Poppy & Meera

- Igazán örülök, hogy legalább valaki át tudja érezni! - jegyezte meg a lány, majd mikor a poharak összekoccantak, szinte egy húzásra kiürítette italának maradékát.
- Hát, egy jó társaságban mindig minden sokkal jobb! - mondta, majd elhúzta a száját. Nem, nem a lánnyal volt baja, hanem csak úgy a világgal. Bár ezt a vele szemben ülő nem tudhatta. Így aztán az apró fintor is kellően félreérthető lehetett a másik számára, és talán éppen ezért gondolta azt egy egész másodpercig, hogy jól bocsánatot kér arcának mozdulataiért. Aztán miután ez így átfutott a fején, a gondolatot még csírájában elfolytotta. Nem akart magyarázkodni, nem akart bocsánatot kérni olyan dologért, melyet egyébként sem gondolt. És hát a lány első ránézésre nem tűnt annak a típusnak, aki túlzottan megsértődik dolgokon.
Helyette inkább az újabb adag whiskyre koncentrált, ami megjelent előtte, és melyet a lánnyal együtt sikerült szintén egy szuszra elfogyasztania. Az alkohol marta a torkát, a gyomrát, és kénytelen volt egy pillanatig az ajka elé tenni a kezét, ezzel is megakadályozva azt, hogy a tüzes ital visszaköszönjön róka képében. Mikor már megbizonyosodott arról, hogy az ott is marad, eldöntötte, hogy innentől a whiskyt nem magában, hanem valami hígabb verzióban fogja vedelni.
A kérdésre először csak a pohara kezdte a kezében forgatni, majd mikor kigyönyörködte magát annak szépségében, tekintetét a kutató pillantásba fúrta. Volt valami szokatlanul zavarba ejtő a vele szemben ülő lányban, bár valójában nem tudta megmondani mi is lenne az. Mintha túlzottan nagy figyelmet fordítana irányába, és néha úgy érezte, vizslató pillantásai lényének legmélyébe hatolnak.
- Hát őszintén szólva maradjunk annyiban, hogy pasi gondok. A nyakamba kaptam egy fickóval együtt egy egész családot, és annak minden negatívumát! Megszöktem a szokásos kiöltözős sznob partiról. Herótom van a magamutogatásból és az örökös jópofiból. Leszarom ezt az egészet, és nem értem, hogy miért ne lehetnék az aki vagyok, úgy ahogy vagyok, és persze ott, ahol lenni akarok! - hadarta el azt rögtön ami nagyjából a szívét nyomta. És azt, hogy még káromkodott is, még csak észre sem vette, ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nagyon ideges. Hiszen minden ilyen megnyílvánulás ellen volt és végtelenül alpárinak találta az érzelemnyílvánítás ilyetén formáját.
- Hát de, a helyzet katasztrofális, bár gondolom más totálisan elfogadná az aprócska gondjaimat. - mondta majd elnyomott egy mosolyt, miközben poharát ismét a kezébe vette.
- Téged nem szoktak kiborítani az emberek? Nem szoktad azt érezni, hogy baromira eleged van, és mindenki hagyjon békén? - tette fel a költői kérdést, és igazából nem várt választ.
- Jah... mondjuk te határozottabbnak és vagányabbnak is nézel ki mint én, aki csak nyavalyog, és az egyetlen elfoglaltsága az önmaga sajnáltatása. Bocsi, ez egy undorítóan pocsék nap! - kért elnézést, majd ha már úgyis ennyire vizslatták, inkább kért még egy italt.

Mostanában nem igazán járt bulizni, sőt azt is lehet mondani, hogy kerülte az összejövetelek ilyen formáját. Azonban a mai nap más volt. Már a reggele is borzalmasan indult, és mikor ez a szerencsétlenkedés az egész nap során sem változott, abszolút biztos volt abban, hogy nem maradhat az iskola falai között. Szüksége volt egy sörre, vagy épp valami töményebb italra, hogy elkerülje a közelgő kirobbanását, mely egyet jelentett volna azzal, hogy a fejét a falba csapkodja.
Nem volt elegendő, hogy a házi dolgozatából már napok óta hiányzott két centi, és hiába igyekezett óriás betűkkel írni, egyszerűen képtelen volt elérni a kívánt hosszt, de még Oliver is felidegesítette, ami valljuk be őszintén, elég ritka alkalom volt. Azonban egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Hónapok óta látszat kapcsolatban élt, látszat barát oldalán, és olyan emberekkel volt köteles jópofizni, akiket amúgy kifejezetten utált. Nem, nem a fiú szüleivel volt problémája, egyszerűen csak hiába volt aranyvérű, soha nem mozgott túlzottan elit körökben. Nem szerette a feltűnés ilyen formáját, és ha csak tehette kerülte a bálokat és az olyan kötelező protokoll megjelenéseket, ahol egész este egy hatalmas vigyorral kellett feszítenie Oliver mellett és eljátszani a boldog barátnő szerepét. Elege volt ebből, és persze abból is, hogy ez az egész megbélyegzi. Billog virított a homlokán, melyen hatalmas betűk hirdették az "Oliver barátnője" titulust, és lassan ettől az egésztől kezdett felfordulni a gyomra. Attól pedig még inkább hogy természetesen ismét kötelezően meg kellett jelennie valahol, azonban egy cseppet sem akart. Holott elkészült, felöltözött, felvette a csinos és szexi kék ruháját, melyért Oliver annyira könyörgött, azonban egyszerűen megszökött. Most először tett ilyet, és természetesen ha már bátorsága ekkora volt, el is határozta, hogy ezt az estét innentől arra használja, hogy leigya magát felejtés és leeresztés címszóval.
Szóval épp az abszolút kirikító kék ruhájában ücsörgött a kocsma egy eldugottabb asztalánál, és ujjával lágyan körözött a whiskys poharán, mikor is a vöröske megjelent mellette. Hogy honnan került oda, nos, Poppy ezzel egyáltalán nem volt tisztában, bár felőle akár hoppanálhatott is, őt nem igen zavarta. Az elfogyasztott fél whisky-je után lényegében már semmi nem izgatta, úgyhogy mikor a lány bemutatkozott és csak úgy helyet foglalt először felvont szemöldökkel meredt annak csillogó íriszeibe, majd elengedve a poharát nyúlt a kinyújtott kéz után és mutatkozott be ő is.
- Poppy vagyok, kiborult, idegbeteg, és kellően felkészült arra, hogy istenesen leigyam magam. Te ezt elmondhatod magadról? - szegezte a kérdést a lánynak, majd poharát koccintásra emelte, közben megtartva a szemkontaktust. És ha már úgyis bámészkodott, akkor az előtte ülő lányt jól megnézte magának. Festett macska szemek, vörös haj, olyan külső, mint amilyennek a muglik képregényében lévő macskanőt képzelte ... legalább is a saját fantáziája szerint. Vadnak tűnt, lényegében teljesen az ellentétének. Bár ez jelenleg szintén nem érdekelte, hiszen egy jó társaság nem feltétlen ezen múlott...