2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Akad egy kis mosoly az ajkamon, ahogy eszembe jutnak a barátaim, főleg Kath, a bizonyos sárvérű, aki lényegében az oka annak, hogy ma már kerülöm a szót, vagy legalább is van bennem annyi tartás, hogy megkövessem magam és kijavítsam a régi beidegződést. A gyűrűt már régen elfelejtettem, ott pihen a zsebemben, és valószínűleg holnapig eszembe se fog jutni, amikor a házimanóm frissen mosva a nadrágomat a kispolcra nem teszi, ahova a zsebeim tartalmát szokta. És talán még akkor se nézek rá napokig, hiszen van, hogy a kacatjaim sokáig ott állnak. - Nyilván. És csak olyannak szólok, akiben megbízok és akinek személyes ügye lehet vele… Sokakat bántott. - bólintok csak, nyugtázva, hogy nem teljesen válogatás nélkül fogom szétkürtölni az iskolába, hogy fellázadunk Jenkins brutalitása ellen. Igyekezni fogok nem bemocskolni a kezemet - ismét -, hiszen nem veszíthetem el a prefektusi jelvényemet és a szüleim sem gazdagodhatnak egy levéllel, ami ecseteli a megrovásomat, de ez nem jelenti azt, hogy továbbra is tétlenül nézem, hogy az az idióta az istenért se változik. Ó kuncog, én pedig csak vágok egy fintort aztán egy kellemesen gyilkos és megrovó pillantást rá, ahogy a nevetés után még könnyedén el is kaszálja a párbaj lehetőségét. Miért is? Ha feltörölném vele a padlót abból talán tanulna… És vagyok annyira arrogáns, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy pálca-párbajművészetben egy fikarcnyit is legyen esélye ellenem. - Rendben. Nemsokára mozgásba lendítem az ügyet, és küldök egy levelet, ha tudom, hogy kik vennének részt ebben az egészben, és milyen ötleteket is hoznak magukkal. - válaszolom, az estének a minősítését mellőzve, csak egy kis biccentéssel elköszönve, és ahogy hátatfordít én megindulok a saját hálókörletem felé a farkasommal, és valahogy hiába tűnt eddig távolinak, úgy elmerülök a gondolataim között, hogy egyszer csak, mintha egy perc se telt volna el, ott leszek a bejárata előtt.
// Köszönöm szépen a játékot és remélem viszontlátlak a Tekergők között! //
Rá esik pillantásom, amikor kimondja a kvázi szitokszót. Nem szólnék érte, de azért így tűnik helyesnek, hogy kijavítja magát. Nem mintha nagy igazság harcos lennék, félre értés ne essék. Szeretem, ha az emberek képesek megvédeni magukat, attól lesznek életre valóak. Ez is mutatja mennyire elszaladt a ló Jenkinssel, ha már én is hajlandó vagy lépéseket tenni ellene. Kissé elfáradtam, mármint nem fizikálisan, hanem lelkileg. Egy találkozó az exemmel és az új ágymelegítőjével, akinek vagy igen vagy nem akarta megkérni a kezét, aztán pedig a hirtelen szembesülés egy agresszív, igazán mardekáros oldalammal. Tényleg akkor ismeri meg önmagát az ember igazán, ha megnyílik mások felé. Vagy mi a szösz. - Igazad lehet. Jó lenne mások nézőpontját is meghallgatni. – Bólint rá a dologra. Eléggé hasonlít a gondolkodás módunk, nem árt egy friss nézőpont vagy akár több. – Remélem megbízhatóak. Nyilván te sem szeretnél lebukni, ugye? – Annak olyan szintű következményei lennének, amivel felett nem biztos, hogy napirendre tudna térni a családom vagy én magam. Nem vagyok az önbíráskodás híve, de a tanárok is le vannak terhelve és köti őket a hatáskörük is. - Pedig már kezdtem azt hinni, hogy van humor érzéked. Elnézést a hibás feltételezés miatt. – Kuncogok jót magamban. – Az nem lenne túl célra vezető. – Rázom meg a fejemet. Alapvetően fel sem merült bennem a párbaj ötlete, mert ha az ember tűzzel akar tüzet gyújtani, akkor csak megégeti magát. Párhuzamosan egyéjszakás-társammal megállok, hogy lezárhassuk a mai estét. - Nos, - Kezdek bele a búcsúzásba, amit nem tervezek túl bő lére ereszteni, a félreértések elkerülése végett. – ez sokkal kevésbé volt kellemetlen, mint amire számítottam. – Bólintok tárgyilagosan. – Örvendtem a találkozásnak. Majd levélben egyeztetjük a továbbiakat a Jenkins-ügy kapcsán. – Egy udvarias mosollyal zárom a beszélgetést. - Ha nincs más napirendi pont, akkor… - Vállat vonok. – Szép estét. – Elfordulok és egyedül menetelek tovább a Hollóháti klubhelyiség bejáratához, majd be a klubhelyiségbe, s végül egy krumpliszsák kecsességével hasalok el az ágyamon. Itt az ideje a jól megérdemelt pihenésnek.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Szóvá tehetné, de akkor szépen vissza is kapná, hogy akkor illene azt mondania, amit gondol, és nem félrebeszélnie. Az ilyen aprócseprő hibákra úgy csapok le, mint a karvaly - ó, Merlin mentsen meg, hogy ezt valaha is hangosan kimondjam Accipiter előtt -, és addig beszélek az ember hasába lukat, míg be nem látja, hogy meg kéne tanulnia beszélni. Az, hogy milyen életem van a külső szemlélőknek kissé talán irigylésre méltó. A bátyám egy őstulok, akinek még a Roxfortot is alig sikerült befejeznie egy bukás után, így én vagyok a család kishercege, de mint tudjuk with great power… - El tudom képzelni, bár nem ő az egyetlen, ez egy tévhit a szakkal szemben. De nem mondom, hogy minden sárvérűnek könnyű dolga van beilleszkedni. - ahogy kimondom egy kissé megadóan elmosolyodom. - Mármint mugli születésű. Mea Culpa. - vonom meg a vállamat, megtanultam már, hogy jobb elejét venni a konfrontálódásnak, ennyit sikerült a többieknek belém verniük. Befutunk a házuknak a klubheklységéhez, legalább is a bejáratához, én pedig visszahívom a farkasomat és felveszem a ma már megszokott szigorú, lesajnáló tekintetet összefont karokkal, amire még Piton és büszke lehetne. A farkas még egyetlen egyet morrant és kap oda az utolsó eltűnő lábhoz csak a hatás kedvéért, de nem szólalok meg, azt hiszem, hogy így is eléggé emlékezetes lesz az estéjük, ráadásul a háztársaik sem fognak repesni a pontlevonásért. Bezáródik a bejárat, mi pedig fordulhatunk vissza, bár lényegében a járőrözésnek már lassan vége és mivel fel kellett kísérnünk őket át az egész Roxforton, rám még vár egy ereszkedés vissza a Mardekár klubhelységbe, viszont McGalagonynak csak pár perc a másik toronyhoz átérnie. A mázlista. De nem baj, talán még jól is fog esni egy kis csendes séta a gondolataimmal és a hőn szeretett sötétséggel. - A barátkozást kizárhatjuk. Viszont van ötletem, hogy kiket is kérhetnék meg segíteni… Nem is egy név. Azt nem tudom, hogy melyikük vállalná-e el, hogy megpróbálja elcsábítani, vagy ilyesmi, de lehet, hogy nem is ez a legjobb megoldás és találnak valami jobbat. - jegyzem meg, hogy ugyan mi most két opciót látunk, de nem feltétlen ennyi az összes lehetőségünk. Ha már a “mit tanultam a többiektől” gondolatok jártak eddig is a fejemben, az is közé tartozik, hogy mindannyian olyan mások vagyunk, hogy az ő szemszögükből talán kibukkan valami még jobb ötlet. Lehet, hogy tizenhét vagyok, de a hördülés inkább egy pubertáskor előtt álló fiú nyögése lesz, amikor meghallom, hogy mit tervez a százfülé főzettel. - Én aztán nem. Előbb hívom ki párbajra, hogy feltöröljem vele a padlót. - mondom önérzetesen, mert lehet bármilyen szent a cél, nincs az az isten, hogy egy lány alakját öltsem magamra és úgy menjek oda Jenkinshez dumálni. Mi van, ha tetszek neki és tényleg rámstartol? Kizárt. Közben eljutunk addig, ahol az utunk kettéválik, és az idő is későre jár, így megállapodom, hogy még lezárjuk a beszélgetést, mielőtt elválnánk.
[You must be registered and logged in to see this image.] Felvont szemöldökkel sandítok a göndör hajú fiúra. Most vagy félre ért vagy naiv, mint egy Hugrabugos. Alapvetően tényleg senki sem születik gonosznak. Ezt még egy ilyen negatív ember, amilyen én is vagyok be kell, hogy lássa ezt. Ellenben bárkit meg tud keseríteni az élet, pláne, ha már a legelejétől nem kapja meg azt a szeretetet, aminek járnia kéne mindenkinek, akár egy születési jog. Vajon Corvusnak is ilyen élete van, csak nem mutatja vagy igazából ő a család kiskedvence. - Hm. – Ezzel zárom rövidre a gondolatimat. – Rendben, zárjuk ki. – Egyelőre. - Lehet, hogy kompenzálni próbál.– Jegyzem meg a családos összefoglalójára. – Ha esetleg mugli származásúként került a Mardekárba, az biztosan nagy nyomást jelent számára. – Töprengek félhangosan. Nem kell a gyerekek orrára kötni, hogy ilyen önbíráskodás folyik a prefektusok által. Ezt észben tartva nyomatékosan elhallgatok. Főként azért, mert engem megnyugtat a csend és az éjszakai sötét folyosók. Lehet igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy furcsa vagyok? Pusztán azért, mert gyönyörűnek tartom a szobrok erezetiben megülő árnyékot vagy megnyugtatónak a lépcsők éjszakai csoszogásának és a festmények szuszogásának szimfóniáját? - Tessék parancsolni, megérkezett a fáklyás menet. – Állok meg a gyerekek klubhelyisége előtti bejáratnál. – Szép álmokat gyerekek. – Részemről lezárom a dolgot, amennyiben őrjárati társam igényt tart további szócséplésre, ám legyen. Addig is félre állok, hagyom érvényesülni és inkább azon gondolkozom, miként kezelhetnénk ezt a Jenkins- ügyet. - Sajnos, nincsen jobb ötletem a beépülésnél. – Kezdek bele, mikor már újfent ketten vagyunk. Vagy hárman, ha számoljuk a familiárisát is. Ami eléggé menő, kicsit irigy is vagyok emiatt. – Ez két módon lehetséges; vagy újra összebarátkoztok, amire a kevésnél is kevesebb esélyt látok. – Pillantok rá, hogy vajon jól gondolom-e, amit mondok. - Vagy felkell áldozni valakit, aki közel kerül hozzá. Feltehetőleg nőneműt, bár nekem nincs bajom a homoszexualitással, de nem gondolom, hogy Jenkins azt a csapatot erősíti. Nincsen egy megbízható barátnőd, aki a kegyei közé tudna férkőzni? – Elgondolkodva rágom a számat. Meg tudom csinálni, nem erről van szó. De alapvetően aggódok a hírnevem és a házbéli különbségek miatt. Aki minden erejével azon van, hogy házának díszpéldánya legyen, nem biztos, hogy csak úgy összemelegedne egy másik házhoz tartozóval. - Ha nagyon nincs más, akkor összedobunk egy százfülé főzetet és kisakkozzuk, hogy melyikünk issza meg. – Vonok vállat, mint végleges lehetőség. Ő tud sok mardistól hajat szerezni. A kisakkozást meg szó szoros értelemben értem; varázslósakkban jó vagyok, s szeretném látni, ahogy Flint lányt játszik.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Lassan levakarhatatlan lesz a mindenttudó félmosoly a szám sarkában, hiszen most is olyan szófordulattal él, és úgy fedi el az érzéseit, mintha vérbeli Mardekáros lenne. Tényleg kezdem gyanítani, hogy a beosztási ceremónián szimplán kevés volt a Hollóhátas hat éve, és csak azért került oda, vagy fejben könyörgött, mert a nagynénje a Griffendél ház vezetője, így talán fújt volna rá. Nem is igazán értem, hogy még is miként cseperednek a gyerekek abban a családban, mert néha amikor Adorára tekintek olyan, mintha a tükörképemet látnám - egy fiatalt, aki megszakad a családja elvárását cipelve a nyakában. De ő egy McGalagony… persze, a nénje szigorú, de nem szadista, ezt még úgy is tudom, hogy akármikor van valami balhé, mindig mi kapjuk a pontlevonásokat, kit érdekel, hogy ki kezdte… - Sok mindenhez értek, de agyturkász nem vagyok. A színtiszta gonoszságban egyáltalán nem hiszek, szóval legalább azt zárjuk ki. - jegyzem meg, hiszen mindenkinek van egy múltja, vannak döntései, nem hiszek abban, hogy úgy született, hogy leharapta a játékai fejét csecsemőkorában. Vagy ha igen, akkor már tényleg nem lenne itt az iskolában, hanem valami mentálmágus kezelné kényszerzubbonyban. Észreveszem ahogy gondolkozik, olyan drámai, olyan színpadias, és ezúttal nincsen semmi gonoszság a tompa mosolyomban. Lehet, hogy nem vagyok a világ legbarátságosabb embere, és hogy ennek az estének úgy mentem neki, hogy szinte örültem, hogy egyedül lehetek, de úgy tűnik, hogy ebben a lányban tényleg szövetségesre találtam, és a barátaim között senki sem lett prefektus, így hát hatalma is van, hogy úgy mondjam. - Jenkins soha nem mesélt a családjáról, ami eléggé beszédes önmagában is, mert a Mardekárban igen sokan büszkén viselik a nevüket és az évszázados családfájukat. Szóval lehet valami baj van otthon és amiatt olyan, amilyen. - gondolok bele komolyabban, kicsit összeráncolva a szemöldökömet. Mióta leválltam a bandáról és másokal kezdtem lógni a lehető legkevesebbet keresem a bajt Jenkinssel és az "ex-barátaimmal", inkább nézzük egymást levegőnek, minthogy balhé robbanjon ki és záporozzanak a levonások. - Ha én ennyi év alatt nem tudtam meg semmit arról, hogy mi baja, még akkor sem, amikor jóban voltunk, nem tudom hogyan tudhatnánk meg most. - teszem hozzá, bár hatodikosak vagyunk és nem hülyék... esetleg Adora használhatna női bájokat, vagy ilyesmi. Azért ki nem mondom az ötletet egyelőre, hátha neki valamivel tisztességesebb jut eszébe, ráadásul előbb érjünk vissza a kölykök hálókörletébe, és csak azután vágjon pofon. Egyébként már majdnem ott is vagyunk, a Roxfort éjszaka olyan, mint egy kísérerkastély - ha-ha -, sötét, de a kastély folyamatosan nyikorok, szellemek suhannak, a festmények lakói alszanak, a páncélok pedig olyan érzést sugároznak, mintha bármikor lecsaphatnának az alabárddal. Én már megszoktam, nem érint meg egyáltalán, de a fiatalabbak eléggé csendben vannak, valószínűleg tényleg ma voltak kint este először.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Előbb adnám át magamat védtelenül a Véres Bárónak kínzásra, minthogy mások előtt sírjak. – Nézek fel rá amolyan, „ugyan, kérlek” tekintettel. Nagyon nem szeretek síri, se egyedül, se mások előtt. Állítólag levezeti a stresszt, meg ilyenek, engem viszont végtelenül feszélyez, mert sebezhetőnek érzem magam tőle. Néhány embert is azért kerülök, mert annyira ki tudnak fordítani önmagamból a személyiségükkel…Corvusra pillantva még elkapom tekintetében valami megfoghatatlannak az utolsó szikráját. Vajon érdemes lenne rákérdeznem? Ah, nem tartunk ott. A végén még azt hiszi, hogy ténylegesen beleestem. Pedig nem. Nem is ismerem, csak egy cuki pofi. Meg amúgy is felesleges lenne. Minerva néni az egyetlen, aki megmenekült családunk kiházasítási procedúrájától. Mivel köztiszteletben álló tanár, így nyugodtan hozzá mehetett, akihez akart, előtte csak páran tehettek így. Milyen kellemes kiváltság. - Ötletnek nem rossz…Kérdés, hogy mi áll a szekálások hátterében? Bizonyítási vágy, feltünési viszketegség vagy színtiszta gonoszság? – Elgondolkodva keresztbe fonom a kezemet magam előtt és felemelt állal gondolkozom. Ha máskor nem is, ilyenkor mindenképpen úgy nézek ki, mint a néni. Gondolataimba merülve, akár egy híres filozófus. Ha bizonyítási vágy, akkor azt kell éreztetni a Jenkins gyerekkel, hogy elfogadott tagja a házának és tisztelik. Amennyiben feltűnési problémái vannak, át kell irányítani a figyelmét másra. Vagy így vagy úgy. A gonoszságot pedig csírájában kell elfojtani akár úgy, ahogy a strázsáló társam is javasolta; a fagyi vissza nyal módszerrel. De rossz taktika alkalmazásával ellentétes hatást érhetünk el. - Nem tudsz valamit? Neked volt a kifutófiúd. – Nos, természetesen tisztában vagyok a mellettem sétáló kétes múltjával. De tudom, hogy változik az ember. Nem is kell mondjam mennyire meglepett ez a pár kis információ csepp, amit háztársaimtól rohanvást összeszedtem az esti ügyelet előtt.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Évekkel ezelőtt én is olyasmivel magyaráztam a tetteimet, amivel Adora küzd magában. Hogy azért piszkálok egy-egy kis bénát, hogy végre felébresszem bennük a tüzet és megtanítsam őket kiállni magukért, erősebbé váljanak, mint például ez a három kis puhány. Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy akármilyen indokkal is teszem, ez alapjaiban terrorizálás marad és többet árthat, mint amennyit használ. De én ezen az időszakon már több, mint két éve túl vagyok, azt pedig nem állíthatom, hogy ilyen nemes érzelmek vezérlik Jenkinst is. A hármas kódorog előttünk, a farkas úgy tereli őket, mint a birkákat, így van időnk beszélgetni. Figyelem a vonásait, és amikor megindul a föld bámulása és az elkenődés kicsit felvonom a szemöldököm. - Azért sírva ne fakadj. Ugye az rémlik, hogy én is Mardekáros vagyok és nem olyan hatalmas sértés, ha azt mondom ide is beillenél. - mondom egy kicsit önérzetesen felszívva magamat, hiszen soha életemben nem éreztem úgy, hogy szégyellnem kéne, ahova kerültem. Persze nehéz, ha arra gondolok, hogy a többiek között én voltam az egyetlen Mardekáros, ráadásul a felüket még cseszegettem is, így én voltam a közellenség, de ez elmúlt. Aztán jött Gilly, aki szintén zöld színeket kapott, és ment is azonnal, miután… Miután McCaine és a Morgan birtok… A tekintetemből kiveszik az önérzetesség ahogy tovább haladunk és elnyelnek az emlékeim. Persze túl sokáig nem bambulhatok, ugyan a kisebbek engedelmesen haladnak tovább, de a párbeszéd közöttünk nem szakad meg. - Talán ignorálni kéne, hátha így megunná az egészet. Addig meg védelmezni a kicsiket, erre a feladatra lenne több felső éves, aki boldogan vállalkozna. Vagy sarokba szorítani és visszafordítani a fegyverét ellene, hogy megérezze, hogy nem olyan szórakoztató a másik oldalról. Esetleg egy jól megkomponált és durva tréfa ébresztőnek. - osztom meg a gondolataimat egész nyugalommal, hiába beszélek olyasmiről a vége felé, amiért ha rosszul sikerül és Jenkins feldob minket, akkor igencsak megüthetjük a bokánkat. Természetesen akkor, ha nem gondoljuk át kellően. Természetesen nincsen bennem semmi vérszomj, semmi eszetlen igazságérzet, biztos, hogy ezek még csak ötletek, és egyáltalán nem vagyok elhivatott egyik irányba sem. Látszik rajtam, hogy eléggé óvatos vagyok, afféle fehérgalléros bűnöző, aki nem megy fejjel a falnak, de van egy olyan érzésem, hogy éppen ugyanilyen lélekkel hozott össze a mai esti ügyelet. Már csak egy hugrabugos vörös istenátkát kell megismernem, és meg lesz az egész szett…
[You must be registered and logged in to see this image.] - Ahogy elviselni sem. - Biccentek a gyerek felé. Na végre valami ellenállás. Végre mutat legalább az egyikük egy kis küzdeni akarást, önbecsülést és önérzetet. Én is tudom mikor kell beleállni egy ütésbe, csak nem szeretem, ha az másokat szórakoztat. Így nem pillantok Corvusra. Szinte biztos vagyok, hogy nem hinné el nekem, ha elmondanám, hogy direkt estem túlzásba. Védekező mechanizmusnak tűnne, pedig volt benne szándékosság. Nagyon összegben fogadok, hogy mindhárom nebuló remekelni fog iskolai pályafutása során. Természetesen sikerüket nem kreditálnám magamnak, félreértés ne essen. De látok bennük potenciált, csak elő kell csalogatni…Merlinre, pont úgy beszélek, mint az öregek. Akasszon fel valaki. Nagy lelki mélyponton lehetek, ha ennyire elszaladt velem a ló. Kezdem sajnálni a harmadikosokat. - Sajnos, látok benne rációt. Bár szerintem nem az ő keze van a dologban. – Hangulatom olyan mélyrepülésbe kezdett, amilyenre csak egy bipoláris ember képes. Ahogy leülepszik bennem az újonnan felfedezett kegyetlen oldalam, elpirulok szégyenemben. Nem is nézek a prefektustársamra, csak az előttem lévő földet bámulom menet közben. S igyekszem mondandójára figyelni, nem elmerülni az önvizsgálatban. - Mit javasolsz akkor? – Pillantok fel, de kezeimet továbbra is hátam mögött összekulcsolva tartom, fejem lehajtva, mintegy vezekelve. Kíváncsi vagyok képes leszek-e valaha őszinte büszkeséggel kihúzni magam és felemelt fővel végig masírozni az iskolán. Eddig sem sikerült még egyszer sem, ezekután pedig az esélyét is elvetem. Tudom, hogy elvileg az a szép a Hollóhátasokban, hogy végnélküli szenvedéllyel vetik bele magukat a szeretett témába, tantárgyba vagy dologba, amihez értenek. Nem gondoltam volna, hogy az iskolába és a tanárokba vetett bizalom vagy a butaság zsigeri gyűlölete ennyire kivetkőztet önmagamból. Azt hittem ezek csak részei valami nagyobbnak, nemesebbnek; egy olyan hivatásnak, amit majd teljesen magaménak érzek. Mégsem éreztem még magam soha ennyire távol életcélom megtalálásától. Lehet megkéne környékeznem a nénit Edevis tükrének hollétével kapcsolatban.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Pontosan tisztában vagyok vele, hogy eléggé meg vannak ijedve a farkasomra nézve, hogy maguktól is felálljanak, de azért az, hogy továbbra is rájuk hozom a frászt a dörrenésekkel még is csak jó érzéssel tölt el. Adora viszont olyan keményen rájuk pirít, hogy nincs semmi szükség rá, hogy tovább ösztönözzem őket varázslatokkal. Mondjuk valahol a Crutio magasságában felszalad a szemöldököm, bár nyilván csak blöfföl a lány - nyilván? -, de így is olyanokat mond, amiket egy prefektusnak egyáltalán nem illene. Egy McGalagonynak pedig még kevésbé. Ha visszajutna a nagynénje fülébe, hogy miket mond abban nem lenne köszönet. McGalagony szigorú, de nem rosszindulatú és a Crutio-t egy harmadikosnak fenyítésként emlegetni… kitérne a hitéből. De nem én leszek az a valaki, aki megállítja vagy aki beköpi. Ellenben... - A kínzást se Roxfortos tanulóhoz méltó emlegetni! - mondja ijedt hüppögéssel a kislány, aki elsőnek szedte össze a bátorságát válaszolni nekünk, mikor ideértünk. Én csak vékonyan elmosolyodom, ami inkább gúnyos, mintsem kedves, és oldalt pillantok Adorára. Igaza van, ezt a pofont egészen jól osztotta ki a kicsi. Egészen emlékeztet Kath-re, amikor a lány öntudatra ébredt és elkezdett dacolni ellenem… és Noah ellen. Leolvad a kis mosoly az arcomról, amikor meghallom, hogy pont Jenkinsről van szó és valami érezhetően megváltozik a légkörben. Eltűnik belőlem az a könnyed elegancia, amivel képes voltam a durrogtatással kínozni őket, vagy elégedetten figyelni, ahogy Adorának visszanyal a fagyi. Egy néhány pillanatra a hármast nézem, hiába érzem az arcomon a prefektus társam tekintetét, és csak azután fordulok hozzá, hogy már befejezte a mondókáját és kiosztotta a pontlevonásokat. Nem mondom, hogy nem idegel ki, hogy McGalagony állandóan magához ragadja a szót, én pedig itt szobrozok, hogy végighallgassam kit hogyan oszt ki perceken keresztül, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy ezt megemlítsem. Tudom mi lenne a válasz: azt lehet csak elnémítani, aki hagyja. Ahogy a kis harmadikossal is tette. Hiába van közöttünk csak három év, a kis csapat olyan kicsinek tűnik, engem korán megnyújtott a tinédzser lét. Csak intek, hogy induljanak meg a folyosón, a farkas szépen bevág a hármas és közénk és tartja a rendet morranásokkal, én pedig a prefektustársamhoz fordulok. - Nagynénéd megbűvölte a süveget annyira nem bírja a zöldet? - kérdezem egy farkasmosollyal, aztán komolyabban hozzáteszem. - Jenkins nem fog változni. Lenyeli majd a büntetést, kijön és folytatja majd ugyan onnan, ahonnan abbahagyta. Még abban sem vagyok biztos, hogy az eltanácsolásra megjönne az esze. Akkor csak a Roxforton kívül keverné a bajt. - mondom neki halkan. Fogalmam sincsen, hogy tudja-e, hogy valaha barátok voltunk, vagy legalább is affélék, és én is benne voltam az ilyen “játékokba”. Sőt, én voltam az értelmi szerző, ő pedig a kivitelező… De ez már nagyon rég volt. És kicsit még mindig szégyellem ezt az egészet.
[You must be registered and logged in to see this image.] Felhorkanok a gondolatra. Az én családomban eltitkolt ikertestvér? Na persze, hamarabb jönne rá a család, hogy valakinek fattya van, mint maga a szülők. Nem viccelek. Előbb tudták, hogy anya terhes, mint ő maga. Kissé lassan, de leesik, hogy Corvus csak viccelt… Talán még maradt egy kis bomba maradék a tüdőmben és attól vagyok ilyen bugyuta. Szótlanul, igazi McGalagony komolyságot arcomra öltve bólintok rá Flint indítványozására, miszerint legyenek szívesen információkkal szolgálni, hiszen már nem babák. Szerintem egyből kitagadott volna a családom, ha ennyire elesett nebáncsvirág lettem volna fiatalon, mint ez a három. Na jó, nem csak elküldtek volna a Drumstrangba, hogy szépen összeszedjem magam. Nem egy családtagunk végezte ott, más névvel természetesen, de ahhoz nagyon elcseszettnek kell lenned. Azkaban-i szintű elcseszettnek… A pálcás ösztönzést feleslegesnek tartom, de majd’ kipukkad belőlem a nevetés annak hatására. Szerencsére gyakorlott tettető vagyok, így sikeresen fenntartottam a komor ábrázatot. Régóta eltűnt rokonaim emléke segítette a helyzetemet. Szánakozva nézem a kis triót. Milyen szívás lehet ilyen hiszékenynek lenni. - És el is hittétek neki, hogy büntetlenül „kitekerheti” a nyakatokat? – Kérdem vissza, s szavaimból csöpög a megvetés. Lehetsz mugli, sárvérű, váráruló nem érdekel. De ha hiszékeny és buta vagy akkor számomra a semminél is kevesebbet érsz. – Számotokra csak egy vicc az iskola rendszere? A tanárok, akiknek életcéljuk, hogy neveljenek és védjenek titeket? Mit gondoltatok? Ha majd megtámad valaki, akkor csak körben állnak és néznek a többiek? – Nagy felháborodottságomban lehet, hogy nem éppen a megfelelő szavakat használom. Mondjuk ezeknek a buta kisgyerekeknek nem hiszem, hogy fel fog tűnni. A mardekáros prefektus meg jobb, ha nem szól be most nekem. - S ha én azt mondom, hogy tessék szépen kiállni ezentúl magatokért vagy kaptok tőlem Crucio-t akkor az úgy is lesz? Mert esküszöm megteszem, ha ez kell. Tessék megemberelni magatokat és hátra hagyni ezt a szégyenteljes viselkedést. Nem Roxfortos tanulóhoz méltó. – Ezzel be is fejezem a kis monológomat. - Szóval ki volt az? – Van ám ötletem, de az igazságszolgáltatás itt is ugyanolyan, mint a valóvilágban; nem lehet a megérzésekre támaszkodni. Kell egy úgy nevezett vallomás. - Jenkins volt az. – Szólal meg az első fiú dacosan. – Noah Jenkins. – Gondoltam. Elhúzott szájjal fordulok a ma esti társam felé. Ezt bizony jelenteni kell majd egy tanárnak, s mivel ez az ő területe és az ő háztársa, így neki kell majd a házfejével beszélni. - Jól van. – Biccentek feléjük. – Akkor most visszakísérünk titeket a klubhelyiségetekhez és szépen lefekszetek. – Az egyikőjük nyitná már a száját, de egy pillantással elhallgattatom. – Semmi apelláta. Illetve mindannyiótoktól levonok 5-5 pontot, mert egyszerűen ki nem állhatom a naiv idiotizmust, amit képviseltek jelenleg.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Nagy sóhaj, elengedés, nem megyek bele olyan harcba, amit van esélyem elveszíteni. A Bex-es megjegyzésére csak egy gyilkos tekintet ül ki erre a cuki arcra, és inkább követem azt, amit egyébként ő maga mondott, és rögvest elfelejtek mindent, ami történt, és mindent, ami kibukott a szánkon az elmúlt pár percben. Jobb lesz az úgy. Tárgyilagos, magabiztos, és esküszöm ha Bex és Gina után még egy ilyen vörös lánnyal találkozom, akkor beteszem őket egy kényelmes skatulyába és ha lehet a többi vöröst nagy ívben elkerülöm. Na nem azért, mert a listára vett lányokkal bajom van, most mondtam, hogy Bex a legjobb barátom, és örökké az is lesz, ezt a zsigereimben érzem, de nem egyszerűek. Egyikük se, és Adora se. Mindenki olyan önfejű, mint egyszerre lennének a bikák és a vörös zászlók. És persze mindegyik nagyon okos… Nők. - Tudod, azt hiszem be kéne mutatnalak Accipiternek. Lehet, hogy az eltitkolt ikertestvéred. - jegyzem meg éppen csak egy cseppnyi rosszindulattal, de ennyit még talán el is vár a világ egy Mardekárostól, főleg Marcus Flint öccsétől. Aztán jön a kis akció, a farkasom ráhozza a kölykökre a frászt, mi pedig betoppanunk a jelenetbe és a prefektus társam felveszi a lehető legkeményebb arcát. Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy átfut rajtam, hogy még is mennyire felesleg néha az a Teszlek süveges ceremónia. Talán okosabb nálam azért, mert kék a sálja? Vagy én ravaszabb vagyok nála csak azért, mert az enyém zöld? Hagyom, hogy beszéljen, én pedig csak összevonom a kezeimet keresztbe és a farkasom morgása mellettem és az éles fények hiánya tökéletesen elegendő ahhoz, hogy szó nélkül is hozzátegyek a szituációhoz. Aztán előadja a kislány a mondókáját, én pedig felhúzott szemöldökkel nézek össze a kényszer-társammal. - Ez nem lesz elég, tessék beszélni. Nem elsős kis pondrók vagytok, ki szórakozott veletek, neve, évfolyama, háza? Valamit tudnotok kell idióták. - kezdem, miközben a pálcámat rájuk szegezem, és mivel túl lassan engedelmeskednek, elkezdek a talpuk alatt apró pedárdákat pattogtatni, de a tömlöcben a visszhang igen csak felturbózza a durranásokat. - Felállni és bemutatkozni szépen. - veszem át Adora stílusát, valamiféle egységet alkotva.
Ezúttal nem a lány szólal meg, hanem az egyik fiú, aki azonnal elkezdi magát feltornászni a földről. - Azt mondta, ha beköpjük akkor kitekeri a nyakunkat és hogy ez a bátorság próbája és keveredjünk vissza egyedül és akkor békén hagy minket... - ered meg a nyelve, de a másik fiú, aki a legkétségbeesettebb elkapja a karját. - Hagyd abba! Azt akarod, hogy megint a falhoz lökjön és darabokra tépje a leckédet?!
[You must be registered and logged in to see this image.] - Természetesen. – Bólintok rá a kis megjegyzésére. Most mi van ebben? Attól még, hogy nem szeretném, ha napvilágot látna ez az eset teljes mértében felvállalom a gondolataimat. Tényleg aranyos, de ettől még nem estem belé. És tényleg tetszik a haja, mindig is göndör hajat szerettem volna. Egyszer találtam rá egy varázslatot, de eléggé félre sikerült, így a majdnem fenékig érő tincseimből, ugyanolyan egyenes vállig érők lettek. Nem volt nagy érvágás, de akkor se az lett, amit akartam. És ennél kevés dolog idegesít jobban. - Hiszi a piszi. – Húzódik szám féloldalas mosolyra, ahogy láthatóan felmelegednek az orcái. Nekem hazudhat, nem zavar. Magának is, az már az ő baja. Egyébként hallomásból őt is ismerem. Szőrnyű, hogy az embert a szülei hibái miatt nézik ki. Nem támogatom se a jó, se rossz indulatú megkülönböztetést csupán család alapján.
- Mindig megeshet, hogy nincs igazam. Kevés az esély rá, de előfordulhat. – Jegyzem meg tárgyilagosan. Százalékosan nézve; 95%-ban igazam van és 5%ban tévedek. Eddig. Egy darabig csendesen megyünk, nem szándékozom felesleges beszéddel ütni el az időt. Addig is végig gondolom, hogy zavarna-e, ha az exem megkérné egy lány kezét, amíg én még csak egy épkézláb kapcsolatot sem tudok fenttartani? Nem érdekel mit csinál, hiszen nem szerettem. Sőt talán még örülök is neki, hogy talált magának valakit, hiszen barátnak kedves volt. Az pedig, hogy nem lett halálosan szerelmes belém, nem az ő hibája. Oké, akkor mégis miért mondtam olyan csúnya dolgokat? Biztosan a pillanat hevében. Hiszen mit tehetek? Lehet az varázsló bármennyire okos és széleslátókörű, ha tini lány korban van, nem biztos, hogy mindig képes logikusan cselekedni. Éppen csak a gondolataim felét rendeztem le, amikor meghallom a farkast. Áh, kapás van. Újfent összenézünk Corvussal és egy kicsit megszaporázzuk lépteink.
- Szép estét. – Jegyzem meg, ezúttal nyers lenézéssel, amit fizikális lenézéssel tetézek, hiszen a három delikvens a földön ül. Két fiú és egy lány, nincs rajtuk egyenruha, így nem tudom, hogy melyik házba járnak. Nem is ismerősek, úgyhogy feltételezem nem a Hollóhát ház tagjai. – Mi járatban erre, ilyen későn? – Oldalra döntött fejjel nézek a harmadikosok kis csoportját, olybá tűnik, hogy nem tudnak megszólalni. Az egyiknek a szája széle is remeg, mint aki mindjárt elsírja magát. És nem a lánynak. – Nos, tekintve, hogy elvitte a cica a nyelvüket, hadd világosítsam fel önöket, hogy nem csak tiltott helyen vannak, de tiltott időben is. Van bárminemű mentségük?
- Mi… mi nem akartunk itt lenni. – Kel ki magából nem túl magabiztosan a lány. – Idehoztak és itt hagytak minket. Aztán volt az a gáz…És utána meg nem mertünk megmozdulni. Nem tudjuk merre van a kifele. – A végén bánatos szemeit rám emeli, amit nem bírok sokáig, így zavarodottan fordulok a prefektus társam felé. Szemeimben kérdések garmadája; hihetünk nekik? Ki tehette? Miért tettét? Mit csináljunk?
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Nem tudom a pontos hatását az egésznek, de ha megnyugtat, hogy nem röpül a pofon, amikor még csak nem is az ő nevét mondom. Talán egy kicsit elnézőbbek is leszünk tőle, nem csak nevetünk, hiszen én sem törtem a csuklóját, amikor le akart húzni a földre. - Aha, mert csak az bókolgat meg akar hajatborzolni, aki úgy is gondolja, nem? - kérdezek vissza csípősen, arra utalva, hogy az előbb még a hajamban akart túrkálni. Nyilván azért szaladgáltunk kézenfogva és sikerült rángatnia is, mert nem voltam százas, nem azért, mert amúgy szeretek rongybabát játszani. Nem ismerjük egymást jobban, de azért hallomásból hat év alatt nyilván van egy kis ismeretünk, ha más nem, látásból, és tudhatja, hogy nem vagyok az a pajtáskodós fajta. Lényegében állandóan könyvvel a kezemben látni és a farkassal az oldalamon, ami morgással tartja távol a nemkivánatos személyeket. A szociális életem az egész iskolából körülbelül négy-öt emberre szűkül, de nyilvánvalóan többet vagyok egyedül, mint velük, hiszen nekik vannak más barátaik és elfoglaltságaik. Nekem is van egy-kettő, de mindet egyedül űzöm, figyelő szemektől mentesen. - A legjobb barátom. Bexley Wildfield. - válaszolom, így se nem szerelem, se nem ellenség, de ettől függetlenül kínosan elkezdenek kiütközni a szeplőim, ahogy egy kis szín kerül az arcomra és a fülem végére. Nem vagyok hajlandó tovább folytatni és mesélni neki róla, ha nem ismeri akkor így járt. Bár a hírét általában ismerik… Bexley Wildfield, a lány, aki házasságtörésből született. Nem véletlenül döntött úgy, hogy az igazi apjával lelép innen, a figyelem elviselhetetlen volt, hiába volt egész életében kemény, önálló csaj. - Ahogy a példa mutatja is, mert én annak néztem, szerinted meg nem az. - állapítom meg egyszerűen, és visszateszem a zsebembe a gyűrűt. Fogalmam sincs, hogy mivel kéne másabbnak lennie, vagy csak szimplán egy bizsu valami ajándéktojásból, vagy miért is nem felel meg az elvárásainak, de jelen helyzetünkben nem is érdekel, hogy kifejtse. Biccentek neki, de most már semmi kézenfogás, betartom az illendő és kényelmes távolságot. Már kezdem kicsit unni az egészet, vagy inkább csak az zavar, hogy hülyét csináltak belőlünk, ezért lepillantok a farkasomra, és ha mi is nem tudunk gyorsan futni, ő igen. Előre küldöm, hogy a lehető leggyorsabban szaladjon körbe a tömlöc összes zugába, ahol még nem voltunk. És szabad kezet kap, hogy morogjon, vonyítson, zajt csapjon, hogy kiugrassa a nyulakat a bokorból, miközben mi egyenesen követjük a jobbról-balra cikázó familiárist.
[You must be registered and logged in to see this image.] Ugyan feltűnik, hogy nem az én nevemet mondta, de nem akadok fent rajta. Ebben az állapotban azon is csak nevetnék, ha kést döfne a gyomromba és hagyna elvérezni. Ezért nem bírom ezt az úgynevezett humor bombát. Már a neve is idegesít, nemhogy a hatása. - Csak azt rángatják, akit lehet. – Vonok vállat egy semmit mondó válasszal egyetemben. Tényleg, így gondolom és nem bántásként mondom. Hiszen jelen helyzetben én tudom, hogy mit kell tenni, ő pedig nem. Ennyi, pont, semmi fensőbbséges; magabiztosabb, okosabb vagy bármiben jobb vagyok nálad. A kis okoskodó megjegyzését csak egy oldalpillantással reagálom le. Nem hallottam jobb ötletet tőle, szóval inkább szóra sem méltatom a fiút. Annak örülök, hogy kicsit eltávolodtunk egymástól, mivel ép ésszel már kínos lenne a dolog. Pont annyira, mint visszaemlékezni az előző pár percre. Ki is ráz a hideg. Aztán eszembe jut mit is mondott. - Szóval Bex a szerelmed vagy az ellenséged? – Nézek rá sunyi kis mosollyal. Ha már megbeszéltük, hogy nem jut innen ki semmi, akkor akár el is mondhatja ki az a lány. Mindig is imádtam a pletykákat, ugyan magam sosem voltam terjesztő, de hallgatni szeretem ezeket. Mind addig remek a hangulatom, míg elő nem veszi a gyűrűt. Száj rágva vizslatom a gyűrűt. - Nem úgy néz ki, mint egy eljegyzési gyűrű. – Jegyzem meg szárazon. – Bár ki tudja, gondolom nem lehet elvárni egy 17 éves fiútól, hogy tudja mi fán terem egy valamire való eljegyzési gyűrű. – Vállat vonok és igyekszem önfegyelmet gyakorolni; az kéne még, hogy Corvus elterjessze mennyire egy nyafka kislány vagyok. Egy bizonyos idő után eloszlik a füst. - Na, gyerünk, keressük meg ezeket a bugyuta bohócokat. – Vezényelem, s közben sikeresen fel is kelek. Kipihentem magam és bosszúra éhezem. Rég volt már, hogy kiosztottam egy valamire való büntetőmunkát, ennek a buta csínyek az elkövetőjének pedig kijár és nem is kevés. Biztosan a csalódottság is beszél belőlem, de hát magának akarta az elkövető a haragomat.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Felnevetek a megjegyzésére, és szaladunk néhány lépést, de az tény, hogy én is gyorsan elkezdek fulladni, és Adora sincs oda az ötletért. Hiába mondja, hogy szerinte nem segít ha próbálom takargatni az arcomat én keményen küzdök, hogy ott tartsam a talár anyagát, de nehéz, ha állandóan visszatér a kacagás és a kezem is megzabolázhatatlan. Mikor nekidől a falnak én megtelepedek előtte és próbálom visszanyelni a következő nevetés és az azt felváltó ‘döbbent fej’ hullámot, de nehéz, mert egyszer csak elengedi a kezemet aztán már az arcom két oldalán érzem a tenyerét, ahogy magafelé fordít. - Biztos a szeplők teszik, mert te is cuki vagy Bex… - csúszik ki a számon, és nem is tudom, hogy mit kezdjek ezzel a félremondással? Javítsa ki? Kezdjek el magyarázkodni? Végül a lehető legrosszabb történik, a tehetetlenségemben kiszakad belőlem újra a nevetés, de amikor a hajamra terelődik a szó kicsit elhúzom az arcomat - bár eddigre lehet, hogy repül a pofon? Kezdem úgy érezni, hogy rongybaba vagyok, először megállít, aztán megfogja az arcomat, most meg megint megragad, hogy a földre húzzon, de a tagjaim valahogy zsibbadnak és könnyűnek tetszenek, így megint követem. - Az istenért rángatsz folyamatosan, úgy érzem, mintha egy hullámvasúton utaznék… - motyogom félhangosan, inkább csak az orrom alatt, miközben leereszkedem egészen a földre, nekitámasztva a hátamat a falnak mellette. - Azért nem minden gáz könnyebb, mint a levegő, de értem, hogy hogy érted. - teszem hozzá, egyértelműen kezd visszajönni az eszem, ami nem csak a szavakban, hanem a tettekben is látszik. Eddig közel ültünk, egymás kezét fogtuk, most meg hirtelen vagy fél méterrel odébb dőlök, újra értékelve a személyes tér fogalmát. Ha nem is bőszen, de nagy komolyan bólintok arra, hogy felejtsünk el mindent és egy szót se, hiszen messze nem így szoktam viselkedni én se, és ha elterjedne a folyosókon, amiket egymásnak mondogattunk, akkor a vékony, szeplős bőröm éjjel-nappal rákvörösbe váltana és a farkasom tuti odakapna mindenkinek idegességemben, hogy elhallgattassa őket. Legalább a familiárisom viselkedése nem változott meg, bár beszélni nem tud, hogy hülyeségeket mondjon és mivel alacsonyan van talán nem is lélegzett be sokmindent. Most, hogy igazi levegőt szívunk elkezdek kutatni a zsebemben aztán előhúzom a gyűrűt újra. Nem igazán tudom, hogy Adora exét láttam egy másik csajjal, így minden tervezett gonoszság nélkül teszem fel a kérdést. - Szerinted eljegyzési gyűrűnek szánta a srác annak a kacagós lánynak? - kérdezem meg, újra szemügyre véve a gyűrűt. Igyekszem hallgatózni, hátha hallatszik az a valaki, aki a bombát elszabadította, de nem hallom a molyolást. Vagy rég eltűnt, vagy mozdulatlanul hullát játszik valahol.
[You must be registered and logged in to see this image.] - Hadd legyek én a tanúd! – Nevetve fogom a homlokom, majd egy percre kitisztul a fejem és mélyet sóhajtok. Ez nagyon buta ötletnek bizonyul, mert utána még mélyebb levegőt veszek. Ami kapóra jön, mert ugyanolyan hisztérikus nevetéssel futok, akárcsak ő. Meglepően megnyugtató érzés, hogy valaki fogja a kezem és ezúttal nem egyedül „repülök”.
- Azzal nem mész sokra. – Nézek rá szánakozóan…vagyis szeretnék úgy nézni, de közben folyamatos mosoly torzítja orcám. Már amennyire torzító egy mosoly. Nekem kimondottan jól áll, ezért nem viselem gyakran. Valahogy sosem vesznek komolyan, ha kedves vagyok, így felhagytam ezzel a hóborttal.
- Nem jó ez a futás. – Lihegek. – Csak még többet lélegzünk be feleslegesen. – Jegyzem meg és megállva inkább neki dőlök a falnak. Nem vagyok túl sportos. Mármint meg van a magamhoz való fizikumom. Szoktam boxolni és nem egyszer keveredtem mugli koncerten verekedésbe. Jó vagyok, de főként a taktikai készségem miatt. Egy pillanatra visszanyerem az eszemet és Corvusra nézek. Rossz döntés, nagyon rossz döntés.
- Merlinre, de cuki vagy! – Esik ki a számon hatalmas döbbentségben. Elengedem a kezét és a két kezem közé fogom az arcát, úgy nézem egy pillanatig, majd nevetve visszadőlök a falnak. – A hajad a kedvencem. Úúúúúgy beletúrnék. – Nézek rá megjátszott komolysággal, lelkesen bólogatva bizonygatva az igazamat. És ekkor ugrik be valami. Lecsúszok a fal mentén, magammal húzva Prefektus társamat a talárujjánál fogva. Szimatolok egy kicsit és nem érzem már olyan erősen az ánizst.
- A füst, ahogy minden más is, felfele száll a levegőben, így akkor járunk a legjobban, ha minél lentebb maradunk, amíg el nem párolog teljesen. – Magyarázok, most már észhez térve, ám még mindig kissé kótyagosan mosolyogva. – Addig is egyezzünk meg abban, hogy ami itt történt, a bomba hatása alatt, azt soha, senkinek nem adjuk tovább. Sőt, amennyire lehet mi magunk is megfeledkezünk róla. – Nézek rá szúrós szemekkel. Vagyis remélem, hogy úgy nézek, mert különben csak szemezek vele, ami eléggé félreérthető lenne. S még valószínűleg fogunk találkozni, ami kínos lenne a ma elhangzottak fényében. Nem azt mondom, hogy nem egy helyes, egy mardekároshoz képest, de feltehetőleg előbb ölnénk meg egymást, minthogy barátok legyünk. Vagy nem és lehet meglepődnék, de nem hiszek a csodákban. Túl okos vagyok ahhoz.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Belemélyedek a gyűrűbe, éppen csak annyira figyelek, hogy ne botoljak el, de arra nem számítok, hogy közben Adora lelassított és koccanni fogunk. Majdnem kiesik a kezemből, az utolsó percben sikerül megragadnom a levegőben, miközben a lány lekoccol rólam. - Bocs, de ha van szemed te is kikerülhetsz. - vonom meg a vállamat közönyösen, nem éppen szívből jövő bocsánatkéréssel. Lehet, hogy az én hibám volt, de nem az erősségem bevallani se másnak, se magamnak. Kitárom a terenyemet, hogy lássa a gyűrűt, és ahogy meghallom a megjegyzését és a kuncogását tőlem teljesen szokatlanul egy nevetés szakad ki belőlem. Egészen hosszan, az arcomat teljesen megváltoztatja, eltűnik a gőg, eltűnik a felsőbbrendűség, és ugyan az arcom nem egy fiúbandából szalajtott szépségideál, de egészen... helyessé válik így. Aztán az arcom egyszer csak visszavált, és szinte olyan fejet vágok, mint aki egy halálos bűnt követett el, például szellenteni egy zárt térben egy halom emberrel körülvéve. Aztán már azon kezdek el nevetni, hogy milyen lehet a döbbent fejem, és ez így váltakozik újra meg újra. Nevetés, komolyfej, nevetés, komolyfej... - Fantasztikus! Ha már a te kezedről lecsúsztam remélem csaj, mert minden vágyam megkérni valakinek ezzel a kezét! - szalad ki a számon éppen a nevetős fázisomban, aztán bólintok a megkeresésre. A gyűrűt a zsembembe mélyesztem és kézenfogom Adorát, valószínűleg a bomba gázának hatására ilyen fesztelenül, mert egyébként soha nem tennék ilyet, és nevetve kezdek el futni előre a tömlöc folyosóján, de inkább tűnünk két hupikék törpikének, mint két prefektusnak, akiktől bárkinek a tilosban tartania kéne. Magával a bombával semmi tapasztalatom, így nem tudom mikor lesz vége, viszont annyira képben vagyok, hogy nagyobb esélye van, hogy kimenjen a hatása, ha nem szimatoljuk újra és újra, tehát a taláromat a szabad kezemmel az orrom elé húzom, hogy amíg szétoszlik a szer kicsit talán szűrve lélegezzek. Aztán lehet tökéletesen hatástalan, de ez a nevetgélés teljesen idegen tőlem, és valahol még ott van bennem az öntudatom és egyre jobban idegesít, hogy kivágtak a komfortzónámból.
[You must be registered and logged in to see this image.] Amennyire tudok, igyekszem normál tempójú, egyenletes lépésekkel tovább állni. Gyerünk Adora, szedd össze magad. Jobb vagy annál, hogy egy ilyen kis találkozás kikészítsen. Még csak nem is szeretted a srácot. Mármint aranyos volt meg minden, de oooolyan rémesen unalmas. Az egyetlen izgi dolog, amit csinált az az, hogy megcsalt. Nos, ha levonjuk a tanulságot; vigyázz mit kívánsz a végén valóra válik. Akaratlanul is megállok a gondolkodás közben. Mi tart ennyi ideig Flint-nek? Éppen hátra fordulok, hogy megnézzem és ügyesen lefejelem a másikat. Szerencsére nem túl erősen, így csak egy lépést teszek hátra az ütés hatásáról.
- Nem tudsz az orrod elé nézni? – Kérdem a homlokomat fogva, amit feltehetőleg a prefektus jelvény részletes nyoma lehet majd látható, mivel ez a Corvus gyerek eléggé nyúlánk alkat. Bár a sötétben nem tudom pontosan hol érte a homlokom. A nagy mérgelődés közben most veszem észre, hogy van nála valami. – Az mi? – Lépek közelebb, ezúttal sokkal kevesebb vehemenciával, kellő távolságot tartva. Ez legalább lenyugtatott egy kicsit.
- Oh, igazán kedves tőled, de még csak most találkoztunk. Fiatal vagyok még a házassághoz. – Jegyzem meg kuncogva…Nos, lehet agyrázkódásom van. Mármint alapvetően vicces vagyok, de közel sem ilyen közvetlen egy kvázi ismeretlennel. Aztán semmiből felnevetek megint. Zavarodottan nézek Corvusra, kicsit homályos is a látásom. Mi lehet ez? Jobb ötlet nem lévén beleszagolok a levegőbe és…bingó. Ánizs szag van, ami nem olyan feltűnő a nedves környezetben. - Valaki elsütött egy humor bombát. – Jelentem ki nagy vigyorral, utána pedig megrázom a fejem, hátha segít levetkőzni a híres Weasley Varázsvicc Vállalat termékének hatását. Ötletes kis találmány; pont olyan, mint a bűzbomba, csak nem büdös, egyszerűen bódultságot okoz. Hogy ezt honnan tudom? Hetente többször csempészek ilyet és egyszer véletlenül órákig bódultam a fúriafűz járatában, mert ahogy elestem felrobbant egy. Még soha az életben nem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, mint aznap este. Szerencsére ezek a tömlöcök sokkál tágasabb helyen vannak, mint amilyen a járat volt, így nem fog olyan sokáig tartani a hatása. - Meg kéne keresni ki volt. – Jegyzem meg, de semmi éle sincs a mondatnak, mert azonnal elkezdek nevetni. Még annyi eszem azért van, hogy szám elé tegyem a kezemet, hogy tompítsa a hangot. Nehéz felkutatni valakit, ha közben dől belőled a nevetés.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Nem hagytam el a családi hagyományokat, még mindig hordom a Flint gyűrűt és még mindig valamiféle büszkeséggel tölt el, ha valaki ismeri a családom nevét, vagy a családom miatt engem is. Bár az tény, hogy jobban esik, ha én magamat ismernek és nem csak a Flint nevet, de akkor sem vagyok annyira önálló, hogy úgy fejezzem ki magam, ahogy ő. Amikor a házitanítóim megkeserítették az életemet akkor a stressz alatt majdnem megroppantam, de miután ők már hónapok óta eltűntek, most egy kicsit helyre állt a béke otthon. A szüleim nem követték minden percét a tanításnak, így nem tudták hol és hogyan vegyék fel a ritmust… szerencsére. A tudálékos hang és a nemtörődömség meg se karcolja a gőgös páncélomat, edződtem már évekig benne innen is onnan is, csak elraktározom a viselkedését és egy gúnyos mosollyal nézem, mintha ezzel is provokálni akarnám. A probléma csak az, hogy mielőtt mondhatnék még valamit, addigra jön a kis közjáték. Gyors léptekkel követem őt, ha kell akkor kocogósra véve a tempót, ami ugyan nem az erősségem. Hogy is mondjam… a fizikai adottságaim igazán satnyák, körülbelül annyi izmom van, amennyi ahhoz kell, hogy kviddicsben a toppon legyek, se több, se kevesebb. Tizenhét vagyok, de a nyúlánk testemre nem épült férfias izomzat. Ez van. Tehát mire odaérünk én már lihegek, ugyan igyekszem elegánsan leplezni az egészet. - Idióták. - mondom hidegen, és csak összefonom a karjaimat magam előtt, mert látom, hogy valami néma kommunikáció folyik Adora és a srác között, ami végül nem olyan némába torkollik. Majdnem félrenyelek, ahogy próbálom elcsendesíteni a dübörgő mellkasomat,, amikor olyan profán módon fejezi ki magát aztán még a védekezésről is beszél nekik. Aranyvérű vagyok, régimódi, nálunk ilyesmikről nem megy a beszélgetés, ha végzünk a sulival akkor vagy találunk magunknak egy másik aranyvérűt, vagy elrendezett házasság, és utána meg gondolom családalapítás. Elég gáz bevallani, hogy lényegében ebben a témában tök tapasztalatlan és kvázi prűd vagyok a többi fiatalhoz képest. Lehet hogy ő fensőbbségesen kisétál a jelenetből, de én leengedem a keresztbefont karjaimat és a pálcámmal kellemetlenül a képükbe világítok, és ha nem mozdulnak akkor még meg is rántom a srác karját. - Na lehet takarodni, a házirend megszegéséért pedig öt-öt pont a házatokból, gratulálok. Esetleg ajánlhatnék egy napközbeni randevút romantikusabb környezetben? - mondom nekik gúnyosan, és szúrós szemmel végigkövetem amíg összeszedik magukat és elindulnak a hálókörlet felé. Nem fogok szégyenlősködni meg pirulgatni azon, hogy Adora a szexet emlegette, éppen csak nem mélyedek el a gondolatban. Mikor megszégyenülve visszavonulnak még az igézett fénnyel körbevilágítok ott, ahol ültek, aztán fordulnék a másik prefektus után, amikor... Megcsillan valami a fényben. Egy apró gyűrű. Felkapom és szemöldökráncolva forgatom a kezeim között, miközben csatlakozom a lányhoz lassú léptekkel, hogy ne bukjak orra, mert a lábam elé nem nézek, csak a gyűrűre. - Hmm...
[You must be registered and logged in to see this image.] Mulattat a bemutatkozása, hiszen jártas vagyok a mugli művészet világában. És igen a film is művészet, ezen feleslegesen vitatkozik velem bárki, már kész érvekkel rendelkezem a témával kapcsolatban. Hőn szeretett nagybátyám kioktatott olyasmikről, amiket az iskolában meg említenek; vita módszertan, tárgyalás technikák és a legfontosabb; megtévesztés felső fokon. Így, bár legszívesebben nevetnék a mardekáros szándékos/szándéktalan viccén, az arcom rezzenéstelen marad. Persze, aki ült már póker asztalnál az tud a másik szeméből olvasni, de Corvus nem tűnik hazárdjátékosnak. - Tudom. – Biccentek, kissé idegesítően tudálékos módon, mikor bemutatkozik. Néha magam is meglepődők, hogy milyen jól hozom a szerepemet…Szóval ismerem Corvust, persze nem személyesen, hanem másoktól hallottam róla, illetve amikor szeretett Nagynénim beosztott mellé mesélt pár dolgot. Természetesen csak jókat. Minerva néni talán a kedvenc családtagom, mert ugyan számontartja múltat, mégis többre értékeli a jelent. Ám a félig-meddig beszólására kicsit felmegy bennem a pumpa. Hát így állunk. Rendezett arcvonásokkal, szinte unottan nézek rá. - Nem vagyok egy családommal, ahogy te sem a tieddel. Azt hittem, hogy ennél azért felvilágosultabb varázsló vagy. – A második kérdésére viszont nem tudok válaszolni. Kissé ijesztő, ahogy a nyirkos kőfalak visszaverik a hangokat. Picit hamarabb lépek, mint Corvus, de ezt betudom annak, hogy rossza lelkiismerete, így pont mellette állok, amikor összenézünk. Majd, mint egy összeszokott csapat menetelünk a hang irányába. Gyorsan rájöttem, hogy a lány nincs egyedül; ketten vannak egy fiúval és amikor meghallom a csókolózás százszor hangosabb hangjait, szem forgatva gyújtok fényt pálcámmal, pont a fejük mellett. A két delikvens visítva szakadnak el egymástól, a lány hangja sérti a fülemet. - Mi a franc…Adora? – És igen, kérlek alássan, kedves közönség, hadd mutassam be az exemet; Hercule Howel-t. Hugrabugos, heted éves és mindenkivel aranyos, előzékeny. Ami csak félig igaz, mert egy csaló barom. Halott szemekkel pislogok vissza rá, mert attól mindig nagyon megijedt. Most is egyre inkább zavarba jön, pirul a feje, krákog, mint akinek a torkán akadt az önbecsülése. - Ha nagyon dugni akartok menjetek máshova. – Ennyivel fordulok el tőlük. Nem csináltak rosszat és eléggé bosszú szagú lenne, ha kirónék rájuk egy hónapos büntető munkát. Ha Corvus akar, hát lelke rá, az enyém nem bírná el. – És Merlinre védekezzetek! A világnak elég két ilyen idióta, nem kell több. – Ennyit a híres önmegtartóztatásomról. Muszáj még a vállam felett visszaszólnom. – Elnézek a másik irányba. – Intézem szavaimat az őrtársnak és el is indulok. Még egy percet itt maradok és esküszöm elátkozom ezt a két szerencsétlen, akik pont itt és pont ma nem bírnak a hormonjaikkal. Ne sírj kislány, ne sírj. Okosabb vagy ennél. A fiúk jönnek mennek, a becsület viszont örök.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
A hangom metszően és talán ijesztőnek is hat a nagy csendben, amiben mindannyian lopakodunk a sötétben. Halványan látszik rajta, hogy megijedt tőlem, és ez igazán mulatságosan hat, még egy gonoszkás mosolyt is varázsol a szám sarkába, de azért mérget nem vennék rá szóval nem hozom szóba. Megtanultam, hogy a vörösök kardoskodóak, és nincs kedvem azt hallgatni, hogy ő meg se rezzent és biztos hop-por ment a szemembe. Lehet, hogy halványan kategorizálom a vörösöket, de így legalább visszafogottabb vagyok velük szemben, már-már türelmesebb. - Hm, McGalagony. - párosítom a keresztnevet a vezetéknévhez, mert az én világomban így működnek a dolgok. - Flint. Corvus Flint. - válaszolok a bemutatkozásra, öntudatlanul egy híres mugli kém formuláját használva, de amennyiben Adora nem fél-vér, vagy nem forog mugli körökben, nem valószínű, hogy feltűnik neki. - Milyen lényegretörő, azt hiszem egy bizonyos professzortól örökölhette… - morfondírozok fél hangosan, szavaim alapján nem neki címezve a szövegelést, de értelmét tekintve… ki másnak? A farkasom felmorrant, mintha helyeselne, vagy inkább mintha ellenezné a viselkedésem. Ilyenek ezek a farkasok, mindenki értheti úgy őket, ahogy szeretné, hiszen beszélni nem tudnak. Még! - Rendben. Mondd merre jártál már és ellenőrizzük a másik részt. - válaszolom, és ekkor hallatszik fel egy éles, gyermeteg, de annál jobban hátborzongató lánykacaj. A vonásaim azonnal megkeményednek, a szabad kezem ökölbe szorul, de a pálcás is eléggé megfeszül. Benjamin talán most örülne, mint majom a farkának, hogy nyomát találhatja annak, hogy igen is megrázott, ami Sashával történt, hiszen most ez a nevetés csak rá tud emlékeztetni, és a zsigereimet átjárja a szörnyű rosszérzés. Egy pillanatra a lábam a földbe gyökerezik, a familiárisomnak kell elkapnia a fogával a nadrágszáram, hogy meghúzzon a kísérteties kacagás irányába. Hiszen Prefektus vagyok, ez pedig bizonyára csak egy kis viccmester, akinek nemsokára kitekerem a nyakát. Összenézek a friss prefektus-társammal, miután rendeztem a vonásaimat. Nincs más hátra, mint előre?
[You must be registered and logged in to see this image.] Ugyan nem akartam prefektus lenni, mégis élvezem az ezzel járó előnyöket. A tanárok jó véleménnyel vannak rólam és nem gondolják, hogy rosszban sántikálok, hiszen ez egy jó ütő kártya, ha ki akarom magyarázni magamat egy-egy félreérthető helyzetből. Másrészt pedig nagyon érdekes ötletekkel szolgáltatnak a dilettáns iskolatársak. Nem egy titkos járatot fedeztem fel és most is kapóra jönne egy új, minekután olyan csúnya véget ért a Fúriafűz járat esete… Ugyan a büntetésem része, hogy minden egyes alkalommal nekem kell beugrani a kieső ügyeletes prefektusok helyett, de most kapóra jön a dolog. A nagynéni biztosan úgy gondolja, hogy majd a több felelősségtől felelősségteljesebb leszek. Hát, ha ettől alszik jobban esténként…
Szóval, mint felelős diákfelügyelő baktatok le a cellákhoz. Mostanság sok baj forrása ez a részleg, nem is értem, hogy miért nem alakítják át valami rendessé. Mondjuk egy állandó párbaj gyakorló teremmé vagy akár „közös klubhelyiséggé”. Mindig is furának tartottam, hogy azon diákoknak sincsen lehetőségük normális körülmények között vegyülni, akik mondjuk kedvelnék a másik házba tartozókat. A lábaim egyre beljebb visznek befelé a baljós helyiségbe, s egyre érthetetlenebb számomra minek is kell egy ilyen rész az iskolába. Lehet, hogy eredetileg nem is iskolának készült a Roxfort? Hanem mondjuk átnevelő tábornak, amelybe az aranyvér mániás családok küldik engedetlen gyermekeiket? Az egyre sötétebb gondolataim közepette hallom meg a mardekáros hangját. Egy pillanatra megijedek, de aztán rájövök, hogy nem is járok tilosban, szóval leengedem befeszült vállaimat. Laza mozdulattal, s egy elsuttogott lumossal, gyújtok fényt a pálcám végén, persze csak annyit, hogy felfedjem magamat és lássam, hogy ki ő. Nem kell egyből bevilágítani a katakombákat.
- Erről vitatkozhatnánk. – Jelentem ki határozottan. - Adora vagyok, ma én helyettesítem a járőrtársad. - Biccentek neki, hogy letudjuk a formalitásokat. - De ne vesztegessük egymás idejét felesleges szájtépéssel. – Mosolyodok el halványan. – Nem találtam idelent senkit, de lehet alaposabban körül kéne néznünk. Sok hely van még itt egymás ijesztegetéséhez. – Célzok azokra a diákokra, akik szórakozásból járnak le ide, hogy halálra rémítsék egymást. Ugyanakkor rá is, aki majdnem szívrohamot okozott nekem, de erről nem kell tudnia.
Ha valakit keresel, úgysem találod meg. Ha valakivel nem akarsz összefutni, biztosan szembejön és észre is vesz.
Minden évfolyamon szakonként két prefektus van, egy fiú és egy lány, ezt mindenki tudja. Gyakori, hogy ezek a párosok összejönnek, hiszen állandóan együtt indulnak járőrözni, ha éppen az iskolatársak nem tudnak megülni a fenekükön a tanárok pedig szeretnék legalább az éjszakát nyugalomban tölteni és nem diákokat hajkurászni. Na, nálunk semmi ilyesmiről nincs szó. A kötelességemet mindig teljesítem, nem bújok ki alóla, örülök annak, hogy elnyertem a Prefektus kitűzőt és hogy így még érinthetetlenebbé váltam Jenkinsékkel szemben, de hogy bármi kialakuljon közöttünk, az esélytelen. Főleg azért, mert nem vagyok hajlandó beszélgetni vele, mert minden második mondata arról szól, hogy az aranyvért milyen fontos tisztán tartani, és a vérárulókat le kell nézni, és hogy... Mindenféle téma, amit már évekkel ezelőtt kiveséztem. Mikor este bejelentette, hogy nem érzi jól magát és Madame Pomfrey ráparancsolt, hogy vagy a szobájában pihen, vagy az egész másnapot - ami egy szombati nap - a Gyengélkedően tölti, akkor egyszerre éreztem csalódottságot, hogy egyedül kell rónom a folyosókat, és megkönnyebbülést, mert... egyedül kell rónom a folyosókat. Mostanában néhány diáknak az lett a mániája, hogy leszökik a tömlöcökhöz és a zárkákkal, láncokkal, bilincsekkel zörög és szórakozik, vagy csontokat és csontvázakat keres. Nem tudom, hogy miről van szó, de az a lényeg, hogy erre veszem az utat, főleg, mert a hűséges farkasom - familiáris, természetesen -, nagyon erre akar menni. És ha ő megérez valamit, akkor én követem. - Hé, megállj, neked nem kéne itt lenned! - rántok pálcát, amikor meglátok egy alakot háttal, hosszú hajjal, de a sötétben kivehetetlen vonásokkal, hiszen Lumossal a pálcám hegyén nehezen lepném meg a tilosban járókat, így jó Mardekárosként a sötétben mozogtam a tömlöcökben. És másokkal ellentétben, engem nem vert ki a víz a környezetemtől.
» Bizonyos találkozások titokzatosak és ezért megfejthetetlenek. «
Ha Peter látná ezt a jelenetet biztos vagyok benne, hogy nem igazán lenne ínyére a dolog. Jobb is, hogy nem tud róla és hát én magam sem tudom, hogy mennyire őrültség védeni valakit, aki tudom, hogy miket tett már eddig is, de mégis mit tehetnék? Nem nézhetem végig, ahogyan itt előttem végzik ki, hiszen ő is megvédett engem, már nem is egyszer. Az életemet köszönhetem neki, akkor hát még sem hagyhatom csak úgy, hogy semmit sem teszek, hogy itt a szemem láttára végezzék ki lényegében szó szerint, mert most ez történik, ahogyan szúrnak újra és újra. Egyértelműen várták őt, hogy elintézzék és talán meg is érdemli, de akkor sem így, akkor se lesz soha sem vége az öldöklésnek, ha valaki újra bosszút áll. A végén jön valaki, aki majd Dane-ért áll bosszút, aztán megint valaki az illető miatt és csak a vér folyik a végtelenségig. - Tudom... - reszketeg hangon válaszolok, de nem teszem hozzá azt a kis szót, ami most felesleges lenne, hogy sajnálom, hiszen nem az én bűnöm és én is sajnáltam a tanárnőt és tudom, hogy nem szabadott volna ezt tennie. Haragszom is rá, de közben mégsem lenne ez így jó megoldás, azt is jól tudom. Végül elképedve, még mindig heves szívverések közepette kapom fel a földről a pergament, hogy aztán Dane mellé lépejek és a hóna alá nyúlva megpróbáljam felkanalazni a földről, mielőtt még a sellők meggondolják magukat. - Tudod... nem tudom, hogy megérdemelted-e... - nem tudom megállni, hogy ezt ne tegyem hozzá, hiszen talán hagynom kellett volna annyiban az egészet és nem segíteni neki, de mégis megtettem és most már vissza sem szívhatom, de attól még tudnia kell, hogy nem igazán tetszik az, amiket művel és nem fogok soha sem egyetérteni a pusztítással és a dolgaival, bár talán ezzel eleve jó esetben tisztában van. A kulcsot persze elveszem tőle és elfurikázom oda, ahová mondja, aztán gondolom úgyis összeszedi magát. A pergament viszont én teszem el. Most úgy se nagyon ellenkezhet mert érdekel, hogy mi van benne és úgy érzem igenis elkezdhetek feltételeket szabni neki, hiszen megmentettem az életét, nem tehet meg bármit, fel kell fognia, hogy a tetteinek komoly következményei vannak.
Jeleeen! <3 Ruha Pillowtalk [You must be registered and logged in to see this link.]
A vérfarkas az utolsó pillanatban mégis hátratekint Sophiára, amikor a lány suttogni kezd neki, ez lehet az oka, hogy a sellőpultus szúrása elsőre nem ér létfontosságú szervet, ettől még nem kevésbé fájdalmas a szúrás. Dane volt annyira önhitt, hogy fel se tételezze, hogy egykori ismerősei csapdába csalhatják. Most nyilvánvalóan erről van szó, csupa gyűlölködő pillantást kap. Lehet, hogy egykor vonzónak látták, hogy a férfi sötét, veszedelmes, de még a sellőlányok sem annyira naívak, hogy ők sosem kerülhetnek az átkozott teremtmény végső listájára, amelyről már csak a sírban van leiratkozás. Dane arébb hemperedik, és próbál szájalni, Sophiára mered, mintha most jönne rá, hogy a lány is veszélyben lehet, noha őt nem bántják, csak Dane kap egy újabb szúrást ezúttal a mellkasába, hogy már sikerül vért is felköhögnie. Mindenesetre a két sellő lefogja a lányt, aki valahogy mégiscsak meg tudja taszítani a szurkáló csapost, aki dühösen mered rá, mintha kezdené megérteni, hogy Sophia kiáll Dane mellett, még ha a férfi egyébként szörnyűségeket is művelt. - De megölte őt, kiméltetlenül elpusztította.. – Mérlegeli a lány kétségbeesett rángatózását, aztán int, a sellők meghátrálnak, arcukon nem mutatkozik érzelem, elengedik Sophiát, a csapos pedig egy pergament húz elő a zsebéből, és szó szerint Sophia képébe vágja, mintha már az se érdekelné, hogy a papír esetleg felsérti a lány arcát. – Alison se akarná, hogy mi is szörnyetegek leszünk. Elegünk van már a hatalmi játszmákból. Takarodjatok.. – Nem néz Dane-re, aki igyekszik összeszedni magát. A pultus arcán valami őszinte elkeseredettség látszik, amit Dane elől eddig eltitkolt, de most már kimutatja, hogy a csapda sikeres volt ugyan, de Sophiának van igaza. Sarkon fordul ő is, és visszamennek a bárba, Dane pedig letörölve az arcát, nagy nehezen lábra áll, és odainti Sophiát, hogy rá tudjon támaszkodni. Sípolva veszi a levegőt, meg se tud szólalni, csak némán bólint, mintha valami köszönetet jelentene mindez. A lány kezébe nyomja a kocsikulcsot, hogy ő vezet visszafelé. A tekintetében különös fény parázslik, eddig úgy volt, hogy ő menti meg Sophiát amikor csak lehet, s választottja kiállt mellette, pedig tudja, hogy mikre képes. Megkerülik a tömböt, s amikor odaérnek a kocsihoz, Dane eleve hátra kúszik be, hogy eldőljön, mint egy zsák.
Hogy aztán órákkal később, amikor már Sophia nem láthatja, és a regeneráció is megindult, visszatérjen a sellő faluba, és amikor a pultost keserű magányában találja, egyesével tépje le mind a négy végtagját, s hagyja kínok között elvérezni..
Ruha 
