2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tömlöcök természetesen alapjáraton zárva vannak és diákok számára nem látogathatóak csak úgy, kivéve Prefektusok és egyetemisták. Az egyik tömlöcben rendezte Félig Fej Nélküli Nick a kimúlásnapi partiját, tehát sejthető, hogy nem túlságosan barátságos terepről van szó. Nem túl gyakran jár ide le senki, a hely nem a legtisztább, fény alig szűrődik le ide, csak amit az a néhány fáklya ad, amik elvétve a folyosókon vannak, de előfordul, hogy valamelyik már kiégett, így vaksötét részlegekkel is lehet találkozni. Ha itt suhan el melletted egy kísértet, vagy Friccs macskája tuti, hogy megáll benned az ütő. Időnként homályos beszámolók szerint földöntúli sikolyok szelik ketté a csendet.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Őszintén szólva majdhogynem azt sem tudom, hogy miért is vagyok itt, hogy egyáltalán jó ötlet-e egyáltalán, de ebben a pillanatban már úgy sem fordulhatok vissza, hiszen egyedül csak nem mehetek vissza a Roxfortba, meg aztán hamar elkezd úgy tűnni, hogy valami nagyon nincs rendben itt. A sellők nem kifejezetten viselkednek barátságosan, bár meglep, hogy ezt Dane nem veszi észre, pedig őt nem szokták meglepetések érni, ezért is nem tudom, hogy hogyan kezeljem a dolgot és ezért nem vagyok én sem biztos magamban. Ha ő úgy gondolja ezek az alakok rendben vannak, akkor... nekem mégis miért van olyan nagyon rossz érzésem? - Lehet, de... mégis. Valami nincs... - már a mondatot sem tudom befejezni, mert a tőr megvillan és egy pillanat múlva már Dane oldalába vág, aki azonnal össze is esik. Nem is lehet kérdés, hogy ezüstről lesz szó, ha ilyen hatással van rá. És nem csoda, ha azonnal moccannék, de nem tudok, hiszen a két karomat máris elkapja a két lány. Hiába próbálnám kihúzni a kezemet, erősen fognak, még ha nem is fájdalmasan, de akkor is szorosan tartanak. - Engedjetek el! Ez... miért csináljátok? - látom én a többi tőrt is és egyértelmű, hogy ez nem csak valami fenyegetés, itt most leszámolásról lenne szó, azaz azt tervezik, hogy arról lesz és én nem tudom, hogy ez miért is érint engem annyira rosszul, hiszen ha Dane meghal, akkor minden rendeződik... Kivéve persze ezt a Lorelait, de az más kérdés. Mégis ennek ellenére valami miatt nem akarom, hogy Dane meghaljon, még ha a szemem láttára is halt meg miatta az a nő, a tanárnő... Allison. Elkerekedik a szemem és igen már egyértelművé kezd válni, hogy miről is szól ez az egész. Szóval ez valamiféle bosszú miattuk? - Kérlek... ez nem megoldás! Nem lehet mindent így elintézni. Ő is más miatt tette, ti a tanárnő miatt... soha sem lesz vége, ha valaki folyton meghal. - próbálkozom, próbálok hatni rá, bár fogalmam sincs, hogy a sellőkre lehet-e egyáltalán. Ha nem, akkor persze nem nézem tétlenül ezt az egészet. Bár a két karom nem szabad, de ez nem jelenti, hogy semmit sem tehetek. Nem tudom magamat csak úgy kiszabadítani, de ha a sellőnek újra lendülne a keze, akkor nem fog menni neki, hanem helyette repül hátra pár métert csak úgy a semmiből, mintha valaki jól mellkason taszította volna. Hiába tudom, hogy ez őrültség, nem nekem kellene megvédenem valakit, akinek vér tapad a kezeihez. Talán... még meg is érdemelné, talán még igaza is van a fickónak és tényleg az a megoldás, hogy Dane ne bánthasson mást, hogy végeznek vele, de... nekem sosem ártott, sőt megvédett, megmentett, tehát azt hiszem valahol kötelességem, hogy én magam is viszonozzam ezt felé.
//Légmágus 1. szint: Képes 5 kilogramm erősséggel megtaszítani tárgyat, vagy embert.//
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Egy utolsó mosolyt vet a lányra, végre azt is elérte, hogy Sophia ne vitatkozzon vele folyamatosan. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy kezdik megismerni egymást, halovány kötödés is alakulgat, főleg, hogy Dane az igazán rázós helyzetekben nem hagyta magára a lányt. Azt leszámítva, amikor ő maga sodorta veszélybe a törékeny kis barnát, akit kinézett magának. Jelen esetben viszont nincsen idő arra, hogy Sophia lábadozzon, sürgősen fel kell keresniük a sellőket, hogy a farkas megtudakolja, vajon jó volt-e a szimata. Most, hogy beléptek, egyértelmű, hogy Dane többször járt már itt, és nem csupán látogatóban, néhány lány ugyanis olyan pillantást vet rá, mintha közelebbi kapcsolatuk is lett volna. Ám az is meglehet, hogy csupán vágytak rá, de nem lett belőle semmi. A férfi ezúttal nem kéri ki magának Sophia további szájalását, most ő hagyja annyiban. Kezd kialakulni valami érdekes egyensúly, ahol az adok-kapok mellett izgalmasnak tartván egymás társaságát hol az egyik, hol a másik vonul vissza. - Én sem tudok sokkal többet. Ezzel itt még a tengerentúlon találkoztunk, a kártya mellett zongorázni is tud a fiú. – Na igen, a sellők aztán híresek arról, hogy énekelni, zenélni tudnak, de hogy Dane hogy került bele ebbe a körbe, arról most Jaryla sem ejt több szót. Viszont elindulnak kifelé, és elképzelhető, hogy Dane ösztönei most nincsenek kiélezve a helyzetet illetően, mert látszólag gyanutlanul lépdel ki az udvarra Sophia és a sellők előtt. Csak akkor moccan, amikor meghallja a lány suttogását. A szemöldökét felvonva mérné végig a konvojt, amikor megrándul az arca, Jaryla megforgatja az oldalában a semmiből előkerülő ezüst tőrt, amitől a farkas a földre zuhan felüvöltve a fájdalomtól. Két sellőlány villámgyorsan kapja el Sophia karját, és fogják le, de őt nem bántják. A többi sellő is előrelép, villannak az ezüst tőrök, de egyenlőre még csak a férfi áll Dane felett, és ismét arra készül, hogy lesújtson. Dane arébb hemperedik, de a kör lassan bezárul, nem nagyon van hova menekülni. – Mi.. a szart csinálsz? – Kérdezi értetlen morgással, a következő szúrást el tudja kerülni, de a sellők szűkítik a kört. – Ezt Alison miatt.. ! – Feleli a csapos, és ismét szúr, ezúttal betalálva, Dane mellkasáról sikoltva csúszik le a tőr, de azért komoly sebet okoz. Alison volt a neve annak a tanárnőnek, akit Dane azon a bizonyos újságírós rendezvényen ölt meg, hogy rá terelje a gyanut az iskolában történő vérengzések miatt. Ezek szerint a sellők ismerték, sőt kedvelték.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Érthetetlen, de komolyan. Mintha időnként próbálná magát jobb fényben feltüntetni, máskor meg rosszban direkt, hogy ne gondoljak róla jót, amikor azt ne adj isten magamtól teszem és akkor próbáljon meg kiigazodni rajta az ember. Őszintén szólva valahogy nem megy, de néha úgy érzem talán nincs is rá szükség, vagy nem is akarja, hogy kiigazodjak rajta. - Az tény, hogy melletted senki sem unatkozhat. - igen kivételesen nem mondok ellent neki, csak egyszerűen biccentek egyet. azt hiszem már ez is valami legalábbis részemről, mert néha még direkt akkor is ellent mondok, amikor egyetértek vele. Mondhatni úgy csak azért is alapon. Az viszont tényleg igaz, hogy mellette igen nehézkes lenne unatkozni, már csak a jelleme, vagy a személyisége miatt is. A dolgai pedig... hát igen a fene se nézte volna ki belőle, hogy egy sellő kocsmába toppan be, mert még itt is vannak ismerősei és úgy fest nem is olyan rosszak. Azért erre a játszótárs dologra csak elhúzom kicsit a számat, viszont a kocsmában már újra megjön a hangom, mert azért nem tudom szó nélkül hagyni a megjegyzést, még ha netán azt is várná el tőlem. Na igen, nem vagyok én elcserélhető tárgy és nem is akarom, hogy bármiféle sellő annak nézzen. Őszintén szólva nem ismerek egyet sem személyesen, csak hallottam róluk és hát a pletykákra lássuk be nem igazán érdemes építeni. - Akkor nem lepődtél meg. - innentől már a sellőre figyelek. Elég fura egy neve van, úgyhogy kihívás lesz majd megjegyezni, ez már nem kérdés, de azért majd igyekezni fogok. - Ez erős túlzás, említett pár minimális infot. - na igen, ha a fickó kicsit is ismeri Danet, akkor tudnia kell, hogy nem az a típus, aki gyakran játszik nyílt lapokkal, szóval őszintén szólva gőzöm sincs róla, hogy pontosan milyen ismeretségben van a sellőkkel, vagy miféle múltjuk van, jó vagy rossz. Csak remélem, hogy nem az a következő lépés, hogy mindkettőnket feláldoznak valami nagy tavi szörnynek, csak mert megérdemeljük, főleg Dane persze. A sellő szavaira persze azért nagyon is odafigyelek, ahogyan arra is, hogy amikor megyünk kifelé akkor több sellő is érkezik, csak épp mögöttünk, így nem csoda, hogy kissé Dane mögé sorolok be és még gyorsan a füléhez hajolva rebegek el pár szót. - Biztos vagy benne, hogy ők a... jó fiúk? - kicsit meg is nyomom a többes számot, hátha abból sejti, hogy nem csak egy valakiről van szó, aki miatt itt vagyunk, hanem többen is lesznek és jönnek is valószínűleg szépen lassan kifelé, ami nem jó jel. Dane erős, ezzel tisztában vagyok, ahogyan gondolom ezek az alakok is, pont e miatt jönnek... csapatban... ellene?
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A lány mellesleg egészen jó úton jár, hiszen hol dacos, hol makacsul kitartó, de csak nem száll le Dane-ről, és már elkaphat bizonyos információ morzsákat. Mintha a vérfarkas eleve csepegtetné neki az infomációkat az eltelt idő függvényében. S a lány jól látja, időnként alaposan összeakad a tekintetük, még akkor is, ha összességében a szörnyeteg szorgosan pusztítja maga körül azokat, akik keresztezik az útját. Ha Sophia ezzel együtt marad a kocsiban, és nem menekül el sikoltozva, már fél győzelem. A csinos arcú idegen még mindig nem mutat túl sokat magából, az viszont mára már egyértelmű lett, hogy Sophia ebben a különös bűvkörben kivételezettnek érezheti magát. - Oh, pedig tényleg, de mit győzködjelek? Jó is, ha bennem látod a félelmeteset, legalább nem untatlak. – Na igen, Jade-nek már megmondta, hogy kölykökként tekint rájuk, még Peterre is, hiszen képes volt visszaülni az iskolapadba, ezért Dane a saját nagyvilági tapasztalatával mindegyiknél többet tud már. Az arrogáns vadász ezt gyakorta megkérdőjelezi, de legalább Sophia nem, még ha tart is tőle. - Is-is. Remek játszótárs vagy, hát miért is hagynálak ki belőle? – Nevet halkan, hiszen még nem akarja felhívni magukra a figyelmet, viszont mulatságosnak tartja a lány felvetését, aki egészen jól látja már a helyzetet. Ha Dane a titkokra is hajt, Sophiának jó szeme van, hogy egyre többet tapasztalván nem csak nézője, hanem részese legyen Dane lelkivilágának. Így csak vállat von, nem túlzottan akar most még belemenni, a napló kérdését így lezártnak tekinti, mielőtt még belépnének a kocsmába. Leülnek a bárpulthoz, a sellők tekintetétől kísérve. - Az a nagy szád Sophia, tudtam, hogy valami ilyen riposzt jön majd. – Szisszen fel mosolyogva a farkas, annak ellenére, hogy cáfolta a feltételezést, a lánynak még rá kellett erősítenie. Na igen, a kis barna aztán nem egy Lorelai, aki már fiatal korában is ide oda csapódott, nem, Sophiának megvan az elképzelése, és vastagon aláhúzza. A férfi talán ezért is kedveli egyre jobban, noha semmit nem adna fel a kedvéért. A pultos nevetve nyújt kezet, és rázza meg Sophiáét. – Jaryli vagyok, gondolom Dane elmondta, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Nem szokott csak úgy idehozni senkit. Akkor hát cimbora, látni akarod, hogy mire jutottam? – Úgy fest, már előre meg volt beszélve, hogy Dane a sellőket kéri meg a napló utáni nyomozásban. A farkas bólint, Jaryli pedig kilép a pult mögül, pár percre elhagyhatja azt. – Tehát a napló. Nem csak lastromul szolgál, a legnagyobb hatalmú résztvevője akár képes lehet uralkodni is a többin, mintha valami jogar lenne. – Dane érdeklődve nézi, hogy a férfi hova indul, és megindul mögött, de nem veszi észre, hogy Jaryli biccent, és amikor már majdnem a hátsó kijáratnál vannak, Sophia még láthatja, hogy több sellő is felállt a kocsmában, s elindulnak mögöttük. Vagy tizen. Dane már az udvaron, és várakozóan néz a férfire, bevárva Sophiát.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Csak megrázom a fejemet, de egy kis félmosoly kíséretében. Hát úgy sem fogom feladni, nem vagyok olyan típus, egyszer hátha ad majd valami konkrét és használható választ is. Persze nem lehetek biztos benne, de azért próbálkozom, addig pedig marad a mellébeszélés, amit persze igen profi szinten űz, ahogyan a témát is ügyesen tudja terelni, persze főleg akkor, ha neki van szüksége rá, de ennek ellenére is tényleg úgy érzem mostanában még mindig sokkal jobban el vagyok vele, mint Peterrel. Vele lépten-nyomon összeveszünk, valahogy más nem is megy az utóbbi időben. - Ezt azért gondolom sejted, hogy elég nehéz elhinni... hogy vannak nálad rosszabbak és te vagy a jófiú. - hát azért lássuk be a szemem láttára ölt meg valakit, bár tény és való, hogy Sadie meg akart ölni engem... tehát csak engem védett, de ettől még rezzenéstelen arccal ölte meg szegény lányt, ahogyan Peter állítása szerint azt a tanárt is. Azaz nem Peter állítása szerint, mert így történt nem igaz? Nem kellene kételkednem benne, csak hát folyton rossz színben igyekszik feltüntetni Danet és igen azért már felmerült bennem, hogy szándékosan azért mond rosszakat, hogy ellene fordítson. Mármint Dane teszi ezt elvileg, de közben Peter már annyi mindennel bizonyította, hogy a viselkedése felettébb pocsék tud lenni... hogy ihaj, jóval többször, mint Dane. - És ezt én még mindig nem tudom elhinni... lehet, hogy csak te keversz bele ezekbe a veszélyes ügyekbe, nem a félemeletes hatalmam miatt akarnak nekem ártani. - és próbál rám hatni, mint ahogyan most is, de végül elfordítom a fejemet, hogy abbahagyja a simogatást, mert ez így nem működik. Folyton csak úgy tesz, mintha, de közben még sem. Hiszen végül is nem tett még semmit, mintha azt várná én lépjek? Vagy nem tudom... fura, főleg hogy volt amikor Peterrel akart kibékíteni. A jó ég tudja, hogy pontosan mi jár a fejében és mit is akar pontosan, de néha már úgy érzem nem is akarok igazán kiigazodni rajta és talán értelme sem lenne, ha megpróbálnám. - Tényleg nem fogod elmondani mit akarsz pontosan ugye? - csak sóhajtok egyet, hiszen tényleg nem értem az egészet, hogy miért van itt, csak a napló miatt? Vagy miattam? De tőlem mit akar? A hatalmamat, vagy irányítani, vagy csak amit Peter mondott neki kellemetlenséget okozni általam? Jó lenne tudni, hogy mi ez az egész, de jó eséllyel egyelőre még nem sok esélyem van rá, hogy kiderüljön és sejtelmem sincs, hogy mikor történhet ez meg egyáltalán. Talán soha nem derül ki, csak egyszerűen egy idő után fogja magát és elmegy. Ezt is el tudom képzelni, sőt. A kocsmába lépve azért meglepetten pillantok körbe. Elég érdekes alakok vannak itt és persze csak akkor nem lenne egyértelmű, hogy Dane-nek jó sokukhoz lehetett köze, ha nem látnék tovább a orromnál. A fickó kijelentésére azért már majdnem reagálok, de végül Dane megelőz, ezért csak nem érkezik a gyors kontrázás arról, hogy egyébként sem vagyok sem csere tárgy, sem úgy általában véve tárgy. - És egyébként sem vagyok tárgy, hogy csak úgy tartozásként adjon oda bárki is. - végül csak nem tudom megállni, hogy ezt ne tegyem csak azért is hozzá a szavaimhoz, mert hát na. Van nekem büszkeségem és akármit azért csak nem nyelek le. A kislányra persze újfent elhúzom a számat. Annyira degradáló, mint mindig, de nem kellene meglepődnöm rajta. Végül én magam is helyet foglalok és a fickóra pillantok. Egészen helyes, bár nem mondják, hogy a sellőknek van egy kis mondhatni véla bája, de azért tény és való, hogy igen kellemes a külseje még a kissé ápolatlan összhatás ellenére is. - Sophia és... nem önszántamból vagyok itt teljes mértékben. - teszem azért hozzá, vagy csak azt hiszem azt akarom kiemelni ezzel, hogy nem vagyok Dane társa, sőt még a barátja sem, sőt... senkije, de mondjuk azt sem tudom akkor miért nem szálltam ki a kocsiból még a elején. Ja igen, mert... nem voltam magamnál! Szóval nem volt sok választásom és persze egy kicsit azért az egomnak tetszett az, hogy ő többet néz ki belőlem, mint Peter, vagy akár én magam, de akkor is... nem én akartam ide jönni.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha Sophia ennyire összehasonlítgatja a két hímet, Dane-ben valóban következetesebb, bár sokkal veszélyesebb stílust fedezhet fel. A vérfarkas ellenben éppenhogy lépi át a határt, cinikus bántásai már-már flörtölésbe, udvarlásba hajlanak, mintha nem csupán magát, de még Sophiát is szórakoztatni vágyná, ahelyett, hogy úgy igazán megbántaná. Ellenben a lányhoz hasonlóan ő is azt tapasztalta a vadásznál, hogy az már valami lehetetlen jellemmé vált, nincsen humorérzéke, és sok esetben csupán az öntörvényű érzékesek vezetik. - Dehogynem, sose add fel! Sophia! – Neveti el magát, ezúttal talán nem is annyira csufondárosan. Már az is nagy szó részéről, hogy nem rakta be csak úgy simán a lány a gyengélkedőre, hanem felgyógyította, és magával viszi az ismeretlenbe. Legalábbis Sophia számára még nem tudni, hogy pontosan hova is mennek majd, mit csinálnak. A férfi olykor oldalra néz, sötét pillantással illetve a lány harisnyás combjait, mintha azt térképezné fel, hogy vajon mi is rejlik a szoknya alatt. Ha már fordítva meg kellett történnie, hogy felülről pőrén mutatkozik Sophia előtt, magán érezve annak tekintetét, hát miért is ne lehetne annyira leplezetlenül megbámulós, hogy viszonzza mindezt, akár ruhát át? - Valójában igen, erről van szó. A roxfort tele van csupa-csupa gonoszkával, ahol még én vagyok a jófiú. – Bólogat sármos mosollyal, természetesen mindenki, aki ismeri, és túlélte a vele való találkozást, makacs tagadással húzná alá Dane állítását. Még Lorelai is, pedig egykor a szőkeség komoly vonzalmat érzett a vérfarkas iránt, talán még valami szikrányi szerelmet is, de az igazi érzelmeket mégiscsak Peternek tartogatta. Ám a férfi mindezt képes volt felismerni, s elengedni, nem játszik kétkapura. Lorelai már a múltté. Még ha volt is idő, amikor mindent megtett volna, hogy ismét lássa, most már csak Sophia az, akire koncentrál. S nagyon úgy fest a remegésből, hogy bizony nem is ügyetlenül. - Sosem becsültelek le. Hát ki mondja azt állandóan, hogy félelmetes hatalmad van? – Már csak csupán a lány arcán van a keze, hanem a fülét is cirógatja, s úgy vizslatja, mintha egyértelműsítené, hasztalan az ellenállás. Viszont kedvére van, hogy Sophia mindig olyan makacs dacolással akar harcolni, mintha valóban azt a táncot folytatnák, amit Dane kezdett abban a bizonyos földszinti teremben. Sőt, még előtte az álarcosbálon, ahol nem hagyta magát lerázni. És azóta sem. - Cöh, Peter mindig azt hiszi, hogy ő a főszereplő, s körülötte forog a világ. Megmondtam már, a terveimben csupán apró szerepet kap az, hogy őt gyötörjem. Végső soron egy fiatal, és még tapasztalatlan kölyök, aki arra szorul, hogy valaki itt legyen neki, és rugdossa. Tudod jó motiválóerő vagyok. Ezzel együtt.. Mármint hogy ördögi vagyok, nem feltétlenül azzal telnek a napjaim, hogy vele foglalkozom. Sőt.. – Na igen, Dane aztán igazi nagyvilági figura, alig pár hét alatt már számos szövetségese van az iskolában, de Sophia most jól értheti a pillantását, ezúttal róla van szó. Amióta a farkas feltűnt, mindig a lány volt a kiszemeltje, legyen szó arról, hogy zavarba hozza Sophiát, vagy éppen a védelmére siet. - Igen? Nocsak, mégiscsak van vér a pucádban? Helyes! – Nyitja ki az ajtót a lánynak, de csak azért, hogy megtartsa, hogy Sophiát engedje előre, miután meggyőzödött róla, hogy nem repül semmi a kijárat felé. A pulthoz igyekszik, a lánnyal az oldalán, s egy fiatal, de annál markánsabb arcélű férfivel találják magukat. – Dane.. jöttél leróni a tartozásodat? Ő lenne az? Nagy kártyás a srác! – Vigyorog kilépve a pult mögül, hogy megdöngessék egymás hátát. A fickó borostás, nem olyan jól ápolt, mint most a farkas. De ha Sophia körülnéz, számos fiatal ül az asztalnál, egyébként jobbára nők, akinek megakad a pillantása a betévedő bestián, láthatóan nem először jár már itt. – Aligha. A védelmem alatt áll. És különben is, már ezerszer leróttam te dög. Nem, most keresünk valamit, és a jó öreg sellő szaglás kellene hozzá. Ti kis aranyásók mélyen eltemetve is rátaláltok bármire. Két bourbon lesz amúgy. Na bemutatkozol kislány? – Néz vissza lustán Sophiára, és leteszi a fenekét az egyik bárszékre.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
A legnehezebb jelenleg az életemben a kiismerhetetlenség, hiszen Peter is folyamatosan ingadozik, Dane mondjuk annyira nem, viszont nehéz kiismerni, rájönni, hogy mit is akar pontosan, ami azért esetében is nagyban megnehezít mindent. Bár ő nem is akarja, hogy bármi könnyebb legyen, na nem mintha Peter annyira akarná, legalábbis egyelőre nem úgy érzem. - Úgy se fogsz soha semmire konkrét választ adni igaz? Adjam fel? - ködösít, mindig ködösít, ha csepegtet is egy kis információt hamar még abban is elbizonytalanít. Ez profin megy neki, épp e miatt fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből az egészből a jövőben. Dane kiszámíthatatlan és tény valahol vonz is benne ez, de közben félelmetessé is teszi. Mégis meg akar védeni, ahogyan most is tette, még a saját testi épsége árán is. Csak még mindig nem tudom miért. Tényleg csak szimplán ki akar használni, ahogyan Peter ezt már oly sokszor elmondta? - Ahogyan az iskolában is lekorlátozzák az igazi valójukat, vagy ahogyan a vélák teszik. - viszem tovább a gondolatát, hiszen mind tudjuk, hogy járnak a suliba is sellők, vélák, bár nem sokan, de még sem gyakorolnak mindenkire olyan nagy hatást és ez ugye csak úgy lehetséges, ha a fajuk adottságai le vannak korlátozva. Tehát ezt akkor valahogy velünk is gondolom el lehetne érni. Bár az én esetemben nem fajról van szó, de... talán akkor is? - Most megint lebecsülsz... nem mintha bárkit meg akarnék támadni. - húzom el a számat egy pillanatra, még sem fordítom el a fejemet, hiába kellene, amikor végigsimít az arcomon. A fenébe is szükségem lenne a gyengédségre, azért is bújtam oda, amikor kimentett és ezt már jó ideje senkitől se kaptam meg. Így hogy ekkora fennforgás van az életemben nem igen volt lehetőségem bárkivel is kezdeni, meg aztán Petert sem akartam megbántani, bár már úgy érzem nem is érdekli az egész. De akárhogy is én végül oda jutottam, hogy senkim sincs, csak a sok zűr és zavar, és így még rosszabb egyedül lenni. - Téged egyáltalán mért érdekel, hogy működik-e? Peter ezerszer elmondta, hogy azért van itt, hogy neki rossza tegyél, akkor nem az a célod, hogy ne működjön? - a válasz elmarad, legalábbis egyelőre, hiszen azt így is láthatja, hogy erről van szó, nem működik. Peter valahogy nem képes rá, hogy rendezze ezeket a dolgokat, én pedig csalódtam. Barátként megbántott nagyon csúnyán, lebecsült, majd szerelmet vallott, de pár nap múltán mintha már azt is elfújta volna a szél, amikor előkerült ez a Lorelai. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy mit csinált velem, de látatlanban se vagyok oda érte. - Talán ebben legalább igazad van. Egy kis bourbunnel. - igen, most a natúr kávé nem lenne elég. Megsérültem, a hangulatom sem a legjobb, főleg hogy Petert emlegettük fel, meg ez az egész helyzet... Jót tenne valami forró és ütős ital, hogy egy kicsit magamra találjak és amúgy is mikor voltam legutóbb ilyen zsúfolt hangos helyen? Őszintén már alig emlékszem, hetekkel, hónapokkal ezelőtt, túl régen.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A férfi pontosan tudja, hogy mennyire mások, Peter és ő. A fiú egykoron is túlságosan a szabályai rabja volt, még Loryval szemben is, és talán a szőkeség éppen ezt a következességet látta meg benne, ám ez Sophiánál nagyon nem működik. A barnahajú mardekáros ösztönlény igenis az érzelmeit követi, és ha nem azt kapja a barátjától, amit ő adna, akkor nincsen helye semmilyen logikának, hideg érvelésnek, amivel Peter szokta sokkolni. Ettől még Dane a maga furcsa, kifacsart gondolkozásmódjával el tudta volna képzelni, hogy Sophia szintén Peter mellett köt ki, és nem is lett volna ezzel baj, legalább egykori barátja valami rendes lány oldalán léphet túl a múlton. Na igen, a vérfarkas bár gonoszkás a maga módján, súlyosan társaságfüggő, és ha nincsen közönsége, akkor maga is árnyképpé válik. - Így lett, mert így akartam. Ébren van rád szükségem. – Ez jelenthet bármit, ismervén a férfi elképzeléseit. Hatalmában áll kinyilvánítani felsőbbrendűségét, hogy ne kelljen valójában elismernie, hogy ki vagy mi számára fontos. Örökösen a tervét, terveit említi fel, ám koránt sem biztos, hogy igazából tudja, hogy mit hoz majd a holnap. Most itt van Sophiával, távol a Roxforttól, s Petertől. Csak ketten vannak, és van egy olyan érzése, ha Peter most véletlenül itt teremne, a lány akkor se lenne rá kiváncsi. Az elmúlt napok eseményei Dane-től függetlenül igen zűrös eseményeket idéztek elő, és legalább a vérfarkas kiszámíthatatlanságában valahogy nagyobb megnyugvást találna az amúgy riadt lány. - Mint tudod, különös érzékük van a mágikus relikviákhoz. Talán nincs is szükségünk a naplóra. Máshogyan is el tudjuk fedni az igazi valónkat. Vagy leleplezni másét. Hátha ők ismerik a módját. – Ettől még nem tudja, hogy Argogast kiféle, vagy mire akarja használni a különös lajstromot, és tervei között áll kitört nyakkal kivágni egy roxfortos toronyszobából, na de ezt Sophia nem kell hogy más most kitalálja. Csak szépen sorban. - Ketten? Édes! A varázsom a sebeidet húzta össze, nem szuper erőt adott. – Csóválja a fejét halkan kacagva, még oda is nyúl a lány arcához, hogy megsimítsa. Nem szokása az ilyen vélemény nyilvánítás, de most valahogy vidám lett pusztán a gondolattól is, hogy Sophia ilyen tömeggyilkos akciót is kinéz belőle. A végén még tényleg megszökteti, hogy Peter felkösse magát. Különben is, Sophia már így is komoly fegyvertényt tudhat a magáénak, nem kell még neki külön sötét hatalom. A végén még a farkas kúszna a lábai előtt, és nem fordítva. - Ahha. Azt hittem, hogy van köztetek valami. Ennyire nem működik? – A kérdése őszintének tűnik annak ellenére, hogy nagyjából már képben van, hiszen több héttel ezelőtt visszatért az iskolába, tudja, hogy részben neki is köszönhetően mérgesedett el a viszonyuk. Bár, ha Sophia belegondol, elképzelhető, hogy Peter mindig is lekezelő, arrogáns volt, csupán most Dane-re tudja fogni. - Téged mentettelek meg, nem őket. Rád fér valami tripla kávé kicsi. – Lép most már előre, hogy kitárja Sophia előtt az ajtót, mert hogy beértek a faluba, a cölöpökön lépdelve, méghozzá úgy, hogy nem is estek a vízbe. Egy apróbb szegélyen állnak, egy ház előtt, ahonnan egyértelműen nevetgélés hallatszik, és poharak összecsendülése. Kocsma? Sellőkocsma!
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Látom én rajta, hogy mennyire furcsán érinti a tény, hogy hálás vagyok neki azért, mert ő kinéz belőlem valamit, miközben nagyon úgy fest, hogy Peter nem igazán. Ő csak aggódik értem és félt, de ezzel nem veszi észre, hogy közben mennyire lekezel, hiszen nem néz ki belőlem igazából semmi jót, pedig én igenis úgy gondolom, hogy sok mindenre képes vagyok, ő viszont azt hiszi, hogy jobb lenne elrejteni engem minden elől. Dane pedig képes erősíteni, még ha nem is nyíltan szánja persze annak. Furcsa... miközben tőle kellene tartanom és tartok is, de közben... Zavaros az egész. - Bocs, hogy magamhoz tértem. - húzom el újfent a számat egy pillanatra. Hát na, azért mégis csak muszáj megpróbálnom megérteni ezeket a dolgokat és ez csak úgy megy, ha igenis elmagyarázza, hogy hová megyünk és egyáltalán miért és mit akarunk ott, mert egyelőre még gőzöm sincs, hogy mi a fene folyik itt. Azt sem tudom, hogy mi történik körülöttem és jó lenne legalább tudni, hogy ki rabolt el, vagy épp mi ez a szer, ami bennem van, milyen mágia és ha már utána úgy ki fog ütni, mint a fene, legalább tudjam mi miatt lesznek ilyen következmények. - Sellők? De rájuk miért van szükség? Vagy... nekik ránk? - az is meglep, hogy sellőket ismer, főleg menekült sellőket, de ettől még érdekel mi is az ok, ami miatt oda megyünk, mert eddig még semmire nem derült fény. Azt mát tudom hová megyünk,de azt még mindig nem hogy miért és engem azért az is érdekelne. Vajon tudnak valamit arról a naplóról? Vagy arról, hogy miért raboltak el? De erről hogyan tudnának, ha csak most történt meg és nem voltak a tanújai sem? Még mindig nem igazán értem a dolgot, meg azt sem, hogy miért kell erősnek lennem. - De... ugye nem megtámadni akarjuk őket? - persze, hogy ez villan be elsőre, ha egyszer erőt adott nekem. Vagy akkor mért volt szükség rá, ha csak beszélgetni szeretnénk velük és nem valami komolyabbról van szó? - Peter nem... a fiúm! - reflexből vágom rá és persze, hogy igen mélyen érintenek a szavai. Nem tetszik a dolog annyi szent. Nem is értem, hogy miért kell folyton elrontania, ha egy kicsit is kedvesebb, vagy segít akkor se perc alatt mindent tönkretesz egy megjegyzéssel. Mintha direkt az lenne a célja, hogy ne kedveljem meg. Na nem mondom, hogy közel vagyok hozzá, de néha azért megvillantja az értelmesebb oldalát is, aztán egy pillanat alatt porrá zúzza az egészet. - Hős? Akkor segíteni akarunk nekik? - de legalább nem ellenkezem, ezt veheti jó jelnek, még ha még mindig érdekel is, hogy miért megyünk ezekhez a sellőkhöz, de legalább érdekel, az is valami nem? És talán igaza van, jó lenne tudni, hogy mire vagyok képes, főleg most hogy még Petert is felhozta, aki nem sokat néz ki belőlem... hát na így még inkább másképp állok az egészhez. Tudat alatt persze, mert nyíltan azért úgyis lépten-nyomon ellenkezem.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tűnődő pillantással nyugtáznak, hogy szavai betalálnak. Van az a pont, ahol a sármos bóknak kell ülnie, ezúttal viszont a férfi őszintének tűnik. Az első percről kezdve a lány erősségét emelte ki, és ez a mai napig sem változott. Egyértelműen lát benne valamit, amit Sophia környezete nem vett észre. A mardekáros kis barna valami megfoghatatlan erőnek a birtokosa, amely később veszélybe sodorhatja, Dane egyenlőre ott áll mellette. Kérdés, hogy meddig. Lassít a kocsival, hamarosan megérkeznek, addig viszont kénytelen szembesülni az ébredező lány furcsa kérdéseivel. Vagy talán nem is annyira furcsák? Oldalt fordul, szinte alig nézve az utat, annyira ösztönből vezet, ráadásul a kelő napfényben nem látni senkit a közelben. - Na ne dramatizáljuk túl.. – Ránt mosolyogva vállat, ez már szinte bóknak hangzott Sophia részéről, Dane pedig nem szokta meg, hogy bármilyen tulajdonságát elfogadják, mint mondjuk mások elismerése, hiszen most erről van szó. Tudja, hogy szörnyetegnek, bestiális fenevadnak gondolják és ez így van jól, szereti a saját félelmetes kultuszát növelni, terjeszteni. Sophia azonban kezdi meglátni egykori eltemetett emberi oldalát. Lory mindig azt mondogatta, hogy Dane akkor vált teljes értékű emberré, amikor farkas lett. Ám volt élete azelőtt is. - Már megint ez a sok kérdés.. Mennyivel egyszerűbb volt a zenét hallgatnom.. – Ingatja a fejét cinkos sóhajtással, hiszen a lány ocsódásával megindul a beszélgetés, és mint tudjuk, a vérfarkas nem éppen az egyenes válaszok híve, legalábbis igencsak kedv függő nála, hogy mikor milyen információkat oszt meg. - Innen nem messze van egy kis falu, ahova többek között fekete-tavi sellők is távoztak. És még sokan mások a világ tavaiból. Bizonyos mértékben menedék számukra az állandó hatalmi háborúktól távol. – Foglalja össze néhány szóban. És hogy vajon ő honnan tud erről a helyről? A férfi eddig is rejtélyes volt, de talán ezúttal valami feltárul valami a múltjából, hiszen mindezidáig Sophia Peteren és Loryn kívül nem ismerte a vérfarkas társaságát. És ők ketten sem mondhatók túlságosan átlagos, hétköznapi embernek. Ez vajon változik a sellők megismerésével? Ahogyan Dane lassít, és Sophia megvizsgálja magát, a lány érezheti, hogy nem szédeleg, nem érez fájdalmat, olyan, mintha egy halom kávét ivott volna meg, plusz energiaitalokat, ráadásul a legkedvesebb édességéből lapátolt volna be. - Persze hogy nem. Pedig most nincs is itt a fiúd, hogy megvédjen tőlem, ha valamit akarnék veled.. művelni. – Fordul oldalra kihívó mosollyal, ebben a pillanatban nagyon is telitalálatnak bizonyul a megjegyzése, hiszen a lány nincsen éppen a legjobb viszonyban Peterrel. Sőt.. biztosan nem bánja, hogy tarhatnak egy kis Peter mentes időszakot. - Hallgatás beleegyezés. A hős megmentőnek vannak bizonyos jogai. Na jó, tegyük fel, hogy érdekel, hogy te mit akarsz. Inkább magadtól kérdezd meg; Vár rád a Roxfort, vagy végre a kezedbe veszed az irányítást, és utánanézel, hogy mit érsz az oldalmon? Próbálj meg önálló lenni egy időre, csak ígéreteket ne csikarj ki belőlem, hogy nem esik bajod. Mert nem fog. Így jó?
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Nem mondom, hogy én valamikor is azt gondoltam magamról, hogy egy fehér kerítéses vidéki házban akarnék megöregedni, de mégis meglepő, hogy Dane ennyivel többet néz ki belőlem, mint Peter és ez látszik is rajtam, bármennyire is nem kellene kimutatom, hogy azért mégis csak jól esnek a szavai. Tudom, nem az a tipikus kedves ember, mármint nem mutatja annak magát és azt is tudom, hogy ártott már nem is egy embernek, de közben mégis van egy a fura érzés bennem, amit nem tudok hová tenni, és hiába igyekszem nem foglalkozni vele... még se megy a teljes figyelmen kívül hagyás. - Sose gondoltam volna, hogy te többet nézel ki belőlem, mint... tudod én magamból. - és azt sem, hogy még szóvá is teszi és talán ezt sem kellene kimondanom, de még sikerül mielőtt sikerül kidőlnöm. Fura érzés, amikor magamhoz térek, de valahogy nem a megszokott értelemben véve. Mármint nem szédülök, ahogyan kellene és még csak nem is érzem magamat kimondottan rosszul, sőt szinte már jól, miközben rosszul kellene lennem normális esetben. Akkor most mégis hogy van ez? - De hová? Hová megyünk gyalog? - és persze vajon én miért kellek hozzá? Mármint, ha nem jön értem akkor most nem is lennék itt gondolom, akkor meg mégis mi a fenéről lehet szó? Nem igazán értem ezt az egészet, bármennyire is próbálom felfogni, hogy mi történik nem sikerül egyelőre megértenem. Danet eddig sem sikerül, hogy mik az okai, az indokai, hogy miért véd és közben fenyeget, miért öl meg másokat, miközben engem pedig megmentett. Nem lehet rajta kiigazodni és ez valahogy iszonyatosan zavar. Ha egyszerűen utálhatnám az könnyű lenne, de így... cseppet sem az, sőt kimondottan bonyolultabbá tesz mindent. - Tudod, hogy nem... így gondoltam. - de látom a feketén lüktető ereket és ezek alapján egyértelmű, hogy valamit csinált velem, csak egyelőre még nem tudom, hogy mit. Nem érzem magamat rosszul, tehát nem lehet méreg, sőt kifejezetten kicsattanok, de akkor mégis mi ez? Valami varázslat? - És persze nem akartad megkérdezni, hogy én akarom-e ezt? És ha lenne egy fontos vizsgám, vagy... valamim?- persze úgyis az lesz a válasz, hogy ez őt cseppet sem érdekli és nekem ezen egyáltalán nem szabad meglepődnöm, csak épp még mindig nem tudom, hogy hová megyünk és láthatja rajtam, hogy akármennyire is kicsattanok, ha nem mondja el hamarosan, hogy hová megyünk és miért megyünk oda, akkor le fogok cövekelni és eszem ágában sem lesz tovább menni hamarosan.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tűnődően mélyeszti bele sötét szemeit a lány zöldjeibe. Amióta Sophia először találkozott Dane-nel, mindig magán érezte ezt a kiismerhetetlen pillantást, amelyből aligha lehet egyértelműen, hogy a barnácska vajon pusztán eszköz, vagy valóban a figyelmének a tárgya. A férfi legtöbbször ridegen magabiztos, a tömlőcökben azonban talán először aggodalom villant a szemeiben, és csak akkor tűnt nyugodtabbnak, amikor beltette végül a lányt a kocsiba, miután kiderült, nem tört csontja, és a felületes zúzódásokon túl csak az ijedtség a mellékhatás. - Mindig a szavakat kötsz bele drágám. Következmények, sors, mindegy hogy mondjuk. Talán mielőtt megszülettél, már el volt rendelve, hogy leszel valaki. Te aztán nem fogsz egy fehér kerítéses falusi házban megöregedni, arról biztosíthatlak. – Villant most egy sármos mosolyt a lányra, miután végképp meggyőzödött róla, hogy Sophia túléli a tömlőcben kapottakat, így felesleges tovább aggodalmaskodnia. Nem is érti, hogyan is fordulhatott vele elő ilyesmi, de ha jobban belegondol, a lány most itt van vele, nem fut el sikoltozva, hogy a vadászért induljon. Tudja, hogy akivel van egy szörnyeteg, veszedelmes gyilkos, és egyúttal az ő megmentője is. Szürreális csavar. Vajon ezzel hogy számol el magának ha a tükörbe néz? Hajnalodik már, mint az alélt teremtés ocsúdik, s Dane olyan nyugodt, mintha a lány csupán aludt volna. - Bizony. Errefelé sokan élnek, akik egykor nagyon is értettek az ereklyékhez. A napló továbbra is foglalkoztat. Na gyere, innen már gyalog megyünk tovább. – A falucska határában több autó is le van állítva. A miértre hamar fény derül, a házakon látszódik, hogy cölöpökre épültek, merthogy az egész hely áll a vízben. Addig viszont még vezet némi földút. Dane leállítja a kocsit, s miután kiszállt, kisegíti a karját nézegető Sophiát is. - Oh dehogynem. Vágyaim netovábbra, hogy olyan lányokban matassak, akik nem tudnak visszajelezni, hogy mennyire élvezik. – Ingatja a fejét szemforgatós mosollyal, aztán odanyúl a lány alkarjához. Sőt, oda is hajol a lány arcához, hogy megint csak kettőjüké legyen a pillanat. – Na ide figyelj kicsi. Nincs időnk lábadozni. Sötét varázslat munkálkodik benned, mit is tagadjam.. Saját találmány. Holnap estig kicsattansz majd az erőtől, utána viszont teljesen letaglóz. Tudod én mindig elérem amit akarok.. – Simít végig a lány arcán, de csupán a tekintetével, szemeiből izzik a sötét birtoklási vágy, ám ezúttal a falu felé biccent, hogy indulhatnának már.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Hiába zengene a fejemben, amiket Peter már annyiszor hajtogatott, ha egyszer közben ha most nincs Dane, akkor nem tudom, hogy velem mi lenne. Nem csoda hát, ha hálás vagyok neki, amiért segített nekem és amiért most kiment a szorult helyzetből, hiszen ha ő nem jön, nem is tudom, hogy mi lett volna velem. Ha visszatér az a valaki... Nem tudom miért rabolt el, és azt sem, hogy meddig tartott volna, de nem is jó most erre gondolnom, mert az biztos, hogy ez a tény nem igen fog megnyugtatni. - Viseljem a következményeket... mintha direkt tettem volna róla, hogy így legyen. - húzom el a számat, de közben mégis csak jól esik, hogy ő nem úgy gondolja az a cél, hogy eltűnjek, hanem hogy megtanuljam megvédeni magamat. Azért ez sokkal jobban hangzik, mint amit Peter mondott, hogy meneküljek el és keressek valami biztos búvó helyet. Na nem mondom, hogy olyan nagyon bátor típus vagyok, de azért Dane-nek is gond nélkül visszaszólok, még ha tudom is, hogy veszélyes és nem kellene, tehát azért még sem vagyok gyáva, Peter viszont azt várta volna tőlem, hogy az legyek. Elég faramuci egy helyzet és őszintén szólva cseppet sem tetszett. Az viszont kár lenne tagadni, de tetszik, ahogyan Dane lekapja a pólóját, még ha nem is kellene oda néznem, de megteszem, legalábbis amíg még magamnál vagyok, mert nem sokkal később már sikerül kidőlni. Érthető, az ütés a tarkómon nem volt a legkisebb. Amikor viszont magamhoz térek hajnal van, eltelt az éjszaka? - Hol van jelenésünk? - értetlenkedve nézek rá, hiszen még csak arra sem ad időt, hogy kipihenjem érdemben azt, ami történt, vagy kiderüljön mi történt és máris elcibál valahová? Ez van, ha elájul az ember, na meg hagyja magát csak úgy karban cipelni és nem ellenkezik. Na, de arra lett volna erőm? Peter akart rám annyira vigyázni és mégis Dane volt az, aki megmentett és megtalált... hát érdekes igaz? A pulcsit persze automatikusan feljebb húzom és enyhén kikerekedik a szemem, amikor meglátom a feketén dagadó ereket. - Ez... mi? Ugye nem csináltál velemi semmit, amíg nem voltál magamnál? - oh hát persze, hogy megijedek. Láttam én mi történt a tanárnővel és már láttam egy s mást Dane tettei közül, azon kívül pedig azt is tudom jól, hogy Peter miket mesélt róla. A másik tanár, akit megölt és persze az előtt, hogy idejött még ki tudja miket művelt. Nem csoda, ha azért csak úgy nem tudok megbízni benne, főleg hogy valamit egyértelműen csinált velem, amitől nem érzem magamat ugyan rosszul, de... sose lehet tudni.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Már messziről látja, hogy Sophia nem csupán kábult, valahol vérzik is, hiszen nem úgy szédeleg, mint akit csak úgy begyógyszereztek. Majd később megnézi, addig viszont ki kell kerülniük innen, méghozzá úgy, hogy ne akadjanak össze senkivel. Ha mégis megtörténne, akkor nyilvánvalóan ölni kellie, de tán a kis barna ebben a helyzetben különösebb felháborodottság nélkül szemet hunyna. S annak ellenére, hogy a szép arcon kín mutatkozik, mégis ejt egy halvány mosolyt, mintha csupán ezzel béklyóba akarná verni a csinos teremtést. - Igen, lehet, igaz. Kezdesz kiismerni, és ez nem jó. – Lép beljebb a forgácsokon át, hogy a karjába kapja a lányt. Amennyire erőteljesnek tűnik a mozdulata, érintése puha, gyengéd. Mindig is oly kettősség lengte körül a vérfarkast, mintha a brutalitása bizonyos tekintetben kivételt élvezne Sophia esetében. Lényegében így is, hiszen többnyire a tudatánál van, nem ösztönszerűen, hanem eltervezetten cselekszik. A saját előnyére tudja fordítani az átkot, mintha a mellékhatások eltörpülnének az adottságai mellett. - Elbújni? Úgy ismersz engem, mint aki meghunyászkodásra tanít? Felkészülésre annál inkább. Az elejétől mondom, hogy többet érsz, mint azt sokan hinnék rólad, így idő kérdése volt, hogy más is felfigyel rád. Most viseled a következményeket. – Búgja közelebb hajolva a lány arcához, felfogható ez bóknak, vagy akár szemrehányásnak is. Dane esetében mintha ez a kettő szorosan összefüggne. Végtére is ez a fő stíluseleme, akkor is birkózásra készteti Sophiát, amikor az békésen pihegne a karjában. Viszont ilyen tekintetben mégiscsak elismerő vele, hiszen nem hatja meg, hogy a lány éppen esendő, törékeny mivoltában próbál eszméleténél maradni, kinézi belőle, hogy ilyenkor is szájalna vele. Miután betette a lányt a kocsiba, gyorsan öltözködik, és lefedi a sérülést. Összeakad a pillantásuk, magán érzi Sophia mustráló pillantását. Kivár egy pillanatig, mielőtt még lehúzná a csípőjéig a fekete pólót, s arra kerül rá a dzseki. Elindulnak, és ki tudja mikor a lány elveszti a valóságot. Mire viszont magához tér, a nap felkelőben van, alkonyodik. Sehol a fájdalomérzet a tarkóján, csupán egy enyhébb zsibongás. Ha hátranyúl alig egy kis púp érződik ott. - Nincs most időnk összeomlani kicsi. Lejebb húztam a pulcsidat, megnézheted, másnak ne mutogasd. Jelenésünk van. – Ha a lány feltűri kissé a karján a felsőjét, különös melegséget érezhet. Ha maga felé fordítja a karja hajlatát, erei szinte teljesen feketének tűnnek, de ez korántsem tűnik méregnek. Mágia, egyértelműen mágia, de nem rosszul érzi magát, hanem erősnek. A közelben a felkelő napfény kicsiny falucska első házait világítja meg. Dane kissé feljebb csavarja a zene hangerejét, mert eddig halkan szóltak az örökzöld slágerek.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Persze tudom én, hogy miket művelt, de most mégis csak itt van és ha nem jön... fogalmam sincs, hogy akkor mi történt volna. Persze tudom, hogy Peter mit mondana most. Ebben is hátsószándék van és ezt is csak azért teszi, mert akar valamit és ne higgyek neki, mert úgyis csak kihasznál. De jelen pillanatban még ez sem érdekel, mert félek tőle, hogy az, aki ide bezárt sokkal rosszabb lenne, mint Dane. Akkor már inkább a kihasználás, mint valami annál is rosszabb és fájdalmasabb. Így is szédülök és lüktet a fejem, ahol leüthettek, nem vagyok én hozzászokva az efféléhez. Ez rosszabb, mint egy kellemetlen másnaposság. - Szerintem inkább magadról beszélsz. - igen annyira azért vagyok jól, hogy vissza tudjak vágni, meg aztán egyébként sem vagyok egyáltalán semmiféle önpusztításnak a híve. Bulizni szoktam, de azért nem gyakran van kemény másnaposság sem a végén, nem hogy önpusztítás. Szeretek szórakozni és igazából úgy sok értelme nincs is a dolognak, ha kiüti magát az ember, mert akkor nem is emlékszik rá, hogy jól szórakozott. Azért persze a szavai mégis belém fojtják a szót, erre még én sem tudok hirtelen mit mondani, főleg mert érezni a mondat végén azt a ki nem mondott részt, ami végülis igaz is, hogy még sosem bántott, csak maximum fenyegetett. De vajon miért? Azt hiszem, ha ezt megkérdezném úgy sem kapnék rá érdemi választ, azért hagyom ezúttal egyszerűen annyiban a dolgot és kész. Egyébként sem vagyok jól, hogy most mindent teljes mélységében meg tudjak és akarjak érteni. - Csak ne hogy te is azt mond, mint Peter... nem fogok elbújni. - na igen Peter ezt szeretné és talán nem kellene elkotyognom, de azért eléggé sokk alatt állok még most is, meg aztán elég szép kis ütést kaptam a fejemre ahhoz, hogy most ne legyek teljesen beszámítható és elkotyogjak olyasmit is, amit nem kellene. Azért azt láthatja rajtam ő is, hogy kell is az, hogy megtartson, különben lehet hogy el is esnék és kész csoda, hogy a hoppanálás nem lesz rám végül rossz hatással. Nem lenne szép, ha itt a karjai között adnám ki a kevéske vacsorám maradékát. Nem csoda, hogy amikor a lábam végül talajt fog azért mégis csak megtámaszkodom a kocsin és közben figyelem, ahogyan rendbe teszi magát. Segíthetnék... de ha jól sejtem nem igazán van szüksége rá. Elég gyakorlottan cserél pólót, én pedig igen azért egy pillanatra elidőzöm a tökéletes felsőtesten. Mintha minimum szoborként faragták volna ki és nem is lepne meg, ha valójában így lenne. A kérdésére térek csak igazán magamhoz, de csak a fejemet rázom meg végül. - Nem hiszem, hogy tudnék most en... - és itt vége is szakad a mondatnak. Addig sem jutok el, hogy beüljek a kocsiba. Talán a fejrázás, meg az ijedtség, meg a hoppanálás már sok volt így egyszerre. Érzem, hogy megszédülök, aztán egyszerre csak elsötétül a világ. Ha Dane tüzetesebben is megvizsgál, akkor érezheti, hogy a tarkóm azért szépen vérben úszik már. Én is éreztem, amikor magamhoz tértem először. Leütöttek jó eséllyel hátulról és nem is gyengén, azért is voltam ájult és e miatt szédültem ennyire. A hosszú haj és a sötét viszont mindezt jótékonyan elrejtette, de mostanra már egyértelmű, hogy nem volt olyan visszafogott az az ütés.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Észreveszi azt a pillantást, amely felé vetül, és ezúttal a múlt ellenére sem azon háborodik fel a lány, hogy mi is történt legutóbb, hanem megnyugvás látszik a tekintetében, mert Dane érte jött. A férfi nem is habozik sokat, már teszi is a dolgát, hogy kiszabadítsa a lányt, a rácsok gyorsan megadják magukat. A vérfarkas gyakorlottnak tűnik, szemvillanás alatt szemrevételezte a helyzetet, de még a szokásos gunyoros megjegyzésre is ideje volt, mintegy mellékesként, mintha sosem tudná kikapcsolni a stílusát, noha az arcán a szarkazmus helyett most némi aggodalom csillant. Ami illanni látszik, miután nem tűnik úgy, mintha Sophia a halálán lenne. Ettől még meg kell néznie közelebbről is, hogy nem tört-e el semmilye. Ha igen, bárki is volt a maszkos alak, Dane porrá fogja zúzni a belső szerveit, hiszen nem kétséges, hogy megtalálja. - Igaz, te a visszafogott önpusztítás híve vagy. – Feleli automatikusan, ezzel nyugtázva, hogy a lány a tudatánál van. Amíg képes vele veszekedni, addig nincsen lényegi probléma. Majd le kell kicsit törölgetni, mert igencsak leharcoltnak tűnik, viszont bárki is zárta ide be, egyenlőre csupán megfigyelte. Az elképzelhető, hogy Lory volt, de ha valaki más, még az ismeretlenség homályában.. Bárhogy is legyen, a lány most nincsen biztonságban. - Akkor rakd össze. Egyedül én fenyegethetlek, mások nem tehetik ezt veled. – És én sem bántalak, tehetné hozzá, hiszen puszta szavakon túl sosem bántotta a lányt, sőt lényegében a szavaival sem alázta meg, pont, hogy az erejét emelte ki. Mindössze bejelentette rá az igényét, miszerint Sophia a döntéseit illetően egy bizonyos útra van kijelölve, legyen szó a képességéről, vagy éppen a Peterrel való viszonyáról. Magához húzza a kis barnát, amikor az átöleli a nyakát, tudni akarja minden rezdüléséből, hogy még szuszog, ver a szíve. Dane illata a sérülés ellenére is férfias, árad belőle az erő, ahogyan acélos léptekkel, mégis hangtalanul siet karjában az édes teherrel, hogy gyilkos pillantással némítsa el az esetlegesen felháborodó festményeket, akik szóval illetné őket. - Nem is mondtam. Túlságosan központba fogsz kerülni a képességed miatt. Kezdenünk kell vele valamit. – Csóválja meg a fejét, miközben végre kiérnek az udvaron át a birtok elé, ahonnan Dane karjában a lánnyal már hoppanál is. Roxmorts egyik mellékutcájába, Sophia itt még nem járhatott, de egy ház előtt vannak, ahova Dane ezúttal sem invitálja meg. Egy sötétszürke Cadillac áll az épület előtt, oda tessékeli be a lányt, miközben lehúzza a pólóját, hogy az egyik kukába dobja. Félmeztelen felsőteste nem tökéletesre kigyúrt, ami már bántó lenne, éppen csak annyira szálkás, hogy egy cseppnyi felesleg ne legyen rajta. Az oldalán véres seb húzódik, ami azért nem regenerálódik olyan gyorsan, mint a mesékben. Dane nem sok szóra méltatja a dolgot, egy sima kötözőbűbájjal pólyát szór rá, majd a csomagtartóból elővesz egy sötét pólót, vélhetően van tartalék. Magára húzza, aztán bepattan a kocsiba. – Éhes vagy? – Nyúl oda Sophia homlolához, mintha meg akarná simítani, de csak azt nézi, hogy a lány nem verte e be a fejét a nagy akrobatika közepette. Két gombot nyom meg a műszerfalon, mire a kocsi alakja jól érezhetően megremeg, kitalálható, hogy láthatatlanok. Beindítja a motort, és felemelkednek a levegőbe, s el is indulnak. Dane-t nem zavarják a toronyházak, a londoni buszhoz hasonlóan átrepülnek az épületeken kerülgetés nélkül.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Szép nagyot sikerül esnem, amikor hátrébb lebbenek, de érthető, hiszen nem tudom hol vagyok, azt sem, hogy mi történt és miért vagyok itt, sőt azt sem, hogy ki hozott ide, de az ijesztő számpár cseppet sem bizalomgerjesztő. Nem csoda, hogy akkor sem megyek közelebb a rácsokhoz, sőt amikor meghallom a távolból a hangokat. Valami történik és én nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy micsoda. Érthető, ha kissé félve figyelem, hogy vajon ki lesz az, aki megérkezik újra hozzám, de szerencsére nem az az ijesztő szempár, hanem ismerős, még hozzá Dane az. Furcsa egy érzés, hogy annak ellenére tudom miket tett, mégis valamiféle megnyugtató érzet uralkodik el rajtam, pedig a megjegyzése tipikus Dane, csak épp mellette most nem fest olyan tökéletesen, mint eddig, hiszen egyértelműen sérült. Mégis ő van itt, tehát a másik, aki ide hozhatott jó eséllyel nála rosszabb állapotban van, vagy... nem él, de valahogy ez ebben a kivételes esetben nem érdekel. - Nem történt semmi te is tudod. - erőtlen a hangom, főleg ahhoz, hogy visszavágjak neki. Tudom jól, hogy valószínűleg nem mondja komolyan, hiszen nem szokásom bulik végén rács mögött kikötni, főleg nem idelent. Valami történt itt és nekem egyelőre fogalmam sincs, hogy mi. Nem rég elásott az az őrült nőszemély, most meg ez... lassan már ki se tehetem a lábamat a szobámból felügyelet nélkül? Figyelem, hogy mit művel, a rácsok hamarosan pattannak, én pedig hátrébb lépek, amikor ezt kéri. Egy szó nélkül engedelmeskedem ezúttal, csak azt konstatálom meglepetten, hogy amikor belép egyszerűen felkap. Nem olyan nagy a baj, bár kissé kótyagos vagyok még és a hátsómra is estem, de mégis úgy kap fel mint egy tollpihét, mint akinek komoly baja van. Automatikusan ölelem át a nyakát. Furcsa egy érzés ez az egész, már megint, hiszen látom rajta... aggódott értem? - Nem tudtam, hogy meg akarsz védeni, hiszen épp elégszer fenyegettél már és nem én jöttem ide. Valaki hozott, de... nem emlékszem ki és miért. - sima buli volt, semmi több, még hozzá itt az iskolában, de ijesztő belegondolni, hogy már itt sem vagyok biztonságban, pedig innentől már ez egyértelmű sajnos. Ezek szerint akkor sehol sem vagyok biztonságban? De egyáltalán kitől kellene engem megvédeni? Lorelaitól, vagy azoktól, akiknek a napló kell? Netán a képességem miatt akar valaki elkapni, vagy... lassan már túl sok a lehetőség. - Mondom, hogy nem az én hibám és... hová megyünk? - nem ellenkezem, inkább csak szeretném tudni, hogy mégis mi a végcél, mert egyértelműen nem a Roxfortban maradunk, hanem tartunk valahová, csak nem tudom hogy hová és... - Egyáltalán jól vagy? - most így, hogy közel vagyok hozzá csak még inkább érezni, hogy nedves a pólója és nem azért, mert megázott. Ez egyértelműen vér, még hozzá nem is kevés. Vajon ő látta azt, akivel elbánt? Vagy nem bánt el vele, netán csak elijesztette?
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
A maszkos illető eltűnik, s a sikoly bevisszangozza a tömlőcöket. Távolodó léptek hallanak, majd valakit durván nekivágnak valami fémesnek, talán éppen rácsoknak, hasonló lehet, mint amit Sophia is dühödten, kétségbeesve rángat. Pár pillanat némán telik, ahogyan a csinos arcú idegen megjelenik Sophia túloldalán, Dane az. Egyetlen pillantással felméri a helyzetet. Ő maga ziláltnak tűnik, az oldalát fogja, a sötét szöveten át vér csordogál a pólóján, s ahogyan megigazgatja a haját, automatikusan a homlokára töröl belőle néhány cseppet. Vélhetően ő lehetett az, akit csúnyán odavágtak valamihez. A mindig oly makulátlan külső ezúttal sebzett, de nem kevésbé szexis megjelenést ad neki. Szigorú kék pillantásában a korábbi csábos, rideg villogás helyett mintha törődés, és aggodalom is mutatkozna. - Micsoda vad bulit tarthattál. Most már tudom, hogy a bilincsekre gerjedsz.. – A bőrdzseki mélyéről egy zöldes aurával derengő éket húz elő, s beilleszti két rács közé. Azok mintha hőtágulás következne be, végigrepednek, majd mint az üveg, törhetővé vállnak. Dane türelmetlen mozdulattal üti be őket, miután intett Sophiának, hogy lépjen hátra egy pillanatra. Amint a forgácsok a földre hullottak, a zöld tárgy egy villanással eltűnik, többet nem használható A férfi belép a keletkezett résen, és nemes egyszerűséggel Sophia combja alá nyúlva a karjába veszi a lányt. - Hogy a jó életbe védjelek meg, ha tilosban mászkálsz? – Csóválja a fejét, látszik rajta, hogy birtoklása jeléül megint közel áll a csókhoz, ami ezúttal sem következik be. Főleg mert legutóbb csúnyán kihasználta a lányt, általa jutott be a rendezvényre, és a szeme láttára gyilkolt. Dane bármennyire is szörnyeteg, aligha hiheti, hogy ez bocsánatos bűn volt. Viszont állja a szavát, vigyáz a lányra, lehetőségeihez mérten. - Különben is, hogyan számolok el veled Peternek, ha itt kinyiratod magadat? – Kérdezi most már sármosabb mosollyal, s oly közel vonja magához a lányt, hogy a szívük együtt dobbanhasson. Egyértelműen a kijárat felé siet vele, nem pedig a Mardekár klubhelység felé. Na és nem is Peterhez, mintha valami más terve lenne egyenlőre. Kivéve ha Sophia valami módon megállítja.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Alig emlékszem rá, hogyan kerültem ide. Valami rémlik, de az is ködösen. Voltam egy buliban, azt hiszem, hogy kieresszem a gőzt. Az egyik ismerősöm, persze srác rendezett egy afféle szoba avatót, ami persze inkább csak lehetőség volt a szórakozásra és hogy kieresszük a gőzt a vizsgák leteltével. Nem mondom, hogy önként és dalolva mentem el, de végül is akartam is. Kellett egy este, amikor kiverek a fejemből mindent, Petert és Danet és ezt az egészet, meg persze a körülöttük tornyosuló hulla hegyeket és Lorelait. Kissé már kezd ez az egész sok lenni nekem és nem tudom igazán, hogy egyáltalán az egész képletben nekem hol van a helyem, vagy van-e keresni valóm benne. Úgy fest, hogy csak rosszul járhatok, hiszen lássuk be Peter szerelmet vallott pár hete... hónapja? Összefolynak a dolgok, néha már magam sem tudom mi mikor történt, erre előkerül Lorelai és mintha az egész elmúlt volna. Legalábbis azóta semmi nem történt és Peter sem tett semmit és... közben Dane... Folyamatosan hullanak körülötte az emberek, én pedig nem igazán vagyok hozzászokva a dologhoz, főleg nem ahhoz, hogy én kerülök ilyen helyzetbe. Épp csak pár napja történt az ominózus kis meglepetés Peter szerint attól a Lorelaitól, akit annyira szeretett, erre most idelent térek magamhoz, miközben fent kellene lennem azon a bulin. Pillanatokba telik mire megszokja a szemem a sötétséget és nagyjából ennyi idő elég arra is, hogy egyértelművé váljon lüktet a fejem és a térdeim is és nem akarom jobban átgondolni, hogy még mim. - Héj! Van itt valaki? - megpróbálok feltápászkodni a félhomályban. A fal mellett végül sikerül, de kell is a támaszték, mert kellően szédülök. A tarkómhoz érve egyértelmű, hogy leüthettek, mert nedves és van egy olyan sejtésem, hogy nem vízzel öntöttek le hátulról, de eszem ágában sincs az ujjaimat nyalogatni, hogy egyértelmű lehessen, hogy netán vérről van szó. - Hahó! - semmit nem hallok, viszont ahogy igyekszem előre a magam nem túl nagy tempójában jön az első akadály, ami jó eséllyel az utolsó is lesz, mert nem verekszem át magamat rajta egy könnyen. Rácsok. Lázasan kattog az agyam. Voltam már idelent, bár talán egy-kétszer azóta, hogy ide járok, mert valahogy sosem vonzott az alagsor ezen része. Lökök egyet a rácson, de semmi nem történik, próbálom végig tapogatni, de ez sem hoz sikert és amennyit a félhomályban látok abból egyértelmű, hogy ez az egyetlen kijárat, már ha nyitva lenne. A következő pillanatban pedig, amikor felnézek és újra szóra nyitnám az ajkaimat égszínkék szempár pillant az enyéimbe. Valami maszkon át, vagy a félhomály teszi? Csak a szemeit látom, szinte csak pár centire az enyémektől a rács túloldalán. Nem csoda, ha azonnal hátra esem, ahogyan megugrom és persze az eséshez egy finoman szólva is rémült sikítás is társul.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igen, Blake nem túl egyszerű eset, én viszont nem vagyok olyasvalaki, aki feladná a beszélgetést csak emiatt. Bizonyára ő is szeretne emberi, baráti kapcsolatokat ápolni, csupán eddig nem akadt senki sem, aki megtette volna felé a kezdő lépéseket. Én viszont kötelességemnek érzem, hogy valamennyire óvjam őt, elvégre a mostohaanyja voltam egy időben, még akkor is, ha ő ezt még csak nem is sejti rólam. Igaz ugyan, hogy az apjával már szétmentem egy ideje, de Blaket nemrég verték el, én találtam rá, emellett azért mégsem mehetek el szó nélkül, nem igaz? - Szerintem ez számomra tökéletesen megfelel – bólintok rá Blake szavaira, miközben átrágom magamban a dolgokat. - Ha szeretnéd, akkor szakíthatunk egy kis időt is az elméletre, persze abból tényleg csak az alapokat vennénk át... Blake nem véletlenül került annak idején a Hollóhátba, minden bizonnyal szereti alaposan körbejárni a dolgokat, melyeket tanul. Mindig könyvvel a kezében látom, állandóan magol, vagy ha éppen nem azt teszi, akkor valamilyen – számára érdekes – olvasmányon rágja át magát. Nem állítom, hogy ez az oka annak, hogy senki sem keresi a társaságát, elvégre sok tehetséges tanuló jár a Roxfortba, de a verést bizonyára ezért kapta, mint ahogy ő is rámutatott erre. - Más rossz tulajdonságait? - kérdezek vissza, de nem áll szándékomban kínvallatás alá vetni a srácot, az apjával nem jött ki sohasem túl jól, ezzel tisztában vagyok. A férfi szeretőnek fantasztikus volt, a fiával való viszonyáról azonban sohasem faggattam, komolyan azt hittem, a szokásos ellentéten kívül semmi komolyabb probléma nem merült fel köztük. Egyébként sem szerettem volna jobban beleavatkozni az életükbe, ha már titokban tartjuk a kapcsolatunkat, akkor nekem sincs jogom ilyesmikről faggatni. - Igen, a fiúknak kissé nehezebb a helyzete ebből a szempontból – biccentek egyet együttérzően, habár annyira nem érint ez a probléma. Szerencsésnek mondhatom magam, mivel soha életemben nem volt ismerkedési problémám. Ebben tényleg nem érthetem, milyen fiúnak lenni, de Blake minden bizonnyal nehezebben megy oda egy lányhoz beszélgetni, mint bárki más. - Rendben, akkor én most megyek – torpanok meg, majd pár pillanatig bizonytalanul pillantok Blake-re, hátha a fiú meggondolja magát. Amikor azonban semmit sem mond, sóhajtok egyet, majd megszólalok: - Akkor szerdán, délután ötkor várlak a tanáriban. Viszlát! Ezt mondva sarkon fordulok, majd elindulok kifelé, egyenesen az irodámba. Van még pár dolgozat, melyeket ki kell javítanom.
A tanárnő nagyon nyitott és érdeklődő és persze kedves is, én ettől még nem leszek sajnos hirtelen a legkedvesebb... végül is ez van. Nehéz eset vagyok, olyan igazi kihívás mindenkinek, de igazából nem is várom el senkitől, hogy foglalkozzon velem, vagy akarjon tőlem valamit. Végül is el vagyok én így is, ha csendben elsétálnánk a Gyengélkedőig én azon se akadnék fenn, de úgy fest az neki nem megfelelő. - Nem tudom, hogy mennyi ideje van egyáltalán, egy héten két délután, mondjuk egy szerda és egy szombat? Persze, ha épp dolga van, dolgozatok, vagy hasonlók akkor megértem, maximum áttesszük. - vagy lefújjuk és ugrunk a következő órára, nincs ezzel baj. Rendes dolog tőle, hogy segíteni akar, de tényleg nem várom el, hogy minden áron segítsen nekem és rám áldozza az idejét. Persze, ha bele fér neki, akkor jó, ha meg tudom védeni magamat, az apámtól is talán nagyobb esélyem lesz, az se lenne rossz, még ha az még kockázatosabb is, mert egy ilyen lépésnek kimondottan rossz vége lehet, számolnom kell a következményekkel is. - Biztosan, én inkább más rossz tulajdonságait ismerem jól. - mondjuk hogy hogyan fegyelmez, vagy hogyan akarja elérni, hogy olyan légy, amit elvár. Az apám finoman szólva is nehéz eset, arról meg persze nem tudok semmit, hogy a tanárnővel hogyan viselkedik, de talán nem is az én dolgom, azt sem tudtam, hogy akár csak felületesen is ismerik, vagy ismerték egymást. - Lehet, de ez az egész eléggé faramuci helyzet tudja? De... maga lány, azaz nő, nem tudja milyen ez. Így egyszerűbb. - rántom meg végül a vállamat. Ezen az oldalon lenni sokkal nehezebb, mert lássuk be mennyi esély van rá, ha bepróbálkozik nálad egy lány, ha mondjuk nem is bányarém, hogy elküldöd? Kevés, viszont fordítva... azért jóval gyakoribb, főleg ha még nem is vagy épp tökéletes. Magamnak való vagyok, csendes, nem épp a társaság középpontja és még csak nem is hívom fel magamra a figyelmet, nem hiszem, hogy könnyen találhatnék magamnak akárkit is, sőt... azt hiszem nagyon nehezen menne, és aztán vigyem haza bemutatni az apámnak? Áh... marhaság az egész. - Nehéz kinézni önből, hogy balhés volt, de én komolyan meg vagyok így, nem kell velem... foglalkoznia. Köszönöm a segítséget! - rázom le a szavait. Láthatóan nem épp ez az a téma, amiről szívesen beszélek, még ha tényleg rendes dolog is tőle, de lássuk be ő sem a barátom, hogy kiöntsem neki a szívemet, akkor meg miért tegyem? Kétlem, hogy több barátra teszek szert, ha még külön órákra is fogok járni, épp elegen tartanak már így is strébernek. - Azért kösz, tényleg, akkor szerdán. - megeresztek valami halvány mosolyfélét azért, csak aztán lököm be a Gyengélkedő ajtaját, amikor odaérünk és simán el is engedem utána, jelezve, hogy azt már végképp nem várom, hogy még utánam is jöjjön.
Komolyan örülök annak, hogy Blake elfogadta az ajánlatomat, elvégre tehetek valamit az érdekében, mindezek mellett pedig én sem fogok unatkozni délutánonként. Bár egyetemi tárgyat oktatok, ettől függetlenül akadnak olyan napjaim is, amikor a délutánokat egyszerűen nem vagyok képes mivel tölteni és unalmamban lemegyek a könyvtárba kivenni néhány könyvet, hogy elolvashassam őket. Ez azonban csak egy kis ideig járható út csupán, pár hét után már mindent kiolvasok, ami valaha is érdekelt, a barátaim pedig nem érnek rá állandóan Roxmortsba jönni a kedvemért... - Nincs mit – mosolyodok el, majd kissé töprengve vonom össze a szemöldököm, miközben gondolatban végiglapozom az órarendemet. - Hétvégente ráérek és hét közben is alkalmas számomra a szerda-csütörtök. A hétfői napot még nem igazán tudom, de ha nagyon szeretnéd, akkor beiktathatunk egy fél órácskát. Az a röpke idő nem sok dologra alkalmas, de ha Blake ragaszkodik hozzá, akkor majd összehozunk alatta valami hasznos dolgot, talán nem ártana, ha némileg az elméleti részébe is bepillantást nyerhetne... Sokan jobban kedvelik a gyakorlatot, voltaképp én magam is ilyen vagyok, ennek ellenére azonban nagyon jól tudom, mennyire fontos néha tisztában lenni pár írásos szabállyal. - Apád elég nehéz eset, ami azt illeti, nem igaz? Makacs és hajthatatlan néhány dologban - állapítom meg a tényeket, a kérdést pedig konkrétan Blake felé címzem. Velem sohasem viselkedett úgy, hogy megbántson, de amióta szétmentem vele... Sokat elárul róla az, hogy ő ebbe egyszerűen nem hajlandó beletörődni, nem fogadja el a döntésemet. Az eddigi szakításaimat mindig könnyen átvészeltem, de ő igyekszik újra meg újra visszatérni az életembe, mindenféle mondvacsinált ürüggyel. - Ne sétáljunk némán a gyengélkedőig fajta leginkább, de tényleg érdekel a válaszod – vonom meg a vállam, személy szerint semmit sem találok a fiúban, ami arra adna okot, hogy másokat ne érdekeljen. Sántít, ez eddig rendben van, és a többi? Helyes srác, a korához képest elég okos, egyszerűen csak a személyiségén kellene kissé csiszolnia. - Szerintem nincs veled semmi baj – jelentem ki az iménti gondolataimat, miközben a Gyengélkedőhöz érünk. A fiút leültetem egy ágyra, Madam Pomfrey még pont egy beteg körül sürgölődik, így nem zavarom, helyette leülök Blake mellé, majd komoly hangnemben folytatom: - Ne tartsd magad kevesebbnek annál, mint amennyit valójában érsz. Talán, ha körülnéznél magad körül, akkor lenne legalább egy lány, aki felfigyelt rád, csak még nem mert lépni feléd, nem gondolod? Lássuk be, Blake egy olyan burokban él, amelyet ő vont fel maga köré, csak azokban a dolgokban és eszmékben hisz, amit ő állított fel magában, semmi mással nem foglalkozik, a külvilággal például egyáltalán nem. Persze, ez az ő korában nagyon is jellemző dolog, de nála talán kissé komolyabb is, mint másoknál. Míg a kortársai megpróbálnak másokhoz csapódni, hogy tartozzanak valahova, addig Blake nem töri magát ebben a témában, ő inkább félrevonul. - Régebben én is teljesen más voltam, mint most – idézem fel a pár évvel ezelőtti emlékeimet. - Balhékba keveredtem, nem fogadtam el senki tanácsát sem, nem néztem szét magam körül... A szüleimmel egyáltalán nem foglalkoztam, ők pedig nem sokkal később meghaltak. Ezért mondom, hogy tedd meg a külvilág felé az első lépést, talán semmi sem olyan rémes, mint amilyennek te akarod látni. Erre szerencsére én időben rájöttem és pár hónapot még normális családként élhettünk le. Talán te is szert tehetnél néhány barátra, akik támogatnak ebben. Nincs egy olyan ember sem, akiben megbízol? Blakenél ezt nehezen lehet eldönteni, személy szerint soha senki mellett se láttam még a srácot, de ki tudja... Talán van valaki, aki nem ebbe az iskolába jár, de létezik és kézzel fogható. Lehet, hogy mugli és ezért tűnik olyan magányosnak a srác.
- Igen ez... valóban így van. - bólintok lassan, de az én bájitalaim főleg, akkor meg még inkább, ha mondjuk valami buta kölyök találja meg, de ha egy házimanó összeszedi azzal még úgy ahogy meg tudok békélni, arról viszont nem fogok neki részletesen beszámolni, hogy milyen módon készítek bájitalokat. Nem ismerem a nőt annyira és hiába a szomszédunk, attól még simán tovább adhatja az infot és bármennyire is nem vagyok amúgy sem az iskola legnépszerűbb diákja, nem akarok szándékosan bajba kerülni. - Akkor... köszönöm, azt hiszem jól fog jönni. - nem mondom ki, hogy akár még más esetben is hasznos lehet, ha meg tudom védeni magamat, bár gőzöm sincs, hogy vajon az apámmal szemben megtenném-e egyáltalán? Az a gond, hogy ha megvédeném magamat komolyabban, azzal valószínűleg ártanék neki, tehát csak a haragját vívnám ki, azaz végül megint csak én járnék rosszabbul és lássuk be vannak dolgok, amiket nem okos dolog kockáztatni, amikor már így sem rózsás a helyzet. Ezért is lep meg a nő kérdése, bár tény, hogy az apám mindig ügyesen intézte a dolgait, soha senkinek nem jutott a fülébe, soha senki sem látta meg, hogyan is bánik velem, nem meglepő, hogy ő sem sejtett semmit annak ellenére, hogy ott lakik a szomszédunkban. Az is meglepett, hogy egyáltalán beszélt már az apámmal és felőle érdeklődik. - Pár dolog? - nem kérdezek bele miféle pár dolog történhetett, ez inkább csak költői kérdés, a másik kérdésére viszont csak a vállamat vonom meg. Nem fogom elmesélni életem nagy nehézségeit, főleg nem egy szinte idegennek, főleg nem csak úgy a folyosón. Egyszerűen nem szokásom, ezt jól sejti. A következő téma és persze kérdés már sokkal inkább megakaszt, ha most lenne a számban mondjuk egy nyeletnyi víz, tuti, hogy egy pillanat alatt ki is kerülne onnan, mert úgy kiköpném, mint a pinty. Még hogy... lány, még hogy mellettem? - Ez most egy komoly kérdés, vagy olyan "ne sétáljunk némán a gyengélkedőig" fajta? Tudja engem utóbbi nem zavar különösebben, mert ezt komoly kérdésnek... nehéz elhinni. - lássuk nem vagyok magamról jó véleménnyel és nem is próbálkozom a lányoknál. Persze igen vannak alapvetően kiaknázatlan ösztöneim, de olyan ez, mint a legtöbb élvezettel járó dolog, amíg nem próbálod ki, addig nincs is ami hiányozzon. Meg vagyok én így egyedül, mert lássuk be nem vagyok jó party, mogorva típus vagyok, nehéz eset és még sánta is. Nem az a típus, akire egy lány az én koromban vágyna, főleg hogy még csak jó családi hátterem sincs, mert az apám nem épp a családszeretetéről híres. Lássuk be én és a lányok nem vagyunk egy lapon említhetőek.
- Rossz kezekben minden veszélyes lehet, nem csak a bájitalok – felelem Blake feltételezését hallva, miközben a házimanó a saját mágiáját használva szedi össze a szétszórt holmikat. Azért elég szépen szétszórta a cuccait, habár nem is meglepő, ha az ember védekezni szeretne, akkor ne a táskája tartalma legyen az első, amit biztonságba helyez. Persze, az is könnyen megeshet, hogy a másik két srác dobálta szét őket, ezen se lepődnék meg egy pillanatra sem. Fogalmam sincs, miért pont Blake lett a céltáblájuk, ahogy a fiú álláspontját sem igazán értem ezzel kapcsolatban, de nem faggatom tovább. Ha számára így is megfelel a felállás, akkor részemről rendben van a dolog, nem szívesen látnám azonban másodjára is ilyen helyzetben. - Óh, értem – biccentek Blake válaszát hallva, noha látom én az arcán a pillanatnyi habozást, de nem kezdem el jobban faggatni. Tanárként tisztában vagyok azzal, hogy a bájitalokhoz való összetevőket csakis a Roxfort raktárából csenhette el, elvégre abban nem lenne semmi haszon a részéra, ha ő vásárolná meg a hozzávalókat. Mivel igen ritka növények is akadnak köztük, ezért igen drágák, emellett már ne is beszéljünk a sárkánykarom-reszelékről, amely minden valamirevaló bájital alapanyaga és amelyért zsákszámra elkérik a galleonokat. Tisztában vagyok a fortélyokkal, elvégre nem is olyan rég voltam az iskola diákja, sokszor kellett nekem is a zsebpénz. - Nem, egyáltalán nem gond – csóválom meg a fejem, miközben egyre közelebb kerülünk a Gyengélkedőhöz. - Igazság szerint szeretek a diákokkal foglalkozni, szívesen vállalom a túlórákat is, ha ezzel bárkinek is segíthetek... Mondjuk, felhozhatnám Blake számára azt is, hogy ha gondolja, hívjon meg másokat is erre a kis foglalkozásra, de valamiért szeretném jobban megismerni a fiút, ezért nem ártana egy kissé több időt kettesben töltenünk egymással. Elvégre, a szomszédom, mégsem tudok róla szinte semmit sem, ő és az apja elég zárkózott életet éltek, én pedig... Nos, balhés voltam, éjszakánként kimaradtam, szerettem közösségben lenni, egyszóval két külön világban éltünk eddig. A fiú apja viszont segített kilábalni nekem egy nagyon nehéz helyzetből, amely érzelmileg mindenképp összeroppantott volna, úgyhogy ezért a mai napig igen hálás vagyok neki. Jó lenne, ha tudnék nekik abban segíteni, hogy rendezzék egymással a viszonyukat, ez viszont nem megy anélkül, hogy ne ismerjem meg Blake indokait. - Súlyosabb a helyzet, mint a szokásos apa-fia ellentét? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, lám már el is kezdtem a faggatást, habár a fiú nem arról híres, hogy bárkivel is megosztaná az érzelmeit, de lassú víz partot mos... Ha másról nem is, de az arcáról le tudok olvasni pár dolgot, az elejtett szavaiból pedig azonnal megneszelem, hogy az apja enyhén szólva is szépen fogalmazott, amikor mesélt a fiával való viszonyáról. Ő úgy adta elő a dolgot, mintha éppen csak lennének köztük súrlódások, de Blake keserű mosolya láttán szinte biztos vagyok abban, hogy más is lehet a háttérben. - Már mi sem beszélünk olyan sűrűn, történt pár dolog, úgyhogy aligha lesz erre alkalmam... Megvonom a vállam, amikor csak lehet, kerülöm a férfit, nem szívesen futok össze vele, és szó mi szó, az utóbbi időben kezd elég jól menni a dolog. Szerettem ugyan annak idején, hiába írja le Blake rossznak, velem szemben nem ilyen volt, de mára már csak egy kis szégyent érzek magamban, amiért egy nálam idősebb férfival kezdtem. Az utána történtekről már ne is beszéljünk inkább... Gyorsan elhessegetem a rossz gondolatokat, majd megpróbálom némileg vidámabb téma felé terelni a beszélgetést: - Na és te, Blake? Hogy állsz a lányokkal? Nem rosszképű a srác, az egyetlen gond itt csak azzal van, hogy magának való, amit sokan nem képesek a helyén kezelni, elfogadni ezt pedig egyszerűen lehetetlennek tűnik mások számára. Blake azonban abban a korban van, amikor a fiúk gondolatait csak a lányok kötik le, őt viszont furcsa módon még sohasem láttam senkivel sem. - Mármint... érdekel valaki? Persze, ha nem vagyok túl tolakodó... Bármiről szívesen beszélek a fiúval, csak ne kelljen folyton arra gondolnom, hogy ha másként döntöttem volna, akkor ma már lehetne egy gyerekem, amire mindig is vágytam. Fogalmam sincs, miként adatik meg számomra újra az, hogy családom lehessen, de pont emiatt sem áll szándékomban állandóan emiatt rágni magam.
- Lehet, de attól még rossz kezekben egy erős bájital veszélyes lehet, nem? - kötöm az ebet a karóhoz, de ha azt mondja összeszedi egy manó, akkor rendben van. Persze ettől még idegeskedni fogok rajta, hogy esetleg valamelyik összetörik, vagy valami bajuk lesz, de nagyon remélem, hogy ez nem történik meg, mert nekem mindre szükségem van. Azért láthatóan elgondolkodom, amikor kérdez, hogy megmondjam-e egyáltalán az igazat, hogy miért is akarok annyira vigyázni a cuccaimra. Végül is nem nagy titok, azt hiszem. - Bedolgozom egy roxmortsi kisboltba, zsebpénz. - rántom meg végül a vállamat. Azt nem kell elmondanom, hogy ehhez sok esetben az iskolai készleteit dézsmálom meg. Mindig csak alig, hogy ne nagyon legyen észre vehető természetesen, úgyis igazán az a fontos, hogy értsek a dolgomhoz, ami jelen esetben a bájitalok készítése, ez pedig rajtam múlik nem a hozzávalókon. - Ha ez önnek tényleg nem gond... hálás lennék érte. Hasonló esetekben jól jöhet, maximum ahhoz, hogy könnyebben kijussak. - azt nem mondom, hogy szembe is szállnék az efféle alakokkal. Nem azért mert gyáva vagyok, hanem főleg, mert nem biztos, hogy sok értelme lenne. Attól tartok, hogy ugyanúgy folytatnák tovább, tehát... végül is mit ér, ha nekik megyek és megmutatom, hogy képes vagyok rá? Talán többet nem piszkálnának, de annak is meg van az esélye sajnos, hogy keményebben vágnának vissza. Ha elviselem, idővel nagyobb esély van rá, hogy egyszerűen megunják a dogot, legalábbis én ebben reménykedem. Találnak maguknak valami más elfoglaltságot, vagy... valaki mást elfoglaltságnak. Az nem az én dolgom, hogy megváltsam a világot és megtanítsam nekik, hogyan kellene másokkal viselkedniük. - Nem vagyunk jóban... végül is így is lehet mondani. - kényszeredett, elég keserű mosoly ül ki az arcomra. Az apám én én... hát finoman szólva is nem vagyunk jóban. Sose értett meg, mindig is másnak akart és mindent megtett azért, hogy megváltozzam és érthető módon egy gyerek sem szereti, ha szó szerint fizikai kényszerrel próbálják mássá nevelni. - Ha érdekli, hogy van hát tőle kérdezze, én nem beszélek vele, ha muszáj... és azt is nehéz elhinnem, hogy bárkire is szemet vet. Csak magával foglalkozik, meg a saját ügyeivel. - újra csak a vállamat vonom meg. Nem akarok én nagyon ellenséges lenni. Persze tény a nő igen csinos és fiatal is, de az apám... pont ő vetne szemet bárkire is? Azt sem értem, hogy az anyám, aki kedves és figyelmes volt mindig hogyan volt képes egyáltalán vele tölteni az idejét, vagy egyáltalán szeretni, netán még egy ágyban is aludni vele... Az egész totálisan abszurdnak hat. Persze én sem lennék, ha ez nem történik így, de ettől még nem kevésbé hihetetlen.
