Eileen & Uther - A bál

Azt, hogy a saját felsőségemet milyen módon kezelem, az nem igazán képezi sem vita, sem egyéb megbeszélés tárgyát, hiszen mindezek mellett magamhoz mérten igen gyengéd, és figyelmes vagyok vele. Játékszer, hát hogyne lenne az, ám amíg ebben a rangban tetszeleg, ahogyan ő is mondta, igen nagy figyelemnek, megbeszülésnek örvend. Előfordul, hogy durva vagyok vele, ám sosem annyira, hogy az már a jóizlés határait feszegesse. Felfogtam legalább annyit a lelkivilágából, hogy arra vágyik, hogy udvaroljak neki, legalábbis ne durván közöljem a vágyaimat. Az elsőre tulajdonképpen várhat, nem szokásom bármit tenni azért, hogy lenyűgözzek valakit. A magamutogatás sok tekintetben ostobaság. Abban viszont hajlandó voltam engedni, hogy ne legyen obszcén, holott még az esetleges retorziót is vállalva a fülébe súgnám, hogy mit tennék vele, ha nagyon nem akarnám visszafogni magam. Ahogyan felmerült már hogy tövig mártsam belé az ujjamat, vagy éppen megkóstoljam ott lent is, ezt akár egy pillantásból is leszűrheti, ezért nincsen szükség a verbális kifejezésekre.
- Dehogynem. – Engem aztán nem érdekel, hogy fél tőlem, vagy sem. Nyilván jobban tenné, számára aztán jobban megnyíltan, képes volt szembenézni a kavargó sötéttel. Nem számít, hogy mennyire dacol, ettől csak jobban kívánom, erőszakkal viszont nem tenném magamévá. A lelkét nem eresztem el, az tényleg az enyém, mint ahogyan közöltem, s komolyan is gondoltam, amíg rá irányul a figyelmem, nem is lesz senki más.
Engem ugyan nem rémit meg, de nagyon is meglep, meghökkent, hogy ennyire képes hatással lenni rám. Közel sem a tizenhat éves kislányt látom benne, hanem a fiatal nőt, annak ellenére, amit mondok. S ez nem a vélaságával függ össze. Egyszerűen érettebb a koránál, ha pedig vágyunk valakire, akkor a kor szinte alig bír jelentőséggel. Logikusan egy magamfajta halhatatlansággal kacsintgató varázsló nem kezdene egy tizenhárom éves fruskával, ám Elieen már kész nő. Ha két évvel idősebb lenne, akkor is ugyanúgy lekezelném. Stílus kérdése.
- Következetlen vagy Eileen, vágysz a figyelmemre, s közben eltaszítasz magadról. – Simítok végig az ajkán, valahol nagyon is vágyom arra a gőgre, amit hozzám hasonlóan ő is felmutat irántam. Nem véletlenül óvom, vonom be a sötét aurámba, hogy mások számára is nyilvánvaló legyen, a védelmem alatt áll. A válaszára pusztán kegyetlen ragadozómosolyt vetek rá, nem fogok térdreesni előtte. Hagyom, hogy meginduljon, tökéletesen biztonságban van, amíg él a kapcsolatunk. Pár perccel később már érzem a gondolatai rezdüléseket, hogy valamit talált, amely félelelmmel tölti el, amibe botlott, s ahogyan közeledem, már párbajra hívó szavai is eljutnak a tudatomig. Ahogyan kiterjesztem az érzékeimet, nem tapasztalok mozgást, rajtunk kívül. Bárki is volt itt; távozott.
Kilépek a véla mellé, egyenlőre csupán egy pillantásra méltatom a testet, s a lányra nézek le. Finoman átfogom a vállát, ez most a búcsú perce.
- Ne menj már vissza bálozni. Utánanézek, hogy mi történt pontosan. Ha bármi nemkívántat tapasztalsz, hívj. – A csók ezúttal elmarad, s én maradok a helyemen, neki kell távoznia, hiszen gondolatban már szinte máshol járok, a mardekáros lány hamarosan feltűnik, vele lesz majd beszédem.

- Az roppant egyszerű vélalány. Azért, mert én nem osztozom senkim, ezt jó, ha eszedbe vésed. Így ne áltasd magad, ennyire nem vagyok vak, tudom, hogy kellek. – Mondhatnánk ezt arroganciának, magabiztosságnak, ám teljesen más megvilágításból mondom. Látja rajtam, hogy kifejezem rá az igényemet, és nem pusztán a vágy vezet, hiszen akkor már minimum letámadtam volna. Való igaz, nehéz nem arra gondolnom, hogyan is robbantsam ki a bugyijából, ám ha pusztán a fizikai szenvedély vezetne hozzá, akkor ne vesződnék annyit a lelkével. Ennek köszönhető hát. Látom rajta, hogy jól esik számára a közelségem, bármennyire is süt rólam a sötétség, amelllyel beburkolom, nem vélaként kezelem. Talán más nem is bánik vele ilyen durván. Nem is érzi szükségét. A közös táncunk valahogy mégis felperzsel mindkettőnket.
Csupán biccentek, erősen kétlem ugyanis, hogy rövid időn belül meg fogom ismerni a családját, vagy legalábbis az anyját. Ha annak a nőnek van egy kis esze, olyan bűbájokkal tömte meg a családi házat, hogy még a küszöböt sem lépheti át egy olyan sötétszívű alak, mint én. Mint a mesebeli vámpírok. Csak itt megmagyarázható a vöröstégla por, az általam is nagyon kedvelt szimpatikus mágiához köthető. Csak az lépheti át, aki a család aurájához hasonlatos. Jómagam nem is állhatnék távolabb a fénytől. Az újfent báli forgatagban elejtek egy finomabb utalást, hogy talán lehetnék lovagiasabb, gálánsabb is, nem kis meglepetésemre és megelégedésemre pontosítja, hogyan ismert meg.
- Ahogy mondod Eileen. Ám nem a szánalom miatt. Erősebb kislány vagy te annál, hogy hódolókra legyen szükséged. Esetleg fordítva. – Kemény mosolyt vetek rá, ám itt mindenki előtt már nem fogom megcsókolni, pusztán gyengéden megszorítom a kezét. Ez már holmi játék csupán, mindketten tudjuk, hogy a kettőnk között feszülő mágikus szakadék ellenére vonzzuk egymást, s nincsen értelme játékszerekről beszélni. Még akkor sem, ha az élete hajszálon függ a markomban. Még azt is el tudom képzelni, hogy ha kivéreztetném, Ruth indiánszökkelésekkel, dúdolgatva törölné fel utánam a mocskot. A lány mosolyát ellenben nem tudom észrevenni, valahol nagyon is tetszik az ereje.
- Már megint azt hiszed, hogy te vagy a főszereplő. Nem kell veled lennem, hogy életben tudjalak. – A téli szünet egészében gondoltam, hogy megfigyelést állítok rá, a halandók újkeletű ünnepei nincsen rám hatással, ha nem látom a vélát pár napig, a tudatából úgysem fogok távozni, mint ahogyan ő is érzi a rezdüléseimet, egyre nagyobb távolságból. Elengedem a kezét, szárnyaimat némán idézem meg benyúlva az ingen át. A hollószín-áttetsző tollak felcsapódnak, nem szakítják ki a szmokingot, kívül sejlenek fel, ám egyenlőre még leeresztem őket, ha szükséges, légvonalban töröm majd ki az üveget.
~Lassan. Jövök mögötted.~ - Küldöm el a gondolatai jeleket, s hagyom, hogy a lány eltűnjön a szemem elől a fordulóban, s ezzel egyidejűleg riasztom az angyalokat, nem vagyunk egyedül. Eileen azt tapasztalhatja, hogy pár lépés múlva egy testbe botlik. Fiatal fiútest, amolyan tízévesforma. Ruházata falusias, roxmortsi lehet. A torka fogak által feltépve. A folyosón nincsenek festmények, így szemtanuk sem. ~Bármit is találsz, ne sikíts~ Közeledem szépen lassan. A vélalány már nem lát mozgást, vagy az én jöttömet érzékeli.

- Szó sincsen róla. Ha valóban nem akarnál velem lenni, nem lenne rá szükség. Akkor csak másnak nem hagynám, én a távolból vigyáznék rád. – Megmondtam már neki, hogy ő az enyém, és ebből nem engedek, ám azt is közöltem, nem tisztem az, hogy olyasmit erőszakoljak ki, amit valójában ő magától nem tenne meg. Egyszerre vonzuk, és taszítjuk egymást, vad táncunk olykor már alig észrevehető mezsgén táncol a fenyegető, vagy éppen édes vágyat igérő között, talán még magunk sem tudtuk eldönteni, mit akarunk egymástól, ám nyomasztónak mégsem szándékozom lenni. A lány rabul ejtett, ennyire még nem is kötöttem le magam senki mellett, ahogyan uralom az érzékeit, ő is képes olykor arra, amit még előtte nem tapasztalhatott meg ember leánya. Arra vágyna valójában, hogy ne tegyem ezt? Hogy lépjek ki az őt körülölelő fényből, vissza  homályba? Pontosan tudom, hogy mennyit vívódik miattam, s magával ragadja a külsőm, ahogyan engem is az övő. Részben igaza lehet, talán a vélasága miatt, ám érzem, hogy átkozott vérét valóban bűnnek tartja, afféle kitaszítottságnak, s ez visz engem is olyan útra, hogy a nőt látom benne, a páratlan érzékekkel megáldott nyomozót, a vadászt, s nem az ajzószerekkel manipuláló vélát.
- Bizonyára érdekes csevely lenne. – Vetem közbe szórakozott mosollyal, s még egy utolsó csókot nyomok a puha ajkakra, hogy elinduljunk befelé, még türelmesen várom meg okfejtését. Én magam is eltűnődök azon, miről is szólna egy ilyen családi bemutatkozás, lényegében erő feszülne erőnek, alaposan fel kellene vérteznem magam, hiszen ha a lány anyja még tisztább vérrel rendelkezik, ott nem lesz elég a sok rúnatetoválás, előre elhelyezett védelmi pajzsokkal kell készülnöm, hiszen egy félvér véla tör ki, és ellenállok, akkor még azt is el tudom képzelni, hogy a húst szaggatja le rólam, oly pusztító az ereje. S valljuk be, nem szándékozom térdre esni senki előtt. Magammal rántom a pusztulásba, s nem fogok kegyelmezni, mint Eileen esetében. Mindazonáltal érdekes erőpróba lenne.
- Köszönöm a meghívást, élni fogok vele. – Biccentek ünnepélyesen, mert nem teszek felelőtlen igértet. Számomra csak két út létezhet. A csillagnász alkalmával Eileen vérét veszem a többi angyallal, és megnyitom a kapukat a csatornán át, vagy ha máshogyan döntök... ha túlzottan megkedvelném őt... nos akkor sem hiszem, hogy képes lennék elengedni, így állhat a meghívás. Ráfogok a finom ujjakra, és vágva a tömeget, magam után vonom őt, egy pillanatra sem engedve az esetleges elsodródást. Egyértelműen egy párként kezelem magunkat, ehhez kétség sem férhet. Hogy honnantól? Talán a második alkalomtól, amikor visszahoztam a kviddicspályáról. Már akkor tudtam, hogy egyszer meg fogom csókolni, ott a helyzet nem adta magát, törött volt a lelke, én pedig nem vagyok vadállat. Vagyis nem mindig. Ha szükséges, én magam töröm ki a nyakát, ám az erényét ne féltse tőlem. Azt azért fogom elvenni, mert vágyja. Mirabella feltűnése ugyanakkor kiránt a kábulatból, érzékeim csakhamar emberfelettivé nyúlnak, mégis inkább a szőkével közlöm a tapasztaltakat, s nem kis meglepetésemre mégis kész lépni. Az én vadászom!
- És még ne csókoljam meg a lábad nyomát... - Ingatom a fejem finom mosollyal, majd kérését figyelembe véve megindulunk irányváltoztatva az egyik emeleti lépcső felé, hiszen a nagyteremből ki kell sietnünk hátul. Felérve a folyosókra még mindig tömegbe ütközünk, oly sokan jönnek ki itt is levegőzni, andalogni, hogy korántsem kihalt. Suttogóra fogom, ám megtámogatom gondolati sugallattal is, hogy mindenképpen hallja.
- Ne csinálj hülyeséget, nem fogom egyedül köszönteni az új évet. – Nyomom a mutatóujjamat ajkára figyelmeztetőleg, aztán megszakítva a kontaktust immár érintések nélkül pillantok ki a boltíves ablakokon. A másik oldalon veszem észre a piros köpeny villanását.
- Menj. A nyomodban leszek. – Adom ki az ukázt, attól nem kell félnem, hogy netán összekeverem majd őket, a rúna erre is tökéletesen jó azonosítást engedélyez. Ám mi a helyzet akkor, ha a rúnaboszorkány az ellenfelünk? Ha a véla a csalim, ám ha valójában mi sétálunk csapdába?

- Azon leszek. Bármennyire is ellenkezel. – Ez nem parancs, a saját jövőbeni cselekedeteimet veszem alapul. Beszélt már a családjáról, érintőlegesen, főleg a véla vonalat említette, s úgy vélem, nem feltétlenül van kibékülve ezzel a szállal. Sosem élt vissza a vérével, elmondása szerint legalábbis, s nincsen okom benne kételkedni, számomra mindig őszintének bizonyult. Ám mégis, egy alkalommal szabadjára engedte pusztító hatalmát, amelynek jómagam is alig tudtam ellenállni, ha bárki már vértek nélkül áll vele szemben, nem lett volna esélye. Pusztán a gyönyör kedvéért ő maga vetette volna le testét a sziklákról, hogy porrá zúzott mementóként díszelegjen az idők végezetéig. Eileen talán maga sincsen tisztában, hogy milyen erős, ugyanis nem akar élni ezzel a hatalommal. Egy páratlan kincs, amely a ládikóban marad, pusztán én csodálhatom. Jól gondolta, amikor úgy vélte, hogy ő is képes játszani velem, még a vélabáj nélkül is hat az érzékeimre, míg én pusztán a mágikus erőm segítségével kerülök fölé, hiszen pár alkalmat leszámítva nem voltam vele durva ami a fizikai kontaktust illeti.
Ahogyan ő küzd ellenem, úgy én is az ellen, hogy visszafogjon. Az nincsen ellenemre, hogy vad táncot kezdjünk, és uraljam a testét-lelkét, ám ahogyan egyre mélyebbre húz az egymásra kölcsönösen figyelés irányába, időnként esetlen gyermeknek érzem magam, akinek az anya még arra sem vette a fáradtságot, hogy elmagyarázza, miért ölte meg az apját. Mutatom a rendíthetetlen sötét mágus, a vezető álarcát, s ő vérét eldobva, pusztán a gyengéd daccal képes maga mellett tartani. Sosem fogom feladni magamat, még érte sem, ugyanakkor megérint az, hogy mennnyire nem fél tőlem, mennyire emberi, ösztönös. Olyan érzéseket birtokol, amelyről én régen lemondtam, haszontalan halandó tudásnak vélem birtoklásukat. Mint ahogyan neki is megmondtam, hogy nem tartom kötelező érvényűnek magamra mindazt, amit a legtöbb ember erkölcsi normaként ismer. Csókunk ugyan van, ám tőlem nagyon is meglepő módon ebbe a tömény érzékiségbe, ahogyan ő nevezte, érthetetlen módon gyengédség vegyül, ahogyan arra figyelek, hogy ne okozzak túlzott fájdalmat, ahogyan kellemesen simítsak végig az állán, vagy éppen az ölelésembe vonjam a csata végén, és a hátán pihentessem a kezeimet. Együtt lélegzünk, s bár ágyékom máris folytatásért kiált, hogy beterítsem testemmel ezt az érzéki, csodás teretményt, most csendre, csitulásra kárhoztatom. Ehelyett elmosolyodom, s hosszú idő után megszólalok határozottan jó orgánumú hangomon.
- Édesanyád aztán ismeri a módját, hogyan éljen. Egyszer meg kívánom ismerni. – Ez viszont már egyértelműen tényközlés, amely magában hordozza hogy tartom annyira komolynak, amit most érzünk, hogy máshogy ez nem is lehet. Mint ahogyan az sem, hogy más férfiú lépjen a helyembe. Megmondtam már, bár nem kívánom aláhúzni, a véla amíg csak él, nem lesz senki másé. Így rendeltetetett. Úgy látom, nem nagyon megy bele, hogy ellenérzését fejezze ki Jasmine iránt, s nagyon jól teszi. Ebben nem nyitok vitát, meg kívánom védeni azt, aki a tulajdonom. Nem pusztán a csillagnász miatt, vagy Mirabellától tartok, ám nem lehetek mindig mellette, nem akarom elveszíteni, hiszen még meg sem ismertem. Ehelyett beleegyezést kapok az invitálásom nyomán, mehetünk vacsorázni. Kibontakozik az ölelésemből, s én sem bizonyulok túl ragaszkodónak, a birtoklási vágyamat még bőven tudom majd érvényesíteni. Visszaindulunk a terembe, ahol viszont egy pillanatra egy vörös ruhás, s furcsa módon álarcos alakot fedezek fel, s szőke hajzuhatag villan ki, akárcsak a véláé. Egy pillanatra lejebb ereszti a maszkot, s bár Eileen éppen másfelé néz, ugyanazt a szempárt fedezem fel az idegen lányénál is. Mirabella! Eddig is sejtettem, hogy metamorfmágus, ám ez tovább bonyolítja a dolgokat. Még szerencse, hogy korábban bölcs módon megjelöltem őt, ami legalább az azonosítást könnyíti meg. Finoman megfogom a véla kezét, s miután a rúnaboszorkány eltűnt a szemem elől, odahajolok a lányhoz, hogy belesuttogja a fülébe.
- Itt van. Ezen az estén. Furcsa, hogy nem éreztem meg, hiszen a tanárom, erős köztünk a kötelék. Álcázza magát. – Még mindig a tömeget fürkészem, ahol a nő eltűnt, s azon tűnődöm, hogy miért éppen ma mutatkozott, s miért a véla alakjában. Olyan talány ez, amelynek szálait még nem sikerült kibogoznom, ám attól félek, Eileen valóban csali lesz, ahogyan eredetileg elterveztem. Az asztalokhoz sétálunk, s bár különböző házak tagjai vagyunk, ma nincsen szükség az elszakadásra, hiszen a hosszú lakodalmas verziókat körasztalok váltották fel.

A legtöbb emberek által hasznosnak, vagy fontosnak ítélt érzelem, norma teljesen távol esik a látóteremen, így az Eileen által furcsának tartott visszajelzéseim számomra teljesen logikusak, méghozzá annyira, hogy nem is kívánom megmagyarázni őket. Tudom, hogy ha engem illet negatív jelzőkkel, egy bizonyos határig nem kell magamra vennem őket, hiszen többségében nem talál szavakat, és egyszerűbb számára így levezetni a dolgot, mintha nyíltan kimondani, hogy olykor nagyon is tetszenek a veszélyes, vagy éppenséggel nagyon is férfias megmozdulásaim. Vállvonok a dologra, amíg nem lép át egy határt, addig rendben is leszünk.
Éppen ezért bekategorizálnom azt, amit érzek. Sosem voltam még szerelmes, nem tudom kezelni a dolgot, amely arra emlékeztet, egyenlőre a szenvedély tartja ébren az érdeklődésemet. A szőke vélalány nem csak a testét illetően varázsol el, lelkileg is állandóan ad, s vesz el egyszerre. Újfajta látásmóddal ajándékoz meg, s közben magába szívja azt, amit leendő halhatatlanként már el kívántam érni. Egy vetélytársam kérdezte meg nem is oly régen a vélával kapcsolatban: megéri? Na igen, a varázslőnő, aki ugyan nem tanult tovább az egyetemen, mert a maga útját járja már, egyszerűen nem volt képes megérteni, miért nem feszítem szét a kislány lábát, majd lépek tovább? Nos, ez valahol az érzékiségről szól, más szempontból pedig köze sincsen hozzá.
- Lesz még alkalmunk megismerni egymást.
– Felelem, nincsen mögöttes tartalom. Valahol számomra logikus, hogy mélyebben is együtt kívánok vele lenni, még ha a legtöbbször nem érthetjük meg egymást gondolkozását, teljesen másik világot testesítünk meg, amióta megmentettem a kviddicspályán, egyek vagyunk. Nem azóta, hogy megettem az afrodiziákumot tartalmazó rúnaporral. Mégis, rövid ismeretségünk ellenére már vannak közös emlékeink, amelyek alapján minden józan gondolkozású halandó rásütné, hogy nincs értelme, én viszont tudom, hogy hozzám tartozik, bármennyire is küzd ellene.
Kint a szállingozó hóban a pillanat a miénk, amely olyan örök, mintha sosem akarna elszállni. A hideg ellenére is forr a testünk, nem török be az elméjébe, mégis érzem azt a megnyugvást, amelyet én is sugárzok felé. Könnyed mozdulattal tartom a levegőben, akár órák is eltelhetnének, nem lazítanék a fogáson, mégis pusztán percek alatt történik mindez. Egyszerre vagyok puhán érzéki, majd követelezően szenvedélyes. Egyszerre? Lehetséges lenne? Inkább alkalmazkodunk az édes tempóhoz, váltogatva azt, hogy olykor pusztán a pillanat hevében megszemlélhessem az arcát, s minden korábbi ridegségemet mellőzve bátorítóan mosolyogjak rá. Miután itt kint bárki megláthat, pusztán vágyfokozóak csókjaim, amik nyakszirtjét érik, a fülébe cirógatnak, olykor pedig az édes ajkakba mélyesztem ajkaimat, vagy a hajába túrok. Érzékeltetem azt, hogy ha akarok, tudok én szeretni, hiszen amit mutatok, az nem arról szól, hogy nekem jó legyen, bár be kell vallanom, nagyon is élvezem a dolgot, ám mindig nagyon messze járunk attól, hogy akár csak az ujjam tövig hatoljon az ágyékába. Ez most róla szól, sokkal inkább az intimitásról, bujaságtól mentesen.
- Egyenlőre igen, de szemmel foglak tartani. Az egyik tanítványom a közeledben fog megszállni, hogy ha óhajod támadna, legyen kihez fordulnod. A lány hugrabugos, Jasmine a neve.
– Nem fűzök hozzá több magyarázatot, a teendőim ide szólítanak, van még tennivalóm a Tiltott rengetegben. Visszahajolok hozzá, és még egy utolsó zárópecsétet nyomok csókcsatánk végére, hogy elinduljunk a nagyterembe.
- Elköltjük a vacsorát?

Nem várom, hogy magabiztosan nézzen a szemembe ezzel kapcsolatban, tulajdonképpen büszke vagyok érintetlenségére. Hidegen hagy az önbizalomerősítés, hogy akkor nincsen összehasonlítási alapja, biztos vagyok benne, hogy ha megkóstolnám a lába között, újszerű élmény lenne még akkor is számára, ha előtte már átment volna rajta a fél Griffendél. Így még jobb. Kétségkívül nem fair, hogy nálam egy megszokott, szinte alaptermészetű dolog, vele kapcsolatos vágyaim viszont engem is érdekes képzelgésekre ösztönöznek. Mindig is harcos párjaim voltak, de úgy igazán valaki, aki a nőiességet, és a dacot teljesítené meg, mint egy modern Pallas Athene, nem igazán.
- Tudod, hogy mennyire szeretem hallani, amikor szidsz... – Simítok finoman végig az ajkán, amelyen át sziszegi mindezt, ugyanakkor tudom, hogy magát is védi azzal hogy vonakodik közel kerülni hozzám. Hiába mondom, hogy nem fogok érezni iránta, valami elindult, amit nem tudok oly könnyen visszafogni, miután ismeri a rúnák alatt elrejtett bensőt. Tudom, hogy változik a kedvemért, feladja már olykor a romantikus képzelgéseit amellett, hogy belőlem is kicsikar valamit, de képes jobban odafigyelni teste jelzéseire.
Pusztán ingatom a fejét, valóban nem hajlandó kimondani, nem is szükséges, pontosan tudom, hogy mennyit gondol rám, még a tudat alatt küldött gondolatait is elkapom olykor. Ha nem is látok bele teljesen a titkaiba, a rezdülései eljuthatnak hozzám, mint ahogyan kétirányú út lévén ő s érzi a nyomást, hogy folytonosan követem, nem tudok szabadulni az aurájától, amit ő, s nem a véla felmenői gerjesztenek. Az ünnepi hangulat magával rántott, ezért is nem megyek bele most abba, hogy kioktassam, vagy felhívjam a figyelmét arról, hogy mennyire oktalan tud lenni. Ha valaki felé vágyunk támad, akár azt is megtehetjük, hogy olykor a hibáival együtt fogadjuk el.
Nem szükséges mindig beszélgetnünk ahhoz, hogy lelkileg összekapcsolódjunk, ám ha így alakult, akkor a tettek kell, hogy szóljanak helyettünk. Finoman húzom kifelé, megadva az esélyét, hogy ellentmondjon, most nem vagyok ráncigálós kedvemben.
- Magától értetődik. – Bólintok, nem órákra akarom elrabolni. A ruhát sem véletlenül küldtem. Ez a mai este róla szól, ahol büszke lehetet arra, hogy a vélalányt sokan megbámulják, de ha bárki tenni akarna, akkor a négy angyal lesben kell, hogy álljon a saját szórakozásukat háttérbe szorítandó. Kifelé egészen könnyedén, szinte párként tudunk távozni, nem mutat ellenállást. Legalább ebben következetes. Vannak elvárásai, ám viszonzásként azt nyújtja, ami logikusan következik. Egymásra utaltság, amely sokszor az őrületbe kerget, most a hasznomra van. Amikor nem voltam még a sötét mágia mestere, bizony nekem is le kellett térdelnem, akárcsak az anyám előtt, aki szeretett, s gyűlölt egyszerre, mert egy közelgő fenyegetést látott bennem, mint ahogyan a mesterem ezt későn ismertem fel. Anyám esetében gyermek voltam még, képes volt irányítani, s bántani, az öregnél azonban már kiválóan burkoltam ködbe az érzéseimet. Kint, a meghitt kis zúgban óvon karolom át őt, hiszen jelenleg várhatnék csak arra, hogy csókjával bátorít. Azt hiszem erre nincsen is szükségem, elég egy pillantásból látnom, van itt keresnivalónk. Egyszer megteszi majd ő, addig ellopom ami illet. Akár megérdemlem, akár nem. Viszonylagos tapasztalatlansága fel sem tűnik, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ösztönössége ellenben nekem szól, nem kell noszogatnom, vagy éppen átpakolásznom a karját, teszi amit a szíve, és a vágya diktál. A forróság talán nem éppen egy megszokott dolog, talán én gerjesztettem azzal hogy ismét szabadjára eresztettem az érzelmeimet. Pillanatra szétválok tőle az ajkammal, amely szinte lángra kap már. Figyelem őt, s nyugalmat erőltetek magamra, mielőtt még fájdalmat okoznék, s újra nekifutok.
A derekánál fogva emelem fel, nem repülve, pusztán a karom erejével, hogy érezze a férfias nyers valómat, hogy jobban egy szintbe kerüljön az arcunk. Ismét csókolni kezdem, szó szerint forrósággal teli az élmény, ám lassan csitul, és átveszi helyét a kellemes langyos érzet. A két lélek szinte összeforr, a lány érezheti, hogy lábujjig össze vagyunk kapcsolódva. Nyelvem kemény, követelezően férfias, majd pár csók után ajkaim továbbvándorolnak a véla nyakára, s szabadon hagyott bőrére a mellkasa felett, hogy aztán itt álljak meg. A földre helyezem, és csupán a karom rejtkébe zárva átkarolom, a tarkóját simogatva.
- Hazamész a szünetre vélalány? – Kérdezem végül lefelé sandítva. Teljesen logikus, hogy az életébe nem törhetek be, ám nagy távolságról is fogom tudni hívó szavát, ha szükséges, legalább az angyalok egyikét vele küldhetek. Jasmine, a gyógyítom alkalmas lehet arra, hogy a közelben szálljon meg.

Felhívta magára a figyelmet, s ez egyértelművé vált számomra is, nem tudom egyetlen angyalként kezelni a többivel. Nem tanítom, nem parancsolok neki, még ha többnyire rá is kényszerítem az akaratomat, nem függ a Ruth vezette hármastól. S ha ez nem lenne elég, jól sejti; hatással van. Oly hatással, amelyet magamnak sem egyszerű megmagyarázni, percről percre hántja le a sötét aurát, s lassan ráébreszt, nem véletlenül nem űzök pusztán sötét mágiát. Az ok egyértelmű: a szüleimtől függetlenül nem döntöttem még el, hogy milyen utat választok, komor aurám ellenére is a semlegesség vékony határmezsgéjén táncolok, s bár a jóság sosem fog vonzani, visszaránthat, ha túl mélyre merülnék. A kérdés csupán annyi, akarom én ezt? Ha a lányra nézek, ez nem lehet kérdés, minden szívdobbanásnyi időben azon tűnödöm, mitől lehet ennyire erős, élettel teli, s vajon van-e értelme a csillagnászon vérét venni...
 - A különlegesség és a szex mindig együtt járnak. – Mosolyodom el, és ingatom a fejemet, miközben a fülét cirógatom. – Az, hogy véla vagy, pusztán a küldetésünk szempontjából volt érdekes. Szükséges plusz, ami kell, de ami engem illet, pont azért érdekelsz, ami miatt olykor kitekerném a nyakadat. Egyszer talán azt is engedni fogom, hogy megmutasd azt az igazi véla-őserőt, addig viszont ne várj tőlem bűntudatot, hogy kevésbé engedlek be. Mindkettőnk érdeke ez. – Ezt nem keményen mondom, pusztán gondolatébresztőként, ezúttal nyoma sincsen hangomban a lenézésnek, játékszerként kezelésnek. Bár felmerül továbbra is, hogy mi van akkor, ha túlságosan elmélyülnének az érzéseim, ebben a pillanatban nem gondolok erre. Komor létem már így is kitárulkozott abban a görcsös kapaszkodásban, amellyel illettem a folyosón, akár a rózsa, ahogyan átöleltem a kviddicspályán, mikor megmentettem az erőszaktevőtől. Nem pusztán fizikai vágy, ám ha az merül fel, akkor mindent elsöprően érzem a forróságot az ágyékomban, nem pusztán a csókját vágyom.
 - Higgy amit akarsz, de egyvalamiről ne feledkezz meg. – Hajolok most az arca felé, hogy töménykék szemeim az ő világosabb, ám lenyűgözően véla szempárjába fúródjanak mint két jeges tőr.  – Azért kerestelek meg, mert célom volt veled, amelyről sikerült eltérítened, egyúttal te sem tudsz másra gondolni, nemigaz? – Az angyalok már csak a parancsomra várnának, ha végre már ott tartanánk, hogy le tudnánk vadászni Mirabellát, és az én ügyem miatt egyszerűen stagnál a dolog. Mint ahogyan Ruth sokszor cinikus, nem engedhetem, hogy úgy tegyem, nem véletlenül kényszerítem örökké térdre. Erőskezű vezetőre van szükség, ahogyan a farkasok is megneszelik, ha az alfa megroggyan. És mégis, a lánynak igaza van. Ez az este nem szólhat pusztán a nyers erőről, a mágikus eszenciákról. Kettőnkről kell szólnia, bármit is jelentsen ez. Nem szakítom el a pillantásomat, pusztán azt veszem észre, hogy már nem táncolunk, csupán állunk a tömegben, amely kezd egyre és egyre taszítóbb, nyomasztóbb lenni. Intimitásra vágyom, hogy kettesben legyünk legalább pár pillanatig. Hangtalanul felnevetek a szavaira, ez nem ilyen egyszerű. Elengedem a vállát, ahol eddig karoltam át, s gyengéden kézen fogom.
- Az őrület még várhat. Sétáljunk. – Mindenesetre a mondat nem parancsoló, inkább kérdés jellegű, noha a hangsúly nem emelkedik, pillantásomban ellenben megvan a cseppnyi várakozás, hogy rábólintson. Néhány pillanatnyi kivárás után elindulok vele kifelé a nagyteremből, az udvar felé. Hamarosan visszajövünk majd, ám ebben a hangzavarban még suttogni sem lehet. Ha nem ellenkezett, a hideg ugyan megcsapja arcunkat, ám nincsen annyira vészesen fagy, hogy ne legyünk kint pár percig. Ha találtunk egy csendesebb zugot, megidézem a rúnaszárnyakat, amelyek óvon takarják miközben magam felé fordítom. A rúna összekapcsol minket, érezheti a kötődés, amely a lelkéhez vonz engem is, ám most erősebb a vágy, amely lüktet, s nem hagy más gondolatot. A két kezembe vonom az állát, hogy elmerüljek a tekintetében, nem fogok tovább várni arra, hogy majd megcsókol. Én magamtól teszem azt meg. A csók viszont oly forró, fizikálisan, vélhetően a bennünk tomboló mágikus eszenciáktól, hogy elsőre biztosan szokatlan lehet számára, s ilyet még én sem éreztem, holott nyelvemet még át sem toltam az ajkába, éppen csak beszívtam a puha húst.

Bármi, amit eddig mondtam, őszinte volt. Ha rákérdezne arra, hogy mivel is foglalatoskodom, ki kéne térnem a válasz alól, egy időre bizonyosan, még nem áll rá készen hogy megtudja. Ha úgy alakul, közlöm, hogy hazugság árán nem fogom félrevezetni, mint ahogyan az angyalokkal is a korrektséget vallom, azon túl, hogy végleges sorsuk a kezemben van, nem győzöm hangsúlyozni, a sötét varázslók módszere az árulás. Előbb fogom összeszorítani én az öklöm, mintsem ellenem forduljanak. A biztonsági főnöknek kinevezett leány is oly mohó, dacos. Tulajdonképpen mind az öt az, nemükre jellemző az, nem hajtják könnyen igába a fejüket, mégis ők kellenek nekem, nem puhány hímek, akiket egy csábos szempár máris el tud téríteni a célról. Bőven elég az nekem, hogy Eileen miatt kell fájnia a fejemnek, olyan vágyat kelt bennem, amelyet akár a véla-bájnak is betudhatnék, holott tudom, nem a vélát látom benne, ahogyan ezt ő is kiemelte. Autentikus, önálló személyiség a maga kemény valójában, használ, és kihasznál, ahogyan én őt, ám míg részéről ez ösztönösen csapongó, én egyre kevesebb reménnyel ugyan, de igyekszem megtartani a józanabbik énemet. Az elutasításai is abból erednek, hogy ha még jobban szabadjára engedné véla ösztöneit, ő is belehalna, mint valami méh az egyetlen szúrásba, amellyel védi magát.
Észre kell azt vennie, bárhányszor is kezelem a szavakat szabályhúzó eszközként, ahogyan rá nézek, ahogyan átölelem az nem teljesen ezt sugalja, mégsem vagyok őszintétlen. A tettek olykor többet érnek a ki nem mondott értékeknél. Megtehetném, hogy kitekerem a nyakát, mint ahogyan halálos táncunk is olykor mulattat, máskor fagyos dühöt szór rám, amelyből a saját érzelmeim sem képesek kirángatni, ugyanis nem tudom eldönteni, hogy megengedjem magamnak azt az ostobaságot, hogy beleszeretek, vagy pusztán kicsavart torzóként hagyjam a sziklákhoz csapódni...
- Az voltál, és most máshogyan vagy az. – Vágom el a mentegetőzést, amit talán vár tőlem. Elmélyülök a tekintetében, ahogyan megforgatom, középgyorsan andalító tánczene, amire most ropjuk. – Kellett valaki, akinek érzeke van az auror mentalitáshoz, ebben találtalak kiemelkedőnek. Nem ismertelek, az eredményeidről volt tudomásom, s amióta látlak, úgy vélem, hogy az a rózsa megérdemelt tulajdonosához került. – Egyértelmű, arra engedek sejtetni, hogy nem kevés időmet, energiámat szántam, hogy maradandót alkossak, és nőként tekintek rá, nem csak valami vadászra, aki elvégzi az önkényura által kapott ukázt.
Pontosan tudja, hányszor futtatom rajta végig a tekintetemet, és ez nem pusztán a fizikai vágyról szól. Nem tudom elkülöníteni, hogy mennyire közel érzem magam lelkileg is, ami más esetben szinte elképzelhetetlen lenne. Legilimentorként úgy zárom be az elmémet, ahogyan csak akarom, mégis, ő siklik át rajta legkönnyebben az angyalok közül is. Ha nagy ritkán pár óránál többet alszom a nappalok egyikén, még álmomban is észlem a rezdüléseit, ahogyan felnevet, ahogyan a nevemet említi valaki másnak, vagy pusztán rám gondol, elátkoz. Ez mind ő, és mindennel együtt kell nekem, ez már bebizonyosodott.
- Olykor. Nem tudom, hogyan csinálod, ha nem te volnál, már régen a kukacok zabálnák azokat, akik ilyesmit tesznek velem. – Viszonzom a mosolyát, és egy pillanatra megállok az ütemben, hogy keményebben vonjam magamhoz, mégis pusztán egy gyengéd hajbatúrást produkálok, hogy folytassuk a táncot.
- Egyértelműen én. Legalábbis mindenki máson, rajtad kívül, hiszen te pedig akaratodtól függetlenül írod felül a szabályaimat, amíg hagyom. – Mosolyodom el férfiasan, tényszerű közlésként, ezzel nem akarnám bántani, pontosan megbeszéltük már ezeket, csupán nem öntöttük ebben a formában szavakba. Kommunikációnk most a verbális jelekre koncentrálódik, nem hatolok bele az elméjébe, hagyom, hogy gondolatai szabadon szárnyaljanak.
- Tudod ez mit jelent? Ami a szüleimmel történt, az velem is meg fog. Jó eséllyel. Ezt láttad a kilátónál. Ha már nem leszek önmagam, bármire képes leszek, s nem a legjobb értelemben... – Az őrület családi átok, közel sem egyedi dolog, ami a felmenőimmel történt. Nincsen ráhatásom, hogy mi lesz a sorsom. Lassul a zene, ő közelebb húzódik, könnyednek szánt bólintással fogadom a gesztust, mégis érezheti, hogy mélyről törő sóhaj tör fel belsőmből, ez mind fizikálisan megfogható a mellkasom süppedéséből, lelkileg viszont egyértelműen érezheti a régóta tartó magányt, amelyet ugyan sötét komor lélekként nevetve kezeltem, jelenléte viszont feloldhatatlan szeszélyként mardossa a lelkemet, hát ennyire képes valaki megfogni? Átkarolom egyik kezemmel a derekát, a másikkal viszont egy különös módon baráti indíttást sugárzom, ahogyan kedvesen a vállát, hátát cirógatom.

A vágy különös dolog. Már csak azért is, mert többször elkaptam olyan érzéseket tőle, amelyek megmosolyogtatnak, vagy éppen arra késztetik a fenevadat, hogy nyalogassa rücskös nyelvét a vélalány lelke iránt, ám az, amire valóban vágyik, ennél sokkal bonyolultabb, nem mérhető a legilmencia számára, hiszen nem valódi érzet, inkább elveken alapul, tudatos útválasztáson, amihez még az általánosan adott szemkontaktusunk alapján sem férek hozzá.
- Nekem számít Eileen. – Igen, valóban sokszor tekintem eltiporható porszemként a mai napig, ám ha nem volnék képes csiszolódni, olykor feladni a saját elképzeléseimből, vagy nem élne, vagy elfelejtetett volna mindent velem kapcsolatban. Ő azonban hevesen ellentart, dacosan áll a  viharban, amelyet körölütte gerjesztek, és a kölcsönös csiszolódás nincs meg. Elvárásai vannak. Mintha romantikus képzelgései lennének arról, hogy nekem ki kell érdemelnem. Hol nyújt ő olyat, hogy érdemes legyen a figyelmemre, amelyet mégis osztatlanul megkap? Amióta ismerem, mást nem hívtam az ágyamba, holott csupa angyallal veszem magam körül. Nem veszi észre, hogy a komor, szinte metszően jeges aura is felolvadni látszik néhanap, s ezt magának köszönhető, mégis csillogó páncélú lovagként képzel el, ami enyhén abszurd. A bálterem közepén eljászom neki a gáláns partnert, ha kell, ám szenvedélyem most is izzón olvad finom bőrére.
- Egy ideig? Tudod jól, hogy nem motiválna semmi, amiért erőszakot kellene tenned rajtam. Ha nem lenne kölcsönös az érdeklődésed, nem is lennél ilyen figyelemfelkeltő. – Sugallom azt illetően, hogy bár nagyon is úgy tűnik, elveszem, amit akarok, de nagyon is vigyáznia kell arra, hogy mivel vádol, ha éppen vádol. Megvan a magam sejtelmesen csábító, buja stílusa, amikor éppen nem a sötétséget hordozom, ám mégis engedtem, hogy kitépje magát a szorításomból, nem vonszoltam csak azért is magammal arra a bizonyos folyosóra. Igen, valóban kimutatom a szándékaimat, arra viszont továbbra sem vagyok képes, hogy az őrületbe taszítsam öklöm összepréselésével.
Egyértelmű, hogy fiatal még, tapasztalatlan, akitől olykor túlzott elvárás lenne nőiességet kívánni. Ha éppen ember lenne. Nem az. Véla, még ha töredékében is. Fel kell fedeznie a saját szexuális kulturáját, nem mindig az elméjére hallgatni, amelyből a legilimencia segítségével, no meg a rúnánk kölcsönös összekapcsolódásának köszönhetően elkapok foszlányokat, amelyből kitűnik, magában sem biztos. Nem azt éreztetem vele, hogy érdemtelen a figyelmemre, sokkal inkább azt, hogy csodálom, ám nekem is le kell hántanom lelkem belső burkait, hogy közel tudjam engedni. A felépített pajzsok mentálisan is védenek, ha beengedem, nem feltétlenül leszek önmagam, azt kapja, akivé változtat. Ha azt akarja, nagy ritkán pont a vágyott fényes páncélú lovaggá. Remélem azért, hogy nem él majd azzal a közhellyel, hiszen akire vágyik az a veszélyes, és általa is kimondott szexi valaki.
Miközben táncolunk, gyengéd puszit kap tőlem, s mint a legtöbb gesztusomon, itt is meglepődik. Kiváncsi vagyok, mikor fogja végre elfogadni, hogy bár számomra is meglepő, hogy pont őt, a törékeny lányt választom, akinek még oly kevés hatalma van, mégis rám képes hatással lenni.
- Öntörvényű vagy, s a saját szabályaid szerint élsz. Ez az, ami megérint. – Szegem fel az államat, mint egy harcos, aki büszke arra, hogy egy amazont talált. Egyértelmű, hogy Eileen is inkább meghalna, mintsem rabságban vergődjön. Így a lánc, amellyel megkötöm, csakis laza lehet. Hosszú kifutóval. Ám a vége a kezemben kell, hogy maradjon.
- Nálam sem sokkal szívderítőbb. A szüleim eszményi páros voltak, kéz a kézben szereztek egyre komolyabb uralmat, mígnem anyám úgy vélte, hogy az öreg kezd lassan átmenni valami átláthatlanul gonoszba, ezért ő maga puszította el. Nem vagyok benne biztos, hogy  ő inkább volt a fény játéka. Rég volt, nem ők tanították azt, amit tudok. – Fogom át a derekát egy lassabb taktusnál, és mélyen a szemébe nézek. Töménykék tekintetem nem is feltétlenül szomorúságról, valami módon magányról árulkodik, amit pusztán nők hajhászásával, vagy sötét rituálék eltervezésével nem tudtam semlegesíteni.

Nem remélek csókot. Pontosan tudom, hogy meg fog történni, hiszen amit a legutóbb elindítottunk, az csupán ismerkedés volt, gyengéd ajakérintés, attól végtelenül messze áll az igazi csók. Eljöttünk ide, s hogy milyen minőségben, ahhoz kétség sem férhet. Azzal, amit tettünk, s kimondtam, valamit megpróbálhatok, ez azt jelenti, hogy jelenleg birtoklom őt, és ahogyan sejtetni szándékoztam vele, ez máshogyan nem is történhetne meg, nem ismerem a kudarc érzését a kilátón történtek ellenére sem. És már megint feszíti a húrt, ameddig csak lehet...
- Miért... vélalány? Mire vágysz? – Pontosan tudja, hogy nem szokásom semmit kiérdemelni, most fegyverszünetet igértem, ettől még mindig letéphetem a fejét, ha olyan kedvem támad, hogy felrúgom a diplomáciát. Azzal is tisztában lehet, hogy kettőn áll a vásár, nem fogok behódolni. Leadtam az elveimből a kedvéért, továbbiakra ne számítson, nem vagyok az az átlag halandó, aki majd megvész azért, hogy a gyönyörű szőke csak rávesse a pillantását. Ha rám néz, láthatja, hogy minden kétséget kizáróan ragaszkodásomat fejezem ki, teljesen megváltozni nem fogok. Én tapasztottam ajkamat az övére, előtte is ott az út, hogy ha olyan kedve van, éljen nőiességével, és harapjon az enyémbe, mielőtt levegőt sem kap attól, hogy nem várok egy szemernyit sem. A bálterem közepén pusztán a tekintetemmel vetkőztetem, s ennek köze sincsen a testiséghez, hiszen folyamatosan a pillantásában kerülök el, a lelkében fürdök. Olyanok vagyunk, mint két gyermek, akik kézen fogva szaladgálnak egy ligetben. A fenevad pusztán a távolból figyeli ténykedésünket. Nem számít most az a tény, hogy megtörtént az érzelmek kioltása ott fent a hegyekben, abban a pillanatban valóban képes lettem volna elvenni az életét. Még a sötét varázslók lelkében is feltámadhat ez a hirtelen támadt jeges üresség, amellyel a saját józan eszünket védjük, s mindenki más puszuljon. Eileen-nek viszont élni kell.
- Már az első pillanattól tudtam, hogy egyszer táncba viszlek majd. – Hajtom meg a fejemet, ébenszín tincseim nem hullanak a szemembe, kellemes illatú olajjal szórtam be, hogy tartást kapjon a frizura, ha az embernek (vagy minek is tekintem magam) partnere van, azon túl is adnia kell magára, hogy kiöltözik. Őseim között ha vélák nem is, ám átkozottul jóképű, szinte csábos démonok születhettek, mert amit képviselek, az nem más, mint a szex ígérete. A buja vágyé, amelyet a fiatal lány majd átélhet, ha rájön, hogy a macska-egér játéknak csupán szórakoztatási célzata lehet, nem menekül. Belekezdünk hát halálos lépéseink következő forgatagába, mely továbbra sem adja titkát, belehalunk e, vagy egymáséi leszünk. Örök talány ez, melyet ráérünk még felfedni. Érintésem most gyengéden simogató, tartásom ellenben megbízhatóan férfias. Érdekes módon ellentart, mintha ebben is küzdene, mégis követi a lépteimet. Csodásan táncol, ez is véla adottság, hát persze..
- Úgy lesz Eileen. – Egyezek bele, és miközben átforgatom a karom alatt, egy pillanatra megállok az ütemben, hogy magamhoz vonjam a derekát, és lágy csókot hintsek az arcára, majd tovább folytatódjon a megkezdett lépéssorozat. Érdeklődve hallgatom őt, nahát... nem csonka család? Mostanság ez mily meglepő... Mégis, biztos vagyok benne, hogy ha úgy alakulna, nem benősülnék a családba, a vélát rabolnám magammal. Már petsze ha nem a fenevad gyomrában végzi tavasszal.
- Te miért nem használod? Uralkodásra születtél, félsz hát tőle? – Érdekes kérdés, hiszen én pont küzdök ellene, kivételes tudásommal ez lehetésges. Másokat viszont befolyásolhatna, rávehetne arra, hogy azt tegyék, amit csak akar.

Egyenlőre csupán Jasmine-t láttam, akinek odabiccentettem, nem is árt, ha a gyógyító a közelben van, ha valami félresiklana. Mint abban a régi mugli filmben, a Carrie-ben, amikor a bálon a kiscsaj úgy döntött, hogy eleve van a megaláztatásokból, és kinyírja az összeset, akit csak lát. Jó, a mi esetünk teljesen más, a vélát senki nem alázza meg, bárki merné azt megtenni rajtam kívül, több vért vérezne ki, mint Carrie összes áldozata. A vélalány esetében pedig lelkem rajta, próbálkozom nem mindig bántani, annak sem lenne értelme, ha pont az én kezemtől törne össze idő előtt.
Talán ez alkalommal megengedhető, hogy itt a nyilvánosság előtt ne csináljunk ostobaságot, pusztán azért legyünk itt, hogy élvezzük egymás társaságát. Nem mondom, hogy végképp feladnám a terveimet vele kapcsolatban, ha ismét kiütközik az, hogy különbözőek vagyunk, nem csak mint nő és férfi, gondolatai síkjaink is alig egyeznek. És mit lehet tenni annak érdekében, hogy egyikünknek se kelljen feladni az elveit? Csiszolódni, időnként pedig teljesen félretenni, szőnyeg alá söpörni a gátakat, és ha nem szükséges, nem beszélni. A lány gyönyörű, ahogyan eddig is gondoltam, így nem látok benne semmi meglepőt, mégsem tudom levenni róla a szemem. Nem a vélaságával babonáz meg, hanem azzal, hogy képes olyan erős lenni, akit még én sem tudok megtörni. Sosem engedhetem, hogy valaki másé legyen, amíg csak él.
Összecsúsznak a kezeink, s már az első percekben érzem kettőnk között a vibrálást. Azt a vibrálást, amelyet ő érzékiségnek nevezett, s mondhatni elutasított, holott egyértelmű, ő is indít ilyen pulzálást felém, gondoljuk csak abba, hogy a kilátóban sugározta felém a saját vágyát is, nem pusztán azt, hogy essek térdre előtte. A vélák mindig megélik azt, hogy ha arra vágynak, hogy vessen valaki rájuk rajongó pillantást. S ahogyan kimondta, az arroganciám a gőgöm mellett minek is tart. Ezen nem tudok nem mosolyogni, ahányszor csak eszembe jut.
Miközben felhúzom vékonyka csuklójára a rózsákat mintázó kék karperecet, felpillantok az arcára, szépen feltűzött kontyára, és mégis kimondom, amit eddig csak sejtett, hogy talán szóvá is fogom tenni.
- Mindenki mást elhalványítasz Eileen. Pontosan tudod, hogy mindenkit elpusztítok ma a teremben, ha nem kapok tőled legalább egy csókot az este folyamán.... – Na jó, ez kissé túlzás, mert nem fogok vérfürdőt rendezni, meg hát a tanárokkal azért biztosan meggyűlne a bajom, még ha sokkal előbb is tartok, mint Denem ebben a korában, a dolog inkább arra irányult, hogy még mindig éget a pont, ahol az ajkunk összeért azon az estén. S most is pusztán az esélyét vetem fel, hadd motoszkáljon az agyában, hogy nehéz másra gondolnom. Amíg egyszerű volt ellenállnom, addig könnyű volt őt lekezelni. Most sokkal több bennem az ösztönösség, mint a józan tudat, birtoklási vágyam pedig mindent elsöpör. Dumbledore közben meg is ejtette a pár szavas beszédét, szerencsére ezúttal sem húzta tovább talán egy percnél, addig a lánnyal foglalkoztam, legalábbis ami a pillantásomat jelenti. Nem fogom levetkőztetni a tekintetemmel, pedig volna elképzelésem arról, milyen könnyedén hámoznám ki az ibolyaszín lepelből. Nem, a bál szóljon a romantikáról, néha azt sem árt...
- Nem csak szeretek. Tudok is. – Bólintok egyértelműen győztes gesztussal, mindig is úri miliőben forogtam, ahol a tánc alapkövetelmény. A háborút tervekkel, és diplomáciával nyerjük meg, a nyers erő mit sem számít. Más kérdés, hogy nekem nem nyers erőm van, hanem a végletekig átgondolt tudásom, amely sokak fölé emel. Ráfogok a karcsú ujjakra, jobbommal, pedig a véla derekára, és határozott vezető poszt veszek fel. A zene bár bálias, olykor sötét taktusokat üt meg, amolyan gótosan, amely határozottan tetszik, megveregetem majd az énekes-gitáros vállát ezért. Nem kértem fel a lányt, magától értetődően elvettem, amit felkínált. Gyorsan felveszem az ütemet, egyenlőre még szabad stílusban.
- Mesélj a családodról. – Ez sem kérés, egyértelmű jelzése annak, hogy érdekel, de a barátias csevegést sosem fogom tudni elsajátítani. Követelek, és ezt pontosan tudja, akár meg is szokhatta már.

A Griffendélhez vezető lépcsők aljában várakozom, már az egész épületet betölti az ünnep szelleme, az ember még a saját gondolatait sem hallja a hangzavar miatt, a többség már lefelé siet a nagyterembe, perceken belül megkezdődik ugyanis az igazgató beszéde. Nem is arra vagyok kiváncsi, amit mond, inkább maga a tény, az elv, hogy ott lehetünk ketten. Fogalmam sincsen, hogy milyen minőségben, de valami egyértelműen megváltozott. Sosem leszek az a makulátlan herceg, akire vágyik, mindig halálos maradok, ám igéretet tettem, hogy legalább igyekszem csiszolódni az irányába. A csók még mindig ott bizsereg az ajkamon, amelyet úgy tűnt, hogy viszonzott, még ha éppenhogy ajakérintés volt, inkább lelkileg volt összeboronáló, mint fizikailag. Legalább a ma estére igyekszem száműzni elmémből a gondolatot, hogy egyszer majd mindennek vége szakad, ha a terveimhez közelítek. Bőven elég most arra koncentrálni, hogy itt leszünk, a két angyalt pedig kiokítottam, hogy maradjanak a közelben, és azonnal szóljanak, ha valami zűr lenne. Nyilván Ruth és Jasmine is partnerrel jött, ha arról van szó, el fogom rángatni őket akár tánc közben, mert hozzám tartoznak, még ha jelenleg megfelelő is az álcájuk. Megpillantom őt lefelé lépdelni a lépcsőn, és még az én sötét, hideg szívem is  vad lánggal kezd el égni, enyhén nevetséges módon az suhan át az elmémen, hogy még jó, hogy minimálisan tisztázni sikerült a dolgokat még a bál előtt, különben most nem látnám őt. Feltámad bennem a vágy, hogy egyesével csapkodjam a földnek azokat, akik egy pillantást is mernek rá vetni, az enyém, és ebből nem engedek. Ahogyan ő pontosan sejti, egy rab madár, aki dalával viszont egyre jobban a szívembe talál. Nem úgy nézek rá, mint bárki más, aki elkábított gyenge egyébként vesz meg érte, de mégis, van a pillantásomban valami, ami egyértelműsíti, komolyan gondoltam amit mondtam. Külsőmet tekintve kék ruhájához alkalmazkodtam, amely kiemeli szemeim töménységét, így nem fogunk elütni egymástól. Sosem vennék fel holmi talárt, komolytalan női ruházatban lejteni. Nyekkendőt ugyan nem, amerikai tipusút viszont sikerült kötnöm, egy kis gömbbel a végén. Amint közelebb ér, a keze után nyúlva magamhoz vonom, és egy finom csókot lehelek az ujjaira.
- Jóestét napsugár.   – Az eddig a kezeimben tartott szintén kék árnyalatú rózsákból kirakott karkötőt húzom fel a csuklójára.