2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Akkor majd este! - búcsúztam a többiektől jó két órával ez előtt. Csütörtök van, és akkor lett vége az utolsó óránknak. Holnap péntek, és az már szerencsére nem olyan nehéz nap, ami azt illeti. Na pontosan ezért néz hülyének mindenki, de nem baj. Természetesen holnapra már megvan minden, nem szoktam az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat, hogy aztán kapkodhassak össze-vissza. Nem, ma azért jöttem a könyvtárba, hogy hétfőre készüljek, holnap pedig keddre fogok, mert mind a két nap elég húzós lesz. Na de ez az, amit a többiek nem értenek: nekem a teljes hétvégém szabad és gondtalan lesz! Na persze lehet, hogy ők is ellébecolják majd a hétvégét, épp csak ők utána kezdhetnek kapkodni, vagy szívhatják majd a fogukat órán, míg én teljes nyugalommal szórakozhatom át a hétvégét, amivel csak épp akarom. Na jó, igazából legendás lények gondozása ügyben lehet, hogy megpróbálok még a hétvégén valamit alkotni, mert idén még van ilyen tantárgyam, ugyebár. Jövőre tuti, hogy leadom! Egy macskával, vagy kutyával tök jól elboldogulok, de az ilyen varázslényekkel valahogy nem találom meg a közös hangot. Nem értem, pedig van több is, ami valami istentelenül cuki, és én nagyon imádnám őket, de azt hiszem, valamit mégis rosszul csinálok. És ha már belelendülök, szerintem repülnöm is kéne, mert az sem megy úgy, mint kellene. Astrid olyan jó, benne van a csapatban is, meg minden, én meg addig jutottam, hogy ha nincs nagy szél, és senki se próbál kilendíteni a koncentrációmból, akkor lassú, nyugodt tempóban problémamentesen ott maradok. Nagy dicsőség, mit ne mondjak... Na jó, azt hiszem, mást viszont már nem sűrítenék bele a programomba hétvégén, mert túlságosan is strébernek tűnnék. Lehet, hogy szombat este bulizhatnánk a csajokkal, táncolni, ugrálni akarok... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal baktatok a könyvtár irányából a Hollóhát torony felé, hogy lepakoljam a cuccaim, és kigondoljam, mit csináljak a fennmaradó időben, mert a vacsoráig még van idő azért. Először is át fogok öltözni, azt hiszem, mert még mindig az iskolai egyenruha van rajtam. Akárhogy is, jó kedvem van, mert mára végeztem mindennel, és egyébként is jó napom van, így magamban dúdolgatok, egy régebbi slágert, az Abba-tól a ’Honey, honey’-t. Jól van na, én szeretem ezt a számot, kicsit bele is feledkezem, ahogyan felérek a toronyba, így félig lehunyt szemmel vonulok, hiszen betéve tudom az útvonalat, magamban dúdolgatok, mozgásom is kissé peckessé válik, ahogy kicsit meg-megmoccanok a ritmusra, de nem kezdek felhőtlen táncikálásba, azért még tudom, hogy hol vagyok. Meg a stócnyi könyv is emlékeztet, aminek egy része a jobb vállamon lévő táskában van, kettő pedig a kezemben, egy pergamen tekerccsel együtt. Na de akárhogy is, ennyit még megengedhetek magamnak, úgyse lát senki - aki fent van, az mind a szobájában, a többiek meg valamerre kóricálnak, nem? Nem? Na már mindegy. Ellenben nem meglepő, ha így végül, még mindig dúdolgatva, fel sem pillantva egyenesen belerohanok - beletáncikálok - valakibe... Egy számomra ismeretlen srácba, ráadásul. Mármint láttam már korábban sokszor, de nem beszéltünk még. Talán túl nagy hozzám képest, és azért. - Uhh! - nyögök fel, majd felpillantok rá. Állítom, fél perce még nem volt itt! - Jesszus! Bocsi!
- De nem... a legtöbb pakliban ez nem így működik. Mehet döntetlenre, erre megvan az esély, általában a koncepciópaklik mégis elbuknak a kontroll ellen. Majd meglátod gyakorlatban. Két kontroll pedig egymás ellen a lapok megfelelően alkalmazott arányán tudnak meccselni. Meg hát aki jól játszik, az mindig tud magabiztos lenni, hogy mikor mit. – Nem érzem azt, hogy nagyon kötekedne, jól is esik, hogy ennyire érdeklődik, lelkes, nem csak simán megvigasztalni akar. Nyilván nem lesz olyan egyszerű elfelejtenem Andie-t, de legalább ma estére egy kicsit a hobbimnak tudok élni, és ismerkedni, barátkozni, még ha ez a stílus totálisan nem áll hozzám. – Mert nem mindenki szereti a kontrollt, valaki szeret hordázni, vagy épületeket felhúzni, de ami ennél is fontosabb, a legtöbb pakli viszonylag olcsón, könnyen összerakható. Az én lapjaim versenyeken nyerhetőek, vagy kőkeményen bele kell nyúlnod a zsebedbe, még csak nem is sarlókért, galleonos áraik is vannak. Én is eléggé megdolgoztam azért, hogy most ilyen paklim legyen. - Nem, az úgy eléggé speciális lenne. Viszont... vannak olyan versenyek, ahol mondjuk nem lehet varázslatokat használni, vagy... a tiltott mágián kifejezetten tiltottak az erős, általában alapkoncepciót kiváltó lapok. Ilyenkor mindig szívom a fogamat, hogy mást kell kitalálni. Nem az én világom, de elmegy rá az ember, mert játék. Vagy.. jó még az egylapos, amikor mindenből csak egyet lehet használni. Ilyekor értelmet nyernek a közepesebb, ritkán használt lapok. Persze olyankor is kontrollozom, de többféle lényt tudok kipróbálni, és ott nagyon izgalmas, hogy mivel találkozom, hiszen lehet, hogy az egész verseny alatt nem jön fel egy bizonyos lap... – Azon kapom, hogy mosolygok. Nem tudom, hogyan csinálja a háztárs kislány, hogy képes visszaadni valamit a jókedvemből, de helyes úton van. Most már mennék enni, de annyi kérdése van, hogy nem hagyhatom abba csak úgy félúton. – Sarah... annyit kérdezel, mintha mindez átadható lenne egy este alatt. Tényleg akarsz vele foglalkozni? Mert játszhatunk, tanítalak, de akkor majd... fokozatosan? Jó úgy? – Ezzel elvágva kicsit a kártyával kapcsolatos rengeteg kérdését, mert amíg nem ismeri a lapok egymásra gyakorolt hatásait, addig felesleges belemennünk sorrendekbe, fázisokba, amelyeknek lesz jelentősége, de így most egyszerre elmagyarázva... biztosan tömény lenne. Ami nekem már triviális, az közel sem lesz az majd a kis vörösesbarna lánynak. – Nem, az sosem fordult elő, inkább valami olyan, hogy a szüleik nem engedték, mert más hobbit szántak neki, vagy rosszul állt számmisztikából, ezért abba kellett hagynia. Valahogy mindig elkerült a szerencse, úgyhogy megmaradtam végülis hobbi táncosnak, de nem baj, most már nem sajnálom. Az idősebb lányoknak meg már volt párjuk, náluk nem is próbálkoztam. – Itt elhallgatok, és lassacskán tényleg átadom neki a terepet, eddig rengeteget mondtam magamról, ráadásul így elsőre, hogy nem is ismertem. Lehet, hogy meg van az a tulajdonsága, hogy kész kihúzni az emberekből a bennük rejlő titkokat, de az is lehet, hogy csak... empatikus, ami nekem nem megy, hiszen alig kérdezek vissza. Csak hát... így is sokat beszél, mi lenne ha még kinyitnám nála a csapot is. Most éppen az éneklésről és szintén a táncról. – Ha már ennyire... közös pont a tánc, akkor szigorúan baráti alapon elviszlek táncolni mondjuk Roxmortsba. Még nem vagy olyan nagy, hogy elengedjenek csak úgy a sulin kívülre, megszöktetni meg nem akarlak...bár... Ha ügyesen csináljuk, simán kijátszuk Friccs védőbűbájait... Londonban különben is bulisabb.. Na mit szólsz? – Most a csajozásból elegem van egy időre, de időtöltésnek teljesen jól működhetne, hogy ellazulunk, beszélgetünk, lehet, hogy rám fér egy nagyobbacska szünet, bár azt is el tudom képzelni hogy Andie volt a vízválasztó, hogy rájőjjek, tulajdonképpen eddig sem kellett senkinek. Végképp nem akartam zavarba hozni, de ne süsse itt le nekem a szemét. Logikus, hogy két fiatal között majd a testiség is felmerül, én már félnék megszámolni, hogy hány lánnyal volt olyan kapcsolatom, és vajon volt értelme? - Igen, vannak lányok a kártyában is, de nagyon kevesen. – A vörösödést és a mosolyt érdeklődve kommentálom. Amilyen pocsék kedvvel jöttem be, most mintha kicsit fordult volna a kocka, és nekem kell némi önbizalmat öntenem belé. Talán egyedül érzi magát? Nem is tudom, hova siet, bőven ráér még, manapság már a harmadikosok is fejest ugranak az ágyba, hogy aztán hozzám hasonlóan jól pofára essenek, amikor kiderül, hogy elpocsékoltak éveket, értelmetlenül. - Nem attól függ. Tudod sok... ilyen kis afférom volt már, de olyat nem nagyon csináltam, hogy foglaltaknál próbálkozom, csak mert velem hátha jobban összeillik. Ha más így próbálkozik nálam, mert már megromlott a kapcsolata, az más... de én magamtól... azt nem venné be a gyomrom. Akkor legyenek csak Andie-ék együtt, én meg maradok a kártyánál, aztán kész, ez ilyen egyszerű. Illetve jól nem fogom magam érezni még egy darabig, de az más kérdés. - A szavaira érdeklődve emelem fel a szemöldökömet. Igazi? Azt hiszi, hogy én ilyen romantikus alkat vagyok, mert cefetül érzem magam? Andie egyedi alkalom volt, azt sem tudom, hogy mit gondoltam vele kapcsolatban. Hogy talán megváltoztat, és feladom a csajozós létemet? Bele sem merültem jobban, hogy mi lehet ennek a vége. Úgy lekötném magam, hogy soha többé senki, amíg együtt vagyunk? Szerelem? Nem is tudom... Talán igaza van Sarah-nak, ez is csak valami tetszés volt, csak picit komolyabb. Rossz érzés, de valahogy túl kell lépni. - Nem azért teszem, hogy legyen valaki. A pillanat kedvéért, hogy akkor működjön a szex valakivel. Vagy kevesebb, ami éppen sikerül. De hogy nem boldogít hosszú távon, az úgy tűnik tényleg jogos... – Megvonom a vállamat, adhatok igazat, megoldást viszont nem tudok rá. Most akkor legyek hót egyedül szombat esténként, mert felesleges hajtani őket? Az fura lenne. Jó, a mostani időszakban annyira nem fura, mert érzelmileg most enyhén hullámzik a gyomrom, de átgondolom, hogy van e értelme visszatérni ehhez a stílushoz, majd az idő eldönti, hogy mi a jó út. - Nem tudom, kicsit más volt, mint a többi lány, de nem mindegy? Lehet, hogy ez az egész érzelgősség egy nagy szar, és nem való nekem, tessék, akkor ez volt a dühöngés része, járjon a griffendélesével, teszek rá. – Vonom meg a vállamat többedjére, és kezdjük végre inkább a vacsorát. Ez egy döntés is arra vonatkozóan, hogy ha lesz is majd egyszer valakim, egy darab érzelmet nem fogok rááldozni, mert minek, úgysem találok olyat, aki ezt meg is hálálná. Nem csak azért tenném, hogy legyen valakim, ahogyan Sarah mondta, de ha azt látom, hogy mások sincsenek feltétlenül egyedül, akkor én is megtehetem, hogy úgy választok, hogy ne legyen gond az ilyen rossz hangulatokból. Mindegy is, majd egyszer. Felkapom a fejemet. – Az az Alan Brandon? A Griffendéles? Komolyan mondom, ezek a griffesek nagyon magasan hordják az orrukat. Na és miért? – Már úgy értve, hogy miért szakítottak. Talán mert Sarah nem volt kapható némi hancúrra. Ha azért, az hülyeség, nem kell minden lánytól pont elvárni, én sem szoktam, kor és készség kérdése. Fel sem állok a konyhaasztaltól, csak követem a tekintetemmel, ahogyan járkál. Többségében az arcát figyelem, hogy aztán még a hátsóját is megszemléljem automatikusan amikor elhalad mögöttem, és odaforduljak. - Kérek, és... sokat. Nem is emlékszem, talán reggel ettem utoljára. Te is csatlakozol, ugye?
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tommy & Sarah 2015-03-28, 02:40
Tommy & Sarah
Egy kicsit összeráncolom homlokom, ahogyan figyelem őt, és igyekszem koncentrálni, megjegyezni minden szavát. Hú basszus, de jó lenne az az izé... Nem a fotografikus, hanem a másik, amelyik mindent megjegyez, amit hall, vagy olvas. Na, az. Na mindegy, figyelek, és próbálom magamban dekódolni és értelmezni a dolgokat, sajnos én soha nem kártyáztam, pláne nem olyan szinten, mint ő, így kicsit nehéz a dolog. De azt hiszem, értem a logikáját. - Igen, de ha pont elég leszedése van, akkor leszedheti a sárkányod, és onnantól imádkozhatsz, hogy meg tudod állítani a gyíkjait, és döntetlenre kifuttatni az egészet, nem? - nem az ebet akarom a karóhoz kötni, csak megbizonyosodni róla, hogy tényleg jól értelmezem-e a helyzetet. - Azért kérdezem, mert ha nem így van, akkor egy dolgot még mindig nem értek. - teszem hozzá. Szerencsés ember lehetek, ha csak egyet nem, mondjuk. - Akkor miért nem ilyen paklija van mindenkinek, ha a többivel nem lehet érvényesülni, nyelni? - vagy ilyenje van mindenkinek, és tényleg csak a hozzám hasonló lelkes, de amúgy nem különösebben hozzáértő "műkedvelők", akik ész nélkül gyűjtögetnek mindenfélét? Na tessék. Bár akkor meg lehet, jobb stratégia kéne, mert két egyforma paklinál csak a szerencse dönthet már, nem? - Egyébként lehet csak varázslappal nyerni? Vagy csak lénnyel? - ha már érdekes helyzetet idézne elő. Bár gondolom attól is függ, pontosan milyenekkel, meg, hogy ezen túl mikor melyiket miért rakom le. Bár azt hiszem, ezek mind túl egysíkú paklik lennének. Akárhogy is, egyelőre nem nevetem ki, nem adott rá okot, egyébként se szokásom. Jobban szeretek az emberekkel nevetni, semmint rajtuk. - Öt-hat... Még mindig kicsit kevésnek tűnik. - állapítom meg, nagy szakértő módjára. Én úgy tízet biztosan beletennék a paklimba, de aztán lehet, hogy hülyeség lenne. - Mindenesetre... Akkor mondjuk két féle sárkány, ugye? És, ha nekem van lapom, ami legyengíti az összes sárkány-típusú szörnyet? Vagy nem engedi őket támadni? Vagy... - megingatom a fejem gyorsan, ne is feleljen inkább - Nem jó, kell mellé valami, ami megvédi a varázslataidtól, de biztos meg lehet azt is oldani, nem? - merengek tovább a dolgon. Nem lehet panasza, próbálok gondolkodni a dolgon! Azért nem szúrom le, mert mindig csak a kontroll, meggyőzően adja elő, szóval én elhiszem neki, hogy ez így van, és ez a tuti. Talán ha jobban értenék hozzá, akkor kekeckednék, talán akkor sem. - Miért nem próbálsz ki más paklikat? - pontosítok a kérdésen, talán nem volt elég egyértelmű. Eztán bólintok, jelezve, értem, ez viszonylag tisztának és egyértelműnek tűnik szerencsére, mármint a felsorolása, hogy milyen paklik is léteznek, kivéve egyet. - Pasziánsz? - az valami mugli kártyajáték. Azt hiszem. Na jó, a fenne se tudja, igazából... A trollokból mondjuk kijönne egy horda viszont, merengek el magamban, s kissé szórakozottan el is mosolyodom az ötletre. - Semmi vész, gyorsan tanulok, meg minden, ígérem, holnapra nekem is alapvető lesz. - biztosítom, s mosolyodom el újfent, ettől arcom is sokkalta aranyosabb. Gyakraban kéne csinálnom, lehet. Ajkaimon eztán kiszélesedik a mosoly, ahogy megdícsér, mert az, hogy szerinte jó kérdést tettem fel, elmegy amolyan dicséretnek, azt hiszem. - Áhh, értem, mert van, hogy tömegpusztítás se szedi le? - akkor nekem olyan kell, döntöm el magamban - Aha, akkor gondolom, cserébe nem annyira erős, vagy nem tuningolható fel jobban, ilyesmi... - vagy nehéz lehívni, mittomén. Biztosan van valami hátulütője is, bár ki tudja. Jajj, már alig várom, hogy egyszer játszunk, aztán ha megtetszik, jajj mindenkinek, mert ha egyszer rákattanok, ki tudja, meddig fogok mindenkit a kártyákkal nyúzni. "Kezdődik". Azonban eztán a beszélgetés fonalában beáll némi változás, ahogy a szüleimre terelődik a szó. A kérdése kissé érzéketlennek tűnik, így csak felvonom szemöldököm, majd csak tüntetőleg megemelem kissé állam. - Anyám is. És?! - szinte támadok hangommal, harciasan, jelezve, egy rossz szó, és... és... Még én se tudom, de nem beszélhet így róluk. "Vagy ilyesmi"... Hát hogyne! Már épp kezdeném felhúzni magam, de végül csak kifújom a bent tartott levegőt, és felelek mondanivalójának másik felére, az eddiginél kicsit feszesebben, de mire mondatom végére érek, engedek annyit, hogy úgy tűnjön, mintha mi sem történt volna az imént. Ez vagyok én. - Akkor miért nem próbálkoztál máshol a tánccal, vagy másfajta tánccal, ha szeretted? - kérdem tehát. Na tessék, megint érdeklődöm, és kedves vagyok, ennyit a nagy harciaskodásomról. De talán jobb is így. - És hogy érted azt, hogy kitartani? Másik partnert választottak inkább? - mert akkor talán tényleg nem stimmel vele valami. Basszus, lehet, hogy valami pszichopata tömeggyilkos, vagy ilyesmi! Vagy skizo, vagy mit tudjam én. Na már mindegy, egyelőre nincs okom menekülni, és én szívós vagyok, szóval kitartok. Na de mindegy is, ha mást nem, az legalább kiderült, hogy hamar kotyogtam közbe, mert már folytatja is. - És az idősebb lányok? Akik már régebb óta táncoltak? - szóval talán nem léptek volna le egyhamar. Oké, ebben van egy logikai buktató: ha már táncolnak egy ideje, alighanem van párjuk. Én se gondolhatok mindig mindenre. - Mondjuk a jóslást lassan én is felhagyom, tényleg szeretném, de egyszerűen nem megy... - locsogok közben tovább, bár nem kérdezte, de ez látszólag nem zavar, és a legkevésbé sem akadályoz meg benne, hogy attól még rázúdítsam magam. - Mondjuk énekelni szeretek, az szerintem jobban megy... - nem, mintha nehéz lenne, ami azt illeti. Egyébként tényleg nem vagyok olyan pocsék éneklés terén, sajna még sincs olya különleges hangom, hogy ünnepekkor én dalolásszak az iskola előtt, vagy ilyesmi. Pedig az tényleg csúcs lenne. - De azt hiszem, a tánc megy a legjobban. Meg régebben varrtam és kötöttem, meg fontam, de ezek túl sok időt vesznek igénybe, és emiatt abbahagytam elég hamar. - jó, tényleg nem tudok megállapodni, ez tény. Mondjuk ezek amúgy tényleg antiszoc dolgok, mert az ember ül egyedül, bajlódik a tűvel, meg a fonállal, vagy amivel épp, és hosszú órákig csak arra a vacakra koncentrál, amit éppen csinál, aztán ki tudja, elismeri-e bárki is a művét. És akkor ráadásul ha a háromnegyedénél vissza kell bontani... Nem, én nem bírok annyi ideig egyedül ülni a hátsómon, egyszerűen nem nekem való. Nagyobb dolgokat nem is igen tudok emiatt megcsinálni, ha félbehagyom, lehet, sosem folytatom újra... Gondolataimból azonban kizökkent, hogy a konyhába érvén újfent belésétálok. Most már lehet, nem ártana figyelnem. Ahogy megemeli állam, nincs mit tenni, rápillantok, bár kissé azért zavarba hoz. Szerintem ez a szándéka mondjuk. Galád. - Jajj, túlzol, biztosan vannak, akár a kártyás körökből is. - vonok vállat, mert ezt el se akarom hinni valahogy. Nekem mondjuk rengeteg barátom van például, ezért is hihetetlen, hogy neki egy sem. Mondjuk az is tény viszont, hogy ha igazi barátokat kéne sorolnom, már lehet, hogy én s gondban lennék. - Ööö... - kommentálom eztán szavait nagyon elmésen, majd elvörösödöm. Na, egész rég csináltam már, úgyhogy ideje is volt. - Izé, persze, igyekszem majd... - felelem, s kínos mosolyra húzom ajkaim. Azt nem is kérdeztem egyébként, hogy kivel fekszik össze, vagy kivel nem. Van fantáziám, meg aztán ő már "nagy", én meg nem, és ugye a nagyok csinálnak olyat, amit én meg nem. Na ez is tipikus lányos dolog lehet azt hiszem - lehet, ezzel is le kéne állnom, és kevesebb lenne a félreértés. - Szerintem ez attól függ. Ha szét tudod őket szakítani, akkor ők nem illettek össze. Mert ha tényleg összeillenek, akkor nincs, ami szét tudná őket szakítani, és hiába is töröd magad. - osztom tovább életbölcsességem, ami persze legfeljebb valami idilli kis világból származhat, amit megálmodtam magamnak, semmint a valóságból. De legalább jól hangzik, szerintem. - Nem, most már nem fog. De ha úgy érezted, kár próbálkozni, akkor talán tényleg nem ő az igazi úgyse. Másfelől, tényleg illetlenség próbálkozni, ha a másiknak van valakije, és láthatóan ragaszkodik is hozzá. - meg felesleges is, mint ahogyan arra rámutattam, ugye. - Szerintem azért felesleges lenne kapcsolatot teremteni bárkivel is, hogy legyen. Úgy értem, csak ezért értelmetlen keresgélni, vagy újabbat és újabbat felhajtani, mert úgyse lesz jó, nem? - kérdem lassan. Engem se érdekelne egy fiú se csak azért, hogy legalább legyen egy. Legalábbis most így hiszem, aztán ki tudja, mit hoz a jövő. - De egyébként sincs mindenkinek. Az igazán pocsék is lenne, úgy értem, elveszne az egésznek az öröme, ahogy szép lassan egymásra találtok, meg ilyenek. - aztán lehet, hogy csak az lenne a jobb, ha tényleg mindenkinek lenne valakije biztosan. Érdekes, hogy pont egy srác látja így. - Dühönghetsz, de az nem egészséges. De csak tessék. - vigyorgok rá - Mi alapján láttad ezt rajta? - költői kérdés, mert ezek szerint mintha nem is ismerné igazán. Érdekes ez így, legalábbis nekem. Mindenesetre saját ügyekről nem mesélek most, felfogtam én, hogy túl sokat beszélek, tessék, most hallgatok. Na jó, pár kaja ötletet azért sorolok, de az első egyből megtetszik neki, ki hitte volna? Azt hittem, a palacsintát választja. Fahéjjal. - Jó, akkor az lesz - biccentek, és indulok meg, hogy elkezdjem összeszedni a hozzávalókat, nem adva semmi jelét, hogy segítséget várnék esetleg - Alan Brandon - felelem közben, hátra sem pillantva, mintegy mellékes tényt. Nem tudom, ez mond-e neki bármit is, vagy, hogy minek örülnék jobban, ha mondana, vagy, ha nem. Akárhogy is, mikor már az asztalra pakolászok egy halom tojást, bacont, sajtot és kolbászt, csak akkor pillantok rá - Szerintem hamar meglesz, mennyit kérsz? - kérdem derűsen, miközben előveszem a sót, borsot. - Meg kérsz rá esetleg pirospaprikát is? - azt hiszem, nincs több kérdésem, így neki is állok.
- Így van. Egy jó paklinak nincsen koncepciója amit az ellenfél meg tudna torpedózni. Ha főleg ellenlapok, pusztítások vannak, arra az ellenfél szintén ellenlapok berakásával kényszerülne védekezni, akkor pedig máris nyert ügyem van. Tegyük fel, hogy van mondjuk húsz gyíkembered a pakliban, és mondjuk még belefér hat ellenvarázslat, viszont nálam huszonegy ellenvarázslat, rengeteg leszedés... mit gondolsz mi fog történni? A gyíkemberek mennek a levesbe, hiszen melléjük már nem is fér bele leszedés, olyan puszítás, amely az én sárkányom ellen hatásos lenne. A bizonytalan már csak azért sem állja meg a helyét, mert ha csak méregdrága, univerzális lapokat húzol fel, akkor szinte mindegy a helyzet. Igaz, lehet azért rosszul húzni, mert ha te véletlenül nem is játszol varázslatokkal csak lényekkel, akkor az érdekes helyzetet idézne elő. – Darálom le egy szuszra. A lány valójában nagyon is okosakat kérdez, míg én felvillanyozódom, hogy kedvenc, azaz egyetlen hobbimról beszélhetek. Fel sem tűnik nekem, hogy amíg az elején kissé morózus voltam, hogy hozzá kellett érnem, annyira elutasítom a barátkozás minden formáját, főleg a nőkkel az utóbbi hetekben, ez azért hogy így áll hozzám, ad némi bizalmi alapot. Remélem a végén nem fog kinevetni, ahhoz túl sok energiát fektetett a jól megfogalmazott kérdésekbe. - Nem mondtam, hogy egy szörny. Egyféle, de lehet kétféle is, és azokból sem egy. Gondolj bele, ha leszeded az egy sárkányt, akkor mit csinálok? Úgy rakom össze, hogy nagyjából öt-hat nagy lény legyen benne, ezekkel operálok. Így nem kell a végtelenségig várnom sem, hogy felhúzom. Ha már lent van, akkor csak az ellenfél kétségesebb próbálkozásait kell nézni. A többi lap azok pusztítások: Avada Kedavra, Dezintegráció, Nagyobb életszívás, ilyesmik. Ezek is univerzálisok, nem arra szolgálnak, hogy egy bizonyos fajta lapot szedjen le, például tárgyat, hanem lapot, mindentől függetlenül. – Most itt egészen jókedvűen mosolyodom el, ki tudja, mennyire lesz tiszavirág életű mindez. Már sokszor megkaptam, hogy unalmas, hogy mindig csak a kontroll, de hát nem érdekel, ezt szeretem, ehhez ragaszkodom. Még akkor is, ha hirtelen sok olyan lap kerül kiadásra, amik kifejezetten kontroll ellenesek. Akkor is küzdök a saját igazamért. - Mit miért nem? Sokféle, állandóan változik. Kincspakli, aztán híres varázslók, passziánsz, horda, egy bizonyos fajra épülő koncepció mint mondjuk trollok. És hát a kreatív játékosok mindig fejlesztgetnek új ötleteket. – Igaza lehet abban, hogy így talán kiismerhetővé válok, mert mindenki tudja, hogy nagyjából mivel játszom, ettől még sokkal jobban nem fognak játszani ellenem. A rutint nem lehet holmi kémkedéssel kipótolni. - Nézd Sarah, ami nekem alapvető, azt én annak is gondolom, de ha te nem űzöd versenyszerűen, óhatatlan, ha valamit utólag meg kell magyaráznom. Értsd úgy, hogy mindenki tud váratlant húzni. – Lehet, hogy pusztán az érdeklődésének köszönhetően, de a mosolya... valahogy jó érzéssel tölt el. Nem olyan porcelánbaba, mint Andie, igaz, a griffendélessel csak egyszer beszéltem, Sarah meg le sem akar kopni ahogy nézem. Sőt, jobbára még élvezi is az új hobbi eshetőségét. – Jó kérdés, megesik. Ezért kell berakni egy-egy olyan lapot, amely nem céloz, hanem tömegpusztít. Ezek rendszerint leszedik az olyan lényeket is, amelyeket egyébként nem lehetne célozni. Ha pedig mégis valami leszedhetetlen döggel találkozom, akkor fel kell adni az alap stratégiát, és imádkozni hogy húzzak nagy lényt, lehozni, és hagyni, hogy összecsapjanak, és védekezni, amíg csak lehet. Vagy döntetlenre menteni. – Úgy vélem, hogy most már tényleg jó lenne mindezt vacsora mellett folytatni, mert ha a lányon múlik, éhen is hallhatunk, pedig egyértelműen azért jöttem, hogy kakaózzak, igaz, az már sikerült, de az éjszakai lakoma volt a lényeg. Ellenben amit mondd.. az a baj, hogy még mindig rohadtul nem vagyok empatikus. – Meghalt az apád? Hát... részvétem, vagy ilyesmi... A tánc nekem elég fontos volt, de úgy, hogy senki nem volt képes kitartani, egy idő után magamra vettem, biztos túl sok hajzselét használok, nem tudom... – Megvonom a vállamat, még énekelni is tud? Tényleg valóban sokoldalú lány, ráadásul ilyen fiatalon. Vagy még nem döntötte el, hogy miben látja azt, ami leginkább leköti a figyelmét? Meg főz, meg jósol? Hát igen, tipikus lány, hogy ennyire mindenre tud figyelni. – A korombeli lányok, akiket választottam, valahogy mindig abbahagyták. Rosszul álltak bűbájtanból, vagy a szüleik nem engedték, valami indok mindig volt. A többiek meg már elhúztak mellettem, nem akartam állandóan kapaszkodni. – Befelémenet a konyhába ismét karambolozunk, remélem harmadik nem lesz, mert lassan már lilák vagyunk, kis túlzással. Mindazonáltal felemelem az állát, hiszen arca igen csinos, és ha sokat mosolyog, akkor nem kell zavarba jönnie azért mert kissé bénák vagyunk. - Ez rendkívül jól kivitelezhető ötlet lenne. Csak éppen nincsenek. Vannak haverok kártyás körökből, de az nem igazi. A lányok és a versenyzés mellett nem alakult ki baráti köröm. – Az a pillantás, amivel illetem, mégiscsak valami köszönetszerű, igaz hogy még mindig komoran pislogok rá, ellenben enyhültebben, köszönhető az érdeklődésének, fejajánlásainak. – Sarah, ez így rendben van, de... sokat beszélsz. Bármennyire is jó fej vagy, hogy így... pátyogatsz, de kevesebbet. Ennyire azért nem vagyok magam alatt, jó? - Azt nem mondtam el neki, hogy én most lefekszem-e a lányokkal vagy sem, mert ez egy kapcsolat szempontjából mindig egyénfüggő, minimális jelentősége biztosan van a kornak, de nem feltétlenül elsődleges. Igaz, valakinek meg kell rá érnie, valaki meg csak nevet rajta, hogy ez csak szex. Érdekes, hogy pont Sarah-val kapcsolatban merül ez fel bennem gondolati szinten, hiszen nagyjából alig ismerem. – Mert annyira én sem vagyok tapló. Azt mondta, hogy van valakije. Egy hülye bunkó lennék, ha ezek után szétszakítanám őket. Így jártam. És vehetjük úgy, hogy nem illettünk össze, most már úgysem fog kiderülni. – Kicsit ellentmondásosan mondja, mert ha elszántan próbálkozom, annak ellenére, hogy feszül köztünk az ellentét, akkor semmi értelme. – Ez stimmel, kezdem már elismerni, hogy csak időszakos jelleggel volt jó. Összességében egyedül maradtam, és nem kötődik hozzám senki. Aztán ha valaki megtetszik, akkor ráébredhetek, hogy a lányok valóban nem az olyan szélkakasokat keresik, mint én. De már késő változni. – Sajnos igaza van, bármennnyire is őszinte, nem érdeklek én senkit, és nincsen olyan lány, aki kiváncsi rám. Ez nagy büdös igazság. – Ők is csak ideig-óráig. Végül mindenki rájön, hogy ez nem lehet így út. Na nem mintha szerelmes lennék a szerelem érzésébe, hogy csak azért legyen egy komoly kapcsolatom, csak pocsék érzés volt így szembesülni, hogy másoknak meg van, és én senkinél nem merülök fel így. – Rántom meg a vállamat, egy kicsit úgy érzem, hogy bőven elment az elmúlt öt év, igazi tartalom nélkül. Szerencsejátékos vagyok, aki annyira laza, hogy senki nem veszi komolyan. - Nem, tényleg nem. Csak valahogy azt láttam róla, hogy megfoghat, maga mellé láncolhat. De ha már másé, akkor ennyi. Ettől még dühönghetek, igaz? – Zárom le végül Andie témáját, sokkal jobban érdekel, hogy nála miért is történt a szakítás, bár remélem már csak vacsora után, mert abból is világraszóló történetet kerekít, akkor beájulok az éhségtől. Csak bólintok arra, hogy akkor majd megnézzük a lapjait, inkább arra koncentrálok, mi is lesz a vacsora. - Kolbász? Bacon? Ki volt az az állat, aki szakított veled? Tökéletes... – Na itt már tényleg felderül az arcom, ennyit Andie-ről, kell a francnak, amikor nekem itt van... a rántottám! Már csak az a kérdés, hogy vajon segítsek-e az összeütésében. Kérdőn nézek a lányra, hogy csüccsenjek le, vagy pakolásszak elő?
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tommy & Sarah 2015-03-23, 01:09
Tommy & Sarah
Bár nem gondolkodtam el a dolgon nagyon, de egyébként bizonyos, hogy ha belevetném magam a kártyázásba, lehet, hogy a puszta lényemmel is sikerülne elvonnom az ellenfél figyelmét. Ha a külsőmmel nem, az állandó beszédemmel például már biztosan, ami meg már fél siker szinte. Nem is lenne olyan rossz taktika. - Koncepciótól függetlenül... - ismétlem szavait közben, azt hiszem, megragadtam a lényeget megint, de majd mindjárt kiderül - Szóval igazából nincs is taktikád, csak húzod a lapokat, és majd lesz, ahogy lesz? Vagy egyáltalán lehet taktikát felállítani, amikor bizonytalan úgyis, hogy mikor mit húzol majd fel? - próbálom értelmezni a szavait. Spoiler, nem spoler... Nem lett sokkal jobb, de igyekszem azért értelmezni és felfogni, tényleg. Szerencsére nem vagyok olyan hülye amúgy, szóval idő kérdése, hogy minden tiszta legyen. Eztán vezeti ujjaim egy lapra, ezzel remekül irányítja persze a tekintetem is, mert más talán őt kezdené stírölni, hogy mégis mi a francot akar, én engedelmesen lesem a kérdéses lapot. Egy darabig eztán merengek a hallottakon, és végighúzom ujjam a kérdéses lapon, tekintetem le sem véve róla. Talán egy röpke pillanatig úgy tűnhet, hogy erre nem mondok semmit, de az áldásosnak tetsző pillanat hamar tovasiklik, merthogy megszólalok, világossá téve, hogy van mondandóm, nagyon is. - Huszonegy reakció, egy szörny, az ugye huszonkettő, a maradék huszonhárom pedig...? - kérdem, első körben ez az, amit meg kell válaszolnia. - Másfelől gondolom, másoknál is vannak ilyen lapok, ha esetleg nem is annyi. Ha nem tudod lehozni a sárkányt, akkor mi van? Mármint, nincs több lapod, amivel megpróbálhatnád megfogni az ellenfelet, nem? - mert csak a varázslapok nem elégségesek, ez azért egyértelmű, és tiszta. S, hogy tényleg ennyire amatőr vagyok-e? Ismerek pár kártyajátékot, persze, ki nem, de ezekkel nem igen játszottam még túl sokat, megmaradtam a gyűjtögetésnél, én se tudom, miért. Aztán végül arra is ráuntam, pedig ki tudja, lehet, van egy csomó erős, vagy ritka lapom, mert édesszájú vagyok, nagyon is, és a pénzt se kellett sajnálom soha. Valójában nem is tudom, milyen az, amikor az ember nélkülöz, és nem vehet meg azt vagy azt, mert az nem létfontosságú. Vagy akár az lenne, de mégsem költhet rá. - Értem... - merengek el. Régebben több csokibékát ettem, bár még most se vetem meg azért - bár ki nem szereti a csokibékát? -, szóval lehet a legtöbb lapom mehet a levesbe igazából. Na remek. - Miért nem? - kérdezek rá azért az utolsó mondatára. - Meg milyen paklik vannak még? - lennének ötleteim, de gondolom, ő jobban ért ehhez, mint én. Én sose próbáltam ezeket elnevezni se, például, bár lehet, hogy jobb is ez így. - Meg, ha veszítesz valaki ellen, vagy csak valamiért ismered a lapjait, és a stratégiáját, nem lehet, hogy néha jobb lenne más paklit vinni? - vetem még fel, mint ötletet, vagy még inkább elméleti felvetést, aztán majd úgyis felvilágosít, hogy miért is nincs igazam. Mert gondolom oka van, hogy egyféle paklit használ. - Nem így hangzott - közlöm, mert, hogy én aztán nem rejtem véka alá a véleményem, szóval tudja csak, hogy igen, van miért elnézést kérnie! De aztán megenyhülök, és elmosolyodom, kedvesen, lazán - Értem... De ez is esetleges, mert ha csak ilyen lapjaid vannak, és valamiért pont nem használhatóak a lénye ellen, vagy amit épp csinál...? - biztos akad legalább egy lény, ami immunis a csapdákra, vagy varázslatokra, vagy hogy nevezzem ezeket az azonnali izéket. Csapda, az jó lesz. Eztán segít fel, s indulunk meg a konyha felé. - Ó, tényleg? Tök jó! - csillannak fel szemeim - Én se versenyzem, mert... - itt egy pillanatra megakadok, de aztán folytatom - ...Mióta apa meghalt, és én voltam otthon a húgommal, úgy tűnt helyesnek, ha nem csinálok ilyesmit... Mármint nem fókuszálok másra, hogy ne érezze azt, hogy más fontosabb, mint ő, vagy, hogy menekülök a valóságtól, bármibe is. - és, hogy mennyire ráéreztem akkor arra, hogy mit művelek! De még mennyire, hogy menekülök, ezért is vagyok mániás, hogy mikor mire kattanok rá ugyan, az változó. - Azóta csinálhatnám, de inkább csak próbálok minél több táncot kipróbálni, megtanulni... Szeretek táncolni, vagy énekelni, mert egy másik világot nyit meg. - magyarázom, és egy pillanatra el is merengek, vajon tényleg ezt jelentené-e nekem ez a kettő? Végül csak vállat vonok. - De mondjuk sok minden mást is szeretek, amúgy - ütöm el a kérdést inkább gyorsan, mielőtt túl mélyre menővé válna a dolog. - Például szeretek főzni is, vagy jósolni, mondjuk az nem megy túl jól, de tök jó lenne, ha egyszer mégis menne majd, vagy... Na mindegy is, miért hagytad abba a táncot? Mármint, régen versenyeztél, nem? - illetve én így értettem. - Persze, nem is mondtam, hogy most rögtön. - oké, lehet, nem volt egyértelmű, de az imént hosszú távú terveim fejtegettem neki. Bár lehet, ebbe az eshetőségbe bele se mert gondolni, talán tényleg ijesztő gondolat lehet. Bár remélem, nem az. Na de félre a merengéssel, mert figyelmetlenné tesz, pedig a reakcióidőm jó szokott lenni... Általában, de most nem az, így eshet meg, hogy ma már másodszorra is belémasírozok. Oké, ez viszont tényleg kínos. De ahogy lesütöm szemeim, szinte azonnal megérzem állam alatt ujjait, ahogy megemeli fejem, így akarva-akaratlanul pislogok fel rá nagy, tágra nyílt szemekkel. - Aha... Szerintem is jó, ha az ember nem egyedül viseli a gondjait, meg van, aki meghallgatja, szóval ha gondolod, akkor panaszkodj... Vagy ilyesmi, amihez kedved van - felelem lassan - Bár gondolom azt inkább a barátaidnak majd, úgyhogy gondoltam, beszélek én mindenféléről, vagy te a hobbidról, vagy ilyesmi, de attól még kakaózhatunk is, a kakaó ugye tök jó, gondolom, chilisen is... - kezdek is össze-vissza beszélni, még jó, hogy elereszt, mert a végén tényleg menthetetlenül zavarba jöttem volna. Még jobban. Huhh. De az ütközés sebességéről nem érdeklődöm, az szerintem pont "ideális" volt, bár ha rákérdezne, lehet, tényleg eltöprengenék a dolgon azért. Eztán csak elveszem a bögrét, majd elvigyorodom. - Jajj nem, egyszerre sok mindent nem jó szerintem, de majd esetleg máskor, a következőbe. - felelem vidoran, mintha máris tudnám, hogy lesz következő. Aztán lehet, hogy nem lesz, vagy egyenesen elküld a francba a nap végére... - Hát... Mármint nyilván mi is csak... Na mindegy. - vörösödöm el. Jó, persze, hogy szűz vagyok, én nem úgy értettem, ahogyan ő talán gondolja... De így természetes, nem? Mármint, az én koromban. Illetve én így gondolnám, hogy csak úgy... Ténylegesen is szeretjük egymást, és ennyi, mi több kéne? Persze, aztán előfordulhat, hogy az ember téved... Hogy olyat szeret, akit nem kéne. - Ó, értem... Végül is az jobb, mint, ha menet közben dob, nem? - kérdezem szórakozottan - De akkor talán nem próbálkoztál elég elszántan. Vagy csak nem illettetek össze, de akkor jobb is így, nem? Minek olyasmit erőltetni, ami végül úgyse lesz jó? - ezt azt hiszem, így is gondolom. Ha valaki nem illik hozzám, minek tartsam magam mellett, erőnek erejével? Szép elgondolás persze, de az agy és a szív néha külön utakat jár, állítólag. - Akkor rossz lányokkal jöttél eddig össze - közlöm nagy komolyan. Na, mintha én aztán tudnám, de tessék, máris mondom a magamét, mintha értenék hozzá... Pedig talán tévedek, és neki van igaza. Nem is annyira kioktatni akarom, semmint kimondani a gondolataimat, mert nem sűrűn beszélek erről a témáról komolyabban, és így én is jobban átlátom, mit is gondolok. - Ha mindegy másnapra, akkor igazából nem is érdekled... Miért jó olyannal lenni, aki egyáltalán nem kíváncsi rád? Már az egyszerű időtöltés sem élvezetes senkivel sem, ha nem kíváncsiak egymásra, ha nem érdeklődtem volna, akkor most itt se lennénk például... Ha egy barátomat tudom, hogy nem érdekli egy téma, nem beszélek róla annyit. Ha én magam nem érdeklem, akkor nem a barátom. Miért akarnék bármi többet, ha igazából az se érdekli, ki vagyok, élek-e, vagy halok? Az efféle kalandok felelőtlenek... Úgy értem, felelőtlenség... Vagy, na, hogy mondják ezt... Szóval nem tartozol semmivel sem a másik félért, nem vagy felelős érte, bármit teszel is vele, vagy bárhogyan is éli ő meg ezt az egészet, mert még előtte tovább állsz, és látszólag neki is mindegy... De ki tudja, hiszen most neked is fájt. - merengek, de aztán elmosolyodom, bájosan. - De lehet, tévedek, nem vagyok túl tapasztalt, biztos van sok lány, aki ezt élvezi. - felelem tehát derűsen, szórakozottan, és azt hiszem, biztos akadnak ilyenek tényleg. Hiszen látok nem egyet, aki szerintem prostinak is elmehetne, ha ugyan nem ment már el. Eztán azért egy pillanatig merengek. Ha csak nézegette, nem viselte volna ennyire meg, nem? - De van itt még valami... - jegyzem meg csendesen, de érezheti, hogy erről nem muszáj beszélnie, ha nem akar. Meg lehet, hogy tényleg ennyi az egész, csak érzékenyebb, mint az előbbi szavai alapján hittem volna. Akkor viszont főleg nem értem ennek az egésznek a lényegét, hogy miért s jó. De igaz az is, hogy a szüleim halála miatt én talán máshogyan gondolkodom, mint a korombeliek nagy része. - De ha nem akarsz róla beszélni, mindegy. Csak gondoltam, jól eshet kimondani, de nem rám tartozik. - zárom végül a témát, már, ha ő is így akarja. De ha akar, beszélhet róla, vagy bármiről, ami nyomja a szívét. Jó dolog ismeretleneknek beszélni ezekről, mert nem számít, mit gondolnak, úgyse látjuk őket többé - ha nem akarjuk, persze. - Ugyan, bírom a gyűrődést, idővel biztosan meg tudnám verni ezt is. - magabiztos vagyok, de azért biccentek - De ahogy gondolod, úgyse játszol más paklival, lehet, jót is tenne - felelem végül csak vidoran. - Nem tudom, nem, azt hiszem, nem, azt nem szereted... De majd előkeresem én is a lapjaimat, és megnézem, miből élünk. - felelem derűsen - Bár lehet, jobb lenne, ha együtt néznénk át őket, de akkor meg helyzeti előnyöd van... - ingatom a fejem. Na mindegy is, ezt majd átgondoljuk, hogy jobb. - Valamit... Persze. Gondoltál valami konkrétumra, vagy sima kolbászos-baconös rántotta is jó lenne, sajttal? - kérdezem merengve. Az mondjuk gyorsan megvan, meg meleg is. - Vagy süssek palacsintát? Abba is lehet fahéjat, vagy kakaót rakni, mondjuk... - és az is viszonylag gyors. De több ötlettel nem huzakodok elő, majd megmondja, mit szeretne, gondolom. Meg túl bonyolultat csak nem kérne, ha már valami gyorsat akarunk csinálni... Szóval kér, amit csak akar.
A kis vörös meglehetősen érdeklődőnek bizonyul, nem is gondoltam volna, hogy lány létére ilyen kezdeményező. Nem mintha baj lenne mindezzel, hiszen nem nézem én le a gyengébbik nemet, biztosan izgalmasabbak lennének a partik, ha lányok ellen vívnánk. Főleg, ha egy szépen dekoltált csiniről van szó, akkor nem is a parti lenne a lényeg. - Nem, nincsen. Olyat használok csak, amire az alap szabályok érvényesek, a három a plafon. De nem spoler, te dinka. Spoiler. Olyan lap, amely minden pakliban megállja a helyét, koncepciótól függetlenül. És bármikor felhúzod, valami komolyra biztosan jó lesz. Azt mondják, hogy legjobb védekezés a támadás. A csokibéka kártyáknál ez nincs így. Ott a legjobb védekezés a védekezés. Ezek... – Vezetem rá az ujjait az egyik lapra, amin pont az azonnal reakció látható. – Ellenvarázslatok. Arra szolgálnak, hogy az ellenfélnek valami ne sikerüljön. A negyvenöt lapból, merthogy annyi, és nem negyven, huszonegy legalább reakció. Hogy szépen tépje a haját, hogy semmi nem sikerül. Ez a kontroll. Nem az a kiépülős, ami neked tetszene, hogy megidézzük a varázslókat, vagy éppen a goblinokat, és kiterülünk az asztalra. Nem. Megakadályozunk mindent, leszedünk mindent, és egyetlen nagy lénnyel, mondjuk egy sárkánnyal nyerünk. És ha őt le akarják szedni, arra megint ott a sok ellenvarázslat. A játék célja, hogy semmi ne legyen az asztalon, csakis a mi egyetlen dögünk, az ellenfél pedig kétségbesetten küzdjön ellene. – Fúha, ilyen sokat még nem magyaráztam, lánynak meg pláne nem, de amennyire lelkesnek tűnik, annyira amatőrnek is. Talán pont ezt akarta, hogy egy kicsit felvillanyozódjak attól hogy a hobbimról beszélek. Figyelmes, igazán figyelmes, nem is gondoltam volna, hogy a nagy éhezésben, és önsajnálatban pont valakibe belebotlom, aki akár még jobbá is teheti a napomat. Fura. De jó értelemben. - Nem látom értelmét túl sok lapot megtartani, mert a lapoknak csökkenhet az értékük. Folyamatosan jelennek meg új kártyák a csokibékákban, és a régiek közül vagy értékálló valami, vagy pedig megy a kukába. A spoiler lapok viszont csak akkor kukázódnak, ha funkcióban kijön egy hasonló, de erősebb lap. Én meg mindig kontrollt használok, így más pakliban nem is próbálom ki őket. – Mosolyodom el itt ezen a ponton. Ez vagyok én, a makacs, végletességig konok srác, aki mindig ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Mint Andie esetében, eléggé nehezemre esett beismerni, hogy nem kaphatok meg mindig mindenkit. Nem mondom, hogy jó lecke volt, inkább keserűnek érzem. - Én... nem így értem, és sajnálom, ha úgy véled, hogy a bénákra gondolok itt. Szó sincsen róla. A váratlant most magamra értem. A legtöbb játékos bele sem gondol, hogy nem az fog történni, amit ők kigondoltak. Például lehoz valaki egy Merlint, és már el is kezdene vele mondjuk kastélyt építeni, mire én azt mondom, hogy áll: halvaszületett! A kis kalandozója játékba se kerül. Aztán megáll a tudomány, mert úgy hitték, hogy majd passziánsz lesz, amit megakasztok. – Ha eddig nem tudtam lerázni, és már ennyi energiát feccöltem a magyarázatba, akkor akár maradhat is, rászolgált arra, hogy ezt elmondjam, mert attól eltekintve, hogy félreért pár dolgot, érdekes, hogy mennyire érdeklődő. Végül úgy vélem, hogy elindulhatunk a konyhába, hiszen a sok beszédtől még éhesebb vagyok, ám furán nézne ki, ha csak úgy felpattannék ezek után, ezért is húzom fel. - Véletlen egybeesés. Szintén táncolok, bár már csak hobbi szinten. Kicsiként, még a kártya előtt szalontáncokra jártam. – Nem akarok lecsapni egy újabb labdát, végülis annyira jó nem voltam, hiszen abbahagytam. Nem, igazság szerint nagyon is jó voltam, csak éppen sosem volt állandó partnerem, mert mindig volt valami nyűg, amiért a partnerem abbahagyta, és egy idő után azok, akik velem kezdték, már versenyekre jártak, én meg még mindig alapoztam az aktuális jelölttel. Feladtam végül. – Csakis vacsora után, mert most már... tényleg éhenhalok. – Dobom fel a javaslatot. Nem csak Andie miatt van rossz kedvem, valahogy nem csak a családomnak nem számítok, rá kellett ébrednem, hogy ez a felszínes csajozós valami nem tesz teljessé. Minden momentum azt mutatja, hogy nem fókuszálok semmire sem, és akik pedig igen, azok nem magányosak, és sikeresesek. Mindegy, hogy miben, én meg csak kallódom. Kifelémenet sikeresen felkenem magamra egy nem várt megtorpanás után, lassan már mehetünk a gyengélkedőre, de talán még annyira nem vészes, de egy mosolyt azért kicsal belőlem, ahogyan a csípőjét szorongatja. Le is süti a szemét, amit nem hagyhatok, ezért finoman az álla alá nyúlok, hogy felemeljem. - Köszönöm. Rossz még, de úgysem tudod csak úgy elmulasztani, viszont... attól még jó, hogy pont ebben a pocsék időszakban nem vagyok egyedül. Kakaózni akartam, mert úgy véltem, bárkivel találkoznék, csak odaszólnék neki, de egyenlőre te egészen jól tűröd. – Elengedem, mert semmi szükség, hogy ettől még jobban zavarba jőjjön. De legalább egy pár pillanatra sikerült befognia a száját. Kedves, és érdeklődő, de egy idő után attól félek megfájdul tőle a fejem. Zavarba kell hozni, ez a kulcs. Bár nem is hittem volna, azt hinném, hogy ilyen hozzáállással ha felkenődik valakire, akkor máris lebombázza még öt kérdéssel, hogy vajon megfelelő volt az ütközési sebesség? És már kezdi is, ezen felsóhajtok, visszanyomom a kezébe a saját bögrémet, és mártírarccal huppanok le a konyhai székek egyikére. – Tudod mit Sarah.. rád bízom, csoki, fahéj, felőlem azt raksz bele, amit csak akarsz. – Rákönyökölök a pultra, és elrakom a paklit, akkor biztosan nem esik baja, mert amilyen óvatlanok vagyunk a lánnyal, a kilencvenötös kiadású transzformáció kakaóbaleset áldozataként végzi. Lustán felnézek, és vetek a sürgölődő lányra egy pillantást, és meglepve csusszantom fel a szemöldökömet. – Komolyan? Mi mondjuk nem is voltunk együtt, csak próbálkoztam, és fejjel a falnak. – Ki sem nézném a hollóhátasból, hogy már érdeklik a fiúk, bár ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Nem is olyan régen például egy tizenhárom évessel jött össze a dolog, hát vannak még érdekes lányok. Igaz, hogy csak némi smaci volt, azért nem vagyok egy vadember. Aha. Legalábbis azt hittem, hogy az a jó, ha egy csajszi kidobja amije van, de... én nem ejtem pofára őket, kettőn áll a vásár, szerintem én is azokkal kavartam, akiknek mindegy is volt már másnapra. De ez... Meglepő volt, nem is gondoltam volna, hogy nekem is megtetszet valaki, úgy igazán... És most úgy vagyok vele, hogy semmi kedvem... bulizgatni. – Persze máskor is volt, hogy hiába próbálkoztam, nem jöttem be egy lánynak, vagy igen, de nem volt jó vele, de sosem éreztem gombócot a torkomban, amikor a griffendéles lekoptatott. Az igazán... szarul esett. – Én nem mondom, hogy szerettem. Nem is ismertem, csak nézegettem őt. Tetszett, mást nem tudok erről mondani. – Sóhajtok végülis fel kissé, érdekes, hogy azon túl hogy jobb kedvre akar deríteni, még boncolgatja is a negatív dolgok forrását. – Nem. Felesleges. Majd kiagyalom, hogyan kéne, mert ezek nagyon drága lapok, nem sok esélyed lenne. Majd kölcsönkérek egy paklit azoktól, akiknek sok van. Kalandozósat akarsz, sok varázslóval? – Bólintok, amikor úgy tűnik, hogy végre helyben vagyunk, mert bármennyire is imádok a kártyákkal foglalkozni, most Andie, no meg a kaja kicsit jobban leköt. A kaja és a szex. Tipikus pasi vonal. Bár... A lánnyal aztán végképp nem gondoltam ilyesmire, inkább helyesbítek magamban, a kaja és a csajszi. – Nem tudom, valami egyszerű... de meleg. Összedobnál valamit? – Kérdezek rá, ahogyan oldalt pillantva felnézek a szemeibe, ezzel tudna most a legjobban kisegíteni. Valami húsféle nem ártana, bacon, vagy ilyesmi, de ha tippelnem kéne, úgyis valami zöldséggel rukkol elő. van.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tommy & Sarah 2015-03-18, 20:52
Tommy & Sarah
Én mindig, mindenkivel kedves és lelkes vagyok, nem annyira neki szól, bár azt is meg kell hagyni, hogy most épp mániás szakaszomban vagyok, és az a szörnyű igazság, ámbár ez még annyira bennem sem tudatosult, hogy ilyenkor mindig keresek valamit, amire ez a mánia irányulhat. Lehet, hogy most a kártyákat fogom megtalálni magamnak, és addig, ameddig, de a rajongásig fogok a srác nyakára járni kártya-ügyben. Majd kiderül. De mindegy is, addig is közvetlen vagyok, és kedve,s meg figyelmetlen és szeleburdi, meg... Na igen, szóval ilyenek, ennek jegyében szedem tehát össze a lapokat, amiket elejtett. Jó, miattam ejtette el, amúgy. No mindegy, de ha már így alakult, még végig is mustrálom a lapok egy részét, mielőtt visszaadnám tehát. El is mélyedek a kérdésben, olyannyira, hogy még mielőtt felpattannék, rázúdítom tehát kérdéseim egész hadát, mert kérdésekből nálam mindig akad talonban pár. Jópár. - Aha... Mármint egyáltalán nincs olyan lapod, amiből lehetne öt, vagy maximum három? - billentem félre a fejem, majd némileg eltűnődve folytatom, mert van ám tovább - ...Spoler-pakli? - mert ezt a részt se teljesen értem, pedig próbálkozom ám, de tényleg. De ez a szó megakasztott. Nem azért, nem vagyok retardált, szóval értem, mit jelent, de így egyben mégsem tiszta. - Minimum negyven lap, és maximum... - itt megakadok és elgondolkozom, majd kínos mosolyra húzom ajkaim, fogalmam sincs. A minimumban sem vagyok biztos, hogy negyven, de szerintem kerek, szóval nem negyvenöt. Gondolom én, aztán persze lehet, hogy pontosan emiatt se én hoztam a szabályokat - mert egyszerűen nem gondolok valamire, ami miatt fontos, hogy negyvenöt legyen. - De még így is lehet, hogy egyből kihúzol valamiből hármat. - jegyzem meg - Vagy, hogy egyáltalán nem látod a meccs alatt... - na, tessék, íme briliáns logikám. "Lehet, hogy". Persze, hogy lehet, de gondolom, nincs túl nagy esélye. Bár fogalmam sincs. De ahogyan megkorran a gyomra, elhallgatok, mert egy pillanata azért észreveszem magam, miszerint alighanem feltartom, mert mint mondta, a konyhába tart, egyébiránt. Talán erre fel érkeznek következő szavai is, érzékeltetve velem, hogy feltartom. De nem adom magam könnyen, felhúzom orrom, és csak azért is mondom a magamét. - De mnek adod el, ha még jól jöhet...? Vagy nem is használsz egy féle paklit többször? De másféle pakliba is jól jöhtne egyszer később, nem? Attól, hogy nem használod gyakran... - nem is értem, én nem adnám el őket, bár lehet, nem is tartanék mindenből hármat. Minek? - ...Tehát egyszerű dacból gyengének könyvelted el a kártyák egy egész sorát? - pislogok rá, mert a kártyák fele varázsló. Vagy nem tudom, gondolom, úgy a fele. Egyébként valahol igenis sértő, hogy lányosnak titulálja ezt az egészet, én igenis tudnám jól csinálni ezt a kártyázós dolgot. Ráadásul én már nagylány vagyok, egyébként is. - A váratlan lépés szerintem nem csak a rutinból fakadhat - jegyzem meg közben, mintegy mellékesen. Szerintem ez a hozzá nem értésből is fakadhat, szóval ha simán meglepőt akar látni, én lennék az ideális ellenfél. De lehet, az a kezdők szerencséje csak. - Nem, nem annyira zavaros, azt hiszem, tudom követni - tiltakozom, de aztán csak szusszantok, mert éreztem én, hogy le akar rázni, az előzőek után ez világos. Megütközve meredek a felém nyújtott kézre eztán, nem logikus ez a lépése, de arra jutok, szeretne ezzel is elnézést kérni, vagy csak ő maga is úgy érzi, én nem vagyok már olyan kislány, mint azok, akikre gondol. Én nem vagyok az a picsogó liba! Igaz, akik azok, se tartják annak magukat... De akárhogyan is van, úgy hiszem, nem akar megszabadulni tőlem mégse. Talán még örül is nekem, mert így legalább nem kell a saját rosszkedvével közösen időznie. - Nem tudom... Szeretek táncolni, például - felelem szórakozottan a kérdésére. Meg abban jó vagyok, abban talán mernék és tudnék is versenyezni. - Vagy valami ilyesmiben, de nem is gondolkodtam rajta eddig igazán. Lehet, hogy kártyázhatnék. - tűnődöm. Miért is ne? - És akkor taníthatnál is, meg minden... - mintha lenne olyan a viszonyunk persze. Épp csak most ismertük meg egymást, én már rásóznám magam ki tudja, mennyire tolerálná ezt. De mindegy is, úgyis hárít, ha nem bírná a kiképzést. De szerintem neki is jót tenne, ha máskor is ilyen búval bélelt. Eközben a konyhába lépdelünk, és már érkezik is felém a kérdés, ami elsőre igencsak meglep. Nem szokták tőlem kérdezgetni, ezt, így, de nem tűnik lehetetlennek, most miért ne gondolná komolyan...? Szokás is bele tenni, de lehet, az nem a kakaó, vagy... - Uhh - ismétlődik meg a korábbi jelenet, épp csak most nem táncolok, hanem módszeresen sétálok bele. De ezen részlettől eltekintve sok minden stimmel: most is fülig vörösödöm, és lesütöm a szemem, sőt, el is hallgatok egyből, bár ha mást nem, legalább az énekhangom se kellett hallgatnia az imént. - Bocsánat! - bököm ki egyből, de hogy mégis minek? Mire felpillantok rá, már nevet. Na tessék... - Leállítani, hm? Sikerült... - simogatom meg a csípőm, ahol összekoccantunk, mintha olyan nagyon fájna. Szó sincs róla, de leállított, tessék, hát megálltam, nem? Egy kis dramatizálás pedig belefér talán, de aztán abbahagyom a csípőm simogatását, még félreértené itt nekem. - De egyébként is te mondtad, hogy rossz kedved van, illetve én mondtam, de ugye az van, szóval gondoltam, jobban örülnél, ha én beszélek, de akkor ha te akarsz, akkor izé... Szóval mondjad csak, tudok egyébként hallgatni meg figyelni is - bizonygatom, miközben mellé billegek, hogy tanulmányozzam én is a chilis akciót. - Csokiba? - pislogok rá, s merengek el. - Igen, most, hogy mondod, az lehet. Nem, persze, hogy nem, szeretek új dolgokat kipróbálni... Vagy rakjunk bele csokit is? Egy-két kockányit beletördelve a tejbe tök jó amúgy, én szoktam bele rakni étcsokit is meg tejcsokit is... - nem, mintha kérdezte volna, hogy én hogy szoktam a forrócsokit csinálni. - ...és egy kis fahéjat, legalábbis általában azt, tök izgi amúgy, mert állítólag add... Izé, na, hogymondják. Addiktív, na, az, azt hiszem. - vagy nem ezt a szót kerestem? De, azt hiszem, ezt. Na mindegy, nem zavarom bele magam jobban a kérdésbe inkább. - Mármint a fahéj. De amúgy szerintem a csoki is, szóval nem véletlen, hogy mindenki szereti a csokit, ugye. A chilit bezzeg nem, például - fejtegetem a kérdést még egy kicsit, s csak akkor hallgatok el végre, mikor megkapom az adagom. Átvéve majdnem kiborítom azért, pedig készülök rá, hogy meleg, de sikerül megóvnom. Huhh. Az illata alapján nem lehet rossz, szerintem nem fogja kiégetni a torkom, meg a nyelvem, így óvatosan belekortyintok - nem olyan forró, mint a pohár. Nem rossz, szóval nem, hogy magamra, de még őrá se fogom ráborítani. Ellenben jól látja: itt hagyni sem fogom. - Akkor jó, mert kezdtem aggódni, de akkor nem zavar, hogy itt vagyok, tök jó - vigyorgok rá - Meg szerintem jobb kedved is van, vagy majd lesz, mert tök jó, ha ilyenkor tudsz valamit csinálni, ami leköt, vagy mesélni róla, hogy mi a baj, vagy egyszerre a kettő például - magyarázom, bár biztosan tudja, ezt mindenki tapasztalja ugyanis. És szerintem tényleg az egyik legjobb, ha lefoglalod magad valamivel, bár én olykor hetekig depresszióba süppedek inkább, és olyankor szinte nincs is semmi, ami abból ki tudna rángatni. De eztán elhallgatok, s figyelmesen végighallgatom a mondandóját. - Az... Tényleg nagyon rossz, engem is dobtak nemrég... - bár az nem volt túl mély kapcsolat, így utólag. De azért rossz volt, egy fél napot végig is bőgtem. Na jó többet, de csak arról tudnak többen... - Nem szoktál... Bírod a csini csajokat? Olyan, mintha inkább te ejtenéd őket pofára rendszeresen. - jegyzem meg lassan, óvatosan - ...Ha játékként űzöd, akkor időnként veszítesz is, mint a kártyában, nem? - vagy csak ennyire keresné az igazit? Sokat kipróbál, mindről azt sejtve, ő a valódi, és újra meg újra csalódna? - Vagy... Ennyiszer megbántottak? Az... Nagyon, nagyon szomorú lehet, csodállak, hogy kibírtad - pislogok rá kicsit bizonytalanul - Vagy a többivel sosem volt semmi? - ez eddig eszembe se jutott, hogy ez lehetett talán az első komolyabb, és... Pofára esett. - De szerintem az nem is égő. Szeretni valakit tök jó dolog... Akkor is, ha ő képtelen rá igazából. - mert azt sem szeretheti igazán, akivel együtt van, ha közben mást hiteget, nem? Vagy nem is tudom, hogy volt ez. - Ó, értem, akkor... Akkor gyűjtsek össze egy paklira valót? Van pár lapom valamerre, amúgy, biztos jó lehet időnként gyakorolni, nem? Gyorsan tanulok úgyis. - ajánlkozom, mert lehet, hogy ma könnyen megver, de holnap már nehezebben. Na jó, átvitt értelemben persze. - De jó, rendben, akkor értem, csinálok valami kaját - mosolygok rá kedvesen, és már mozdulok is, hogy átnézzem, miből élünk - Tehát szendvics nem... Mit szeretnél? - kérdem, mintha válogathatna, és egyelőre nem figyelmeztetem, hogy azért csak óvatosan a kívánságokkal, mert ha valami bonyolultat kér, nem vállalok rá garanciát, hogy abból bárki is fog aztán enni is. De lelkesen csinálnék neki valamit, ha szeretné. Nem, mintha tartozék neki ilyesmivel.
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki a túláradó lelkesedést, van egy olyan érzésem, hogy nem nekem szól, mindenkivel ilyen lelőhetetlen. Nem is ismerjük egymást, máris olyan elánnal veti magát rám, mármint képletesen, hogy fojtogatónak is érezhetném ezt így. Nem vágytam társaságra, csak a kakaóm kellett, most meg olyan, mintha megkaptam volna egy féltucat elsőst, akiktől csak úgy záporoznak rám a kérdések. Úgy kiverte a kezemből az értékes paklit, hogy elsőre még az is megfordult a fejemben, hogy ha megtört valamelyik lap sarka, kifizettetem vele. Jó, ez persze túlzás, a lányok nem értenek ehhez, nem tudhatta, hogy mifélék ezek, versenyeken is a nyolc év alatt összesen ha öt lányt tudtam összeszámolni, lehet, hogy sokat mondok. Pedig nagyon is van hozzá eszük, csak nem próbálják ki. Legtöbbjük csak az édesség mellett nézegeti, és ha arról van szó, adventi naptár szerűen mappákban csinál belőlük porfogót. Pedig ha tudnák, hogy az első kiadású szürkeállomány aktivizálása milyen sokat ér már, hiszen olyan erős lap, hogy soha többé nem adták ki. Így akinek van, az használhatja, utánnyomásra nem kerül. Amikor összeér a kezünk, nem is tudom, hogy miért húzom vissza a sajátomat, egykor nagy csajozós voltam, és sikerült jól pofára esnek a griffendélessel, valahogy nem sok kedvem van még egy érintéshez sem. Miután már az egész pakli a markomban, gyorsan végigfuttatom a lapokat, makulátlannak tűnnek, nem sérültek meg. Felsóhajtok, biztosan gyerekesnek tűnök. Porvédő fólia borítja őket, és a keveréstől sem gyűrödnek, de ennyi, ha baleset történik, akkor téphetem a hajamat. Még mindig ott térdelünk egymással szemben, mintha minimum meditálnánk, és a következő kérdésen meglepődöm, tényleg ennyire érdekli? Vagány lány, hogy ennyire belemegy a témába. Vagy csak túlontúl kedves? Nem tudom, nehéz lenne így vakon eldönteni. – A legtöbb lapból hármat érdemes, hogy lásd őket a parti alatt. Ami nagyon sok varázserődbe kerül, abból talán elég kettő is, nehogy az elején ott rohadjanak a kezedben értelmetlenül. Nagy ritkán van olyan lap, amelyből kivételesen öt is lehet a paklidból, de én nem használok olyanokat. Ebben a spoiler pakliban vagy kettő van valamiből, vagy három, és természetesen negyvenöt laposak... – Megkorran a gyomrom, a sok beszédtől mégiscsak ittragadtam, és meg is éheztem, de az, hogy ezek után még fel is tápászkodjak szendvicset csinálni... Még az sem biztos, hogy elég lenne, tartalmas vacsorára vágyom, de éhezés lesz a vége. - Nem sok. Az igazi gyűjtőknek több ezer is akár. Én mindig az aktuális versenyre készülve adom vagy veszem a lapokat, de amit gyakran használok, azokat megtartom. Igazából... nem szeretem a varázslós lapokat, a varázslatok a kedvenceim. Van, akinek bejönnek a varázslók, szerintem gyengék, és csak a kislányok gyűjtik őket... – Kissé cinikusan mondom ezt, na nem mintha nagyon oda akarnék vágni, talán ez az egyetlen dolog jelen pillanatban, amiben jónak érzem magam. Oké, lejárok edzeni, és akár úgy is gondolhatom, hogy van egy külsőm, ha a tükörbe nézek, de a lelkiek... érzelmi pöcegödör lettem, nagyon úgy tűnik. - Kell hozzá, csak csak a nálad jóval erősebb játékosok ellen. A hasonlóak ellen inkább a rutin dönt, hogy bármilyen helyzetben váratlant tudj lépni. És persze a másik meg se tudjon moccanni a döntéseidtől. Ez most biztos zavaros is, ugye? Szerintem hagyjuk is... – Már készülnék zsebre vágni a lapokat, ezt meg is teszem, és amikor elkapom az egyik fotel szélét, végül a kérdések jutalmául cserébe a kezemet nyújtom, és felsegítem. Igaz, hogy az előbb kissé furán jött ki a dolog, de nem lehetek ennyire magam alatt, ismerkedni azért csak szabad, főleg, ha beszéltet, pedig ki is mondta hogy látja rajtam a rosszkedvet. – Akkor... miben? – Majd megrázom a fejemet, nem, szó sincsen róla, hogy az iskolában ilyesmi előfordulna. Vannak persze, akikkel a versenyeken összefutok, de Roxmortsban, Londonban, de messzebb is szoktam utazni. Van, hogy az útiköltség se jön vissza, ha rossz paklit választok. Sarkon fordulok, és elindulok a konyha irányába, közben megérkezik a szokásos kérdés, de annyira váratlanul, hiszen próbáltam ironizálni, ő meg ezt is komolyan veszi, hogy elnevetve magam megtorpanok, és ha csak nincsen extrém reakcióideje, belémjön, amire már nehéz komolynak maradnom, valahogy csípőtájon koccantunk össze. - Azért mondtam, mert le akartalak állítani, de téged nem lehet. De ha chili, akkor chili. Jézusom... – Csóválom a fejemet, ez a lány tényleg kész. Mintha arra teremtették volna, hogy bármilyen helyzetet is talál, rázza fel, mint a vodkamartinit. – Jól van, úgy én sem, akkor csak éppenhogy. Különben is, csokiba szokták tenni, de téged ez se tör le. Csináljuk! – Bólintok, és elkezdem kevergetni először a forró tejbe szórt édes kakaóport, majd a manópolcon meglelem a piros port, és hintek bele, tényleg óvatosan. Fölé szagolok, pikánsnak tűnik, baleseteink ellenére most nem triplázunk még így is. Rezingnált képpel nyújtom át az övét, remélem nem önti a nyakába. Maradok a konyhában, úgy tűnik ő sem indul másfelé, úgyhogy elkönyvelhetem, hogy ez már így marad, nem rázom le. - Hát ez van... Miattad? Több kell annál, hogy elmenjen a kedvem, ne aggódjál már. – Kortyolok bele a kakaóba. Szerencsére nem forró, még bajszom sem lesz, ám a gyomromat alaposan előkészíti valami tartalmasabbra. Francba. – Áh, ez annál... bonyolultabb. Ritka nagy hülye vagyok, félreértettem egy csajt, aztán kiderült, hogy van is valakije. Nem szoktam pofára esni, bírom én a csini lányokat... de ez... égő volt nagyon. – Rázom meg a fejemet. A megaláztatásnak úgysincsenek alsó mélységei, szóval teljesen mindegy, hogy elmondom, vagy sem, úgyhogy ha már ennyit kérdez, kapjon érdemi választ is. – Ööö... ez nem így működik, akkor már értelmét veszti a pakli. Inkább ennék, de semmi kedvem a sajtos szendvicsekhez, manót meg ilyen későn már nem tapsolok ide. Kidühöngtem magam, és lemaradtam a vacsoráról. Pedig nem is most volt, hanem már hetekkel ezelőtt. Lassan lenyugszom, csak...
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tommy & Sarah 2015-03-15, 01:53
Tommy & Sarah
Na igen, engem nem olyan egyszerű ám lerázni, mint ahogyan azt sokan hiszik - vagy épp remélik -, igencsak meg kell sérteni ahhoz, hogy az ember megszabaduljon tőlem. Bár azt nem tudom, lesz-e ilyesmire szüksége, nem hiszem, hogy a mai összefutásunk után rendszeresen a nyakára járnék majd. Bár nálam sose tudni... Akárhogy is, mint a jól nevelt lányok, úgy térdelek le, és kezdem összeszedegetni a lapokat, mert úgy tanították, hogy ha szétrámolok, utána tegyek rendet. Meg, hogy ha kárt okozok, akkor próbáljam meg kártalanítani az illetőt, és a többi. Egyébiránt hiába voltam figyelmetlen, ami miatt szégyellnem kéne magam, a jókedvem töretlen, mondhatni, így bár csak néha, lopva pillantok fel rá, de viszonylag lelkesen szedegetem a lapokat tehát, s ha megvagyok, felpattanva már zúdítom is rá kérdéseim. S ahogyan a lapokért nyúl, majd elrántja a kezét, kissé meglepetten pislogok rá, én semmi rosszat se látok abban, ha hozzám ér, miközben elveszi a lapjait, szerintem büdös se vagyok, meg fertőző beteg se, semmi ilyesmi... Úgyhogy nem is értem ezt a reakciót, mert hát nem letaperolt, mert azon azt hiszem, felhúznám magam azért. Na mindegy is, nem kommentálom inkább a jelenetet. - Ugyan - rántom meg vállam, ahogy megköszöni. Nem váltottam meg a világot, szóval ne köszönje. Bár idő kérdése, és talán eljön majd az is, mert egyszer szeretnék valami maradandót alkotni. De azt hiszem, az még odébb van. - Három? Több nem is lehet egy fajtából, nem? - nem biztos, de így lenne logikus, másképp lenne több is, nem? - Vagy ez az ideális, és amúgy túl sok lenne? - van ám itt kérdés még kéremszépen! Szóval nehogy azt higgye, hogy ennyi volt, menten folytatom is - Hű, olyanjaim sose voltak, de annyira nem is szeretem a varázslapokat... - mert nincs rajtuk kép, azért. Vagy nem olyan. Meg mert nem sokan akartak velem játszani úgyse, akkor meg minek? Egyszerűen gyűjtögetni jobb azokat, amiken van kép is, az mutatós, nem? - És hány lapod van? - egyelőre nem konkretizálom a kérdést, hogy a pakliban, vagy összesen, bár azt hiszem, bármelyikre felel is, rá fogok kérdezni a másik számra is. - Meg izé... - kezdem az újabb kérdést. Le kéne szoknom erről az izézésről amúgy. - ...Szóval hogy na, hány lapod van? Mármint, mennyi varázslatos, meg mennyi varázslós? - huhh, csak sikerült ezt is megfogalmaznom, na remek. Az azonnali reakcióra nem kérdezek még rá, de elmerengek egy pillanatra: vajon van, amelyik késleltetett, vagy passzív, vagy...? Ha nem magyarázza magától, lehet, faggatom majd erről is, de mielőtt nekiállnék ezen töprengeni, a következő megjegyzésére egy pillanatra meglepetten pislogok rá, majd... Hát, igen. Belelkesedem egyből. - Húúú, tényleg? Tök jó, azt hittem, csak gyűjtöd, vagy néha kártyázgatsz... - újra rálesek a paklira, láthatóan menten érdekesebb lett, nem csak az, de persze ő maga is. Na de azért a pakli jobban foglalkoztat, de a következő kérdést is neki címezve teszem fel. - ...Néha én is szoktam, de nem vagyok olyan jó, azt hiszem, vagy csak nem vagyok szerencsés... Szerencse kell hozzá, nem? - meg taktika, meg jó lapok, meg mit tudom én még, majd mindjárt elmondja, gondolom. - Amúgy milyen versenyekre? Tök jó, egyszer én is akarok versenyezni, csak... Áh, nem ilyesmiben, azt hiszem, vagy nem is tudom. - táncolni szeretnék például. Esetleg énekelni, de ott félek, nem nyernék. Vagy valami varázslós dologban, ha már boszorkány vagyok! - Na de szóval, ilyen iskolai szinten, nem? Nem is tudtam, hogy szoktak tartani versenyeket itt... - mert ezek szerint szoktak. - Tök király, vajon csak kártyás versenyek vannak, amiről nem tudtam? Mert azt hiszem, sakkozni is szoktak például, de azt nem szeretem. - én pörgök, kapkodok, nem gondolkodom eleget. Állítólag. Meg nem is köt le annyira a sakk, és ráadásul elég durva sport. Na ezt még nem zúdítom rá, szerencséje van. Legalábbis ez ügyben, mert közben követem a konyhába, szóval nem szabadul meg tőlem, így talán a szerencséje sem teljesen százas. De ha mást nem, talán lefoglalom, mert rossz kedve van szerintem, talán a jókedvem ragadós lesz. - Hát... Mennyire tele? - pislogok rá a kérdése mentén. Ahogy beértünk a konyhába, egy rövid ideig egészen csendben voltam, míg megkerestük a kakaót, s szemléltem, ahogyan elkezdi csinálni azt. Ez a kis hatásszünet talán kellett is, mint egyfajta pihenő - Mert ha nagyon, akkor elég csípős lesz, és azt nem szeretem, úgyhogy a végén neked kéne meginnod. - de lehet, pont ezt akarja. Nem, nem hinném igazából, meg amúgy se hinném, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy ha túl csípős kakaót ad nekem, akkor odaadhassam neki, hogy ezt ugyan én meg nem iszom. De csak, hogy tudja, tőlem kitelne ez is. - De egy kicsit rakhatsz bele, persze. - szeretem a csípős dolgokat, amíg nem csíp nagyon. Márpedig a chili nagyon csíp, de mértékkel finom. Magamtól eszembe se jutott volna, hogy esetleg most tegyek a kakaómba. Akárhogy is, ha elkészült, s megkapom, akkor a poharamat szorongatva természetesen a nyomába szegődök - már, ha elindul valamerre -, mint valami hűséges pincsikutya. Nem hívott, de hát csak nem maradok a konyhában, ott szobrozni egész vacsoraidőig, nem? Persze ha marad, akkor egyelőre én is, mert társaságban azért már más a helyzet, így már maradnék akár a vacsiig is. - Aha, eléggé - bólogatok - De ugye nem miattam? - kérdem lassan, kicsit elkomolyodva. - Mert tényleg vigyázhattam volna jobban, meg minden... - kezdek mentegetőzni, bár azt hiszem, ezen a részen már talán túl vagyunk azért. - Vagy más miatt? Megbántottak? Vagy rossz jegyet kaptál? Vagy... - kezdek rá, de aztán elhallgatok, s lesütöm szemem. - Jajj, bocs, semmi közöm hozzá... - motyogom, ahogy végre rajtakapom magam, hogy mit csinálok. Na de ez nem jelenti azt, hogy békén hagyom. - Van kedved kártyázni velem? - kérdem, ahogy csillogó szemmel felpillantok rá. - Tök sok lap van nálad úgyis, megfelezhetnénk addig, biztosan elterelné a figyelmed. - vagy én tűnjek el végre, de ezt az opciót nem merem inkább felajánlani. Majd szól, ha már un, nem?
Tökéletesen nem az történik, amit vártam. Azt hittem, hogy a lány csak int, vagy bólint, elég kevesen tűrik a lekezelést, legtöbbször csak némán elküldenek a francba, hogy aztán soha többé ne lássanak, ő viszont azon túl, hogy kiveri kezeimből a kártyapaklit, már hajol is le, hogy segédkezzen az összeszedésében. Alaposan sikerült kirángatnom a dúdolgatásból, már amennyit hallottam abból a pár dallamból. Elnézést kér közösen béna belépőnk miatt, holott én is jobban figyelhettem volna. Mintha szánakozást vélek felfedezni az arcán. Na nem, ebből nem kérek. Mogorván szorítom össze az állkapcsomat, hogy ne küldjem el a fenébe, engem aztán nem kell így kezelni. Mégsem teszem, mert van a tekintetében egy olyan csillogás, amely talán mégsem lekezelés, inkább valami provokáció, hogy felrázzon. Miért tenne ilyet, amikor nem ismer? Fura... Kapok egy nevet is, és bár vehetném gúnynak is, hogy csak lányok isznak kakakót, ezen ellenben nem tudok búslakodni, nevetőráncaim amúgy is vidám természetre utalnak függetlenül a mostani önutálatomtól, megrándul az ajkam, mintha valami mosoly jelent volna meg rajta, amit tudatosan nyomok el, sajnos csak utána jut eszembe, hogy elforduljak, így még esetleg elkaphatta. Megindulnék a konyhába, amikor már felálltunk, hogy átvegyem tőle a fél paklit, óhatatlanul is összeérünk, amitől gyorsan visszakapom a kezemet, és a tarkómra simítom az ujjaimat, benne a lapokkal. - Öhm.. bocs... és kösz. – Mormolom, ahogyan még mindig a megtorpanás fázisában vagyok, lelkesen támad le a kérdéseivel, mindent összezavarva. A legtisztább az lett volna, ha egymagam nézhetem a kandallót, magamhoz ölelve a párnámat, hogy férfiatlanul kuporodjak össze. Így még magányosnak sem érezhetem magam. Még ez sem sikerül. - Az enyémek, jah. A fontosabbak közül van, amiből három kell a pakliba. Az Azt mondtam nem például ultraritka, ahogyan a Déja vu is. – Ha jobban megnézi, nem csak varázslók képei, hanem különleges varázslatok is vannak benne, elég nagy százalékban olyanok, amelynek a szélére azt van írva: azonnali reakció. Most álljak le magyarázni? Már csak a kakaómra vágyom, nem kaphatom meg végre? – Nem a képek miatt gyűjtöm őket, versenyekre járok. – Szorítom be a levegőt, nem hittem volna, hogy létezik lány, aki kártyákról érdeklődik nálam. Kissé fossa a szót, de legalább valóban arról van szó, hogy mintha kitalálná, hogy nagyon a béka segge alatt van az életkedvem. Beharapom az ajkam, már megint újabb, és újabb kérdések. Felsóhajtok, és elindulok a konyhába, ha már megkaptam a zöld utat, miszerint fogok találni. Miközben elkezdem készíteni, tudom, hogy majd ő is kér, kevergetés közben szólok ki a vállam felett, megragadva a tekintetét. - Ugye nem baj, ha a tiédet telerakom csilivel? - A kakaópor megvan, magam elé húzva konstatálom, hogy cukrozott. Helyes, ez kell ide. A hűtőből előkerül a tej is, amit két bögrében mikróban melegítek meg, hogy aztán kevergetni kezdjem a hozzá utólag szórt finom port. Gyorsan elkészülök, és nem tudom visszafojtani a sóhajomat, bármennyire is szeretném. Felpillantok rá, amennyiben eddig követett, az éppen ideillő poénon nem tudok nem mosolyogni. - Kissé az, ennyire látszik? – Kérdezek vissza, nagyon úgy tűnik, hogy nem fogom tudni lerázni, de hátha ki tudok térni a kérdései elől, aztán majd ha a kandalló előtt bámulom a tüzet, talán gépeiesen tudok válaszolni rájuk, hogy aha, ühüm.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Tommy & Sarah 2015-03-11, 19:51
Tommy & Sarah
Végre ennyi volt mára a tanulásból. Szóval boldogság van, meg a tanulás utáni pár perces filozófiai elmélkedés. Tényleg csak pár perces, nem kell megijedni. Amikor az ember híres és népszerű akar lenni, akkor általában arra gondol, hogy valami egyedi, különleges teljesítményt akar elérni, olyasmit, ami nyomán felnéznek rá az emberek. Én különleges vagyok, a hajszínem miatt észrevesznek az emberek, és a jellemem is egyedi, de úgy igazán nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy valaki legyek. Ez azt jelenti, hogy nincs igazán különleges hangom, sajnos van ez így: de legalább nem vagyok hamis. Ettől még igazán technikám sincs, és olyan átlagos a hangszínem is. Mondjuk még mindig jobb, mintha csirkehangom lenne, vagy fiúsan mély, meg ilyenek. - Honey-honey... - dúdolgatom félhangosan, amikor is hirtelen beletáncikálom a srácba. Apropó tánc, abban amúgy jó vagyok. De ez a tény nem javít a helyzeten, mert mire tudatosul bennem, hogy mi történt, és elhallgatok, majd szabadkozom, már csak a földre hulló lapokat látom magam előtt. Ezt jól megcsináltam. Elvörösödve kérek elnézést, és szó nélkül guggolok le, majd térdelek le inkább, mert az kényelmesebb, és kezdem gyűjtögetni a lapokat. Közben persze lerakom az eddig kezemben szorongatott könyvet: észre se vettem, hogy elfehéredtek rajta az ujjaim, úgy szorongattam az ütközés után. - Szokott lenni - felelem közben, ahogy a kakaóról érdeklődik. Fogalmam sincs. - Lehet, hogy megyek én is, és hozok a csajoknak. Én is szeretem a kakaót amúgy, bár ki nem, ugye. - közlöm, nem, mintha invitált volna, de ez az egyik specialitásom úgyis. Azaz rásózni magam másokra, többnyire kéretlenül. Közben ő is lehajol végül, hogy elkezdje összeszedegetni a lapokat. Ha végzünk, felállok, majd ismét lehajolok, és felveszem a könyveim is. - Sarah! - mutatkozom be. Amúgy nem vagyok hülye, szóval érzem, hogy rossz kedve van. Mindegy is, még egy ok, hogy vele menjek. Vagy jobb kedve lesz, vagy végre rájön, hogy miért is van rossz kedve... Eközben feltűnik, hogy nem adtam vissza a kártyáit, csak összeszedtem egy - szerintem - paklira valót. Ahogy ránézek, kikerekednek szemeim. - Hűűűű, wáó, ez mind a tiéd? És vannak köztük ugyanolyanok amúgy? Tök klassz, hogy megvan Herpo the Foul? És... - kicsit igazítok a lapokon, hogy többet is lássak, a könyveket pedig a hónom alá kapom - Cliodna meg Dumledore-t én is sokszor megtaláltam már, de... Chauncey Oldridge? Elég ronda, nem? - elmélkedem, majd ahogy felpillantok rá, egyből ráébredek, hogy hol a hiba, és ismét elvörösödöm. Mostanában túl gyakran vörösödöm el, lehet, ez már valami keringési zavar. - Szóval izé... Bocsi, tessék... Tök jó gyűjtemény - nyújtom felé vissza egy kínos mosollyal a lapokat. Nem mondta, hogy nézegethetem, vagy, hogy egyáltalán csinálhatok velük bármit is. Ha elvette őket, egy fél pillanatig még hallgatok, mielőtt folytatnám mondandóm, mert van, azért. - Rossz kedvű vagy, Tökmindegy. - jegyzem meg. Ő mondta, hogy így hívjam, inkább viccelődni akarok ezzel, remélem, érti a poént. De lehet, nekem kéne inkább eltűnnöm, de gyorsan.
Hát ez nem a legszebb napom. Ha kedvelném a Beatles-t, akkor úgy is mondhatnám, hogy ez most Egy nehéz nap éjszakája lesz. Pedig tényleg... Kissé magam alá kerültem, mert annyira sikeres hódítás után engem is eltalált valami. Nézegettem a leányzót, akivel kifejezetten macsó stílusban próbálkoztam, és csak annak vettem kislányos zavarát, hogy tapasztalatlan. És nem. Nagyon is van valaki az életében, akivel nagyjából már együtt is vannak, úgyhogy ilyen az, amikor valakire felfigyelek, aki foglalt. Nem mondom, hogy átverve érzem magam, hiszen rá sem kérdeztem, csak nyomultam, ő meg szeliden próbált lekoptati. Ennek már második hete. Na nem mintha szerelmi bánatom lenne, pusztán a sértett önérzet. A családommal alig tartom a kapcsolatot, és ezek a felszínes, futó játékok pusztán arra jók, hogy ellegyek, de így valentin nap után határozottan olyan kedvem van, ha még egy szerelmes párt meglátok, rögtön felrúgom őket. Féltékenység? Magány? Nem tudnám megmondani. Nem hittem volna, hogy az az érzés semmivé lehet, hogy mennyire tudom élvezni az életet, élni a világomat. Mivel eddig úgy igazi komoly kapcsolatom nem volt, bele sem gondoltam, ha végül felmerül valaki, mennyire tudok csalódni már attól is, hogy végül kudarcba fullad a dolog. Hirtelen úgy éreztem, hogy felesleges vagyok, terhes társaság. Ma nincsen kedvem sem bulizni, sem semmit csinálni, csak a csokibéka kártyákat pörgetem az ujaim között, afféle pótcselekvésként. Némán járom a folyosókat, és azon tűnödöm, hogy miért nem kellettem eddig senkinek. Mások is különlegesek, varázslók, mégis vannak szerető szülei, vagy legalább barátaik. Na elég az önsajnálatból. Ma este ugyan már nem, de a holnapi délután azzal kezdem, hogy lemegyek egyet bulizni, bűbájos mosolyomra buknak a csajok, bár kérdés, hogy egy kis ismerkedős szex mennyire oldja fel megsebzett lelkemet. Észre sem veszem, hogy egész nap nem is ettem, a mardosó éhség immár nem hagy nyugodni, folyamatosan korog a gyomrom. Lefekvés előtt talán még nem ártana valamit bekapnom. A klubhelységből ha jól tudom, nyílik valami kiskonyha, össze kéne dobnom valami szendvicset. Remélem nincsen most bent semmi idegesítő egyén, nem vagyok ráhangolódva az ilyesmre. Belépek végül, így ejtsünk pár szót a külsőmről. Egy könyökig felhúzott királykék pulcsit viselek, fekete farmerrel, és fehér tornacipővel. Kellemesen férfias illat leng körül, a hajam összeborzoltan lakkos, adok a külsőmre. Talán ha másfél napos borostám lehet, ami minimálisan javít amúgy nagyon kisfiús ábrázatomon, de hát valakinek ez jön be. Ekkor történik meg az esemény. Úgy bikából ütközik belém a háztárs leányzó, aki mintha ismerős lenne, mégis eddig elkerültük egymást. A kezemben tartott kártyapakli önálló életre kelve záporzik ki a kezeimből, hogy a földön kössön ki. Nem számítottam most itt senkire, biztosan elgondolkoztam. Nem tudom, hirtelen, hogy ki is ő, viszont velem még beszélgetőpartnerként sem járna jól, mert még félő, hogy megbántom valami otromba, szeszélyből odavetett mondattal, ami nem neki, hanem a jelenlegi hangulatomnak szól. - Semmi baj. A konyhába megyek. Nem tudod, hogy van még kakaópor? – Kérdezem egy zavart intéssel, ahogyan tétován ellépek mellette. Más esetben nagyon is imádnék flörtölni, de most örülök, ha legalább tükörbe merek nézni, annyira úgy érzem, hogy szarba sem vesz a világ. Nem kell mára még egy kudarc. Majd álomba sírom magam, és ezúttal nem viccelek, egész nap volt egy ilyen érzésem. Csak még nem adtam meg neki magam. Na de tuti nem a lány előtt fogom. Egyenlőre lehajolok a kártyákért, hogy egyesével vadásszam össze őket. - Tommy, vagy ahogy akarod. Tökmindegy. Nem zavarlak. – Fel sem nézek, vélhetően úgyis siet tovább, ha ennyire lendületben van.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Tommy & Sarah 2015-03-03, 00:11
Tommy & Sarah
- Akkor majd este! - búcsúztam a többiektől jó két órával ez előtt. Csütörtök van, és akkor lett vége az utolsó óránknak. Holnap péntek, és az már szerencsére nem olyan nehéz nap, ami azt illeti. Na pontosan ezért néz hülyének mindenki, de nem baj. Természetesen holnapra már megvan minden, nem szoktam az utolsó pillanatra hagyni a dolgokat, hogy aztán kapkodhassak össze-vissza. Nem, ma azért jöttem a könyvtárba, hogy hétfőre készüljek, holnap pedig keddre fogok, mert mind a két nap elég húzós lesz. Na de ez az, amit a többiek nem értenek: nekem a teljes hétvégém szabad és gondtalan lesz! Na persze lehet, hogy ők is ellébecolják majd a hétvégét, épp csak ők utána kezdhetnek kapkodni, vagy szívhatják majd a fogukat órán, míg én teljes nyugalommal szórakozhatom át a hétvégét, amivel csak épp akarom. Na jó, igazából legendás lények gondozása ügyben lehet, hogy megpróbálok még a hétvégén valamit alkotni, mert idén még van ilyen tantárgyam, ugyebár. Jövőre tuti, hogy leadom! Egy macskával, vagy kutyával tök jól elboldogulok, de az ilyen varázslényekkel valahogy nem találom meg a közös hangot. Nem értem, pedig van több is, ami valami istentelenül cuki, és én nagyon imádnám őket, de azt hiszem, valamit mégis rosszul csinálok. És ha már belelendülök, szerintem repülnöm is kéne, mert az sem megy úgy, mint kellene. Astrid olyan jó, benne van a csapatban is, meg minden, én meg addig jutottam, hogy ha nincs nagy szél, és senki se próbál kilendíteni a koncentrációmból, akkor lassú, nyugodt tempóban problémamentesen ott maradok. Nagy dicsőség, mit ne mondjak... Na jó, azt hiszem, mást viszont már nem sűrítenék bele a programomba hétvégén, mert túlságosan is strébernek tűnnék. Lehet, hogy szombat este bulizhatnánk a csajokkal, táncolni, ugrálni akarok... Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal baktatok a könyvtár irányából a Hollóhát torony felé, hogy lepakoljam a cuccaim, és kigondoljam, mit csináljak a fennmaradó időben, mert a vacsoráig még van idő azért. Először is át fogok öltözni, azt hiszem, mert még mindig az iskolai egyenruha van rajtam. Akárhogy is, jó kedvem van, mert mára végeztem mindennel, és egyébként is jó napom van, így magamban dúdolgatok, egy régebbi slágert, az Abba-tól a ’Honey, honey’-t. Jól van na, én szeretem ezt a számot, kicsit bele is feledkezem, ahogyan felérek a toronyba, így félig lehunyt szemmel vonulok, hiszen betéve tudom az útvonalat, magamban dúdolgatok, mozgásom is kissé peckessé válik, ahogy kicsit meg-megmoccanok a ritmusra, de nem kezdek felhőtlen táncikálásba, azért még tudom, hogy hol vagyok. Meg a stócnyi könyv is emlékeztet, aminek egy része a jobb vállamon lévő táskában van, kettő pedig a kezemben, egy pergamen tekerccsel együtt. Na de akárhogy is, ennyit még megengedhetek magamnak, úgyse lát senki - aki fent van, az mind a szobájában, a többiek meg valamerre kóricálnak, nem? Nem? Na már mindegy. Ellenben nem meglepő, ha így végül, még mindig dúdolgatva, fel sem pillantva egyenesen belerohanok - beletáncikálok - valakibe... Egy számomra ismeretlen srácba, ráadásul. Mármint láttam már korábban sokszor, de nem beszéltünk még. Talán túl nagy hozzám képest, és azért. - Uhh! - nyögök fel, majd felpillantok rá. Állítom, fél perce még nem volt itt! - Jesszus! Bocsi!
