2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tömlöcök természetesen alapjáraton zárva vannak és diákok számára nem látogathatóak csak úgy, kivéve Prefektusok és egyetemisták. Az egyik tömlöcben rendezte Félig Fej Nélküli Nick a kimúlásnapi partiját, tehát sejthető, hogy nem túlságosan barátságos terepről van szó. Nem túl gyakran jár ide le senki, a hely nem a legtisztább, fény alig szűrődik le ide, csak amit az a néhány fáklya ad, amik elvétve a folyosókon vannak, de előfordul, hogy valamelyik már kiégett, így vaksötét részlegekkel is lehet találkozni. Ha itt suhan el melletted egy kísértet, vagy Friccs macskája tuti, hogy megáll benned az ütő. Időnként homályos beszámolók szerint földöntúli sikolyok szelik ketté a csendet.
Blake makacs és hajthatatlan, akár az apja, úgy tűnik, náluk ez már csak amolyan családi örökség, csak éppen nem a legjobb értelemben. Elég negatív dolog tud lenni, amikor az ember megpróbál lezárni magában egy kapcsolatot, csak éppen a másik fél nem hagyja ezt. Blake apja is próbálkozik, kitartóan ostromol a leveleivel, még akkor is, ha nem megy vissza a válasz, mert nagyon is jól tudja, hogy ettől függetlenül mindig kézhez kapom a sorait. Mindez pedig azért is ennyire nehéz, mert nem volt semmi gond kettőnk kapcsolatával, csak ugyebár az a nem várt terhesség és az abortusz... Nos, minden nőt megvisel lelkileg, ha véget kell vetnie egy életnek, még akkor is, ha az a bizonyos gyermek nem volt éppen számításban. A férfi pedig folyamatosan csak ezt juttatta volna eszembe, emellett a karrierem is épp csak elkezdődött, számomra fontos az, hogy tanárként dolgozhassak legalább még pár évet. Később jöhet a gyermek, egyelőre viszont még egy kapcsolatra sem állok készen, mint az már egyszer bebizonyosodott. - Nem hiszem, hogy többet érnének tőled – vetem ellen a fiú szavait hallva, de ha számára fontosak, akkor egye fene, majd a manó utánunk hozza. Intek is neki egyet, amit látva engedelmesen meghajol, majd összeszed mindent, amit Blake elejtett. - Miért is érnek annyira sokat? - fordulok ismét a fiú felé. Tisztában vagyok azzal, hogy méregkeverőnek készül, így elsőként egy beadandó vizsga anyagának tippelem a fiolákat, melyeken éjszakákon keresztül dolgozott, még véletlenül sem jut eszembe az, hogy üzletel velük annak érdekében, hogy leléphessen az apjától. Pedig sok olyan diák akad, aki felhasználja a tehetségét abban, ami hasznára lehet és keres velük egy kis mellékest. Ezt nem tiltja a Roxfort szabályzata, hiszen nem veszélyes dologgal üzletelnek, senki testi épségét sem teszik ki semmilyen behatásnak, így engedélyezve van mindaddig, amíg nem ártanak vele a társaiknak. - Azt megértem, hogy veszélyesek lehetnek néhány óvatlan diák kezei között, de hogy sokat érjenek... Vizsgaanyagnak szánod őket? Természetesen, semmi közöm a dolog eme részéhez, mint ahogy sok másmindenhez sem, de Blake hallgat, ha senki sem beszél hozzá, engem pedig kifejezetten kellemetlenül érintene az, ha a Gyengélkedőig tartó utat néma csendben kellene megtennünk. Ilyen vagyok, kellenek a beszélgetőpartnerek, a fiúhoz pedig sokkal több kötött egy időben, még akkor is, ha ő nem tudott róla, elvégre a mostohaanyja voltam, vagy nem is tudom... Ez így olyan bonyolult, hiszen egy szót sem váltottunk az apjával való kapcsolatom alatt, de még így, a kapcsolat vége után is érdekel, mi történik náluk otthon. Valamennyire még mindig kötődöm ahhoz a helyhez is. - Hát, egy kis tapasztalat sosem árt – vonom meg a vállam a fiú kérdését hallva. - De, ha kellő mértékben gyakorolsz és elég céltudatos vagy, akkor sikerülhet a dolog. Persze, ezek az igék nagyon alapvarázslatok, senkit sem tudsz súlyosabban megsebesíteni vele, olyasmire jó, hogy fényt csiholj a pálcád végén, vagy éppen magadhoz hívd, másra nem igazán... De kifejezetten hasznos, amikor elveszik tőled a pálcát és nem tudsz mivel védekezni. Olyankor azért már az is hatalmas segítség, hogy az ujjaid közé röppen... Ha délutánonként ráérsz, akkor szívesen megtanítom neked. Sok mágus teljesen védtelen másokkal szemben, ha nincs nála a pálcája, ezzel általában én is így vagyok, de szerencsére ilyen helyzetbe még nem kerültem... Engem nem vertek és aláztak meg soha életemben, hiszen mindig is népszerű diák voltam. Elképesztően ügyes, kellően okos és csodaszép, ahogy a házvezetőm jellemzett annak idején. Utána természetesen jöttek a kisebb-nagyobb kihágások, én azonban ennek ellenére is bekerültem tanárnak, úgyhogy valami igazságtartalma tényleg lehetett ennek. - Ja, igen, ti nem vagytok túl jóban – biccentek egyet, mintegy nyugtázva a dolgot, majd folytatom: - Tudod, néha kikérte a segítségemet ebben-abban, leginkább házi bűbájok voltak, amelyekkel elakadt. Vagy csak szemet vetett rám... – teszem még hozzá, mintha tényleg csak ártatlan megjegyzés lenne részemről, de ezzel legalább megmagyarázom Blake számára, hogy miért is állhatott velem szóba az apja. Ez is egy indok, vannak nők, akik a legkiállhatatlanabb férfiak szívét is meglágyítják, nagy eséllyel én is ilyen vagyok, no meg a fiú anyja is hasonló lehetett hozzám. Csak nem olyan vészes természet az apja, vele voltam egy ideig, soha nem váltottunk egy hangos szót sem egymás közt. Persze, ő ezt jobban tudja, hiszen csak a fia. - Mindenesetre, én is rég találkoztam vele, csak ezért kérdem.
Nem szokásom vitázni egy tanárral meg főképp nem, de vannak dolgok amikben elég nehéz meggyőzni engem és ez is ilyen. Nem fogom elmesélni azoknak az alakoknak a pontos kilétét, mert semmi értelmét sem látom a dolognak. Úgyis folytatják ezt, akkor is, ha netán valami büntetést kapnak, sőt akkor még sokkal erőteljesebben, amire nincs szükségem. Jól meg vagyok magamban, nem kellett soha sem, hogy mások piszkáljanak és persze az sem, hogy bárki is szánakozva nézzen rám a balsorsom miatt. Attól nekem nem lenne jobb és főleg nem lenne túlságosan lelkesítő látni, ahogyan valakinek megesik rajtam a szíve. Az ilyesmi... nem kifejezetten kedvemre való, hogy mit ne mondjak, és ez talán érthető is. Ezért is vagyok el inkább magamban és nem igénylem a társaságot. - Azok a fránya üvege sokat érnek és... veszélyes is lehet, ha valaki megtalálja itt őket, aki nem ért hozzá. - nem különösebben veszem magamra, hogy kissé még meg is emeli a hangját. Nem vagyok olyan vészesen pocsékul, mondhatnám volt már rosszabb is és az üvegek fontosak. Kell nekem az a kis plusz mellékes, azért is dolgozom a bájitalokon annyit. Az apám persze nem tud róla, de ha van egy kis plusz pénzem, ha összespórolok annyit egy kis bedolgozással a roxmortsi boltba, akkor nagyobb eséllyel léphetek le a kellő időben az apámtól és őszintén szólva ez lenne minden vágyam. Nem akarok újra a szeszélyeitől rettegni, ahogyan szinte minden nyáron és persze nem igazán vágyom rá, hogy megpróbáljon a maga kegyetlen módján férfit faragni belőlem. Már épp ellenkezni akarnék az ötlete ellen és rávilágítani, hogy nem vagyok éppen az a tökéletes testalkatú alak, aki meg tudja védeni magát bárkitől is, ha nincs nála a pálcája, amikor végül is tovább beszél és úgy fest annak, amit mond talán még értelme is van. - Pálca nélküli varázslás? Gondolja, hogy ahhoz nem kell jóval tapasztaltabbnak lenni? - persze vannak bájitalok is mindig nálam, de ha hárman fognak le, akkor elég nehéz bármelyiket is elővenni. Viszont a pálya nélküli varázslás... na ez tényleg nem hangzik rosszul. Ilyesmiket miért nem tanulunk vajon az órákon? Pedig azért lenne haszna, bár tény, hogy nem auror szakra járok, lehetséges, hogy ott azért vesznek efféléket is felsőbb évfolyamokon persze, de egy méregkeverőnek nem feltétlenül van rá szüksége. - Az apámmal? Szerencsére... én is rég beszéltem már vele, azt sem tudtam, hogy jobban is ismeri. - azért kissé kétkedőn szökik fel a szemöldököm. Persze a szomszédunk, de őszintén szólva az apám nem az a szívélyes típus, aki a szomszédokat pitével vendégeli meg vagy efféle. Gőzöm sincs, hogy milyen apropóból, vagy okkal beszélgethettek el egymással, bár ha így kimondottan rákérdez, hogy hogy van, akkor bizonyára valamelyest csak ismeri. Igazság szerint nem is nagyon érdekel, hogy van az apám, ha rajtam múlna a nyári szüneteket leszámítva nem is nagyon beszélnék vele.
Leeresztem a pálcát tartó kezem, így ismét olyan helyes arca van, mint eddig. Kissé mintha hasonlítana is az apjára, szemtől-szembe legalábbis ezt a benyomást kelti bennem. Természetesen, a félhomály miatt nem sokat látok az arcából, de a fejének a formája teljesen ugyanolyan... Annak ellenére, hogy Blake és én szomszédok vagyunk, nem igazán ismerjük egymást. Ő nem sűrűn járkált el otthonról, gondolom, elég visszahúzódó volt gyermekként is, én és az apja pedig teljes mértékben titokban tartottuk a kapcsolatunkat. Nem volt ugyan okunk erre, hiszen senki sem ellenezte volna, de valamilyen okból kifolyólag így döntöttünk. Ennek eredményeképp nem mutatott be a fiának, én pedig nem tanítottam Blake-t. Valljuk be, nem sok olyan helyzetben voltunk eddig, ahol okunk lett volna ismerkedni egymással. - Ezt rögtön gondoltam - felelem a fiú kijelentését hallva, még mindig mosolyogva, kissé sem ütött szíven a modora, nem is vártam tőle, hogy kedvesen viselkedjen velem. Elmondásból ismerem a természetét, emellett gyakran látom az iskola folyosóin is egyedül mászkálni, hiszen ő – a többiekkel ellentétben – nem keresi mások társaságát. Számomra ez feltűnő, én nagyon szeretem ugyanis, amikor sokan vesznek körbe, egyszerűen nem értem az olyan embereket, mint Blake. Mi annyira jó nekik abban, ha nincs más társaságuk, csak a gondolataik? Nekem az a felüdülés, ha a régi osztálytársaimmal összefutunk Roxmortsban, iszunk pár pohárral és jókat szórakozunk. - Mondjuk, ebben teljes mértékben igazad van... - Valóban reálisak a fiú szavai, teljesen mindegy, miként viselkedik ezekkel a srácokkal, ők mindenképp szekálni fogják azért, mert nem olyan, mint a többiek. Mert okosabb, mert gyakorlatiasabb, mert másabb... Mi értelme lenne hát annak, ha visszafogná magát bármiben is? Semmi. Egyszerűen csak magának ártana, hiszen a tanárok az értékeléseik során nem tudnák Blake órai munkáját méltatni, ez pedig nem lenne szerencsés rá nézve a későbbiek folyamán. Amikor ott áll, hogy munkát kell keresnie, talán lesz olyan hely, ahol elkérnek tőle egy Roxfort-ból kapott értékelést, amely alapján dönteni fognak. Nem jellemző az ilyesmi, de akad. - Most te vagy a fontos, nem azok a fránya üvegek! – szólalok meg kissé ingerülten, nem tehetek róla, de ha valaki annyira negatív egyén, mint Blake, akkor azzal elég hamar ki tud hozni a sodromból. Tehetséges fiú, jó tanuló, nagy eséllyel a gyakorlatban is jeleskedik, elég hamar el tudott volna bánni a mardekárosokkal, de ő mégis inkább az áldozat szerepében tetszeleg. Persze, kissé sántít, de biztos vagyok abban, ha némileg összekapná magát és képes lenne kiállni az igazáért, akkor elég hamar ő lenne az, aki elől elfutnának mások. Ehhez csupán arra lenne szüksége, hogy a kezeit is használni tudja, amikor ütésre kerül a sor, ne csak a pálcáját. Lefegyverezték, mert előre látták, ha Blake ujjai között marad a pálca, akkor esélyük se lenne... Bátor, mondhatom. - Ha gondolod, akkor adhatok különórákat abból, miként védd meg magad másokkal szemben – bököm ki végre némi gondolkodás után a dolgot. Nem hiszem, hogy a fiú elfogadja a dolgot, elvégre ez a pesszimista hozzáállása nem könnyít a helyzetén, de a kezébe adom az esélyt. Nem tudok ugyan harcolni, nem jártam önvédelmi órákra, de van pár dolog az én tarsolyomban is. - Hallottál már a nonverbális varázslatokról? Mondjuk, hogyne, elvégre biztosan vettétek már... Van pár olyan varázslat is, amelyet szintén tudsz használni gondolati úton és a pálcád nem feltétlenül kell hozzá. Egyszerűek, de sok gyakorlás kell hozzá... Nehéz, nem tagadom, viszont, ha megtanulod, akkor talán nagyobb eséllyel szállsz szembe az ilyen tahókkal. Az illúziómágia egyik tananyaga a dolog, vagyis az egyik órának az anyaga, a diákok csak érintőlegesen veszik, hiszen nem rövid idő megtanulni, emellett pedig nem is mindenkinek van hozzá érzéke. Én is csupán szorgalmiként lapozgattam a könyveket, majd próbáltam meg a dolgot, nálam szerencsésen be is vált. A manó eközben odasiet Blake-hez a botjával, majd átadja neki, végül pedig mélyen meghajol a fiú szavait hallva. Felesleges kérnie, a roxforti házimanók mindenre alaposan odafigyelnek. - Apáddal mi a helyzet? - szólalok meg ismét, amikor már útban vagyunk a Gyengélkedőre. Lassan haladunk, de türelmes vagyok, nem siettetem a fiút. - Rég beszéltem már vele. Nagy eséllyel Blake előtt nem titok az, hogy szoktunk beszélgetni, sokszor láthatta, amikor váltottunk pár szót, többet ebből azonban nem sejthetett. A férfi még mindig bombáz a leveleivel, amióta csak kimondtam a végső szót, egyszerűen nem akarja feladni a dolgot, pedig több, mint egy év telt el azóta. Kifejezetten kellemetlen dolog, de két hete nem írt, úgyhogy kezdtem érte kifejezetten aggódni. Tudom én, hogy Blake viszonya nem éppen felhőtlen vele, de ő talán tud olyasmit is, amit én nem.
Szó se róla nem egy nagy élmény, ahogyan a helyére roppan az orrom. Persze rendes tőle, hogy segít, de gondolom mivel nem szakképzett gyógyítóról van szó, azért még sem tökéletes a technika, én pedig fájlalom rendesen az orromat, bár ha azt nézzük magamnak kerestem a bajt, mert nem voltam hajlandó meghúzni magamat és ez az ilyen barmok számára csak mondhatnám felhívás keringőre. - Biztosan, én nem látom magamat szemből. - nem szeretnék vele ellenséges lenni, de egyébként sem vagyok a legjobb, talán érthető, ha nem tudok most lelkesen válaszolni. Segített, de ennél többet nem várok el tőle, hiszen lássuk be úgy se lesz jobb a helyzet. Értem nem lesznek oda a suliban és ez már nem is fog megváltozni és őszintén szólva nem is akarok tenni érte, hogy változzon. Nem azt mondom, hogy jó nekem így, de mégis mi hasznom lenne pár diákból? Semmi igaz? akkor meg édes mindegy. - Nem érdekelnek tanárnő, ha foglalkoznék velük, akkor is ugyanilyenek lennének és nem változna a helyzet, de nem fogom e miatt visszafogni magamat. - vonom meg a vállamat. Szerencsére ez legalább nincs rám fájdalmas hatással, pedig ennek is meg lenne az esélye, de úgy fest, hogy legalább nem mindenhol szenvedtem el ütéseket, csak bizonyos részeken és azok egy vállrántásra nincsenek hatással. De tényleg nem érdekelnek engem azok a srácok, úgyis marhák maradnak, majd ha elhúzok a suliból én elérek dolgokat, ők pedig nem, nekem ez épp elég elégtétel. - Hát persze, az nem számít, hogy nekem fontosak. - húzom el a számat egy pillanatra, de tudom, hogy igaza van, hogy fontosabb, hogy rendben legyek és nem azok az üvegcsék. A legtöbb azért jól védve volt a táskámban, tehát valószínűleg nem esett bajuk. Akkor lennék csak mérges, no meg mint tudjuk az soha sem jár jó végeredménnyel, ha bájitalos üvegek törnek össze és a bennük lévő tartalom keveredik egymással. Felállni persze nem tudok egyedül, jót tesz, hogy segít nekem, de nem lesz elég egyszerűen csak a pálcám, a botomra is szükség lenne, de először maradjunk a felállásnál. - Ön is tudja, hogy ha beköpöm őket csak nekem lesz rosszabb, akkor meg főleg nincs értelme. - az ilyen izomagyak ezt így csinálják, téged szívatnak, ha magukkal nem tudnak rendbe jönni, ez már csak így működik és őszintén szólva én ezen cseppet sem lepődöm meg, nem tudom, hogy neki miért nem egyértelmű. - Szükségem lenne a botomra is. - bököm ki végül, ha magától nem jut eszébe. Nem tudok így lábra állni, még ha segít is. A lábam annyira fáj, hogy nem tudok csak úgy járni segítséggel sem, ahhoz kell a bot, hogy a sérült lábamra ne kelljen ránehezedni. - És vigyázz rájuk! - toldom meg a tanárnő szavait, amiket a manónak címez. Remélem, hogy nagyon óvatos lesz, mégis csak fontos dolgokról van szó, bájitalokról és persze a táskám tartalmáról, elvárom, hogy baromira figyeljen oda rájuk is óvja őket, ahogyan csak tudja. - Indulhatunk... és köszönöm... - bököm ki végre, de a másik témára nem reagálok inkább. Tényleg nem látom értelmét annak, hogy bemártsam azokat, akik bezártak ide és ellátták a bajomat. Nem fog változni tőle az ég világon semmi sem, akkor meg mégis mi értelme lenne? Annyiban hagyom, meghúzom magamat valamelyest, a többi meg majd alakul. Befejezem a sulit, aztán a saját... lábamra állok, ami így röhejesen hangzik, hogy még rendesen állni sem tudok igaz?
Kinyitom a tömlőc ajtaját, ahova ezek a srácok Blake-t zárták, nem nehéz a dolgom, habár nekem legalább meg van a pálcám, Blake számára ez jelen helyzetben gondot okozott volna. Még szerencse, hogy erre jártam és a biztonság kedvéért lenéztem ide is, amikor megpillantottam a nevetgéló srácokat. Fogalmam sincs, mi lett volna abban az esetben, ha nem vagyok itt, elvégre erre kevesen járnak, talán késő délután jöttek volna le legközelebb, addig pedig Blake talán az eszméletét is elvesztette volna. Nem festenek túl jól a sérülései, elég fájdalmasak lehetnek, mindezek mellett pedig a tömlőc zárt ajtaja miatt nem lehet belátni, teljes mértékben eltakarta volna a fiút. - Te jó isten – szólalok meg rosszallóan, amikor végzek a tömlőc kinyitásával, majd megpillantom a félhomályban Blake-t, amint a sarokban ücsörög, összevert képpel. Nem egy kellemes látvány ebben az állapotában, annyi szent, szerencsétlent jól helybenhagyták. A pálcám nem teszem le a kezemből, elég nagy szükségem lesz rá a sérülésekhez, habár talán az sem ártana, ha tennénk némi kitérőt a Gyengélkedő felé. Természetesen, én is megpróbálok helyrehozni mindent rajta, amit tudok, de Madam Pomfrey-t sem véletlenül alkalmazták. Blake fel fog menni a Gyengélkedőbe egy igen alapos vizsgálatra, akár szeretné, akár nem, ebben pedig nem vagyok hajlandó semmilyen szinte sem vitázni vele. Ismerem ugyanis annyira, hogy tudjam: nem szeret mások segítségére szorulni. Amikor felszisszen, miközben az orra a helyére ugrik, sajnálkozva pillantok rá: - Bocsánat, de ez nem az én szakterületem. Azért már elég pofásan néz ki, nem gondolod? Lágyan elmosolyodok, hátha ez enyhít kissé az előbbi eseményeken, vagy akár csak egy pillanatra is másfelé tereli a Hollóhátas srác figyelmét. Megnézni természetesen jelen pillanatban nem tudja a művemet, hiszen nem hoztam magammal tükröt, meg ugyebár nem is ez a legfontosabb teendőnk most. Azonban, ha megtapogatja, érezheti, hogy már legalább az orra a helyén van. Egyébként sem vagyok biztos abban, hogy Madam Pomfrey teljesen fájdalommentesen tudta volna ellátni. A csonttörés kezelése még a gyorsan ható bájitalokkal és igékkel sem egy kellemes procedúra. - Igen, hallottam, hogy jól teljesítesz az iskolában – biccentek egyet, miközben a pálcámmal világítok és kissé jobban szemügyre veszem Blake arcát. A többi sérülése szerencsére nem túl komoly, kisebb-nagyobb horzsolások, itt-ott lilulni kezdő foltok. Nem szép látvány, de mivel nálam nincs semmiféle bájital vagy krém, amivel helyretehetném, így mindenképp marad Madam Pomfrey szakértelme. - Ne foglalkozz velük, nem érnek meg ennyit... Ezek abban lelik örömüket, amikor másokat szenvedni látnak. Nem vagyok benne teljes mértékben biztos, ezért nem is említem a fiúnak, de mintha az egyikük arca ismerős lett volna. Csupán pár pillanatra láttam, nem többre, de a hangja is hasonlított az övére, így elég esélyes a dolog. A mardekáros Gregory keze is benne lehetett ebben az egész balhéban, márpedig az a gyerek egyszerűen imádja keresni a bajt. Tavaly majdnem kicsapták, mert a vizsgák előtt elég szépen elgyepált egy elsőévest, aki ennek eredményeként a Szent Mungóban kötött ki, de még az is kétséges volt, hogy felgyógyul-e annyira szeptemberre, hogy elkezdhesse a második évfolyamot. Vissza tudott jönni, Gregory viszont szintén maradt... - Azokat összeszedem és felviszem utánad a Gyengélkedőbe – felelem a fiú mondatát hallva, ilyenkor ne ezen járjon az esze, hanem azon, hogy minél hamarabb feljusson az emeletre. Nem lesz egyszerű a dolog, de nem mehet csak úgy vissza a hálókörletébe, mintha mi sem történt volna. Kívülről szépen összeverték, így hát egyáltalán nem fog ártani neki, ha alaposan megfigyelik legalább egy éjszakára. - Ne aggódj, nem jár erre senki sem, persze a pálcádat már most elvihetjük, az azért ne heverjen magában a kövön. Madam Pomfrey viszont nem fog örülni annak, ha egy ilyen verés után az lenne az első dolgod, hogy összeszedegeted a széttört üvegcséket. Fel tudsz állni? Bizonytalan pillantást vetek a fiúra, aki jelenleg is kissé furán, kétrét görnyedve üldögél a helyén, ami számomra arról árulkodik, hogy nagy eséllyel a gyomrát is megsorozták pluszban. Fogalmam sincs, mit gondolnak magukról a mardekárosok, de arra már most megesküszöm magamban, hogy nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet. Nagy eséllyel szép kis szócsatáim lesznek Pitonnal, ő konkrétan mindenből kirángatja a kis védenceit, de nem nézhetjük el, ahogy más házakból valókat vernek félholtra, ide már nem elég a büntetés. - Neked nem, de nekik sem – felelem, miközben végignézem, amint Blake megpróbál lábra állni. Nem egyszerű feladat ez számára, hiszen már így is sántít, a gyomra miatt sem egyenesedhet ki szívesen. - Na, gyere, segítek. Ezt mondva mellélépek, átkarolom, ha hagyja magát, belémkapaszkodik, ha nem, akkor is felviszem a javasasszonyhoz, nem fogom hagyni, hogy itt szedje össze magát. Intek egyet a pálcámmal, minek eredményeképpen a fiúé engedelmesen a kezembe reppen, egy halk pukkanás kíséretében pedig egy házimanó is felbukkan előttünk. - Kérlek, szedd össze Blake cuccát és hozd utánunk – adom ki az utasítást a jószágnak, mire az bemutat egy mély meghajlást előttem, majd nekilát a dolognak. Ezután ismét a fiúhoz fordulok, hátha időközben már sikerült annyira felállnia, hogy eljuthassunk az emeletekre. - Ha kiderül, hogy Gregory volt az egyik, akkor őt kicsapatom az iskolából, már így is sok van a számláján, ne hagyd, hogy megússza. A társa pedig egy életre elfelejti, hogy másokat piszkáljon, ezt garantálom. Indulhatunk?
A közeledő léptekre fel sem figyelek, még mindig zúg a fejem attól a pár pofontól, amit sikerült bezsebelnem. Soha sem fogom felfogni, hogy egyeseknek hogy lehet ennyire kevés sütnivalójuk. Azt hiszik attól lesznek okosabbak, hogy belőlem próbálják kiverni szó szerint a tudást? Nem így működik, maximum meghúznám magamat az órán, de attól még okosabb maradnák náluk úgy is és hát nem vagyok olyan típus, aki meghúzza magát csak azért, mert mások azt várják el tőle. Egy kivétel van... az apám, az ő esetében tényleg inkább meghúzom magamat, mint hogy kockáztassam, hogy újabb remek ötletekkel álljon elő a jobbá formálásom céljából. Nem, akkor inkább nem kerülök a szeme elé, hátha azzal elodázhatom a dolgokat, legalább egy ideig. Felpillantok, amikor az ismerős hangot hallom meg. Tanár... ha minden igaz akkor a szomszédunk is, bár nem figyelek annyira a környezetemre, hogy a szomszédok kimondottan lekössenek és mivel engem nem tanít a nevében sem vagyok teljesen biztos. Mégis úgy fest, hogy most nem igen van más, aki segíthet, viszont a rácsokat ki kell nyitnia, addig úgy se nagyon tud bejönni, hiszen akkor én is leléptem volna. Nehezen, de megoldom, összeszedve a cuccaimat, a pálcát, a botot, de úgy nehéz, ha azok odakint vannak, én pedig idebent. - Tudja... a féltékenység. - fáj mindenem, az arcom is, ahogyan a gyomrom. Jó eséllyel nem igen fogok enni az elkövetkező pár órában. Az is kész csoda, hogy nem jött vissza semmi, de talán csak azért, mert viszonylag régen volt már a reggeli, az ebédet pedig simán kihagytam, mert nem volt rá időm. Na ezt nem értik meg az efféle tuskók, én inkább az órára készültem, hogy rendben legyenek a dolgaim, ők viszont gondolom ebédeltek és szórakoztak, aztán mégis nekik áll feljebb, hogy képes voltam mindent jobban tudni náluk. Felszisszenek, amikor a nő a helyére teszi az orromat. Roppan egyet, szó szerint hallom is mintha csak visszarántotta volna. Nem valami kellemes érzés, majdnem annyira fájdalmas, mint amikor eltörte az a batár állat. - Jól vagyok, csak kellenének a cuccaim... - kissé rekedt a hangom és jó eséllyel még nem fogok tudni felállni azonnal. A gyomrom rendesen fáj, azért oda is elég nagy ütést kaptam, de valószínűleg azért ez nem okozott olyan sérülést, ami ne jönne rendbe magától. Ehhez valószínűleg nem kell konkrét varázslat és gyógyítás. Nem jutottak el addig, hogy teszem azt a bordáimat is szétrugdossák, egy gyomrostól pedig még nem lesz komolyabb baja az embernek. - Számít az tanárnő? Ha tudom a nevüket jobb lesz nekem? - megvonom a vállamat és megpróbálok inkább felállni, de persze visszahuppanok a földre. Elsőre azért nem megy ez olyan könnyen. Véres még mindig az arcom, hiszen az orrtörés nem épp jár külső jelek nélkül és jól be is fog majd lilulni, ha nincs szerencsém, meg aztán kissé szédülök is, a botom sincs meg, a lábamra pedig nem igen tudok rendesen ráállni. Talán egy kicsit még érdemes lenne pihennem itt, amíg jobban leszek.
Hála az égnek, véget ért az utolsó órám is, melyet az elsőéves egyetemistáknak tartottam. Nehéz esetek, sokkal nehezebbek, mint azt elsőre hinné az ember, egyszerűen kezelhetetlenek, pont olyanok, amilyen én is voltam az ő korukban. Néha úgy gondolom, mégis jobban jártam volna, ha olyan tantárgyat választottam volna a tanár-szakon, amelyet első és hetedéveseknek is taníthatok, ők azért nagy eséllyel nem kezdik el a hátsómat dícsérni, amikor a tábla felé fordulok, hogy felírjak valamit. Amikor pedig az ember azt hinné, hogy ennél rosszabb már nem lehet, akkor jön a ráadás, az igazi feketeleves: az egyik nyolcadik évfolyamos, Benedict, rácsapott a fentebb említett testrészemre... Természetesen, büntetőmunkát kap, mint mindenki más, aki ehhez hasonló dolgot művel velem, nem maradok adósuk. Szeretem, amikor az ellenkező nem szépnek talál, nem hiába sminkelek órákat a tükör előtt, vagy veszek fel csinos ruhákat, mindezek ellenére azonban úgy gondolom, hogy sokkal többre mennének, ha udvariasan adnák tudtomra a dolgot, nem pedig ennyire tolakodóan. Nagyot sóhajtva markolom fel azt a tetemes iratmennyiséget, melyet még el kell vinnem Piton professzornak, elvégre köztük hevert a mardekárosok félévi értékelése is, majd mindezek után fel kell mennem a legfelső emeletre, hiszen fél óra múlva kezdődik a különórám. Sokat dolgozok, amióta felvettek a Roxfortba tanárnak, sokkal többet, mint eleinte hittem, de nem bántam meg a dolgot. Szerettem ezt a munkát, mást el sem tudnék képzelni magamnak, azt viszont még mindig nem tudtam eldönteni magamban, hogy jól tettem-e azt, hogy annak idején ennek érdekében elvetettem a gyermekemet... Fiatal voltam, még a huszonhármat sem töltöttem be, nem álltam volna készen az anyaságra, mindezek mellett pedig egy olyan kapcsolatban voltam benne, amelyet nem sokan néztek volna jó szemmel. A férfi több, mint 20 évvel volt idősebb nálam, már ez eleve gondot jelentett volna, arról már nem is beszélve, hogy a fia ide jár a Roxfortba, és alig csak pár évvel fiatalabb nálam. Ha ezeket az okokat tekintjük, akkor talán mégsem cselekedtem olyan rosszul, mint hittem. Akkor is mardosott a bűntudat, noha már két év is eltelt az eset óta, és már nem voltam együtt a férfival. Óvatosan lépkedek a lépcsőkön, nem túl könnyű feladat magassarkúban róni a folyosókat, de valamiért nem vagyok képes lemondani róluk.. Kapok is dícsérő szavakat a termek előtt várakozó diákoktól, melyeket épp csak el-elcsípek fél füllel, hiszen nyíltan nem mondják ki a dolgot, csupán a társuknak tesznek rólam megjegyzéseket. Ezt azért egy fokkal jobban díjazom, mint Benedict udvarlási módszerét, hiszen a kettő között ég és föld a különbség. Amikor leérek a folyosóra, éppen három diák jön fel nevetve a tömlőcökből nyíló lépcsőkön, amely számomra már eleve gyanakvásra ad okot. Nem ritka, hogy megvernek valakit, hiszen ez ideális hely számukra, elvégre nem sokan járkálnak arrafelé, nem kell számítaniuk hivatlan vendégekre. Le kell néznem, hiszen erre akkor is felhívták a figyelmemet, amikor aláírtam a szerződésemet. A tanárok elég sűrűn járőröznek odalenn, hiszen már nem egyszer fordult elő, hogy alsóbb évesek mentek le, vagy a felsőbb évesek balhéztak össze pont ott. Elindulok hát lefelé a lépcsőkön, noha elég idétlenül festhetek a rengeteg paksamétával a kezemben, a csinos ruhával a testemen és a tipi-topi magassarkúval a lábamon. Amikor lejjebb érek, az egyik fáklya fénye pont úgy világítja meg a földet, hogy észrevegyem a széttört üvegeket, az elgurult pálcát és a némileg megtépázott táskát, amelyről szinte azon nyomban rájövök, ki is az áldozat. - Blake! - szólalok meg, miközben elkezdek sétálni a tömlőcajtók előtt, egyelőre figyelmen kívül hagyva a fiú cuccait. Végül megpillantom magát a srácot, aki nincs éppen a lehető legjobb állapotban. - Te jó ég, mit műveltek ezek veled? Leteszem a papírhalmot a földre – itt nem fog bajuk esni -, majd lehetőségeimhez mérten a fiúhoz sietek, letérdelek elé, majd ellentmondást nem tűrően kezdem el megvizsgálni a sebeit a pálcám fényénél, melyet az előbb gyújtottam. Nem vészes, de nem is a legszebb, annyi biztos, hogy ezeket én is el tudom látni, legalább nem kell felvinni Madam Pomfrey elé. - Most maradj nyugton, ne mozdulj, ez kissé fájni fog! - utasítom rendre a fiút, akinek az apjával hónapokig együtt voltam. Nem éppen a legjobb a viszonyuk, érthető hát, hogy Blake személyisége olyan lett, amilyen. Időközben intek egyet a pálcámmal, melynek eredményeképpen a helyére ugrik a srác orra. - Rendben, ezzel meg is lennénk. Hol sérültél még meg? Egyelőre figyelmen kívül hagyom a felrepedt ajkait, hiszen ha időközben van valami másik sérülése, ami ennél sokkal súlyosabb, akkor nem lenne szerencsés annál elidőzni. - Tudod a nevüket? - ezzel a kérdéssel természetesen a támadóira célzok, sejtem én, hogy kik voltak azok, de a szakmámból kifolyólag nem kezdhetek el bizonyítékok nélkül vádaskodni, az arcukat pedig nem sok időm volt megjegyezni.
Még egy utolsó jól irányzott ütés úgy gyomor tájra, amitől már csak halkan nyekkenek egyet, aztán a három srácból kettő érzem, hogy karon ragad és egy jól irányzott lökéssel küldenek be a rácsok mögé. Nem is értem, hogy egy ilyen helyet egyáltalán miért tartanak itt fenn, amikor veszélyes lehet, főleg ha ilyen vadbarmok kerülnek a közelébe. Nem mondom, hogy tipikus sablon alakok, de tény három Mardekáros, akiknek nem különösebben tetszett az, hogy az órán én sokkal jobban teljesítettem, mint ők. Olyannyira nem, hogy azt hiszem zokon vették, amikor a tanár helyettük nekem adta oda a jutalmat és ezért vártak be a folyosón, amikor már mindenki lelépett. Az első ütés olyan erejű volt még odafent, hogy konkrétan itt tértem magamhoz. A botom valahol pár méterre lehet arrébb a földön, de innen a sötétben nem sokat látok belőle. A pálcámra ugyanez igaz, természetesen nem hagyták nálam és nem kockáztatták meg, hogy használom ellenük, vagy bármi mást. Nem csoda hát, ha szintén valahol a padlón lehet a táskám külön a tartalma is, mert az egészet kiborították. A bájitaloknak jó eséllyel annyi, amik nálam voltak, most valahol széttörve az üvegek a földön folydogálhatnak. - Gyávák vagytok! Hárman egy ellen persze sokkal könnyebb! - kiabálok utánuk, de jó eséllyel már a végéből semmit sem hallanak, hiszen már az első szavaknál nevetve indulnak el felfelé a lépcsőn, én pedig ott maradék lassacskán a vak sötétben, hiszen a pálcám nélkül még csak fényt se tudok varázsolni. Bicegve hátrálok el a falig, hogy végül leüljek a tövében. Érdemes jónak lenni valamiben mi? Ha aztán az ilyen tahók nekimennek az embernek. A lábam sajog, tudják, hogy sánta vagyok, mint mindenki és persze hogy kaptam oda is egy jól irányzott rúgást. Az orrom valószínűleg eltört, mert iszonyatosan fáj, a számat tapogatom, érzem, hogy fel lehet repedve és a gyomrom, amibe még a végén kaptam egy utolsó ütést... hát nem tudnék most enni, vagy ha megpróbálnám jó eséllyel elég gyorsan kiadnék magamból mindent. Remélem, hogy jön erre majd alkalom adtán valaki. Nem vagyok egy pánikolós fajta, úgyhogy nem kiabálok, csak várok hátha hallok lépteket. Csak akkor kiáltok el egy hahót, vagy "Itt vagyok!"-ot, ha úgy érzem, hogy van értelme egyáltalán.
Mesteri szintre fejlesztettem az évek során, hogy kizárjak másokat a tudatomból, most mégis, egy pillanatra úgy tűnik kiestem a ritmusból. Pontosan hallom a közeledő, majd megtorpanó lépteket. Félve zökkentem ki a gondolatmenetemből, majd pillantottam kíváncsi, smaragd zöld pillantásommal a lányra, némileg rideg kisugárzással. Nem ismerős, ahogy végigmérem, egyszerűen senki és semmi sem ugrik be, csak egy egyszerű diáknak tűnik. - Szervusz... - a válaszom lassú, a gondolataim könnyedén magukkal ragadtak, a hangom némileg gyanakvó, ami tőlem teljesen megszokott. A gyors folytatás némileg idegőrlő, rosszallóan nézve időzök el a lány arcán, majd, amint sikerült elfogadnom a tény, hogy megint túl gondoltam az egészet, ahelyett, hogy egyszerűen csak cselekedtem volna, egyszerűen csak ajtó kilincséért nyúlok, majd könnyedén lököm be. - Köszönöm. Én személy szerint azt vártam, hogy ennél azért jobban őrzik a tiltott helyeket, de hát, ez csak a Roxfort... - Egy néma sóhaj hagyja el a számat. Éppen tovább indulnék, de a lány kérdése egyszerűen arra késztet, hogy megtorpanjak és értetlenül pillantsak vissza rá. Hogy mi is az, ami engem annyira érdekel, az őt valószínűleg sohasem fogja érinteni. Nem is értem igazán, hogy miért igyekszik ennyire. A kérdése felett mégsem tudok egyszerűen tovább lépni. Kellően udvariasnak neveltek, hogy ne hagyjak szó nélkül egy hölgyet, de én magam nem egy olyan jellem vagyok, aki egyszerűen elcseverészne a magánügyeiről. - Csak körbe akarok nézni. Még nem volt alkalmam itt járni, lehet látok valami érdekeset - nyers, kissé sablon szövegnek tűnő válaszom még engem is egy apró fintorra késztet. Be kell érnie ezzel, nem óhajtom kifejteni neki, hogy éppen pár szellemet keresek, hogy kifaggassam őket a halálukról, és, hogy pontosan mi is kell ahhoz, hogy valakit legalább szellemként visszahozzunk, majd felélesszük. Vagy, hogy ez a teória éppenséggel lehetséges-e.
|| Zene || Aktuális viselet || || Let's be my... subject!(?)||
Számomra már nem is olyan meglepő, hogy a mai napomat sem könyvelhettem el magamban sikeresként, bár lassan már nem is vártam mást. Órák után egyenesen a Nagyterembe mentem, na, nem mintha olyan éhes lettem volna, hiszen vámpírként meg van az az áldás, hogy nem kell ennem. Nem, egyszerűen csak bepakoltam néhány édességet a táskámba, hogy legyen min nyammognom, amikor a könyvek fölött görnyedve ülök a szobámban. Még véletlenül sem állt szándékomban lemenni a klubhelyiségbe, hiszen akkor úgyis csak piszkálnának... Tisztában vagyok vele, hiszen állandóan ezt tették. Papírgalacsinnal dobáltak, majd otrombaságokat kiabáltak felém. Mostanra ugyan tudtam volna tenni ellenük, hála a vámpíri képességeimnek, de Blaine kifejezetten megkért arra, hogy ne keltsek feltűnést az iskolában. Mindenesetre, néha kifejezetten nehéz volt megállni, hogy a szitkozódók nyakát ne harapjam át. Nem esne nehezemre, csupán egy pillanatba telne. Lementem az alagsorba, majd a tömlőcök felé vettem az irányt. Mindig itt vágtam át, amikor a klubhelyiségbe tartottam, hiszen erre nem jártak olyan sokan, mint a másik útvonalon, így nem sűrűn kellett szembesülnöm azzal, hogy összesúgnak egymással felém pillantva, majd felkacegnak. Kellemetlen érzés volt, hiszen sejtettem, miről lehet szó. A kinézetem. Az zavarta őket ennyire. Persze, itt is akadtak olyanok, akik ezt tették, de kisebb esélyem volt összefutni velük. Volt, aki csak megállapította magában, hogy nem vagyok egy világszépe, de annyiban hagyta a dolgot. Több ilyen ember kellene, és akkor nem kellene gyomorideggel beülnöm az órákra. Megszaporáztam a lépteim, azonban hirtelen megtorpantam, és a tömlőcök felé pillantottam. Egy srác állt nekem háttal, aki tudtommal hollóhátas volt, úgyhogy semmi keresnivalója sem lett volna itt. Habár, mintha azt hallottam volna, hogy kissé különc... Na, nem mintha én nem lennék az, de ez a fiú az intelligenciája miatt lóg ki a sorból. Nem mellékesen pedig annak a Reesenek az egyik haverja, akit a bátyámnak be kellene szerveznie közénk. Mitchell kételkedik a dologban, ebben teljes mértékben tisztában vagyok, hiszen megosztotta velem az ezzel kapcsolatos aggályait, és én teljes mértékben egyetértettem vele. Nincs semmi különleges abban a lányban, akkor miért kellene őt is belerángatnunk ebbe? Halovány magyarázatot kaptunk csak a dologra, ami azonban közel sem volt elegendőnek mondható. Az, aki kiadta a parancsokat, a háttérből tette, nekünk kellett vásárra vinni a bőrünket. Mitchell pedig sok olyan dolgot tett, amire nem volt büszke, hála ennek az arctalan alaknak. Mindenesetre, ez a legjobb alkalom a kémkedésre, nem hagyhatom, hogy csak úgy kicsusszanjon az ujjaim közül. Odaléptem hát a fiú mellé, aki nyilván észre sem vett, hiszen továbbra is megigézve bámulta a zárat, miközben valamit mormogott. Fura alak, meg kell hagyni. - Szia! - szólaltam meg vidámságot erőltetve a hangomba, miközben igyekeztem úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy szóba állok egy vadidegen emberrel. Meg sem vártam, amíg rámnéz, helyette folytattam: - Tudod, nem szokták ám zárni a tömlőcöket, ha esetleg azt szeretnéd kinyitni... Ha pedig be is zárják, egyszerűen elég egy Alohomora. Nem kell egy egész könyvnyi igét elmondanod hozzá. Nem volt ugyan engedélyezett a bejárás, legalábbis nem sok embernek, de a tömlőcök zárása Fricsre volt bízva, aki vagy elfelejtette, vagy csak egy egyszerűbb igét helyezett rá, amit bárki fel tudott törni. A mardekárosokat nemigen érdekelte a dolog, hiszen itt volt, nem messze tőlünk, mindennap láttuk, így szinte hétköznapivá vált a szemünkben. - Mi van ott, ami annyira érdekel? - Na, nem mintha érdekelne a dolog, de beszélgetésbe kell elegyednem vele, hogy kiszedhessek belőle pár dolgot. Fogalmam sincs ugyan arról, hogy ezt miként fogom elérni, arról pedig végképp nem, hogy miként tudom Reeseről faggatni anélkül, hogy ez gyanússá ne váljon a srác számára, de meg kell tennem. Nem nézhetem tétlenül, hogy mindig Blaine vigye a meló oroszlán részét. Hátha én is jutok valamire.
Halk léptekkel közelítek az alagsor tömlöcei felé. Sokan fel sem ismernek, akik mégis, mintha halkan susmorognának, amint távolodni kezdek. Még szerencse, hogy nem vagyok egy népszerű személyiség. Maximum a furcsa hóbortjaim miatt jegyezhetnek meg az emberek, valamint, mert azon kevés mágusok közé tartozom, akik kedvük szerint módosítgatják a megjelenésüket. Na, nem mintha ezt én olyan nagy számnak tartanám, sokkal több érdekesebb dolgot tudnék felsorolni a rám csodálkozóknak. Mégis, vannak, akik, mint az előzők is, csak néznek, amint egyik napról a másikra megnő a szakállam, és pillanatonként változik a szemem színe. Most is, valószínűleg jókat nevetnek az erős borostámon, a kócos hajamon és a gyanúsan villogó zöld szememen. Na, nem mintha olyan sokáig lekötne a gondolatuk, megszokott már ez a kezelésmód, és sokkal inkább köt le, hogy bejussak a tömlöcökbe. Igaz, az egyetemistáknak tudtommal nem büntetett dolog a belépés, de valamivel csak védve van... Tehát, a pálcámat a bal kezembe veszem, és miközben gondolkozom a megfelelő igén a zár feltöréséhez, egyszerűen csak pörgetem az ujjaim között. Néha talán egy-egy igét elmormolok az orrom alatt, amire lehet csak furcsább pillantásokat kapok az erre tévedő Mardekárosoktól vagy Hugrabuggosoktól, de igyekszem minél jobban kizárni őket a tudatomból, hogy kellően koncentrálhassak. Az alapvetően meg sem fordul a fejemben, hogy nincs lezárva, egyszerűen csak, mint a tiltott folyosó is, őrizet alá van helyezve. Nem is lepődnék meg, de meg sem fordul a fejemben. Mindig is az a típus voltam, aki nevetségesen bonyolultan gondolkozott, és néha fel sem tűnt, ha ott volt az orrom előtt a megoldás, mert egy teljesen más gondolatmenet alapján kerestem.
|| Zene || Aktuális viselet || || Let's be my... subject!(?)||
*Talán az iménti csók és a vele járó érzések térítik el Gerryt, vagy én nem voltam elég egyértelmű, mindenesetre félreérti azt amit a házról és az alagútról mondok. Csak egy pillanatra fordulok el az ablaktól, hogy Gerryre nézzek, aztán tovább tanulmányozom az utcarészletet, hogy minél biztosabban felismerjem majd a házat vagy legalább a helyét, ha Roxmortsban leszünk.*-az alagútról, erről a titkos járatról szeretnék a könyvtárban utánanézni, a házat megtaláljuk ha elmegyünk Roxmortsba. *Már fogalmazódik bennem a terv, nem tudom Gerry mit fog hozzá szólni, anyáéknak nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene, bár a teljes igazságot nem kell nekik tudni, de már nagykorú vagyok, legalábbis ami a varázslóvilágot illeti, nincs már rajtam a jel, szóval ezen a nyáron azt teszek amit csak akarok és varázsolhatok az iskolán kívül is. Csak megfelelően kell tálalni anyáéknak és akkor nem lesz gond. Gerryt pedig csak meg tudom győzni, feltéve ha nem lesz túl sok munkája, hogy ne tudjon velem jönni. Ami a járatot illeti, Gerrynek igaza van, csak pillanatnyi ötlet volt, vagy inkább óvintézkedés, a múlt történései azonban mindig a diákokat igazolják, kár előre szólni a tanároknak mert csak megbonyolítják az egészet. Majd a következő tanévben, jó eséllyel addigra már minden részletet felfedezünk. Ellépek az ablaktól és Gerryhez megyek, bólintok. *-Oké. Igazad van. Előbb meg kell tudnunk mindent erről a helyről és arról, mi célból készült. Kíváncsi vagyok, hogy melyik irány volt a cél. Hogy kivezessen a suliból, vagy, hogy be. Tudsz olyan varázslatot ami felfedi a szobát lezáró bűbájt? Nem ártana legközelebb ki is jutnunk innen. *Persze, hogy visszajövünk. Akkor pedig már tovább is kell tudnunk lépni, különben nem tudjuk meg miért építették az alagutat. A szoba le van zárva, nem véletlenül. Gondolom aki megalkotta az átjárót, azt akarta, ha valaki véletlenül átjut minden akadályon, ne tudjon kilépni a szobából. Szerencsére semmilyen csapdába nem futottunk bele eddig. *-Barátokat. Kikre gondoltál? *Ezt már Gerry hátától kérdezem, mert ő lépett be elsőként a tükörbe, hogy a lidérccel ő nézzen szembe. Én maradtam a hátvéd, de nincs szükség rá. A járatban csend honol és még a korábbi mágikus erőt sem érzem. Gerryre mosolygok, megszorítom a kezét és hagyom magam húzni. Remélhetőleg minden bonyodalom nélkül visszajutunk a tömlöcbe, onnan pedig mintha mi sem történt volna, a klubhelyiségbe. *
Úgy látom, hogy őt is megérinti a pillanat heve, ami engem kerülget. Most először valahogy felmerült bennem, hogy bármikor elveszíthetem. Különös érzés, hiszen előtte nagyon semmitmondó életet éltem, és amióta megismertem, minden más. Még ha az első időkben vele is beszéltem meg a hódításaimat, az életem része lett, és már nem is működhetne, hogy nincsen velem. Az pedig pláne nem, hogy valami baja essen. Brownék egyébként is bűbájokat, imádnivaló ez az egész család, amelynek jó lenne hosszútávon is a részének lenni, még ha Lav elég fiatal, hogy a feleségem legyen, de úgy kell vigyáznom rá, mint a hímestojásra. Azért majd egy-két éven belül lehet, hogy érdemes lenne meglepni egy eljegyzési gyűrűvel, remélve, hogy örülne neki. Látom, hogy ő is meghatódott kissé, de nem törli le a könnyeit, úgyhogy nekem is fújtatnom kell, hogy ne ragadtassam magamat hasonlóra. Muszáj továbblendülni, hiszen mégiscsak hős griffendélesek vagyunk, ám azt bőven el tudom képzelni, hogy egy ilyen pillanat után együtt aludjunk ma éjszaka. Tényleg csak aludjunk, bár tovább lépett a kapcsolatunk ezzel a pillanattal, az egészen biztos, tehát bármi megtörténhet, még ha araszolva is haladunk, talán nem bánná, ha egy picit ismét megismernénk egy szeletkét egymásból. - Megtudni, hogy kinek a háza ez? Nem biztos, hogy a könyvtárban írnak erről. Inkább el tudom képzelni, hogy az egyik kocsmában érdemes megkérdezni, lefizetni a kocsmárost, hogy ha hall valamit, akkor szóljon. Nem minden titkot a könyvek rejtenek. Egyszerűbb megoldás is lehet, bár abban igazad van, hogy nem egy egyszerű házról van szól. – Amíg a lányka az utcai ablakot nézi, én magam már készülök lelkiekben, hogy mindenféle lidércűző varázst memorizáljak, az élőholt ugyanis lényegesen felkészülhet ellenünk, amikor másodszor találkozunk. – Neem, én nem akarok szólni róla. Azt akarod, hogy pontlevonást kapjon a házunk? Most már te is felnőtt vagy mindjárt, ha engem hívtál le kutatni, akkor már tartsuk meg magunknak. – Kicsit ez olyan, mintha a mi titkunk, a mi Titkok Kamrájánk, legfeljebb azt tudom elképzelni, hogy barátokat hívhatunk ide, de mást talán azért ne. – Viszonzom a pusziját, és felkészülök arra, hogy mindjárt a vörös szemű lidérccel csapunk össze. Ám átlépve a tükrön teljes csend honos, nem látszik a kísértet. Érdeklődve meredek a „nőcskémre”, aztán elmosolyodom, úgy tűnik, mázlink van, de ki kell lépnünk, hátha csak időlegesen lépett le, hogy erőt gyűjtsünk, úgyhogy szaporázom a lépteimet, magammal húzva a cukimat.
*Nekem tök természetes az amit mondok, bele sem kell gondolnom, egyszerűen csak kibuggyan minden szó, mintha azt mondtam volna, hogy „tökös pite”. Gerry azonban láthatóan és érezhetően is ellágyul, magához ragad és megcsókol, ami meglep. Nem azért mert még nem csókolt meg, ááá, hiszen számolatlanul osztogatja. Csak ez most olyan más. Nincs benne szenvedély, nem furfangos, nem játszadozó. Ilyet még sosem kaptam, azt hiszem ez olyan csók amihez különleges alkalom kell, olyan ami nem mindennap történik az emberrel, több mint bármelyik fontos esemény, több mint amit egy szerelmi vallomás kíván maga után. Ez a csók bensőséges, a lelkem mélyéig hatol lassan és óvatosan, finom és meleg, nem folyik mint a víz hanem olvadozva terjed szét akár a meleg méz. Átölelem én is, belefúrom a fejem a nyakába és hagyom, hogy a pillanat hosszúra nyúljon, mélyen beleigya magát a szívünkbe, nyomot hagyjon és magába zárjon. Gerry nem szokott ilyet csinálni és gyanítom nem is fog a közeljövőben, de nem is baj. Ez a pillanat életem végéig megmarad bennem, az emléke máris édes és szívet melengető, és összeköt minket még egy kapoccsal, még egy tekercs lélekkötél tekeredik ránk, újabb gyengéden óvó bilincs. Átölelem és elengedem, ahogy ő kívánja, nem hozom szóba, nem nézek rá kérdőn, hogy most ez miért volt, csak hagyom megtörténni és továbblépni. Ám az én torkomba is gombóc fészkeli el magát, hősiesen nyeldeklem a meghatottság könnyeit, melyek felnagyítják a szemeimet, kissé fátyolossá varázsolják a tekintetemet. A pillanat elillan akár egy könnyed felhő, felszáll mint a köd amit elfújt a szél. Gerry lélekben megrázza magát, talán nem akarja, hogy gyengének lássam, de én pont így szeretem, és szerintem pont ettől erős ő, hogy tud elgyengülni. Imádom. A kérdése viszont már cseppet sem romantikus. *-Hát egy biztos van ezen kívül ami Roxmortsba vezet. Ha egy van, akkor több is. Talán van valami ezekről a könyvtárban. Egy feljegyzés ami nem pont erről szól,csak ködösen megemlít valami hasonló lehetőséget. A Titkok Kamrája is egyfajta búvóhely volt, miért ne lehetne egy Titkos Alagút is? Meg kell tudnunk kinek a háza ez.*Körülnézek, leginkább ki az ablakon, hogy az eszembe véssek minden részletet az utcáról, hogy később visszataláljunk ide kívül a faluban. Most viszont Gerrynek igaza van, tényleg vissza kell mennünk, annál is inkább, mert másfelé nem vezet út. Egyelőre.* -Szerinted szóljunk Dumbledore professzornak vagy legalább McGalagony professzornak erről? Vagy lehet, hogy tudnak róla? *Az is lehet, hogy ők zárták le bűbájjal, ahogy a Bölcsek Kövét is védték attól, hogy rossz kezekbe kerüljön. Akkor viszont nagy bajban vagyunk. *-Vissza kellene zárnunk. *Az viszont nem biztos, hogy menni fog, de ne legyünk ennyire negatívak, és még ott van a lidérc is amelyik idáig üldözött minket, remélem nem hívott erősítést.* -Oké, menjünk vissza mielőtt nagyobb bajba kerülünk.*Megfogom a kezét és húzom magammal a tükörhöz, de ott előtte megtorpanok két okból is. Először is nem tudom hogyan menjünk vissza, egyszerűen csak lépjünk a tükörbe? Másrészt Gerry felé fordulok, mert muszáj válaszolnom arra amit mondott az imént.* -Nem gondolom, hogy gyáva vagy.*Rámosolygok és adok egy puszit a szájára, ami szintén nem hordoz magában nagy szenvedélyt, ez is inkább olyan mint egy megismételhetetlen pillanat.*
Nagyot nyelek, és nem válaszolok. Nem azért, mert nem méltatnám válaszra. Éppen csak elszorult a torkom, s nem az előbbi porfelhőtől, hanem a meghatottságtól. Értem még soha senki nem állt ki úgy, hogy akár az életét is kockáztassa. Ezért aztán egy másodpercnyi gondolkozás után a dereka után nyúlok, és magamhoz rántom. Na nem nyersen, bántóan, pusztán óvón, ölelősen. Hiszen most nem a csókokról van szó. Ezt a lányt sosem csupán szerelemmel szerettem, a mai napig is megmaradt a legjobb barátomnak, aki nélkül egyszerűen nem tudnám elképzelni az életemet. Nem vagyunk mi ennyire érzelgősek, de talán ez most egy ilyen epikus pillanat. Magamhoz ölelem, és beletemetkezek a szőke fürtjeibe, ahogyan a vállára hajtom a fejemet. Tudom, hogy ezt fordítva kéne, de most úgy érzem, hogy ez a helyénvaló. Aztán hogy ne jőjjek még ennél is nagyobb zavarba, megköszörülöm a torkomat, aztán elengedem, hogy végezzük a dolgunkat, ha már lejöttünk idáig. A különös hálószoba, vagy minek is nevezzük egy roxmortsos házé lehet, na de akkor mi most lazán betörtünk ide. – De mégis hogyan kerülhetünk be valaki másnak a házába az iskolából? Nem gondoltam, hogy titkos alagutak vezetnek idáig.. Lehet, hogy valaki titkos búvóhelyén vagyunk.. Lehet, hogy valami gonosztevő.. – Lódul meg a fantáziám, hiszen nem tudom elképzelni, hogy mi másért lehetett valakinek ilyen titkos összeköttetése az iskolával. Nem hiszem, hogy valami tömeggyilkos, hiszen akkor már rég kiderült volna. Meg ez az elhagyatottság, a por, a lidérc jelenléte.. Régóta nem használja ezt senki. - Lehet, hogy most vissza kéne menni cica. Ne kockáztassuk, hogy életbe lép valami behatolók ellen védő időzített tűzgolyó. Ne érts félre, szívesen felfedezek veled, és gyáva sem vagyok, de legközelebb már tudjuk, hogy hova jutunk, hozhatunk felszerelést, vagy ilyesmi. Mit szólsz? – Persze ha úgy gondolja, hogy maradjunk, és még próbáljunk meg kutatodni, hát naná, hogy maradok vele, és körülnézhetünk mélységeiben is, de valami belső hang azt mondja, hogy lehet, hogy most bölcsebb döntés lenne hátrahagyni a felfedezésünket..
*Ez az egész kaland egyáltalán nem hasonlít arra amiben legutóbb részt vettem, és aminek büntetés lett a vége. Itt csak ketten vagyunk és végre én lehetek az egyik főszereplő és nem kevés sikerem van azzal, hogy megfejtettük a rúnák jelentését és máris többet értünk el mint a felsős diákok akiktől hallottam erről az egészről. Ehhez persze nem is bátorság hanem vakmerőség kellett, hogy egyáltalán ide lejöjjünk és hozzáfogjunk, de Gerryvel az oldalamon úgy érzem nem eshet bántódásom. Azért van egy kis rossz érzésem, ha vele történik valami az én lelkemet reheli majd a felelősség, hiszen én csaltam ide le tudva, hogy úgy sem mond nemet. Egy picit talán vissza is éltem ezzel a lehetőséggel és McGalagony minden bizonnyal Gerryt venné elő és őt hibáztatná, lévén már egyetemista és lehetett volna neki több esze is blablabla....pont ezét remélem, hogy tényleg nem történik semmi baj, de azt is, hogy valami nagy titok derül ki és ha olyasmi mint Harryéké szokott lenni, még a büntetést is bevállalom ha kell. A tükrön túli szoba régi és poros, ki tudja mióta van zárva a bűbáj által, de engem inkább az érdekel, hogy miért. valami titok van itt ami az orrunk előtt táncol de még nem látjuk. Körbenézve hálószobának látszik, valaha régen gyönyörű lehetett, de a színek már megfakultak, a portól inkább szürke az egész és Gerrynek még igaza is lehetne Hollóháti Hedviggel, ha a szoba ablaka a roxforti birtokra nézne. Akkor még nekem is ez jutott volna eszembe, hiszen a Szürke Hölgy ma is ott él a kastélyban....vagyis nem él de szellemként kísért. Biztosan a régi szobájában érezné, érzi magát jól és oda jár vissza amikor épp nem a folyosókon lebeg. Ám ez nem az a szoba és ezt egyből látom amikor kinézek az ablakon.* -Nem játszom a hős Griffendélest, ha Hugrás lennék is megmentenélek. *Ez az egész aggódás és, hogy pont én, pont őt nem hagynám itt nem arról szól, hogy Griffendéles vagyok vagy nem, hanem arról, hogy szeretem és féltem és ezért nem hagynám magára bármi is lenne az ára. Száz lidérccel is szembenéznék, bár kétséges lenne akkora túlerővel szemben a siker.*-Ez nem a szellemszállás Gerry, hacsak a Szellemszállás ablaka nem Roxmorts utcájára néz. *Alig látni belőle valamit, talán egy kis nyúlfarknyi szegletben lehet a ház, egy zsákutcában, de nem messze Roxmorts fő utcájától amit az ablakból látni is. Látok egy embert is, egy boszorkányt ahogy a Vadkan fogadó felé megy, bár magát a fogadót nem látni innen, az utca másik oldalán látszó házrészletet ismerem és tudom, hogy közel van a Vadkanhoz. Az ablak régi, az időtől már matt kilincséhez nyúlok, hogy kinyissam az ablakot, de a kezem valami láthatatlan falnak ütközik közvetlenül a kilincs előtt. Hiába próbálom a kezdeti meglepettség után többször, nem megy.*-Valami elzár minket az ablaktól. Egy fal, biztosan valamilyen pajzs bűbáj. Nézzük meg az ajtót.*A szobaajtóval azonban sajnos pont ugyanez a helyzet. A visszaút csak a tükrön át vezet, viszont ha kijutunk innen megnézhetjük a házat a hétvégi roxmortsi kimenő napján. *
Igenis úgy gondolom, hogy őt túlságosan is kívülállónak tekintették, legalábbis elég sokat hallottam a párosáról Parvati-val, aki mellől lehet, hogy pont én raboltam el, mert utána az én legjobb barátom lett, nem pedig az indiai származású lányé. Nem vagyok egyáltalán semmilyen viszonyban Harryékkel, ám azért tényleg nem volt szép dolog, hogy ennyire mellőzték a páromat annak idején. Lehet, hogy az elején nagyon titkolóztak, és alig vontak be bárkit is, ám az igenis nem fair, hogy egy ilyen tehetséges, és jó tanuló lány kimaradt a bandából. Én már barátként is nagyon értékes teremtésnek véltem őt, és akkor még nem voltam elfogult, ha most az is vagyok. Odahajolok a szájára pusszantva, hogy nem haragszik, mert lehetek figyelmetlen annyira, hogy felhozzam ezt a múltbéli csúfos esetet, ami biztosan nem esik neki jól. Szerencsére már ismer annyira, hogy tudja, sosem bántanám, inkább magamra vállalom, bármi is alakuljon úgy. És abban meg igaza van, hogy lehivott a tömlöcökhöz, hogy együtt fedezzük fel ezt az egész rejtélyt, végtére is nem lehet mindig csak bújni, vagy beszélgetni, kell, hogy legyen saját kalandunk is. A lidércet befelé menet egészen jól lerázzuk, de remélem, hogy lesz másik kijárat is, mert visszafelé már elképzelhető, hogy felkészültebb, vérszomjasabb, úgyhogy nem ártana, ha el tudnánk kerülni. Legalább sikerül alaposan kiköhögni magunkat, ami már csak azért jó, mert nem fulladunk bele a porba. Az már biztos, hogy jó régen nem járt errefelé senki, de minimum háromszor kell majd hajat mosni, hogy a dohszag kiillanjon a tincseink közül. Oldalra pillantok, hogy a szöszi párom is rendben van-e már. Fel is segítem, hogy ne neki kelljen tápászkodnia, ám elengedem a kezét, hogy nagyobb teret járhassunk be a szobában. - Ugyan kicsim, nem kell mindig játszani a hős Griffendéles, és.. Mi? Ez a Szellemszállás? Akkor nem csoda, hogy ha azzal a kísértettel találkoztunk. Bár azt hittem, hogy csak turisztikai látványosság. Vagy tényleg szellemek lakják? – Ha ablak is néz az utcára, lehet, hogy ajtó is. Kérdés, hogy kimenjünk-e, vagy nézzünk körül a szobában, ha már itt vagyunk. Végtére is ha a kiscsillag megkért, hogy kísérjem le ide, akkor rászánhatjuk az időt. Kérdés, hogy van-e értelme megbolygatni az itteni nyugalmat.
*Vállat vonok, nem bántott meg, bár azt nem mondhatnám, hogy elfelejtettem azt az esetet. senki nem felejtette el, Harry a mennybe ment, vele együtt Hermione, Ron és még Ginny is. Nem akkor éreztem magam mellőzöttnek,az már sokkal korábban kezdődött, és már megszoktam, hogy Parvatin kívül mindenki bogarasnak néz. Nem azért húztam el a számat, mert megsértődtem, csupán az emlék miatt, és nem akartam, hogy Gerry emiatt rosszul érezze magát ezért megsimogattam az arcát.* -Nem bántottál meg, egyáltalán. *Ő aztán nem. Egyébként meg igaza van, volt. Valóban lehetnek a kastélyban különös dolgok, ahogy ott volt a Titkok kamrája, úgy bárhol lehet még bármi. Aranyos, hogy így vigyáz rám és jó vele kalandozni, abban, hogy ketten vagyunk csak annyi a baj, hogy kevesebb esélyünk van megúszni ha történik valami. Csak ketten vagyunk, két pálca, két ötlet. Nem sokára a gondolatom majdnem testet ölt, azért csak majdnem mert a lidércnek, hiába veszélyes és fizikailag is sérülést tud okozni, azért még sincs igazi teste, de amikor nekünk ront nem merengek el ezen az ellentmondáson. Az ijedtségem jócskán telepumpálja a véremet adrenalinnal, nem is gondolkodom, amit teszek mondhatni ösztönös. Nem visszafelé indulok el hanem arra amerre a folyosó visz minket, ha már itt vagyunk akkor be kell fejezni amit elkezdtünk, másrészt nem lenne célszerű egy felébresztett lidércet rászabadítani a sulira. Mindenki emlékszik a trollra akit Mógus professzor hozott be a kastélyba, szétszedte a lányvécét. Mondjuk Harrynak és Hermionénak is volt része benne. Ahogy átesünk a fura tükrön, rögtön köhögni kezdek, a por kaparja a torkom és prüszkölök is. A könnyeim csorognak, alig látok valamit, azt is homályosan míg a könnyek ki nem mossák a szőnyegből felszállló port a szemeimből. A tükör ó ezüst kerete díszes és nagyon régi, a szoba szintén szürkének látszik, a színek megkoptak, itt-ott még látszik valami halvány árnyalat. Az ágyfüggöny és a takaró talán bordó lehetett régen, és látok kéket is. A szoba nagyon szép lehetett, díszes, minden bizonnyal egy hölgyé és Gerry is ezt a gondolatomat fogalmazza meg, de ő nevet is ad neki. *-Talán...lehet. Nagyon szép szoba volt régen. *Felállok és körülnézek, a bútorok mind gazdagon faragottak, a szürke por és az idő fakósága inkább világossá tette a hajdani hálótermet, valószínűleg a sötétebb tónusok domináltak. Az ablak előtt vastag függöny látható, a rései között fény dereng a padlóra. Odamegyek és félrehúzom.*-Na persze, majd pont én hagylak pont téged a bajban. *Elhúzom a számat mikor Gerryre nézek majd mosolyogni kezdek, de a mosolyom azonnal le is hervad mikor az ablakon túli világ elém tárul.*-Gerry!? Ö.ö.ö.ö.....azt hiszem ez nem Hollóháti Hedvig hálóterme volt. Sőt, nem is a kastély egyik hálóterme. *A foltos üvegen keresztül éppen Roxmorts egyik ismerős utcájára látok rá.*
Mindig is meg akartam kérdezni Lavendert, hogy miért is tetszettem meg neki. Lehet, hogy szerencsés külsővel áldott meg a sors, de bőven választhatott volna párjául egy olyan fiút, akivel kevesebbet kockáztat. Nem mondom, hogy időzített bomba vagyok, de sok van a rovásomon, még ha nem is szándékoztam senkit megbántani, de komoly dolgokat kellett mérlegelnie, hogy mikor lesz olyan, hogy a barátságunk, és a szerelmünk ellenére valaki mással talál egy ágyban. Ő mégis felnőtt döntést hozott, és arra épít, hogy mindez erősebb annál, mintsem elcsábuljak. Ez így is van, már régóta nem érdekel senki más, csak maga a kérdés motoszkál bennem, hogy miért is választott engem? A szerelmet nem lehet mindig, és feltétlenül megmagyarázni, elég, ha ott van az a plusz, ami miatt nem tudunk lemondani a másikról. Azt hiszem pont ezt érezzük a másik felé. Szeretem ahogyan nevet, ahogyan rámnéz, ahogyan gyűrkéli a kendőit, a tökös pite imádata, és mégis mindez pusztán tényszerű felsorolás, nem pedig magyarázat, hiszem úgy falom fel testestül-lelkestül, mintha ő lenne Piroska abban a bizonyos mesében. - Nem akartalak megbántani Lav, ne haragudj. – Tudom, hogy felkapta a vízet, holott csupán emlékeztettem rá, hogy valami, amit az alapítók iskolájában találunk, nem feltétlenül veszélytelen. Mesélték, hogy ő volt, hogy aktívan részt vett Harryék kalandjaiban, mégis kispadra került, mert nem volt tagja a szűk baráti körnek, amiért sajnálom is, ezért úgy vagyok vele, hogy akkor én fogok kalandokat megélni, de óvatosnak kell lennünk, hiszen ő még fiatal, én pedig nem vagyok éppen kifejezetten olyan stílusban nevelkedett, hogy értsek a támadásokhoz is a védekezésen túl. A lidérc félrepattan az utunkból a kettős átkot köszönhetően, ám nem visszamegyünk, hanem előre nyomulunk, ezért számolni kell vele, hogy amikor itt végeztünk, egy felbőszült, és mindenek előtt revansra váró kisértettel kell majd számolnunk. A lány magával ránt, én igyekszem úgy mellé esni, hogy még véletlenül se rúgjam meg, inkább magamnak okozzak fájdalmat. Még az is elmarad, mert nincsen csattanás, csak a furcsa köhögés, ami nekem is ingerli az érzékeimet, törölgetem is a szememet féltérden, ilyen különös felhővel még a koboldbank sárkánybarlangjai mélyén sem találkoztam. Muszáj lenne innom valamit, de ez most elképzelhetetlen, így maradnak a könnybelábadt szemeim. - Nem is tudom.. Hollóháti Hedvig egykori hálóterme lenne? Remélem a lidércnek nem volt hozzá köze, nem akarok újabb őrökbe belefutni. Viszont ha nagy zűr van, tessék lelépni, ne várj meg. Hősködő cicákra nincsen szükségem. Oké? – Kérdezek oldalra, és miután talpra kecmeregtünk, közelebb lépünk a baldachinhoz, a poros takaron egy hullám fut végig, mintha lenne alatta valaki... Vagy valami..?
*Szeretem a titkokat és a megfejteni való feladványokat, nem is tudtam mennyire. Szerintem azóta vagyok bátrabb és kezdeményezőbb ezen a téren, mióta Cedricékkel a Tiltott Rengetegben kerestük Cho-t. Elmeséltem Gerardnak, nem volt oda érte, de már úgy sem tehetett semmit, mivel megtörtént, amúgy is megtudta volna hiszen a tanárok előtt sem volt titok sajnos, és jó nagy felbolydulást okoztunk. Persze a büntetés sem maradt el, hiszen olyan helyre mentünk aminek még a nevében is benne van; tiltott. Bennem viszont elindított valamit, jó volt a többiekkel együtt nyomozni, kalandozni és jó érzés volt, hogy nem úgy tekintenek rám mint korábban, egy buta, szőke lányra aki kissé bogaras, hanem csapattag voltam. Ráadásul Harryék csapatának tagja, azért az már valami. Most is bennem van a félsz, de már nem annyira mint korábban, már nem szaladok el hanem szembe nézek azzal ami előttünk áll, jó nagy adag kíváncsisággal és bízva Gerryben, hogy ha kell segít, elvégre felsőbb éves, egyetemista, nem sokára végezni fog és jó varázsló. Nem különben jóképű, bár ez nem sokat nyom a latban ha veszély leselkedik ránk. Ám én úgy gondolom, hogy a Roxfort falai között ilyen nem létezik, ő azonban emlékeztet rá, hogy már előfordult.* -Ja, tök veszélytelen volt. *Vágok vissza de közben elhúzom a számat mint amikor egy bűbáj visszafelé sül el a saját figyelmetlenségem miatt. Emlékszem, ki ne emlékezne Harryék kalandjára ami az egész iskolára kihatott, többen kővé dermedtek még Frics macskája is, Mrs. Norris és ott volt a Baziliszkusz meg Tudjukki szelleme és Gilderoy Lockhart professzorról pedig sok minden kiderült, de szerencsétlen mindent elfelejtett és megőrült. Valóban nem volt veszélyes. Áááá! Nem tudom, hogy az előttünk felbukkanó lidércet hova soroljam a veszélyességi listán, de nem is gondolkodom rajta. Ösztönösen cselekszem és nem hagyom magam visszahúzni, ha már itt vagyunk, akkor csináljuk végig, akármi is van a végén. Ezt talán később megbánom, de momentán nem gondolok arra milyen büntetés jár majd ezért, hogy anyáék mit szólnak ha megtudják, mert megtudják és arra sem, hogy velünk mi történhet. Ha az első Stupor nem lenne elég, Gerry taroló átka után még küldök egy újabbat a sajátomból mielőtt Gerry kézen fogna. Úgy tűnik, hogy már ő sem akar visszamenni, mivel már nem arra húz amerről jöttünk hanem elvezet a kissé lelassított és félrelökött lidérc mellett. Több métert szaladunk mire elérjük azt a fényes, téglalap alakú valamit, amiről nem derül ki micsoda, hiszen nincs rajta kilincs vagy ajtógomb, viszont egyértelműen van mögötte valami. Mégpedig egy szoba elmázolt kontúrú formája, ki tudok venni egy ágyat, széket, éjjeliszekrényt. Megérintem a tenyeremmel…vagyis csak érinteném de a kezem mintha levegőt markolna és a következő pillanatban egyszerűen átesek a másik oldalra, Gerryt is magammal rántva. Mintha a szoba magába szippantott volna, érzem a rántás erejét amitől a földre esem, puha szőnyegre érkezem, hatalmas porfelhőt kavarva fel. A torkomat karcolja, csiklandozza és elkezdek felváltva köhögni és prüszkölni, a testem ellenkezik az idegen anyaggal szemben és próbálja minél gyorsabban kilökni magából. A köhögés és a tüsszögés könnyeket csal a szemeimbe, homályosan látom csak Gerry mögött azt a valamit amin átestünk. Egy tükör, cirádás díszes kerettel áll az ágy melletti falnál, és a szoba látszik benne és mi. Persze magunkat is csupán homályosan látom a könnyeim miatt, azt viszont biztosan tudom, hogy a lidérc nem jött utánunk, pedig akart. Ezt mutatja az is, hogy a tükör táblája megremeg, mintha kopognának rajta a másik oldalon, vagy inkább dörömbölnének. Elengedem Gerry kezét és az ökleimmel törölgetem a szemeimet, és amit sikerül a könnyeket kitörölni, körbenézek a szobában. Egy régi, és nagyon szép hálószoba amit megevett már az idő. Szürke és poros, több pókhálóval amitől Ront minden bizonnyal kirázná a hideg. Nincs sötét, bár egyetlen gyertya sem ég a tartókban, az ablakon azonban fény szűrődik be a piszokfoltokon és a vastag függöny résein keresztül. *-Sze…szerinted…hol vagyunk?
Azért úgy látom, hogy dagad a melle a büszkeségtől, hogy ilyen ügyesen veszi az akadályokat az újabbb és újabb rejtvények tekintetében. Bennem is feltámad a vágy, valahogy óhatatlanul eszembe jut, amit pár nappal ezelőtt a szobámban csináltam, és csak picit volt félős, már kapcsolatunk elérte azt a szintet, hogy tudja, türelmes vagyok vele kapcsolatban. Nem csupán arról szólna a dolog, hogy a saját vágyaim előbbrevalóak, igazán tényleg azt jelenti, hogy szeretni akarom őt, de ha további hónapokba telik, amíg apránként elmozdulunk, azzal sem lenne semmi baj. Valahogy azt kéne elérni, hogy ő maga akarjon kezdeményezni, hiszen ő is bátor griffendéles, de tudom, hogy felesleges ilyesmiben gondolkoznom, hiszen rám hagyatkozik, amivel nincs is semmi gond, imádom nézni a csinos kis pofiját, amint oly komolyan elgondolkozik minden lépésen. Azért a nagyján már túl vagyok, szemérem nélkül simul a karomba, és már magától éretődő, hogy olykor a combja belső részét is megsimogatom, pedig az elején volt ebből nagy nevetgélés. - Aha. Például a Titkok kamrája is tök veszélytelen volt. Ne feledd édes cica, a Roxfortot több ezer éve alapították, és még most sem ismerjük minden titkát. Számtalan sötét varázsló került ki innen, aki itt kezdte el próbálgatni az erejét, és bőven el tudom képzelni, hogy vannak még itt feltáratlan vackok, búvóhelyek. Csak óvatosan. – Simítom meg a szőke-göndör tincseket, de semmi hátsó szándék nincsen bennem, pusztán megnyugtatatásul, hogy nem akartam a véleményemmel bántani őt. Bólintok a felvetésére, igen, szerintem is jó csapat vagyunk, örülök, hogy nem egy barátnőjét, vagy valami szobatársat hurcolt ide le. Igaz, hogy én meg túlaggódom így magamat, de sebaj. A lidérc viszont komoly akadálynak minősül, mondtam én, hogy itt a tömlőcök mélyén igenis találhatunk valami veszélyeset. Az én káromkodásom sem túl nyers, talán még a szalonképesség korlátain is belül maradok. A lány azonban nem menekülne, sőt, mintha támadna is, a lénynek köze sincsen a dementorokhoz, így nem gondolom, hogy a patrónus kiváló védelem lenne a kábítás mellé, de egy tarolóátkot nonverbálisan odaküldök, én már ezt is tanultam, de nem akarok a lány előtt felvágni, már nem kell elcsábítanom. A lélek kicsit hátralibben a kettőnk együttes varázslatától, így ismét a lány keze után nyúlok, és kikerüljük a lebegő jelentést, hogy megvizsgáljuk a téglalap alakú valamit. - Ajtó lenne? Próbáld kinyitni. Addig valahogy feltartom ezt a valamit. – Adom a tanácsot, remélem hallgat rám, és megfelel ez a munkamegosztást.
*Sosem volt kétségem a döntésem felől, a bájitaltan ugyan kitűnően ment, de nem tudtam az okát, mert igazából nem nagyon villanyozott fel. Pitont sem kedveltem, de őt senki nem kedveli, ez nem lehetett az ok, egyszerűen nem láttam benne semmi szépet. Olyan ez mint amikor valaki, egy háziasszony remekül tud főzni mert van hozzá érzéke, de nem szereti, csak csinálja. A szimbolisztika viszont érdekelt, mert rengeteg izgalom volt benne, titok ami egy lányt mindig is érdekel, igaz ezzel megszenvedtem, főleg a hozzá tartozó és elengedhetetlen rúnaismerettel is, de jó tanárom van, szóval menni fog. Gerry biztatása és csodálata viszont nagyon jólesett és kicsit büszke is lettem magamra, ez pedig a mosolyomon is meglátszott. A szemeim csillogtak és finoman elpirultam ahogy a tincseimmel játszott, mert annak ellenére, hogy egy sötét tömlöcben voltunk és életünk egyik nagy felfedezésének küszöbén álltunk, ettől az érintéstől valami megmozdult bennem, nem odaillőn de szívet dobogtatóan. * -Ááá, értem. Oké. Szerintem nincs itt semmiféle kockázat. Csak egy ajtó. A Roxfortból nem vezethet valami veszélyes helyre. *Ez volt a meggyőződésem. Titoknak titok ugyan, de a Roxfortban vagyunk amit rengeteg erős mágia véd, mégis milyen rossz helyre juthatunk el ha nyitva áll előttünk az út? Nem sokkal később legalább ez a kijelentésem igazzá válik, az út nyitva áll előttünk, hála Gerrynek és most rajtam a sor, hogy büszke legyek rá. *-Szóval egymás múzsái vagyunk.*Gondolataim egyik felét meg is osztom vele, szerintem nem kellene leragadnia a bankban, a karótnyelt és szabálymániás goblinok mellett, sokkal nagyobb téren kellene kamatoztatnia a képességeit, elvégre ereklyevadász és az ereklyevadászok igenis terepen dolgoznak nem egy köteg akta mellett. Ám tovább gondolom ezt a témát, kissé előre is szaladok, évekkel. Elképzelem milyen lesz az életünk azután, hogy én is végeztem a suliban. Az már nem kérdés, hogy milyen szakon folytatom tovább a tanulmányaimat, na de ha már nem járok suliba, és ezen a ponton nem a magánéletünkre gondolok hanem a munkánkra. Hogy mi ketten, együtt vadászunk az ereklyékre, a titkokra. Összedolgozva, egymás gondolatait kitalálva mi lehetünk majd a legsikeresebbek. Ezzel a lelkesedéssel lépek be a sötét folyosóra és mindjárt világot is gyújtok a pálcám hegyére. Gerry követ engem, hiszen a járat annyira szűk, hogy csak egymás mögött férünk el, ez azonban nem gátol meg minket abban, hogy egyszerre lássuk meg a lidércet. *-ÁÁÁÁÁÁÁ! Fenébe!*Mint az ikrek úgy kiáltunk fel egyszerre, bár én a káromkodás terén kissé visszafogottabb vagyok. Érzem Gerry ujjait a kezemre szorulni és ránt is egyet rajtam, de nem fogadom meg a korábbi tanácsát, miszerint óvatosan kell kétségbeesni. Nem hagyom magam visszafelé húzni, hanem egy „Stuporral” próbálkozom, hátha lidércekre is hatásos. Ha már eddig eljutottunk nem fordulok vissza, egyébként meg kétlem, hogy visszajönnénk egy lidérc által őrzött járatba. Gerry biztosan nem engedné. A sötétség körülvesz minket és szaga is van, legalábbis érzek valamit a pinceszagon kívül. *-GERRY!*Rákiáltok, hogy ő is csináljon valamit, biztosan több lidércűző varázsigét tud mint én. Ha csak egyet tud máris beváltja a reményeimet. A lidércen és a li8la derengésén túl azonban fény villan, egy függőlegesen hosszúkás fény ami téglalap alakú. Mögötte pedig mintha valami lenne, árnyékok különböző árnyalatai látszódnak foltokban.*
Azért, mert ereklyevadász szakra járok, nem vagyok éppen egy terepen dolgozó alkat, így most kifejezetten izgalmas, hogy ha a párocskámmal valami rejtély nyomában kúszunk-mászunk. Igaza van, nem kell mindig olyan jólfésült, öltönyös alaknak lennem. Úgy gondoltam korábban, hogy úriembernek lenni tényleg kiváltság, de Lavender mellé olyan illik, aki kész elengedni olykor a saját szabályait. Habár az átkokat nem tudom olyan jól megtörni mint egy ténylegesen gyakorló sírrabló, inkább a számok tekintetében vagyok jó, a koboldokkal remekül megtalálom a hangot, de igenis lehet gyakorolni, hogy az ember kilépjen a komfortzónájából. - Tényleg jó ötlet volt, hogy váltottál a bájitalokról a szimbolisztikára. – Bólogatok, finoman játszva néhány göndör tincsével. Hihetetlen nagy szemei vannak, és ettől olyan édes. Mint egy baba, nagy kiváncsian néz rá a világra mintha nem tudná elfogadni, ép ésszel megélni annak változásait. Holott Lavendernél ez inkább testi adottság, mégis nagyon jól áll neki. Lehet, hogy a hónapok, évek során érik agyilag, de remélem mindig meg tudja majd tartani ezt a bolondos stílusát, amitől ilyen játékos tud maradni. - Úgy, hogy mert griffendélesek vagyunk, az egészségesnél nagyobb kockázatot ne vállaljunk be. Ha nem boldogulunk, akkor átgondoljuk, és visszajövünk máskor, rendben? – Most elengedem a haját, hiszen ne rajtam akadjon fent, hogy ha más ötlete lenne, és próbálkozni akarna. Azaz inkább én teszem meg, rácáfolva a jófiú-stílusra, hogy egy bankár csak az eleganciához érthet. Varázslatomtól a kis-göncöl megmutatja a kulcslyukat. Itt azért szélesen elmosolyodom, igenis büszke vagyok magamra. A végén még tényleg rávesz, hogy kicsit szakadabban, netán kopott bőrdzsekiben járkáljak. A puszit elfogadom, ám utána finoman megrázom a fejemet. – Édes, ez csapatmunka volt. Ihletet adtál. – Gálánsan hárítok, noha nagyon jól esik a dícsérete, és igenis elgondolkoztató, hogy a bankban már kiismertem a különféle járatok titkait, talán képes lennék nem csak az őr szerepét eljátszani, hanem én magam is megtörni az ilyen varázslatokat. Már csak az a kérdés, hogy mit is rejt az ajtó. Lavender nem kéreti magát, már megy is előre, de nem úgy tűnik, mintha találna valamit. Egészen addig, amíg a sötétben egy ezüstös szempár nem villan. Majd valami lilás gomolygás éled, mintha ez venné körül a lidércet. Merthogy messziről látszik a sötétben, hogy egy halálon túli kísértettel van dolgunk, az agyaraiból, a karmaiból ez kitűnik. – Óóó... a francba! – Nincs kedvem leállni most valami durva szellemmel csatázni, gyorsan megfogom a lány kezét, és rántom magammal kifelé. Azonban mintha maga a sötétség is megindult volna felénk. Tömény, szinte érezni az „illatát”.
*Nem igazán bizalomgerjesztő itt lent. A bájitaltan órák előtt is megborzongok, mikor tudom, hogy le kell ide jönnöm és az óra közeledtével egyre jobban eluralkodik rajtam az érzés. de hát Griffendéles vagyok vagy mi a szösz, nekünk elvileg meg sem kell kottyannia ilyesminek, az óráinkat is biztosan azért ették a Mardekárosokkal egy időre. Hogy utálom. A mostani helyzet, illetve kaland azért mégis más, hiába a kastély, szerintem legbizarrabb részén vagyunk, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy itt egykor talán sok varázslót bezártak. Biztosan meg van a története, de momentán ne jut eszembe, pedig szüleim is meséltek sok mindent a varázsvilág történetéről, a mágiatörténetről és úgy az összes eseményről, legalábbis igyekeztek a fejembe verni, de lássuk be, a múlt nem igazán érdekelt eddig. Most is csupán a kaland miatt és muszáj lesz némi elméletet majd a fejembe verni ha ezen a vonalon szeretnék majd elindulni az egyetem kezdetével. Gerry persze profi ebben majd segít, elvégre az ereklyevadászoknak kötelező a történelmet betéve tudniuk, ez az alap. Az izgatottság úrrá lesz rajtam ahogy rájövök a megoldásra, és be is következik, nekem volt igazam ami diadalittas mosolyt csal az arcomra.*-Nem tudom...csak kilogikáztam Csillagok kulcs, ajtó és a szekér. Másképp nem is lehet összehozni ezt a négy dolgot. Legalábbis itt lent nem. *Vállat vonok mintha tök természetes lenne az egész, hogy megfejtettem egy rejtélyt, pedig nem az, korántsem. A felsősök sem jutottak semmire. Milyen hírem lesz már ha kiderül?! Azért a hanyag vállvonogatás mögött hallatlanul büszke vagyok magamra és jólesik Gerry csodálkozó és egyben elismerő pillantása is. A baj ott kezdődik amikor az ajtót nem tudjuk kinyitni. A kezdeti lelkesedésem a pillanat tört része alatt csappan százról nullára, kissé lefagyok és nem gondolkodom tovább.*-Hogy lehet óvatosan kétségbeesni? És veszélyesen?*Most nem azt akarom érzékeltetni, hogy ez hülye megjegyzés volt, mert nem az. Aggódik, persze nincs miért, legfeljebb pár napig magam alatt leszek de nem betegszem bele. De tényleg, attól nem lesz bajom ha elkeseredem, de annyira édes, hogy meg kell zabálni. Imádó, elolvadó mosolyt csikarok ki magamból mikkor felnézek rá, de ő már megint varázsol. Nem tudom mi jutott eszébe, csak akkor kezdem sejteni mikor már a harmadik kicsi csillag gyúl ki a kis Göncölből.* - Ezt nem hiszem el!*Hörrenek és állok fel egyszerre mikor megjelenik a csillagfénynél a kulcslyuk. jellemző, hogy így rejtették el ezt az egész ajtót és a kulcslyukat, egy felnőttnek sem jutott volna eszébe, olyan bonyolult, hogy már egyszerű. Megfogom Gerry kezét és hagyom, hogy felhúzzon a már félig felemelkedett helyzetből. *-Oké! Egy pont oda. Nem is értem miért akarsz annyira a bankban dolgozni, hülye szerződésekkel mikor ezt Merlin is neked teremtette. *Cuppantok az arcára egy nagy puszit, mert megérdemli, már a szám a fülemig ér. Nem tudom mire számíthatunk az ajtó túloldalán de egy szimpla zárnyitó varázs után biztosan nem egy sötét és szűk folyosóra gondoltam volna. Ám az nyúlik előttünk bele a sűrű feketeségbe. Persze ha már eddig eljutottunk nem adom fel, akkor sem fogok elkeseredni ha sehová sem vezet, a lényeg megvan, a megfejtés és a nyitott ajtó.*-Háááát.....izgalmasabbra számítottam. Nézzük meg mi van a végén....ha van egyáltalán.*Nem várom meg, hogy ellenkezzen vagy visszatartson, belépek a sötétségbe, talán egy pillanatra elnyel a fekete folyosó, de hamarosan felvillan a pálcám hegye, fényén túl sötét árnyékok táncolnak a kőfal mindkét oldalán. Meglepő módon nincs dohos szag ahogy azt az ember egy pincefolyosótól várná ami el volt zárva egy ideig, ezért szerintem van másik kijárat, van szellőzés. Persze nincs jó illat sem, régi, poros szag kúszik a levegőből az orromba, hűvösebb van mint a tömlöc cellában de nem elviselhető. Ha Gerry nem tart vissza addig megyek, vagyis megyünk míg csak lehet........*
