de mindig velem van, mint egy képzeletbeli barát, akire gyerekkoromban elfőfordult, hogy szükségem volt. Szerencsére anyu még akkor sem hív a teljes nevemen, ha nagyon mérges rám. Én sem szeretem mondani bemutatkozásnál, mert mindig el kell magyarázni az eredetét. Ha a bátyáim így hívnak, akkor utána Bailey-t Rosie-nak, Dant pedig Daniellának hívom még napokig.
Teljesen átlagos és normális varázslócsaládba születtem. Ez csak akkor kezdett el zavarni, amikor a fiúk elutaztak, hogy a Roxfortban tanuljanak. Én akkor voltam öt éves, már elég nagy ahhoz, hogy veszteségnek éljem meg a távollétüket. Ekkor kezdtem el magamban beszélni, vagy legalábbis a külvilág számára így tűnhetett. Valójában Hans papával játszottam, de nem tudom, melyik lett volna az ijesztőbb a szüleimnek, ha erről tudnak vagy a magamban beszélés önmagában. Emlékszem, hogy akkor kezdtem el az égre bámulást, akkor éreztem magam a legközeleb hozzá, amikor a csillagokat kémlelem, anyu zongorajátékával a háttérben.
Amikor elkezdtem furcsaságokat művelni, senki nem lepődött meg, sőt, örültek, hogy én is biztosan boszorkány vagyok. Ki tudtam nyitni a kulcsra zárt szekrényt, ahol anyu a csokit rejtegette előttem, lekapcsolhatatlan világosság volt a szobámban, amikor nem akartam aludni és egyszer találtam egy törött szárnyú madarat a játszótér mellett, miután a kezembe vettem és elkezdem sírni, ő mocorogni kezdett, és teljesen egészségesen kirepült a kezemből. Utána gyakran meglátogatott az ablakpárkányomon, én meg adtam neki magocskákat. Elneveztem Szotyinak.
Jelen
Két hete érkezett a levél, azóta gumibogyó vagyok. Már szinte kívül fújom minden egyes szavát, hogy mit és mennyit kell vinnem. Rajzoltam egy térképet az abszol útról, megterveztem az útvonalat, ami alatt a legtöbb mindent meg tudunk venni és közben látnivaló is akad bőven. Az egész levélben egyetlen mondat nem tetszett egyáltalán mégpedig, hogy "A SZÜLŐK SZÍVESKEDJENEK TUDOMÁSUL VENNI, HOGY AZ ELSŐÉVESEK NEM HASZNÁLHATNAK SAJÁT SEPRŰT!". Pedig mindennél jobban szeretnék kviddicsezni a fiúkkal az egész évben! Persze megígértem nekik, hogy nem fogok rajtuk lógni mindig, de... de ezt úgy sem hisszük el. Feltéve, ha a Hollóhátba kerülök. Anyu szerint semmi baj nem lenne, akármelyik házba kerülnék, ugyanúgy szeretne és nem kéne ennyire komolyan vennem, de szinte egyik este sem tudok elaludni, mert rémálmaimban a Mardekárba osztanak be. Az lenne életem legborzalmasabb születésnapja. Pedig már 6 éve várok erre a szülinapomra, azóta, hogy a fiúk minden reggel ott hagytak a pályaudvaron és nekem minden szeptember elsején szomorúnak kellett éreznem magam. Ez most végre másképp lesz!
Holnap megyünk a bevásárló körútra, de már most remegek az izgalomtól. Sosem ittam még kávét, de így képzelem el azt az élményt, amikor valaki túl sokat iszik belőle. A szívem hangosan zakatol és szinte semmibe se tudok belekezdeni, mert nem tudnék rá rendesen koncentrálni. Csak a csillagokat bámulom és számolom, ameddig egyszer csak elhozza az álommanó a pár óra alvásomat.
Jövő
Bár számításaim szerint a szeptember első napja csak a boldogságról fog szólni, azért mégis érzek majd egy kis szomorúságot, amikor elköszönök anyutól és aputól a peronon. De legalább nem egyedül kell megtennem az utat a kastélyig, ami első látásra le fog nyűgözni. Igaz, miután leszállunk a vonatokról, egy rövid ideig elbúcsúzom a testévreimtől, hogy a félelmetesnek tűnő, sötét tavon csónakázzunk a kivilágított épületig. Idegesen fogok feszengeni, miközben megismerkedek pár lánnyal és fiúval, akik az én évfolyamomra fognak szintén járni. Érdekesnek fogom tartani, hogy velem egykorúak is járnak majd, mert amikor a sulira gondoltam, mindig csak az jutott eszembe, hogy Bae és Dan meg másik nagy fiúk és lányok járnak csak oda. A fecsegés az új barátaimmal egy kicsit el fogja vonni a figyelmemet a tényről, hogy a jövőm dől el pillanatokon belül. Rettegve fogom látni, hogy mindenkit egyesével hívnak ki és az iskola összes diákja végignézi. Akkor még csak azt sem tudom majd hazudni, hogy nem a Mardekárba osztottak. Amikor engem hívnak ki, akkor idegességemben fel fogok bukni a lépcsőfokban, hogy egy pillanattal később, vörös fejjel felpattanjak és fészkelődve elfoglaljam a helyem a süveg alatt. Tekintetem a fiúkat fogja keresni, és amikor a süveg elkiáltja majd magát, akkor meg is találom őket.
- HOLLÓHÁT!