2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
N em tetszik, ahogy a dolgok alakultak eddig, túl sok ismeretlen és veszélyes mágiát vontunk be már eddig is a folyamatba. Igen, lehet, hogy szkeptikus vagyok és talán kissé szűklátókörű is, de félig-meddig tudósként (már ami a kísérletezést, növény-és bájitalismeretet illeti) abban hiszek, ami be van bizonyítva, még a mágián belül is. Ki tudja, hogy Freya varázslata, vagy a gyanús tárgy volt az oka Duncan eltűnésének, de egy biztos, én ilyenben nem fogok ezután se részt venni, túlságosan kockázatos. Az erdős kérdést illetően kitérek, és Viggo sem bocsátkozik túlontúl részletes magyarázatba, Annabelle-t végső soron nem nagyon érdekli szemlátomást, Freya meg akkor is ki lenne akadva, ha elmondjuk a részleteket, úgyhogy így mindegy is. Arra kissé felvonom a szemöldököm, ahogy megpróbálja eloltani az erdőt, azt hiszem, ha ő maga lett volna ott fellógatva egy mérgező fára körülvéve mindennel, ami támad, és még ráadásul módosult tudatállapotban is, akkor is meg akarná menteni az erdőt. Engem nem érdekel, csak ne kelljen oda visszamenni, felőlem aztán le is éghet az egész. - Nem tudok álcázni egy egész hajót - jegyzem meg, mert látom, hogy talán mintha tőlünk várnának valami megoldást erre a kérdésre. - Azt a nő csinálta, akit ugye el kellett engedni. - Még nem tértem napirendre afölött, hogy csak úgy futni hagytuk, mert van egy olyan érzésem, hogy be fog kavarni még később. - Annyit tudok tenni, hogy ha leszállunk, akkor tudok ködöt létrehozni, ami elrejthet minket. - Akár ez a torony az, akár valami más, nem hiszem, hogy sokkal tovább tudnunk menni a hajóval, talán épp itt lenne az ideje elhagyni.
◌
Freya Björnsdottir
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-01-08, 21:51
Annabelle elgondolkozik, ám jelen helyzetben lehet, hogy ő nem akar nyitott könyv lenni, de nekünk erre van szükségünk. Hiszen az igazság erejében, abban, hogy sokkal jobb mindennel tisztában lenni és úgy döntést hozni, mint titkolózni mások véleményétől tartva. Lehet, hogy csak számomra volt egyértelmű, hogy Duncan milyen szemekkel nézett Annabelle-re és csak számomra fontos, hogy a Grindelwald családba tartoznak mindketten, ami nem csak a kapcsolatukra, de az egész küldetésünkre hatással lehet. Nem számítottunk erre, ahogy Duncan eltűnésére se és arra, hogy az amfóra nem fog elporladni, hanem a legendás kovács valahogy újra alkotja biztonságba helyezni a fiát. Minden esetre amikor látom rajta a nemtetszést egy elnézést kérő mosollyal folytatom az ötletelést, hiszen a konfliktus sem segítene jelen helyzetben. - Milyen más utazási formát alkalmazhatnánk? Nincsen se seprű, se varázsszönyeg, se kapcsolatunk hophálózatba csatolt kandallóhoz. Esetleg... A látomáson keresztül egy irányított társas hoppanálással azonnal odajuthatunk, de veszélyes lehet, hiszen nem pontos, nem jártunk ott fizikailag. - vetem fel, és amíg Viggo a hajót kormányozza, a vörös boszorkány a válaszok elől menekül, Annabelle pedig a térképet átvéve - amit nyilván azonnal átadok - vérmágiához nyúl, addig az én tekintetem újra visszatér az erdőtűzhöz. Ha és amennyiben úgy ítélem, hogy van arra esélyem, hogy az indián, főként elemi tanokat követve esőt idézzek elő, megteszem. A tenger, illetve most már inkább torkolat vizéből megpróbálok "meríteni" és permetként szétszórni a lángoló erdőn, legalább egy részén, mintha csak esőfelhők gyűltek volna fölé. Ugyan a varázslat mozgással jár, egyáltalán nem olyan szökdécselő ungabunga, ahogy az indián esőtáncra más asszociálna. A szoros már így is keskeny és sekély, pedig más esetben, és persze ha lenne több időm, akkor teljes áradással oltanám el, már amennyi még nem teszi tönkre a természetes vizi világot. Álcázáshoz én még mindig nem értek, de talán Viggonak előkerül egy új tárgya vagy talán a bájitalkeverőnek valamilyen ötlete támad, addig pedig sajnos számolnunk kell azzal, hogy észrevesznek és hirtelen kell elhagynunk a hajót. Visszalépek végül a térkép mellé, hogy lássam Annabelle varázslatának az eredményét. - Az alakok, akik elvitték a kovácsot, ismerősök voltak? Melyik oldalhoz tartoztak, a nagyapádé, vagy a másik, amit Duncan korábban említett, hogy több csoport is kutatja a tárgyat? - fordulok végül Annabelle-hez, hátha alapon még vissza tud emlékezni valamilyen részletre. Vérrokon életét kiontani elképesztően megengedhetetlen az én értékrendemben, hiszen évszázadokig voltam család nélkül, de már előtte is arra tanítottak, hogy egyértelműen bűn. Nem mintha Gellert Grindelwald nem követett volna még el szörnyű bűnöket, de jelen esetben lehet, hogy nem is tudja, hogy az emberei mire készülnek, ki is igazából a bújkáló varázsfegyver készítő.
// Indián esőtánc varázslat, vízfelületből felemeli a cseppeket és leszórja másik területre, úgy néz ki, mintha ténylegesen felhők gyűlnének az égre. - a part közeli égő fákra. //
Azért én kicsit elgondolkodom, amikor Freya kvázi engedélyt kér, hogy bólintsak-e, ám ő nem várja meg, hanem egyből kiteregeti a szennyest, amire azért egy kicsit felszökken a szemöldököm. És, ha ezt meg akartam tartani magamnak? Nem hiszem, hogy feltétlenül kell ez az információ ahhoz, hogy eljussunk a célig, én legalábbis sokmindent kitudok magyarázni sokféleképpen, viszont nyitott könyv nem szeretek lenni. Ez az új információ pedig még nekem is elég megrázó, nem hogy csak úgy kimondjuk hangosan. Szóvá viszont nem teszem a dolgot, annál jobban sürget az idő Duncan és az apja miatt is, no meg az erdő lángolása se túl hasznos. - Hajóval nem hiszem, gyalog pedig nem lenne túl ideális. Kissé forró lenne a talaj a lábunk alatt. - pillantok újfent az égő erdő felé, bár megkapjuk a magyarázatot, de hogy miért is kezdték el felgyújtani az emberevő fát, az még nem teljesen világos számomra. Viszont ez most tényleg nem az az alkalom, hogy kérdezősködjünk, főleg mert hamarosan feltűnik előttünk egy torony, ami nem biztos, hogy az a torony, hiszen az eredeti információk alapján, amiket a nőtől kaptunk a hajón, jóval távolabb kellene, hogy legyen a hely, ahol Duncan apja van. Aztán persze a mágia ki tudja mit hogyan torzít. - Amíg nem biztos, hogy oda kell mennünk, felesleges a kitérő, igaz? - kérdezem bár, a kérdésem inkább tűnik kijelentésnek, mint kérdésnek. Nem is várok sokat, inkább a térképet ragadom magamhoz, vagy épp kérem el, hogy egy szúrásnyi csepp vérrel tájoljam be, hogy pontosan mi is az irány, ahol rokonságot találhatok, mert hát úgy fest Duncan és az apja is a rokonaim. Addig nem látom értelmét megnézni ezt a tornyot is időt veszíteni vele, amíg nem teljesen biztos, hogy oda kell mennünk. Megvárom hát a varázslat eredményét, Hádész addig azért figyel, ha netán égő fa akarna a partról a hajóra borulna, vagy bármi probléma merülne fel. Erősen koncentrálok, hogy a vércsepp útjára induljon a térképen, és megtudjuk határozni, hogy jó helyen vagyunk-e, vagy érdemes tovább indulni. Engem aztán nem érdekel, ha valakit épp kivégeznek azon a szigeten. Nincs közöm hozzá, ha nincs közöm hozzá. - Sok időnk nincs, meddig bírja itt a hajó? - kérdezem a varázslat végeztvel Viggot, mert nem tudom, hogy ez a jó eséllyel vékonyabb kis folyó ér meddig bírja majd és mikor feneklünk meg. Mindenesetre amennyiben a vérmágia és a látomásban látottak indokolják, jó eséllyel ki kell kötni, amit közlök is a többiekkel, de egyébként nem pocsékolnék időt a toronyra, ha ez nem az a torony.
Talán van értelme megpróbálni, ez csak rajtuk áll, hogy vérmágiához folyamodnak-e. Az biztos, hogy ez a valóság, nem pedig valaki átvette a jósálom irányítását. Az erdőt nem is nagyon van idejük oltani, mert ha nem akarnak összecsapni azokkal, akik a fényeket lövik fel a közelben, akkor el kell húzniuk a csíkot. A víz itt alaposan összeszűkül, nem is igazán lehet menni, csupán kerülgetni a zsombékokat, s közelben mintha valami épület tűnne fel, de amíg nem ellenőrizték akár vérmágiával, hogy ez lehet-e Duncan apjának börtöne, addig semmi sem biztos. Viszont egyértelmű mozgolódást látnak a torony tövében, tehát jó lenne leálcázni mielőbb a hajót, mert bár az úszó erőd nem nagy, de mivel mozog, előbb-utóbb feltűnik. A torony valami kisebb szigeten, szárazabb részen épült, s mintha valami eligazítást tartanának. Vagy kivégzést? Ez így a távolból még nem lehet látni, de az biztos, hogy valami ott történik. Ha Viggo megvizsgálja az amfórát, érzi, hogy az ismét fel van töltve, aktív, tehát vélhetően benne van a felföldi kalóz. Viszont kicsit olyan, mintha két tűz közé kerülnének, mert ha a szigeten a toronynál Grindelwald hívei vannak, s nyomukban a korrupt aurorok, akik szintén a fegyvert akarják, akkor ahogyan Duncan sejtette, két tűz közé kerülhetnek.
//Határidő: január 13, én írok január 14-én//
Viggo Hagen
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2024-01-03, 21:04
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
A varázstárgy egyik fele Annabellenél volt odaát, a másikat pedig átpasszoltam Duncanhoz hogy legyen valami bizalmi alap vagy olyasmi. Így határozottan egyik fele sem volt nálam már. Szívtam is a fogamat érte és amikor Annabelle csatlakozott, elvileg mindkét amfóra megsemmisült.. Így hogyha Freya a kezében valóban meglátom az amfórát amikor feljönnek kissé megnyúlik a képem. Őszintén meglepetten meredek a tárgyra ha tényleg egyben van, de aztán inkább arra figyelek amit Annabelle mond Duncanról - Csodálatos.. - forgatok szemet bosszankodva.. Viszont utána amit Freya kimond egy kissé errort okoz. Azt tudtam, hogy olyasmibe avatkozom, amibe talán nem kellene. A varázslat köteléke miatt mégis megjelentem leróni a tartozásomat. Most viszont azért kissé ott van bennem, hogy minden további nélkül lelépjek a francba ameddig megtehetem. Sokkal több Grindelwald került az egyenletbe mint kellene.. De ahogy jön, úgy el is száll a késztetés, tudni akarom, tudnom kell mostmár mi a fene folyik itt! Ha Freya és Annabelle a tudtomra adják, hogy merre kéne mennünk, arrafelé pedig a térképen is látom a lápot meg lassacskán a saját szememmel is, azért azt megpróbálom felmérni, hogy fogunk-e tudni gyorsabban haladni, mint ahogy az erdő ég.. - Az történt egyébként, hogy gondoltuk elmegyünk körül nézni a parton gyorsan és nos.. bele futottunk valami mérgező emberevő fába.. Lehet, hogy a mocsárban több ilyen is van szóval a másik remek kérdés… Van bármilyen más út? - épp ugyanígy megpróbálnám őket lebeszélni róla, hogy arra menjünk, ha a tűz gyorsabban terjed, mint ahogy a hajóval haladni tudunk, de egyébként mindenki jól sejti, pörgetem a hajózási tapasztalataimat, hogy mégis hogy és mit lehetne ilyenkor. Még jó hogy a hajó kisebb mint amilyen eredetileg lenne. Bár azzal legalább lehet tudtunk volna merülni.. Nem úgy mint ezzel a romhalmazzal..
P ersze egyértelművé válik viszonylag hamar, hogy nem lehet nem beszámolni az erdőben történetekről, hiszen amint megjönnek, egyből észreveszik, mert egyre jobban ég. – Az... hát... nem lenne jobb ha út közben meséljük el? – Kissé zavartan tekergetem a hajamat, és nem feltétlenül időhúzás a cél, inkább csak szívesen csinálnék már valamit, most, hogy kijózanodtam, újra kezd feltámadni bennem a gyanakvás és a félelem, nem akarok tovább a hajón maradni. – Hol van Duncan? – Húzom össze a szemöldökömet, hiszen egyből észreveszem, hogy ő nincs a többiekkel. Közben Freya beavat a szeánszon történtekbe, én különösebben nem adok arra, hogy ki milyen családból származik, így csak amiatt figyelek erre, mert ki tudja, mikor kellhet ez az információ. - Ó, tehát akkor kiderült, hova kell mennünk – jegyzem meg, de leginkább csak magamnak. Újra elfoglalom a helyem a korláton valahol, egyelőre egyedül, Viggo valószínűleg a hajózással lesz elfoglalva, és különben sem akarok most beszélgetni, bár van egy olyan érzésem, hogy az erdős dolgot nem fogja annyiban hagyni a két nő.
◌
Freya Björnsdottir
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-12-15, 22:35
Habár nem voltam jelen asztrál testtel a látomásban, de a magam módján velük tartottam, láttam, amit láttak, és ugyanúgy szeánszból térek magamhoz, mint ők... azaz... mint csak Annabelle? Ahogy kinyitom a szememet egészen gyorsan visszazökkenek a valóságba, így az, hogy a keze eltűnik az enyémből azonnal arra késztet, hogy talpra ugorjak. - Duncan? - mondom ki a nevét, hiszen még soha nem tapasztaltam, hogy bárki a valóságból hatással lehetne vissza ránk a szeánsz alkalmával. Előbb számítanék arra, hogy csak kirántotta a kezemből a kezét tagadva az igazságot, mint arra, hogy a pukkanás és a fényjáték az amfórákra utal. Pedig csak ez lehet az igazság. - A hang, a fény... azt hittem, hogy az amfóra elpusztult, kiveszett belőle a mágia miután megjelentél, de... - elhallgatok, és amennyiben tényleg ott van egy amfóra a teremben felemelem és szemügyre veszem, hogy az elmélet igazolódni látszik-e. Habár a tudásom szó szerint évszázados, amíg a többiek vissza nem érnek és Viggo-nak át nem adom, nem veszek biztosra semmit. - Még soha nem történt ilyesmi, soha nem sikerült senkinek kinyúlni egy utazóért. Duncan apja kivételesen erős varázsló és talán csak ő tudja előhívni, vagy... a halála megtörni a varázst. - mondom még ki Annabelle kérdő tekintetére válaszul. Felkészítettem őket, hogy lehet mellékhatás, hogy mennyire sebezhetőek leszünk amíg transzban vagyunk, de ez lehetőség soha nem volt közöttük. Követem a felszínre a nőt és vele együtt vonom össze a szemöldökömet az égő erdő látványára. Amennyiben valóban van ott egy amfóra nálunk átadom az érkező Viggo-nak, hogy ő is megnézze oda került-e Duncan vagy esetleg máshová. Mivel már eddig is volt nálunk térkép erről a térségről, előveszem és azon nézem meg, hogy Annabelle és az én emlékeimmel sikerül-e megállapítani melyik irány lenne a leggyorsabb az erődhöz, főleg, mert a nő nagyon igyekezett minden részletet kifigyelni az asztalon lévő papírokból és környezetből. - Mi történt? - kérdezem egyszerűen, hiszen a vörös boszorkány és Viggo egyértelműen elhagyták a hajót és most értek vissza, és nehéz lenne nem észrevenni a füstöt. Tisztelem a természetet is épp ugyanúgy, ahogy az elemeket, így az égő erdő látványa rossz érzéssel tölt el, egyértelműen látszik a szigorú arcomon, hogy akkor sem tetszik, ha nem kell átvágnunk rajta. - Igen, bár úgy vélem hogy be tudjuk azonosítani a térképről a helyszínt, de hogy azon belül hol van a kovács, arra a te vérköteléked is elegendő lehet. - válaszolom, a tekintetem egy kissé komor még az erdőtűz látványa miatt, de ahogy Annabelle-re pillantok egy kicsit megváltozik. Először kérdő és várakozó, mintha engedélyt várnék arra, hogy megosszam az igazságot a többiekkel, de végül nem várok szóbeli beleegyezésre, kimondom, amit gondolok. - A látomásokból kiderült hol volt utoljára és hogy Annabelle és Duncan is a Grindelwald vérvonal tagja. Az édesapjaik ikertestvérek és az utolsó pillanatban rátörtek a kovácsra és elfogták. Ha a sötét varázsló kínozza, vagy az ő parancsára kínozzák most, hogy kinyerjék belőle a rubint fegyver helyét... akkor a saját fiát kínozza. - osztom meg, mert ki tudja, hogy az adott percben melyik információ lesz a kulcsfontosságú, ami majd megmenti az életünket. A hajózáshoz nem különösebben értek, így Viggo-t kérném meg, hogy a megfelelő irányba fordítsa a hajót, de azért egyértelműen látszik rajtam, hogy amennyiben közel kerülünk a tűzhöz, lehet, hogy megpróbálom megfékezni a pusztítást menet közben.
Figyelek, igyekszem minél többet megjegyezni abból, amit mond és konokul próbálok arra a tényre nem figyelni, hogy ez a férfi kököpött mása az apámnak, csak épp az arcszőrzet más, no meg a kor, hiszen már jónéhány éve nem vagyok odahaza szívesen látott vendég, így aztán az apámat se láttam. - Tehát erre lesz... - igyekszem memorizálni a helyet, ahogyan kinézek az ablakon, főleg hogy mégis csak Duncan apja van itt, tehát a szavai elsősorban a fiának szólnak, még ha a küldetés miatt mindegyikünknek is. Az egész persze kezdem úgy érezni, hogy lassan kicsúszik a kezeim közül. Eddig az egészhez úgy álltam, hogy a férfi teljesen mindegy, hogy milyen sorsra jut, de közben az apám ikertestvére, akiről talán nem is tudott sosem, mert hogy nem beszélt róla az fix. A bizonytalanságom erősen kaparva próbál a felszínre törni, bármennyire is igykeszem nem törődni vele. Ezt még talán a hajón is érezni lehet, mert a nagymacska eddig az ajtó előtt pihent, mostanra viszont már idegesen sétál fel, s alá a kinti folyosón, amíg aztán... Nagyokat pislogva térek magamhoz. Szinte már bántja a szememet a normális fény, és egy kicsit kótyagos is vagyok. Nem csoda, hogy amikor felpattanok, akkor határozottan úgy érzem, hogy még meg is szédülök egy kicsit, de végül sikerül stabilan megállni. Ha valaki segíteni próbálna, jó eséllyel nem fogadnám el, inkább az ajtó felé indulok. - Tudjuk hová megyünk és nem tudni mennyi ideje van... az öregnek, vagy mikor törik meg. - mondom még kissé talán túlságosan is hidegen, tényszerűen, Duncanre nem is pillantva, ami könnyen megy, mivel már a szemem sarkából se látom. Lassan ocsúdom a kótyagosságból, hogy bizony ő itt sincs, hogy szó szerint felszívódott. Elnyomok egy halk káromlatot, és kérdőn pillantok Freyára, hogy neki van-e ötlete, de közben odafent is egyértelműen zajlanak az események, mert hallani jó eséllyel a visszatérők lépteit a fedélzeten. Így végül mégis csak Hádész mellé lépek ki az ajtón és indulok el felfelé. - Ég... az erdő? - torpanok meg, miután konstatálom, hogy közben épp befut Viggo és Maeghan is. Felszökkenő szemöldökkel enyhén szólva is kérdőn meredek rájuk. - Bár azt már tudjuk, hogy hová megyünk, nagyjából, de Duncan eltűnt... mármint szó szerint a látomás végén felszívódott. Talán ő is csapdában van. - adom le az infot és kérdőn várom, hogy mi van az erdővel, vagy mi a két jómadár elképzelése, hogy akkor most mi a következő lépés. A kérdést persze nem is nagyon akaródzik kimondani, de mégis csak kénytelen vagyok Freya felé fordulni. - Ezek alapján ugye elég leszek én is, hogy meghatározzuk a pontos helyet vérmágiával az alapján, amit láttam? - kérdem tőle, mert már nincs más feladat csak az irány. Habár a tenger mintha a távolban kezdene más formát ölteni, jó eséllyel kénytelenek leszünk keresni valami folyót, amin át a szárazföld belsejébe juthatunk.
Duncan viszont nem csak hogy nem ébred fel a többiekkel, hanem az ocsúdó Freya mellől is eltűnik, méghozzá olyan pukkanás, és fényhatás kíséretében, mint amikor Annabelle belekerült Viggo amforájába, s az auror kalóz is érzi, hogy valami ismét megváltozott, a varázstárgy megint tele van. Hogy mi történhetett? Elképzelhető, hogy Duncan apja, még ha látomáson keresztül is, de valami távoli védőmágiát tudott bocsájtani a fiára, hogy ne eshessen semmi baj. Így lényegében Duncan a kalickában fogoly, de nem is árthatnak neki. Kérdés, hogy vajon hogyan fog kiszabadulni, mert cseppet sem biztos, hogy hasonló módon életre lehet hívni, mint a szöszi boszorkányt. Mindenesetre az égő erdő egyértelműen figyelemfelkeltő, mert hőseink ugyan visszajutnak a hajóra, de a távolban valaki fényvarázsokat lő fel a magasba, be akarják tájolni a helyzetüket, tehát nem árt, ha minél hamarabb olajra lépnek a hajóval. Vajon a közös látomásban felfedezett torony merre lehet? Nincs olyan messze, legalábbis a két nő, Freya és Annabelle úgy gondolhatja, csak éppen be kéne tájolni, hogy merre. Az biztos, hogy itt a víz kissé darabosabbá válik, mocsaras terepre tévedtek, az erdő mentén ugyanis már nem a nyílt víz húzódik, hanem az albán lápok egyike, talán éppen ide betette be magát annak idején a Sötét nagyúr, nem véletlen, hogy Grindelwald is amolyan ironikus célzattal a környéken őrzi, kínoztatja a fegyverkovácsot. Már ha nála van, ugyanis a látomásból még ez sem derült ki, csupán annyi, hogy sietniük kell!
//Határidő: december 20, én írok december 21-én//
Maegan Anaiah Llyvelyn
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-12-08, 16:16
M ikor Viggo is megérkezik mellém a homokba, veszek egy lendületet és oldalra fordulok, hogy lepacsizzak vele, még mindig vihogás közben. - Fú…. Ha ezt elmeséljük a többieknek - merengek hangosan, ám ekkor meglátom a férfi kezében a lábszárcsontot. - Na, és ezzel mi a terv? - mutatok rá, de nagyjából ekkor meg is érkeznek a macskák. Ennyit a csontról, meg is van a funkciója, azonban különösebben nem érdekli azokat a dögöket, gondolom, hogy az oszlás miatt. Ha akarták volna, valószínűleg már megszerezhették volna eddig is. A főzet viszont beválik, úgyhogy amíg a macskák ki vannak dőlve, mehetünk is a dolgunkra. Én nem mosom meg az arcomat, csak a kezemet lógatom a vízbe, már teljesen jól vagyok, és az egész eddigi dolgok olyannak tűnnek, mintha egy álom lett volna csak. - Öhm… lehet mégsem kéne elmesélni, ha nem kerül szóba - jegyzem meg elgondolkodva. Valószínű, hogy a lángok fel fognak tűnni a többieknek is, de minden részletet nem tervezek elmondani, mert hát… még a végén azt hiszik, szórakoztunk, amíg ők a szeánszon ki tudja, mit csináltak. - Én vissza nem megyek, akármi lesz - válaszolom a kérdésre, ha az erdő nem oltja el magát valahogy, akkor ez van, de én örülök, hogy sikerült kijutni onnan épségben és most már többé-kevésbé józanul. Amikor visszaérünk a hajóra, elfoglalom a helyem a fedélzeten, és már most azon töröm a fejem, mit mondjuk, amint kilépnek és meglátják az erdőt. Kicsit azért idegesen pillantok Viggóra, van egy olyan érzésem, hogy a többiek nem fogják díjazni, hogy elhagytuk a hajót.
◌
Viggo Hagen
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-12-07, 22:29
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Jelen állapotban nincs olyan, hogy valamiről azt gondolnánk, hogy nem sikerülhet. A csontot is megszerzem, ugyan mégis mi állhatna az utunkba?! Kijutunk az erdőből a homokba egy kis időre felbukom és csak pofára hasalva röhögök a képtelenségén az egész helyzetnek. Persze azért a homokba nem fojtom magamat. Csak a kezemet nyújtom vagy legyezgetem a nem messze mellettem elterült Meagannak hogy adjon már egy pacsit Merlin szerelmére! Persze motoszkálásra én is feleszmélek és felpucsítva fordulok hátra majd egy nyögéssel, minden átgondolás nélkül dobom a macskáknak a csontot. Én még annyira nem vagyok magamnál, bár tény hogy képes vagyok józanul is kissé elmebeteg hülyeségeket csinálni. - Mivan ez kéne?? - paskolom meg a combomat mint egy jól szituált örömlány amikor persze valószínűleg a csontra semmit nem reagálnak, de aztán csak össze szedem magamat és feltápászkodom mert mintha az agyamba úszna, hogy lehet ha nem a földön fetrengünk nem vagyunk annyira egyértelmű prédák sem. - Ismét nálad az ész! - ismerem el még kissé kótyagosan amikor a mérget oda dobja a dögöknek. - Hahh! Béna macskák. - vonok vállat kárörvendve amikor látom hogy kidőlnek. Aztán elvergődünk a csónakunkig. Valószínűleg jót is tesz a hidegvíz a kijózanodáshoz, vagy hát legalábbis én megmártom a pofámat a vízben, ha már ott van mellettünk. Így a távolból viszont a lángokra kapó erdőre egy kicsit azért magamba szállok. - Ergh.. Picsába… - megdörgölöm az államat meg a halántékomat - Szerinted el kéne oltanunk… Vagy mondjuk azt a többieknek, hogy ez az elterelés része? - pillantok ismét Meaganra mert úgy tűnik most neki jobban forognak a kerekei mint nekem.
Rákanyarodnak a helyes útra, most már tényleg nehéz lenne bármit is letagadni. Ahogy a köd elkezd felszállni egy termet látnak, aminek a körvonalai csak bizonyos területeken igazán élesek, történetesen ott, ahova a jelenetben lévő idős férfi tekint. Rengeteg pergamen, jegyzet, apró eszközök és tárgyak hevernek az asztalon és persze a pálcája, ami nélkül a legtöbb varázsló egy tapodtat se tesz. Az idős férfinek pedig ugyan teljesen más arcszörzete és haja van, mint Annabelle apjának manapság - bár valószínűleg sokszor nem találkoztak, mióta Grindelwald útját választotta -, az arca, a szeme akkor is pontosan ugyanolyan. A látomás pedig nem hazudik, a vér vezette őket ide, mindannyiuk vére. A környezetből látszik, hogy valamilyen toronyban van, úgy tűnik, hogy még se jutott távolra a térképen jelölt erődtől, nem sikerült bevetnie magát az erdőségek mélyére, a tervei vagy meghiúsultak, vagy egyszerűen már visszaért erre a pontra, mert nagyon olyan érzésük van, hogy a jelenben járnak. Furcsa módon az előző látomástól ellenkezően itt a férfi nem figyel fel egyértelműen a fia szavaira, nem kapja fel a fejét, hogy mit keresnek itt, nem is látja őket. Viszont valami még is csak megrebben a tekintetében, mintha érezné a jelenlétüket még úgy is, hogy csak Duncan és Annabelle van transzban, a kovács jó néhány kilóméterrel odébb teljesen ébren tevékenykedik. - Fiam? Nincs sok időm… már hallom a döngő lépteket… nem szabadott volna ilyen erős fegyvert soha létrehoznom, tudhattam volna, hogy világunk sorsába szólhatok bele, most mindenki erre áhítozik és senki sem akarja a tiszta jóra használni. Már, ha van ezen a világon olyan, hogy tiszta jó… - suttogja halkan az egészet, az orra alatt, de tisztán hallják,
ahogy a lépteket is. Többet nem is tud mondani, mert egy átok találja el az ajtót kívülről, majd egy második varázslat konkrétan be is robbantja. A kovács gyorsan a pálcájáért nyúl, de nem azért, hogy elvegye a helyéről, hanem azért, hogy a kezét ráhelyezve a pálca fája belesüppedjen a fa munkaasztal anyagába és ezzel közel teljesen láthatatlanná váljon - viszont Annabelle és Duncan még láthatja a hajszálni körvonalát. Az idős férfi tekintete mielőtt eltalálnák a kötöző és kábító átkok még pont megtalálja a fiáét, hiába nem látja pontosan, érzi az irányát, hogy előbb a pálca felé biccentsen, az lehet mindennek a kulcsa. A varázspálca őrzi minden emlékét annak, amit az apja varázsolt, hogy hova és hogyan dughatta el a rubint. Még pont van annyi idejük, hogy körbenézzenek, kinézzenek az ablakon és belőjék, hogy pontosan hol vannak a város erődjében, de amikor Grindelwald (egyik) fiát eltalálja a Stupor, akkor előttük is elsötétül minden és megszakad minden kapcsolat. Duncan apja tehát életben van… de ki tudja, hogy még meddig, ha konokul nem felel majd az elrablói kérdéseire?
És amikor legközelebb kinyitják a szemüket, már a valóságban vannak a kabinban.
~Megan Smith
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-29, 18:03
Így, hogy nem kell felsegítenie Annabelle-t, természetesen nem fogdossa a kezét, de odafordul hozzá, és legalább a vállán végigsimít, amolyan aggódó kifejezéssel. Tudja, hogy a nőt kemény párból faragták, nincsen feltétlenül szüksége babusgatásra, ez alól csak az volt kivétel, amikor súlyosan sérülten beesett a McFayden birtokra. A csillagképek választásánál tehát rossz volt a tipp, most már ismét kezükben a döntés, de mielőtt továbbmennének, ízlelgetik még a kapott információt, ami akár igaz is lehet, de most nem feltétlenül kéne, hogy bármi összezavarja a fejüket. Viszont ha Freya okkal küldte be őket ebbe a jósálomba, minden kapott információ fontos lehet az ügy szempontjából. - Nem is tudom, hogy mi lenne a jobb. Ha rokonok vagyunk, vagy ha nem. - Mormolja a skót, hiszen rokonokként mindenféle vérmágiát, családi köteléket együttesen, erősebben tudnak művelni, viszont kissé furcsává teszi az esetleges vonzódást. Bár ha nem élik túl a kalandot, akkor végülis mindegy, lehet romantikázni, különben pedig az unokatestvér vonal még talán belefér. Számtalan példa volt a történelemben, hogy hőseink nem mentek messze, hanem valami családi eseményen összefűzték a kapcsolataikat. Azért talán ez még nem vérfertőzés! Na de vissza a csillagösvényhez! Mivel az Üllő nem volt helyes, tovább keresgélnek, így most már lassan irányba állnak, a Tájoló az Ikrek felé vezeti őket, ami kicsit perverz, hiszen bár rokonok lehetnek, de véletlenül sem ikertestvérek! Látja, hogy Annabelle mennyire vívódik az egész gondolattal, így a felföldi most nem is pedzegeti a témát, majd később úgyis kiderül, hogy van-e értelme beszélni róla. Amikor viszont a kirajzolódó ködben meglátja az apját, aki tényleg annak tűnik, bizonytalanul elindul felé, de nem engedi el a nő kezét, kivéve ha az kirántja. - Apa.. tényleg te vagy az? Segítesz utat találni? - Kérdez rá a jelenésre, mert nem tudni, hogy ez a valóság, vagy csak a tudatalatti kivetülése. Annabelle-től is vár némi bátorítást, mert a nő elég jól kiszúrja azt, ami nem igazi.
Nem is tudom, hogy mit válaszolhatnék Duncan kérdésére. A józan ész azt mondatja velem, hogy a látomások nem igazán szoktak hazudni, viszont minden más nem akarja ezt elhinni és elfogadni. Hogy miért? Kedvelem ezt az ütődött kalózt, aki fel akarja áldozni másokért az életét? Nem tudom, de mégis zavar a gondolat, hogy talán tényleg rokonok vagyunk, még ha csak szegről-végről is, mert bizonyára erről lehet szó, távoli rokonok, vagy ilyesmi. - Nem tudom... bár tudnám! - motyogom. Külsőre nem hasonlítunk, hiszen én inkább a nagyapám külsejét vittem tovább, világos haj, átható tekintet. Bár a szemünk színe... És, ha azt nézem a fivéremnek bizony pont ilyen sötét haja van. Megborzongok és inkább a csillagképekre figyelek. Rábízom a választást, de inkább rám hallgat. Valószínűleg a makacs tagadás sem segít, hogy jó utat sikerüljön kijelölnünk. Nem igazán érzem úgy, hogy beszélnem kellene, így ha csak ő nem teszi, akkor szótlanul igyekszem az úton egyre jobban kapkodva a lábaimat, még ha az egész csak képzelt rohanás is, hiszen fizikailag nem mozgunk jelenleg. Az út végül visszavezet a kiindulópontra, amit először homlokráncolással és értetlenkedéssel konstatálok és csak azután nézek az ikrek csillagképre és áll össze bennem a gondolat, amit bár tagadni próbálok, de már érzem, hogy egyre értelmetlenebb. Oldalt pillantok Duncanre, szóra nyílik a szám, mert sejtem, hogy ő is bizonyos már abban, hogy nem távoli rokonok vagyunk, hanem unokatestvérek. - Menjünk. - mondom ki végül, minden mást lenyomva a mélybe. A feladatra kell koncentrálnunk, azért vagyunk itt, főleg mert Duncan egyébként is azért jött, hogy ha arra van szükség, meghaljon. Én pedig... vajon miért is jöttem pontosan?
Maeghan megoldása jónak bizonyul. A bájitala még meg van és már a feje is kezd végre kitisztulni annyira, hogy rendes használható gondolatokat tudjon eszközölni. A bájital megindul, a macskák automatikusan hátrahőkölnek, amikor összetörik előttük, de aztán indulnának is tovább, megpróbálva áttörni a kialakult mágikus felhőn. A mancsukkal pofozgatni kezdik, de pillanatok alatt hat a szer és furán inbolyogni kezdenek, amíg aztán egyszerűen el nem dőlnek néhány lépésre párosunktól, akik mostmár lassan tényleg teljesen önmaguk. Visszatérhetnek a hajóhoz, bár az erdő, ahonnan kijöttek nem biztos, hogy tolerálni fogja, ha a lángok netán tovább terjednek. Azt ugyanis láthatják, hogy a mérgező fa lassacskán teljesen lángra kap. Néhány kisebb állat, mókusok, nyulak keverednek ki a homokba, bár megijedve a két embertől megtorpannak. Az pedig még inkább probléma lehet, hogy ha a többiek elkészültek a hajón, bizony lehetséges, hogy az egyre komolyabb lángokban álló erdő lesz az irány, amerre indulniuk kell, hiszen jelenleg nem igen van más út, ha csak nem a part mentén haladnak majd.
P róbálok koncentrálni a csontszerző akcióra, bár kicsit nehezen megy a lengés meg a szédülés miatt, de nem akarok egy pillanatáról sem lemaradni a dolognak. - Még egy kicsit - biztatom vihogva, mikor látom, hogy már közel jár a megszerzéshez. Minden esetre most fontosabb a meglógás, mert a tűz elég veszélyes, meg szurkálnak is ezek a nyamvadt indák rendesen. Szerencsére remek ötlettel álltam elő, és örülök, hogy Viggo szerint is az. - Csináljuk - vetem még oda, mikor mondja, hogy meglök, de őszintén szólva nem azzal foglalkozom, hogy hova nyúl meg hova nem, pedig józanul azért valószínűleg megjegyeznék rá egy-két dolgot. Én is hallatok valamilyen visítás szerű hangot, meg a vihogást sem hagyom abba. Sikerül kijutni az erdőből ezzel a módszerrel, és amikor a parthoz érünk, diadalmasan felkiáltok. - Igeeeeen! - és azzal a lendülettel, még mindig vihogva, ki is dőlök a homokban. - Hát ez jó volt. Zseniálisak vagyunk - fordulok Viggo felé, de már csak vigyorgok, kezdem érezni, ahogy tisztul a fejem. Egy ideig csak fekszek, aztán hallok valami hangokat, úgyhogy felülök, és megfordulva látom a párducokat. - Hmm… mit szólnál hozzá, ha tesztelnénk a hallucinogén főzetet? - jegyzem meg szinte a tudós kíváncsiságával. - Van még a hajón egy nagyobb adag, már kész kéne lennie - teszem hozzá, miközben a táskámban kotorászom. Ez a főzet biztosan nem esett áldozatául a gyújtogatásnak, mert akkor már leszédültek volna a párducok a fák között. Úgyhogy megvárom, amíg Viggo odadobja a csontot nekik, én meg utána hajítok egy főzetes fiolát, amiből abban a pillanatban gázzá alakul, amint összetörik. Ha minden jól megy, a macskák bekábulnak és mindenféléket képzelnek, ezalatt mi feljuthatunk a hajóra.
◌
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-17, 22:06
Senkinek nem esik baja, mindketten a zuhanó érzés után úgy nyitják ki a szemüket, mintha nem is csak egyszerűen talpra érkeztek volna, hanem mindig is ott álltak volna sértetlenül. Persze ez nem jelenti azt, hogy az élmény nem dobja meg a szívverésüket és nem tesz fel egy jó nagy adagnyi kérdést. Az előző csillagkép, a véső teljesen kiég és eltűnik, és a páros új utat választ, a Tájolót. Az csillagösvény az elhatározás után ki is rajzolódik, elindulnak rajta, de ezúttal hosszú percekig csak mennek és mennek és mennek... Az út kavarog, egyszer emelkedik, egyszer süllyed, balrafordulnak, hurkolódnak, néha még úgy is érzik, mintha fejjel lefelé lennének, ami aztán tényleg már csak egy érzéki csalódás lehet, hiszen alattuk és felettük is az űr és a csillagok vannak. Egy ponton már a tájoló csillagképe teljesen fölöttük ragyog és ahogy mértani pontossággal aláérnek először vörösre vált, majd aranyos fénnyel afféle csillagpor kezd el rájuk hullani, de mielőtt rájuk telepedhetne egy aranyos fonál fonódik belőle, ami tovább egyenesen mutat. Lehet, hogy elvétették az irányt, viszont ahogy a Véső egy kovácsműhelybe vezetett, úgy a Tájoló tényleg segít megtalálniuk a helyes irányt. Újra kikötnek az egész elején, de csillagporból alakult iránymutató tovább vezeti őket, most már egyértelműen egyetlen egy megoldás felé mutatva. Az Ikrek. Nincs más hátra, muszáj szembenézniük a ténnyel, hogy azért látták mind a ketten a saját apjuk arcát, azért kezelte őket a jelenés egy családként, mert azok és a szüleik Grindelwald gyermekei mind a ketten, ikertestvérek. Ahogy erre az útra térnek átjárja őket egy furcsa bizonyosság érzése, ami nem csak Freya énekének megnyugtató biztonsága, de azé is, hogy az előttük kirajzolódó ködben mostmár tényleg Duncan apjára lelnek.
~Megan Smith
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-16, 14:44
Mintha felmerülne benne az aggódás, hogy nem csak neki lehet baja, hanem Annabelle-nek is. Na igen, hiába számolta bele, hogy ez egy öngyilkos, kamikáze akció lesz, ahol ott pusztulnak mind egy szálig, mint a spártaiak, de mi van, ha mégsem? Akkor pedig kár lenne már most azzal szembenézni, hogy a szőkeségnek valami baja lehet. Az már most bebizonyosodik, hogy a rémalak nem az apja, de még csak nem is barát, bármennyire is próbált elsőre úgy tűnni, de a már a szavaiból is úgy sütött a rosszallás, provokáció. Felsegítené a nőt, ha nem lenne ennyire erős és dacos, hogy magától is hátrahőköl, de talán nem esik el, csak hátrataszítja. Vagy mégis inkább repíti? A sötétségpor viszont hatékony lehetne, de így csak azt éri el, hogy még csak azt sem tudja, hogy hova zuhan. Szerencsére nem üti meg magát nagyon, de máris visszasorol Annabelle elé, hogy támogassa, ha kell, jelenleg úgy tűnik, hogy nem kell. - Ezt én ronthattam el. Azt hittem, az üllő lesz a jó megoldás. Francba.. Sajnálom! Legyen akkor a tájoló! - Nem veszi magára a nő keménykedését, mert egyértelmű, hogy a törékenységét akarja palástolni. A skót úgy érzi, hogy most ez nem az az idő, amikor érdemes játszani a macsót, inkább megértően bólogat. Elindul hát a tájoló irányába, most már azért lényegesen bizonytalanabbul. - Jól vagy? Ugye az csak valami furcsa ferdítés volt, hogy rokonok vagyunk? - Kérdez azért rá, pedig sejthető, hogy ebben aztán tévednek, és a jelenés nagyon is az igazat mondta! Freya dünnyögése kicsit megnyugtatja, mert azt az érzetet kelti, hogy ha fájdalmas is ennek a megélése, nagyobb bajuk nem eshet!
A pajzsom szinte felizzik, amikor belecsapódik a pöröj és akaratlanul is hátrahőkölök, hiszen a tűz nem épp a barátom. Cseppet sem tetszik az ötlet, hogy ezek után Duncan mindent sötétbe borít és innentől semmit sem látok, csak néhány pillanat múlva a sikításomat hallani, amikor a forró fegyver a mellkasomnak csapódik és repít hátra. Rémes érzés, mint a zuhanás egy rémálomban, aminek nem akar vége lenni, mire aztán újra az ösvényen találom magamat, mettem Duncan és még mindig szinte zihálok, automatikusan tapogatva a mellkasomat, mintha azt várnám, hogy egy pöröly alakú lyuk tátong rajta. - Másik irány kell. - mondom végül ki nagy nehezen, de beletelik néhány másodpercbe mire összefüggően tudok beszélni és nem tagolva a mondatot jobban a kelleténél. - A tájoló irányt mutat, talán az egyben a jó irány is. Gondolkozz! - az ijedtségem idegességét most egyértelműen a mellettem álló férfin vezetem le, szintre ráförmedek, hiszen rosszul döntött, aztán pedig a por... Nem viselem jól a kiszolgáltatott állapotot és ha nem látok, az bizony pont ilyen. Nem akarok ilyet mégegyszer! Épp elég nagy gond ez az egész zűr, mintha a jelenés szerint rokonok lennénk, de egyelőre igyekszem ezt félresöpörni, vagy úgy kezelni, mintha csak a zavaros rémálom része lenne és a rémálmok mint tudjuk, nem valóságosak, nem igazak.
Kis szerecsével Viggo nem tapizza le szemből Maeghant, vagy ha mégis valószínűleg az állapotuk jótékony homálya fedné ezt az eseményt a jövőben, mindenesetre megtudja lökni a nőt és még sikerül is nekik a lengés. Talán pont az inda bódító hatása segít, hiszen így legalább a félelemérzetük tompul, még ha ez a racionális döntések hiányát is eredményezi egyben. Mint a majmok, vagy mint Tarzan, csak a jellegzetes Tarzanos kiáltást váltja fel a Weee legalábbis Viggo részéről. Elég ügyesen csinálják, szépen lendülnek indáról indára, amíg el nem érik a következő fát, ami már nem szúrkálja a kezüket, sőt sikerül egészen a partig eljutniuk. Az utolsó ugrás után már a homokban érnek földet, bár ha nem csináltak ilyesmit gyakran, akkor lehet, hogy egy kiadós izomláz lesz a vége holnapra ennyi csimpaszkodásnak. De lassan kezd a bódító érzés is elpárologni. Azért még érzik a zsibongást a fejükben, sőt az utolsó ugrás után nem árt kicsit leülniük a szídítő himbálózás után. Sokáig viszont nem pihenhetnek, mert a két méretes fekete párduc bizony követte őket a fák között és épp most bukkannak ki ők is a parton. Jó eséllyel éhesek és jellegzetes nagymacska hangon miákolnak fel ugrásra készen.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-15, 07:20
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Jelenleg nem igazán van bennem undor a lábszárcsont meg a cafatokat illetően. Sokkal inkább érzem viccesnek vagy kihívásnak, a fejemben cukkolódó hülyegyerek egyből megszólal persze és szeretne utána nyúlni és össze tapizni, de legalábbis megszerezni mintha valamiféle trófea lenne.. És hát Meagan is azt mondja hogy ez jó ötlet, szóval nyúlok érte, hogy márpedig megszerezzem. Persze aztán vagy sikerül vagy nem, ha igen, akkor esélyesen zsebre csapva próbálok hozzá ragaszkodni, miközben a másik indáért lengünk és próbálunk menekülni. Miután újra nem fejjel lefelé vagyunk és már a másik indán lógunk én is érzem a szurikat, mintha csak csalánba nyúltam volna, de ahogy félelem nincs, a fájdalom is tompa nálam. Az ötletére kitör belőlem is a röhögés, pedig szívesen meghallgattam volna a másikat is.. - Löklek jó? Kapj el egy másikat! - majd lendülök az indával üvöltve egy “Weeeee” csatakiáltást, hogy tenyérrel a hátát (remélhetőleg a hátát) megtaszítva meglökjem egy újabb inda felé. Persze ha véletlenül lefordulna a lendülettől vagy mindketten leesnénk az ütközéstől… Nos igazából inkább a tűz, mint a lángoló fán ragadt macskák.. Akikkel valahogy nem is tudok most foglalkozni, bár lehet majd eldobom nekik azt a lábszárcsontot, hátha rámennek semmint inkább ránk.
S zerintem is látványos lett a gyújtogatás eredménye, nem mondom, hogy nem vettem még részt hasonlóban, de az nem mostanában volt. Na igen, akkoriban kifejezetten erre a célra szánt anyagokat használtam, de most máshogy hozta a szükség. Pontosan nem tudom ,hogy a készletem mely elemei lettek felhasználva a jelenlegi akcióhoz, de ha visszajutunk valahogy a hajóra, akkor majd ott ráérek ezzel foglalkozni, valahogy fejjel lefelé lógva nincs most kedvem hozzá. - Aha, szóval macskák - hagyom rá, mert jobb ötletem nincsen nekem se, de engem végülis annyira nem is érdekel, mert én az indára vagyok ráfókuszálva. Már kezemben is van a másik, amikor Viggo kérdez, és erre visszafordulok. Kell egy kis idő, mire arra nézek, amire a kérdés vonatkozik. - Á, biztos nem, vedd csak el - biztatom, mert én se mérem fel nyilván a szituációt normálisan, hogy az ott egy oszladozó láb. - Jó, legyen így - értek egyet azzal, hogy vágjuk el az előzőt, és így sikerül is egy csomó szerencsétlenkedés után tovább lendülni. Kicsit megszédülök attól, hogy végre nem fejjel lefelé vagyok, de örülök is neki. Na de most hogyan tovább? - Na figyelj két ötletem van… vagy kimegyünk így az erdőből az indákon keresztül, mint valami majmok… - kezdek bele, de a saját “poénomat” annyira viccesnek tartom, hogy el is vihogom rajta magam, alig bírom tartani a kezemmel az indát. Aztán persze kiderül, hogy nem azért nehéz, mert nevetek, hanem mert szurkál ez a növény. Annál inkább tovább kellene lendülni, de megvárom, hogy előrukkol-e mással. A párducokat én továbbra se veszem észre, nem jutott eszembe felfelé nézni, az meg már rég kiment a fejemből, hogy mi lett volna a másik ötletem.
◌
Kalandmester
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-12, 13:38
Amikor Annabelle kimondja, hogy talán rossz irányba jöttek egy pillanatra az egész jelenet még vörösebb, még élénkebb lesz, de a párbeszéd már megindult és mögöttük mintha nem is igazán lenne visszaút. Az egész álomkép folyamatosan épül és változik így természetes, hogy nehéz megállapítaniuk mi a jelképes és mi az igaz. A lángoló pöröly kíméletlenül megindul feléjük, hiába az igazi kovács - remélhetőleg - nem ártana nekik soha, ez egy fiatal, rémálomkép verzója az alaknak, aki kísértetiesen hasonlít Annabelle apjára. Habár fizikailag nincsenek itt, ahogy egyetlen eszközük se, még is most megjelenik a pálcájuk, fegyverük, még Viggo sötétségpora is. Az első rohamot megállítja Annabelle pajzsa, szó szerint az arcuk előtt a levegőben áll meg a pöröly forró tüzet hányva rájuk, ami még meg is pörköli kicsit a hajukat, ruhájuk szélét, mielőtt visszaröpülne a férfi kezébe. Amikor a kalóz levágja a sötétségport a kovács már a második pörölyvetésre készül feléjük. A por felszáll és belep mindent, de amikor előre vetődik, hogy támadjon akkor egyik pillanatról a másikra a lába nem ér talajt, csak zuhan... míg Annabelle a sötétség miatt nem tudja kiszámítani melyik pillanatban is kéne újra kitérnie és milyen irányból és a tüzes pöröly hátrataszítja... és a lába nem ér talajt...
Egészen addig, míg egy pislogással később újra egymás mellett állnak, sértetlenül a csillagösvényen ahol az égen kirajzolódtak a konstellációk és ezúttal a Véső vörösen izzik, jelölve, hogy valóban helytelen volt az irány. Újra hallják Freya dünnyögő törzsi énekét és a kovácsműhelynek se híre, se hamva, az egész ösvény, ami a Véső felé mutatott eltűnt és csak a Serleg, Ikrek, Hajógerinc és a Tájoló maradt. Mi lehet a helyes válasz? Miért látták mind a ketten az apjukat az alakban, hogyan lehetnek rokonok, ha abban biztosak, hogy nem testvérek?
~Megan Smith
Duncan McFayden
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-11-05, 14:40
Mivel Freya nem válaszol, magukra, vagyis egymásra vannak utalva. Nincsen meglepődve, hiszen az indián nő el is mondta, hogy ez csupán valami jósálom, nem igazán kézzel fogható. Csak annyi szerepe lehet, hogy felfed valamit, ami eddig rejtve volt. A felföldi értetlenkedve pillant össze a szőkeséggel, a homlokát ráncolja, a borostáját simogatja, ezzel el is engedve a nő kezét. - Ahogyan én is a saját apámat. A kettő nem egy és ugyanaz. Tehát ez az egész tévút, lidérfény. - Csóválja a fejét, lehet, hogy rosszul választott a csillagképek sorában? Meg mert volna esküdni, hogy a döntés helytálló volt, most azonban az ismerősnek tetsző kovács fennhangon szólítja meg, amin a skótnak csak elnyílik a szája. - Mi az, hogy szétszakadva? Ő nem a.. rokonom..? - Fejezi be mégis kérdésként a kijelentést, s kétkedő pillantással intézi gyönyörű társnőjét. Azonban az idegennek úgy fest, elege lett a bájcsevegésből, mert a pörölyt zúdítja el feléjük. A kalóznak több sem kell, taszítana egyet a nőn, ám nincs rá szükség, mert Annabele máris varázsolna, így a kalandor vetődik, amolyan hátrafelé bukfencben oldalra perdül, hogy kitérjen a száguldó fegyver elől. A cselezés az élete, s ha az ösztönein múlna, akkor biztos a siker, itt azonban, ebben a tudatalatti csillagútban még erre sincsen garancia. Amennyiben képes rá, hogy az esetleges becsapódás után felálljon, támad is, hiszen biztos benne, hogy az apja sosem támadná meg. Az iszákjából előkerül a korábban Viggo-tól kölcsönnyúlt sötétségpor, azt szórja az idegen felé, hogy ő maga is belerohanjon. A kalózok élete gyakorta a sötétben történő rajtaütésen alapszik, ezért idejekorán megtanulta a vakharcot, be sem kell hunynia a szemét, csupán a karddal vág egy fonákos csapást oda, ahol a lidércfényt sejti.
- Mintha nem kellene itt lennünk, mintha... rossz irányba jöttünk volna. - motyogom, mivel még mindig nagyon zavaró a tény, hogy az apámat látom, pedig Duncan apjának kellene itt lennie, hiszen az én apám tudtommal nem volt kovács, sőt az efféle dolgok távolról sem érdekelték sosem. Elszakítom a tekintetemet a jelenéstől, de valahogy semmi jót nem sejtek annak a kalapácsnak az irányából, hogy végül Duncanre pillantsak. - Én a saját apámat látom benne, aminek semmi értelme és mi az, hogy családunk? - értetlenkedve ráncolom a homlokomat, hiszen még csak sejtésem sincs róla, hogy Duncan és közöttem van bármiféle rokoni viszony. Sosem meséltek a szüleim efféle oldalágról. A testvéremről tudok és az őket érintő minden kellemetlenségről, mint például, hogy a fiuk feltűnően hasonlít a nagyapámra, de ennyi. Másról sosem volt információm, de tény és való, hogy a nagyanyámból mindig is igen nehéz volt bármiféle információt kihúzni a múltról. Egyértelmű volt, hogy szégyenli az egészet és ezért nem beszél róla. Én pedig csak később értettem meg, hogy miért ez az érzés, ami persze abszurd, hiszen miért kellene szégyellnie, hogy a nagy Gellert Grindelwald ajándékozta meg gyermekáldással? A rossz érzést aztán meg is testesíti a nyílt támadás, amikor megindul felénk a pöröly. Sejtemem sincs, hogy mit jelent, ha itt bármi bajunk lesz, vagy netán az ösvényről zuhanunk le. Vajon nem térnénk vissza a testünkbe? Még mindig nem tudjuk hol van Duncan apja, tehát a megfutamodás nem a legjobb ötlet, főleg hogy talán nincs is hová futni, hisze nez egy látomás, nincs fizikai valója, irányai. A reflexek a mágiámat húzzák elő, fizikai pajzsot varázsolok kettőnk közé, minden más csak önkéntelen védekezés. A legrosszabb, hogy a támadás nem ideális nekem, hiszen a forróság, a tűz, nem a barátom.
//Sötét Varázslatok Kivédése kiemelkedő, fizikai pajzsot húz fel. Vérmágus 1. szinten gyorsabban regenerálódik, Sebezhetetlenség III. de gyengéje a tűz.//
Maeghan talál megfelelő távolságban indát, kis lengéssel eltudja érni, hogy megkapaszkodjon benne. Viggonak a lábszárcsont azért távolabb lenne, meg hát tényleg elég undi, itt-ott még vannak rajta maradvány cafatok is. Szóval megtudják oldani kis bénázások mellett, hogy elkapjanak egy-egy indát és áthúzzák magukat, majd elvágják a lábukon lévőt. A kótyagos állapotuk miatt persze ez kívülről felettébb viccesen fest. Ha a fák között most nézőközönség lenne, akkor biztos, hogy egyre fokozódó nevetés ütné meg a fülüket, e helyett viszont csak motoszkálást hallanak, mintha a szempár figyelné őket, sőt nem is egy akad, és mintha csak Viggo ráérzett volna a dologra bár nem egy cuki cicus, de két fekete párduc feje bukkan fel felettük, amikor sikerül végre szabaddá tenniük a lábukat. Odalent még mindig lángol a talaj, ha felfelé másznak, akkor pedig a méretes cicákba botlanak, akik egyelőre csak türelmetlenül csapkodnak a farkukkal, hiszen az ebéd egyelőre még túlságosan távol lóg tőlük és bár ügyes cicák, de kötelet mászni nem tudnak. Egyébként így kézzel fogva egyértelműen érzik, mintha csak apró bizsergető szúrkálások lennének, amik a tenyerüket érik, ahogyan kapaszkodnak és szorítják az indát.
Tárgy: Re: Albánia - A sötétség erdeje 2023-10-28, 05:56
2003 február
10852. Bejegyzés - C78-as szállítólevél kitöltve × - Új feladat helyszíne: Albánia ☉ - Szólít a bajtársias kötelesség! Jah nem.. Ez mágia.
Sikerül magunkra gyújtani a fát aminek valamiért ebben a helyzetben irreálisan örülök és marhára elégedett vagyok a művünkkel. Valahogy minden félelem oda, ennek köszönhetően amikor kiszúrom a szempárt én is csak nevetek az egészen - Talán csak egy macska ami a fán ragadt.. - jön az elmés gondolat és neki állok csucsogni mintha oda akarnám invitálni magunkhoz. - Cicc-cicc.. hát anyád hol hagyott mi? - kérdem a lombkoronától/szempártól szinte gügyögve, de aztán realizálódik hogy egyre melegebb van. Amikor pedig kiszúrom a lábszárcsontot - Szerinted neki még szüksége van rá? - szemezek vele egy pillanatig és meg is fordul bennem a késztetés hogy megpróbáljam magamhoz venni és eltulajdonítani, de valahogy túl undinak találom és lemondok róla. Egyenlőre… és csak utólag realizálom amit Meagan mond. - Ez egy zseniális ötlet! - szalad ki belőlem és ha kartávolságra van bármilyen inda megpróbálok én is utána matatni egynek. - Átkapaszkodunk ezt meg elvágjuk? - villan az egyik kezemben egy kés. Persze normál esetben esélyesen felmerülne bennem a hoppanálás vagy valami hasonló lehetőség is, de mit nekünk most a normál eset…?
V alóban, hova tűnhetett a nő ilyen gyorsan? Nem láttuk, merre indult, de különben meg most már ki is nézem belőle, hogy az órát ő hagyta itt, hogy kiszúrjon velünk. Semmi bizonyítékom rá, meg aztán át is kutattuk, de ki tudja, mi mindenre képes. A vonszolás és a bódult állapot kombinációja bennem is régi emlékeket idéz fel még a halálfaló-évekről, és egyáltalán nem hiányzik, úgyhogy esetemben az asszociáció nem pozitív, de nem kell sok idő, hogy a cucc ami ér beüssön, és már hirtelen nem is gondolok semmi negatívra. – Ez... aha – válaszolom, mikor kérdezi, hogy nyúljon-e bele a táskámba, a levegőben lógva jobban eléri, mint én, mert még szédülök is az egész mellé. Igazából maga a levegőben lógás ténye még el se ér a tudatomig igazán, nem tűnik fel hogy kényelmetlen vagy fenyegető lenne, annyira azt érzem, hogy el vagyok bódulva és próbálok arra koncentrálni, hogy valahogy a fát legyőzzük. – Jöhet – nevetek fel a tűzijátékra, igazából mondanom se kell, hogy gyúlékonyak-e a bájitalok, mert hirtelen fogalmam sincs, de majd kipróbálja. Bár valószínűleg van, ami igen, némelyikbe kell alkohol is... Próbálom figyelni, mit ügyködik, de csak annyit fogok fel, hogy valamit rájuk hajít, de legalább meg is gyullad. – Hát ez elég jól sikerült – jegyzem meg még mindig nevetgélve, majd amikor felpillantok, meglátok valamit. – Nézd, az ott... hát amúgy nem tudom mi az – folytatom, és már a könnyem is folyik a nevetéstől. Valami villanás szerű izé volt, de nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt felmérjem. El is veszítem az érdeklődésemet a felettünk lévő dolgok iránt, inkább az ugrik be, hogy ha ég a fa, akkor nem kéne rajta maradni. – Valahogy... valahogy meg kéne lépni... egy másik fára, átlendülni vagy nemtom. – De lehetséges, hogy neki van egy jobb ötlete is. Minden esetre annyit megpróbálok megtenni, hogy megnézem, kartávolságra van-e a többi inda.
Life is too short to wait...
