2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Mintha nem kellene itt lennünk, mintha... rossz irányba jöttünk volna. - motyogom, mivel még mindig nagyon zavaró a tény, hogy az apámat látom, pedig Duncan apjának kellene itt lennie, hiszen az én apám tudtommal nem volt kovács, sőt az efféle dolgok távolról sem érdekelték sosem. Elszakítom a tekintetemet a jelenéstől, de valahogy semmi jót nem sejtek annak a kalapácsnak az irányából, hogy végül Duncanre pillantsak. - Én a saját apámat látom benne, aminek semmi értelme és mi az, hogy családunk? - értetlenkedve ráncolom a homlokomat, hiszen még csak sejtésem sincs róla, hogy Duncan és közöttem van bármiféle rokoni viszony. Sosem meséltek a szüleim efféle oldalágról. A testvéremről tudok és az őket érintő minden kellemetlenségről, mint például, hogy a fiuk feltűnően hasonlít a nagyapámra, de ennyi. Másról sosem volt információm, de tény és való, hogy a nagyanyámból mindig is igen nehéz volt bármiféle információt kihúzni a múltról. Egyértelmű volt, hogy szégyenli az egészet és ezért nem beszél róla. Én pedig csak később értettem meg, hogy miért ez az érzés, ami persze abszurd, hiszen miért kellene szégyellnie, hogy a nagy Gellert Grindelwald ajándékozta meg gyermekáldással? A rossz érzést aztán meg is testesíti a nyílt támadás, amikor megindul felénk a pöröly. Sejtemem sincs, hogy mit jelent, ha itt bármi bajunk lesz, vagy netán az ösvényről zuhanunk le. Vajon nem térnénk vissza a testünkbe? Még mindig nem tudjuk hol van Duncan apja, tehát a megfutamodás nem a legjobb ötlet, főleg hogy talán nincs is hová futni, hisze nez egy látomás, nincs fizikai valója, irányai. A reflexek a mágiámat húzzák elő, fizikai pajzsot varázsolok kettőnk közé, minden más csak önkéntelen védekezés. A legrosszabb, hogy a támadás nem ideális nekem, hiszen a forróság, a tűz, nem a barátom.
//Sötét Varázslatok Kivédése kiemelkedő, fizikai pajzsot húz fel. Vérmágus 1. szinten gyorsabban regenerálódik, Sebezhetetlenség III. de gyengéje a tűz.//
Maeghan talál megfelelő távolságban indát, kis lengéssel eltudja érni, hogy megkapaszkodjon benne. Viggonak a lábszárcsont azért távolabb lenne, meg hát tényleg elég undi, itt-ott még vannak rajta maradvány cafatok is. Szóval megtudják oldani kis bénázások mellett, hogy elkapjanak egy-egy indát és áthúzzák magukat, majd elvágják a lábukon lévőt. A kótyagos állapotuk miatt persze ez kívülről felettébb viccesen fest. Ha a fák között most nézőközönség lenne, akkor biztos, hogy egyre fokozódó nevetés ütné meg a fülüket, e helyett viszont csak motoszkálást hallanak, mintha a szempár figyelné őket, sőt nem is egy akad, és mintha csak Viggo ráérzett volna a dologra bár nem egy cuki cicus, de két fekete párduc feje bukkan fel felettük, amikor sikerül végre szabaddá tenniük a lábukat. Odalent még mindig lángol a talaj, ha felfelé másznak, akkor pedig a méretes cicákba botlanak, akik egyelőre csak türelmetlenül csapkodnak a farkukkal, hiszen az ebéd egyelőre még túlságosan távol lóg tőlük és bár ügyes cicák, de kötelet mászni nem tudnak. Egyébként így kézzel fogva egyértelműen érzik, mintha csak apró bizsergető szúrkálások lennének, amik a tenyerüket érik, ahogyan kapaszkodnak és szorítják az indát.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-28, 05:56
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Sikerül magunkra gyújtani a fát aminek valamiért ebben a helyzetben irreálisan örülök és marhára elégedett vagyok a művünkkel. Valahogy minden félelem oda, ennek köszönhetően amikor kiszúrom a szempárt én is csak nevetek az egészen - Talán csak egy macska ami a fán ragadt.. - jön az elmés gondolat és neki állok csucsogni mintha oda akarnám invitálni magunkhoz. - Cicc-cicc.. hát anyád hol hagyott mi? - kérdem a lombkoronától/szempártól szinte gügyögve, de aztán realizálódik hogy egyre melegebb van. Amikor pedig kiszúrom a lábszárcsontot - Szerinted neki még szüksége van rá? - szemezek vele egy pillanatig és meg is fordul bennem a késztetés hogy megpróbáljam magamhoz venni és eltulajdonítani, de valahogy túl undinak találom és lemondok róla. Egyenlőre… és csak utólag realizálom amit Meagan mond. - Ez egy zseniális ötlet! - szalad ki belőlem és ha kartávolságra van bármilyen inda megpróbálok én is utána matatni egynek. - Átkapaszkodunk ezt meg elvágjuk? - villan az egyik kezemben egy kés. Persze normál esetben esélyesen felmerülne bennem a hoppanálás vagy valami hasonló lehetőség is, de mit nekünk most a normál eset…?
V alóban, hova tűnhetett a nő ilyen gyorsan? Nem láttuk, merre indult, de különben meg most már ki is nézem belőle, hogy az órát ő hagyta itt, hogy kiszúrjon velünk. Semmi bizonyítékom rá, meg aztán át is kutattuk, de ki tudja, mi mindenre képes. A vonszolás és a bódult állapot kombinációja bennem is régi emlékeket idéz fel még a halálfaló-évekről, és egyáltalán nem hiányzik, úgyhogy esetemben az asszociáció nem pozitív, de nem kell sok idő, hogy a cucc ami ér beüssön, és már hirtelen nem is gondolok semmi negatívra. – Ez... aha – válaszolom, mikor kérdezi, hogy nyúljon-e bele a táskámba, a levegőben lógva jobban eléri, mint én, mert még szédülök is az egész mellé. Igazából maga a levegőben lógás ténye még el se ér a tudatomig igazán, nem tűnik fel hogy kényelmetlen vagy fenyegető lenne, annyira azt érzem, hogy el vagyok bódulva és próbálok arra koncentrálni, hogy valahogy a fát legyőzzük. – Jöhet – nevetek fel a tűzijátékra, igazából mondanom se kell, hogy gyúlékonyak-e a bájitalok, mert hirtelen fogalmam sincs, de majd kipróbálja. Bár valószínűleg van, ami igen, némelyikbe kell alkohol is... Próbálom figyelni, mit ügyködik, de csak annyit fogok fel, hogy valamit rájuk hajít, de legalább meg is gyullad. – Hát ez elég jól sikerült – jegyzem meg még mindig nevetgélve, majd amikor felpillantok, meglátok valamit. – Nézd, az ott... hát amúgy nem tudom mi az – folytatom, és már a könnyem is folyik a nevetéstől. Valami villanás szerű izé volt, de nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt felmérjem. El is veszítem az érdeklődésemet a felettünk lévő dolgok iránt, inkább az ugrik be, hogy ha ég a fa, akkor nem kéne rajta maradni. – Valahogy... valahogy meg kéne lépni... egy másik fára, átlendülni vagy nemtom. – De lehetséges, hogy neki van egy jobb ötlete is. Minden esetre annyit megpróbálok megtenni, hogy megnézem, kartávolságra van-e a többi inda.
◌
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-25, 12:17
Minél közelebb érnek a látomásszerű képhez annál zavarosabb az egész. A kalapálás fülsértővé válik és a fények vöröses, fenyegető irányt vesznek, ahogy egyik pillanatról a másikra a kovács tekintete elkezd körbejárni és megállapodik rajtuk. Mindketten úgy érzik, úgy látják, mintha egyenesen őket nézné, és mind a ketten a saját apjuk arcát látják viszont, persze ugyanabban a fiatalabb felnőtt korban. Ahogy Annabelle fennhangon az indián nő nevét kiáltja a hang visszhangozva hullámzik körülöttük, de nem érkezik tőle válasz szóban, csak egy sugallat, hogy talán rosszul döntöttek. Ellenben a férfitől. A kalapálás elmarad, az erős karja még is ráfeszül az eszközre, ami a sötét tekintetével ezen a ponton inkább tűnik fegyvernek. - Nem kéne itt lenned, gyermekem. Főleg nem együtt, találkoznotok se lett volna szabad. Mindenkinek jobb, ha a családunk szétszakadva marad és nem derül fény a titkokra. - jön a hang, ami hasonlít az apák hangjára, még is kissé mélyebb, zengőbb, fenyegetőbb. Az igazán furcsa az, hogy amennyiben tényleg látott korábban képet Annabelle Duncan apjáról, akkor az vélhetően valamilyen bűbáj alatt volt, mert most tökéletesen ugyanazt az arcot látják mind a ketten a kalózzal, ha elkezdik leírni egymásnak vagy bármilyen részletet egyeztetnek, ugyanaz. Láthatóan a képben szereplő alaknak, vagy emléknek egyáltalán nem tetszik, hogy itt vannak, főleg, hogy együtt, mert a kalapács, amin pusztító tűz lobban, már lendül is és egy széles, erős mozdulattal szinte bumerángként ívesen indul megy, hogy mindkettőjükbe fájdalmasan becsapódjon és a földre terítse őket, vagy egyenesen le a csillagösvényről a végtelen mélybe, ha nem elég gyorsak.
// Hogy a kalapács eltalálja-e őket hozzászólás után dobjatok a kockadobás fórumába, 1. ha fizikailag próbáltok kitérni, akkor Fizikum+szerencse 2. ha valamilyen mágiát használtok, akkor a mágiaág célszáma szerint (ha kiemelkedő a profilon a választott mágiaág vagy RMA/Képesség akkor 45% , ha nincs a profilon akkor 30% célszám, mert nincs karilap ) //
~Megan Smith
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-23, 19:42
Bízik abban, hogy Annabelle vele tart, nem lenne jó elszakadni egymástól ebben az álomképben. Miután megmutatta, és kimondta a csillagképek neveit, jól gondolta, egy újabb ösvény mutatkozik meg, s továbbra is a nő kezét fogva, gyengéden maga után húzza, hogy talán itt találjanak rá az apjára. A csillagképek bár csalókák, jó eséllyel a véső lesz a megoldás, arrafelé lépdel, amit ez az ösvény mutat. Útközben szinte érzi is, hallja Freya jelenlétét, ami megnyugtató magabiztossággal tölti el, hogy mostohaanyja most is óvja, védi őt. Bár kalóz, egy igazi fenegyerek, sosem tudott elszakadni úgy igazán ettől a köteléktől. – Az! – Mutat a véső irányába, s úgy őszintén bele sem gondol, hogy Meaghan, vagy netán Viggo éppen az életéért küzd. Most itt van, mert itt kell lennie, hogy rájőjjenek, mit is akarhatott a kovács, de az is lehet, hogy mindez nem igazi, inkább csak egy álomkép, a tudatalatti kivetülése, amely segítségével rálelhetnek az igazi apjára. Amint meglátja végül a jelenést, már indulna is, de mégis oldalra pillant, mert Annabelle nem közelít. – De hát ő az.. ő az apám. Azt mondod, hogy baj van? – Ha úgy döntött, hogy vakon bízik a társaiban, amihez Annabelle is utólag csatlakozott, akkor hinnie kell a nőnek. Felnéz a nagy semmibe, mintha az indiántól várna választ a szőke boszi kérdésére. Nem közeledik ő sem a számára látható alak felé, mert gyanakvásra ad okot Annabelle kérdése, bizalmatlansága. – Én őt is látom. Te ezek szerint nem. – Fogja vissza a saját tempóját, esetleg még az merül fel benne, hogy ez csak afféle vágyálom, amit látnak, tehát nem sok értelme van a valóság helyett ebbe kapaszkodni. Inkább csak a távolból próbálja felmérni, hogy amit ő lát, mennyire tűnik igazinak, reagál-e rájuk. Biztos ami biztos, felemeli a kezét, int vele valami köszönést, aztán majd kiderül, hogy Freya mit rontott el. A felföldi szerint semmit, nem úgy ismeri az indiánt, aki csak úgy mellényúl. Most is, mint mindig, okkal történnek a döntései.
Csendben várom, hogy Duncan megnézze magának a csillagokat. Mégis csak hajós, neki biztos, hogy jobban kell tudnia, hogy melyik mit jelenthet, vagy egyáltalán melyik melyik, mint nekem, aki nem volam soha sem kiemelkedő, amit az asztronómiát illeti. Valahogy mindig is a jósmágiához kötöttem ezt a mágiaágat, amit pedig túlságosan bizonytalannak véltem, hogy értelmét lássam, hogy foglalkozzam vele. - Melyik legyen? - kérdezem talán kissé sürgetően. Őszintén szólva azért nehezen viselem, hogy kiszolgáltatottak vagyunk. A társaink még csak nem is tudom, hogy partra szálltak és bajba kerültek, egyedül Hádész van az ajtó előtt, hogy ha bármi gond lenne akkor a védelmünk részét képezze. Frusztrál ez a helyzet és szeretnék mielőbb kijutni belőle, azért is hallani a türelmetlenséget a hangomban. Követem Duncant, amikor megtalálja az utat, hogy aztán az ütemes koppanások hangja tolakodjon be a fülembe. Arra számítok, hogy egy ismeretlen arc jelenik majd meg, hiszen a kalóz apját keressük, de amikor közelebb érük és a saját apám arca dereng fel határozottan meglepődöm. Nem tudok róla, hogy valaha is érdekelte volna a kovács mesterség. - Valami... hiba lehet ebben a látomásban. Freya! - kiáltom el magamat, mert először attól tartok, hogy netán valami rosszul alakul, talán máris megtámadtak és valaki szándékosan tévútra vezeti ezt a kutatást. Idegesen pillantok körbe. - Az apádnak kellene itt lennie gondolom. - teszem hozzá még, hogy Duncan is értse miért is vagyok ideges és zavarodott. Bár nem mondom ki hangosan, hogy én bizony a saját apámat látom, de egyértelmű, hogy valakit, akit ismerek és aki nem Duncan apja, hiszen róla láttam egy képet még Duncan pincéjében.
Valójában tényleg kezdik egyre jobban érezni magukat annak ellenére, hogy cseppet sem jó a helyzet, amibe kerültek. Sikerül előszedni a bájitalokat és addigra már bizony a levegőben lógnak, amikor Viggo mindezt kombinálja a tűzzel. Minden józan ember kellően be lenne tojva, hogy indán lóg, miközben a fa, amiből az indák indulnak a tővénél lángolni kezd, viszont ezzel úgy tűnik lassul a folyamat, ami a jó eséllyel mérgezésből fakad, amit az indákon át kapnak, mert legalább megmaradnak ezen az egyhén spicces szinten és nem rosszabbodik a helyzet. Alattuk tehát a fű és a fa töve is lángra kap, itt-ott pedig a mindenféle bájitalok keveredésének hála maródni kezd a fa. Elég méretes darab, egy ideig biztosan eltart, az anyagok hatása, de jelenleg jobb is, ha nem esik le a két jómadár, hiszen alattuk eléggé forró a talaj, szó szerint. Ha körülnéznek most már tényleg jól láthatják így fejjel lefelé lógva, hogy több inda is lóg lefelé, van amin maradvány lábszárcsont is akad, ami viszont kellemetlenebb, hogy a ténykedésük hatására mintha mozgást érzékelnének a hatalmas fa lombjai között... Elvétve egy-egy szempár villanását is megláthatják, habár jelenleg a félelem mint olyan elég távol áll tőlük.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-15, 23:30
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
- Jogos, hogy rohadjon meg! - nyögöm ki a második elvágódásnál majdnem elharapva a nyelvemet. Ennyit bármilyen tervezésről, vagy spekulálgatásról.. Pillanatra eszembe jut hogy vajon Taylort is behúzta valami amiatt tűnt el ilyen gyorsan a parton.. nem is figyeltem.. vagy hoppanált csak? Hmm. A vonszolódás cseppet sincs ínyemre, bár valahogy nosztalgikusan emlékeztet a kalózévek első időszakára, valahogy most nem vágytam volna mégsem felidézni! Nekem a fülem kezd el zúgni és kezdem úgy érezni magamat, hogy túlmentem a határomon, pedig nem is ittunk! Akárhogy is, amikor neki áll fejtegetni, hogy van a táskájában bájital még a szemöldökömet is össze vonom a koncentrációtól és próbálok a szájára fókuszálni ahogy a szavakat formálja. - Most akkor nyúljak bele a táskádba? - pislogok kettőt, de igazából már cselekszem is és nyúlok a táskájáért/ba. És valamit kiszedek belőle de nagyon. Úgy egy marékra való üvegcsét. A vigyora láttán valamiért önkénytelenül nekem is vigyorra kanyarodik a szám - Akarsz tüzijátékot? - teszem fel a kérdést, mint egy idióta, aki valami részeg késztetés végett le akarja nyűgözni azt a lányt, akit eddig még nem sikerült… és elő szedek a zsebemből egy lávakövet, vagy épp kettőt igazából nem érzem... - Gyúlékonyak ugye? - teszem azért még fel a mérgei kapcsán a kérdést, aztán a fogam közé veszem a lávakövet addig kidugózom a fiolákat és igazából csak próbálom nem magamra önteni őket, hanem a fára hajítani, vagy legalább a tövébe hogy had loccsanjanak vagy folydogáljanak ki-rá vagy a gyökereire. Akárhogy is, ez után hozzá csapom a földhöz, vagy bármihez amit érek a lávakövet mire az elkezd izzani és remélhetőleg sikerül eltalálnom Maegan mérgeit, vagy legalább a környékét. A lávakő minden esetre elkezd pörögni forogni és szikrákat vetni magából… Már ha.. sikerül egyáltalán bármit megvalósítanom és nem lassulok be az “ittasság” érzésétől és Maegannek is sikerült belassítania a gyökereket/ a fát és nem engem…
//Lávakő - rúnázott - addig izzítja saját magát ameddig szét nem robban a hőtől, a kő darabjai olyan forróak, hogy robbanás után megolvadnak. Ha gyúlékony van a közelben simán átterjesztik rá a hőt-tüzet. De környezettől függően hamar le is hűlhetnek. - maximum három centis kőről van szó jelenleg. - hátha sikerül használnia és nem csak elpazarolja Maegan mérgeivel együtt XDDD
A vagdosás nem igazán jön össze, ha azt nézzük, hogy a levágott indák helyett nő másik. A helyzetünk nem túl fényes eddig. - Nem, ez biztos, hogy nem az - kiáltom oda Viggónak, az ördöghurok elő nem jönne napközben, hát süt a nap elég rendesen, szóval itt a felszínen ennyire aktív formában biztosan nem találkoznánk vele. Ez valami más… kétségbeesésemben megfordul a fejemben a gondolat, hogy legalább nem mind a négyen esünk áldozatul ennek, de valahol elég ironikus, hogy nekünk kellene őrködni, aztán mégis minket kell majd megmenteni. Nem lehet mindenre előre felkészülni, és én elsősorban emberi fenyegetésre számítottam. Az erdőben már kifejezetten rossz ez a vonszolás, érzem, ahogy karcolják a bőrömet a különböző termések és gyökerek a földön. Ráadásul, vagy bevertem a fejemet, vagy történt valami más is, mert kicsit úgy érzem magam, mintha ittam volna, nem is keveset. - Figyelj csak - szólítom meg Viggót, és bár nagyon szédülök, próbálok arra koncentrálni, amit mondani akarok, mert fontos. - Van itt a táskámban… öööö, szóval van benne elég sok bájital - kezdek bele, de érzem, hogy küzdeni kell a szavakkal, mint mindig, ha italozásba kezdek. És hirtelen a fa látványa, meg a himbálózó csontvázé ki is veri a fejemből a gondolatot, mert egyelőre csak bámulom. - Arresto momentum! - próbálom meg összeszedni magam és szegezem rá a pálcámat az indákra, hogy ezzel hátha még jobban le tudjuk lassítani a húzást, mint magával a vagdosással. - Szóval vannak köztük elég erős mérgek, kipróbálhatnád.. a fán - folytatom és a végére még el is vigyorogok, pedig egyáltalán nincsen jó kedvem. A táska, amiről beszélek elég kicsi, nincs nálam a teljes készletem, csak néhány alap dolog, ami nélkül el se indulok, de azért sok kis üveg belefér.
//Arresto momentum: lelassítja a mozgást, akár egyszerre több célponton// //Dobás: 40//
◌
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-12, 16:15
Jól gondolják, vélhetően Freya mindent hall és mindent lát, de csak fentartja a mágiát és nincsen ennél nagyobb szerepe az egészben, mint Annabelle nem különösebben ismeri a csillagképeket, így csak akkor tud beszállni a gondolkodásba, ha Duncan szó szerint kimondja a csillagképeket és megmutatja. A szavaira a Serleg, Ikrek, Hajógerinc, Tájoló és Véső kirajzolódik láthatóan mindenkinek. Ahogy Duncan elindul a Véső felé a lába előtt szinte csillagködből rajzolódik ki az újabb ösvény újabb lépcsőfokokkal. A táj egy kicsit megváltozik, a csillagok fénye megkopik a fejük felett és a távolból Freya dünnyögését felváltja valamilyen kopácsolás, kalapálás. Előttük mindent ellep egy sűrű köd, abból jön a hang, de ahogy közelebb érnek egyre jobban kirajzolódik, cserébe az út mögöttük tűnik el. Valamiért a kalapálás mindkettőjükből egy kellemetlen, nyomasztó érzést hoz elő, pedig akit meglátnak, azt azonnal felismerik mind a ketten. Csak éppen mind a ketten
más embert ismernek fel benne... Duncan a huszas éveiben járó apját látja, a kovácsot, míg Annabelle megilletődve az ő apja arcát ismeri fel benne, habár ő sosem volt kovács legjobb tudomása szerint. A környezet kissé ködös, mintha csak egy álomképben lennének, nem minden részletes, de az alak egyértelműen egy műhelyben dolgozik valamin.
~Megan Smith
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-12, 11:48
- Nekem már semmi más sem maradt. – Sutyorogja vissza, ami inkább szól a bizalmas kapcsolatnak, semmint annak, hogy bárki kihallgatja őket. Freya ott lebeg az éterben, úgyis tud mindenről, előtte nincsenek titkok. Annabelle mondata lényegében kétélű fegyver, mert nem csak arról van szó, hogy értetlenkedik, Duncan miért bízik benne, vélhetően azt is sugallja, hogy ő maga nehezen adja ki magát bárkinek. Itt van két reményvesztett ember, aki jelenleg alig találja helyét a világba, aztán él a kérdés, vajon érdemes egymásba kapaszkodniuk? A felföldi jelenleg nem lát más utat, mint ezt a szedett-vetett csapatot, akiket lényegében a barátainak mondhat. De hogy feláldoznák magukat az ügyért? Az már kétséges, és a skótban is elkezd lassan egy olyan folyamat teret nyerni, hogy igenis érdemes élni, csak valahogy sikerre kéne vinni ezt a vállalkozást. Talán éppen Annabelle kedvéért, akit már alaposan megnézett magának párszor. Tudja, hogy a nő igen kemény, távol áll tőle a románc, viszont egymás közelében mégis kezdenek elgyengülni. Van még remény számukra? Nagyon kétséges még a talán is. Megfogja hát a nő kezét, s feltekint a csillagokra. Gyakorlott hajósként könnyedén kiszúrja, hogy éppen hol helyezkednek el a horizont alatt, de most olyan képeket kéne találni, aminek van jelentősége az ügyük szempontjából. – Ott. ott.. és ott! – Mutat fel a szabad kezével, s azon tűnődik, hogy az apja vajon, ha hasonlóan gondolkozik, vajon melyik csillaghoz húzna? A hajógerinc és a tájoló is érdekes lehet, mivel egy kovácsról van szó, a véső lesz a nyerő, ezért Duncan arrafelé indul, és ha szükséges, a lépcsőről, ösvényről is letér, hogy elhagyja a járt utat a járatlanért. Ugyan csak valami meditatív álom állapotban vannak, de Freya ügyes boszorkány, így is meg tudja alkotni az összeköttetést.
- Drága dolog a bizalom Duncan. - csak ennyit susogok, bár ezt is majdhogynem csak magamnak. Tehetném továbbra is a szépet, hogy milyen szép tőle, de ez az egész helyzet túlzottan bennsőséges, sőt e miatt meg aztán nagyon szokatlan is nekem és nehéz kezelnem is. Ezért aztán nem tudok csak úgy úgy tenni, mint szoktam, vagy nem akarok? Azért persze nem mondom nyíltan, hogy ne bízzon bennem, ez lehet egy szimpla megjegyzés is, vagy még talán magam sem tudom, hogy mennyire is okos döntés bizalmat szavaznia nekem feltétel nélkül. Jelenleg persze nem igen tehet mást. Itt vagyok és kellek hozzá, hogy megtaláljuk az utat - Ez úgy vélem inkább a te tereped, gondolom valaki, aki ért a hajókhoz, a csillagokhoz is. - pillantok a kirajzolódó jelekre, amikor megpróbálok a vérségi kapcsolatra, az apjára koncentrálni. Valójában sosem voltam kiemelkedő az elméleti tárgyak tekintetében. Mindig is inkább azzal foglalkoztam, hogy ütőképes legyek. Az erő sokkal többet ér nekem, mint a könyvek. Persze bizonyos szintű elméleti tudás mindenféle mágiához kell, de én inkább ütök, vagy cselt szövök, mint hogy a csillagok állását tanulmányozzam. Így aztán nekem jó eséllyel nem sokat mondanak a csillagképek, erre Duncannek jóval nagyobb esélye van.
Viggo itt a parton még nem talál fatörzset, vagy ha van is, akkor maximum letörött, korhadt darab, amivel nem sokra menne, ami a megkapaszkodást illeti. A fák között vannak csak stabil fák, de hát egyelőre addig nem akarnak eljutni. Maeghan varázslata valamelyest lassít az eseményeken, mert sikerül lemetszenie a két indát, így leáll a húzás néhány másodpercre, de bizony a fák közül szinte azonal újabb kettő csap ki az 1-1 helyett, így már mindkét lábukat elkapva és tovább vonszolva őket a parton. Ha a boszorka újra megpróbálkozik a kaszabolással akkor is ugyanezt tapasztalja. Maximum lassítani tudják a dolgot, de mindig újabb indák jönnek a távolból. Nem sok időbe telik, ahogy a fák közé érnek már kellemetlenebb a vonszolódás is, mivel az erdő alján akadnak kisebb gyökerek, néhál még szúrós termések is. Azért itt már fájdalmasabb a helyzet, mint a homokban. A cél pedig feltűnik lassan, valamiféle fa lehet, ami vonszolja őket, mert amerre haladnak egy tisztás közepén egy méretes tölgy szerű nagylombozatú fa áll. Abból csapnak ki az indák és húzzák őket a fa irányába. A kellemetlen a dologban igazán az, hogy a fáról már lóg le néhány inda és akad közöttük olyan is, amin mintha megszáradt még épp a lábfejjel egyben maradt lábszárcsont himbálózna.
//No újabb kockadobást kérek. Fizikum +20 a célszám. Ha nem sikerül megdobnotok akkor kissé kezditek magatokat kótyagosnak érezni, mintha már egyel több pohár italt gurítottatok volna le, mint ami még belefért a józanság keretébe. Maeghan elég ha a karikapon a fő 5 tulajdonság pontokat elosztod, hogy meg legyen, más nem fog kelleni most.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-06, 04:19
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Valahol annyira tudtam, hogy csapda lesz az órából, nem véletlenül akartam eltakarodni innen. Nagyjából úgy érzem most magamat mint aki ráharapott egy mélytengeri hal lámpására. Nem tudom megtartani magamat, elvágódom épp hogy nem nyalok be egy kis homokot. Bízom abban, hogy elég csapdába estem már bele és jutottam ki, hogy végül ebből is sikerülhet valahogyan kikeverednünk. Vonszolódás közben megpróbálok elkapni egy szimpatikus fatörzset, amiben lehetőségekhez híven meg is tudok kapaszkodni és remélhetőleg a húzás nem annyira durva, hogy rögtön ketté rántson. Persze azért ha túlerőben van az indánk, inkább engedek. Ha tudom, megpróbálom felmérni, hogy mivel is lehet dolgunk, ha a diffindója esetleg nem jönne be Meagannek akkor teszek egy javaslatot gyorsban - Próbáld a fényt! Hátha csak egy nyomorult ördökhurok…
//Gyógynövénytan: 20 pont Fizikum: 40 pont - a faölelgetéshez
Amikor odakerülnek a csillagösvényre a testük újra kirajzolódik, látják egymást és meg is foghatják egymás kezét. Nagyon halványan a távolból érzékelik Freya jelenlétét, mintha néha még kósza dünnyögő sámán éneket is hallanának, de ezen felül teljesen maguk vannak. Amennyiben sikerül Duncannek hozzáérnie Annabelle-hez, amikor a nő próbál a varázsképességei koncentrálni hiába nincs itt szó szerint vér, a valóságban is fogják egymás kezét, így valami még is csak történik. Az égen eddig is ragyogóan szikráztak a csillagképek, de most elkezdenek tisztulni, mintha halvány vonalak szaladnának egy-egy csillag között, hogy talán nagyobb eséllyel ismerhessék fel a képeket. Az asztronómiát rengetegen elkerülik és a "fontosabb" mesterhármast (Bűbájtan, Átváltoztatástan, Sötét varázslatok kivédése) részesíti előnyben, de most pont erre van szükség ahhoz, hogy felismerjék őket. Talán az egyik ilyen kép lesz a Hajnalcsillaguk az égen, ami elvezetheti őket az elveszett rokonhoz? Természetesen, ahogy Freya előre mondta, kacskaringós és időigényes lehet az út a célhoz, ha eltévelyednek.
// Bizalmi alapon, mert semelyikőtöknek sincs szerintem karakterlapja, mindketten a saját belátásotok szerint adhattok meg egy célszámot 5-30 között amennyit reálisnak éreztek, hogy körülbelül elköltöttétek volna a karakterlapon. Ezt dobjátok le a kockadobás fórumába hozzászólás előtt! Akinek siker, vagy akinek legközelebb van a sikerhez az nyissa le ezt a fület:
C sak hümmögök magamban, ha vissza akar menni, hát menjünk, de semmi hasznunk a fedélzeten jelenleg. Hajót nem láttunk közeledni, csónakkal pedig csak innen a partról érhető el, és csak a miénk van itt. Hagyom, hogy vizsgálgassa az órát, ténylegesen az erdő miatt van rossz érzésem, annak a közelébe nem kellene menni, de van egy olyan sejtésem, hogy az út majd azon át fog vezetni, ha mint útnak indulunk. Felfedezni semmiképp nem akarom sem egyedül, sem ketten, és már épp indulnánk is vissza, mikor érzek valami húzást a bokám felől. Odakapom a szemem, és akkor látom meg az indákat, amik mintha a semmiből termettek volna oda. - Vigyázz! - kiáltok rá Viggóra és mutatok le, nagyjából ennyi időm van, mielőtt ledöntenek a lábamról ezek a gazok. Hasra fordulok, és előhúzom a pálcámat, első körben a diffindóval próbálkozom, hátha hatásos és le lehet nyesni vele a növényeket. Nem igazán tetszik, hogy az erdő felé próbálnak minket vonszolni, bár egyelőre nem túl gyorsan, talán van idő kitalálni, hogy szabaduljunk meg tőlük. Minden esetre az óra miatt lehet a dolog, lehet, hogy jobb lett volna hozzá se nyúlni inkább.
//Diffindo: metszőbűbáj, éles vágást ejt// //Dobás: 15 //
◌
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-09-26, 17:51
Ami érdekes, hogy a felföldi nem sokat tud az indián nő hátteréről. A kapcsolatuk mindig is egyirányú volt, tényleg amolyan szülő-gyermek felállásban. Most már tényleg kihasználásnak tűnhet, de ha a skót valahogy túlélné ezt a kalandot, ezen a ponton eldönti, hogy valahogy meghálálja a sok törődést, s talán ő maga fog gondoskodni Freyáról, nem mintha az rá szorulna. Mégis, maga a gesztus is sokat számíthat, főleg az előbbi kép alapján, hiszen az a kivert kutya.. Hát nem mutatott túl jól. Magányos lehet, a hosszú élet nem mindenre megoldás, sőt! Most azonban az emlékképek tovatűnnek, akárcsak a testük, s belépnek a furcsa, dimenziók közötti űrbe, ahol csupán amolyan kósza árnyak ők maguk is. Nincsen tér, nincsen idő, egyszerre vannak mindenhol, és sehol. Maga sem tudja, hogy miért, megfogja Annabelle kezét, ha ez lehetséges így testetlenül. A nő természetesen ellenkezhet. Ha viszont nem, akkor szépen megindulnak az ösvényen úgy találomra. Valahogy a kalóznak van egy olyan érzése, hogy az irány oly mindegy, hiszen a közösen összefonódott tudatalattijuk az, amit most látnak, s bármerre is indulnának, ha tudják, hogy mi a cél, oda fognak érni. – Nem tudom, még sosem jártam itt. – Ő képességet nem használ, csak nézelődik a derengő lépcsőkön, de olykor azért felnéz. Hátha talál valami kovácsra jellemző alakzatot, legyen szó bármelyik mondakörről, egy kalóz ami a csillagokat illeti, mindben jártas. De lehet olyan triviális megoldás is, hogy ha valami épület derengene a távolban, hát arra veszik az irányt, akár úgy is, hogy ha le kell térni az ösvényről. – Köszönöm, hogy elkísérsz. Bízom benned. Ezt csak együtt tudjuk végigvinni. – Közli a nővel, jelezve, hogy semmilyen ellenérzés nincs benne a származásával kapcsolatban. Tulajdonképpen sosem volt, mert szentül hitte, hogy Annabelle a saját útját járja, önálló döntéseket tud hozni.
- Nem jó kilátások. - mormolom még mielőtt elmerülnénk ebben a látomásféle állapotban, hiszen a kintiek se tudják így, hogy meddig várjenek és ha baj történik akkor még csak tenni se tudunk semmit. Sőt akár a testünk is veszélybe kerülhet, amíg nem vagyunk kvázi benne... kiszolgáltatott állapot. Így akármennyire is megnyutató érzés, ahogyan látom a jelenteiket mégis csak furcsán ott bizsereg bennem ez a bizonytalanság, hogy jelenleg csak Hádész van ott az ajtó előtt, aki védi a testünket, bár való igaz, hogy a familiárisom igen hatásos segítséget ilyen esetben. - Nos merre? A te apádat keressük. - jön meg a hangom bár kicsit nehezebben, mint azt a megabiztos énemtől megszoktuk, amikor már a lépcsőn vagyunk. Végtére is tényleg itt most az a cél, hogy megtaláljuk az utat Duncan apjához, vagy is a gondolataihoz és a helyzetéhez, ehhez pedig elsősorban neki kell erre rákoncentrálnia. Ha kell persze én magam is megpróbálom bevetni a képességeimet, de egyelőre még nem tudom, hogy pontosan miképp tudnék segíteni. Itt most nincs testünk, tehát szó szerint a vérünk sincs itt fizikálisan.
Vésetet nem látnak az órán és komolyabb mágia sem süt róla, maximum valami gyenge védelem lehet rajta, amit Viggo érzékel, ami miatt épen maradt itt. A megemelése után viszont elég néhány pillanat, hogy a döntésük miszerint visszamennek a hajóra ne legyen olyan egyszerű. Maeghan érzi meg elsőként a bokáján a szorítást, ha pedig Viggo hirtelen indulna el akár még az egyensúlya is veszélybe kerülhet. Az indák szinte észrevétlenül kúsztak fel, amire észbekapnak már bizony a bokájukat szorítják és igen erős húzással próbálják a fák irányába vonni őket. Ha induláskor lendületből nem, akkor bizony az erős húzásnak hála tuti, hogy elkerülnek a homokban egymás mellett, ha csak nem tudnak olyan ügyesen ugrálni egy lábon, de erre igen kicsi az esély.
//Viggo és Maeghan, ha akartok dobhattok kockával, hogy állva tudtok-e maradni. A húzás nem brutál gyors, de annyira igen, hogy elnekődjetek, kivéve ha sikerül 100 oldalú kockával 10 alá dobni a hozzászólás előtt. Adjunk esélyt.
- Sajnálom, de erre nincsen egyszerű válaszom. Talán tíz perc, talán fél óra, talán egy óra, annál több csak csak nagyon szélsőséges helyzetben. - fordulok Annabelle felé, a szeánsz egy mindig változó folyamat, mintha csak egy ismeretlen folyóban eveznénk, amiben lehetnek akadályok, ismeretlen veszélyek, sodrások, könnyű és nehéz utak, akár vízesések is. Ahogy Duncan jelzi, hogy készen áll, a Freya nevet használva kissé furcsa érzés indul el bennem. Valóban azt jelenti számomra, hogy anya, a fiam megszületése előtt más nevet használtam, ami már a feledésbe merült, vagy éppen be sem mutatkoztam senkinek, akivel összehozott az élet. Nehezen kötődtem, vagy inkább egyáltalán nem kötődtem az emberekhez, a sorsuk menetéhez, Duncant is úgy karoltam fel, hogy rövid időszakokra találkoztunk csak messzi északon, amikor a hajózások között partot fogtak. Talán afféle gyermekpótlék volt nekem mégiscsak, csak nem rögzült be tudatosan, hogy ez történik, amikor elkezdtem terelgetni az útján és felkarolni őt, habár mindig sokkal nagyobb volt közöttünk a távolság és a szabadság, mint a tényleges fiammal, akinek a mai napig képtelen vagyok elengedni a kezét. Ahogy mindannyian leereszkedünk a tudatunk legmélyére, hogy aztán kitárjuk egymás felé a szédülős-zsibbadós érzéssel együtt jár, hogy mindannyian halványan érzékelhetik, hogy akármire gondolnak, akármit akarnak kimondani, a testük már nem moccan meg, mentálisan kerülünk egy közös álomban, amiben egyenesen egymás elméjébe kommunikálunk. - Az utunk végén látni fogjuk merre kell haladnunk, mik veszik körbe, még a gondolataiba is betekintést nyerhetünk és felvehetjük vele a kapcsolatot, illetve... Duncan teheti meg, a kommunikációhoz olyan fokú kapcsolódás kell, amihez elengedhetetlen a vér. - hallatszik a a testetlen hang és ahogy megjelenik a jelenet előttük, ahogy belátást nyernek a múltamba szinte érzik, ahogy feloldódom a varázslatban.
A felismerés, amit hozzájuk kapcsolódva velük kapcsolatban érezne az indián nő a semmivé foszlik, mielőtt szavakká formálódhatna. Ha megpróbálnak a lelki szemeikkel körülnézni a jelenetek között átsuhanva, egymást “fizikailag” keresve, akkor hiába érzékelnek, nem látják egymást. Furcsa az egész ahogy egyik képből a másikba siklanak végignézve mindhárom jelenetet és erősebb köteléket érezve egymás között, mint valaha, mintha mindig is ismerték volna egymást. Lehet, hogy eddig mindig volt egy adag bizalmatlanság, most még is egyre csekélyebbnek tűnik az esélye, hogy bármelyikük is elárulná a másikat. Mintha… már nem lennének olyan rémesen egyedül és ha vigyáznak egymásra, akkor soha nem is lesznek újra. Amikor elfoszlik Duncan utolsó emlékképe mind a ketten egy csillagösvényen találják magukat az égben, szó szerint, mintha egy aranyos-fehéren derengő mágikus lépcsőn haladnának előre, viszont attól függetlenül, hogy az égen felettük kirajzolódnak a csillagképek, a mélybe fordulva, ha elég bátrak hozzá, nem látszik a föld, csak végtelen sötétség. Nem túl bíztató és még kevésbé egyszerű vagy egyértelmű a célratörőbb jellemeknek, főleg, hogy egyre több elágazódás rajzolódik ki előttük.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-09-20, 20:40
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Amint Taylor lelép én is megkönnyebbülök. Valahol olyan érzés volt a jelenléte, mintha csak annak az előszele lenne, hogy máris elbuktunk. És tekintve a küldetés kockázatát, ez nagyon nem tetszik. - Igen. De vissza kell mennünk amint eleget láttunk itt. - mondom ki, miközben a parton cirkálunk. Az erdő egyenlőre csendes, és természetesnek hat de mint tudjuk az állati társak bőven elrejtőzhetnek a sűrűjében. Kicsit jobban bele bámulok a fák közé. De ha valami el akar itt rejtőzni, az úgy is előnyben van velünk szemben, hiszen mi nyílt terepre léptünk lényegében. Nagyjából egyszerre vesszük észre az órát. Elő szedek egy kicsi, bélelt dobozt amibe bele férhet és hagyom, hogy a bélésre engedje. Egyenlőre csak szemmel nézegetem meg, van-e rajta bármi véset ami elárul valamit. Például, hogy ez csapda-e vagy nyom inkább? Amikor megüti a fülemet a ketyegése viszont rögtön azt kezdem fürkészni látok-e lábnyomokat a parton. Ha csak nincs miért úgy éreznem, hogy megtartani jobb lenne - Engedd vissza pontosan ugyanoda ahonnan kiemelted. - De akárhogy is intek Maegannek a fejemmel - Menjünk vissza! Ennyi elég volt a felfedezősdiből… -csak az után szólalok már csak meg újra, miután újra a csónakban vagyunk és amilyen gyorsan csak képes vagyok rá vissza evezek. - Az óra ketyeg, tehát nem lehet túl régóta itt. A homok és a sós víz megette volna a szerkezetét egyébként.- bevallom nincs sok kedvem túl messzire elmászkálni már a hajón történetek után. Már elve azzal is kockáztattunk, hogy elhagytuk a hajót. Ha valaki figyelt, ha a hajót nem is látta a bűbáj miatt, a mentőcsónakot még láthatta honnan érkezett és most hová tart… Azt hiszem kezd kiütközni az üldözési mániám.
//Intelligencia 30 pont - Ereklyevadász ismeretek az órát felmérni mivel van dolga Rúnaismeret 35 pont - ha kell Fizikum 40 pont - az evezéshez igenxd
-Rendben van Freya. - Bár a nevén szólítja az indiánt, mégis van most egy olyan bensőséges érzelem ebben a megnevezésben, hogy akár is mondhatta volna; anya. A többire csak bólint, még ő maga sem tudja, hogy mit fog mondani az apjának, egyáltalán meg tud-e majd szólalni. Régóta halottnak hitte az öreget, de most úgy fest, van még lehetőségük találkozni, beszélni, és ami azt illeti, elbúcsúzni. Nem akarta zavarba hozni Annabelle-t, de azzal, hogy sikerült, bebizonyosodott, hogy nem csak cicázásról volt szó kettőjük között. A nő hozzá fordult, amikor megsebesült, és a felföldi sosem tudott rá igazán haragudni. Gridelwald unokája csak vérrokona az ősnek, de nem ő maga, így a gonoszságra való hajlamot is csupán örökölte, ám kimondhatjuk, nem élte meg igazán. Az már más kérdés, hogy a helyzetben mintha Freya is feszengene kissé, ezen Duncan jót derül, tényleg van köztük egy anyja-fia kapcsolat, máskülönben semmi jelentősége nem lenne a dolognak. A skót apja már régen eltűnt, Duncan útja pedig mindig visszavezetett az indián nőhöz, aki nem csupán ápolta, nevelte, de sokszor tanította is, vehetjük úgy, hogy moralitásra, bölcsességre, talán ezért sem választott a férfi sosem oldalt, hiszen Freya is meglehetősen semleges. Ahogyan hárman összekapcsolódnak, s láthatják már ők is, hogy az indián milyen szimbólumot tölt be a saját történetében, Duncanben mardosó bűntudat éled, úgy érzi, lényegében kihasználta a nőt. Valóban jön a szédülés, amiről az indián beszélt, de ez most a legkisebb problémája. A következő kép sem sokkal szívderítőbb, a felföldi itt még inkább abba gondol bele, hogy a kemény külső bizony nem minden. Saját magára emlékezteti, ami ki is rajzolódik a többiek szempontjából, legyen szó arról, hogy ez tudatalatti, szeánsz, bárminek is nevezzük. Az indulás egy kedves, mosolygós kisfiú, aki bár magányosnak tűnik anya nélkül, az apja örökké úton, ő viszont lelkesen segít a falubelieknek, kenyeret és sajtot osztogatva. Látszik rajta, hogy a szemében csak a jóság létezik. Ám nem sokkal később a falu környékén aurorok, és sötét varázslók csapnak össze, a varázspárbajnak köszönhetően sok ártatlan falusi is megissza a levét, többen elevenen égnek el a házukban. A fiú, amikor magához tér, csupán a romokat látja, s ráébred, nincsen értelme kedvesnek, rendesnek lenni, hiszen csak magával törődjön mindenki, gazembernek legalábbis jobban kifizetődő lenni, ezért felszáll az első hajóra, amin láthatóan igencsak sötét alakok veszik körül.
J ó, tehát a helyzet úgy áll, hogy elég valószínű, hogy a hajóval vissza tudunk majd jutni, már amennyiben nem történik semmi olyan váratlan helyzet, ami másfajta menekülésre kényszerítene minket. Bólintok a felszólításra, és megragadom a kormányt. Nem kaptam még sosem ilyen feladatot, de hát végülis ez egy mágikus eszköz, azon kívül valóban csak tartani kell, úgyhogy nem megyünk neki semminek remélhetőleg. - Rendben - válaszolok arra, hogy mit tegyünk tovább, és amíg Viggo a lehorgonyozással van elfoglalva, továbbra is a nőn tartom a szemem. Magam elé engedem a csónakba szálláskor, még a végén elköti a hajót vagy bármi egyebet tesz, amit nem kellene, és amikor helyet foglalt, akkor mászok be én is. Osztom a férfi gondolatait azzal kapcsolatban, hogy meg kellene szabadulni végre a nőtől, bár ugye én az első pillanattól kezdve érzem ezt, most viszont eléggé megkönnyebbülök, amikor partra szállunk, és elérkezik a távozásának a pillanata. Szó nélkül odalököm a pálcáját, se elköszönés, se semmi, csak menjen már. Amikor végre eltűnik, kissé kifújom a levegőt. - Jó végre magunk között lenni… szárazföldön - jegyzem meg, és bár eddig eléggé tartózkodtam a személyes kijelentésektől, azért ez a néhány óra, amit a vízen kellett eltölteni, ráadásul gyanús idegenek társaságában, kicsit most előhozott belőlem valamit. Csatlakozom Viggóhoz, felderítjük a partot, de a szememet elég gyakran kapom az erdő felé. - Na az, az ott nem tetszik nekem - mutatok a fák irányába, és bár egyelőre semmi jele annak, hogy készülődne ott valami, mégis valahogy rossz érzés fog el az erdő látványától. Mikor nagy nehezen sikerül elszakítani onnan a tekintetemet, és csillanást látok meg a homokban. A pálcám segítségével emelem fel a tárgyat, mert ki tudja, mi lehet ez, nem szívesen fogok meg puszta kézzel semmit. Viszont a férfi a varázstárgyak szakértője, úgyhogy innen át is adom neki, hogy megvizsgálja. - Vajon milyen hosszú a szeánsz? - leginkább csak költői a kérdés, de mint mindig, ha van valami olyan esemény, amire nem lehetek hatással, elfog a nyugtalanság. És egy ideje azért már visszavonultak. Továbbra is az erdő felé nézegetek, hogy látok-e vagy hallok-e valamit onnan.
◌
Annabelle Mitchell
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-09-14, 14:17
A hajón rajtam kívül gyakorlatilag mindenki kevésbé részesíti előnyben a pálcás mágiákat, nekem pedig ez a szeánsz, ami igazán furcsa és rém távol áll tőlem. Nem csoda, ha kissé kényelmetlenkedve ülök le végül. Már a meglepő puszi is zavarbaejtő nyitány volt, ezt most még tetézzük. A Nundu távozik az ajtón kívülre, ott helyezkedik el kényelmesen, mint egy oroszlán elnyúlva a padlón, gyakorlatilag teljesen elállva az ajtót, én pedig megfogom Freya kezét, hogy aztán Duncanét is, bár ez utóbbi most egy kicsit furcsább, mint normál esetben. Tudom, hogyan kell megbabonázni férfiakat és tény, hogy Duncannel is cicáztam már, na de ez a puszi olyan más volt, bennsőséges, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. Kissé megköszörülöm a torkomat. Nem akarok vetkőzni, inkább csak figyelem az eseményeket. - És mennyi ideig tart? - kérdezem végül, csak a miheztartás végett. Az efféle mágiák lassúbbak, én mindig is azokat részesítettem előnyben, amik azonnal hatottak. Még a bájital keverés sem volt sosem a kedvencem, mert van, hogy napokig készül egy hathatós főzet. Tény, hogy ezekkel sokkal ütősebb hatást lehet elérni időnként, mint egy szimpla varázsigével, de akkor is olyan rémesen macerásak. Amikor Freya énekelni kezd akaratlanul is felszökken a szemöldököm, de megpróbálok nem szkeptikusan állni a dologhoz, hanem nyugodt légzésre váltani, ahogyan kérte. Elmerülni ebben a meditatív állapotban, ami lássuk be már csak a kiszoltáltatottság miatt is idegen számomra. Az nyugtat csak meg, hogy a Nundu odakint várakozik, bár nem tudom, hogy rá vajon bármi módon hatással van-e ez az állapot. - Most fogjuk látni hol lehet az apja? - intézem a szavaimat Freyához, részben tesztelve, hogy egyáltalán ebben a suhanós szinte szellemlétben képes vagyok-e beszélni, vagy valamiféle gondolati úton működik csak a dolog. Közben azért igyekszem én magam is koncentrálni, hiszen a vérségi köteléket nekem kellene lekövetnem, hogy meghatározhassuk az apja pontos helyét. A jelenetet látva először értetlenkedem, míg aztán össze nem áll a kép, de ezúttal bizony nem szólalok meg. Talán valahol tartok tőle, hogy a szeánsz mindegyikünkből hasonlót hoz majd ki és bizony jól is gondolom. A kép vált, az erdő helyett egészen hétköznapi szoba jelenik meg, benne egy szőke kislánnyal. Egy kislánnyal, aki előtt mint az ugróiskola aranyszínű kövek rajzolódnak ki a padló helyett. Ezeken ugrál. Úgy tűnik, hogy találomra teszi, de koránt sincs így. Ha jobban megnézzük a magasból látszik, hogy minden kő mint egy pici merengő néhány képből álló jelenetet formáz. Egy nőt, ahogyan egy kisfiút ölel, a távolból pedig ez a szőke kislány nézi őket keserű fájdalommal az arcán. Egy férfit a feleségével, akik épp nem rég született ikreiket ölelik, elfordulva a nőtől, aki látogatóba érkezik hozzájuk. Majd egy öregembert, aki mosolyogva tárt karokkal fogadja, ám az ölelése után az arcán lévő mosoly valami másba fordul át és a nő végül a karjai közül zuhan a mélybe egyenest valami végetnemérő sötét lyukba. Megborzongok. Ha képes lennék rá elkapnám a tekintetemet, hiszen ez nem igaz, a nagyapám nem árulna el... újra. Mindent okkal tesz, a...a nagyobb jó érdekében!
A fenti csapat letudja horgonyozni a hajót és gond nélkül eljutnak a partra is. A szőke nő csak biccent és távozik, amikor végre lehetősége adódik rá. Még kicsit szúrósan néz Maeghanra, aki nem volt vele éppenséggel túl kedves, még a többieket is überelte. Aztán tényleg elhúz, mint a vadlibák. A part tényleg nyugodtnak tűnik és szerencsére a hajót is látják, amikor visszapillantanak rá. Remélhetőleg, ha nem érzékelnek senkit, akkor nem tud hirtelen a semmiből senki sem felmászni rá, hogy meglepje a szeánszba süllyedt csapatot. A parton itt-ott időnként feltűnik egy rák, nem messze erdőség kezdődik, ahonnan állathangok szűrődnek ki mértékkel, leginkább madarak teszem azt. Amit még viszont észrevehetnek, ami nem ideillik az egy apró tárgy csillanása a homokban. Nem igazgyöngy, még csak nem is rozsgás csavar, hanem egy zsebóra az. Épp csak a széle kandikál ki a homokból. Arany színű, és jó eséllyel értékes, mert ki tudja mióta van itt, de mégis újnak hat, annyira nem ártottak neki a körülmények. Csillog-villog, ha kicsit megtisztogatják és kiszórják belőle a homokot. Lánca is van, sőt még ketyeg is, a helyi időt mutatja.
//Határidő: szeptember 24. Én írok: szeptember 25.//
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-09-14, 07:46
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Amikor elég közel érünk a parthoz és Maegen is felhívja a figyelmemet a vésetre magam is megnézem. - Ez lehet a kiút záloga. - a szemeim azért ennél a pontnál felcsillannak elég rendesen. - Tartsd a kormányt egy kicsit. - Ezzel pedig a hajókorláthoz lépek, hogy lássam a csomókat, milyen mélyen vagyunk ennyire a parttól. Ha pedig megfelelőnek ítélem a mélységet, leeresztem a horgonyt, már ha van. Aztán vissza megyek Maeganhez - Derítsük fel a terepet. És partra tesszük Taylort. - mondok ennyit de csak akkor, ha a hajót tényleg sikerült lehorgonyozni. Szóval ezt követően a mentőcsónakhoz megyek és leeresztem aztán intek a két nőnek, hogy szálljanak be. Követem őket én is és ha minden simán ment, eddig akkor neki látok evezni a part felé. Egyenlőre nem akarok mélyebb gondolatmenetekbe bocsátkozni vagy bármibe ameddig a szőkeség velünk van. Nagyon szeretnék tőle megszabadulni végre. Ha pedig elég közel értünk már a parthoz, úgy tíz, tizenöt méterre hetykén kiadom az útját - Nos akkor tényleg ideje lelépned! Egy élmény volt. Remélhetőleg nem találkozunk többet, vagy ha mégis.. Nem ellenünk leszel! - intek is neki egy adiost és biccentek Maegannek hogy adja vissza neki a pálcáját. Innen már igazából meg tudja oldani hoppanálással is a távozást, hiszen rálát nagyjából hova érkezhet. Ha viszont inkább az úszást választja.. nos az is elmond egy két dolgot. Közben élénken figyelek a partvonalra, nem-e szúrunk ki már innen valami furcsát… Bár a hajóra is teljes nyugalommal felsétáltunk szóval ki tudja…
Kínos ez a közjáték a puszival, nekem legalább is, hiszen a nőt vajmi kevéssé ismerem, Duncan pedig még suhanc volt, amikor először hozott minket össze a sors. Csak végigvárom, aztán bólintok a nőnek és leveszem a mérget, amiből a familiáris mérgező lehelete származik, a lehető legóvatosabban. A Nunduknak a mérete is igen impozáns, így miután ez megtörténik újra a nőhöz fordulok. - Csak mi vagyunk már a hajón, kint kéne várakoznia. - intek a varázslény familiáris felé és kiengedem az ajtón, hogy utána bezárjam mögötte, csak mi hárman maradjunk és a szeánszhoz szükséges elemek. Jól sejti a nő, az érintés fontos lesz, így intek nekik, hogy helyezkedjenek el egymáshoz közel, kényelmesen. Vetkőzni nem kell, csak ha akarnak, néhány rétegtől megszabadulni, mert az izzasztó kunyhónak a neve igen sokat sejtető. Ahogy rávetem a forró lávakövekre a vizet, majd a gyógyfüves-nundu nyálas keveréket igen hamar megtellik a szoba és mindannyiunk homlokán elkezd gyönygödzeni a lecsapódott pára és egyben önnön izzadtságunk. - Igen, én leszek a a híd és a vezető, ti pedig az igazi kalandorok. - válaszolom Annabelle-nek, még ha ez igen ködösen is hangzik. Minden esetre melléjük helyezkedve kinyújtom a kezem, egyiket a nőnek, másikat a férfinak és intek Duncannek, hogy ő is fogadja el a társa kezét. - Amikor eljön a pillanat, tudod majd, hogy mit kell mondanod. Addig is, ha az érzelmekről nem akarsz beszélni, kérdezheted olyanról, ami a küldetésünkhöz kapcsolódik. - vetem fel, afféle kapaszkodóként, bár minden tekintetben támogatom, hogy felvegye a kapcsolatot az apjával, a gyökerek mindennél fontosabbak, én több száz éves távlatból is gyakorlom őseim hagyományait, életben tartom emlékük tüzés átadva a tudást a fiamnak, amennyire az erőmből és tehetségemből kitellik. Amikor összekapcsolódnak a kezeink lehunyom a szememet és transzba vezető, megnyugtató hangon kezdek el ütemesen énekelni, de csak néhány ütemet, hogy aztán a szememet lehunyva tartva beszélni kezdjek hozzájuk. - Vegyetek mély, hosszú, nyugodt lélegzeteket. A könnyű szédülés teljesen normális, hunyjátok be a szemeteket és engedjétek, hogy elragadjon az álomhoz hasonló állapotba ringató örvény, ami talán úgy tűnhet, mintha lehúzna, de felemel majd az égbe, a csillagok közé. - suttogom szinte, olyan dallamosan, mintha még mindig az indián énekemet hallanák, de tökéletesen értik, sőt, mintha beszéd közben ahogy ellazulnak már nem is fizikailag hallanák, hanem az összeköttetésünk létrejöttével az elméjükben. Furcsa érzés ez, nem csak kutatunk, hanem ténylegesen be kell engednünk egymást a legbennsőbb rétegekbe és megosztani velük azt, akik vagyunk.
A társaim a transzba zuhanás ösvényén először az én lényemet ismerhetik fel, vadregényes táj rajzolódik ki kanyonokkal, amik mellett testetlenül elsuhannak, hogy pusztaság váltsa fel, magas, vad fű, majd elvétve erdőségek és a mélyén egy csapat állat táncol körbe egy máglyát a közepén egy magas, fa totemmel. Bagoly, ló, medve, hód, borz, kígyó, bivaly, prérifarkas, a legkülönbözőbb állatok keringenek körülötte, mintha mindannyian a maguk módján együtt mozognának, egységben, ám egyszercsak villámcsapások csapnak le egymásutánban, egy külső, elkerülhetetlen veszély. Belecsap a totembe, ami így lángrakap és egyre több állat porrá omlik, egyre kevesebb táncol a tűz körül. A környezet változik minden halállal, minden elkezd fonnyadni, összaszódni, míg egyetlen egy állat marad, egy prérifarkas, aki búsan, kivert kutyaként vánszorog már csak a hamvak között, már csak egy csöppnyi, kihúnyhatatlan kékké vált lángot őrizve. Az egész kép kaotikus és értelmetlennek tűnik és még is a tudatukba szökik az értelme: több száz évet éltem, minden szerettemet újra és újra elveszítettem, utolsóvá váltam a fajtámból és szinte elviselhetetlen magány telepedett rám hosszú, hosszú ideig. Az a magányos prérifarkas én vagyok, én voltam, ez az én történetem.
Érdekes a dolog, hiszen első körben valahogy szájon akarta volna csókolni Annabelle-t a pillanat hevében, de talán így sikerült, vagy netán meggondolta magát, s az enyhébb változat sikerült? Mindenesetre az nyilvánvaló, hogy a két nő nagyon meglepődik, a kalóz pedig hetykén vállat von, ez ő, nem fogja megtagadni önmagát. Ugyanakkor tényleg érez valamit a szőke boszorkány iránt, valamit, ami talán kimozdíthatja abból a gondolatmenetből, hogy végleg feláldozza magát. Talán érdemes lehet átgondolnia, hogy van kiért élnie. – Most jön tehát az a fura jósálom. – Motyogja, mert nem is tudja hirtelen, hogy az is elég, ha csupán felvigyázza a környéket, vagy be is akarják valahogy vonni. Freya már el is kezdi levenni a nyálat, s összekeverni valami furcsa őrleményre, közben pedig Annabelle már őt magát is bevonja a leendő szeánszba, így hát Duncan is lecsatolja a kardját, most nem lesz rá szüksége. Más esetben egész érdekes is lehetne a két nővel felállás, de lássuk be, attól még hogy kalóz, nem játszik senki érzelmeivel. Leül ő is Annabelle mellé, nyújtja a kezét, ha szükséges lenne, aztán várakozik. Bízik benne, hogy Meaghan érti a dolgát, felügyeli Viggo-t és a szabotőr nőt is, de egy biztos: ha partot érnek, nagyon beindulnak majd az események. Ha Freya úgy érzi, hogy mégis neki kéne vetkőzni a különböző krémek, kenőcsök hatása miatt, akkor nyilván hallgat rá. – Azért bevallom őszintén, kissé attól is tartok, hogy ha tényleg életben van, mit mondhatnék neki. Sosem volt köztünk meg az az igazi szoros kapcsolat. – Önti ki kissé a lelkét a két nőnek, rá nem jellemző módon most őszinteségi roham tör rá. Az apja meg ő, két különböző, mégis oly hasonló jellem, hiszen egész életükben menekültek, álcázták magukat, de hogy együtt vigyenek sikerre egy vállalkozást.. Pedig Duncan mostanság egészen el tudná magát képzelni félmeztelenül egy izzó üllő fölé hajolva egy baromi nagy kalapáccsal csapkodva. Bár hozzá inkább a vékonyan izmos kalózélet illik, de mostanság mintha.. valahogy az állandóság is vonzaná. Így hát járatja a tekintetét a nők között, várva, hogy mi lesz a dolga.
A nő végre elfoglalja magát a hajóval, és nem kell sem a megjegyzéseit hallgatnom, sem a képét bámulnom, úgyhogy már ez a tény is kicsit lenyugtat, érzem, ahogy a feszültség oldódik bennem. Újra a korláthoz sétálok, bár azért tényleg igyekszem a másik kettőt részben szemmel tartani, de inkább azt fürkészem, hogy valami szokatlan történik-e körülöttünk. Egyelőre nem látok semmit, csak delfineket. Nem vagyok az az ember, akinek mosolyt csal az arcára pár ugrándozó tengeri lény vagy bármilyen állat, tulajdonképpen hidegen hagy az ilyesmi, így most is csak tudomásul veszem a létezésüket és nem foglalkozok velük ennél többet. A part közeledik, és egyre inkább úrrá lesz rajtam az izgalom, hogy vajon mire számítsunk, ha kikötünk. Nem is bírok tovább egyhelyben maradni, inkább sétálgatok a fedélzeten, míg oda nem megyek végül a pároshoz. A szőke nőt levegőnek nézem, és egy ideig érdeklődve figyelem, hogyan kormányoz Viggo. Egy idő után azonban feltűnik, hogy mintha lenne valami a kormányon. Óvatosan közelebb hajolok hozzá. - Nézd… - mutatok rá a jelekre. - Ez jelezheti az irányt? - pillantok fel a férfira, akiről tudom, hogy nagyjából annyit ért a pálcás mágiákhoz, mint én, vagy alig többet. - Hogyan működhet vajon… - töprengek, mert azért megfordul a fejemben, hogy ha tényleg erre jó, vajon lehetne visszafelé is használni a hajót. Amikor megérkezünk arra a helyre, ahol ki tudunk kötni, újra Viggóhoz fordulok. - Derítsük fel a terepet, vagy várjuk meg, míg vége a szeánsznak? - Az őrködésbe akár ez is beletartozhat, és talán nem lenne rossz, ha elsőnek nem szállna partra mindenki, de rábízom most a döntést ebben a kérdésben, addig nem teszek semmit.
Life is too short to wait...
) // 
