Eileen & Uther - A második felvonás

A véla vér az egy dolog, pontosan azért fejlesztettem szinte az egekig a legilimenciát, mert az akarat ereje a legerősebb fegyver a világon. Nem születtem ugyan profi legilimentornak, ám oly mélyre ástam magam ebben a tudományban, hogy a még a sötét titkaim is csak mögé szorulhatnak. Érzem a lányból áradó kisugárzást, tudom, hogy ha kicsit is szabadjára engedné magát, komoly erőfeszítésembe kerülne feltartani a pajzsokat, amikhez most csupán általános, szinte gyengének mondható koncentráció elegendő.
- Ahogy mondod Eileen. Megtalállak, és hallom, ha szólsz, ezen túlmenően pedig szólíthatsz engem is. Nem fog olyan könnyen menni, mint nekem, de majd igyekszel.  – Lekezelő, és arrogáns vagyok, ahogyan eddig is. Egyértelmű, hogy viszonyunk nem lehet azonos szövetségesek kapcsolata, ezt minél hamarabb a fejébe veri, annál tovább élhet. A hangon olykor jegesen hideg, máskor bársonyosan melengető, pont ez benne az idegesítő, hogy nem tudja, mire számíthat tőlem.
- Pontosan tudom, hogy mire vagy képes. Ezért kellesz nekem. Ezért foglak használni. Mások ellen kiválóan felhasználhatod. – Nem azt mondtam, hogy nőként kell nekem, pedig szinte magától értetődik. Mégis indokát érezzem, hogy magyarázatot fűzzek hozzá. A felcsattanása most nem mulattat, logikus, hogy kikel magából, általában az önbecsülés hiányát jelzi, ha valaki ennyire nem tudja magát pozicionálni. Csend száll mindkettőnkre egy pillanatig, ám érezni lehet az elfojtott feszültség forrását. Pillantásomat lángba borítja a düh, hogy ellenvetést kaptam, számomra ez elfogadhatatlan. Kell néhány szívdobbanás, míg ismét magamra húzom hűvös, szinte felsőbbrendű mivoltomat.
- Manipulációnak érzed tán, hogy játszom veled? Elárulom, nem kényszerítettem rád szinte semmit. Magadtól érzed azt, amit érzel. – Nem lépek hátra, még akkor sem, amikor dühösen öltözködni kezd, pedig töménykék tekintetem az ajkát veszi célba. – Az eddigi szerelmeim mind vadmacskák voltak. Tudod... engem az erő vonz... – Mosolyodom el gőgöm teljes tudatában. Egyértelmű, hogy milyen vagyok, s nem kívánok megváltoztni. Ő nincsen abban a helyzetben, hogy feltétleket szabjon, vagy hogy kihátráljon a mi kis megállapodásunkból.
Pillanatra megállok a mozdulatban, mintha elgondolkoznék. Ajkaimon továbbra is a meglepődött mosoly játszik, milyen erő van az alig tizenötéves vélában. Talán pont azért, mert fiatal még ahhoz, hogy letörje valaki a szárnyait, az akaratát. Ahogyan a pályán történteknél, már előfordulhatott, hogy a viselkedése miatt felfigyeltek rá, el akarták vágni magabiztossága forrását, holott neki van igaza, nem szokott hivalkodni. Érdekel, komolyan érdekel, még ha fel is bőszit a viselkedésével. Nem szoktam meg, hogy ellentmondjanak nekem.
- Nem fogsz feltétleleket szabni véla. S ne packázz velem, ez egyirányú utca. – Felelem csendesen, immár harag nélkül. Nem közelítek felé, sőt az ablakhoz sétálok, mintha hidegen hagyna, hogy egyátalán még ott van, pedig sugárzó aurája fényként hatol át az általam gerjesztett sötéten. Az árnyék olykor meghátrálni kényszerül.
- Holnapután este mutatok neked Roxmortsban valamit. A főtéren várj meg. Nyolckor. – Vetek rá egy csábító, és mindazonáltal lenéző pillantást. – Addig ha lehet... ne ölesd meg magad.

Nem érzem magam rosszfiúnak, hiszen bár lételemem az, hogy megízleljem a gyönyört, játékszerként tekintek a gyengébbik nemre, semmint átverhető lényekre. Amíg az enyémek, azt teszek velük, amit csak akarok, élvezhetik a kegyemet, bár való igaz, könnyen unalomba fulladhat, hiszen minden gondolatom halálos. A lány is gyorsan támadója sorsára juthat, ha nem a kedvem szerint táncol. Valóban így lenne? Képes lennék bántani? Magamban megfogadtam, hogy ösztöeim ellen való cselekvés lenne, ha elpusztítanám a csillagnász előtt, a vágy sokkal inkább vonz felé, amely számára inkább a zavart árasztja szét minden idegszálában. Magam sem döntöttem még el, hogy mit is akarok tőle, ám az tagadhatatlan: messzemenőkig érdekel. Hátrébb húzódom, amíg fészkelődik, teljesen kényelmetlen helyzetbe nem akarom hozni. Amíg lehántja magáról a talárt a válla környékén, finom, szórakozott mosoly játszik az ajkaimon, azt sejtheti, hogy arra gerjedek, hogy élvezem a félelmét, holott erről szó sincsen. Én mentettem meg, s nem fogom hagyni, hogy valaki más tegye rá a kezét. Így vagy úgy, de már az enyém.
Billognak érzi, tulajdonképpen a rúnamágia valami olyasmi. Letörölhetetlen, lemoshatatlan jelzése annak, hogy bőrünk, vagy vérünk valami mágiával lett összekötve. Ezúttal a véla szépség tudata az enyémmel. Hamarosan magyarázatot kap is majd. Érdeklődve szemlélem, hogyan próbálja meg kitapasztalni az érzést, az ízt, csupán szótlanul bólintok, nem ismétlem meg a parancsot. Amíg ajkai közé emeli az ujját, lehengerlő mozdulattal nyúlok az álla alá, hogy végigsimítsak rajta. Ízlelgeti a különös, számára biztosan új, megismerendő bódítást. Ha akarnék sem tudnék most szabadulni a látványától. Hosszú ideje már száműzöm tudatomból a vélabájt, amellyel másokat megköt, most szabadjára engedem, és leplezetlen csodálattal illetem, a sötét teremtmény amely a lelkem rabja itt csituálni látszik, aurámból nem a halálos veszély, az ölni vágyás sugárzik, pusztán a kiváncsiság.
- Jelölés..? Nos veheted annak, még ha más nem is látja rajtunk kívül. Tudni fogom, hogy merre jársz, gyorsabb megtalállak. S ha úgy tartja kedved, gondolatban tudsz üzenni. Egyfajta gondolatai kapocs ez. Meghallom, ha egy bizonyos távolságon belül vagyok. A birtokon mindenképpen. – Magamhoz képest most igen sokat beszéltem, nem is szoktam ennyire egybefüggően magyarázni, úgy vélem a legtöbben túlságosan ostobák, egysíkúak varázslataim megértésehez. A véla más. Fiatal, s zabolátlan, mégis ha már a játékszeremként választottam, harcosként kell rá tekintetem, amíg él. Pillantásom szenvetlenné válik, szinte kegyetlen mosolyra húzódik tökéletes ajkam, amelynél talán csak a spártaiak lehettek férfiasabb vonással megáldva.
- Ugyan... miből gondolod, hogy olyan helyzetben vagy, hogy feltételeket szabhass neked? Egyetlen parancsszavamra négykézlábra állva kutyaként követsz. – Halálosan komolyan beszélek, most nyoma sincsen töménykék pillantásomban az előbbi rajongásnak, gyorsan tudtam rendezni a vonásaimat. A lány nem több, mint egy páratlan érzékekkel megáldott, ám nagyon is törékeny, feláldozható bábunál a játszmámban. – Amíg nekem segítesz, nem változtatod meg a játékszabályokat. – Felállok, hagyom, hogy visszanyerje teste felett az uralmat, nem szándékozom örökké a macska-egér játékot űzni, egy sarokba szorított állat igen veszélyes lehet. Önmagára persze. Visszasétálok az asztalhoz, s onnan pillantok rá várakozóan. – Mi történt azóta, hogy találkoztunk? Jutottál valamire Eileen? – Szólítom most a nevén. Előbbi kegyetlen aurám most visszavedlik a sármos, szinte ellenállhatatlanul veszélyes férfivé, aki legtöbbször vagyok.

A szobát betölti a megnyugtató csend, amely ránk borul. Immár megszabadult a fickó béklyójától, s bármit is hisz velem kapcsolatban, a valószinűtlenül kék szemek azt sugallják most, nem fogom bántani. Foglyom, és védencem most egyaránt. Mestere vagyok, börtönőre, s ha úgy akarja, a testőre. Tudom, hogy a törékeny lelkű vélalány egyszer majd a sötét varázslók nyomába ered majd, ezt meg kell mosolyognom, ha él még akkor, lesz majd pár kellemes csörténk. S hát miért is élne? Ha akaratom szerint lesz, pár holdfordulon belül értékes vére a konstelláció felállított oltárán fog csordogálni, míg én élveteg nyugalommal figyelem, ahogyan kihúny gyönyörű szemeiben a fény.
Bár messze vagyok tőle, aurám így is áthatja, felkavaróan öleli át, akár valami sejtelmes takaró, bársonyos, mint minden mondatom, érezheti a kettőnk között vibráló pozitív töltetű feszültséget. Minden pillantásom veséig hatolóan, mintha tudnám, s tudni akarnám összes titkolt vágyát, mitől forrósodik fel a teste, mitől nyugszik meg a lelke, s ami mindennél fontosabb, mitől érzi magát valakinek. A női lélek ily rejtelmes, a közmegbecsülésre való hajlamuk elsődleges, minden más csak ezuán következik.
Ahogyan az első alkalommal csupán az érdeklődésemet keltette fel, most messzemenőkig felháborít, hogy bárki is szemet vethet rá. Féltékeny lennék? Többről van itt szó. Rátettem a kezeimet, megjölöltem (még ha még nem is szó szerint), s porrá tudtam volna törni a csontjait annak, aki végülis megúszta a rémség gyenge utánzatával. Attól félek az iskola falai között elkövetett valódi bűntetés oly mély nyomot hagyot volna a hely mágikus eszenciájában, könnyen visszavezetett volna hozzám.
Messziről figyelve a szőkét ezen gondolatok siklanak át elmémen, szavaim súlyosan koppantak a padlón jelezve, minden betűjüket halálosan komolyan mondtam. A teát átadván fürkésző pillantásom keresztüzébe vonom, térdein pihenő kezeim mellett szótlanul hallgatom szaggatott légzését, nem zavarom most legilimenciával egyébként felkavart elméjét. Parancsom folytán alig ellenkezik, végre megtaláltuk a minket megillető szerepköröket. A gazda, és a szolga, kiváló, hogy elindultunk ezen az úton. Átveszem a bögrét, amíg vetkőzik, s leteszem a földre, jó helye lesz ott. Nem titkolt vágy lobban mélykék tekintetemben, tökéletesre formált arcélem alatt ragadozóként feszül állkapcsom, ahogyan érzékletes mosollyal illetem. A véla szemeibe fúrom pillantásom, ahogyan átsiklik kecses vállairól valóban bolondító kulcscsontjáról a nyakszirtjén át az ajkára. Pillanatok kérdése, míg levegőt tudok venni, mint a szomjazó, aki végre az éltető nedühöz jut. Előrenyúlok, s oldalt tolom orcáját az állánál érintve.
- Megvédelek. – Pálcám ki tudja mikor került, csiklandozó aranyszín plazmacsík pattan ki belőle, amely hozzáérve a bőrhöz nem okoz fájdalmat, mégis beleépül, mint holmi rajzolat. Baljáért nyúlva odavezetem mutatóujját, hozzá tud tapadni, s lenyomataként olyan érzete lehet, mintha virágpor tapadt volna rá, a rajzolat azonban töretlenül ott marad, bonyolult rúnaként.
- Kóstold meg. – Ha megteszi, édeskés ízt érezhet a nyelve hegyén, nem émelyítőt. Olyat, amely egyaránt megnyugtatja, s feltüzeli. Ez az én ízem.

 
A karjaimba zárva nem azt érzem, hogy a vélabáj bolondít el, megsebzett töröttszárnyú madárka keres nálam menedéket, s megadom számára azt, hogy biztonságban legyen. A holnappal ráérek majd akkor foglalkozni. A szőke lány több szempontból is fontos az eljövendőben, még ha elmém tiltakozik is az ellen, hogy valódi érzelmeket mutassak irányába, nem tagadom meg tőle a vigaszt. Tudnia kell, akkor is ez lett volna a vég, ha nem egyvalaki rohanja el, hanem többen. A számok nem számítanak. A hatalom az igazi fegyver, amelyet nem az iskolában lehet megszerezni. Erre a legtöbben még nem jöttek rá. Azaz pont nekem köszönhetően néhányan már kóstolgatják, megízlelik azt, amit nyújthatok. Nem sejtheti még, hogy az erőszaktevő talán töredéke lehet annak a sötétnek, amely Eileen-re borul majd, ha sokáig lesz még a közelemben. A köd, a fogak mindössze ártatlan apróságok abból a kelléktárból, amelynek borzalmai valóra vált rémálomként rá várnak majd, ha eldöntöttem, hogy ideje átélnie. Megindulunk a kastély felé, szót nem ejtve, s szinte hallom a szívdobogását, amely még mindig hevesen ver, most nem fárasztom tudatát azzal, hogy én magam is betörjek oda. Nincs is rá szükség, biztosan össze van zavarodva, a felnőttesnek tűnő test mögött egy gyermeklány lelke rejlik még, amely majdnem összetört. Nem is a fizikai fájdalmat érezte volna. Azt én is megadhatom majd neki, ha elvesztem a kontrollt. Az gyönyörrel teli fájdalom lesz, még ha most nem is jött el az ideje. Nem lett volna többé önmaga, s jelenleg még épen kell nekem.
 - Nem leszel többé egyedül. Teszek róla, hogy így legyen. – Nem házimanót fogok rá bízni, nem is őrzőszellemet. Sokkal jobbat. Én magam leszek majd, ki mindig a lelkében fog élni, még ha nem is teljesen szó szerint értem. Kíméletlen pillantásom az, amely nemtetszésemet fejezi ki. Nagyon is tett azért, hogy felfigyeljenek rá. Nem kell takarnia magát, de az álszent viselkedésről mondjon le. Fogadja el, hogy az, ami. Véla. Ha direkt visszafogja magát, azt mások gyengeségnek veszik, provokációnak. Kétlem, hogy Delacour játszotta volna a szende szüzet. Pár perc alatt felérünk a már ismert területre, míg az udvaron hamarosan meg fogják találni a szétroncsolt húsmasszát, hogy legalább már most éjjel elindítsák rajta a gyógyító folyamatokat. Nos igen, megelégedéssel tölt el a tudat, hogy az első órákban azon próbálnak meg foglalatoskodni, hogy rájőjjenek, mi is történt. Varázslataim nagy része már nem Roxfortos, sokkal inkább saját fejlesztés, melynek ellenszereit nem oly könnyű felkutatni. Ahogyan az ideúton magamhoz öleltem, egyértelművé tettem a kiváncsiskodók számára, hogy hozzám tartozik, így senki nem volt olyan botor, hogy kérdezni merjen. Nem őt méltattak furcsa pillantással, engem. Sosem látták még, hogy ilyen nyílt módon foglalkoztam volna egy lánnyal. Őszintén szólva ez érdekel most a legkevésbé. Az ajtó magát kulcsolja be, amint már bent vagyunk. Magától felkucorodik a fotelbe, míg én a kért italt intézem. Apró konyhafülkémben pár pillanat múlva már keveredik is a finom ital, tele cukorral, az kell most ilyenkor. Feketetea, aromájában a legerősebb, mégsem pörgeti fel annyira, hogy, hogy ne tudjon aludni tőle. Kitöltök belőle egy bögrényit, s odalépek elé. Gugoló pózba süppedek, hogy piciny tenyereit fonjam rá, egyszerűen át tudja venni. Egy ideig szótlanul vizslatva pihentetem kezeimet a térdén, majd szinte suttogva szólalok meg.
 - Tedd szabaddá a vállad. – Ez nem kérés, tőlem már megszokhatta a parancsot. Egyértelmű, hogy nem akarom bántani, ha így lenne, megtettem volna már korábban. S nem a vállával indítanám a dolgot, minimum a keblei tájékán. Ez most valami más lesz.

Gondolataim a tervem körül forognak, mielőtt még meghallanám az édes hangot, s a koppanást, amely események nem várt láncolatát indítja el. Ha az épületen belül történt volna ilyesmi, akkor a lovagi páncélok működésbe lépnek, a festmények sikoltozva hívják fel a kisértetet figyelmét, akik a prefektusoknak, tanároknak azonnal szólnak, és az erőszaktevő alig egy percen belül hatástalanítva lett volna. Mint ahogyan bent én is a pedáns iskolafiú álcáját viselem, más kérdés, hogy a szobámon belül már nincsen hatásköre senkinek. Az illető talán pontosan megtervezte a dolgot, hogy ne is legyenek tanuk. A véletlen, vagy talán a sors keze, hogy éppen itt tartózkodom. A véla már az én elmémet is elbűvölte, mégis erős az akaratom, hogy ily módon ne akarjam bántani. Ha megölöm, azért teszem, hogy véget vessek a dolognak, nem pedig holmi perverzitásból.
Lovagiasnak tűnhet, amit teszek, valahol az is. Sokkal inkább önzés, ha már valaki megkapja egyszer a vélát, az én leszek. Ha elcsábítják előlem, nos akkor legalább nem kell, hogy kitöltse a gondolataimat, talán még meg is értem a dolgot. Azonban így, hogy valaki szétszabdalja erényét, összetörje a lelkét, azt nem fogom engedni. Ahogyan mozdulok, az éj is megmoccan velem, az árnyékok is lekövetik a mozgásomat. A jeges hideg, amely belőlem árad, a lányt is megriaszthatja, most nincsen olyan helyzetben, hogy tőlem féljen. Lesz még rá bőven alkalma. Csontokat török a varázslattal, az életre elveszem az illető kedvét attól, hogy ilyet tegyen. Ha helyre is hozzák a gyógyítók, sosem lesz a régi, mindennemű sport kizárva, csodálni fogja, ha dadogva beszélhet. Egyetlen szerencséje, hogy már ismeri a nonverbális varázsmetódust, különben mehetne kviblinek. Ahogyan az Azkabanban is a nőkkel erőszakodókat vetik meg legjobban, igazi szerencsés csillagzatnak mondhatja magát, hogy nem adtam a bűnüldözés kezére. Valahogy nekem sem lett volna ingerem velük tárgyalni.
A felsegített lány átölel, amely valahol meglepő, a történtek után érhető. Megmentőt lát bennem, nem ismeri igazi sötét valómat, a jelenre koncentrál. Magamhoz szorítom, érezheti a belőlem áradó magabiztosságot, félelmetes izomerőt, s azt, hogy most nem kell félnie. A folytonos célozgatásaim ébredő szexualitására itt nem lépnek fel, valóban a megmentője vagyok, nem több. Nem szakítom meg rögtön a kapcsolatot, ha szükséges, eredjenek el a könnyei. Szót nem ejtek, értelmük nem lenne. Fekete rúnaszárnyaim lassan eloszlanak, csak én vagyok, s ő, ahogyan a karomba zárva államat a feje búbjára ragasztom.
- Nem fogom hagyni, hogy a kiszemeltem bármiben kárt szenvedjen.  – Felelem szenvetlenül, ezt értse ahogyan akarja. Nem mondom ki, hogy tetszik nekem, a múlt alkalommal már jeleztem, hogy méltó az érdeklődésemre, igaz, akkor sem mint nőt méltattam, inkább az elmét. Az ölelésem, ahogyan ránézek magáért beszél, holott tartani akartam a jeges pókerarcot, leszűrhető, hogy ha csupán egy lenne a sok közül, akkor már magamévá tettem volna, majd eldobom. A csábítás olykor igen egyszerű, a dacos griffendéles lány esetében nem lépek olyan könnyen, ugyanis hatással van rám. Átkarolva hát a vállát megindulunk az udvar felé, ahol fellövök egy vörös csóvát az égbe, hogy valaki megtalálja az illetőt, majd belépek Eilen előtt a főfolyósóra, gondosan előrepillantva, hogy úgy közlekedjünk, nem érintve most senkit.
- Ezt ki fogjuk küszöbölni. Nem fog többé megtörténni, amíg velem vagy. – Bólintok, és felsétálok vele a lépcsőkön, célpontom ismét a szoba. Nem fogadok el kifogást. Amíg múltkor roppantul sietett, és bizalmatlan volt, nem mondhat nemet, azok után, amit tettem érte.

A gondolataimba mélyedve gubbasztok, mint valami sötét madár. Nem is oly meglepő, hogy ilyen jelzővel illetem magam, sötét rúnaszárnyaim kiválóan helyettesítik a seprűt, amit egy statikus járműnek tartok. Megbízhatatlan, komisz eszköznek, amely ha oly kedve van, ledobja az ember. Sokkal inkább hiszek a saját mágikus képességeimben, amelyek még nem hagytak cserben. Lassan nem ártana visszaindulnom, a forró fürdő mélyén is bőven megoldott lesz a terveimen tovább tűnődni, ma már úgysem látom a szőkét, elkerülhettük egymást. Nem mintha baj lenne, legalább nem nyomakodik kifinomult érzékeimbe a mindent letaglózó véla-báj, amelyet ha nem is tudatosan vágytam volna ezen az estén is.
És mi történik? Füleimbe bekúszik az édes szirén ének, hát mégis itt van? Véletlen lenne? Dehogy. Én mentem a sorsom elé. Nem értem pontosan, hogy mit mond, mert az első szavak gyorsan elhalnak, mintha meglepték volna. A fekete pálca gyorsan előkerül az ujjaim között, s óvatosan emelkedem fel. Nem csaphatok zajt. Nem szándékozom rálépni valami kavicsra, így csak elrugaszkodom, ahogyan kicsapódnak az ébenszín szárnyak, biztos vagyok benne, hogy az egyedi rúnavarázslatot sokan próbálják majd lemásolni. Függőlegesen emelkedek, hogy belássam, hol lehet a szőke. A sötétben biztosan világít majd a királynői hajzuhatag. Varázsigét ugyan nem hallok, de pálcakoppanást igen. Nonverbális, tehát már gyakorlott. Megtámadták. Nem siethetek, a vakmerőség ostobasággal szokott párosulni. Inkább szenvedjen a lány még egy percet, de biztosan menküljön meg. Pár méteres magasban fordulok körbe, hogy megpillantja a párost. Csattanás következik, valaki nagyon be lehet berjedve.
Ahogyan eddig is, szinte hangtalanul érkezem a talajra. Apró surrogás jelzi csak, hogy már ott vagyok. Az illető fiú hatodéves mardekáros, egyébként igen gyáva alak. Meglepődve áll le azzal, hogy a lány nadrágját próbálja megoldani. Rosszat sejtve fordul hátra, ahogyan feláll. Félelmetes fogak vájnak az arcába, és futnak végig a karjain. Reccsenő hang hallatszik mindkét irányból, ahogy a keze könyéktájon az ellenkező irányba fordulva kettétörik. Üvöltene, de valami leharapja a nyelvét, a szőkeség csak annyit láthat, hogy sötét köd vonja be az erőszaktévő alakját. Finom mosollyal rúgom arébb a fickót, aki csak hörögve próbál feltápászkodni, combmagasságban is megtörténnek a reccsenések. Egyedül a szeme az, ami élettel teli, iszonyodva mér végig, és Eileen felé is próbálja nyújtani szilánkosra tört karjait, majd eldől. A sötét füst már teljesen bevonja az alakját, s a rémületes hörgés is elmarad, elvesztette az eszméletét. Visszavonom a varázst, ajkain vérmaszatos massza lóg, az élő hús csonka mememtója. Végtagjai kétrét passzírozva. Művemmel nem foglalkozva felsegítem a lányt, fekete tincseim a szemembe hullanak, kék szemeim hidegek, kíméletlenek. Vannak bizonyos varázslatok, amelyek teljes átszellemültséget kívánnak.
- Már nem fog neked ártani. – Segítem őt fel, s ha már talpon van, eltűntetem a saját szárnyaimat is. Lehámozom magamról a dzsekit, s a hátára terítem. Átfogom a vállát, és megindulok vele az udvar felé. Mellettünk az összetört test lebeg, mintha észre sem venném. Nem szándékoztam megölni, a Szent Mungó lakója lesz néhány hónapig, a sokktól semmire nem fog emlékezni. A lányra sem.
- Mit kerestél errefelé? Edzésetek lett volna? – Kérdem, bár nem valószinű az igenlő válasz, a véla nem sportmezben van.

Nem kifejezetten azért jöttem, hogy találkozzak vele, pusztán van még némi időm, mielőtt elindulnék az erdőbe, hogy előkészítsem Ruth számára a csapdát. A kviddicspálya most tejfehér ködbe burkolózik, leszállt az őszi alkony, a lelátók üresek. Komor csend övez, nem kéne megvárnom, míg Mirabella végérvényesen elszabadul, annak még mások is látnák a kárát. Nem a haláluk aggaszt, az egy dolog. Nem kellene az iskolát veszélybe sodorni, hiszen jelenlegi búvóhelyem tökéletesen alkalmas most arra, hogy elfedje az igazi valómat, terveim természetét. Az elvakult boszorkány kiszámíthatatlan, remélem a véla tényleg alkalmas, amire kiszemeltem, és szerét ejti valami nyomozásnak. Már viszonylag korán sötétedik, ahogyan nézem, ma nincsen is edzésnap, így jó eséllyel el is fogom őt kerülni. Sebaj, ha lehunyom a szemem, úgyis a rabja maradok éjjel is. Legalább egy kicsit mellőzhettem a társaságát. A hosszú combú, babaarcú szőke vélalány biztosan a rajongói körében bulizik, mert előttem eljátszhatta a szende szüzet, végigszaladtam már annyira az elméjében, hogy igenis vágyik arra, hogy figyeljenek rá. Felmerül bennem a gondolat, hogy ismét aktiváljam a lapockámba karcolt rúnát, hogy bejárjam kissé a birtokot madártávlatból, a seprű nem az én világom. Mégis azt mondom most, hogy jobb egy kis elmélkedés a lelátók egyik padján.