2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Elvesztem valahol az időérzékemet, nem is tudom, hogy mennyi ideje vagyunk már egymás ölelésében, hol fogtam át a derekát a válla felett, és csak bólintani tudok, ez is több, mint a semmi. Hát persze. Képes átformálni, ismét emberibbé tenni abból a sötét angyalból, akivé az évek alatt lettem. A lány, ez a szőke vélalány, aki elvárja, hogy a nevén hívjam őt, valahogy teljesen felrúg minden szabályt, nem fél tőlem, holott tudja, bármit meg tudnék vele tenni. Talán pont ezért nem teszem. Lelkileg ugyan bántom, és van, amikor ellentmondást nem tűrően ráncigálom magammal, és pontosan jól érzi, érzelmi hullámvasúton száguldozok vele, hol arról biztosítom, hogy igenis érdekel, máskor pedig arról hogy élnie sem lenne érdemes az árnyékomban. Az biztos, hogy nem tudok megváltozni a kedvéért, hiszen ha érdeklem, nem csupán azokban a pillanatokban van így velem, amikor kedves vagyok. Tudom, hogy felém sodorja az, ami miatt tarthat is tőlem. Nyilvánvaló, hogy egy fiatal lánynak a kedvesség, gyengédség lenne a fontos, tőlem pedig gyakorlatilag teljesen mást kaphat, de legyek most olyan, mint egy átlagos halandó? Túl mélyre süllyedtem, s egyúttal magasan tündöklöm ahhoz, hogy középszerű legyek. Ahogyan ő is olyan hőfokon ég, amit pontosan megmutatott a kilátóban. Szükségünk van egymásra, ha olykor ilyen kifacsart módon, hát az sem érdekel. Talán megpróbálhatok vele kellemesebben bánni vele, ahogyan fogalmazott, megbecsülni, ha már a játékszerem, óvni, gondosan vigyázni rá. Igen, az talán menne olykor. Különben pedig már abban is közelítettünk egymáshoz, hogy bár egyértelműnek tartom, hogy hatalmam fölé emel, viszont ha nem akarnám az egyenlőség illúziójával kecsegtetni, már régen magamévá tettem volna, akár erőszakkal, hogy aztán eldobjam. De nem, képes vagyok szinte a megalázkodásig elmenni vele kapcsolatban, eltűrni a dacosságát, részemről ez is a fejhajtás egy formája. Ha az elején játékként is kezeltem, mára már igen veszélyes tánc lett mindez, amelybe mindketten belehalhatunk. Amíg úgy véltem, hogy fel kell majd áldoznom a csillagnász alatt, most hogyan is állunk? Képes leszek rá? Igen erős, ott kell állnia a pentagramma csúcsán... És addig? Segít Mirabella kézrekerítésében. Ennyi lenne? Akkor miért olyan könnyű elnyomni a fenevadat a közelében? Miért vonz magához olyan nyíltan, mintha nem tudná, hogy porrá zúzhatom. Vonzza a veszély, az már bizonyos. A mozdulat, amelllyel felé hajol nem a hódításról szól. Nem is a bocsánatkérésről. Egyiknek sincsen itt helye. Arról az ösztönről, amellyel magaménak akarom tudni, és szabadon engedném egyszerre. Nem úgy csókolom meg, mint egy tucatnőt. A puszi a ragaszkodás jelképe. A ragaszkodásé, amely azt sugallja, nem akarok mást, csak téged. Nem megyek bele hosszabban, mindössze a lelkünk érintkezése ezt puha, édes odatapadás, amely után vizslatóan figyelem még pár pillanatig, hogy aztán halványan elmosolyodjak. - Visszakísérlek az iskolába. – Ennyit mondok csupán, és elhagyom ezúttal a rúnaszárnyakat, a fellengzős repülést. A roxmortsi ösvényen kísérem fel, néha azt is megérdemeljük, hogy úgy viselkedjünk, mint két normális ember.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-28, 21:26
Uther & Eileen
Ez már megint milyen kérdés? Hogyne számítana? Mégsem fakadok ki,mert valahol a lelkem mélyén egyáltalán nem szeretném, hogy tudja, zavar, hogy ennyire ellenséges vagyok, hogy bántom, holott én nem vagyok ilyen, de egyszerűen ezt hozza ki belőlem. S talán pont ezért, és ezzel együtt a legérdekesebb személy is az életemben, hiszen senki más nem képes ilyen érzelmi mélységekbe taszítani. Ezúttal ő nem kap választ, csak állok előtte csendesen, sajnálva magam, őt, ezt az egész elcseszett helyzetet, egyszerűen nem látom értelmét tovább erőltetni, ő nem enged semmit, én pedig nem fogok megalázottan elé kúszni, hogy legalább egy finom morzsát elém dobjon. Nem akarom, hogy számítson, hogy fontos legyen, mégsem vagyok képes elrohanni, kikészít. Aurám bizonyára vérvörösen lángol a felfokozott idegállapotomnak köszönhetően, és nagyon szeretnék lecsillapodni, előásni magamból a finom úrinőt, de egyszerűen nem megy. Egy mély sóhaj után fújom ki a levegőt, és próbálok némileg lenyugodni, mert az sem járja, hogy ennyire intenzív hatással van rám. - Az is több mint a semmi, nemde? Kérdem csendesen, bár nem tudom pontosan, miként is gondol ránk, de nyilván rám játékszerként, akkor ő csakis a bábmester lehet, márpedig ez a felállás egyszerűen sért, még akkor is, ha nem érhetek a nyomába, de nem hiszem, hogy ennyivel kevesebbnek kellene éreznem magam nála. Mindezzel együtt érzem, hogy ennél többet nem is remélhetek tőle, és talán már ez is jóval több, amit valaha meg akart tenni ezzel kapcsolatban. Csak lehajtott fejjel állok, és próbálom összekaparni a romjaimat, nem bírom, túl sok, túl intenzív, és fájdalmas. Annyira jó volna valaki olyanhoz vonzódni, aki másként kezel, partnerként, még akkor is, ha ő az erősebb. Erre én képes vagyok pont őérte égni? Annyira igazságtalan az élet, én ezt egyszerűen nem akarom. Nyelek egy nagyot, mikor megölel, talán direkt csinálja, talán nem, de mérhetetlenül összezavar, és nem értem, hogyan csinálja. Nem lehet, hogy ez számára valamiféle könnyed kis játék, hogy még mélyebbre taszítsa a lelkem a sötétség felé. Ugye nem? Szeretném érteni, hogy mit miért tesz, de hiába nem hazudik, attól még elvesztem egy láthatatlan útvesztő falai között. Akaratlan, nem vágyott érzés, mikor meglódul szívem dobbanásainak ritmusa egy egyszerű ölelésre, legszívesebben menekülnék belőle, el Uthertől, tudom, hogy ezt kellene tennem, de egyszerűen nem megy. Miért nem? S még ennél is van tovább, úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt madár, hiába verdesek a szárnyaimmal, mindenhol ott a ketrec, kész szerencse, így a szívem sem képes kiugrani a helyéről, mikor közeledik hozzám. Minden végtelenül lelassul, mintha belefagynánk a pillanatba, őrjítően lassan ér hozzám az ajka, bennem megannyi ellentétes gondolat kering. Hogy merészeli? Hmm, egész kellemes… Vagy, hogy sosem adott még senki puszit szánt szándékkal az ajkaimra, azért, mert akarta, s nem egy hülye fogadás késztette rá. Nem fér a fejembe, hogy lehet képes ilyen gyengédségre, elképzelni sem tudtam volna róla az eddigiek alapján. Így hát talán nem olyan meglepő, hogy némileg döbbenten pislogok fel rá, mikor eltávolodnak az ajkai, mert erre aztán pláne nem számítottam, már az ölelés is meglehetősen hihetetlen volt, hát még ez…
Felérünk a folyosóra, enyhén szólva is olyan állapotban, hogy most fogunk egymásnak esni, és nem a romantikus, vagy éppen a szenvedélyes jelentésben, nagyjából a kilátós este ismétli önmagát. De nem, azóta képes rám hatni érzelmileg, mert bár bezártam a lelkem kapuit, ő mégis bent maradt valahogy. Előtte is hatással volt rám, azóta viszont a részemmé vált a tudat, hogy nem pusztán a rúna köt minket össze. Érzem, hogy merre jár, olykor még egy gondolatfoszlányt is elkapok, és ha nagyon akarja, ő is képes sugallatokat felém irányozni, pont ezért tudom átérezni a megalázottságát. Dölyföm a régi, mégsem tudok elmenni amellett, hogy azon túl, hogy erős, miattam csuklik össze, mert még a lélegzetet is kiszorítom belőle. - Miért számítana? Neked talán számít, hogy te mit gondolsz rólam? – Kérdezek rá, mert nem udvarolni akarok neki, ez egyértelművé vált. Szenvedélyesen lángolok irányába, amikor éppen nem akarom kitekerni a nyakát. Legtöbbször elnyomom az érzéseket, mert semmi értelme kitárulkoznom, gyengének mutatkozni, ő meg olykor hercegnőnek hiszi magát, akit meg kell hódítani. Nem veszi észre, hogy ő ugyanerre képes, mert módjában áll hatással lenni rám. Nem tudom, nem akarom egyenlő félként tekinteni, ő mégis kiharcolja mindezt. Nem fogok tőle kérni, ez biztos. Nem fogok térdre esni előtte, azzal feladnám azt, amire évek óta készülök. Megint elmondd mindennek, amiken akár mosolyoghatnék is, most viszont komoran hallgatom őt. Csoda, tényleg csoda, hogy még él, mert képes így beszélni velem. Az nem zavar, hogy káromlatok hagyják el az ajkát, legalább őszinte. Ahogyan az előbb még nem akartam hozzáérni, ahogyan beszél, ahogyan nem pusztán sugározza, el is mondja, hogy mit is érez velem kapcsolatban, szinte ösztönösen lépek oda, és teszem a vállaira a kezem, valahogy ismét azt érzem, amit a kviddicspályánál. Meg kell őt védenem, akár még attól is, amit tőlem szenved el. - Eileen... Én ilyen vagyok. Talán sosem fogsz megérteni, ahogyan én sem téged. Minden szavam őszinte volt, nem vádolhatsz hazugsággal. Az is, amelyet nem fogadsz el. Nem tudok máshogyan gondolni ránk, de megpróbálhatok... – A hangom most sem leereszkedő, nyilván teljesen más szintre helyezem magam, a tapasztalatokkal a hátam mögött, míg ő valóban egy kislány, akiért kezdek nagyon oda lenni, és ezt roppant nehéz bevallani magamnak. Egy mágikusan még fejlődésben lévő halandó, akit pusztán a vélabáj szeszélye irányít, mégis bódító hatással van rám, még a védelmek ellenére is. És mégsem tudom bántani. Megalázom, s ő talpra áll. Állandóan. De akarom vajon bántani? Igéretet nem teszek, mert az nem is én lennék, ha eljátszanám a romantikus hercegét. Ahogyan ő mondta, veszélyes vagyok. Sőt halálos. Ezt így kell elfogadnia. Ugyanakkor... Érzem belőle azt is, hogy menthetetlenül vágyik arra, hogy a jobbik arcomat mutassam felé. Felsóhajtok, és már azon kapom magam, hogy megölelem. Szinte együtt lélegzünk, s ki tudja mikor, valahol a görcsös kapaszkodás közepette finoman lehajolok és az ajkához érintem a sajátomat. Nem több ez egy gyengéd puszinál most, több nem is lenne helyénvaló.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-26, 22:15
Uther & Eileen
- Akkor ezt megbeszéltük. Vágom rá már-már túlságosan is gyorsan, mert az holt biztos, hogy nem fogok visszakozni, és közölni, hogy tulajdonképpen ez nem igaz. Épp elég volt, hogy kicsúszott a számon az, hogy szexi, nem kell itt súlyosbítani a dolgokat. Valamint akármennyire is vágyom rá esetlegesen, ne beszéljen rólam úgy, mint valami olcsó némberről, aki szolgálatkészen szétnyitná neki a lábát, csak mert ő éppen úgy akarja. Vitatkoznék vele, mert míg ő azt a „csodás” arcát mutatta majdnem végig, én eleinte sokkal kedvesebb és bizakodóbb voltam, de lépésről lépésre kiirtott belőlem a viselkedésével minden kedvességet az irányába. Nem vagyok ostoba, és palimadár sem, hogy át lehessen rajtam gyalogolni, arra nem én vagyok a megfelelő ember. - Már hogyne számítana? Igenis számít… Magától is megvédeni… Valahogy nem tudok csodálkozni a szavain, de ettől még semmi sem lesz világosabb semmi, sőt. Gyűlölöm, hogy ennyire ostobának érzem magam a közelében, nem vagyok hozzászokva. - Nem, de nem is homlokegyenest másképp. Van néhány egészen szimpatikus pillanatod, amikor nem egy fellengzős, flegma pöcs vagy. Akkor még kedvellek is, de többnyire olyan leereszkedő vagy, amit nem viselek jól, bár szerintem ez teljesen egyértelmű volt eddig is. Többször nem fogom elmondani, hogy a kérlek egész hasznos varázsszó tud lenni, már azok repertoárjában, akik hajlandóak használni. Uther láthatóan nem fogékony a dologra, én pedig nem vagyok papagáj, hogy újra és újra elismételgessem. Nem szeretem azt az énem, akit kihoz belőlem, hiszen ilyenkor sehol sincs a kedves, barátságos lány, aki vagyok, és folyton úgy érzem, hogy védekeznem kell valami ellen, amit nem is látok. Mintha újra és újra be kellene bizonyítanom, hogy nem vagyok gyenge jellem, hogy nem hajlok arra, amerre a szél fúj. Lehajtom a fejem, mintha csak feladtam volna, mintha itt és most nem akarnék erős lenni, s bármit is bizonyítani. Talán belefáradtam ebbe a szélmalomharcba. Hiszen még csak tizenhat vagyok, sok tekintetben kislány, nem mostanság fogom megváltani a világot, leszek bölcsebb, higgadtabb, megfontoltabb. Hosszú évek kellenének még hozzá, s ki tudja, nyughatatlan lelkem valaha lecsillapodhat-e. - Hogy tudod úgy mondani, hogy el is hiszem? Kérdezem csendesen, mert két perce még kiröhögtem volna egy ilyen kijelentésért, most pedig hajlok arra, hogy igenis úgy gondoljam, valóban igaz, amit mond, és tényleg nem akar bántani. Mehetnék, úgy hiszem, mégsem bírok megmozdulni, az őrületbe kerget a pálfordulásaival, még csak reagálni sincs időm a közeledésére, talán annyira sokkol a dolog már a cselekvésfolyam kezdetekor, hogy képtelen vagyok elhárítani az ölelést. Furcsa, nagyon-nagyon furcsa, de csak az eszemmel gondolom így, mert valahol nagyon is jól esik a dolog, és tudom, hogy a testem akarja, közel akar lenni hozzá, megismerni, hagyni, hogy valami kialakuljon, mert úgy hiszem, a szívemmel egyetemben bízik abban, hogy még jó is kisülhetne belőle. A lelkem nem hiszi, hogy Uther rossz, naiv, sebezetlen lélektől nem is várhatunk mást, az eszem nem hajlandó bízni, vagy közel engedni. Örökös harc ez, olykor mindenki válaszút elé ér. Mire hallgasson? A józan ész ordítására, vagy a gyengéd szív suttogásaira? - Én… Motyogom, nem vagyok képes mondani semmit sem, leforrázva állok, és még csak az sem tűnik fel, hogy viszonzom az ölelését, a ruhájába fúrva arcomat, mintha csak nem akarnék tudomást venni a külvilágról, csak így maradni egy kicsit, és megpróbálni kihozni valami jót is ebből az érzelmi hullámvasútból.
Többször megtehettem volna, hogy letörlöm ajkát, vagy a felette lévő bajuszt, ám úgy tűnik, ezen találkozásunk nem éppen arról szól, hogy grátisz érzékiséget nyújthatunk egymásnak. Tisztázni nem árt a feszültségeket, amelyek köztünk feszülnek, ám most nagyon úgy tűnik, ezek mégis egyre jobban elmélyülnek. Ahogyan nem tud szabadulni tőlem, én sem tőle, és bár játékszernek cimkézem, soha egy hasonlóra nem tudtam így nézni, és bár folyamatosan játssza a sértett kisasszonyt, pontosan tudja, hogy különlegesnek látom. Egyre jobban keltem benne a haragot, talán pontosan azért, hogy eltaszítsam magamtól, hogy én is belássam, amit ő, ennek az egésznek nincsen értelme. Nem illünk össze, fény és sötét, ártatlanság és méreg, oly ellentétesek vagyunk. Egyszerűen fel kéne állnom, itthagyni, hogy a gyűlölet maradjon meg benne, az az emlék, amellyel lehajtítottam volna a sziklákról. Hogy úgy emlékezzen a dologra, hogy csak egy arrogáns seggfej vagyok. De akarom én ezt vajon? Nem tudom megtagadni magam, igenis kell ő nekem, nem csupán a vélasága miatt, az egy dolog. Azt sem fogom tagadni, hogy vannak vele kapcsolatban elképzeléseim, ami a szexet illeti, de lettem volna prűd, és udvarias lovag? Az nem átverés, ha közben meg végig akarnám csókolgatni a testét, és vad, mocskos dolgokat művelni vele? Kit ámítok? Őt, vagy magamat? A pofon elcsattan, s én ha nem is józanodom ki, de valahol kezdem megérteni, hogy akkor ennyi volt. - Jó. Engem sem izgat a dolog, hogy elcsábítsak valakit, aki nem vágyik rám. – Nem vonom meg a vállamat, az már ténylegesen sértő, megalázó lenne. Bőven van mit átgondolnom, mert az biztos, hogy ez kettőnkön ment el. Meg sem próbáltunk egymás felé közelíteni. Nem lettem odaadóbb, ragaszkodtam a saját szabályaimhoz, míg ő sem lett lazább, kitárulkozóbb. Van ennek az egésznek bármi értelme. Már meg sem hallom a válaszát, hogy akár meghalna is, hogy tovább folytassa ezt. Hagyom, hogy kitépje magát a kezemből, ám ettől még a folyosó felé irányítom őt, immár szelídebben. - Az nem számít, hogy én mit érzek irántad. Azért csinálom, hogy megvédjelek, még magamtól is. – Na mégis sikerült kimondanom, a sötét árnyékok ellenére is nyilvánvalóan vonzódom hozzá. A szőnyeg alá söpröm a dolgot, hátha úgy egyszerűbb, és pusztán arra koncentrálni, amit a testem diktál, a szívem vagy eszem nem tesz latba semmit. Én mégis... ha nem kötődnék hozzá értelmileg, akkor hagynám a francba az egészet. A tőr túlságosan megsebzett, ezért is vagyok most oly nyers, holott korábban inkább tárgyilagos voltam. Próbáltam elnyomni a pusztító vélabáj alatt a feltörő értelmeimet, s most gátként szakadtak ki, és az ez ő műve. A feltöltődés pusztán fizikai volt, az elmémre aligha volt hatással. - Ez nem olyan egyszerű Eileen. Te talán mindig ugyanúgy viselkedsz? - Őszinte csodálkozás villan mélykék pillantásomban, mégsem rohantam el, de nem akarom őt erővel magam mellett tartani. Elmenne, én pedig szinte sóvárgok azért, hogy maradjon. Ha rabszolgának érzi magát, akkor ahogyan mondtam, semmi értelme a dolognak. Igaza volt, amikor lent a söntésben azokkal a jelzőkkel illetett. Így tudok erős maradni. De kell mindig, hogy erős maradjak? Tényleg kell? Néha nem lehet feladni valami... őérte? - Nem akartalak megsebezni... most sem... – Csak állok közvetlenül előtte, nem korlátozva a mozgását, nem leszorítva a karjait, pusztán azt mutatva, hogy bár tökéletesnek gondol, korántsem vagyok az. Vannak hibáim, még milyen sok... de mégis, ő tesz gyengéjévé, és nem a rossz értelemben, pusztán azt jelenti, hogy nekem is fel kell adnom dolgokat miatt. Aminek csak akkor van értelme, ha ő vágyik arra, hogy megtegyem mindezt. Magam sem tudom hogy miért, de egyszerűen csak megölelem, ha hagyja. Talán nem hozzám illő gesztus, szinte magamtól cselekszem így, és a fülébe suttogom. - Sajnálom.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-25, 21:30
Uther & Eileen
Persze, hogy nem ettől fog megsértődni, a nagy, és magasságos, tökéletes Uther felülemelkedik minden őt ért sérelmem. Blabla… bla… bla… valaki lőjön le légyszi. Fogalmam sincs, ki fonja sorsom fonalát, de most szívesen megkocogtatnám a vállát, és megkérdezném, hogy ez amúgy akkor most miért is kellett? Mi a célja az életnek azzal, hogy nekem meg kellett ismernem Uthert? Meg azzal, hogy képtelen vagyok szabadulni tőle? Én nem csupán a saját feszültségemet kortyolgatom, lévén hamarabb érkeztem, és rendeltem addig is italt, aminek jó részét már elfogyasztottam, ennek hála van vajsörös bajuszom, hiszen nekem még azóta sem sikerült tükörbe néznem, így nem tűnik fel a dolog. - Mondj valami újat! Felelem kissé talán flegmán, igen, tudom, hogy nagy szám van, és nem szoktam köntörfalazni, nyilván meg fogom miatta egyszer csúnyán ütni a bokám, de legalább nem hunyászkodom meg, nem alakoskodom, őszintén élem az életem, kimondom, amit ki kell, és kész. Soha egy percig sem fogom bánni, hogy szorult belém annyi kurázsi, hogy mindezt megtegyem. - Majd esetleg akkor, ha megtanultad használni a kérlek szót. Megmondtam már, Uther, nem vagyok a kiskutyád. Ha akarsz tőlem valamit, kényszerítened kell, mert önként és dalolva nem fogom engedelmeskedni a parancsaidnak. Tudom, ez most megint olyan, amivel jó eséllyel fel fogom idegesíteni, de őszintén, hidegen hagy. Megölni nem fog, ez már kiderült, részemről pedig bármilyen más módon bántson csak, nem fog érdekelni. Velem azt tesz, amit akar, a lelkem attól nem fog összetörni, sőt, csak még erősebb lesz. - Ha rajtam múlik, nem fogod megtörni ezt a szép hagyományt. Célzok itt arra, hogy régen nem volt véla szeretője. Egyrészt, nem vagyok véla, csupán egy leszármazott, másrészt, ha a vélaszármazék is belefér eme dicső kategóriába a szemében, én akkor sem leszek a szeretője, ha a fene fenét eszik, akkor sem. Ki van zárva. Dühítő, ahogy megint játszik az érzékeimmel, ahogy belesuttogja mondandóját a számba. Pillanatok alatt érzem magam minden tekintetben végtelenül megalázottnak, ahogy azt meri feltételezni, hogy én azért tettem, amit, hogy… még gondolatban sem óhajtom kimondani. Lendületesen indul meg felé a jobb tenyerem, hogy egy remélhetőleg kellemetlen pofont keverjek le neki. - Ne merészelj így beszélni rólam. Nem akarlak! Köpöm az arcába a szavakat, és a józan eszem így is véli, az pedig teljesen másodlagos, hogy a testem tulajdonképpen vonzódik hozzá, az engem nem érdekel. Csakis az, hogy valahogy kikeveredjek ebből az egészből, de lassan úgy érzem, mintha egy hatalmas pók font volna körém hálót, és esélytelen a menekülés. - Tudod mit? Remélem, ebben a te Mirabelládban lesz annyi, hogy végezzen velem, akkor legalább nem kellene többé veled közösködnöm. Morranok fel, és nem mondom komolyan, mert nem akarok meghalni, istenem, dehogy, ám egyszerűen nem bírok mit csinálni ezzel a parttalannak tetsző dühvel, amit minden egyes alkalommal kivált belőlem. Egyszerűen borzasztó. Természetesen megpróbálom kihúzni a kezéből a sajátomat, sehová sem akarok vele menni, egyszerűen csak hagyjon végre békén. Annyira, annyira nem ismer, én igazán nem vagyok nehéz eset, könnyű velem megtalálni a hangot, ha valaki egyáltalán keresi, de ő… Mintha azon lenne, hogy az őrületbe kergessen. - Engedj már el, nem akarok veled menni sehová. Motyogom, nem szeretnék kiabálni, a felfordulás okozása nem igazán az én műfajom, bár kezdem azt hinni, hogyha nem rendezek nyilvános jelenetet, ennek sosem lesz vége. - Te szórakozol velem? Most meg aggódsz? Egyszerűen az őrületbe kergetsz, nem tudnál csak egyféleképpen viselkedni? Csattanok fel rögtön, pár pillanatig úgy tűnik, mintha meg sem hallottam volna, hogy mit mond, holott nagyon is értettem minden egyes szavát, de attól még nem tudok elmenni amellett, hogy úgy érzem, valóban dróton rángat, nem csak fizikailag, érzelmileg is. - Szerintem neked is agyadra ment a dolog, de jó, figyelek és vigyázok én is magamra, nem kell ez az aggodalmas tekintet. Ha tudnám, hogy ha nem Mirabella, úgy Uther fogja kioltani az életemet, még ezt a most tisztának tetsző pillanatot is hazugság mocskolná be. - Elmehetek? Vagy van még valami halaszthatatlanul fontos közlendőd? Kérdem nyeglén, nyilván ha van, meghallgatom, de most úgy érzem, hogy egy alapos sírás nagyon is rám férne, ki vannak készülve az idegeim.
- Ha úgy tartja kedved, hívj csak. Nem ettől fogok megsértődni, Eileen. – Felelem borzongatóan sejtelmes hangon. Az előbbi alkalommal mikor a gondolataiba hatoltam, pont a nevén szólítottam, egyfajta kedves gesztusként, amely csak neki szólt, nem volt rá túlságosan vevő, holott a gondolatai kommunikáció csak rólunk szól. Itt a nyílt téren nem biztos, hogy ki fogok annyira tárulkozni, mint azt valóban akarja. Sőt, eleve a szőkeség hívott nyilvános porondra. Nem tőlem fél, s nem attól, amit tehetek vele. Egyértelmű, hogy a saját érzéseitől, amely felém vonzza, és taszítja is. Nem rendeltünk még semmilyen italt, egyenlőre pusztán a saját feszültségeinket tudjuk kortyolgatni. - A szád még nagyobb bajba fog egyszer sodorni, mint amiből ki tudsz mászni. -Hangom olyan, akár csak csupasz penge, metszően simogató, zavart tekintetétől nehezen tudok szabadulni. Erőnek erejével kényszerítem magam hogy elkapjam a tekintetem, mielőtt még azt hinné, hogy komolyabb hatással képes rám lenni. A pajzsok erősebbek mint valaha, viszont motivál a gondolat, hogy rájőjjek, mi is történt velem a kilátóban. Velünk, mert ő is részese volt, bőven benne volt mélyen. Tudom, hogy hatással voltam rá, ahogyan ő rám, már csak egyetlen kérdésem van. - Mondd el, hogyan csináltad. – Ez nem is kérdés, szinte parancs, ahogyan ostorként szántok rajta végig. Tudnom kell, hogyan lehet ilyen erős. Igen, az erő vonz benne, nem a külseje. A külseje ugyan fennséges, azok a szemek, azok a cirogatnivalóan puhának tűnő keblek, de nem, a dacos harcoslány aurája az, amely vonz mint bogarat a világ. Vagy inkább taszít, mint árnyékot a fény? - Valóban... jól látod a helyzetet. Ősidők óta nem volt véla szeretőm, de te nagyon felkeltetted az érdeklődésemet. – Ha most kettesben volnánk, minimum a karomba zárnám, pusztán egy ölelés erejéig, így csupán odahajolok, hogy suttogóra fogja a szavaimat, forró lehelletem szinte az ajkát éri, ha pedig oldalt kapja a tekintetét, akkor a nyakára siklik, harmadik megoldás nincsen, nem engedem ugyanis, hogy felpattanjon. - Te hazudsz nekem, de nemsokára azt is elmondod miért táncolsz ennyire vadul a halállal. Azért engedted szabadjára a vágyaidat, mert a lábaid előtt akartál tudni... Pedig csak kérned kell, és akár most a bugyidba nyúlok, nem érdekel a közönség. – Mindezt nem gőgösen, továbbra is a komor aurától mentesen sugallom. A sötét varázsló most sehol nincsen, pusztán a kőkemény férfi, aki nagyjából nem tűr semmi ellentmondást. Mégis örökké választásokat ajánlok számára, nem is fogja fel, hogy milyen szinten kell türtőztetnem magam, hogy ne zúzzam porrá az arcátlanságaiért, s mégsem teszem. Nem az vagyok, aki maga alá gyűrné, akár a kviddicspályás őrült, de meg fogom törni, mert tudom, hogy amilyen módon képes bujaságot sugározni, ő maga is küzd ellene. Nem néz rám, még akkor sem, amikor méltat. Élvezettel szívom be a szavait. - Mindig öröm téged feldühíteni. Ez mind én vagyok igen. Egyet azonban tudj... – Intem arrébb a pincérnőt, de legalább annyi haszna volt, hogy itt tartotta a lányt. -... Mirabella a Roxfortban van. Ez most már biztos. Legyél óvatos. – Körülnézek, itt nem akarok a közös ügyünkről beszélni, ezért se szó, se beszéd, felállok, és kézen fogom a lányt. Érintésem forrón cirógató, még véletlenül sem merülhet fel, hogy kitépje magát belőle. Jobb ötletem nem lévén átvágok vele a tömegen, és a Seprű első emeleti folyosójára igyekszem vele, ahol most alig járnak. Ott engedem csak el, ezt meg kell beszélnünk, mielőtt elszaladna. - Figyellek majd, és vigyázok rád, de ne feledd, csali vagy. A nő már nem túlzottan emberi. Hasonló utat járt be mint én, csak neki agyára ment a dolog. – Vonom meg a vállamat, ezúttal nem vagyok fellengzős, pusztán ül némi aggodalom a szememben a lány iránt.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-24, 19:36
Uther & Eileen
- Tudod, kedves Uther, van nevem is, jó volna, ha azon hívnál, én sem hívlak rúnafiúnak, vagy valami hasonló. Igen, valahol nagyon is rosszul esett, hogy vélalány voltam a szemében, mintha csak ez számítana, semmi más a világon. Nem épp hízelgő gesztus, egyszerűen tárgyiasít, de nem is értem, miért lepődöm meg még mindig ezen, eddig sem volt ez másként. Arra talán jó, hogy visszatereljen ahhoz az elképzelésemhez, hogy valóban egy pöffeszkedő hólyag, aki nem érdemli meg, hogy megpróbáljak más szemmel nézni rá. Tudom, hogy megölni nem akar, de élek a gyanúval, hogy csak azért, mert még szüksége van rám. Épp ezért hiszem úgy, hogy nincs semmi a kezemben ellene, egyszerűen nem tudom megfogni. - Most ezt miért mondod? Miből jött le, hogy azt hiszem? Ha azt hinném, letojnám, hogy mi mindennel fenyegetőznél, és itt hagynálak a francba. Nagyon is jól sejtem, hogy veszélyes vagy, elhiheted, nem kell többet bizonygatnod. Komolyan nem tudom, miért kell újra és újra nyomatékosítania, mintha elfeledhetném, elég csak a szárnyaira gondolni, már attól a látványtól is kihordtam volna egy kisebb szívinfarktust, ha nem Griffendéles vagyok. Utálom, hogy próbál rám hatással lenni, legalábbis másra nem tudok gondolni a hangjában bujkáló érzékiség kapcsán, tőlem bezzeg elvárja, hogy ne az legyek, aki vagyok, mert nem tud vele mit kezdeni. - Ugyanakkor… azt is tudom, hogy én sok vagyok neked, mert valami olyat akarsz tőlem, amit mástól nem kaphatsz meg. Elég sokszor nevezel vélalánynak, talán pont a véremmel kapcsolatos. Nos, Uther? Mit mondasz? Jól gondolom? Nézek rá szúrós szemekkel, igazság szerint eddig ez nem tudatosult bennem, de az iménti kifakadásom mintha lerántotta volna erről az „apróságról” a leplet. Márpedig, ha így van, akkor veszélyben vagyok, olyanban, amiből nem tudok egyedül kimászni, és amiből nem is fog hagyni szabadulni. Érzem, hogy valami motoszkál vele kapcsolatban a fejemben, mintha kapnék egy kis kóstolót a gondolatai felszínéről, de egyelőre túl dühös vagyok ahhoz, hogy leszűrjem a jeleket. Le kellene nyugodnom, ez így nem jó. Abszolút nem segíti elő ezen törekvésemet az, hogy magához húzza a kezemet, és tapiznom kell az oldalát. Kész szerencse, hogy csak ruhán keresztül. - Ne kend rám. Nem én okoztam a sérülésedet, te választottál így, nem az én saram, hogy többet érzel irántam, mint amit be mersz magadnak vallani. Kockáztatok, mert abszolút nem vagyok abban biztos, hogy érez bármit is, sőt, szerintem nem képes rá, de ha mégis, akkor talán kiugrathatom a nyulat a bokorból, úgy érzem, addig kell „támadnom”, amíg a legcsekélyebb esélyem is megvan rá. Nem akarok sakkfigura lenni, tudom, hogy nem ilyesmire rendeltettem. ~Nem akarok rád nézni…~ Próbálom visszalökni a fejébe, gőzöm sincs, sikerül-e, már az is sokkolt, hogy hallottam a fejembe, nem akarom, hogy benne legyen, élőben és személyesen is épp elég bosszantó, hogy beszél hozzám. - Mert arrogáns vagy, dühítő, undok, fellengzős, egoista, veszélyes, szexi… basszus. Ezen a ponton pattanok fel ültemből, és döntök úgy, hogy én ezt nem csinálom tovább, nem akarok vele egy levegőt szívni, egyszerűen nem vagyok önmagam a közelében, és ettől félek. Annyi reagálnivaló ideje persze még akad, míg odaér hozzám a pincérnő, mert nem szaladhatok el fizetés nélkül, ahhoz azért túlságosan korrekt személy vagyok, de próbálok nem rá nézni, és nem tudomást venni arról, hogy majd felgyulladok, úgy elvörösödtem.
- Tudtam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Értékelem az őszinteségedet vélalány. – Bólintok, s meg is tudom őt érteni. Hiába húztam fel ellene pajzsokat, már előtte is pontosan észrevettem, hogy miféle. Ellenállhatatlan, igazi törékeny szépség, aki oly magas hőfokon ég, amelynek tűzében nem csak én, ő maga is elég. Olyan lány, aki ellen a sötét aura gyakorta mit sem számít, felülemelkedett gőgöm mindkettőnket sebez, és minden mondattal, amellyel méltatom, magamat gyengítem. Megszerzett töredék halhatatlanságom ismét emberivé tesz, ahogyan a mondataival, lélegzetvételével átsiklik a felvartt rúnákon, mert a szívembe talál. Hajt a vágy, hogy az enyém legyen, máskor pedig a birtoklás, hogy kisajátítsam, hogy még önálló gondolatai se szülessenek. Nehezen adom fel magam, mellette meg ott a tudat, vágyom rá. Őszinte vagyok vele, nem tartom többre azok alapján, amiket mutat, mint holmi szórakoztató drágaságot, ez viszont oly módon sérti az egész lelkét, amelyet nem képes felfogni. Nem értheti meg, hogy elfordultam már sok esetben azoktól az emberi érzésektől, amelyeket ő oly átlagos módon űz, míg én szeretem felülemelkedettnek gondolni magam. Úgy vélem, hogy mindketten veszélybe vagyunk, amikor együtt látnak minket, kit-kit más és más okokért. - A sérülésem ellenére ne hidd, hogy olyan egyszerű velem elbánni. – Szólok vissza szinte érzéki tisztasággal a hangomban. A rúnán keresztül még mindig kapcsolatban állunk, és bár a gondolataimat még nem tudta elérni, ehhez több idő kell, de valami olyasmi felszíni érzetet elkaphat, hogy nem is tehetek másként, muszáj az erőteljes férfi látszatát keltenem, ettől vagyok az, aki, ezért félik a létemet, így tudok előrejutni. A finomkodás egyértelműen nem az én asztalom. Érzem azt, hogy nagyon ellenséges velem, ami valahol érthető, valahol meg bosszantó. Egyszerre vonz, és taszít.. Nem tűrök ellentmondást abban, hogy odavonjam az ujjait, ahol a sérülésem nyugszik, még ha látom is rajta, hogy herótja van az egésztől. Miután abbahagyta a ficánkolást, és belenyugszik, hogy elvegyem a kezét, ujjaim meglepően finomak, szinte gyengéddé válik az érintésem. - Szemrehányás? Szó sincs róla. Érdekes tény. Még számomra is. A sérülést egyértelműen te okoztad. Nem akarom, hogy egyszerűbb legyen az életem. – Pillantok merőn a szemébe, szinte kiskutya módon keresem a tekintetét. Ha elkapja a sajátját, akkor az elméjében érzi a gondolatot. ~Nézz rám Eileen.~ Nem nyúlok az álla alá, nem fordítom oda az arcát. Bármit is hitt rólam eddig, nem vagyok vadállat. Nem fogok meghunyászkodni, ő hívott ide, nekem ráért volna a dolog, hogy akár a bálon lássam. Nem, ez hazugság, akkor is nyomonkövettem volna a lépteit, mert nehéz elszakadnom. A vélabáj a múltté, de amit akkor láttam, igenis mozgatja a fantáziámat. - Ez is egy álláspont. Ha így érzed, akkor miért nem szaladsz el? Miért gondolkozol rajtam ennyit? – Nem csak az összeköttetés miatt érzem így. Ez sokkal nyilvánvalóbb. Van bennem annyi arrogancia, hogy tudjam, ha én sokat gondolok rá, így kell lenni, ő is így tesz. Nyilvános helyre kérte a találkozót, és ő maga is bevallotta, nem akar velem kettesben lenni, mint ahogyan nekem sem biztos, hogy jót tenne a dolog. A sötét aura most sehol, tisztán tudok mellette létezni, talán erre volt szükségünk. Ám miután érzelemmentességet csiholt ki belőlem a kilátóban, most szinte túlárad bennem minden, és még csak nem is tehetek ellene. Őrjítő.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-22, 16:17
Uther & Eileen
- Igen direkt, és nem azért mert úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz, egyszerűen nem akarok kettesben lenni veled. Talán túlságosan merész cselekedet ezt a szemei közé mondanom, de így van. Hogy valójában miért érzek így, arról nem kell tudnia, csak még inkább úgy gondolhatná, hogy ő uralja a helyzetet. Meglehet, túlságosan naiv vagyok, hogy azt hiszem, bármibe is van beleszólásom, de azért szeretném hinni, hogy nem csinálhat meg velem bármit, amihez csak kedve van. Valóban ott van a mélyben a kéjencen felfelé nyújtózkodó nő bennem, tudom, és azt is, hogy az a részem igencsak szeretne megtapasztalni sok mindent, de egyszerűen nem engedhetem, hogy ő irányítson. A játékszer szó hallatán tüntetőleg elfordulok, megtagadva tőle a lehetőséget, hogy elmerülhessen ragyogó kékjeimbe. Istenem, de szívesen az arcába önteném a vajsörömet, de a mondandója folytatása pillanatok alatt törli el ezen vágyamat, és először meglepetten, majd dühösen nézek rá. - Egy igazi szemétláda vagy, én nem is értem, hogy nem tekerte még ki senki a nyakadat. Olyan dühös vagyok, hogy félek, összeroppan a vastag pohár gyenge ujjaim szorítása alatt, bár ez lehetetlen. Ettől még inkább leteszem, próbálok nem gondolni senkire, mert ki tudja, mikre képes, ha a gondolataimat is látná, tudná, kit kell bántani, hogy megzabolázzon. Ez mindennél jobban dühít, mert engem bántson csak nyugodtan, a saját bőröm nem érdekel, de azokat hagyja békén, akik fontosak a számomra. Én is vidám voltam, nagyjából a második megszólalásáig, soha az életben nem fogom megérteni, hogyan idegesíthet valaki ennyire. Most pedig már aggódhatok azért is, hogyha bármi olyat követek el, ami neki nem tetszik, a nekem fontos egyéneken lesz leverve a por. A pincérnő felé csak megvonom a vállam, még ott volt a vajsöröm, nem akartam még egyet rendelni. - Dehogy adom. Húzom be magam elé mindkét kezem, de persze erőszakoskodik, és odavonja magához, mily meglepő, el se tudnám képzelni, hogy bármibe belenyugszik, amit én nem akarok. Gyűlölöm… Már majdhogynem sajnálom, hogy nem esett komolyabb baja, de mindennek ellenére sem kívánok neki ilyet. Ettől még komolyan nem értem, mintha két ember lakozna benne, két nagyon különböző. Most valahogy nehezemre esik akár egy kicsit is kedvelni, bár azt nem tudnám tagadni, ha beszélnem kellene róla, hogy valamit igenis megmozgat bennem, ahogy hozzáérek, persze kényszer hatására. - Ez valami szemrehányás akar lenni? Tudomásom szerint te szúrtad meg magad. Szerintem mindkettőnknek egyszerűbb lett volna az élete, ha levágsz arról a szikláról. Suttogom felé, és megpróbálom visszahúzni a kezemet, nem akarom magamon tudni az érintését, zavar, hogy… nem zavar? Vagy valami ilyesmi, hiba volt idejönnöm, vagy úgy bárhová vele, ez a bál dolog sem épp okos ötlet, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valakinek fájni fog, ha visszautasítom. - Tudod… nekem csak olyan játékszereim voltak, amiket szerettem, mindig vigyáztam rájuk, szépen bántam velük, sosem ártottam volna egyiknek sem. Ha meguntam őket, épségben elpakoltam egy dobozba, hagy pihenjenek nyugodtan. Gőzöm sincs, miért mondom el ezt neki, talán csak azt akarom magamnak bebizonyítani, hogy mennyire mások vagyunk, hogy nem szabad a közelében lennem, mert… bemocskol, én pedig nem vagyok elég ahhoz, hogy jobb lélekké tegyem, talán lehetetlen is.
Nem is más miatt, ez egyértelmű. Mint ahogyan vérét venném, ha más pasira merészelne nézni, de még a pasiét is, kiegészítem a dolgot azzal, hogy nem gondolkozom más lányban az angyalok ellenére sem. Valami különleges módon képes rám hatni, s az nem a vélabáj. Az erejével, a küzdeni vágyásával kezd egyre jobban a hatása alá vonni, amit hol bevallok magamnak, hol pedig a képébe vágok, mert nem gondolom azt, hogy az érzéseim rá tartoznának. Mást nem szoktam a karomba venni, repülni vele, ilyen kiváltságokban van része, mégis dacol velem a végletességig. Nem akarom kényszeríteni, mert az nem is lenne az igazi. Ha térdre rogy azt magától tegye, ne azért, mert a gerincét én uralom. Még a gyógyító álom alatt is villanászerűen ugrott elém a lenyügőzően arany hajzuhatag, a széles csípő, ám ha a testét nem is illetem most belső bókkal, akkor sem hagyhatom figyelmen kívül a mindenen áthatoló szinte angyali gőggel átitatott szemeit. Nálam nem ért célt azzal hogy félénknek mutatja magát, holott nagyon is kemény lány. Hiába próbálta volna maga alá gyűrni az a hatodikos, biztos vagyok benne, hogy ha nem érek oda időben, minimum átharapja az illető torkát. Az erőt megérzem, pont ez vonz benne. Túl sokszor feszülünk egymásnak a nyilvánvaló mágikus erőviszonyok ellenére is, mert nem érzékeli, hogy a hatalmamban állna, nőként manipulál, mert úgy véli, megteheti. Akár a kilátóban, ahol azóta sem derült fény, mi is történt valójában. A sóhaját szinte zsigeri szinten érzem, mintha egyszerre kedvelne, s gyűlölne. Nem csodálom, mert egyértelműen tudom az okát. Nem ért meg. Nem képes a tizenhat évével felfogni, hogy ki és mi is vagyok tulajdonképpen. Nem látja át a motivációimat, így a meghökkenés korántsem lehet indokolt a részemről. - Direkt vártál nyilvános találkát? Úgy gondoltad, hogy akkor könnyebb lesz? – Szórakozott mosolyt villantok rá, szavaim puhák, mélykék tekintetem férfias határozott, ahogyan simogatom a nézésemmel. Van benne valami kitörölhetetlen bujaság, amely egy ideje elismerő éllel is társul. Téved, ha úgy véli, pusztán ébredező szexualitása miatt vagyok rá kiváncsi. A gondolatai, az érzései szinte mennyei mannát jelentenek, mintha visszatükrözné azt, ahogyan rápillantok, ahelyett, hogy leperegne róla. - Oh, készpénznek? Dehogy. Azt mondtam a játékszerem vagy, nem a rabszolgám. Jogodban áll visszautasítani. Másoknak okoztál volna pokolí kínokat, ám ezt hagyjuk is. Még úgy ítélnéd, hogy zsarollak. Joggal. – Felnevetek, szavaimban mégsincsen helye gúnynak. Képes vagyok vidám, jókedélyű lenni a társaságában, holott a kettőnket érintő közös feladat még el sem indult, a napok pedig csak úgy telnek. Odaintek egy pincérnőt, és várakozóan nézek a lányra. Nem szokásom alkohollal elvenni az elmém józanságát, így azt rendelek, amit ő is. Miután felvették a rendelést, utána folytatom csak. - Add ide a kezed. – Ha megteszi, finoman odavezetem az oldamhoz, ahol a fekete tőr utat talált a húsomhoz. Ruhán keresztül nyilván alig érezhet bármit is, de valamit talán mégis. Férfias testemen azon a ponton mintha apró heg húzódna. Jasmine nem tudta maradéktalanul eltűntetni az átokfegyver ütötte sérülést. – Ez már így marad. – Nem vagyok feddő, egyértelmű, hogy hatással van rám, sok tekintetben még át is formál. Ez is ennek a jele. A kezét ugyanakkor nem engedem el. Ugyanis ha nem adta oda, elvettem magamtól.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther & Eileen 2014-11-19, 20:59
Uther & Eileen
Nem izgultam, a lelkem egy kis része még talán meg is könnyebbült volna, ha egyszerűen nem jön el, akkor annyiban hagyhatnánk ezt az egész őrületet. Mégis, szinte biztos voltam benne, hogy itt lesz, ami valami bosszantó módon még jól is esett. Elgondolkodtató, hogy talán mégis egészen torz kis lelkem van. Nem érdekel, csak legyünk túl azon, amit eltervezett, aztán kész, végeztem, nem érdekel, mennyire néz ki jól, vagy mennyire kedvel, utána le is út, fel is út. Ó, ha tudnám, hogy rám éppen az áldozati bárány szerepe lett osztva… Egyelőre remekül elvagyok a vajsöröm társaságában, és bár érzékelem az innen-onnan érkező tolakodó pillantásokat, a fülem botját sem mozdítom rájuk. Megszoktam már, és azt is tudom, hogy a legnagyobb részükkel egyszerűen fölösleges foglalkozni. Ahogy a tömeg megritkul egy ponton, sejteni vélem az okát, és egy szemvillanással később már meg is jelenik Uther, naná, ki más. Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire markánsan érzékelhető a jelenléte, nem csak nekem, a legtöbbeknek. Csakúgy igyekszem elkerülni, hogyan is néz ki, mert úgy sejtem, a megjelenésével hatni kívánt rám, noha roppant önző dolog ezt gondolni, ám ha már érdeklem, és velem van találkozója ebben az időpontban, engedtessék meg nekem, hogy úgy gondoljam, miattam van. Én semmiben sem különbözök az átlagos megjelenésemtől, persze, most nem talár van rajtam, hanem kényelmes farmer, csinos fekete felső, kivételesen közel sem sejtelmes anyagból. A nyakamban még ott pihen a vékony, szintén éjsötét sálam, a sapkám azonban már a kezem mellett fekszik az asztalon. Tincseim olyan hatást keltenének, mintha csak a szél fújta volna szerteszét őket, ám szándékosan ilyen, az előre fonott zuhatagból természetes, hogy kihullnak a rövidebb hajszálak. - Neked is szia! Sóhajtok fel, amolyan meg sem lepődtem jelleggel. Vajon lesz valaha olyan beszélgetésünk, ami nem fogja ingerelni az idegsejtjeimet negatív módon? Kétlem, ráadásul most még nem is volt szó tulajdonképpen semmiről. Azt hiszem, röpke ismeretségünk alatt jó alaposan belém ivódott, hogy ha Uthert látunk, felhúzzuk magunkat. - Egyébként igen, nagyon szép a ruha, biztosan remekül fog állni! Nem próbáltam még fel, nem akartam magam beleélni semmibe, elvégre egy meghívást bármikor vissza lehet vonni, vagy én is dönthetek úgy, hogy mégsem megyek el vele. Igen, bármennyire is hiszi azt, hogy visszautasíthatatlan az ajánlata, ha megint annyira felidegesít, egyszerűen nem megyek, erőszakkal csak nem fog elrángatni. Zavartan nézek oldalra, amikor méricskél, mint ahogy Rosemarynek is mondtam, ez teljesen olyan, mintha közben elképzelne meztelenül. Borzasztó, nem tudom kezelni, az édes kisfiús rajongással tudok mit kezdeni, de ezzel a férfias mustrálással nem. Ettől függetlenül, mikor végre érzem, hogy az arcomat nézi, odapillantok én is, s mivel olyan ember vagyok, aki igyekszik a lehető legtöbb helyzetben mosolyogni, hát most viszonzom a gesztust, noha nem hittem volna, hogy ő képes ilyesmire. - Csak a rend kedvéért, bár úgy hiszem, készpénznek vetted, de elmegyek veled a bálba. Említem meg, jelezve ezzel azt is, hogy átlátok a szitán, legalábbis úgy vélem, aztán majd kijavít, ha tévednék. Láthatóan jól van, bár bevallom, másnapra már nem aggódtam érte annyira, hisz rájöttem, rossz pénz nem vész el. Ettől még persze örülök, hogy viszonylag hamar rendbejött.
Miután visszavittem az iskolába, azonnali hatállyal Jasmine-hez vezett az utam, Ruth felé pedig addig semleges gondolatokat sugároztam, hogy nincsen nagy gond, nem szándékozom ugyanis remek öngólt lőni azzal, hogy a mardekáros vöröske puszta felindulásból kitekeri a véla nyakát, ha bajom esett volna. A három angyal korántsem elegendő, a pentagramma csúcsain öten kell majd állniuk, így mesterművem még korántsem teljes. A gyógyulás, arra kell most összepontosítanom. Nem véletlenül választottam őt. Ettől az évtől már egyetemista, így csak arra sem tud hivatkozni, hogy nem távozhat el a birtokról. Nem mondom, hogy kellemes pofákat vágott, amikor az ágyból ugrasztottam ki, de jött, és tette a dolgát. A következő napokat az általa készített gyógyító szarkofágban töltöttem, mélyálomban, amelyből azért gondolatai úton tudtam érzelmeket közvetíteni, s valamellyest fogadni is Eileentől. Felé is pusztán azt, hogy rendben vagyok, majd jelentkezem. Nem írtam vissza neki még az ébrenléti órákban sem, így egyértelmű volt a beleegyező válasz. Bár a Szárnyas Vadkanban van kivett lakosztályom, van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha a következő találnánk nyílt színen lesz, mielőtt még elfajul a helyzet. Aznap koradélután Jasmine gyógyultnak nyilvánít. Jól is teszi, nem szándékozom őt sem úgy elismerni, hogy a fejem felett dönthet. Bár... a rúnával felhatalmaztam az angyalokat, hogy ne csupán megvédjenek, szükség esetén közbe is avatkozzanak, ha saját magamnak ártanék. Az oldalamra pillantok, ahol teljesen behegedt, ám maradandó rajzolat látható Eileen akciója folytán. Eddig tökéletes, sebmentes testem volt, erre a pillanatra örökké emlékezni fogok. Szó szerint örökké, nem szándékozom ugyanis halandónak maradni túl sokáig. Ahogyan a vélának is megmondtam, nem érzem azt, hogy rám nézve kötelezőek lennének a szabályok, vagy törvények. Megmozgatom magam, nem érzek fáradtságot, gyengeséget is, a Hugrabugos gyógyító érti a dolgát, szent igaz. Talán éppen ezért nincsen szükségem arra, hogy én magam merüljek el a fehérmágia rejtelmeibe, hiszen a pajzsaim, és mágikus eszenciám szinte minden mindentől megvéd, gyorsan regenerálódom, ám a saját magam ellen készített fegyvernek pont az volt a lényege, hogy árthasson. Hagyom, hogy Jasmin megkösse a nyakkendőmet, majd anélkül, hogy megköszönném, amit értem tett, kilépek a Vadkanból, és átvágok a falucska utcáján. Hajam hátrasimítva, finom illatú olajjal meghintve. Egész lényemből sugárzik az a félelmetes, pusztító erő, ám az érzelemmentes hidegség elmúlt, amit a kilátóban kellett magamra húznom. Benyitok a Seprű ajtaján, nem is nagyon kell keresgélnem, hiszen érzékeltem hogy már vár pár perce. Még nincsen hat óra sem, mindketten korábban érkeztünk. Virágot nem hoztam, úgy vélem a rózsa örökérvényű. Nem zárja ki ugyan, hogy valódit kap majd egyszer tőlem, most pusztán beszélni jöttem. Veszélyesen csinos vagyok ismét, bár ahogyan az emberek utat nyitnak szinte óriási termetem előtt, egyértelmű, hogy nem közéjük tartozom, bármennyire is elvegyülni akarnék a mugli öltözékkel, Roxmortban inkább a varázslódivat az igazi. Közelebb lépek, és helyet foglalok. Nem törlöm le az ajkát, nyilvános helyen nem fogom bemocskolni az erényét. A belőlem áradó sötét pulzálásnak sincsen nyoma, nem hívom fel magamra a figyelmet. - Tetszett a ruha? – Kezdek bele szinte köszönés nélkül. Magától értető, hogy elfogadja az ajánlatomat. Nem is lehet másként, a kilátóban történt eset nem azt mutatja, hogy kiengedem a kezemből. Pusztán azt, hogy most nem szándékoztam megölni. Pillantásomból egyértelműen az süt, hogy a veséjébe látok. Tekintetem zavarbaejtően férfias, ahogyan végigsiklik az ajkától a nyaka hajlatáig, mintha minden porcikáját egyetlen forró pontként tudnám elképzelni. Végigsiklok hullámzó keblein is, hogy végül a szemében merüljek el. Csak sikerül elmosolyodni.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Uther & Eileen 2014-11-17, 21:39
Uther & Eileen
Olyan sok mindent kérdeztem volna még aznap este, de hagytam az egészet, hiszen biztos voltam benne, hogy nem kapnék olyan választ, amit kielégítőnek ítélnék, csak olyat, amit ő hajlandó megosztani velem. Gőzöm sem volt arról, mire nem vagyok kész, minek nincs itt az ideje. Egyre furább volt nekem ez az egész. Kész szerencse, hogy Rosemary épp a suliban volt, szóval volt esélyünk kivesézni a témát, legalábbis a publikus részeit, mert túlzottan féltettem ahhoz a barátnőmet, hogy beszéljek neki róla. Így hát marad ez a meglehetősen veszedelmes vonzalom, amiről leginkább tudomást venni sem voltam hajlandó. A reggeli futás tényleg jót tett, az esti lefárasztott, úgyhogy másnap este úgy dőltem volna el, mint egy zsák, ha nem jön meg az a doboz. Meglehetősen értetlenül fogadtam, és először el is küldtem volna szegény házimanót, de ő csak bizonygatta, hogy nekem küldték, és hogy oda kell adnia, különben meg fogják büntetni. Végül persze elvettem, megsajnáltam szegényt. Kinyitottam a dobozt, majd tátott szájjal emeltem ki a ruhát, amit természetesen csodaszépnek tartottam, határozottan illett a szemem színéhez, és biztosan remekül is fog majd állni. Őrület. Tippem sem volt, na jó, volt, de azért titkon reméltem, hogy nem ő akar még jobban összezavarni, s lám, mégiscsak. Nem tudok kiigazodni rajta, de mivel miattam sérült meg a minap, nem kellene a megközelíthetetlen jéghercegnőt játszanom. A házimanót marasztaltam még, míg megírtam egy rövid levelet, mert úgy voltam vele, hogy ezt nem illik megválaszolatlanul hagyni. Végül megkértem, hogy vigye el Utherek, én pedig gondosan elpakoltam a ruhát, nem volt már erőm felpróbálni, de imádtam. „Jövő hét szombaton hat órakor a Három Seprűben megtudod. Eileen”
Imádtam Roxmortsot, egyszerűen minden ízében, olyan érzés volt ilyenkor, mintha szabadok lennék, noha nem voltunk éppenséggel messze a Roxforttól. Következésképp a legtöbb alkalmat megragadtam, mikor ki lehetett jönni ide, és jöttem, csak úgy, mint most. Noha mára elméletileg van egy ki tudja milyennek kinéző találkám Utherrel. Félreértés ne essék, ezzel a relatíve távoli időponttal nem gyötörni akartam – na jó, egy kicsit -, hanem hagytam neki időt a felépülésre. Elméletileg ő akart nekem itt valamit mutatni korábban, csak éppen kicsit kisiklottak a dolgok, szóval veheti úgyis, hogy most megkapja tőlem erre a lehetőséget. Az már csak úgymond hab volt a tortán, hogy válaszolok a meghívására is. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak a kedvellek szónak, közel sem ismertem annyira Uthert, hogy tudjam, mennyire kell az ilyesmit komolyan venni tőle. Azt persze sejtettem, hogy túl sok lelket nem kedvel, de abban azért már nem voltam éppenséggel biztos, hogy olyan jó az bárkinek is, ha így érez iránta. Előbb-utóbb majdcsak megtudom. Leültem az egyik asztalhoz, és rendeltem egy vajsört, imádtam az ízét, s amint megjött, már bele is ittam, miközben tekintetem fel-le cikázott, hogy vajon eljön-e egyáltalán. Egészen eddig nem gondoltam arra, hogy esetleg nem, most viszont felötlik bennem, hogy talán nem szívesen időzne itt, de már mindegy. Késő bánat, eb gondolat, ahogy mondani szokás. Elég hamar cuki kis tejbajuszom lett az italomtól, de nekem egyelőre nem tűnt fel a dolog, és hiába nyaltam le a felső ajkam folyamatosan, voltak olyan foltok, amiktől nem voltam képes megszabadulni.
