2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem arról volt szó, hogy ne tudnék igazán nő lenni, ha akarok, de nem volt kinek annak lennem, a sok utánam ácsingózó pasinak, akiknek csak azért tetszem, mert negyedrészt véla vagyok, nem vágytam tetszelegni. Majd, ha lesz valakim… neki nő leszek, de másnak nem, elég, ha az az illető tudni fogja, hogy milyen vagyok, ha nem tagadok meg semmi felszínre vágyakozó önkifejezést, amikor elfogadom a vérem, és használom, nem öncélúan, hanem hogy valakinek örömet okozzak vele. Szerintem mondjuk ez az idő sosem fog eljönni. - És… mit akarsz csinálni vele, ha megtaláltad? Fura, ahogy beszél róla, nem akarok túl sok mindent belelátni, hisz semmit sem tudok az egészről, de azért érdekelne, hogy miért használta a préda szót. Én nem vagyok vadállat, vagy épp vadász, hogy bári nyomába szegődjek, de talán nem is erről van szó. Fogalmam sincs, semennyire nem ismerem Uthert, nem tudom megállapítani, mit miért mond. Lehetséges, hogy nem is akarom tudni. - Blablablabla.. érzékenyebb vagy, mint gondoltam, te meg elég szemét tudsz lenni, amit én nem gondoltam ugyan, de te nyilván tisztában voltál vele. Közben nem tudom, hogy miért, de megborzongok, olyan kellemes, libabőrös módon, próbálom leseperni magamról az érzést, de nem megy. S hogy ő mit tudhat meg? Egészen egyértelműen ott villoghat számára a szerelem iránti vágyam, és még az is eléggé könnyen kiolvasható, hogy senki nincs, aki iránt efféle érzéseim lennének, és ez szomorúvá tesz. Szeretnék szeretni, s azt, hogy ez viszonzásra leljen, márpedig nem elsősorban a külsőm miatt, hanem amiatt, aki én vagyok. Tudom, esélytelen vágy, hogy valaki képes legyen félresöpörni a vérem bódítását, és a belsőm miatt szeressen meg. - Remek, lehetőleg semmilyen módon ne tedd. Lehet, hogy eme felcsattanásom némileg gyerekes, de kicsit felhúzott, ha van módom, akkor az ujját is leseprem az államról, engem csak ne tapizzon még ilyen kis mértékben sem. Azt hiszem, senkinek sem sikerült elérnie nálam eddig, hogy így beszéljek vele, mondjuk igaz, ami igaz, kerülöm is azokat, akikkel ilyesmire esélyem lehet. Amúgy meg, szerintem a frász kerülgetne, ha el akarna bódítani. Mármint, abszolút nincs vele baj külsőleg, sőt, a maga sötéten sejtelmes módján igencsak… szexi, de attól még egész egyszerűen van valami baljós az egész lényében, valami, amitől jobb távol maradni. A kakaót megiszom, sőt, vagyok olyan elmebajos, hogy akkor is meginnám, ha azt mondta volna, tett bele valamit. Néha nem értem magam, vagyis inkább sokszor. Szeretnék megmaradni annak, aki bízik az emberekben, és nem hiszi el, hogy valóban akad olyan, aki ártana neki. Mégis… most minden idegszálam sikít az egész helyzet ellen, mintha csak arra akarná felhívni a figyelmemet, hogy ne legyek hülye, meneküljek innen, amíg lehet. A seprűs mutatványom felett érzett diadalom addig tart, amíg meg nem látom a szárnyait, akkor viszont rögtön le is esik az állam. Ilyen nincs. Nem is hiszek a szememnek pár pillanatig, és ez az a pont, amikor tényleg el akarok menekülni, mintha valami félős nyuszi lennék, holott ez sosem volt rám jellemző. Egyszerűen arról van szó, hogy ez így túl sok nekem egyszerre, és aludnom kellene párat arra, hogy megemésszem a szituációt. Remélem, az álmaimba legalább nem fog belepofátlankodni. - Te egyre furább vagy. Jegyzem meg gondolkodás nélkül, majd amikor közli, hogy nem tartóztat, azonnal fordulok is sarkon. Remek, még odaérek a vacsira, nem mintha ezek után sok kedvem lenne enni, és tuti, hogy egész este ez az egész fog a fejembe járni, de inkább lenn az ebédlőben, mint még egy percet a szobájában. - Repesve várom. Szólok még vissza, gúnyosabban, mint ahogy a fejemben hangzott, mi a fenétől lettem ennyire bunkó? Mindegy, azt hiszem, az ő viselkedése hozza ki belőlem. Nem úgy van az, hogy nekem kéne megszelídítenem őt, ahelyett, hogy én leszek gyökér? Akármikor is lesz a legközelebb, elhatározom, hogy lenyelem az összes békát, és akkor is kedves leszek vele, ha legszívesebben tökönrúgnám.
A lány különleges. Olyan teremtmény, mely magában hordozza a félénk szemérmet, s a mindent elsöprő nőiességet. Mintha valami csuszkán mozogna a két véglet között, még engem is folyamatosan meglepve. Elismerően hódolok annak, amit látok, még ha tudom is, mindez nem tudatos a részéről, így van összerakva, ezt kapta az őseitől. Emberi fele próbálja elnyomni a bűnös illatot, amely belőle árad, a tisztességet hirdeti, hogy elvegyüljön az átlagos női egyedek között. Ettől még nem csökken az az elmémet állandóan buja gőzbe taszító kényszer, hogy itt helyben valami csúnya dolgot műveljek vele, rosszabb is lehetne, ha szabadjára engedné a férfivágyakat ostorozó igazi énjét. - Nos... ez a boszorkány most a prédád. Beteg elme. Hagyatkozz most a megérzéseidre, a veled született képességeidre. Itt van a közelben, s várnunk kell, amíg ő lép. Akkor könnyebb lesz megtalálnod. – Ebből már kitalálhatja, hogy Roxmorts rúnaboszorkánya már nem teljesen ember, valami történhetett vele, amitől valamilyen bestiális fenevaddá változott, legalábbis én így sejtem. Nem farkas, ez egyértelmű. De valami messzemenőkig sötét. És az a valami most éhes. Talán éppen Eileen lelkére. Ebben éppenséggel még meg is tudom érteni. A vélának nyitott szemmel kell majd járnia. Vigyázni fogok majd rá, annak ellenére, hogy nem mutatkozhatom majd nyílt színen. A szőkeség kiváló nyomozó lehet, akinek az útjában lennék. Legalábbis az elején. Hamar kiderül a hozzá fűződő érdekem, nem is gond, ha magára ebben a játszmában eszközként tekint. Nem szokásom engedni, hogy a játékszereim vegyék át a parancsnok szerepét. A felcsattanására csupán ránézek, és jót szórakozom a feltételezésen. - Bocsáss meg. Érzékenyebb vagy, mint gondoltam. – Mondom ki, teljesen alávetett szerepbe nem fogom belekényszeríteni. A legilimenciával folyamatosan tapogatom a lány belső erogén zónáit, mintha csak a lelkét simogatnám, arra próbálnék ráeszmélni, hogy mire is vágyhat. Kevesebbért is öltem már. Na nem az iskolában. Itt tartanom kell a finom úrigyerek álcáját. Ám ott, ahol jól ismernek, igenis fenn kell tartanom a tekintély minden formáját. A halál nem mindenre megoldás, sokkal inkább kedvelem a kínzás hosszútávú módjait, hogy az ellenem törőknek még eszükbe sem nagyon jusson úgy próbálkozni, hogy ha veszítenek, túlélhetik, mert amiben részük lenne, pokoli vesszőfutással járna. - Ha el akarnálak bódítani, más módon tenném. – Lépek hozzá közelebb. Felemelem a mutatóujjamat, és végigsimítok vele a lány állán. Olyan az egész, mintha ezen a ponton keresztül rátapintanék a véla legtitkosabb női pontjára. Amelytől még a gátlásos kislányok is nedvesek lesznek. Zafírszín pillantásom most nem árulkodik többről, mint ami, a kakaó bizony se nem mérgezett, nem is tartalmaz olyat, amitől rosszul érezné magát, ajzószert. Ha úgy döntök, hogy megszerzem, nem fogok bevetni méltatlan eszközöket. Szelíd elméjében tett utazásaim is csupán a megismerésre szolgálnak, a befolyásolás már tágabb értelemben értendő. Megindul az ablak felé, ezzel máris elnyerte elismerésem. S én sem véletlenül oldottam meg az ingem felső gombját, ám nem tudhatja mire készülök. Lelép a mélybe, míg én a törtfehér anyag alá becsusszantva ujjaim, rátapintok a rúnabillogra, s két ébenszín szárny csattan ki a semmiből. Felemelkedem, a következő pillanatban már hasonló árnyalatú tincseimet tépi a szél. Az elmormolt igét már nem hallom, hagytam neki annyi időt, hogy rátörjön a halálfélelem, ha netán nem sikerülne a dolog, és annyit is hogy egyedül cselekedjen. Nincsen rá szükség, hogy óvó karjaimba zárjam, nagyjából akkor érem utól, amikor a seprűre pattan, így együtt emelkedünk fel. A szárnyakat ritkán kell megcsapnom, mágikus mivoltukból kifolyólag nem kell velük vitorláznom a szél szárnyán. - Tökéletes. – Biccentek, amikor már a szobában vagyunk. Bezárom az ablakot, a szárnyak lassan visszahúzódnak. Nem közelítek immár, ám pillantásom magáért beszél a nyelvöltése ellenére is, pontosan erre számítottam. Tudni akartam, hogy valóban olyan erős, mint amilyennek gondoltam. Az információ birtokában elégedetten fonom össze a karjaim. - Nem tartóztatlak. Tartsd nyitva a szemed, találkozni fogunk. – Némulok el, s hagyom, hogy elsiessen a vacsorára, amelyről nem szándékozott lemaradni.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-19, 13:04
Uther & Eileen
Csak bólintok, fölösleges fejtegetni, ez egy ilyen élet, és nem is a saját hibáim, viselkedésem miattam néznek esetleg rossznak, hanem azért, amiket esetleg más vélák tehettek, tudom, hogy bőven vannak, akik gond nélkül kihasználják a képességüket, behízelgik magukat bárhová, én nem, direkt sosem, és ezért olyan kellemetlen ez az egész. Néha azt kívánom, bár ne lennék ilyen, de akkor mindig eszembe jut, hogy talán csak egy szürke kisegér lennék, semmi más, egy egyszerű kis szöszi, aki mindenkivel kedves, de talán senkit sem érdekel igazán. Fogalmam sincs, mi lenne a jobb, de úgysincs módom kipróbálni, szóval fölösleges is ezen gondolkodni. - Nem, még sosem törtek az életemre, nem tettem semmi olyasmit, amivel kiérdemelhettem volna a dolgot, legalábbis én így hiszem. Vagy, ha történt is ilyesmi, nem vettem észre, de egyértelműen nem járt sikerrel az illető. Nem is értem, miért kellett volna ilyesminek történnie, ha nem ártottam senkinek, más lett volna a helyzet, ha Voldemort még élne, de már halott, én elhiszem a történetet ezzel kapcsolatban, s nem bánom, hogy így esett, vannak olyan velejéig romlott, gonosz lelkek, akiknek egyszerűen nincs helyük az élők között. Az ártatlanok életét követelni olyan dolog, amihez senkinek sincs joga. Az, hogy mit vélek felfedezni a hangjában, nem érdekel, igyekszem legalábbis figyelmen kívül hagyni, ha nem tenném, most azonnal sarkon fordulnék, az én életemet senki se fenyegesse, pláne nem olyasvalaki, aki a segítségemet szeretné. - Igen, olyan sok mindenkit boldogítasz, teljesen üdvös lenne, esetleg mondjuk az igazgatói szék? Pöffeszkedhetnél benne. Most először van pofám szájalni vele, de ha nem jönne ezzel az állandó felsőbbségrendűséget sugalló, úgyis azt teszek veled, amit akarok hozzáállással, akkor nem tenném. Lehet, hogy sok mindent nem mondok ki, lehet, hogy szőke a haja, és látszatra egy butácska kislány vagyok, de tudok olvasni a sorok között, és nem igazán tetszik, amit ott látok. Ezen a helyzeten változtatnunk kell sürgősen, mert így nem fogom túl sokáig bírni a relatíve kedves hozzáállásommal, nálam is elszakad néha a cérna. Bőgni ugyan nem fogok, de kígyót békát a fejére olvasni tutira. - Remélem, nem öntöttél bele semmi bele nem illőt. Ezek után bármit kinézek belőle, ennek ellenére belekóstolok, ez van, szeretem a kakaót, meg aztán, a gyomrom is lázadozik már, ezzel legalább csitítom, kellemetlen lenne, ha a diós süteményből ennék, nem szeretnék a gyengélkedőn kikötni. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy azt mondom, nem merem megtenni, de a lelkem büszke merészsége nem engedi, hogy meghátrálja. Még végig sem mondja a kis beszédet, én már elindulok a párkány felé, ajkaimon érdekes, tőlem talán idegennek tetsző mosoly játszik. Én tulajdonképpen szeretem a veszélyt, néha inkább vakmerőnek vallanám magam, épp ezért vissza sem nézek rá, hagyom, hogy a jeges szél a hajamba, taláromba kapjon, majd gondolkodás nélkül lépek ki a semmibe, széttárva a karjaimat, mintha csak fejest óhajtanék ugrani valami kellemes kis medencébe, egyik kezemben persze már ott a pálcám. A tó távoli tükrét szemlélve még ezt sem olyan nehéz elképzelnem. Még fel is sikítok fene nagy lelkesedésemben, basszus, tök kattant vagyok, valamikor félúton járhatok a talajjal való randevúm felé, mikor elmotyogom a varázsszavakat, és a pálcámat is meglendítem a kellő kézmozdulattal. - Invito Nimbus 2000… A kérdés igazából csak az, hogy Uthert vajon zavarja-e az az aprócska tény, hogy láthatólag nagyon kicentizem a dolgot, legalábbis a jelek szerint egyáltalán nem biztos, hogy odaér a seprű, hiába lendül meg sebesen. Én tudom, hogy sikerülni fog, számtalanszor csináltam már ilyesmit, a kviddics pályán is estem már le sokszor, ott sem fogtam talajt soha, és ott a mélység is sokkal kisebb. A kezeim közé siklik a seprű, és alig egy méterrel a föld felett kanyarodok vissza, kurjantva emelkedve ismét a magasba, és lebegve vissza az ablakához. Ajkaimon elégedett mosoly játszik, és nem azért, mert esetleg ezzel leszállíthatom a magas lóról esetleg, sokkal inkább azért, mert tulajdonképpen nagyon is jól esett a dolog. Belebeg a szobába, majd ha már talaj van alattam, akkor lehuppanok a seprűről, na, most már tutira megszárította a menetszél a hajamat. - Megfelel? Nem tudom, honnan jön a gesztus, de szemtelenül nyelvet öltök felé, mert van egy olyan érzésem, hogy készpénznek vette, hogy fel fogok sülni.
- Különös lehet számodra ez a kettősség. Két világ között rekedtél, nem tartozol, sem ide, sem oda. Kiválaszottnak lenni áldott, és átkozott sors, nemde? – Kérdezem sokatmondó felhanggal. Nem állítom, hogy csak a vére, a külseje miatt az, aki. Ha nem is milliónyi vélaszármazék rohangál a nagyvilágban, vannak páran. Az teszi Eileent különlegessé, hogy származásától függetlenül próbál meg egyéniség lenni. Eddig kiválóan teljesíti ezt a vizsgát. Határozottan kedvemre való, hogy képes megnyílni, magáról beszélni egy vadidegennel. Érzem a rezdüléseit, időnként megriad, majd bátrabban folytatja. Igazi ösztönlény, aki le akarja küzdeni a társadalmi koncenciókat, beilleszkedni, és elfogadtatni a világgal önmagát. Ha nem szúrná folyton az elmémet a mindent betöltően füllesztő buja vágy, amit iránta éreznék, akkor akár egészen jól tudnánk együtt dolgozni. Így csak az jár a fejemben, hogy mihamarabb meg kell szabadulnom tőle, mielőtt teljesen szétrombolja az érzékeimet. - Ezzel azt akarod sugallni, hogy még sosem törtek az életedre? – Kérdezem szórakozott mosollyal, az én hangsúlyomban is megvan az a tónus, hogy ha már nem lesz rá szükség, minden csontját porrá fogom zúzni, és eldobom, mint egy használt játékbabát. Talán azért ennyire szemérmes, mert fiatal? Tudatosan akarja visszaszorítani a vére által generált bűvkört? Ez utóbbi esetén még akár tisztelnem sem ártana. - Kettő még nekem is, ha jól számolom. Aztán ki tudja, talán itt maradok, hogy tovább boldogítsak mindenkit. Egészen megszoktam már a Roxfortot. – Mi vagyunk a legidősebb évfolyam, a Sötét nagyúr bukása óta nálunk indult először az egyetemi kiegészítés, amelynél nem is volt kétséges, hogy becsatlakozom a hetedik év után. Már akkor is elmélyültem a rúnák világában, de többet akartam tudni. Az iskola kiváló menedéket ad, sötét leplet, amellyel titkaimra továbbra sem derülhet fény. A titkokra, amelyek az évezredes fák mélyén rejtőznek. Szóra sem méltatom, hogy erkölcse veszélybe kerülhetne csak mert velem összefüggésbe hozzák, különben is nyilvánvaló hogy nem ejthet róla szót, hogy velem találkozott. Magától értetődő, hogy nem verném nagy dobra a nyomozást. Ha eljárna a szája, rituálétól függetlenül rövidre zárnám zsenge kis életét. Miközben beszállítom az uzsonnát, hagyom, hogy lelkesedjen a szobám iránt, ami cseppet sem konvencionális. Úgy csapong benne, mint egy kislány. Lényegében még az. Ha lehántjuk róla a származását jelképező mítikus ködöt, valóban nem több egy kedves kis szőkénél. Maga sem tudja még, hogy milyen közel van hozzá, hogy ne csak kedvét akarja benne lelni a fél iskola, parancsolhasson is nekik. Éppen ezt szándékom megelőzni. Nem tudom, hogy mennyire éhes, a vacsorát említette az előbb, nem erőltetem a süteményeket. Kakaót töltök, még éppen langymeleg, innia kell, hiszen hamarosan arcába csap majd a jeges szél. Átadom, és addig nem tágítok, amíg nem iszik bele. Amint megtette, válaszolni szándékozom a mindent eldöntő kérdésére. - Mutatom. – Pálcám egyetlen intésére azonban nem történik semmi. Elsőre nem is értheti, hiszen csupán nonverbális igéket használok már. Úgy nagyjából másfél perc múlva nyílik a szobaajtó, és lebeg be a seprűtároló egyik kiváló példánya, egy Nimbusz 2000-res. Biztosan vannak ennél modernebb, vagy éppen ócskább járművek is, most szentesíti az eszközt. - Bizonyára vakmerően szoktál játszani az életettel a kviddicsben, és aki nekem kell, az olyan legyen, aki bármikor megteszi ezt. – A seprű továbbra is a talaj felett lebeg, a szobaajtó bejárul magától. Odalépek az ablakhoz, és kitárom azt. Kintről hideg szél csap be, nem véletlenül mondtam a kakaót. – Ki fogsz ugrani. Mielőtt földet érnél, magadhoz kell hívnod a szobából a seprűt. Ha nem sikerülne, vigyázok rád, s tudni fogom, hogy nem te kellesz a feladatra. Ez esetben elmehetsz. – Biccentek, hogy indulhat az ablakpárkány felé. Karbafonom a kezemet, látszik rajtam, hogy jót szórakozom az előttem álló mutatványon. Ajkaimon továbbra is ott játszik a férfiasan lehengerlő, szinte ellenállhatatlanul férfias mosoly. Tömény kék szemem vad szenvedéllyel izzik, látni akarom, hogy mire képes.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-18, 15:22
Uther & Eileen
- Hát nem sokat, mármint, anyát nyilván ismerem, de ő sosem kviddicsezett, bár a minisztériumban eléggé jó helye van, és nagyra becsülök, de ő más kicsit, néha előfordul, hogy kihasználja a… lehetőségeit, ő mondjuk sokkal inkább véla, mint én, hisz neki az anyukája volt az. Nem is értem, miért mondom ezt el neki, tulajdonképpen semmi köze sincs hozzá. Én egyébként pont azt szeretném elkerülni, hogy rá hasonlítsak ilyen téren, én soha, senkit sem akartam az ujjam köré csavarni, és az orránál fogva vezetni. Talán pont ezért vagyok sokkal megkapóbb, vagy nem is tudom, igazából pont a vélaság a nagy keresztem is, hiszen sosem tudhatom, hogy valaki tényleg engem akar, és esetleg szeret, vagy a vérem varázsolta el. - Az irigység elég rossz tulajdonság, de hát ez már legyen az ő baja. Tényleg nem érdekelt az a nő, az már sokkal inkább szöget ütött a fejembe, hogy bizsereg a bőröm attól a mosolytól, és bár így is sokat mosolygok, de nem bírom ki, hogy ne kússzon most is egy az övénél jóval szemérmesebb mosoly ajkaim görbületére. Nem igazán megy nekem ez a dolog, mármint a pasi-nő vonal, de lehet, hogy csupán azért, mert még alig kóstoltam bele, és akkor sem sikerült észlelnem a pozitív vetületét. - Hát ennek igazán örvendek, én viszont nem teszek rá, még azért van pár évem itt, veled ellentétben. Nagyon szuper, tényleg, hogy őt nem érdekli, nem is neki kell szembenéznie azzal, ha esetleg ferdén tekintenek rá, és még a szokásosnál is gyakrabban néznek össze a háta mögött. Rendkívül arcpirító belegondolni, hogy bárki azt feltételezné, hogy úgy van közöm Utherhez, vagy egyáltalán bárki máshoz. Vannak olyanok a suliban, akik önként vállalják a céda szerepét, én egyáltalán nem szeretnék benne lenni ebben a körben, még pletyka szintjén sem. Szerencsére a szobája külleme elűzi a bosszúságomat, és nem is akarok arra gondolni, hogy ki mit csacsogna a hátam mögött, aki esetleg látott ide bejönni, remélem nem akadt senki. Az meg már egy egészen más kérdés, hogy mi lesz, ha az illőnél tovább maradok, egyáltalán az vajon mennyi lehet, pár percnél biztos nem több, de úgy sejtem, hogy azt bőven át fogjuk lépni, márpedig én azt valahogy nagyon nem szeretném. Ez van, ha azelőtt beszélek, mielőtt megfontolnám a kimondani vágyott szavakat. Mindenesetre most lefoglal a fürdőkád, és a kilátás, el is képzelem, milyen lehet benne fürdeni, és nyilván ilyesmi sosem fog megtörténni, de azért jó eljátszadozni a gondolattal. Sokkal jobban szerettem a fürdőt, mint a zuhanyzást, márpedig itt csak az utóbbira van lehetőség, bár úgy látszik, nem mindenkinek. Ha itt maradok mesterfokozatra, tutira én is be fogok szerezni egy ilyet. Minden este ebben áztatnám magam a vacsora után. Tökéletes lazítás lenne, annyi szent. Az ágyán csupán átfut a tekintetem, bár ez is épp elég, hogy elkönyveljem magamban, hogy felsősnek sokkal jobb lenni, bár elképzelésem sincs, minek neki akkora ágy, de mindenképpen nagyon kényelmesnek tűnik. Amikor visszafordulok felé, épp látom az ellebegő bagetteket illetve a kakaót. Utóbbit imádom, a dióra allergiás vagyok, van ez így, persze nem tudhatta, és nem is megszokott dolog, de elég csúnyán megfulladnék, ha megenném. Ami azt illeti, nagyon sok egyéb dolgot sem ehetek miatta, nem is gondolná az ember, hogy mennyi mindenbe kerül véletlenül dió. Rettenet. A szavainak hallatán meglepetten szalad a magasba a szemöldököm, valahogy nem hangzik túl jól, de igyekszem nem tudomásul venni az évődő mosolyt, és nem ici-pici kisegérnek érezni magamat. - Mégis miben? Varázslósakkban? Meglehet, ostoba kérdés, és talán nem is kellene feltennem, hisz épp annyira nem akarom tudni a választ, mint amennyire igen. Van ebben az egész helyzetben valami nagyon is hátborzongató, a varázsló például nagyon furán rejtélyes, és tipikusan olyan, mint aki tömve van sötét titkokkal, én pedig nem vágyom megfejteni őket. Gőzöm sincs, miben akar kipróbálni, de csinálhatná már, hogy haladjunk is valamicskét, mert tényleg nem szeretnék túl sokáig itt időzni. Amolyan kívül tágasabb érzetem van…
- Helyes. – Felelem magabiztosan, és továbbra sem veszem le róla a szememet. Szeretek az lenni, aki irányít, nem hagyom magam rabigába verni a képessége, a vére által. Másokat megbűvölhet, én ellenállok, vagy már úgy érzem, hogy semmi remény, akkor még a rituálé előtt megszabadulok tőle. Ennyit nem ér az egész. Nehéz szétválasztani, hogy mennyire tetszhet valaki, aki véla felmenőkkel rendelkezik. Az ember nem tudja eldönteni, hogy csupán kötelességből tódulnak fel zsigereiben a bujaságra csábító gondolatok, vagy mindez egyértelműen félretehető, ha valaki az egész lényéért odavan. Ez utóbbi fel sem merülhet, így viszont csak a legilimenciára tudom fogni, hogy ilyen tudatosan ellent tudok állni mindannak, amit képvisel. Nem mondom, hogy nem szorítanám már más a karom közé, mégsem teszem, mert képes vagyok kordában tartani, bármi legyen is ez. Nem fűzök több megjegyzést a dologhoz, már kiélveztem a jelenlegi helyzeti fölényt. - Mondd csak, hány magadhoz hasonlót ismersz? – Egyértelműen arra értem, hogy az aurája, a kisugárzás még párosul a hírnevével, amit a kviddicsből kifolyóan visel, ráadásul az elméjéből azt olvastam ki, hogy roppant finoman bánik mindenkivel. Nem is értem, hogy miért húzódozik a dolog elől, végre egy kicsit saját magáért is érezhetné a dolgot értéknek. Valamit tehetne, ami most nem a külsejéről szólna. Belekóstolhatna a nyomozásba, a vadászatba. A születési előjog csak egy dolog, nem árt ha a tetteinkkel is kivívjuk a sorsunk további alakulásának magasabb röptét. Nem igazán fogok most belemenni abba, hogy mit kell tudnia a boszorkányról, miért éppen ezek a motivációi. Feladtam a leckét, igen csalódott lennék, ha úgy venné ki a dolog, mintha lehetősége lenne kihátrálni. Talán nem ártana örülnie, hogy ha egy szinte végzős az ő segítségét kéri. Felkészítés is lehetne a későbbiekre, már persze ha nem olyan terveim lenne vele, mint amilyenek. - Nem csak azért. Gondolom irigy, mert egy ritka ronda őrült banya. – Mosolyodom el itt férfiasan, na erre szokták azt mondani, hogy bugyiáztató. Más kérdés, hogy azon túl hogy az akaratommal bármire rákényszeríthetném, nem biztos, hogy az igazi lenne. Jelenleg sokkal többet érek a rábeszéléssel. A fenyegetéssel. Helyenként a csábítással. Mindenre ami vevő. Megvonom a vállamat, tény, hogy ő még iskolás, de amióta az egyetem is helyet kapott az iskola életében, változtak a szabályok. Felnőttnek számítunk, külön jogkörökkel, és szinte semmilyen módon nem fognak minket, csupán a vizsgák legyenek meg. Ha valaki kihagyja a közös étkezést, hát megteheti, nem valami kötelező ünnepről marad le, vagy beosztási ceremóniáról. A társai talán hiányolni fogják, de a lelkére fogom kötni, hogy ami kettőnk között elhangzik, az nem is kerülhet ki onnan, vagy vér fog folyni. Talán többeké is, ezt remélem hamar le tudjuk tisztázni. - Teszek rá, hogy ki mit gondol rólad. – Zárom le a kérdést, ez a legkisebb érdekeltségem, amivel most foglalkozni akarok. Bosszús pillantást vetek, nem fogom hagyni, hogy akadékoskodjon. Ha nagyon muszáj, akkor kap pár péksüteményt, addig kihúzza, végső soron pedig akár oda is érhet az étkezés vége felé, és rá tudja fogni fáradtságra az edzés után. Végülis felfrissült, egyértelműen kimagyarázható. A viszonyunk úgy tűnik végre rendezettnek látszik. Sötét árnyékom komor szárnyként borul a véla fölé. Jobb így, hogy önként jön, és nem kellett arra kényszerítenem, hogy példának okáért fájdalmat okozzon magának. Na nem arról van szó, hogy én nem tudnék, de az akkor az igazi, ha valaki a saját combjába fúr tőrt. Tudom, hogy akkor is engem okolna, van benne bőven kurázsi. Igazi harcos, még ha olyan szemérmesen is mosolyog, valahogy érzem, hogy több van benne. A szobámba érve bezsebelem az elismerő lelkendezést, addig elrendezkedem, amíg körbesétál, mindent megszemlélve. A nyitott ajtón át akár még a nem kis franciaágyat is. Na igen, nem emeletes ágy jár az egyetemistáknak. Igaz, nem is ilyesmi, de nem álltam meg a fapados berendezésnél. Az aranyvérű grittongsi számlán már most több van, mint amit egy mugli család egész életében meg tudna keresni. Nem követem lépteimmel, ahogyan az ablakhoz sétál, az ingemet lazítom meg. Kigombolom az ujjainál, és feltűröm könyékig, míg a nyakánál a felső gombot oldom meg. Így sokkal kényelmesebb, otthon nem kell feszengeni. Helyet foglalok az egyik fotelbe, kezembe vett pálcámmal aprót pöccintek, mire csípőmagassságban két tálca lebeg be. Az egyiken az említett diós bagettek, a másikon egy kancsó kakaó, bögrével. Helyet foglalnak a kis dohányzóasztalon, szót sem méltatva rájuk csupán biccentek. - Először kipróbállak. – Évődő mosolyt vetek rá, nagyjából olyat, amilyen az egér kaphat, mielőtt nyakon csípi a sólyom.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-16, 14:31
Uther & Eileen
- Igen. Felelem rögtön, szemérmesen, megszoktam, hogy néznek, de ez valahol más, ő láthatóan nem úgy néz, ahogy a legtöbben, és nem is azért. Mintha egyszerűen hidegen hagyná a vérem. Fogalma sem lehet róla, hogy ez mekkora megkönnyebbülés nekem, mintha végre valaki azért állna szóba velem, mert esetleg én, mint ember, mint boszorkán, nem pedig mint vélaszármazék érdeklem, legyen bármi is ennek az oka. Tudom mire gondol egyébként, épp elégszer láttam, ahogy anya viselkedik a férfiakkal, mintha mindenki a játékszere lenne, apát is a markában tartja, de megértem, gyönyörű nő félig véla léte nélkül is, ám sokkal hiúbb, mint én, és ki is használja az adottságait. Meg tudnám tenni én is, de nem szeretném, addig nem, míg boldogulok ilyesmi nélkül is. Azért kicsit remélem, hogy ezt a zavarba jöttem témát hanyagolnánk, nem épp kellemes érzés, nem szeretem, olyan, mintha a fehér bőrömre kúszó pír árulómmá válna. - Biztos nincs erre nálam alkalmasabb személy? Azért olyasvalakit segíteni megkeresni, aki az életemre törne, nem épp szívderítő tevékenység, határozottan nem tetszik nekem a dolog, kár, hogy már biztosítottam a segítségemről. Miért is beszélek előbb, minthogy gondolkodnék? Néha kifejezetten nagy ostobaságokra vagyok képes. - És azért utál, mert más csapatnak szurkol? Elég felszínes hozzáállás. Lehet, hogy ez nem fog tetszeni neki, de nem érdekel a dolog, ha valaki engem ilyen abszurd dolog miatt utál, akkor én sem fogom vissza a nyelvem az illetővel kapcsolatban. Hallani éppen hallottam már a nőről, bár a kissé bogaras enyhe kifejezés, diák körökben inkább szimplán bolondnak titulálják. - Nagyon fura vagy. Nem bírom ki, hogy ezt ne közöljem. Eszek a szobájában… ez milyen már? Mintha nem tudná, hogy ha ezt megtenném, akkor mindenki azon suttogna, hogy mit kerestem én vacsoraidőben egy idősebb Hollóhátas szobájában. Olyasmit feltételeznének rólam, amit bizonyosan nem tennék meg csak úgy, épp ezért zavartan dörgölöm meg a tarkómat, mielőtt belevágok egy újabb körbe, ami lehet épp olyan fölösleges lesz, mint az előző próbálkozásaim. Tökre úgy tűnik, hogy minden lepereg róla. - Biztos nem végzünk hamarabb? Nem tűnik olyan fényes ötletnek a szobádban vacsorázni, még a végén rosszat fognak gondolni rólam. Azt meg egyenesen hagyjuk is, hogy mennyire megbolondulnak a fiúk, ha azt hiszik, valakihez több közöm van, mint a többihez. Nem egy verekedés tört már ki azért, mert állítólag valakire szebben mosolyogtam, mint másokra. Mekkora ostobaság már ez. Tökre nem érdekel úgy senki sem. A készülődést viszonylag hamar megejtem, aztán úgy tűnik, szó nélkül folytatjuk az utat felfelé. Egy ponton felsóhajtok, mosolyogva integetek az egyik festményen vacsorázni készülő alakoknak, sőt, még üdvözlöm is őket vidáman, még jó étvágyat is kívánok. Lelkesen köszönnek vissza, bár azt látom, hogy az egyik ducibb boszorkány a szívéhez kap ijedtében, és gyorsan megcsóválja a fejét felém, mintha ezzel vágyna jelezni, amit amúgy is tudok, nevezetesen, hogy nem kellene vele mennem. Kényelmetlen előtte menni, tudom, hogy néz, és bár a talárban aligha látszik bármi lényeges is, mégis zavaró. A kapcsolataimat illetően pár lány gyakrabban bukkan elő a többinél, fiú barátaim a jelek szerint nincsenek, lévén nem tudok normálisan beszélni velük. A lányokkal igyekszem mindig kedvesen viselkedni, próbálom nem tudomásul venni, mennyire feszengnek a közelemben, és megpróbálom valahogy feloldani bennük ezt az érzést. A tanárokat illetően makulátlan a viselkedésem, bármit is kapjak a nyakamba, zokszó nélkül tűröm. Sokszor felbukkan az, hogy levelet írok, amiket Esthajnal gondozására bízok, sőt, néha, mikor a Hold integet be az ablakon, még egy házimanóval is látni beszélgetni. Ami biztosan lejöhet neki, hogy sosem élek vissza a vérem áldásával. - Te jó szagú úr isten! Szinte kedvem támad még egyszer lefürdeni, annyira elragadtatom magam, hogy a kád pereméhez sétálok, és rá is teszem a kacsóimat, mintha csak azt akarnám megtudni, hogy igazi-e. - Hát ez szuper! Furcsa, hogy egy olyan egyszerű dolog, mint egy hatalmas kád csak lelkes, őszinte mosolyt az ajkaimra. Az üveg ablakot is meglesem, sőt, oda is óvakodom, bár azért egy méternyire megállok tőle, nem igazán vágyom egy ekkora repülésre. - Mi? Egyáltalán nem félek, igazság szerint lenyűgöző a kilátás. Csak aztán jövök rá, hogy mennyire elfeledkeztem magamról, s már fordulok is visszafelé, és nem tudom, miért zavar, hogy levette a zakóját, olyan hülyeségekre bírok gondolni, megőrülök magamtól. - Bocsánat, hogy így körberohantam, mint egy lelkes kiskutya, de nagyon jól néz ki a szobád… Szemérmes mosoly kúszik ajkaimra, és ismét lesütöm hosszú pilláimat, de aztán visszasétálok felé, még mindig tartva pár lépés távolságot. - Szóval… akkor… a részletek? Kérdezek rá, elvégre azt mondta, hogyha felérünk, beavat abba, amit feltétlenül szükséges tudnom.
Hangtalanul nevetek a szavain, olyan ártatlannak tűnik, hogy az már fáj. Tényleg nincsen képben a saját erejét illetően. Azzal, hogy milyen hatással tud lenni másokra. Hogy a fiúk többnyire kedvesek vele, ez egyszerűen nevetségesen hangzik. Pulikutya módjára követik, az öltözőszekrényeiket a róla valahogy megszerzett képekkel rakják ki. Ő pedig... semmi különöset nem tesz. Nem is kell tennie, a puszta létével is képes beragyogni az iskolát. Az ő helyében magasról tennék rá, hogy a lányok elkerülik. Kiváltságban él, született szerető. Csodálkozom is, hogy még nem ébredtek fel az ösztönei. Biztosan elgondolkozott már rajta, hogy ha ilyen hatással van másokra, netán ki is kéne használnia. A kedvességet is csak egy ideig lehet megjátszani. - Talán zavarba jössz attól, ahogyan rád nézek? – Érdeklődő a hangsúlyom, mintha az egész holmi játék lenne, amelyben ő csak eszköz. Nem tudhatja, hogy milyen viharok dúlnak legbelül, minden mondatommal meg kell küzdenem, hogy ellenálljak a véla-bájnak, amely időnként megpróbál sötét aurám fölé kerekedni. Különös, hogy milyen visszafogott teremtés. Mintha ő maga is el akarná nyomni a születéséből fakadó megkülönböztetést. Nekem most pont arra lesz szükségem, hogy használja azt. - Találkozni? Azt én sem pártolnám. Van annyira elvakult, hogy pusztán a sikereid miatt az életedre törne. Megtalálod, semmi több. – Egyértelmű, hogy a vélának sok irigye van, biztosan kapott már a hátába elég átkot. Amíg velem lesz, amíg azon munkálkodik, hogy nekem segítsen, nem kell ettől félnie, meg fogom védeni. Nem lehetek mindig vele, de amennyit igen, abban nem esik majd bántódása. Miután hetek óta nincsen érdemi órám, igen sok időm felszabadult, hogy akár a háttérből figyeljem a munkálkodását. - Nos rendben. Kétlem, hogy a nevénél többet tudnál a roxmortsi rúnatorony főboszorkányáról. Mirabella Dawson. A hatalma csúcsán járó kissé bogaras nő, elvakult kviddicsrajongó. - Mosolyom ezúttal lehelletnyi rebbenés az arcomon, miközben szemem mélysötéten kavarog. Van egy olyan érzésem, hogy egykori mentorom valami hatalmas ostobaságot csinált, mert a Roxfortban látták, holott a gyakorlatokat mindig a faluban intézi. Vajon mi hozhatta most ide? Hetek teltek el, mégsem tudni róla semmit. - Eszel a szobámban. - Szóba sem jöhet, hogy a lány kihátráljon, azt akarom, hogy ő csinálja, ehhez most kell megbeszélnünk a részleteket. Ha órákig tart majd, akkor mehet dolga végeztével. Kissé fenyegető a hangom. Felkeltetted az érdeklődésemet, gyűlölném, ha bántanom kéne őt. Első körben a röpke gondolaton túl, hogy a szobámban fogadom majd Eileent, nem viszem tovább az elképzelést, most más dolgunk van. Annyi engedményt tehát adok neki, hogy felfrissüljön, addig a falnak támaszkodva járatom a gondolataimat. Elhalad mellettem egy alsós tanár, aki nem érti, hogy mit keresek a Griffendélhez vezető lépcsők aljában, szóra sem méltatom, nincsen hatalma felettem. Nem méltatom verbálisan, hogy még gyönyörűbb mint eddig, a pillantásomat viszont magán érezheti. Besorolok mellé, és megindulunk fel a tornyokba vezető lépcsőkön. Amíg fel caplatunk, előre engedem, hogy hátulról is végig tudjam mérni, s automatikusan kezdek el ismét matatni az agyában. Ezúttal nem a kviddics érdekel, hanem a kapcsolatai. A diplomáciai érzéke, ahogyan megoldja a problémákat. A fenti folyosókról nyílik a szobám, amely sokkal nagyobb, mint a diákok hálókörletei. Felnőtt vagyok, saját izlés szerint rendeztem be. Külön fürdőkádat vettem, jó nagy kör alakút, hogy ne kelljen a közös fürdőkbe mennem. A kád a szoba közepét foglalja el, míg kisebb hálókamra nyílik még innen. Íróasztal, könyvek, két kényelmes feketebőrrel bevont fotel. A legkomolyabb viszont az embernagyságú üvegablak. Teljesen be lehet látni innen a birtokot. Ledobom a zakómat, és az órámat asztalra helyezem. - Ugye nem félsz a magasságtól? – Kérdezem szórakozott mosollyal, így azért más, mint a seprűn ülve. Ha innen kizuhan, nem védi meg a párnázóbűbáj.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-15, 19:07
Uther & Eileen
Elgondolkodom a dolgon, azt nem mondom, hogy nem tűnt fel soha, hogyan is viselkednek velem a srácok, mert persze, hogy feltűnt, de azért az erős túlzás, hogy esetleg kicsikarnám. - A fiúk többnyire kedvesek velem, igen, de én semmi különöset nem teszek ezért, csak… olyan vagyok, amilyen. Meg olyan vér csörgedezik a véremben, amilyen. Ellenben a lányok meg többnyire elkerülnek, hidd el, nem olyan jó érzés. Nem kérem, hogy bárki sajnáljon, ez van, nem szégyellem a származásomat sem, csak néha roppant kényelmetlen, hogy alig vannak lány barátaim, mert a legtöbben feszengnek a közelemben, azt meg inkább hagyjuk, hogy a fiúkkal meg mennyire nem lehet értelmesen beszélni, legalábbis nekem nem igazán szokott menni. - Dehogynem, ha nem nézlek, legalább nem látom, hogyan vizslatsz. Állapítom meg halkan, nem is biztos, hogy szeretném, hogy hallja is, amit mondok, de talán ezt nem kerülhetem el. Minek is nyitom ki a számat, ha nem akarom, hogy mások tudják, mit gondolok. Néha reménytelen esetnek érzem magam. - Akkor nem hiszem, hogy találkoznom kellene vele, így is épp elegen vannak, akik nem kedvelnek. Elegen, aha, az összes lány nagyjából, az emberiség nagyobb része. Szép az élet, ugyebár… Az ő aurája sötét, olyan, amit talán jobb volna elkerülni, az enyém könnyedén simul egybe a fáklyafénnyel, nem ragyogja túl, hisz szent nem vagyok, nem is próbálok sosem annak tűnni, de nagyon sok tekintetben tiszta, ártatlan és jó lélekkel áldott meg az ég. - Jó, hát ahogy gondolod, bár még mindig nem tudom, miért kellek én ehhez, és hogy segíthetnék, de megpróbálni éppenséggel megpróbálhatom. Mindenkivel igyekszem kedves lenni, amíg rá nem döbbenek, hogy az illető esetleg a háta közepére sem kíván, úgyhogy ez alól Uther sem fog kivételt képezni, de nagyon sok kétségem volt ezzel az egésszel kapcsolatban, és volt valami tarkót bizsergető rossz érzésem. Reméltem, mihamarabb elmúlik… - Meg gondolom arra, akit behívsz a szobádba. Viszont azért a vacsorára szeretnék odaérni. Nem voltam jelenleg kifejezetten éhes, de ha esetleg lekésem, akkor reggelre ki fog lyukadni a gyomrom, és azt határozottan nem akartam megvárni. Meg aztán, nem ártott, ha van valami indokom az esetleges lelépésre, nem volt túl bíztató ez az egész helyzet, valaki olyat megkeresni, aki utál engem. Őszintén szólva, felőlem ott is maradhatna, ahol van, utáljon csak messziről. Egyébként, az ég világon semmi pikáns nem jut eszembe a szavai következtében, a legtöbbek talán arra is gondolnának, hogy akár úgy is kihasználhatná a helyzetet, de nekem az ilyesmi még abszolút nincsen képben. Túl ártatlan vagyok az ilyesmihez, még egy rendes csókban sem volt részem. Mármint, olyanban, amit akartam is, nem csak egy hülye fogadás miatt történt meg. - Oké. Nem mondom, hogy olyan nagy kedvvel jövök vissza, de ha már mondtam, hogy megpróbálok segíteni, nem fogom meghazudtolni magam, azt sosem szokásom. Gyorsan elsuttogom a Dámának a jelszót, de most nem állok le vele csacsogni, majd holnap kiengesztelem miatta, és át is vágok a klubhelyiségen, nem törődve senkivel, fel a hálókörletembe. A kviddics talárom ledobom, és gyorsan elszaladok zuhanyozni, még a hajamat is megmosom, az teljesen hidegen hagy, hogy egy kicsit vizes fog maradni, nem óhajtok tetszelegni senki előtt, csupán nekem kényelmetlen így… Azért egy bő negyed órába beletelik, míg végzek, felöltözök, és félszárazra törölgetem a hajam, inkább nem szórakozom semmilyen tüzes igével, még a végén felgyújtanám a hajam. Kínos lenne. Úgyhogy, amint úgy érzem, már megjelenésre alkalmas vagyok, más sietek is le. Ahhoz, hogy segítsek megkeresni valakit, nem kell száraz haj, de a tisztaság nagy mániám, és imádom a samponom friss illatát. Hamarosan már bukkanok is elő megint, a pálcám nálam van, s immár a megszokott sulis taláromban virítok. Kicsit azért reménykedem benne, hogy megunta a várakozást, de csalatkoznom kell. - Itt vagyok! Jelentem ki, mintha nem lenne egyértelmű a dolog, aztán részemről mehetünk is.
- Előfordul. Nem mondhatod, hogy nem vetted észre. – A problémát a legtöbb hímnél az jelenti, hogy ha még a varázslatos külső mellé kedvességet is kap, óhatatlanul összekapcsolja azt. Eileen bűvereje olyan mágikus kötődést indít meg a legtöbbekben, hogy meg sem próbálnak neki ellenállni. Alig fordul meg bárki fejében, hogy kitekerje azt a csinos nyakát, hogy kibújjon a báj alól. Nekem más sem jár a fejemben. Észreveszem egy pillanatra, hogy valami hatással én is vagyok rá, ha mást nem, fél tőlem. Nem ez volt a célom. Nem csak ez. Most éppen zavarbaejtően mustrálom, mielőtt megindulnánk. Ha el akarná fordítani a tekintetét, szavaimmal tartom fogva. - Semmit nem nyersz vele, ha nem nézel rám. – Továbbra is a kviddics képességeiről beszél, míg számomra kezd összeállni, hogy valóban a segítségemre lehet. Vélaszármazék, aki könnyen bejuthat bárhova, ezen felül sportolóként biztosan sok ismerőse van. Egyértelmű, hogy tudnám használni a kis nyomozásom során. Érdekel, hogy mi történt a rúnaboszorkánnyal, ám ha én kérdezősködnék, talán hasonló sorsra jutnék. Triviálisabb megoldás odavetni a lányt, aki akár még sikerrel is járhatna. A lányok folyosóján egy pillanatra megtorpanunk, nem szívesen engedném máris vissza a szobájába. Érződik, hogy kellemetlenül látja a saját helyzetét, fáradtan, csatakosan, ennyire vagyok úriember, hogy nem kényszerítem arra, hogy ne a legjobb formájában legyen. - Véletlenül hallottam már a góljaidról. Az, akit keresek, ki nem álhat téged a tehetségedért. Nem nektek szurkol. – A lelkesedése töretlen, míg én előkelően bólintok, a fáklyafényben még erőteljesebbnek tűnik az aurám. – Megtalálni valakit. Hogy miért, azt nem szükségtelen tudnod. Majd ha felértünk, beavatlak annyi részletbe, amely feltétlenül rád tartozik. -Végigszaladok az emlékein, a lány több gólt dob a Griffendélnek, mint annak idején Spinnet, pedig ez utóbbi tehetsége olyan legendás, hogy még itt tanít az épület falai között. Eileen hírneve, és mozgékonysága, nőies bája elegendő lehet ahhoz, amire ráveszem, ezzel megkoronázva majd a feláldozását. Nem mondom hogy a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad, mert a farkas fog kecskehúsos káposztát enni. - Azt hívok be a szobámba, akit csak akarok. És hogy mit csinálok vele, az is rám tartozik. - férfias kuncogást hallatok, ebből aztán bármit képzelhet magának, nyitva hagytam a kérdést. Hajlamos vagyok most kivételesen engedni, ha ennyire nem komfortos a helyzet. Megállítom a lépcsők felé menet, és visszakanyarodunk a folyosójához. A klubhelysége innen nyílik, előtte verek tábort. Talán egyemistaként én is beléphetnék, annyira nem vonz a kérdés. - Itt megvárlak. – Sugallom bársonyos hangon, szóba sem jöhet, hogy a lány kihátráljon az újabb találka elől. Szemeim szelídek, de arcom olyan dolgokat ígér, amelyeket egyenlőre jobb kimondatlanul hagyni.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-14, 14:33
Uther & Eileen
- Kicsikarom? Hát… remélem, hogy nem így gondolják, legalábbis nem direkt van. Tényleg ezt tenném? Ezt inkább csak magamtól kérdem, bár kimondom hangosan is, én úgy voltam vele mindig is, hogy azért vagyok kedves másokkal, mert az szeretnék lenni, nem azért, mert ezt várom el a környezetemtől is. Nem is direkt estem el, hogy majd ő biztos felsegít, meg ilyenek, és végképp nem azért tituláltam kedvesnek, hogy ezzel megsértsem. Nem tudom, miért érzem úgy, hogy ez tulajdonképpen nem tetszik neki. Tényleg félelmetes egy alak, bár nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam eme érzés, mégis milyen Griffendéles lennék, ha megijednék egy sötétkék szempártól, egy baljós pillantástól. Egy pillanatra azért kifut minden vér az arcomból, tudom, mi az, ami körbelengi, és nem csak azért, mert szinte az arcomba kiáltja, hanem mert volt a családomban kellemetlen haláleset, noha senki sem beszél róla, én sem. Az mindegy, hogy látunk valakit meghalni, vagy mi okozzuk azt, onnantól kezdve van ez a kis kapocs, ami lehetővé teszi, hogy tudjuk, hasonszőrűvel találkoztunk. - Az tényleg kellemetlen lenne. Azt nem mondom, hogy le is szednék a fejem, mert nem olyan típusúak a többiek, de azért szeretnék jó formában maradni, és nem a gyengélkedőn készülni az első meccsünkre. A beálló csend olyasmi, amivel nem tudok mit kezdeni, bizsereg tőle a tarkóm, persze, hogy zavar, ilyenkor már-már kényszert érzek arra, hogy valami ostobaságról elkezdjek beszélni, csak hogy ne kelljen némán lépkednem. Már-már megkönnyebbülök, mikor ráfordulhatnék a saját folyosónkra, és elsutyoroghatnám a Kövér Dámának a jelszót, hogy a hálókörletünkbe térjek, mikor egyszerűen arrébb von. Nem nagyon tudom, mit akar, mert mondani nem mondja, egyszerűen csak érzem, hogy nincs választásom. Ez azért frusztráló. - Igen, igen, hajtó. A fogóságot is szívesen kipróbálnám, de ilyen téren Harry mellett senki sem rúghat labdába, de ezt is nagyon szeretem. Csacsogom, próbálom megőrizni szokásos lelkesedésem, és könnyedén viselni, hogy az egyetemisták részlege felé tartunk. Őszintén, gőzöm sincs róla, hogy oda én mehetek-e, valahogy sosem fordult meg a fejemben, nem is ismerek túl sok idősebbet. - Szívesen segítek, ha tudok, de elárulhatnád azért, hogy miben kell segítség, akkor azt is megmondhatom, hogy menne-e vagy sem. Lövésem sincs, hogy mi köze lehet a kviddicsnek a mentorához, azt sem tudom, ki az említett, és tutira biztos, hogy nem szeretnék az egyetemista részlegbe menni. Ott mindenki jobb nálam, és annyira nem vagyok azért odáig azért, hogy valahol én legyek a leggyengébb láncszem. Megvakarom a halántékomat, a hideg is kiráz, de más jele abszolút nincs annak, hogy sejteném, hogy valaki turkál az agyamban. Valószínűleg számos más kviddicssel kapcsolatos infó is átcsúszik, mint mondjuk az, ahogy az édesanyámmal veszekszem miatta, mert ő nem szereti, hogy ezt csinálom, és szerinte elpazarlom az életemet. Vagy ahogy a bátyáimmal játszunk a házi kis kviddicspályánkon, hovatovább, elég egyértelmű, hogy nem szegény a családom, és a véla nagyanyámon kívül szerintem nem volt soha köztünk kevert vérű varázsló, de ő sikeresen megszédítette a nagyapámat. S valahogy mégis mindet átitatja a tény, hogy mennyire imádom, mennyire a részem, és mennyivel kevesebb lennék, ha nem játszhatnék. - Én… felmehetek egyáltalán oda? Mármint, nem tilos? Ezt sajnos nem tudom, de egyébként igazán nem szeretnék zavarni, nem kell fáradnod a teával. Ráérek még pihenni? Miért érzem úgy, hogy talán igaza van? Pedig tök fáradt vagyok. - Legalább lezuhanyoznék, vagy valami, olyan kényelmetlen így… Mondom lassan, mintha valami utolsó szalmaszálba próbálnék kapaszkodni, hogy miért is ne menjek én be a szobájába, már amellett, hogy van valami nagyon is zavaró abban, hogy készpénznek veszi, hogy azt fogom csinálni, amit ő mond. Mit mond, parancsol. Ám az én lelkemből hiányzik a mindent átitató dac, ritkán bukkan elő az önérzetem, inkább igyekszem a békés megoldásokra, és a problémák elkerülésére, s mivel úgy ítélem meg, hogy túl nagy bajom csak nem lehet, ezért nem mondok neki ellent.
Bólintok, és közben leplezetlenül végigmérem. Mintha minden gesztusom szándékosan figyelemfelkeltő lenne. Nem teszek úgy, mintha zavarban lennék. Van még mit tanulnia, ehhez nem fér kétség, mint ahogy ahhoz sem, hogy az évfolyamtársai közül nagyon is különleges az, amit képvisel. Született vélaszármazék, oly erős bűverővel, amelynek alig lehet ellenállni. Félelmetes fegyver van a birtokában, még nem tanulta meg használni, addig jó nekem, mert ha elvakít mindent felperzselő szépségével, egyikünknek meg kell halnia még a rituálé előtt, hogy ne veszítsem el az ép elmémet. Cseppet sem izgat az, ahogyan most kinéz, nem a fáradt izzadtságcseppektől lesz, az, aki. Ha számára feszélyező a helyzet, még mindig megteheti, hogy elsiet pihenni, felfrissülni. Zsebrevágom a tiarát, ezt a csapdát kikerülte, vajon a többihez is lesz elég lélekjelenléte? S vajon nekem ahhoz, hogy ilyesmikkel bombázzam? Tökéletesen ívelt szemöldökömet felhúzom, na ilyet sem mondtak még nekem. Általában tőlem félni szokás. Nem vagyok az a koncenvionális mardekáros, sokan nem is értették, hogy miért a Hollóhátban vagyok, ha ennyire a sötét tettek vonzanak, ám senkinek nem tartozom magyarázattal. - Ahogy sejtem, mindenkiből kicsikarod a kedvességet, nemigaz? – Biccentek a gyönyörűen szálló tincsei felé. Udvariasan válaszolt, én tartom, amit eddig is gondoltam, igen nehéz meghúzni a határt, ahol a lány valódi finom lelke, és a véréből származó átkozott aura ütközik. Lassan úgy tűnik, hogy el kell engednem, ezúttal nem folytatódik érdekesen indult beszélgetésünk, kéretlen órában sikerült megzavarnom. A sors most mégis igazságot szolgáltat, mert pont előttem omlik össze. Magától értetődő módon hozom vissza a valóságba, s mikor eszmél, már talpon áll, kötéssel a térdein. Ahogyan fölé magasodom, árnyékom szinte betölti a lányt, a fáklyák lobogó lángjában, csupán kék pillantásom vehető ki az arcomból. Abból az arcból, amelyből egyértelműen kiolvasható; volt már dolgom a halállal. Oly könnyeden segítettem fel, kecsesen, akár egy ragadozó. - Nehogy lesérülj, ha fontos meccsre gyakorolsz. – Szórakozott hangom visszatér, de van mögötte valami fegyelmezett él, amely tapintható mint borotva a bőrön. Amint talpon van, tekintetem megrebben, és elhúzom a kezemet, nem szükséges tovább egyensúlyoznom. A zavara továbbra is érzékelhető, úgy vélem nekem kell megtörnöm a hamarosan beálló kínos csendet, miután a visszakérdezését követően nem válaszoltam azonnal. Elindulok mellette, fel a szobáik felé, ám a lányok folyosóján arébb vonom, fel a tornyok irányába, ahol az egyetemista szobák találhatóak, kilátással. - Hajtó vagy... Nos, ritkán nézem, nem igazán köt le. Az egyik mentoromat annál inkább. Akár még segíthetsz is nekem. Megteszed? – Egyenlőre nem megyek bele jobban, csupán az elméjét veszem kisebb teszt alá. Nem vagyok születetett legilimentor, ám ötödik éve tanulom szorgalmasan. Érdekel, amit megtudhatok róla, az emlékiből. Elsőre csak azt veheti észre, mintha finom ujjak matatnának a halántékánál, pedig hozzá sem érek. Már látom lelki szemeim előtt, milyen ügyesen cselez, gólokat dob, és élteti a közönség. Nem a vélasága miatt. Azért, mert erre született. - Felmegyünk a szobámba, kapsz egy hűsítő teát. Ráérsz még pihenni. – Teszem hozzá rezzenéstelen arccal, a hangom keményen hideg, nem sok ellentmondást ismerek.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-13, 21:51
Uther & Eileen
- Nem ismerlek, csak a nevedet tudom. Állapítom meg csendesen, nem akarok kötözködni, de eszembe sem lenne azt mondani, hogy ismerem, hiszen nincs erről szó. Nekem azért több kell ahhoz, hogy ezt ki merjem jelenteni. Aztán ki tudja, lehet egyszer majd megismerem, a sors útjai mondhatni kifürkészhetetlenek. Az viszont határozottan egyértelmű, hogy egészen megkapó szemei vannak, bár nem is értem, minek gondolok ilyesmire, jóval idősebb nálam, a felsőbb évfolyamosoknak meg szokásuk semmibe venni a „kisebbeket”. Kicsit zavar, hogy ennyire magabiztos, alapvetően én is az szoktam lenni, de jelenleg valahogy nem működőképes a dolog, mármint, ilyen izzadtan és fáradtan nehezebben tudnám előadni magam. Ettől még sugárzik belőlem valami, ami a legtöbbekből nem, ez persze a vélaságomnak köszönhető, tudom én jól. A kérdését igazából nem tudom hova tenni, úgyhogy jobbnak látom nem válaszolni rá, mindenesetre az tény, hogy nem az enyém, és bár szép darab, talán még szívesen fel is próbálnám, de jelenleg tükör híján eszemben sincs, és valaki más holmiját semmiképpen sem cibálnám magammal sehová sem. - Kedves tőled! Nem biztos, hogy ezt akarja hallani, sőt inkább azt mondanám, hogy biztos nem, de nekem jó szokásom általában mindenkivel kedvesen viselkedni, vannak persze rosszabb pillanataim, de összességében nem az a jellemző. Aztán persze már búcsúzom, mert ideje menni, későre jár. Tökéletesen látszik, hogy mennyire kivagyok, mert szépen felnyalom a lépcsőt, mint valami tök béna fruska, aki megzavarodott egy helyes pasi látványától. Kétségtelen egyébként, hogy van benne valami kellemetlenül ijesztő, amitől borsódzik az ember háta, és szeretne nagyon kicsire összezsugorodni, hogy ne látszódjon. Talán az ilyen alakokra mondják a nők, hogy veszélyesen vonzó, gőzöm sincs, én még csak kamasz vagyok, aki ábrándokat kerget valamiféle csodálatos, világot megváltó szerelemről, ami egyszerűen elsöpör mindent. Holott tulajdonképpen fogalmam sincs az egészről, hiszen sosem éreztem még. Kicsit azért megilletődöm, amiért felsegít, nem azért, mert bunkónak tartanám, egyszerűen… valahogy nem számítok rá. Most már próbálok megállni a lábaimon, és némileg zavartan pislogok fel rá, majd rögtön sütöm is le a szemem, nem szeretem, ha bénának tűnik, annyira nem vagyok az. - Köszönöm! És… igyekezni fogok. Lepillantok a lábaimra, nem, nem látok semmit, csak azt tudom, hogy már nem is fáj annyira, mint az első pillanatokban. - Hm, ezt is köszi, azt hiszem, kihagyhatom a gyengélkedőt is, nem mintha eszembe jutott volna menni… csak… na jó,. mindegy. Hebegek-habogok, mint egy ovis, jaj istenem, ez több, mint kínos, komolyan, miért kellett egy kilencedikes előtt bénáznom? Kicsit megilletődötten fogadom, hogy elkísér, persze, nincs ezzel bajom, engem nem zavar, illetve mégis, de tök más módon. A zavarba ejtő, pirulásra késztető verziójában, ami egészen új nekem jelen pillanatban. - Én igyekszem, repülni jól tudok, a kvaffot eltalálom, szóval nincs hiba, még gólokat is szoktam lőni. Szeretem egyébként, és szerintem ez látszik is, másként nem viselném el ezeket az edzéseket. Úgy érzem magam, mint valami felmosórongy, biztos úgy is nézek ki. Pislogok rá oldalvást haladás közben, mintha csak azt várnám, hogy cáfolja meg, hogy neeeem, még véletlenül sem festek rémesen. Erről nincs szó, egyszerűen csak nem értem, ő mindig olyan hidegnek tűnt nekem, és velem tulajdonképpen nagyon kedves. - Egyébként te szereted a kviddicset? Mármint nézni, ki szoktál járni a meccsekre? Tényleg, régebben játszottál esetleg? Ez kimaradt… Érdeklődöm én is, ha már kérdezett.
Az alsóbb éveseket szinte alig ismerem. Van egy egészséges evolúció, most mi vagyunk a legidősebbek az iskolában, egyszer majd távozunk, és ők veszik át a helyünket. Addig még van némi időm, nekem legalábbis, a jó pár évvel fiatalabbakat szinte alig szoktam észrevenni, nem is érintkezem velük. A mágikus tudományokban úgy érzem, minden év hatalmas vízválasztó, és ha valaki sok évvel fiatalabb nálam, akkor hihetetlenül le lehet maradva. Az is igaz viszont, hogy nem is mindenki akar elmélyülni olyan szinten, mint én. Van, aki csupán a mindennapokban akar boldogulni, vagy földhözragadt módon családot alapítani. A lány akit észrevettem az udvaron, ezúttal nem nyújtja legjobb formáját, nincs is rá szüksége. Csatakos, fáradt valója éppoly természetes, mintha a sminkasztal mögül áll volna fel. Úgy is beszél velem, mint akinek nincsen mitől tartania. Ezen enyhén meglepődöm, ahogyan átszelem a köztünk lévő távolságot, s fölé magasodom. - Nem tudtam, hogy ismersz. – Szemeim olyan tömény kékek, mintha valami festő zafírt morzsolt volna a festékébe, s így közelről olyan feketének tűnnek tincseim, hogy az éjszakai sötét a nyomába sem ér. Ha a fáradtságon túl kissé megfigyel, észreveheti a kegyetlen arcélt, amely inkább a régi harcosok sajátja volt a középkorban. Míg esetében zavart érzek (talán csak a jelenlegi fáradt mivoltából kifolyólag), addig rólam süt a magabiztosság, az a hatalom, amelyet már megszereztem. - Miért is lenne a tiéd...? – Mosolyom éppen kicsit gúnyos, férfiasan önelégült. Úgy tűnik, nem is értem, hogyan került a fenséges ékszer éppen a lánytól az udvar murvájára. Mintha azt méregetném, hogy nem csak bálokon szokás ilyesmit hordani, alig több, mint egyszerű fejpánt. Nyakláncot is hordanak sokan, ez éppenhogy nemesebb csak. - Nincs mit, nem akartam, hogy hiányozzon, ha elhagyod. – Továbbra is él a mosolyom, mintha a lány valami vicceset mondott volna, s egy legyintéssel intézem csak el, láthatóan tetszik a válasz. A fáradtsága ezek szerint legyűri, engednem kéne. Talán majd egy másik alkalommal lesz lehetőségünk ismét beszélni. - Szép éjszakát. – Búcsúzom el könnyedén, de úgy, hogy stílusom egyúttal fémesen kemény, amitől akár a hideg futkározhat a másik hátán. Figyelem, amint elindul tovább a felfelé vezető lépcsőn. A hosszú nap meghozza gyümölcsét egy sikertelen mozdulat kiséretében, s a vélalány már a lépcsőkre tapad tompa puffanást követően. Pillanatig sem habozom, holott a lovagi gesztusok már ősrégen kivesztek belőlem. Szemvillanás alatt melette termek, és felsegítem. Ezt minden erőfeszítés nélkül teszem, a magasságomhoz nem kevés izomerő párosul. Most, hogy még közelebb vagyunk egymáshoz, Eileen szinte eltörpül mellettem. - Óvatosabban. – Engedem el a kezét, a pálcám villanása pedig azt jelzi, hogy nonverbális igét hajtottam végre. Formás (most lehorzsolt) térdein pólyakötés jelenik meg. Nem túl szoros, de fájdalomcsillapító jelleggel. Szemeimben sötétség és veszély bujkál, olyan, amit más diáknál eddig nemigen láthatott. - Elkísérlek, addig mondd el, hogy milyen jól kviddicsezel. – Ez inkább parancsnak hangzik, mint kérésnek, vagy csevegő hangvételű társalgásnak. Holott csupán az a szándékom, hogy a fáradtsága ne bosszulja meg magát ismét.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Uther és Eileen 2014-10-12, 20:00
Uther & Eileen
Azonnal abbahagyom az éneklést, és fordulok sarkon, szembe azzal, aki megszólított, szívem sem ver hevesebben, nem vagyok épp ijedős lány, persze, ha a nyakamba esne valami rútság, valószínűleg sikítanék, de nos… Uther nem rútság. Tudom a nevét, sok mindenkinek tudom, mert éveken keresztül figyeltem az idősebbeket, és néztem fel rájuk, magamban találgatva, vajon mi lesz belőlük. Róla azért nem sok jót hallottam, elég csak ránézni, olyan komolynak tűnik, hogy már-már késztetést érzek valami hülye poénra, amivel mosolyt varázsolhatnék az arcára. Mármint, még az a bamba vigyor sincs a képén, ami a legtöbb fiúnak ott szokott, mikor meglát. Nem zavar, legalább van valaki, aki számára nem attól vagyok valaki, hogy a vélák vére csörgedezik az ereimben. Ez igazából még jó is szerintem. - Igen, Eileen vagyok, te meg Uther. Nem kérdezek vissza, nincs okom rá, hogy előadjam, fogalmam sincs róla, miként szólítják azok, akik ismerik. Kissé zavartan tűröm fülem mögé hullámos, bár most aligha oly szépen ragyogó, kissé csatakos tincseim egyikét. Mit szeretne vajon? Útban lennék? Meglehet, szűk ez a lépcsősor, de egyszerűen arrébb is pakolhatott volna, elvégre… jó sokkal magasabb nálam, még jó, hogy kicsit lejjebb áll, máskülönben felfele kellene pislognom kékjeimmel. - Én biztos nem. Pillantok le a tiarára, majd az öltözékemre, a kviddicstalár tökre nem való a tiarához, még el is mosolyodom a feltételezésen. Mármint, úgy alapjában hordanék ilyet, de nincs tiarám, esetleg egy bálon szívesen viselném, de mostanság nem tudok ilyenről. - Szóval, köszönöm szépen, de valaki más hagyhatta el. Mondjuk, nincs épp báli szezon, szóval nem tudom, ilyenkor ki hordana ilyet. Csipogom lelkesen, a megszokott vidámságommal fűszerezett hangon, bár azért itt-ott kisejlik belőle a fáradtság, a legszívesebben már aludnék egy nagyot, mert tényleg iszonyatosan leszívta az energiáimat ez a nap. Azért megnézem azt a tiarát, de tényleg semmi ismerős nincs benne, szépnek szép, de attól még nem szokásom felvenni csak úgy valami ilyesmit. A tükör előtt egyedül próbálgatni még oké, de az kéne még, hogy csak úgy felvegyem a suliban, azt hiszem, még jobban utálnának a lányok. - Akkor… én megyek is! További szép estét! Nem szeretnék bunkó lenni, de tényleg nagyon kivagyok, s hacsak nem tart vissza valamiképp, hát tényleg menetirányba fordulok, hogy elinduljak. A fél karom egy zuhanyért, de tényleg, a másik felét meg az ágyamért. Nem jutok messzire, magam sem tudom, miért uralkodik el rajtam a nem oly gyakran tapasztalt ügyetlenség, talán tényleg túl fáradt vagyok, de nagyjából a negyedik megtett lépcsőfok után olyan szinten hasalok el, hogy azt tanítani kellene. A kezeimmel tompítom az esést, de még így is elég csinosan lehorzsolom őket, és ha már kiterültem, mint a gyalogbéka, hát ott is maradok, az sem érdekel, ha kiröhög, vagy valami. Ez tényleg nem a legjobb napjaim egyike, az egyszer biztos.
Egy újabb hét gyakorlat nélkül. Kezdem nem érteni a dolgot. A rúnatoronyban talán mindenki beteg lenne? A főboszorkányt, aki ezzel foglalkozik, lassan egy hónapja nem látták, a helyettese pedig vállvont, hogy térjek vissza a kastélyba, és magoljam tovább az elméletet. Mintha nem tudnám már betéve. Most jött volna az igazán érdekes, a szilánkokra robbantó rúna. Ha valaki hozzáér a szobám kilincséhez, ripityára szaggatom a kezét, ha már nem tud kopogtatni. És pont erről az élvezetes egyenletre vagyok kénytelen várni, mert az a következetlen banya ki tudja hol éli a világát. Ugyan megtartottam az iskolai szobámat, gyakran vagyok Roxmortsban, a szárnyas vadkanban vettem ki egy állandó szobát, ott jobban el tudok lenni a gondolataimmal. Amikor lediplomáztam, úgy véltem nem árt, ha nem minden piti munkát én végzek el a kutatásokhoz, így alkalmaztam egy maroknyi segítséget, olyanokat, akik ugyan idősebbek nálam, ám pénz, kapcsokatok nélkül alig tudnak érvényesülni, így van elég szolgalelkűek, vagy a mágiájuk alacsonyabb rendű az enyémnél. Teljesen véletlenül tartózkodom most a kastély falai között. A tépett szimbolisztika tankönyvért jöttem, amelyben már több a saját jegyzetem, mint az írott anyag. Bonyolult konstellációra várok, az asztrónómia itt a számmisztikával összeolvad. Ha igazam van, az abban a pillanatban elvégzett tett sokkal hathatósabbnak bizonyul majd, mint ezernyi felix felicis. Átvágok az udvaron, a holdfény ugyan bevilágítja azt, mégis lámpást gyújtok a pálcát nem feszegetem fáklyabűbájra, a halálosztás a feladat. Nem főbenjáró átokkal, ennyire nem vagyok ostoba. Csengő hangokra leszek figyelmes, magával vonz az édes szólam, amelyet egyszer már hallottam, azóta vagyok a rabja. Nem lehet, hogy megint ő az. Az átkozott véla-lány, aki fényével nagyjából be is tölti az ódon falakat, mindenki mást maga mögé utasítva szellemével. Mielőbb végeznem kell vele, amíg ő nem teszi meg az által, hogy magához láncol. Vére értékes komponense lenne a csillagnásznak. Sietősre fogom lépteimet, a kapu előtt mégsem érem már utól. Pár pillanattal előbb húzza be a kaput, amit nekem is meg kell taszítanom, a boszorkány nem tekintett hátra. Kettesével kezdem szedni a lépcsőket, ahogyan felhágok a grádicson, túl messze jár már. Ügyesen lépem át a csapdát, amely derékig elnyelhetne, s az egyik fordulónál tekintek rá fel. - Eileen ugye...? – Szólok oda. Igen magas vagyok, ám így övé a letekintés előjoga. Ezúttal lemondok arról, hogy jelentőset tulajdonítsak neki. Úgy kérdeztem rá a nevére, mintha nem tudnám. Ellenben azt észreveheti, hogy közel sem szájtátok a vérét illetően, mint az a nagyjából százötven hím, akivel együtt járok az intézménybe. A menet közben előhúzott átkozott tiarát most felé nyújtom, érdekes álmai lesznek tőle, ha sikerül elfogadtatnom vele. - Elejtetted. – Lépdelek feljebb pár lépést, miközben beszélek. Átkozott véla-báj, mielőbb ki kéne törnöm a nyakát, hogy ne zaklasson fel ennyire az az ál-szerelem, amit iránta érzek, a rituáléhoz azonban élő áldozat kell. Marad a türelmes várakozás, a konstelláció több mint egy hónap múlva esedékes.
Close your eyes, and you'll see that you're really need!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Uther és Eileen 2014-10-09, 23:31
Uther & Eileen
Elég fárasztó napon vagyok túl, lövésem sincs, hogy a nap mennyi részét töltöttük edzéssel a kviddics pályán, de az holt biztos volt, hogy már bőven benne jártunk a délutánban. Abszolút nem tudtam már azt sem, hogy fiú vagyok, vagy lány. A gönceim tökre átizzadtak, a hajam szerintem borzasztóan festett, anya tuti, hogy sírógörcsöt kapna, ha így látna. Ő mondjuk ezt a kviddicsmániát sem értette nálam sosem, de nem tehetek róla, egyszerűen imádom, akárcsak az edzéseket, bár most már másra sem vágytam jobban, minthogy vegyek egy forró zuhanyt, és bezúgjak az ágyamba, szerintem a vacsorát is kihagyom. A seprűmmel a kezemben bandukoltam a kastély felé, inkább csak vonszoltam magam, szerintem a többiek mérföldekkel lehagytak. Azt hiszem, nem most voltam a legjobb formámban, igazából gőzöm sem volt róla, hogy miért, talán csak a Hold állása nem volt az igazi, vagy a kedvem, vagy anya levele, de nem is érdekelt. Nem fogom hárommilliomodjára is elmagyarázni neki, hogy nem leszek aktakukac a minisztériumban, mint ő, én valami mást akarok, valamit, aminek van értelme. Tutira halálra sértődne, szóval jobb nem firtatni, majd leírom neki holnap, hogy mi volt reggelire, és hogy mennyire nem történt az égvilágon semmi. Igazából, szerintem minden nap majdnem ugyanolyan, még unalmasnak is mondhatnám, de sebaj, még mindig jobb, mintha Voldemort itt kószálna a környéken. Elkezdtem hát énekelgetni, úgysem hallotta senki, és attól legalább kicsit jobb kedvem kerekedett. Szerencsére nem volt vállalhatatlan a hangom, inkább az a fajta, amit kellemes hallgatni, de senki sem tudja rólam, hogy szoktam dalolászni. Így is állandóan úgy érzem, hogy a legtöbben, legalábbis a lányok ki nem állhatnak, hát még ha azzal is tisztában lennének, hogy a hangom is szép… Nem, határozottan nincs szükségem ilyesmire. Csoda, hogy vannak lány barátaim, nem is értem, ők hogy képesek túllépni ezen a véla dolgon, ha a legtöbben nem. Sebaj, ezt inkább nem fogom megkérdezni tőlük, jó eséllyel nem szeretném tudni a választ. A legtöbb alkalommal könnyedén szökkentem egyik lépcsőfokról a másikra, most azonban egy csiga is megirigyelte volna a mozgáskultúrámat, lassan felérek a kapuhoz, onnan már csak egy laza húsz perc, míg feltalálok a toronyba. Isteni. Említettem már, hogy fáradtan hajlamos vagyok nyűgössé válni? Most jól jött volna, ha lehet a kastélyban hoppanálni, és persze képes is vagyok rá. - Ne add fel, már csak harmincnégy lépcsőfok és negyvenöt lépés az előcsarnokig, aztán nem akarod tudni hány lépcsőfok fel, aztán vissza, mert megint eltévedtél, vagy esetleg csak simán falnak ütköztél egy elforduló lépcsőnek hála… sálálálá… Szakítom meg a dallamfolyamot egy sor morgolódással, de aztán mintha mi sem történt volna, énekelek tovább. Lehet ez a nap még ennél is fárasztóbb?
//
