VMS mese 2 - Különös manók

Megkönnyebbülten felsóhajtok, amint ujjaim megakadnak a kis tárgyon, a keresett malíciamutatón. Ez a kulcs ahhoz, hogy ne önként és dalolva sétáljunk be húsevő haverunk vacsoraasztalához. Kényelmetlen helyzet lenne, annyi szent, főleg, mivel szent meggyőződésem, hogy talán az lenne a legjobb, ha mindenféle összetűzés nélkül hagyhatnánk itt ezt a helyet. Nem mintha díjaznám azt, amit tesz, de sikerült foglyul ejtenie minket, ami talán figyelmeztetés volt arra, hogy nincs esélyünk ellene. Túl ravasz és talán az ereje se mindennapi. Nem, az lesz a legokosabb részünkről, ha a szökés után egyenesen a VMS rendezőit értesítjük a történtekről, ők pedig lépnek valamit. A hősködés itt és most nem téma, ezt be kell látnom magamban.
Jelenleg azonban nem veszem elő a kis mutatót, hiszen figyelmemet leköti a zár kattanása. Amíg a saját holmimat kerestem, addig Gina egyszerűen kinyitotta a cellánk ajtaját, ami jó jel, de ez így nem túl egyszerű? A mugli filmekben – amit sokat néztem annak idején – általában mindig ilyenkor jön valami váratlan csavar. Rejtett csapdák, vagy hasonló. Elvégre, az elrablónk minden jel szerint kajának raktározott el minket, ami számára a túlélést jelenti, miért hagyná hát, hogy ennyivel megússzuk? Egy ennyire egyszerű trükk túl olcsó ár lenne az életünkért cserébe. Mindenesetre, inkább félreteszem a baljós gondolataimat és felállok a helyemről. Egyelőre örülök annak, hogy ennyivel megúsztuk ezt a kis kalandot. Egyelőre.
- Azért csak legyünk óvatosak – szólalok meg mégis, ezzel figyelmeztetve a többieket. - Talán vannak csapdák a közelben.
Talán paranoiásnak tűnhetek, de jobb, ha tényleg mindent megteszünk annak érdekében, hogy épségben kijussunk innen. A mágikus riasztók ellen semmit se tehetünk a pálcáink nélkül, de lehetséges, hogy már az is sokat számít, ha a lábunk elé nézünk. Nehéz lesz ebben a félhomályban, annyi biztos.
- Rendben – biccentek Sidney felszólítását hallva és ez nem gyávaságból fakad, hanem a tudatból, hogy a lány vérfarkas. Ergó, sokkal gyorsabb és erősebb, mint egy sima ember lehetne, akár férfi, akár nő. Azt viszont azonnal eldöntöm magamban, hogy ha ő egyedül nem boldogulna, én is beszállok. Hiba lenne csak rá lőcsölni mindent, mert ő mágikus lény.
- Én semmit, de... - felelem az újonnan felbukkant lány kérdését hallva, miután Frida mellé térdelek, hogy ha esetleg nem térne magához, akkor felnyalábolhassam és indulhassunk. Más esetben elcsodálkoznék azon, hogy mit keres itt egy iskolatársunk, a kérdések viszont egyelőre várhatnak. A malíciamutatómat előveszem a zsebemből, hogy megnézzem, merre indulhatnénk, de amit látok, attól torkomra forr a szó. Mintha valamiféle rögzített horror peregne le a szemem előtt, aminek a végén csak a vér van. - Sok-sok évvel ezelőtt részt vett a VMS-en, viszont kizárták a versenyből – darálom döbbent hanggal a látottakat. - Megölte a bírót – nyikkanok egyet, amint részletesebben is kibontakozik előttem a jelenet. Undorító. - Úgy néz ki, azóta szökésben van és itt rendezkedett be. A föld alatti lét megtette a maga hatását és már teljesen levetkőzte az emberi mivoltát.
Ezt veszem ki a kis eszközből, ha pedig valaki rákérdezne, mégis honnan tudom ezeket, egyszerűen csak átnyújtom számára a mutatót. Fogalmam sincs azt illetően, hogy ők is azt látják-e benne, amit én, vagy egyáltalán látnak-e benne valami hasonlót. Talán csak nekem játszotta ezt le és másnak megint mást fog. Elromlott volna? Még soha nem hallottam ilyesmiről ezzel a tárggyal kapcsolatban.

Amint kinyitom a szemem és magamhoz térek, az első dolog, ami eszembe ötlik, az a manó visszaforduló alakja, majd mintha valamiféle virágport fújt volna felénk. Hogy jól emlékszem-e, az egyáltalán nem biztos, hiszen ködösek az emlékeim. Rá pár pillanatra már nem voltam magamnál, amikor pedig végre ismét felkelek, egy ketrecben találom magam és a többieket is. Remek. Igazán jó ötlet volt részemről, hogy olyasmibe ütöm az orrom, amiről semmit sem tudok. Általában nem szoktam másoknak ugrálni, főleg nem ismeretleneknek, de ha meg is teszem, akkor is bajba kerülök.
- Mégis mi a... - tenném fel az értetlenkedő kérdést a két lánynak, hátha valamelyikük bővebb magyarázattal tud szolgálni a hirtelen elrablásunkat illetően, de még mielőtt szavakba önthetném a gondolataimat, megjelenik egy ember képe egy holografikus kivetítőn. Szóval átvert minket. Manónak adta ki magát vagy valami hasonló lénynek, hogy könnyebben megbízzunk benne. Elvégre, ha ember lett volna, nagy eséllyel nem segítünk neki, hiszen gyanús lett volna, hogy pont minket kért meg rá. Mindenesetre, eléggé megrémít az, amit éppen csócsál, mintha valamiféle belsőség lenne. Talán valakié?
A szökésben sajnos nem tudok segédkezni, egyrészt, mert Gina már akcióba lendült, csak kolonc lennék a nyakán a fene nagy szakértelmemmel, másrészt pedig nem értek a zárakhoz pálca nélkül. Normális esetben elég lenne egy Alohomorát benyögni, de itt nem ez a helyzet. A kis szemétláda elég szépen kifosztott minket.
Időközben azonban beugrik valami, amit mindig magamnál tartok, a mellényem belső zsebében. A malíciamutatóm. Sok hasznát idebenn nem vesszük, de ha esetleg sikerülne kiszabadulnunk, akkor talán még kapóra jöhet abban, hogy merre haladjunk annak érdekében, hogy senkivel se akadjunk össze. Jobb esetben a gyanuszkópot hoztam volna, azzal már a legelején tudtuk volna, hogy ez a manó/emberfajzat rosszban sántikál, de már mindegy. Mindenesetre, kotorászni kezdek, hátha nálam hagyta a lény. Talán azt hihette, hogy egyszerű piperetükör. Persze, az sem kizárt, hogy mindenre felkészülve elvette.

Van egy olyan mérhetetlen sejtésem, hogy annyira nem bánom, hogy nem léptem át a küszöböt és nem vagyok odabent. Fülemet az ajtóra tapasztom aztán mikor esetlegesen hallhatom, hogy mindenki puffan, elő hívom a vámpíralakomat, ezzel kihasználva a hőlátásomat. Azért csak jó lenne tudni mégis hányan meg merre vannak odabent. Hogy mennyire működik ez csukott ajtón át vagy működik-e így, az már egy más kérdés.. de innentől amúgy sem szándékozom az emberi látásomra hivatkozni.
Az sem baj, ha hamarabb fogok szagot és tudom követni. Remélem lesz valakinek annyi esze és hagy nyomokat... Mondjuk morzsák helyett pár vérfoltot.
A vámpíralak kordában tartása, olyan szintű családi hagyomány és gyakorlat volt mindig is, hogy nagyjából egy önuralom vesztés, jó ha nem harakirit von maga után! Hogy vadásszon bárki is hidegvér nélkül? Amúgy meg... bár nem önszántamból, a pályán már ontották a beleim, szóval azt hiszem megengedhetem, hogy innentől ne barna gatyát húzzak. Pálcám a kezembe kerül és bizony fel is kerekedek, hogy egyáltalán bejussak, aztán megtalálhassam őket.
Őszintén szólva... maximum az irónia meg az alap szar humorom végett fordult meg bennem, hogy akkor most, hogy kizártak és látványosan zárt körűvé nyilvánították a bulit én lépek is és megyek az igazak álmát aludni a koporsómba.
De van egy elég erős megérzésem arra, hogy valami orbitális szar van a túlvégen így eszemben sincs nem utánuk menni!
Szóval! Lássuk mibe botlok! Nesztelenül igyekszem bejutni is, meg haladni is.
Még jó, hogy nem érvényes ránk az a régi Európai babona, miszerint a vámpír csak akkor tud belépni egy helységbe ha behívják... Noha igazából tényleg nem is azzal foglalkozom, hogy magába a gála terembe bejussak, hanem, hogy nyomot találjak, amit követhetek, persze, ha ez befelé vezet, akkor egyértelmű az utam. Akármi jól jönne ilyenkor. Bár legkézenfekvőbb valóban a vérszag, vagy mondjuk Frida parfümje lehetne.







//vámpíralak - született esetén: A nyála gyógyító, tehát a sebhelyet képes eltüntetni. Sötét kisugárzással rendelkezik. Jól lát a sötétben, mint egy macska, képes érzékelni a többi vámpírt. Rendkívül gyors, jóval gyorsabb, mint egy ember, gyorsabban gyógyulnak sérülései, erőteljesebb a hallása is, mint egy átlag emberé emberi alakban is, az ereje is nagyobb, de nem akkora, mint egy vérfarkasnak. Vámpír alakban (ezt bármikor felveheti) természetesen fokozódnak a képességei is. Ilyenkor a szemük sötét egyöntetű feketévé válik, ezzel afféle hő/infralátást felvéve, a fogaik pedig tűhegyesekké válnak. Jellemük is torzul, agresszívabbak lesznek, vérszomjasak, erőteljes vadászösztönnel. Nem halhatatlanok és nem árt nekik a fény (sem a fokhagyma, tükör, szenteltvíz stb. de a fa karó igen és a fa általi sérülések nehezebben gyógyulnak, fájdalmasabbak!).

Nem tudom, mennyire merült fel a téma köztük, hiszen simán szóba kerülhetett, amíg meg nem érkeztem ide, de Sidney kérdése hallatán egyből leesik számomra, hogy ezt még nem érintették. Kényes lenne pont ebbe beletenyerelni, talán nem is erről van szó, mindenesetre jobb, ha mindenki be van avatva, még abban az esetben is, ha a levélkének még sincs semmi köze a manókhoz, hanem csupán egy egyszerű csíny néhány gyerek részéről.
- A múltkori gálán észrevettünk néhány manót fegyverkezni – összegzem a történteket, mást talán nem is kell kifejtenem, hiszen ennyi információ már bőven sokatmondó lehet a csapatkapitány számára is. Elvégre, a manók és a fegyverek valahogy nem passzolnak, ráadásul az eddigi történelmünket elnézve eddig sohasem sült ki semmi jó az ilyesmiből. - Talán valamiféle lázadásra készülnek – osztom meg a saját véleményemet a történtekkel kapcsolatban. - És esetleg akad valaki a csapatban, akinek nem tetszik ez az egész – fejtegetem tovább azt a bizonyos fonalat. - Én legalábbis erre tippelnék elsőként.
Gina kijelentésére, miszerint ez a viselkedés nem rájuk vall, egyetértően biccentek. Tényleg nem. Fogalmam sincs, hogy a manók számára tiltott-e a fegyver birtoklása, de az biztos, hogy nem megszokott. Ha a saját mágiájukat nem használhatják, csak a gazdájuk engedélyével, akkor a fegyverekkel kapcsolatban is kellene hasonló szabálynak lennie, nem igaz? Mondjuk, kérdés, mekkora szabadság jár Norvégiában a házimanóknak a mágiában.
Hiro érkezése fel sem tűnik számomra, ami talán nem is meglepő, hiszen szinte a fiúval egy időben jelenik meg a manó, Hiro pedig már az ajtón sem jut beljebb. Még arra pillantani sincs időm, mert minden tekintet erre a bizonyos Eluri Windam-re szegeződik. Nem egy szokványos figura, annyi szent.
- Elsősorban talán kezdjük azzal, hogy miért fegyverkeznek a manók – teszem fel az első magyarázatra váró kérdést, ami eszembe ötlik és én se indulok le a lépcsőn. Maradok a helyemen. - Mert ha ütköznek a céljaink, akkor lássuk be, elég nehéz lesz segítenünk nektek.
Elvégre, egy lázadást nem célom támogatni, ahogy nagy eséllyel a többieknek sem, hacsak nincs valami meggyőző indokuk rá. Szóval, egyelőre csak várom a magyarázatot a történtekre.

Közöny és unalom leng körül egész nap. Ez az első nap, hogy elhagyhattam végre a gyógyítói ügyeletet. A gyógyulási fázis inkább idegörlő volt inkább küzdelmes. De nyom nélkül eltűnt. Milyen különös, hogy a varázshasználók képesek nyom nélkül eltűntetni nagyjából mindent. Sosem derül ki a hegeik alapján mennyi mindent éltek már meg. Teljes bizonytalanságba vonva ezáltal azt is, hogy voltaképp kivel kerülünk szembe.
Épp hogy a közös szobába érkezem a cuccaimon ott pihen egy levél. Először azt gondolom, Gina buzgott ennyire, mint nagyjából végig ameddig le voltam robbanva. Némi fintor fut át az arcomon. Zavarba ejtően törődő és valahol a hideg ráz tőle. Valahol mégis felsejlik valami bajtársiasság vele kapcsolatban.
A levélnek azonban semmi köze a lányhoz, percekig nézem és forgatom, mintha nem tudnám elolvasni, holott inkább rejtett dolgokat keresek rajta. Az arcomhoz emelem és mélyen inhalálok, hátha szagot fogok mégis miféle olcsó trükk ez és utána járhatok, kin kell leverni.

Hangtalanul érkezem. Még pont elcsípem Frida panaszát arra, hogy mindenről lemarad. Megtorpanok amikor meglátom mennyien vagyunk és nem is nagyon akarok belépni a gála terembe. Megállok az ajtóban mint egy néma elnyújtott árny és mikor Sidneyvel talalkozik a tekintetünk, az arcomra, europaiak számára talán furcsa mimikám ellenére is ott van a kérdés; "Oké hol a csapda?" Nevezhetnek bunkónak, mert a köszönés valahogy lemarad. Nagyon nem akaródzik beljebb mennem!

Talán hiba volt eljönnöm. Nemcsak ide a levél után, hanem a versenyre egyáltalán. Nem, minthogyha ne lenne a társaság egész jó (nekem ez is fontos, hiszen a húgom halála óta nem igazán éltem társasági életet és előtte is nagyjából csak akkor, ha ő is ott volt, de itt az ideje, hogy megtanuljak Erica nélkül létezni, s kialakítani a saját életteremet), de ugye ez itt nem egy iskolai kirándulás, ahol szalonnasütögetés mellett csak az a fontos, hogy jót cseverésszünk. Akárhogy is.. szükségem van valamire, amiben jó lehetek. Amiben kiteljesehetek, amivel segíthetek.. lényegében akárkinek. Így hát eléggé egyértelmű volt, hogy a levelet kézhez kapva azonnal meg is indulok a megírt hely felé. Nem kerestem fel senkit azzal, hogy hová is megyek - egyedül lakom (a későn érkezők privilégiuma a magány, úgy látszik), úgyse hiányolna a kutya se, maximum ha eljön a következő versenyszám ideje, de arra meg nyilván várni kell - csak megindultam. Ennek fényében pedig meglepve tapasztalom, hogy Sidney, Gina és Tom már a helyszínen vannak. Csalódott éppen nem vagyok, de a döbbenet kiül az arcomra.
- Okkééé.. Ez eddig is fura volt, de így duplán fura. Ti is kaptatok a krix-kraxból? - célzok ezzel a levélíró kézírásának milyenségére. Távol álljon tőlem a froclizás, de.. nem. Nem áll távol. Ami gyermeteg, az gyermeteg. S mivel itt nem nagyon láttam még gyerekeket, így nem hinném, hogy tényleg valaki olyan rótta a sorokat, aki most tanul írni.
- Láttatok valami furát, vagy egyelőre semmi nem történt? - kérdezem a későn érkezők becsatlakozási metódusával. Hihetetlen! Egyszer akarok magánkezdeményezni és akkor is lekésem a ramazurit. Ez tényleg nem az én kiteljesedésem ideje, úgy tűnik. Mondjuk egyre kevésbé bánom, azt hiszem.

Fura belegondolni abba, mikre nem képes az ember, ha olyasmi jut a kezébe, amiről ötlete sincs, mi lehet, még abban az esetben is, ha az egy egyszerű kis papírcetli, rajta girbegurba betűkkel és ügyetlenül összerakott szavakkal, mintha csak egy kisgyerek írta volna. Márpedig engem pont ez várt a szobámban az asztalomon, amikor visszatértem a szállásomra. Elsőre figyelemre se méltattam, pont az ügyetlen megfogalmazás miatt hajítottam egyetlen, határozott mozdulattal a szemetesbe, de végül eszembe villant valami, miközben az ágyon feküdtem. A manók. Azok a fura, fegyverkező lények, akiket a gálán láttunk. Talán benne van a kezük ebben? Esetlen egy olyan írhatta, aki tud a társai terveiről és mindenképp tenni szeretne ellene? A többesszámból ítélve nem egyedül van, de ha tényleg így áll a dolog, akkor segítségre van szükségük. Nekik is van ugyan varázserejük, de talán nem szívesen használják a társaik ellen vagy van valamiféle akadálya ennek. Nem tudom, tényleg nem.
Mindesetre nem sokat késlekedem. Veszek egy gyors zuhanyt, átöltözöm és már indulok is a megadott helyszínre, hátha kiderül még valami erről az egész ügyről. Az öltözékem most is egészen egyszerű: egy szimpla kockás ing, sötétkék farmernadrág és egy sportcipő. Nem hiszem, hogy újabb partit rendeznének a szervezők, ahhoz nem elég hivatalos a levélke, szóval nem is vágom magam öltönybe, mint legutóbb. Azért indulás előtt még zsebre vágom a kis papírlapot, habár ötletem sincs, mit bizonyíthatnék vele. Minden bizonnyal tudják, kiket értesítettek erről, nem fogják elkérni a meghívókat.
- Sziasztok! - toppanok be végül a levélben megjelölt helyszínre és szinte egyből kiszúrom a csapatkapitányomat és Ginát, ami nem nehéz, tekintettel arra, hogy a terem teljesen üres, csak ők ketten vannak. Odasietek hát, majd vetek egy futó pillantást Sidney kezére, melyben láthatóan egy cetli pihen. Tehát ő is kapott, akkor pedig nagy eséllyel Gina se véletlenül van itt. - Szerinted a múltkori manók keze lehet a dologban? - fordulok a vöröske felé kérdő tekintettel. Ő azért többet tudhat erről, mint Sidney, persze csak abban az esetben, ha tényleg a manókhoz van köze. - Mármint, az írás nem éppen a legszebb, a megfogalmazás pedig elég ügyetlen, ezért gondoltam a manókra – indokolom meg a feltételezésem. - Szóval, hacsak nem valami gyerekcsíny áldozatai lettünk, akkor ez a legkézenfekvőbb magyarázat, nem?