2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Fogalmam sincs, hogy mi jár a fejében. Én csupán abból indulok ki, hogy kedvelni valakit nagyon is szubjektív fogalom. Számomra az első perctől az utolsóig intellektuális társaság volt, beleszámolva, hogy mennyire keserű tud lenni, de annyira hús-vér lány szemben azokkal, akik csak kelletik, illegetik magukat. Mindenesetre nem én tudok lenni az, aki megmenti, neki is akarnia kell a változást. Engem senki nem húzott ki a gödörből, mindössze rájöttem, hogy rossz úton járok. Talán ha ő is lát jó példákat, akkor tovább tud lépni, bármi is bántaná. Hiszen rá van írva arra a szépen ívelt arcára, hogy tökéletesen magára van hagyatva. Én hiába is próbálkozom azzal, hogy egyszer talán folytatnánk, mintha meg se hallaná. Beharapom az ajkamat, ahogyan elfordul, s hasonlóan teszek, én is a másik irányba nézek. Nem szoktam hozzá, hogy mások lelkét ápoljam, éppen hogy az ellenkezőjében műveltem ki magam oly ügyesre, hogy tönkretegyek lányokat, csak mert velem Cyra olyan volt. Örülhetek, ha a semlegesbe visszahozom magamat. Miután próbálkozom fizetni, és még ezt is lenullázza, nehéz megszólalni. Már éppen keresném a szavakat a nagy kézrázogatás közepette, amikor mégiscsak meglep, egy puszival. Végigsimítok a kézfején, ahogyan ráfog a csuklómra, s bólintok a puszit követően. – Akkor megismétlem. Örülök, hogy megismertelek, és.. minden erőltetési szándék nélkül, kiváncsi lennék rád. A munkáidra. A gondolataidra. Keresni foglak. – Mondom ki most már csakazért is én, mert ha abban maradunk, hogy majd keressük egymást, akkor talán mindketten leszünk annyira bátortalanul passzívak, hogy reménykedünk abban, hogy majd a másik megteszi. Nem, ezúttal határozott vagyok, és tudom, hogy ez a jó út. Elengedem a kezét, mielőtt kihúzná, és mielőtt továbbhajtanék, megvárom, hogy biztonsággal beérjen a lépcső irányába. Hogy aztán a visszapillantóban észrevéve a saját arcomat, ami fülig érő mosolyt mutat. Nahát..!
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Hát, abban nagyon téved, hogy olyan sokan kedvelnének engem, de én ezzel nagyon szépen meg vagyok békélve. Jobb egyedül, jobb úgy, hogy már nincs senki akit elveszíthetnék, hiszen már... elvesztettem mindenkit, akit szerettem. És nem kell ez a fájdalom újra, egyáltalán nem. Csak egy szemöldökvonás jelzi a meglepettségemet, amikor elkezd arról beszélni, hogy ez az egész csak üzlet volt, meg nem akar eroltetni semmit. Látszik rajtam, hogy kicsit elvesztettem a fonalat, én komolyan és oszintén azt hittem, hogy az o számára volt mindez meló, és nem akarná tartani velem más okból a kapcsolatot, ezért mondtam azt, hogy biztos a ruha miatt akar találkozni. De nagyon úgy fest, hogy tévedtem. Eléggé kínossá kezd válni a szitu, mert fogalmam sincs, hogy mit válaszolhatnék erre, magyarázkodjak, hogy nem úgy értettem, áruljam el neki, hogy ezerszer jobb volt ez az este, mintha a szobámban bámultam volna a plafont vagy... - Köszönöm a ruhát, bár nem hiszem, hogy ebben az életben lesz még alkalmam felvenni. - válaszolom, és egy kis szemvillanásnyi fájdalommal fordulok az ablak felé. Úgy tűnik, hogy ő tényleg találkozni akart velem még, alku és okok nélkül, nem azért, mert kellett neki a segítségem, de ismételten egy könnyed mondattal el is ijesztettem magamtól. És az a legrosszabb, hogy ezúttal nem is szándékosan, csak a korábbi negatív tapasztalataim miatt gondoltam azt, hogy semmi más oka nincs találkozni, minthogy vissza adjam a ruháját. Ó, bakker, itt az élő példa, hogy a szobám plafonját bámulni sokkal egyszerűbb, még ha depresszív is. Gyorsan odaérünk, túl gyorsan, így nem tudok rájönni, hogy mik lennének a megfelelő szavak, amikkel elmondhatnám, hogy nem akartam lekoptatni. Csak annyi tellik tőlem, hogy amikor a kocsi sportos bőgése elhal és lelassítunk, aztán felé fordulok és meglátom, hogy nyújtaná a pénzt, azonnal nemet intek a kezemmel. Már korábban eldöntöttem, és egy csoró embernek is lehetnek szilárd elvei, kizárt, hogy lehúzzam ezt a srácot, még akkor se, ha neki meg se kottyanna a pénzkiesés. - Nem kell több pénz, Tommy. - elhallgatok, bár a hangom ebben az egy mondatban magabiztos volt, de most megint megakadok. Kiszámíthatatlan gondolatok futnak végig az agyamon, aztán felgyorsulnak kicsit az események. A pénzt visszautasítottam, de a kezemet nem húzom vissza, mogfogom finoman a csuklóját és odahajolva gyorsan - még ha ez a korunkat tekintve gyerekesnek is tűnhet - egy puszit adok az arcára, aztán minden testi kontaktus megszűnik, és már ki is ugrok a kocsiból, csak annyi időre visszafordulva, hogy egy kétségbeesett tekintettel visszapillantsak és megszólaljak. - És te is tudod, hogy én hol lakom. - mondom gyorsan, és nem tudom leplezni a szememben a fájdalmat, hogy már megint ellöktem magamtól valakit és nem várhatom el tőle, hogy viszonzás nélkül váljon a megmentőmmé. Mert ezt üzeni a kétségbeesett tekintetem. Ne add fel a reményt, ne adj fel engem, ments meg. Becsukom a kocsi ajtaját, és gyors léptekkel indulok as lakás felé, hogy a szűk lépcsőn feljutva az egyszobás tetőtéri lakásba elmeneküljek minden és mindenki elől. Mert még nem állok készen arra, hogy tényleg segítséget kérjek. Csak arra, hogy újra visszasüppedjek a magányomba és a kilátástalan mindennapokba. És az, hogy elvárjam, hogy valaki törni fogja magát, hogy változtasson az életemen önzőség és hülyeség. Mert nekem kéne változnom... csak nem tudok.
Elindulunk hát kifelé, elköszönni most én sem akarok senkitől. A befektetők többségét nem is ismerem, Anil tartja velük a kapcsolatot, én igazából a pénzt, és az észt adom a vállalkozásunkhoz. A személyes kapcsolattartás nem az én feladatom, pedig amúgy jobb lenne, már mások is mondták, hogy az indiai fószernek amolyan tenyérbemászó a mosolya, hogy legszívesebben felképelné az ember. Valamiért most mindkettőnk hangulata elromlott, pedig én tudtam, hogy ma este szembe kell néznem az öreggel, megkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk. Megan felvetése viszont elindított bennem valamit, valamit, aminek azzal van összefüggése, hogy milyen ember is vagyok valójában. Ám ezzel együtt magából is egy komoly részt felvillant, amit egyébként ügyesen titkolni igyekszik a külvilág elől. Azt, hogy talán jó ember, csak fél, hogy ismét bántani fogják. Hiszen én aztán tudom, hogy milyen az, amikor valakit porig aláznak. Velem is megtörtént, én is megtettem másokkal. Bólintok, ahogyan megtudom a címet, ismerem a helyet, és már be is pattanunk a kocsiba, hogy az említett cél felé kanyarodjunk. - Igen? Pedig én azt hittem.. – Nem fejezem be a mondatot, ennek a lánynak még bókolni sem nagyon lehet. Úgy vélem, hogy a külseje, és az értelmessége alapján sokan kedvelik, engem ugyanis nem riasztott el a savanyú stílusa, képes voltam meglátni benne az intellektuális partnert, de úgy fest, ezt ő még magában sem látja. Magányosnak tűnik, mert mindenkit el akar taszítani. Ez tényleg szomorú. Marad tehát számára a munka, és a művészkedés? Ennyire nincsenek barátai? Szinte ég bennem a vágy, hogy tegyek valamit érte, de ahogyan az elején bevállaltam, hogy másvalaki vágjon pofon, tőle nem kérném csak azért, mert megpróbálnám megmenteni a lelkét, de ő ebből egyáltalán nem kér. Ezek után már meg sem lepődök a válaszán. – A ruha természetesen ajándék volt. Leszámítva a pocsék tárgyalási technikámat, jól éreztem magamat, de belátom, neked ez üzlet volt. Nem akarok semmit sem erőltetni. Aranyos lány vagy, jót beszélgettünk, de akkor hagyjuk ennyiben. Ha mégis folytatnád, hollóhátas vagyok. – Ez azért elég komoly támpont, a klubhelységembe küldhet levelet, vagy ilyesmi. Hamar oda is érünk a bolthoz, bár a kocsival meggyűlik a bajom, nem vagyok az ilyen sportos fazonhoz szokva, nem kell gázt adnom, csak levenni a lábam a kuplungról, de mégis nyomom ösztönből, ezért úgy bőg a motor, mintha hajtanám, pedig nem is. Megállok az épület előtt, és előveszi a tárcámat. Nem néztem meg előzőleg, hogy mennyi volt benne, így csak kiveszem az eredeti különbözetet papírpénzben, és átnyújtom. – Köszönök mindent.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Az ég világon semmilyen képet nem rombolt le magáról, se ő, se a két távozó beszélgetőpartnerünk, ugyanis nem vagyok az az ítélkezős fajta, aki rásüti az emberre a hibáit anélkül, hogy tudna bármit is róla. Persze, ha egy idegenről van szó, akkor nagyon ügyesen koptatom le valami megalapozatlan sértéssel, de ez a tüskés páncélom trükkje, nincsen benne semmiféle igazi meggyőződés vagy rosszakarás. Ha valakire tényleg felfigyelek, és nem csak le akarom koptatni, akkor nem tudja csak úgy "elrontani". Akármennyire nem vagyok az a simulékony ember, vagy a legjobb emberismerő, egyértelmű, hogy Tommy kedvének annyi, és ahogy eltolja magát az asztaltól és felállunk, mindketten, ugyanis utánozom a mozdulatait, megyek, ahova mondja, ha felállunk hát felállunk. Érzem a hangjában a lezárást és ahogy elindulunk a kocsi felé próbálom helyretenni a dolgokat, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban. Csalódottságot? Hogy lehetett volna hosszabb is az este? Ah, tudja a halál mit akarok. - Calamus boltja fölött van az albérletem. - válaszolom, és meg se fordul a fejemben, hogy Aniltól el kéne köszönni, vagy akárki mástól, ennyire nem vagyok udvariasnak nevelve. Vagy úgy egyáltalán, nevelve. Az előbbi kézfogás a párossal is egy évre kivett az elméleti udvariassági tartályamból. Ahogy megállunk a járgány mellett egészen megtorpanok és hosszan végignézek rajta. A szépet még is csak értékelni kell, sokat dolgozok fémekkel és a forma, a motor, ami ebben dübörög, az egész mechanizmus... Mugli származású vagyok, annyira tudom hogy működik egy autó, mint egy normális fiatal lány. Jó, oké, ez azt jelenti, hogy semennyire, de attól még tudom értékelni. - Ha neked program a begubózódás és órákig bámulás a plafonra, ja, nagyon elfoglalt lány vagyok. - válaszolom, csak úgy félvállról, nem is gondolva át, hogy az előbb mondtam el, hogy hol lakom, és utána mondtam el, hogy milyen szánalmas is vagyok, egy napi ismerettség után. Még ha ez az egy este mozgalmas este is volt. Kicsit megforgatom a szemem, még mindig a saját bámulatos esti programomra gondolva, ami valószínűleg nemsokára lecsap rám, hiszen az estének vége és éppen hazavinni szándékozik. - Így is a fél életemet Roxmortsban töltöttem, nem fog sok minden változni azzal, hogy ide költöztem. - reflektálok arra a részre, hogy én éppen hátrahagynék mindent. Hát, az iskola nyűgjét, a tanulást, a geci mardekárosokat és néhány még szemetebb tanárt igen. De nem szakítom meg a kapcsolatot Lénával, sem Cody-val, ha kellek nekik, megtalálnak. Elsőre nem is esik le, hogy megkérdezte látni fog-e még, csak beszállok a kocsiba, elhelyezkedek a kényelmes ülésben, és amikor becsukja nekem az ajtót és kerülve a sofőr üléshez ér, csak akkor fordulok felé, kicsit furcsálló fejjel. - Te látni akarsz engem még? Minek? - bukik ki a kérdés, mert igen, én vagyok az a lány, akit ha késsel fenyegetnek se fogja kimondani, hogy elképzelhető, talán, esetlegesen van valami kedvelni való a személyiségében. Ki se mondanám ezt soha magamról, nem hogy el is higyjem a szavakat. Ezek után minek akarna találkozni velem? Lesz még ilyen megnyitó, vagy mi? - Ja! Hogy visszaadjam a ruhát?
Tudom én, hogy most alaposan leromboltam Meganban a rólam alkotott képet, de nem azért vagyunk itt, hogy jól meglegyünk együtt. Őt társaságnak hoztam, de attól még az üzleti dolgaimat el kell intézni. Az ex-iskolatárs egyébként nagyszerűen szuperálva próbál villámhárítani az egymásnak feszülő felek között. Jelenleg nem engedhetek az eredeti elképzelésemből, pedig Megan ötlete egészen jónak tűnik, de ennyi idő alatt nem lehet döntést hozni. Először hazamegyek majd, és átgondolom. Anil tekintetében felesleges külön kikérni a véleményét, ő igencsak hatalomvágyó, az ő ötlete volt, hogy kebelezzük be a családi vállalkozást, hiszen így tudunk extra profitot termelni. Az öregúr viszont úgy érzi, az ő hátán kapaszkodunk fel, a fiatal lányka pedig pláne. Kelletlenül tolom el magamat az asztaltól, mert a másik két fél felemelkedik, és távozik is, még megrázzák Megan kezét, benne értelmesebb partnert találtak, mint bennem. Legalább a hangulat nem volt maradéktalanul pocsék. - Semmi gond. Köszönöm az ötleteidet. Meg úgy az egész estét. Kedves tőled, hogy eljöttél, hogy beugrottál így hirtelen. Hova vigyelek? – Kérdezem még zárásként, hiszen meg kell beszélni az anyagiakat. Így hirtelen nem is tudom, hogy mennyit adtam előlegként. Lehet, hogy egy cseppel többet a kelleténél, de hát istenem, nálam ez már régen nem tétel. A páros sarkon fordulva távozott, mi pedig arra, amerről jöttünk. Aniltól külön nem köszönök el, és véleményem szerint Megannak sem fontos. Viszont nálam van már a kulcs, méghozzá az ezüstmetál Lexusé, amire Anil oly annyira vigyáz. Ezt muszáj kipróbálnom. De vajon a Roxfort felé vigyem a leányzót? – Gondolom lett volna ma estére egyéb programod is, én meg jól elraboltalak. Feltételezem nem akarsz ebből rendszert csinálni. Látlak még? Van kedved még egyszer összefutni, vagy hátrahagysz mindent, és költözés? – Kérdezem érdeklődve, s kiérve a hátsó utcára, megkeresem az említett márkás autót. Ott nyitom az ajtót, de nem segítem be, ha csak nem tántorodik meg.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Hát, valószínűleg abból, hogy milyen szerencsétlenül kecmeregtem ki 1-2 órája a kocsiból, mikor ajtót nyitott és ki akart segíteni, aztán mennyire megdöbbentett, hogy hozni akar nekem enni-inni, most meg a szék kihúzásán pislogok... Igen, már összerakhatta, hogy ezekhez egyáltalán nem vagyok szokva. És még hölgynek se neveztek túl gyakran. Ha már valamilyen megnevezésnél tartunk, a köcsögebb mardekárosok között inkább a "leszboszi" volt a becenevem, mert fiús bakancsos cuccokat kedveltem és sose láttak pasival flörtölni vagy úgy egyáltalán érdeklődni pasi iránt. Jaj, de jó is volt az a Roxfort, minden kis boszorkány második otthona... Uhh, Tommy tárgyilagossága teljesen felborzolja a hangulatukat, a csinos csajszi átmegy területét védelmező vadmacskába és az öreg szemében is látszik kihúnyni a barátságos fény a srác felé. De az én válaszom teli találat volt, rám még mindig kedvesen tekint. Igaz ezzel egy cseppet se vagyunk előrébb, mert nekem nincs szükségem arra, hogy kedveljenek, viszont a vállalkozásuknak szüksége van az aláírásra, ami ezek szerint még nem született meg. És nehéz szülés lesz. Nem akarok bunkó lenni, legalább úgy gondoljanak vissza ránk, hogy van valami pozitív benyomásuk, hátha csak igazat adnak a szavaimnak, hogy lehetőségük van egy új kezdetre... Nagyon röviden fogadom el a kézfogást, de nem hagyom szó nélkül, ahogy elköszönnek. - Én azt hiszem téved, Mr Thompson, Thomas éppen büszkévé teheti az apját, hogy küzd az álmaiért és közben esélyt ad Önöknek is a talpra állhassanak a saját álmaik érdekében. Gondolkozzanak el. - biccentek, aztán ahogy eltávolodnak a sráchoz fordulok, lassan megingatva a fejem. - Segáz. Tényleg szar ügy, de csak sikerül valahogy megoldanotok. - vonom meg a vállam, és kicsit kifújom a levegőt. Azért nem volt valami kellemes a beszélgetés vége. Iszok néhány kortyot, átgondolni mit mondhatnék, de nem tudom, hogy milyen szavakkal kéne támogatnom a döntéseiket. Ha egyáltalán nekik van igazuk, és nem tényleg kiforgatják a boltjukból Thompsonékat. Inkább hallgatok, csak hagyom, hogy leüljenek az érzések, de ha elkezd itt szomorú kiskutya szemeket mereszteni mert bűnösnek érzi magát a dologban, fogalmam sincs mit kezdek vele.
Nem értem túlzottan Megan pislogását, ám igyekszem rajta nem fennakadni, magamban viszont megjegyzem, hogy nem túl udvarias társaságban élhetett eddig, ha ez ilyen különlegesség. Ez csupán apró gesztus, amivel egy hölgyet megtisztelünk. A kezdeti morcosságát leszámítva egy nagyon is kedves, okos lányt ismertem meg a személyében, aki kiváncsi, és nem csupán a pénz miatt kérdez vissza, hiszen engem nem kell lenyűgöznie, vagy elcsábítania. Nem társaságra vágytam, csupán kísérőre, tehát mindennemű beszélgetés, ami kettőnk között hangzik el, semmiképpen nem írható annak a számlájára, hogy kötelezőből van itt. Nehéz őt kiismerni, de mintha olyan szinten alulmotivált lenne, hogy a pénzem sem fogja kimozdítani az apátiából. Mindenhez van valami keresetlen véleménye, és csupán azért vállalta, hogy eljön velem, hogy legalább történjen valami. Ezt az űrt én is éreztem, méghozzá nem is keveset. Miután sikerült megbántanom, tönkretennem egy lány lelkivilágát, akit Cyra miatti bosszúból egész egyszerűen a gyengébb nem számlájára írtam. Ez a kiüresedés vezetett oda, hogy egy idő után megkeresedett a számban az édes bosszú, és nem maradt semmi más, csupán az önutálat. Nehéz visszatalálni önmagamhoz, hiszen ha tükörbe nézek, akkor még mindig valami mocskot látok, amivé nem kellett volna vállnom, de talán még van remény, ha másokkal empatikusabb, megértőbb vagyok. Most nem egymással beszélgetünk, hanem a társasággal, akikkel ma este tényleg kötelező volt összefutnom, hiszen velük kell a legkomolyabb üzletet összehozni. Bólogatok Megan szavaira, én magam is próbálom megerősíteni, hogy csak mert most valami gazdát cserél, nem én vagyok a gonosz. – Ahogyan én is. Elhiszem, hogy egy élet munkáját nem könnyű más kezében látni, de nekünk is a terjeszkedés a cél. Az üzlettársam úgy tudom, hogy igen kedvező konstrukciót ajánlott fel. – A tárgyilagosságban hiszek, nem kéne belekeverni az érzelmeket, és látom is az öregúr arcán, hogy egy pillanatra ellágyul Megan szavaira, a lánya viszont enyhén undorodva néz rám, egy hideg üzletembert lát bennem. – Azt ugyan leshetitek. Az az én örökségem. – Javaslom, hogy próbáljunk meg inkább enni. – Vetem fel a javaslatot, de Mr. Tompson és a lánya Megannak nyújtanak csak kezet. – Nem fiatalúr, ezúttal nem. Örülök, hogy megismertük kedvesem, vigyázzon ezzal a fiúval, most éppen szégyent hoz az apjára. – Próbálom tartani a szemkontaktust az öreggel, de itt kelletlenül lehajtom a fejemet, ők pedig távoznak. – Azt hiszem mára végeztünk.. Sajnálom, hogy hallanod kellett. Nem lehet mindig olyan helyzetet kialakítani, hogy mindenki győzzön. Legalábbis nekem még nem sikerült.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Bólintok a terveire, mindig mindenkinek van valami terve, csak én élek így a semmiben lebegve. És valószínuleg neki nem is kell soha a vésztervhez folyamodnia. Köbenézek a kellemesen zsúfolt társaságban, és úgy tunik, hogy a különleges ételek ellenére elég jó a hangulat. - Szerintem minden rendben lesz. - állapítom meg, aztán csatlakozunk az apa-lánya pároshoz. Szépen átvonulunk az étkezőbe, hogy ne álldogálva együk a fűszeres indiai kaját. Úgy tűnik, hogy ez a beszélgetés hosszúra fog nyúlni, hiszen Tommy mutatja az utat és szeretné, hogy négyesben töltsük az időt. Nem furcsállom, hiszen a lány energikus teremtés, biztos jó a társaságában lenni. Igyekszem nem meglepődni, amikor Tommy kihúzza nekem a széket, és nem úgy kinézni mint egy szerencsétlen, aki azt tippelgeti, hogy mikor ülhet le, vagy ha megpróbál leülni, akkor eltűnik-e a fenekem alól a szék. Egy pillanat megállás után csak sikerül leülnöm, és egy zavart mosollyal köszönöm meg a srácnak. Kicsit lesokkol, amikor hallom az öregúr szavait a történetükről. Felérne egy hátbaszúrással, ha a fejemre kiülne a rosszalló döbbenet, szóval felveszem a póker arcot és csak érdeklődve hallgatom végig. Nem akarom bírálni Tommy és Anil döntését, hogy régi családok boltját vásárolják fel, ezt biztos, hogy nem fogom megtenni, szóval más utat választok. Megvárom amíg lerendezik a párbeszédet maguk között és csak figyelem az eseményeket, de amikor a partnerem rám pillant, szinte segítséget kérve arra, hogy beleszóljak, azt hiszem eljött az ideje, hogy megszólaljak. Valahol belül pedig örülök, hogy nem kezdtem Tommy-nak hívni, mert úgy tűnik, hogy nem szokták becézni itt. - Sajnálom, hogy pénzügyi nehézségeik vannak, igazán. - kezdem, hogy szépen arra vonjam a figyelmet, hogy ez egy kiút a helyzetükből. - És nem gondolkoztak azon, hogy egy másik, kisebb helyen folytassák a cukrászdát, szerényebb körülmények között újra kezdve? Természetesen hatalmas munka lehet benne, de egy esély. - vetem fel. Azért, mert elvesztik azt a helyet, nem kell se a nevüket, se a cégérüket kukába dobniuk. Vicces éppen az én számból ilyeneket hallani, mert én pont olyan vagyok, mint aki ahogy elveszíti a látható esélyeket, már mély depresszióba is esik. De erről nekik nem kell tudniuk. Senkinek nem kell tudnia. Én csak támogatom Tommy-t, mert ezért fizetnek. És mert talán meg is érdemli. Nem biztos, hogy ennyivel lenyugtattam az érzelmes örököslányt, de egy próbát megért. Az étlapot a kezembe véve most már kiül az arcomra a tanácstalanság, ha olasz, francia, egyéb elegáns kaják közül kell választanom, meg vagyok lőve. Inkább lerakom a lapot és nem kérek semmit, úgy is ettem néhány szendvicset a fodrásznál.
- Igen, ha nem jön be a vállalkozás, akkor is szeretném, hogy maradjon valami menekülőút. A Roxfort az otthonom, mindig vissza tudok majd menni. Azért mégiscsak reménykedek, bízom benne, hogy be tudok vele futni. Már évek óta kísérletezek rajta. – Vonom meg a vállamat, tudom, hogy ő megérti, hiszen elsődlegesen Megan sem a varázstudományából akar megélni, hanem már el is hagyta az iskolát. Nekem túlságosan sok az ismerősöm, hogy végleg megtegyem, amolyan második otthonként tekintek rá. Most azonban vége szakad a privát beszélgetésnek, mert Mr. Thompsont nem szabad lerázni, komoly üzletfél lehet. Odasietünk, és nem problémázom azon, hogy fogalmam sincsen Megan családnevéről, úgy mutatom be, mintha erre nem is lenne szükség, hiszen oly nyilvánvaló, hogy jóban vagyunk. Az öregúr tényleg barátságos, s Megan bizony ügyesen kiszúrja, hogy Adalaide milyen vidám. Magabiztosan mozog az apja oldalán, mint akinek már nyilvánvaló, hogy át fogja venni a családi vállalkozást. Ezúttal éppen ő válaszol. - Hogyne, köszönjük! Igazán jó szervezés Tom, noha tudom, hogy nem sok közöd van hozzá. – Szabadkozó mosollyal bólogatok, teljesen jól látja, én a pénzt, s az üzleti döntéseket hozom, a gyakorlatiasabb ebben a témában tényleg Anil. Az öregúr nézelődik, a teremből egy étkező is nyílik, ott már tényleg le lehet ülni, és elkölteni a vacsorát, ezek szerint az indiai-mexikói csupán előétel volt. – Talán inkább érdemesebb volna ott helyet foglalni, kulturáltabbnak tűnik, mint idekönyökölni a kitett tányérok fölé. – Vetem fel az ötletet, mire a másik páros is bólint, és négyesben megindulunk oda, hogy én magam kihúzzam Megannak az egyik széket, és leüljünk egy asztalhoz. Figyelek az elrendezésre, szembe ülök az öreggel, s a két oldalom a két lány. – Ugyan kedves, nem tesz semmit. Nekünk is egy családi vállalkozásunk van, egy cukrászda. Szerettük volna megtartani, hogy Adalaide átvegye, de Mr. Jeffers és az üzlettársa terjeszkednek, és fel akarnak vásárolni. Nem mondom, szép összeg van felajánlva, de így a cégér a kukába menne. A nevünk a semmibe vész így. – Megnézem az étlapot, és legnagyobb örömömre megtalálom a francia szekciót. Ezaz! Odaintem a pincért, aki kiszolgál majd minket, de közben türelmesen várom a többiek döntését is. – Mr. Thompson, nem tisztem pálcát törni a döntései felett, de be kell látnia, ez befektetés az Önök részéről, véglegesen kikerülnek a pénzügyi gödörből. – Adalaide itt picit haragosan vonja fel a szemöldökét, még hasonlít is itt egy picit Meganra. – Könnyű azt mondani, nem a te céged szedik darabokra Thomas. – Itt oldalt pillantok a társaságomra, hátha valahogyan tudja oldani a feszültséget, addig én rábökök a csigára, amit a pincér nyugtáz is.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Tényleg nem egyszerű megérteni engem, de talán nem is lehetetlen. Igen, nagyon szúrós vagyok, egy pillanat is elég, hogy elhúzzam a szám és faképnél hagyjak valakit, vagy éppen odaszóljak azzal a nyugalommal, hogy már rohadtul nincsen mit veszítenem. De nem szoktam az embereket lenézni. Ha valakivel problémám akad, ezernyi dolog lehet, de ez biztosan nem. Nem akarom mások boldogságát elvenni, a kedvüket letörni, a magányos, nyomasztó hangulatomat rájuk ragasztani. Néha sikerül, de nem szándékkal, és nem véletlenül szoktam egyedül elvonulni. - Tanár szakon tanulsz, hogy később majd a tanár szakon taníts. - rakom össze, kicsit összeráncolva a szemöldökömet, azért még elképzelhetőnek tartva, hogy félreértettem. "Aki nem tudja, tanítja" alapon ez már egy "Aki nem tudja, hogy nem tudja, tanítja" szituáció, vagy valami ilyesmi lenne. Ahogy lendületesen a homlokára csap az olyan érzelmi reakció, hogy kicsit megbillentem a fejemet, és ha el nem is mosolyodok az arcom izmai kicsit ellazulnak és valahogy egy nagyon-nagyon halvány elégedettség kúszuk a vonásaimba. Nem mintha olyan nagy dolgot mondtam volna, de a homlokra csapás és a bosszankodás picit szórakoztat, hiszen az étel olyan apróság, hogy biztosan nem komolyan foglalkoztatja. Bár ki tudja, lehet hogy ilyen alaposan kell megszervezni egy estélyt. A kezemben csendesen cserélődnek a poharak és az első lendületes megivása után a másodikat már beszélgetés közben lassan kortyolgatom, és mire Tommy elvisz bemutatkozni már a harmadik pohár van a kezemben, bár még nem ittam belőle. Olyan szivélyesen néz rám az említett Mr. Thompson, hogy amikor a srác bemutat neki egy apró mosollyal nyújtom ki a kezemet, hiszen tudom, hogy ez következik, a "normális embereknek" ez az alapvető formula. Csak egy gyors kézfogás, éppen amilyen hosszúnak illik lennie, és már is nem látványosan, de visszahúzom a kezemet. - Nagyon örvendek, remélem élvezik az estét. - válaszolok a köszöntésre, míg Adalaide-re is rámosolygok. A pillanat töredéke alatt végigmérem a csinos és vidám lányt és valami belémhasít. Lehet féltékenységnek hívni, de a derű ami belőle sugárzik nekem olyan idegen és földöntúli, hogy azonnal az szalad végig a fejemen, hogy mennyivel jobban járna vele bárki. Mint például jelen esetben Tommy. Ahogy a srác felkuncog egy kicsit nyelek, mert ezek szerint a válaszadás sora rajtam van, másrészről meg lehet a saját partija kajáját nem kéne kiröhögnie. Csak egy kicsit felvonom a szemöldököm oldalra pillantva rá, majd visszanéze az öregúrra. - Sosem késő elkezdeni új ízeket próbálgatni, a világ színes. - bököm csak ki, de hallatszik a hangomon, hogy csak valami kifogást akarok találni, vagy inkább mentséget. Nyílik a szám, de egy pillanat múlva be is csukódik, mert szeretnék valamit mondani a fiatal lánynak, lényegében ráterelni a beszélgetést, de fogalmam sincs, hogy Tommy-t hogyan kéne szólítanom, hivatalosabban vagy a becenevén? Márpedig mindkettőjüket be akarom vonni a beszélgetésbe. Végül újra nyílik a szám, de most hang is jön ki rajta. - Ez a kedves fiatalember itt mellettem elfelejtett tájékoztatni, hogy mit kell tudni önökről, szóval nekem kell megkérdeznem, mivel foglalkozik Ön és persze te, Adalaide? - pillantok a végén a lány felé, megint nagyon halványan, csak udvariasságból elmosolyodva. De igyekszem, na.
Elmosolyodom, hogy a mindig oly keserű lányka érdeklődve kérdez vissza, és nem néz le. Valahogy azt nézné ki belőle az ember, hogy már mindenben, és mindenkiben csalódott, így ha felvállalja előtte valaki, hogy nem tökéletes, akkor talán lenézné az illetőt. Látszik, hogy nem ismerjük még egymást túl régen, és mivel előtte nem kell megfelelnem, őszintén bevallhatom, hogy nem tartozom a roxfort éltanulói közé, ez nem függ össze a hollóhátas mivoltommal. – Pont azt, aminek én is készülök. A tanárszakot fogom majd vinni. A te ötleteid is mindenképpen jók, a mugliismeret még tetszene is, bőven megvagyok varázslás nélkül, de ha befutok a vállalkozással, akkor az sem biztos, hogy végül tanár leszek. Majd eldől. – Itt mondjuk sok függ az üzlettársamtól is, mert ha ő egyedül is tudja vinni a vállalkozást, akkor én magam csupán döntéshozó leszek, nem kell szó szerint részt vennem a mindennapi munkában, és maradhatok a Roxfortban, amit már egészen megszoktam. - Te jó ég..! – Csapok a homlokomra, majd megrázom a fejemet, bosszankodok azon, hogy ez nem jutott eszembe. – Tényleg! Erre nem gondoltam. Bár feltételezve, hogy Anil mennyire magára szokott gondolni, logikus, hogy azt rendel, amit ismer, és szeret. - Na nem mintha nem a vendégeinkre kellett volna gondolnia maga helyett, de hát mindegy, ezt tudtuk, ő ilyen. Igazából nem barátok vagyunk, hanem a jogi tudása miatt alkalmaztam, és csináltam belőle azt, aki. – Oh, a sofőrszolgálat manapság alap, hogy ha inni megy az ember, de aztán mégsem szándékoztam ma sokat inni, ezért akarnám elvinni Anil autóját, túl sokkal tartozik az a fazon, így muszáj kipróbálnom a verdát. – Tényleg érdekes, hogy megy az adok-kapok, hiszen Megan is egészen belejött a csacsogásba, ahhoz képest, hogy eredetileg majdnem mindenre tőmondatokban válaszolt. A pezsgő teszi? Vagy csak végre neki se kell megfelelnie senkinek? - Mr. Thompson. Adalaide? Hadd mutassam be a partneremet, Megant. – Családnevet nem mondok hozzá, hiszen azt én sem tudok, de hát biztos, hogy ez most szükséges. Az öregúr barátságosan mosolyogva rázza meg a leányzó kezét, majd a másik lány következik, ő sem kevésbé nyitott. – Üdvözlöm kedvesem. Ő itt a lányom. Megkóstolták már a.. menüt? – Kérdezi az öregúr, mire belőlem enyhén szólva is kuncogás tör ki, inkább nem mondok semmit, de hátha Megan átveszi a szót.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Valamilyen megnyugtató érzéssel tölt el, hogy a srác is bevallja, hogy nem a varázslás bajnoka. Nem túl gyakori, hogy a büszke Roxforti diákok bevallják, hogy annyira nem is fontos nekik a pálcával kalimpálás. Pedig tuti nem hugrás volt, még ha idősebb nálam akkor is ismerném látásból szerintem. Vagy nem. Amennyire figyelem a környezetemet. - De ha tanár szakon vagy mit fogsz tanítani varázslás nélkül? Valami számmisztika vagy asztronómia vagy jósmágia vagy ilyen alibi tantárgyat? - kérdezek vissza, aztán hozzáteszem. - Vagy mugliismeret. Az még nekem is megy, azt még én is taníthatnám. Persze, eszemben sincsen elmenni tanárnak, ezt csak azért mondtam, mert ez volt az én mentőtantárgyam. Ebből legalább jó voltam akkor is, ha rohadtul nem figyeltem, mert hát, a véremben van a dolog. Ezaz, kiváló mágiatudományom a mugliismeret...! Hűha. Az Anil ügyre csak megvonom a vállam, nem taposott a lelkembe a bunkóságával, és Tommy-nak főleg nem kell szabadkoznia helyette, szóval igazán nem kell erről beszélnünk. Fura egy alak és nem szimpi, de ennyi. - Gondolom csak azért választotta ezt, mert ezt szereti, indiai. - mondom, minden rasszizmus nélkül, csak olyan egyszerűen. - De amúgy tényleg nem rossz, én szeretem. És a kocsi tényleg ász, én is elfogadnék egy ilyet, persze sofőröstül. Nem is tudom honnan akasztottál sofőrt, nem is tudtam, hogy a varázsvilágban is használnak autókat. - vallom be, kicsit elgondolkozva, bár az is igaz, hogy olyan voltam, mint egy bebábozódott hernyó, aligha vehettem észre a fejlődő varázsvilágot magam körül. Észre se veszem, hogy mennyire megeredt a nyelvem, csak az a pillanat zökkent ki, amikor leeszi magát én pedig a mellkasára, egészen pontosan a foltra teszem a szalvétát. Illetve az ezutáni pillanat, amikor a srác ráteszi a kezemre a kezét. Rövid időn belül ez a harmadik, hogy hozzámér, és ismét végigfut rajtam a bizsergés, de nem rántom el a kezem ezúttal sem, csak lassan leengedem, a mellkasán végigcsúsztatva, aztán persze csak leesik magam mellett. Egy kis zavarral követem végig a kezemet a tekintetemmel, aztán csak arra kapom fel a fejem, hogy Tommy valami befektetőkről beszél. - Ahha, persze. - mondom, de azt se tudom, hogy mi volt a kérdés, csak benyomásom van arról, hogy beszélni akar velük. Néhány pislogással visszarántom magam a valóságba és ha Tommy megindul, bár nem belékarolva, de közel húzódva hozzá követem. Nincsen más feladatom, mint mellette lenni, és ez nem lehet olyan nagy feladat. Ő pedig szépen meggazdagszik még jobban a társaságomban.
- Ez érdekes. Én is pocsék vagyok a varázslatokból, ezért is gondoltam a tanári pályára, akkor nem kell kimennem terepre. Így.. meg tudlak érteni. A Roxfortban nem mindenki tud kiteljesedni. – Vallom be kissé szemlesütve, nekem csak alibi szakom van, nem véletlenül csináltam ezt a vállalkozást, ami talán nem túl férfias, de legalább kreatív, egyedi ötleten alapul. Bár az én kezem alatt nem születnek remekművek, mint a barna lányka ujjai nyomán, de.. mégiscsak valami, ami majd az én nevemhez fűződik. Sajnálatos, hogy ennek ellenére Megan nagyon rosszul áll anyagilag, legalábbis ez a sejthető. Nálam már azért másról van szó, de sosem fogok olyan elismerést kapni, mint mondjuk egy sztár auror.. - Igen, egész jól felismerted. Néha mintha.. tárgyként kezelné a lányokat. Én sem vagyok egy szent, de ő sosem számol a következményekkel.. – Csóválom a fejemet Megannal egyetértve, és enyhén szégyelem is magamat Anil viselkedése miatt, de másért nem vállalhatom a felelősséget. A társam ugyanolyan pasi, aki leszólíthatta volna Megant, mint bárki más, én csak annyit tehettem, hogy próbáltam tompítani a gyenyóságát, afféle villámhárítóként működve köztük, hiszen mindketten erős egyéniségek, én pedig csak a múltam árnyékában gyötrődő srác vagyok, aki már próbál előretekinteni. Egyenlőre kevés eséllyel. - Igen? Pedig jól néz ki, és lett volna pénz valami komolyabbra is. Nem értem akkor a választást. Én a francia konyhát kedvelem a legjobban, de azt hiszem Anil ezt meg se hallotta. De ha felbosszant, akkor elviszem a kocsiját, mert a sofőrt már elengedtem mára, de Londonban szálltam meg, és ne lepődj meg, a hoppanálás se megy túl jól. Viszont az a sportkocsi, elég menő. – Valószinű, hogy a túl sok rizsának köszönhető, hogy nem tudok figyelni, vagy csak tényleg szokatlan, hogy ilyen ételt eszek, mert a következő pillanatban forróság terül szét a mellkasomon, nem is tudom, hogy a számat törölgessem, vagy mit is tegyek hirtelen. Gyorsan lenyelem az utolsó falatot, majd Megan ujjaira helyezem a sajátomat. – Köszi, aranyos vagy.. – Majd én megcsinálom, igaza van, előtúrom a pálcámat, és végül átöltözés helyett marad egy sima suvickus. És lám, az ing jobb, mint új korában. Messziről viszont egy öregúr, meg egy fiatal lány kettőse tűnik fel, előbbi int, hogy menjünk oda. – Az egyik komoly intézményi befektető, muszáj beszélnem velük. Nem gond? – Természetesen úgy gondolom, hogy jőjjön ő is, nem koptatom le. Bár kérdés, hogy mennyire unna egy rapidtárgyalást.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Érzem, hogy emögött az arc mögött is érdekes történet lapul, még se mondok semmit, csak megvonom a vállamat. - Nem mondanám, hogy olyan sokoldalú vagyok. A mágiatudományom szívás. Amúgy kezdtem valamit az életemmel, a Calamusban dolgozom. - mondom ezt, bár minden lelkesség nélkül, csak egy icipici önérzetességgel, ami még mindig nagyon ellentétben áll a csóróságommal. Még is ki lenne arra büszke, hogy annál a mufurc pasinál melózik a minimálbérért és a fölötte lévő kis lyukban él. Bár, legalább van hol laknom és nem kell senkin se osztoznom rajta. Nem mintha egyáltalán két ágy vagy kanapé beférne abba az egy szobás lakásba. Kicsit hümmentek a válaszára és elűzöm a borongós gondolatokat, hogy életképtelennek gondolt és ezért nem sürgetett. A fejemben olyan "most az egyszer megúsztad" dolog szalad végig, mintha a legjobb választ adta volna ahhoz, hogy ne indítson el semmi rossz érzést. És egész este ezt érzem. Mintha mindig éppen úgy reagálna, ahogyan kell. Valami elképesztő simulékonysága lehet ennek a srácnak, hogy még mindig nem akarom elzavarni azzal, hogy idegesít. Mert nem. De miért? A kézfogós incidenst csak egy halvány zavar követi az arcomon és bizsergés a gyomromban, de lenyelem és néma egyetértéssel nem hozom szóba. - Az az alak úgy vizslatott, hogy szerintem annak is örült volna, ha akármilyen csajt rá tud venni, hogy elkisérje. - bököm vissza, mivel most már odébb vagyunk talán egy kicsit szúrkálhatom a társát nyilvánosság nélkül. Hát na, nem volt szimpi a csávó, és ennek semmi köze a külsejéhez, hogy melyikük a jobbképű, de se a benyalós számítás, se a tetőtől talpig méregetés nem jön be. Szóval nálam semmiképpen nem kezdett túl jól, bár mivel vágja, hogy Tommy haverja intézett volna neki csajt és végül is úgy esett, hogy én lettem a kísérő, nem is akart bevágódni. - Szarul hangzik, de ahonnan jövök, ott ez az alja kaja. Persze, vannak jobb éttermek ahol ilyet adnak biztos, meg valószínűleg ez se éppen onnan van, de nálunk az indiai a sarki kajálda. Sok az indiai. - mondom, miközben csak rezignált nyugalommal nézem végig, ahogy gyönyörű lassított felvételben csorog ki a forró töltelék az ingjére. Persze nem volt ez olyan lassú jelenet, nem tudtam volna figyelmeztetni, csak annak tűnt ahogy ráfókuszálva végignéztem. - Nem igazán lehet szebben enni, csak hajolj előre és a tányérra esik. Na jó, takarlak amíg eltünteted. - mondom, miközben nem tudommilyen agyam hátuljából jövő reflexszel egy szalvétát veszek fel és nyomom rá a mellkasára. Nem kezdem el törölgetni, se kimosni, mint egy igazi anyáskodó barátnő, de rányomom, hogy felszívja, hiszen a töltelék pillanatok alatt kihül. - Lebegtesd meg a fadarabod egy csiribúval és tüntesd el, varázsló vagy, vagy mi. - teszem hozzá, miközben valóban úgy állok, hogy ne nagyon látszódjon mivel szerencsétlenkedünk, csak mintha szimplán beszélgetnénk valamiről közel állva. Úgy mondom amúgy, mintha én nem is lennék "közéjükvaló", dehát ez alatt a hét év alatt mindig is így éreztem. Mindenki máshogy éli meg a Roxfortba kerülést, nekem szarul sikerült.
Az idegen árnyék eltűnik, és csupán egy szőkés hajkorona emléke marad meg bennem, de nem tudom azonosítani, hogy találkoztunk már. Megszoktam már, hogy bizonyos lányok tekintete megakad rajtam, valahogy anyáskodni tudnak felettem, ha látják a sikeres, de valamilyen szinten félszeg stílusomat. Az utóbbi időben, amióta már nem arra használom a férfiúi egómat, hogy tönkretegyek másokat, kezdek visszatalálni önmagamhoz, aki igenis tiszteli a másik nemet, és nem foghatok mindent Cyra egykori árulására. Összenézünk Megannal, ő is a tekintemet fürkészi, mintha valami kiváncsiság is éledne a csinos pillantásban. Nem magyarázkodom, ő se szokta megtenni, különben sem azért vagyunk itt, hogy a nyűgünket osszuk meg a másikkal, ezt lehet egyfajta tapintatnak is felfogni mindkettőnk részéről. - Akkor az, hogy sokoldalú vagy, ebben az esetben most a bőség zavarát is jelenti, hogy még nem találtad ki, hogy mit is kezdj magaddal? – Kérdezem érdeklődő hunyorgással, s ajkaim szegletében megjelenik az a pajkos mosoly, amitől az anyám mindig el tud alélni. Valahol tényleg ez vagyok én, amikor kötöttségektől, és nyomástól függetlenül kedves vagyok. Híjján az álnok, bosszúálló stílusnak, amit az utóbbi években oly lelkesen gyakoroltam, kitanítva megannyi lányt, hogy utánam ők is a sötét oldalt kövessék. Ördögi kör volt ez, de már ideje volt kiszállnom. Az utam véget ért, ideje új életet kezdeni. - Ugyan, nem akartalak siettetni. Örültem, hogy volt kedved eljönni, akkor pedig kár kapkodni. – Nem hazudtam, direkt akartam én magam is kissé csúszni, nem vagyok a reflektorfénybe való. Anil az, aki a gringottsban akart dolgozni, neki van jogi vénája, hogy mindent elrendezzen, én csupán a felelős döntéseket hozom. Külsőre még ha én is vagyok a csinosabb fizimiskával megáldva, az indiai üzlettárs behízelgő modora olykor sok kaput megnyit. Gazdag emberré tettem, de olykor bizony nagypofájú tud lenni, és ezzel ki tudja, hogy mennyi üzlet úszik el. Mégsem izgatom magamat, a lépéseket főleg előre tesszük. Kissé későn tudatosul bennem, hogy Megan nem túlságosan bizalmaskodó, én pedig rángatom magam után, így nagyjából egyszerre engedjük el egymást, noha nem kérek bocsánatot, talán ez most belefért. - Fúha.. ennyire otthon van a témában? Anil biztos örült volna, ha vele jössz, és nem velem. – Tekintek végig a választékon, már átlátni sem egyszerű, s közben a hallottak alapján próbálom beazonosítani azt, amit a lány közül. – Legyen akkor egy.. az, amit te is eszel. – Nyúlok én is a batyuért, ami alá egy tányért emelek, de látszik, hogy nem éppen kulturált kaja, a töltelék még forró, és folyékony, jó része az ingemen köt ki. Na szép, a díszvendég, aki ezúttal házigazda is, úgy eszik, mint valami malac. – Hopsz.. Hogy kell ezt enni? – Legyezgetem a mellkasomat, gyorsan át kéne váltani a felsőmet, mert amellett, hogy nem szalonképes így, még tényleg forró is. Azért még lenyelem ami a számban van.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
A démonaim Mrs Zabini képében túlságosan elveszi a figyelmemet és nem veszem észre, hogy valami Tommy-val is történik. Mikor újra találkozik a pillantásunk már csak valami apróságot látok a szemében átszaladni, de ezt annak tulajdonítom, hogy ahogy láttam ő se akkora partiarc, talán aggódik, hogy minden jól süljön el a partin. Mi más lehetne? Bólintok a választásra, a pezsgő tökéletes most, nem akarok túl gyorsan inni vagy túl sokat, de azért nagyon is jól esik a bizsergető érzés ahogy végigszalad a torkomon a gyomromba. Csak miután elfogyott a kezemből akkor jövök rá, hogy tényleg kedvelem az ízét. Hogy ez miért nagy szó? Mert eddig leginkább nem érdekelt mit iszok vagy mit eszek, csak megtettem, mert tudtam, hogy kell vagy rámparancsoltak. - Igen, ez volt az utolsó évem és már csak elrendeztem a dolgaimat a házvezetővel és hogy mikor küldik el a holmimat a lakásomra. - válaszolok, és közben egy kicsit megkönnyebbülök, hogy a táncolást nem erölteti tovább. Mintha a gyomromban is mocorogna valami melegség a figyelmességére, hogy már ennyi idő alatt is elfogadta, hogy velem máshogy kell bánni, mint akárki mással. Nem azért, mert olyan más vagyok, annyival több, mint egy átlagos lány... inkább annyival kevesebb. - Nekem azt mondtad, hogy ráérünk és ne siessek. - lepődök meg, kicsit felvonva a szemöldököm, mikor azt mondja, hogy késtünk, ezek szerint hazudott, hogy több időt adjon nekem a felkészülésre? Lehetséges. Ennyire szánalmasan nézhetek ki, hogy a parti szerinte túlfeszíti a határaimat? Na, ez is lehetséges, de nem kicsit dühítő. Kicsit elpillantok, én is elkezdem méregetni a svédasztalt, aztán Tommy megragadja a kezem és elkezd húzni arrafelé. A gyomromban a melegség kicsit összeugrik az érintésre, de nyelek egy nagyot és habár megremeg a kezem, nem rántom ki, hanem követem. De ahogy odaérünk, elhúzom a kezemet és az arcomba a sápadtágom helyett valami rózsaszínes szín költözik. - Ha falatkát akarsz, akkor egyél samosat, ha nem, akkor bármit, de naan kenyérrel, az a tuti. - mondom neki, végignézve az asztalon a sok indiai kaja között. Igazán éhes nem vagyok, de annyira régen ettem indai kaját - és kiskoromban rengeteget ettem -, hogy egy samosát, apró "indiai tavaszi tekercshez" hasonló töltött tésztabatyut elveszek és megeszek. A mozdulattal legalább elvonom és lerázom magamról a furcsa érzést, amit az érintése hagyott. Nem is akarok törődni azzal, hogy ez most zavar vagy szorongás, inkább eszek. Eszembe se jut, hogy az indiai kaja-tudásommal meglephetem, hiszen a Roxfortban nem szoktak ilyesmiket tálalni.
Miközben beszélgetünk Megannal, ismét az a furcsa érzés kerít a hatalmába, ami az elmúlt napokban is; figyelnek. Jó, tele van a hely emberekkel, sokaknak megakad rajtam, pontosabban mondva a párosunkon a tekintete, de ez most mégis más. Amolyan sötét, természetfeletti, noha nem szokásom az ilyesmivel foglalkozni. Tudom, hogy van sötét mágia is a világon, de közvetlenül még nem találkoztam vele. Ebben az esetben viszont a forrása egy bizonyos személy kell, hogy legyen. Mintha a beszélgetők, s táncolók között lenne valaki, aki egyértelműen rám fókuszál, szinte égető a pillantása. Inkább belekortyolok az italba ismét, és elhessegetem a szinte fojtogató gondolatot, majd visszapillantok a lányra.
- Akkor majd választasz abból, ami szimpatikus. – Egyezem bele, a pezsgő egyenlőre áthidaló megoldás lehet, egy pohártól még nem rúgunk be, utána pedig odafigyelünk magunkra, és persze egymásra is. Megan a külsejét és a viselkedését tekintve a szemforgatásai ellenére is tökéletesen ideillik, nem gondolom, hogy sokat hozzátettünk, egyébként is csinos teremtés, akinek társaságban volna a helye, de nem az én tisztem mindezt megítélni. Visszakapom a tekintetemet ezúttal rá, és bár nem kéne kérdezősködnöm, valamivel mégiscsak el kéne ütni az időt. Anil az, aki a cégünk igazi nagy dumása, én megmaradok a mágikus tervező berendezéseimnél. - Tehát véletlenül csíptelek el, hogy még éppen a Roxfortban voltál? – Rázom meg a fejemet, nem erőltetem, hogy táncoljunk, már az elején is kiderült, hogy szinte irtózik minden érintéstől, ezt pedig el kell fogadnom. Ahogyan a közönségünknek sem kell semmiféle egymásra tapadást eljátszani, pont az ilyen körökben a távolságtartás a dívott. - Valójában lehet, hogy van. Anil intézett mindent, mi már eleve késtünk. Esélyes, hogy volt valami felvezetés, de el tudom képzelni, hogy még most a közepén is várható valami meglepetés. Én azért vagyok itt, hogy többekkel találkozzak, de amúgy nem tudom, hogy mit kéne tennem. A szerződések úgysem szóban kötettetnek. Gondolom te sem voltál még ilyen helyzetben.. – Bár Megan evett a szalonban pár falatot, gondolom tudna még, én viszont határozottan átváltok szorongós állapotba, amikor muszály valamit magamba tömnöm. Rossz szokás, tudom, de ez van. Megan válla fölött veszek észre egy meleg tálas asztalt, vélhetően nem rég teríthettek meg ide, amolyan svédasztalos jelleggel. Ám az a hülye Anil, mondtam, hogy ne vigye túlzásba, valami india-mexikói fúziós konyhát választott. Már illatra is mind tömény csípős. Ezzel együtt viszont éhen halok. Így magamról kissé elfeledkezve, kézen fogom a lányt, és magam után húzom. Szelíd erőszakkal, de mégiscsak határozottan. – Gyere, válasszunk valamit.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Az tény, hogy elég érdekes kombó, hogy keménységet mutatok a nagy csóróságommal, de ez valami női dolog lehet, akkor is fennhordom az orrom, ha nincsen mire. Csak ez most nem a külsőmre él, hanem hogy mennyire kibukok az aranyvérű arisztokratáktól, miközben a pénzt azért csak elfogadom, mert hát... kell. Meghallgatom a srác véleményét a vagyonosodásról, de kicsit úgy érzem, hogy engem ez a veszély nem fenyeget. Nincsen világmegváltó ötletem és a szobrászat valahogy a mágikus világban olyan... hátrányos. Amíg én a két kezemmel és a különleges képességemmel formálom meg az elképzeléseimet, mások integetnek a fadarabjukkal és hopp egy Vénusz. - Amúgy nem rád értettem a rongyrázót, remélem ez tiszta. - toldom még hozzá, mert magamat is meglepem vele, de nem akarom az alkalmi munkaadómat tiporni itt tudat alatt. Bár úgy fest, hogy nem vette magára, de ha már kiemeli a különbséget a beleszületettek és a megdolgozottak között, azért valamennyire csak megérintette. Anil minél tovább néz engem, annál egyértelműbbé válik, hogy ahogy elemelem a tekintetem Tommy-ról és rámeredek, valami gyilkos "natakaroggyhaígybámulsz" fény villan az amúgy leszarom szememben. Mondjuk, tán nem kéne Tommy társára így nézni, de esetleg ő is lehetne kevésbé pofátlanabb. Mindenki másra, aki mellett elhaladunk persze próbálom a kedélyesebb formámat hozni. Meg amúgy is, most, ebben a pillanatban attól függetlenül, hogy ott van az a rohadt Mrs Zabini, nagyobb panaszom nem lehet. - A likőrökért nem vagyok oda, shotozni meg lehet, hogy nem kéne itt, mert akkor oda az elegáns imidzsem, amit rámvarázsoltatok. - vonom meg kicsit a vállam és átveszem a pezsgőt. Nem ittam túl gyakran pezsgőt, vagy talán soha, most hirtelen nem rémlik, de az biztos, ha ittam is, akkor se valami minőségit. A pillantásommal lopva nézek csak a nő felé, próbálok az italra és Tommy-ra figyelni, de így is észreveszi, hogy merre tekingetek. Ugyan általában nem szeretem, ha megmondják, hogy mit csináljak vagy mit ne csináljak, de ezúttal amit mond az teljesen egybevág az én céljaimmal, szóval csak biccentek arra, hogy ne törődjek a szadisták szüleivel. - Nem igazán akartam elvegyülni, de már mindegy is. Otthagytam a sulit, befejeztem a hét évet. - válaszolom, miközben beleiszok a pezsgőbe, nem mohón, de nem is óvatosan kortyolva, ahogy a beszélgetők szokták. Szépen egészségesen kortyolom, mint mondjuk a sört szokás. Éppen ezért körülbelül mire megkérdezi, hogy táncoljunk-e, addigra az utolsó kortyot nyelem félre, és kezdem el felköhögni. Szerencsére nem lesz nagy fulladozás, csak egy-kettőt köhögök, de így is könny szökik a szemembe, és ahogy kihúzom magam egy nagylevegővel próbálom visszavenni az uralmat a testem felett. - Táncolni? Én? Mit mondasz arra, hogy előbb iszok még egy-két ilyet, és akkor egy erős talán a válaszom? - kérdezek vissza, vagy háromszor egymás után. Tudom, hogy milyen vagyok, tudom, hogy azt állította, hogy csak megjelenni kell vele és amikor akarok mehetek, nem vagyok ideláncolva, de valami akkor is motoszkál bennem, hogy ennyi pénzért csinálnom is kéne valamit, nem csak húzni a szám és depresszív és beszólogatós lenni. Pedig ezekben jó vagyok. A tánc még rohadtul korai, az ember nem tud ennyit változni egy este alatt, tegnap még a szűkös kis lakásomban hevertem egy pokróc alatt az inszomnia karmaiban és szinte iszonyatos állapotban pergett a kezem alatt a szén ahogy újabb és újabb nyomasztó szörnyalakokat vetettem papírra. És ez nem az első ilyen este volt és lehet nem az utolsó is. Ezek után egyszerűen csak nem jöhet a táncolás, még nem. Ugyan nem mondtam nemet, de azért gyaníthatja, hogy azt kellett volna. - Nincsen valami menetrendje az estének amúgy? Nem kéne semmi megnyitó beszédet mondanotok vagy ilyesmi? - kérdezek rá, bár amúgy nem tudom hogy szokott ez menni, de a művészeti kiállításokon mindig van megnyitó beszéd, meg taps, és igazából ez után szoktak elkezdeni az emberek lézengeni enni és inni és nézni a tárgyakat. Én nagyon ügyesen állnék itt a bárpult mellett, míg ők égnek a hatvan ember tekintete előtt. Jó, legalább is én kellemetlennek érezném és égnék.
Felkapom a fejemet, valahogy úgy tűnik nem csak önbizalma nincsen erősnek lenni, a háttere is hiányzik. Legalábbis jó nagy szemeket meresztett az adományra, amivel őt támogatném az estéért cserébe. Mellett viszont próbál dacosnak mutatkozni, ami érdekes kettősséget szül, magamra emlékeztetve ezzel. Hogy az ember felálljon a padlóról, és akkor is mutasson valami keményet, amikor meghalni sem lenne már kedve annyira elveszett minden. Viszont kiváncsi, mert legalább visszakérdez, tételezzük fel, hogy nem udvariasságból, hogy ne szúrjuk el az estét a keresztkérdések miatt. - Igen, ha az ember beleszületik, akkor máshogy kezeli, hogy már csak költeni kell. Ha valaki hirtelen lesz vagyonos, tudja, hogy mi az értéke, és ez nem mindig változtatja meg a hozzáállását. – Nekem is a saját erőmből kell felkapaszkodni, kiagyalni az egész vállalkozást, ám már egy jó ideje be vagyok futva, és nem is nagyon van készpénzforgalmam, hogy simán benézhessem, mennyit is adtam Megannak. Anil kissé bunkón, lekezelően méregeti Megant, látszik, hogy tudna vele mit kezdeni, viszont meg van lepődve, hogy eredetileg nem is ez a lány jött volna. - Pofonegyszerű. A lányok gyakorta váltogatják a hajszinüket. Nem abból indultam ki. – Bólintok oda neki, hogy a külseje alapján nagyon is tetszetős hölgyről van szó, és a haveromból kinéztem, hogy Megant szánta nekem most estére. Az erőltetett kis félmosolytól belesajdul a szívem, szegény tényleg próbálkozik, de látom, hogy nagyon nem társasági ember. Akkor párszor körbemegyünk, aztán el kéne engednem, de gyorsan, hogy kimenekülhessen ebből a miliőből, amibe nem tartozik. Anil sokat sejtetően bólint, aztán elsiet, amikor valaki int neki. - Valami csajosat, mint valami likőr, vagy.. erősebbre vágysz? – Elsőre két pohár pezsgőt emelek le a mellettünk elhaladó pincérek egyikének tálcájáról. Az engedelmesen áll meg, hogy véghezvihessem az akciót. Megan felé nyújtom az egyiket, és csak akkor iszom, ha már ő is megkezdte. Nem tudom nem észrevenni a mozdulatát, és követem a tekintetét. A sötét hajú nőt én is csak látásból ismerem, valamelyik aranyvérű család úrnője. – Ne is foglalkozz velük. Élvezd ki a finom italt, és hogy drága kajákat tömhetsz magadba. Ezek szerint az iskolában sem könnyű elvegyülni? – Értem ezt arra, hogy van egy bizonyos elit réteg (pont akinek eladni szándékozom), akik mindenki felett állónak hiszik magukat. Én nem lettem egy közülük, csak felkapaszkodtam, de látják a lehetőséget a vállalkozásban, és ha társulnánk, még gazdagabbá tehetném őket, így.. Nem mutatják, hogy nem kedvelnének. Sima politika az egész. Viszont nem célom, hogy Megan pocsékul érezze magát, ez nem volt benne az árban. – Vagy..? Táncoljunk? Felkérhetlek? – A háttérben kellemes középlassú zene szól, táncra igazán alkalmas, de ha mindenen fintorog, kétséges, hogy ebbe belemegy. A tömeg egyenlőre nem nyomult felénk, most még mindenki ismerkedik.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Nagy mázlija van, hogy cseppet sem kötött le a suliban, hogy figyeljek a szépfiúkra, vagy éppen az összetört szívű spinékre, mert lehet, hogy egy-két exe sírva rohant már el előttem, csak éppen nem érdekelt. Azért még is, ha összekötném, hogy ez az a szívtipr, aki szó szerint szenvedést okozott - persze csak lelkileg - ártatlan lányoknak, biztosan máshogy néznék rá. Vagy nem. Tudja a franc. - Hm. - kapja válaszul a zongorára, bár ez nem igazán nevezhető válasznak. Inkább csak konstatálom a tényt, hogy értettem, és közben azon gondolkozom vajon ha lett volna rá pénzünk, én milyen hangszert választottam volna. A mostani, keserű fejemmel csak azt tudom rávágni, hogy "semmilyet", pedig talán egy teljes, boldog életben, minden gyerek ki akarja magát próbálni, amiben csak lehet, hogy kiderüljön mik az erősségei. Végül is, nekem kiderült. Legalább is nem vagyok szar szobrász. - Valamiből élnem kell, de azt most megmondom, hogy egyrészt sose leszek olan gazdag mint ők, másrészt ha egy csapásra az lennék, akkor se ilyen puccos rongyrázó. - válaszolok, egyre jobban elhalkulva, ahogy közeledünk a teremhez, ugyanis ahogy belépünk, ilyeneket már nem óhajtok közölni az egybegyűltek füle hallatára. A szerepem most kétszínűségre kényszerít, amennyiben az, hogy elhallgattatom a nagy számat. Tudok én hallgatva utálkozni is, csak nem kéne. Ahogy belépünk lustán nézek végig a tömegen, nem akarok idegességet vagy igyekezetet mutatni, se izgágán csetleni botlani, mint egy első bálozó. Mondjuk, az tény, hogy ez van legközelebb az első báli élményemhez, hiszen eddig minden csicsás eseményt élből kihagytam. Ahogy megjelenik egy nem-a-nap-barnította, de nagyon szivélyesnek tűnő pasas, elég gyorsan kapcsolok, hogy ez lehet az a bizonyos társ, de a megszólalására csak felszalad a bal szemöldököm, és oldalasan Tommy-ra pillantok. - Hogy szólíthattál le engem, ha vöröst vártál? - kérdezem, mert ez előtt a fickó előtt szerintem nem kell megjátszani semmit, és ebből a félmondatból nincs az az isten, hogy valaki összerakja a képet. Vagy az menjen el auror parancsnoknak. - Hát, heló... - várok, hogy a másik bemutatkozzon, majd a nevével folytatom -, ma estére csak én jutottam. - erőltetek ki egy kis félmosolyt, de az az igazság, hogy eléggé ki vagyok csípve ahhoz, hogy ne valami vigaszágnak tűnjek, ami amúgy vagyok. Nem különösebben érdekel, hogy mennyire alaposan néz meg magának, de azért nem lehetek akkor atuskó se, hogy rászóljak, hogy menjen a dolgára, szóval csak a bemutatkozás után visszafordulok Tommy-hoz, és az ő arcát fixírozom, hogy mi legyen. Követném mindenhová, hiszen ezért fizetett, de ahogy ő néz rám, úgy tűnik még is azt várja, hogy én mit akarok. Hű. Néhány pillantással felmérem a terepet, és ugyan tudtomon kívül, de egy rugóra jár az agyunk. A srác bal válla mögötti irányba biccentek a fejemmel, mert ott áll sorban az italpult, és egy fiatal, csinos lány szolgál ki mindenkit, aki nem a már kitöltött pezsgőből kérne. - Jól esne egy... ő... akármi, csak igyunk egyet. - vetem fel, miközben a szemem megakad egy ismerős, ébenbőrű asszonyon. Kiráz a hideg, amikor rájövök, hogy Blaise Zabini anyjához van "szerencsém", és az a kölyök nem egyszer kötött belém, pusztán mert megtehette. Két évvel felettem járt és aranyvérű mardekáros gyík volt, rajtam pedig nem volt valami nehéz támadási felületet találni. Persze az más kérdés, hogy ameddig tetlegességig nem fajul a dolog, addig én fogtam magam, leszartam és tovább mentem akármit kiabált rám. Tommy észreveheti, hogy elkapom a fejem arról a nőről, és kicsit még próbálok is úgy fordulni, hogy ne lássa az arcom, és cseppet sem vagyok jókedvű vagy kedélyes, ahogy egy partin illene. Bakker, pedig azt hittem eljutunk a bárig és onnantól minden jó lesz.
Olykor olyan különös pillantással méregetjük egymást. Na nem arról van szó, hogy az ellenkező nemű társban megláttunk valami izgalmasat. Inkább olyasmi merülhet fel, hogy valamin mindketten átmentünk, és ennek jelei ütköznek ki azon, amit a másikban észreveszünk. Ám a túlzott melankóliájából ítélve ő még mélyen benne van, míg én már kapargatom össze lelkem darabjait, és bár nem álltam tényleges bosszút Cyrán, de másokat igenis beletaszítottam abba, amit én is egykori nagy szerelmemtől kaptam. Hogy jól esett-e? Akkor, és ott igen. Utólag visszagondolva igen szemét alak lettem a múltamból kifolyólag, amire már nem vagyok büszke, de csak remélhetem, hogy ha végre visszarázódok az emberi normákkal mérhető korrektebb viselkedésbe, akkor nem leszek túlságosan is bunkó másokkal. Azért lássuk be, nyertem is az ügyön, erősebb, magabiztosabb lettem, amit már senki nem vehet el tőlem. S ez a Megan? Nem tudom, hogy vele mi történhetett, mert ő még dacosan-törékenyen néz szembe a világgal, az arcára van írva, hogy halállal lakol, aki meg meri ítélni, így aztán én sem tehetem, hogy vájkálok a magánéletében. Nem is ezért vagyunk itt. Csak olyan szinten kérdezgetem, ami fedezheti a hátsónkat a véletlenszerű, de minden bizonnyal bekövetkező keresztkérdések sűrűjében. - Nem is vártam el, hogy magaddal hurcold a műveidet, de megnézném egyszer. Zongorán. – Na nem éppen hordozható hangszer a választásom, de rajongok a komolyzenéért, ráadásul a billentyűs hangszerek olyan kifejezőek, még filmzenéket is el lehet rajtuk játszani. Elindulunk befelé, ám már nem merül fel hogy a karomon érkezzen, csak simán mellettem. Hamar megtaláljuk egymás ütemét, nem súrlódunk össze. - Hm.. ahhoz képest, hogy hogy beszélsz róluk, mégiscsak elfogadtad a pénzemet, ami hozzájuk vezet. – Mosolyodom el ismét, valahogy a lány állandóan cinikus megjegyzései vidámmá tesznek. Nem őt nevetem ki, ez nem is érződik rajtam. Inkább a stílus az, ami olyan bicskanyitogató, hogy szó szerint kiváncsivá tesz, hogy milyen helyzetet hogyan pukkaszt szét. Vakmerő, provokatív, erőteljes, holott a sebzettsége alapján tényleg törékenynek kéne lenni. Akkor miben rejlik mégis az egyedisége? Talán éppen abban, hogy a hatalmas pofon után, amit az élet kiosztott, felállt, és oroszlán módjára küzd tovább. Belépünk, és bár tömve van már a rendezvénynek bérelt terem, mégsem fordul felénk mindenki. Még jó, hogy Anil észrevesz minket, és már száguld is felénk, így nem kell nekünk keresgélni. – Véégre! És ő? Nem úgy volt, hogy vörös? – Kényszeredetten rázom a fejemet, mintha mentegetőznöm kéne. Ám Anil olyan sugárzó tekintettel méri végig Megant, hogy enyhén szólva is látszik rajta, hogy lennének elképzelései. – Olly azt hiszem teljesen elfelejtette végül leszervezni. Ő Megan, az esti partnerem, és volt olyan kedves, hogy elkísért ma. – Látszik, hogy az indiai üzlettárs aki a nagy partyarc, és én feszengek a tömegtől, Meganhoz hasonlóan. Most, hogy felvezettem a lányt, elnémulok, és intek pár ismerősebb befektetőnek, mintha valami kampánykörúton mutatkozó elnökjelölt lennék. Viszont rá kéne néznem, hogy honnan szerezhetünk italokat. Megan felé fordulok, amolyan kérdőn, hogy mihez lenne kedve.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
.Valahogy kezdem úgy érezni, hogy ez a srác túl sokat néz ki belőlem. Csak felkarolt és pénzt ajánlott, hogy eljöjjek vele beugróként, de minden megjegyzésével, amivel igazából kedves, arra utal, hogy érdekes vagyok és mintha meg akarna ismerni. Okkal, valamennyire kell a partira, hogy együtt mozogjunk, de még is valami furcsa érzés kezdi bizergálni a gyomromat. Mintha megijednék attól, hogy valaki tényleg meg akar ismerni és érteni, és ez azt sejteti, hogy lassan jön a védekező mechanizmus, a totális elidegenedés, hogy véletlenül se akarja megtudni, ki is vagyok én. Mert a múltamról, arról, ami mindent bennem meghatároz, nagyon ritkán beszélek. Ezzel persze valószínűleg mindenki így van, aki képtelen kitörni a múltjának keserű fogságából. És szenved. Vajon miért látok benne is valamit, valami különöset a tekintete mögött? Végül végzünk, elindulunk, és a zenére kicsit felvonom a szemöldököm, nekem valahogy a zenész srácok, még ha igen gyönyörű dolgokat is tudnak alkotni... Szóval, nagyon könnyen dobálom be őket a nyálgép kategóriába, főleg, hogy Tommy amúgy is ilyen latinos-macsós-macskafiú keveréke ránézésre. Ráérezve arra, hogy a fiú tényleg érdeklődik irántam, akármilyen indíttatásból, tőlem szokatlanul átveszem a szót, és kérdezek. Ameddig magáról beszél, addig nem beszélhet rólam alapon. - Nem, nincsen nálam semmi a munkáimról, de néhány szobrom a Roxfortban a szoborparkban ott van szabadon. Milyen hangszeren játszol? - hozom fel újra, miközben megérkezünk és kiszállok. Így, hogy tartja az ajtót, de nem akar kisegíteni, már is gördülékenyebben kilépek, tán még egy kis kecsességet is erőltetek magamra, hiszen a ruha és a cipő előhozza ezt egy lányból. - Menni fog, engem nem fog elijeszteni egy csapat felfuvalkodott aranyvérű arisztokrata, az biztos. Ha meg nem lesznek olyan sznobok, akkor meg még könnyebb lesz az este. - válaszolom, a "kellemest" azért nem kockáztatnám meg. Még mindig agyalok, hogy közöljem-e egyáltalán, hogy igazából sárvérűként nagy esély van rá, hogy belefutunk valamelyik bunkó Roxfortos mardekár kölyökbe, vagy az anyjába, és jól megnéznek maguknak. A művészbejárón kicsit meglepődök, azt hittem ilyen látványos bevonulásra kell készülnöm, de egy kiszaakdó sóhaj jelzi, hogy nagyon is megkönnyebbülök, hogy fogadjuk majd az embereket, nem azonnal magunkra vonjuk a figyelmet és úgy vonulgatunk mint a pávák. Sokkal jobb ez így, és menni is fog.
Megan valami ciklus végén van a jellemem hullámvasútjának életútját illetően. Cyra után a depresszióból megerősödve olyan törékeny lányok társaságát kerestem, akiket megbánthatok, akik nem elég erősek, hogy önmagukban is megállják a helyüket. Felemeltem, majd eldobtam őket. Aztán jöttek a vidámak, azok, akikben trófeát láttam, hogy aztán őket is tönkretegyem. Ám már annak az időszaknak is vége. Megtaláltam elveszett önmagamat, amelyben nem kell másoknak ártanom, ezért hát nem faggatózom, pusztán érzem, hogy valami mély seb ülhet a lány lelkén. Valaki tönkretette, de alaposan, nekem pedig nem tisztem beleásni magamat a múltjába. Ha olykor elkap egy pillantást, észlelheti, hogy jómagam is elmerengek a távolba, s más vagyok, mint amilyennek mutatom magamat. A sikeres üzletember csupán egy elért cél, egy fogalom, amelyben kiteljesedhetek, de azon túl, hogy olykor fűzök valami jó nőt, még nem találtam ki, hogy pontosan tovább. - Egy átlagos lánynál meglehet, ez lenne a reakció. Esetedben.. van egy sejtésem, hogy érdeklődnének irántad. Sokoldalúnak tűnsz. Majd meglátjuk. – Nem zavar, hogy ha valamennyit otthagy, ki van fizetve, és különben sem tétel, ami miatt már izgulnom kéne. Leeresztem a kezemet, de nem sértődöm meg, amikor nem fogadja el a karomat. Azt hiszem ez várható volt, hogy ha eddig erősnek mutatta magát, nem is akar rám szorulni, legalább addig, amíg az estélyre nem érünk, ott úgyis kénytelen lesz eljátszani a társaságomat. Elindulunk hát együtt kifelé, miután megvolt a búcsúzkodás. - Ihlet alapján.. Érdekesen hangzik. Azt hiszem én a zenével vagyok így, de ezt hagyjuk, végülis én kérdeztelek. Kiváncsi lennék a munkáidra. Kár, hogy nincsen nálad legalább valami.. kép, vagy ilyesmi. – Már csak azért is, mert jó eséllyel többet nem áll velem szóba, ha a mai estének vége. Látszik rajtam, hogy nem udvariasságból kérdezgetem, hiszen csendben is lehetnénk, amíg meg nem érkezünk. Csupán érdekes társalkodónak gondolom, még ha mindez egy rövid ismeretség is. Visszafelé már ismeri a járást, be a kocsiba, majd a levegőbe emelkedünk. Innen viszonylag közel van az uticél, az elitnegyed egyik kacskaringós hátsó utcáján szállunk le, de nem segítem ki, ha nem igényli. Mégis elé sietek, és a kocsiajtót támasztom ki, hogy ne csapódjon vissza. Nem fogad minket tömeg, mert mint rendező, vagy díszvendég inkább a „művészbejárót” részesítem előnyben. – Nos.. felkészültél? Semmi drukk, lámpaláz? Ha úgy döntenél, hogy végül mégis lelépsz az este felénél, nem akarlak tartóztatni, a közös megjelenés a leginkább fontos. – Nem lekoptatni akarom, és más nőkkel sem szándékozom ott direktbe ismerkedni, ám az egérút lehetősége az övé. Biztos vagyok benne, hogy az üzlettársam már viszi bent a hangulatot. Én vagyok az, aki feszengek, ha szerepelni kell. Ő végzett valami jogi szakot, és mint olyan, eléggé behizelgő a modora. Hát indiai a szentem.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Sose mondanám ki, soha, de igen, van lelkem. Nem vagyok még teljesen üres héj, bár nagyon jó úton haladok efelé, ahogy minden külső ingert jellemzően elutasítok és visszavonulok a saját kis világomba. De ez most egy olyan helyzet, amiből kivételesen nem táncoltam ki, és nem mondtam nemet. És ezzel, ha nem is szabadon engedtem a lehetőséget, hogy változzon az életem, de még is, egy kis egérlyukon keresztül beszivároghat valami új, valami szokatlan a szívembe. És már ennek a srácnak a figyelmessége, a csinos ruha és a haj olyan dolog, ami cseppet sem mindennapos. Továbbra se közlöm vele, hogy egyébként mugli családból érkeztem és olyan kevés mágikus tehetségem van, hogy jó, hogy nem lettem kviblinek kikiáltva az iskolában. Bár éppen annyit használom a pálcámat, mint a kviblik, semennyire, még is velük elentétben én azért tudok mágiát kicsiholni belőle, csak sose érdekelt és sose gyakoroltam, szóval a legegyszerűbb igézés se menne olyan jól, mint akár egy magabiztos harmadikosnak. Ez van. - Nem hiszem, hogy túl mélyen törődnének vele, de nekik majd másképpen körítem, hogy ne legyen ilyen modelles egysoros bemutatkozás. - válaszolom, kicsit vállvonogatva, miközben folytatom az evést. Nem eszek túl sokat, inkább csak nem sietem el és nem tömöm magam, ezért nem tűnik el olyan gyorsan, amit hozott. A felét ott is hagyom, habár az italból mindent megiszom, aztán felállok a székből és még utoljára belepillantok a tükörbe, hogy végigmérjem a hajamat és a ruhámat. Annyira nem én vagyok. Vagy igen? Lehetnék ilyen is? Picit elfintorodok a gondolatra, aztán elpillantok a tükrökről és egy biccentéssel elköszönök a Madame-tól aztán Tommy mellé lépek, habár a karját nem fogadom el. Nem igazán vagyok oda a testi kontaktusokért, csak stresszhelyzetben lenne szükségem arra, hogy valakinek megragadjam a karját, hogy legalább abban a pillanatban ne legyek egyedül. De persze, mivel mire kiborulok mindenkit eltaszítok magamtól, ilyenkor mindig egyedül vagyok. - Ühm... - torpanok meg kicsit, még ha csak gondolatban is, amikor visszakérdez. Nem az lep meg, hogy tényleg figyelt, úgy látom olyan típus, aki nem csak magára figyel, hanem ha már beszélget figyel is, inkább az a probléma, hogy... hogyan is magyarázzam meg? Nem vagyok ennyire a szavak embere, szóval csak nagyon egyszerűen megy. - Nem csak olyan szobrokat csinálok, mint a Dávid szobor, vagy a Vénusz, vagy a Gondolkodó ember, vagy ilyen típusúakat, hanem mindenféle anyaggal mindenféle térbeli formát, ami éppen csak... jön. - magyarázom, amennyire tudom, de hát igazából mindent könnyebb megmutatni, mint megmagyarázni. Persze, jó páran vannak, akik a számukra furcsa, érthetetlen alakzatokat vagy témákat csak "gagyi modern művészetnek" aposztrofálják, szóval nem túl gyakran szoktam reklámozni a munkáimat, inkább magamnak készülnek, mint bárki másnak. Csak a szobánk Lenával, meg a Roxmortsi olyan teli volt, hogy muszáj volt néhányat kitenni a Roxfort szoborkertjébe. Bimba professzor úgy ujjongott, mintha hatalmas sikert érnék el vele, nem mintha bárkit érdekelt volna rajta kívül. És persze a túl kedves hugrásokon kívül akik dicsérgettek egy napig aztán vége is lett.
A szemem sarkából észreveszem, hogy ott az az apró mosoly. Tehát nem teljesen érzékeltlen. Ez elégedettséggel tölt el, valahogy sejtettem. Negatív, ez egyértelmű, amit még meg is fejelek azzal, hogy pénzért magammal rángatom, nyilván nem leszek a szíve a csücske, ami jelenleg nem is áll érdekemben, csak hogy túléljem vele ezt az estét. Tudom, hogy képes lesz megfelelően társalogni, hiszen választékosan beszél, semmi vidéki akcentus, vagy tájszólás. Bár a maga esetlen módján lehet, hogy még az is jól állna neki. Nem tudom, hogy mennyire ismeri az aranyvérű családoknál divatos szokásokat, fordulatokat, de az az üdvözítő gondolat kezd el éledni bennem, hogy ha ki is rí onnan, inkább pozitív színfoltja lenne a társaságnak, semmint szégyenbe hozna engem. Türelmesen várok, miközben eszeget, én csak egy narancslevet kortyolgatok folyadékpótlás gyanánt, s az órámra pillantok, a végén még pont akkor érkezünk, mielőtt a társam leleplezné a felpakolt termékhalmot. Hatásos belépő lesz egy ilyen csinos lánnyal az oldalamon megjelenni. - Valóban logikusnak tűnik, legyen így. – Bólintok, miközben beszél, és igyekszem nem túlzottan vizslató jelleggel mérlegelni a hallottakat, nehogy azt higgye, hogy meg kell felelnie nekem. Nem egy próbababát viszek magammal, hanem egy hús-vér lányt, akinek igenis lehetnek önálló gondolatai, nem betanult szöveget kell elhadarnia. Az utóbbira viszont már elvigyorodom. – Na ez pont úgy hangzott, mintha valami felnőtt férfimagazin modelje sorolta volna. Szeretem a vitorlázást, és a sakkot. – Nem gúnyolódom, csupán emlékeztetem, hogy ez másokban is felmerülhet. Mindenesetre becsukom az újságot, Megan már a végéhez készülődik. Fizetnem ugyan nem kell, de elbúcsúzni igen. Ezt meg is teszem, amint a mademe is végzett, s a karom nyújtom a lánynak. – Mi az a térplasztika? – Kérdezek vissza, hiszen ténylegesen figyeltem is, memorizáltam az elhangzottakat. Pennabolt, azta.. Na ez még tényleg érdekel is. És szobrászat? Sejtettem, hogy valami befelé forduló művészlélek a szivi. Ott éli ki az elfojtott érzéseit.
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
