2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épületbe lépve ez az első ahová kerülhet az ember. Igen nagy és tágas, ahonnan a földszinti termeket, éppenséggel a Nagytermet veheted célba, de a lépcsőkön elindulva felfelé bejárhatod az iskola többi részét is. A falakat már itt is mesés festmények díszítik, amik a régi korok emlékeit idézik vissza és persze páncélok sorakoznak a falak mentén. Az a hír járja, hogy rossz időkben ezek a páncélok igen hathatós védelmet tudnak biztosítani az iskola számára.
- Ennyi minden történt? Olyan, mintha nem is én csináltam volna. – Csóválom a fejemet, kár lenne most bunkón viselkedni, ahogyan megszoktuk egymással. Túlságosan őszinte, ez bizony nem lehet árverés, és nem úgy csókolt meg, mint aki rosszat akar nekem. Nem sokat tudok a szerelemről, vagy az érzelmi kapcsolatokról, hiszen mindig a negatív gondolatok uralkodtak el rajtam, de Gemma mintha teljes értékű társam lenne. Ha próbálkozom azzal, hogy törjem a fejemet, mi is történhetett a közelmúltban, mintha olyan védőburokba botlanék, ami mindent levéd, nem férek hozzá. Sóhajtok, nyilván az lenne a megoldás, hogy ha valahogy fel tudnánk törni, de most hirtelen annyi kérdésem van, nem is tudom, hogy merre induljunk el. – De ugye nem lettem valami nyálas szépfiú? Azt valahogy nem tudnám elviselni. – Nevetem el magamat egy kicsit vidámabban. Gemmával valahogy mindig megvolt ez a se veled se nélküled marakodás, s bár nagyon édesnek tűnik, hogy így belesimul a karjaimba, de ez lenne a boldog befejezés? Akkor miért veszítettem el mindent? Véletlenek bizony nincsenek, esélyes, hogy most is vadászik rám valaki? Azért bátrabban merek kezdeményezni, hiszen úgy fest, immár nincs benne kockázat, tényleg szerelmesek lehettünk. Ez nem csak a csókból, hanem a pillantásából is kiderül. Furcsa, hogy végül révbe értünk, azt hittem alkalmatlan vagyok bármire, ahol adni kell. Azt leszámítva, ha valakinek a bosszúállásban segítettem, hiszen az az én profilom. Ahogyan ismét egymásra tapad az ajkunk, teljes testtel átölelem, ami azt jelenti, hogy még így emlékek nélkül is tetszett ő nekem, csak nem láttam esélyét, hogy egymásra találunk. – Akkor menjünk a birtokra? Ott találunk.. ? – Kérdezném, ám ahogyan mindkettőnk mellkasát érinti a saját ujjaival, az enyémet odavonva az övéhez, azért enyhén szólva megremegek, de mivel nem vagyok szexőrült, inkább furcsa villanás ez, mint vágykeltő. – Igen? Az ilyen nekromancia nagyon veszélyes, megtettem érted, értünk? Látod mennyire nehéz volt titkolni, hogy csak irigykedem rád, miközben nem tudok nélküled élni? – Ismét a fejcsóválás marad, immár hamiskás mosollyal spékelve. –Az emlékeim nyomába eredünk, vagy összefoglalsz amit tudsz?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem, ez nem. - sóhajtok egyet, de a lényeg most igazán az, hogy itt van és jól van. A többit... biztosan valami módon helyre lehet hozni és nekem ez most elég támpontot jelent még akkor is, ha az arcán nem azt látom, amit kellene. Nem emlékszik, de majd fog, vagy felépítünk újra szépen mindent, mert valahogy arra is van mód. A pillantásában mintha látnám, hogy meg-megcsillan a nyoma az érzéseknek, hiába, hogy az emlékei nincsenek meg. - Azóta sokminden változott. Megnyugvásra találtak a szüleid és te is. Elég... hosszú lenne ezt most itt elmesélni. - és persze talán kissé abszurd is. Az is lehet, hogy el se hinné, hogy a túloldalon jártunk, hogy beszélhettem én is anyával és sokminden rendeződött. Az ő bosszúja alól is felmentették és már másképp áll a dolgokhoz, mint előtte. Ezért is tud együtt dolgozni a Minisztériummal, még ha ez lehetetlennek is tűnt akár egy évvel ezelőtt is még. Mint ahogyan mi is, de annyi minden változott és így belegondolva az ő szemszögével tényleg nagyon furcsának tűnhet. - Változtál, ahogyan én is, plusz a körümények. Azt hiszem a körülményeken nagyon sok minden múlt. - mosolyodom el halványan, hiszen ha nem kerülünk életveszélybe, ha nem köt össze minket a mágia, amit alkalmazott és nem kényszerülünk arra, hogy folyton együtt legyünk, vagy épp az út a függönyön túlra... Ezek sokmindent megváltoztattak, az egymáshoz való viszonyunkat is nem is kicsit. Ezért is esik annyira jól, hogy ezúttal ő csókol meg. Nem pontosan olyan, mint volt, de ez most nem is zavar, mert tudom, hogy mi az oka és hogy változni fog ez még jócskán, ha visszatérnek majd az emlékei, vagy visszaszerezzük őket. - Könnyebb lenne, ha megoldanánk, hogy emlékezz. Olyan sok minden történt... de talán az egyik legfontosabb, amit biztosan érzel, de nem tudod hová tenni, hogy osztozunk valami nagyon fontoson... - egy pillanatra lesiklik a tekintetem a mellkasára, aztán a kezemet csúsztatom a szíve fölé, majd az övét is megfogom óvatosan, hogy az én mellkasomra csúsztassa, még ha ez neki most lehet, hogy furcsa közelség is. - Ha nem végzel el egy durva varázslatot, akkor már nem élnék. Közös a szívünk, ezért tudtam, hogy nem halhattál meg, vagyis... reméltem, hogy tudnám, ha ilyesmi történt volna. - könnyedén érezheti, hogy a szívünk bizony szó szerint egy ritmusra ver és ez nem csak azért van, mert együtt vagyunk, amire ő nem emlékszik, hanem mert fizikailag tényleg össze vagyunk kötve egymással.
Vizslatom az arcát, ahogyan beszél. Valami megváltozott! Nem csattan fel mindenen, nem érzem, hogy le akarna nyomni, fölém kerekedni. Aggódik értem, pedig nem ezt szoktam meg. Volt az egészben valami igenis éltető, lévén a szüleim halála óta egyedül vagyok, barátaim nincsenek, ez a lány volt valami furcsa kapcsolat, aki felé érzek valamit, a vonzalom és a versengős utálat keveréke, most viszont úgy néz rám, mintha a legjobb barátok, sőt, szerelmesek lennénk. – Akkor úgy fest ez a titkos bevetés nem sikerült túl jól.. – Tűnődöm el rajta, és bár hátralépett, nem tudok rá olyan kegyetlen elutasítással nézni, mint korábban. A fejem lüktet, lehet, hogy csúnyán beverhettem, vagy valami mágia lehet? Nem csoda, hogy végül amolyan békélésként megfogom a kezét, hogy jelezzem, elhiszem, amit mond, még ha nagyon is furcsa ez az egész. Nem ott tartunk dátumban, ahol kéne, és rajta kívül sehol egy ismerős arc. – Én nem vagyok auror, sőt, nem is igazán bízom bennük. Te is tudod, hogy senki nem védte meg a szüleimet. – Nem vagyok elutasító, de inkább a saját szakállamra nyomozok, ha kell. – Most mégis visszalép a közelembe, amikor látja, hogy nem akarom csak úgy leüvölteni. Kérdőn nézek rá, tényleg olyan, mintha valami másik életbe kerültünk volna. Ám ahelyett, hogy végül magyarázna, csak általánosságban mond pár szót, és megcsókol. Nem húzódom el, mert olyan magabiztosan kezdeményez, ennyire csak nem lehet őrült. Lehet, hogy igaza van, és nekem esett ki minden? Már csak azért sem idegenkedem, mert mindig is tetszett, de hát hogy is fejezzük ki a vonzalmat? Persze, hogy ellenségeskedéssel. Valahogy mégis a végére értünk? Visszacsókolom, s bár nem ismerős az érzés, nagyon is megnyugtató, cirógató, mintha semmitől nem kéne tartanom. Amolyan igazán első csóknak tűnik, kicsit talán bénázom is, ám ahogy irányít, egyértelmű, hogy csinálhattunk volna már ilyet. – Ez tényleg őrület.. Én csak arra emlékszem, hogy ellenségek vagyunk. Hogy voltál képes.. látni bennem valamit? Tudtad, hogy nem gondolom komolyan? – Rázom meg a fejemet, azt azért nem akarom, hogy úgy érezze, hogy bár semmire nem emlékszem, pasiként miért ne használnék ki egy ilyen helyzetet. Borongós gondolataim vannak, de igazán szemét sosem voltam. Inkább csak elveszett. – Inkább Te mondd el, hogy mi történt, tőled akarom hallani. – És most én kezdeményezek, mert bár olyan, mintha a tegnapi üvöltözős nap után egymás karjaiba omlanánk, de annyira hihetetlen az egész, hogy csakis igaz lehet. Gemma nem tud ilyesmit eljátszani, annyira nem jó színész. Úgyhogy ezúttal egy kicsit talán szorosabb öleléssel vonom a karjaimba, s csókolom meg. Talán mindig erre vágytam, de jobb volt inkább utálni, semmint reménykedni.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Sejtelmem sincs, hogy mi történt vele, de egyértelműen kiesett neki egy csomó idő és nagyon úgy fest, hogy pont az az idő, amikor mi... amikor a kapcsolatunk szintet lépett és fejlődött. Nem emlékszik az odaát történtekre sem, hogy lezárta magában a múltat, a szülei esetét, hogy lehetősége volt elbúcsúzni, ahogyan nekem is. Sejtelmem sincs, hogy mit kezdjek a helyzettel, még az is nehezemre esik, hogy egyáltalán felfogjam az egészet, nem hogy kezelni tudjam. - Én csak azt tudom, hogy vagy két hete eltűntél. Senki nem segített. Én próbáltalak keresni, de valamilyen titkos bevetésre mentél és hiába próbáltam kideríteni nem sikerült. Azt sejtettem, hogy életben vagy, hiszen éreztem volna, ha nem... a szívünk miatt, de nem voltam benne biztos. - időnként elakadok, hiszen még mindig az elmúlt hetek idegessége és rettegése hatása alatt vagyok és ezt csak tetézi a tény, hogy most itt van, de nem emlékszik semmire abból, ami köztünk volt. Ha jól sejtem akkor még arra sem, hogy a szívünk most már együtt dobban, szó szerint. - Nem tudom, hogy mi történt, még azt sem, hogy milyen ügyben nyomoztál. Talán, ha bemennénk együtt az Auror Parancsnokságra ott valaki tudna segíteni. Nekem nem mondtak semmit, de talán neked igen. - vetem fel a lehetőséget, elsőre bele sem gondolva abba, hogy könnyen lehet, hogy ettől kiakad, hiszen a régi énje egyáltalán nem bízott az aurorokban, vagy az egész rendszerben, hiszen önbíráskodott és egyedül akart igazságot osztani. Bizonytalanul fogja meg a kezemet, én persze nem így vagyok ezzel. Megszorítom kicsit az övét és közelebb lépek kicsit, de azért ezen a ponton már én is elbizonytalanodom, hiszen olyan idegen a tekintete. - Nehéz lenne összefoglalni, olyan sokminden történt és változott ahhoz képest, amit te most hiszel mindenről, rólunk. - nagy levegőt veszek. Buta gondolat tudom én, hiszen nem egy mesében vagyunk, de mégis nehéz megállni most, hogy megfogta a kezem, még ha ilyen bizonytalanul is. Kicsit közelebb lépek még, hogy megcsókoljam, ha nem húzza el ijedten a fejét, vagy ilyesmi. Ha az emlékei nincsenek is meg, talán a mozdulatok ismerősek, hiszen a mozgásmemóriánk sokszor erősebb, mint az emlékek. Ha legalább ismerős lenne neki valami, már is jó jel lenne. Akkor nem lenne kellemetlen, ha elkezdeném elmesélni neki azt, amik történtek és ő olyan furcsán nézne. A jó ég tudja mennyire fájna, ha nem hinné el, hogy együtt vagyunk, hogy szeretjük egymást, hogy lemondott a bosszúról, hogy találkoztunk a szüleinkkel a függöny mögött.
Ami furcsa, hogy nem csak azért nem tolom el magamtól, mert meg vagyok lepődve. Sokkal inkább azért, mert valami nagyon érdekes. Nem akarom eltaszítani, sőt, mintha mindig is azért rivalizáltam volna vele, mert amúgy kedvelem, sőt akár tetszik is. Valami megmagyarázhatatlan kényszer volt az, hogy bántsam, csak mert ő Griffendéles, én pedig Mardekáros, de azon túl, hogy kissé rideg, és értetlen vagyok, vagy hogy a családnevén szólítom, ezúttal nem rúgok belé túl nagyot. Elenged, én pedig nem lépek hátra, csak tűnődően ráncolom a homlokomat, mint aki nagyon nincs képben, s messze még a megvilágosodás. - Nyár? De hát.. október volt legutóbb.. – Itt most már stimmel, hogy miért van ekkora emlékezetkiesésem, valami tényleg történt. – Nem sokra.. A birtokunk pincéjében tértem magamhoz… - Keresek magamon sérülést, bár már korábban megtettem, most mégis a haléntékomat nézem, a tarkómat dörzsölgetem, de semmilyen nyomát nem látom, hogy leütöttek, elkábítottak volna, így aztán tanácstalanul emelem fel a tekintemet. Alapvetően kemény jellem vagyok, de úgy, hogy fogalmam sincs, hogy mi történt.. – Te tudod, hogy miért nem emlékszem? Mire kéne emlékeznem? – Kérdezek vissza, mert nem szeretek gyenge, erőtlen lenni, most pedig az információk hiányában az vagyok. Neki talán tudnia kell, hiszen legutóbb együtt voltunk beosztva, most pedig úgy viselkedik, mintha minimum barátok lennénk, vagy akár még több. Honnan ez az aggódás? Mégis kibékültünk valahogy, és fegyvertársak lettünk? Úgyhogy kissé nagyon értetlenül nézek rá, szorongatom a könyveimet. Azért igaz ami igaz, most kicsit más a haja is, mintha sok idő telt volna el. Mennyi ideig lehettem kiütve? A tekintetét vizsgálgatva teszek egy próbát, hogy legalább felmérjem, hogy hogy reagál, abból is leszűrhető némi következtetés. Mozdul az egyik kezemet, hogy megfogjam az övét, de mint aki csak próbálgatja, amit tesz, de nem biztos benne.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem értem, hogy miért viselkedik ennyire távolságtartóan, de képtelen vagyok megállni, hogy ne öleljem meg, amikor végre meglátom, hiszen nem tudom, hogy hol van, és csak reméltem, hogy nem esett baja, mert arról tudnék. Most mégis úgy viselkedik, mint aki szinte nem is ismer. Amikor pedig beszélni kezd kezdem sejteni, hogy valami nagyon nem stimmel és Andrew nem az a típus, aki viccet csinálni az eltűnéséből. Elengedem hát ér kissé megütközve nézek rá, próbálva felfogni, hogy most tényleg nem viccel, hanem úgy tűnik komolyan beszél. - Nyár... van, mindenki hazament. - bököm ki végül, hiszen ezért kihalt az iskola és én is csak azért vagyok itt, mert szóltak, hogy ő visszajött és már azt se értette senki, na de ezt meg most én nem értem. Be lettem osztva hozzá igen, de hát azóta már eltelt vagy két év és olyan sok minden történt! Úgy beszél, mintha... - Mire emlékszel pontosan az elmúlt két hétből? - kérdezem végül óvatosan és láthatóan nem sérült, és érzem mostmár a szívdobbanásainkat is, de ő egyáltalán nem olyan, mint lennie kellene. - Nem emlékszel... Szerinted milyen napot írunk? - kérdezem meg újra, de rémes érzés lesz úrrá rajtam. Mintha ő ott ragadt volna valahol a múltban, vagy elvtték az elmlékeit. Az emlékeket, amikre én emlékszem, de ő még ott tart, hogy nem vagyunk valami jóban, hogy folyton csak rivalizálunk. Nem tudom, hogy mit kellene kezdenem ezzel, hiszen ez a tekintet már olyan nagyon idegen nekem. Nagyot nyelek és a kezem megint automatikusan mozdulna, hogy megérintsem az arcát, de megemberelem magamat és csak nyelek egy újabbat, hogy ne moccanjak meg. Tudom, hogy csak rosszabb lenne, ha elhúzódna, vagy távolságot próbálna tartani, netán el is lökné a kezemet. Az első sokk miatt hagyta, hogy megöleljem, de jó eséllyel ez másodszor már nem működne. Ő még ott tarthat, hogy bosszút akar állni, nem ismertük meg egymást, nem beszélt a szüleivel, nem engedte el a múlt fájdalmát.
Tényleg nem értem a dolgot, hát hová tűnt mindenki? Lehet, hogy tovább voltam kiütve, mint hittem? Lehet, hogy közben átszerveztek mindent? Bár emlékeznék! Mindenesetre nem hagyom, hogy a zavar urrá legyen rajtam, és leszólítom az elsőt, aki legalább rémlik, ismerős, ehhez képest úgy pattan hozzám, mintha minimum jóbarátok, szerelmesek lennénk. Az ölelése nem fájdalmas, csak a mellkasom szorul össze megint, ettől összerándulok, ugyanakkor meglepő ez az egész, nem hiszem, hogy ennyire hálás lenne, mert mellém osztották be, hiszen kifejezetten nem jó a viszonyunk. Utoljára ölelést a szüleimtől kaptam, ezért még eltolni is elfelejtem. – Két hete? Az még lehet is, de hová tűnt mindenki? Jól vagyok, de mióta aggódsz így értem? El akarsz érni valamit? Így se tehetek semmit, ha már beosztottak hozzám. – Értetlenkedek, kifejezetten riválisok vagyunk, törtető munkamániások, akik minden versenyben le akarták verni a másikat, ehhez képest most úgy tekint rám, mintha összetartoznánk. Ráncolom a homlokomat, nagyon nem vall rám, hogy szinte áhitozva néz fel rám. Nem mondom, szép lány, kifejezetten van benne valami, de ahogy tudom, rühelljük egymást, az örök griffendél-mardekár ellentét miatt. Ráadásul nekem bosszút kéne állnom a szüleim miatt, nem fér bele az, hogy valaki meg ennyire a szabályokban hisz. – Miért, valami határidőnk van? Ennyire azért még nem vagyunk összenőve! Mi a fene bajod van, hogy így számonkérsz? – Tűnődöm el az emlékeimen, de minden oly zavaros, tiszta hangyák háborúja van az elmémben. Mégsem lépek hátra, hátha a lány valahogy meg tudja magyarázni, hogy miért is kerültem a pincébe. Lehet, hogy ő szemétkedett valamit? Egyébként ha tapogat, semmilyen külsérelmi nyomot nem láthat rajtam, viszont azt érezheti a fizikai kontaktus nyomán, hogy együtt dobban a szívünk, ez nem változott.
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
Több helyen is kerestem azóta, hogy eltűnt és Blainenek hála sikerült bejutnom olyan helyekre is, ahová nem lenne szabad normál esetben, de semmi. A legrosszabb, hogy mintha nem is érdekelt volna semmit egy kezdő auror eltűnése, csak vállat vontak, mert van elég és más gond és Andrew egyébként sem elég megbízható. De így nem lehet kezelni a dolgokat! A legrosszabb, hogy még csak nem is éreztem őt, így kénytelen kelletlen végül visszatértem a Roxfortba is, hogy tovább kérdezősködjek, hiszen a nyárnak lassan vége, az Akadémiának is és nekem is fel kell vennem az óráimat az utolsó tanévemhez. Valami mégis visszahúzott ide, és néhány perce mintha csak éreztem volna, hogy errefelé kell jönnöm elindultam a folyosón. Most kezdem érezni a kellemetlen szúrást a szívem táján, ami semmi jót nem jelent, hiszen a szívünk közös és ha én érzem, akkor ő is és talán komolyabb a baj, mint... Nem is tudom mi lehet annál komolyabb, hogy már túl sok nap telt el azóta, hogy semmi hír róla. Összefolytak a napok, de több, mint egy hete semmi hír róla. - Andrew? - suttogom először csak magamelé, amikor meghallom a hangját, csak olyan furcsa parancsoló és még furcsább, hogy a vezetéknevemen szólít. Mintha valami emlék lenne, így nem csoda, ha kétkedőn fordulok meg, de amikor meglátom, hogy tényleg ő az, akkor bizony már megszaporázom a lépteimet és egyből megölelem, persze ha nem taszít el azonnal, vagy lép arrébb. Jó eséllyel úgyis ez következik majd, bár én magam is hátrébb lépek, hogy megnézzem hogy van. Végig is tapogatom, ha nem löki el a kezemet. Na nem olyan helyeken, csak hogy látok-e rajta sérülést. - Hol voltál? Rettenetesen aggódtam. Senki sem segített és nem értették meg, hogy eltűntél. Több, mint egy hete... vagy kettő, már nem is tudom! De jól vagy... ugye jól vagy? - nézek rajta végig újra, mert nem látok sérülést, de ez nem jelenti azt, hogy nincs valahol a ruhája alatt, vagy tudom is én. A mellkasom most is szorít, de valahogy megpróbálom kizárni, hiszen most az az igazán fontos, hogy végre meg van. - Miért nem kerestél meg azonnal? Miért nem üzentél valahogy? - a hangomban most azért egy csepp értetlen számonkérés is vegyül, de még mindig az aggodalom erősebb, hiszen mégis csak rettentő ijesztő volt ez az egész. Aludni alig tudtam azóta, hogy nem hallottam hírt róla és csak abban reménykedtem, hogy ha nem élne, akkor arról tudnék.
Állati ciki, ha az ember a saját kastélyának pincéjében ébred, anyaszült meztelen. Ezzel még meg tudok békélni, de a másik két körülménnyel nagyon nem. Az egyik, hogy iszonyatosan fáj a mellkasom, mintha a szívem ki akarna robbanni a helyéről. A másik, hogy semmire sem emlékszem, hogy hogyan kerültem ide, mintha napok estek volna ki. Rémlik, hogy azt az idegesítő griffendélest mellém osztották be, de más nem. Tisztára hangyák mászkálnak az agyamba. Mindenesetre most, hogy összeszedtem magamat, és visszatértem a Roxfortra, fel kéne vennem az óráimat. Lehet, hogy beteg voltam, csak még az is kiesett? A csajjal vannak átfedéseink, hiszen én elemista szakra járok, ő pedig auror lesz majd egyszer, ha nem bénázza el. A szűnni nem akaró szívfájdalom viszont rohadtul zavar. Kemény fából faragtak, de ezt nem tudom hová tenni. Megállok az elemi mágia tanterem előtt, és bekukkantok a könyveimmel a kezemben. Rohadtul nincs itt senki, akikkel egy kurzusra járok. Mindenkit kirúgtak? Engem is, csak ez sincs meg? Nyelek egyet, a szokásos magabiztosságom most sehol, de azért mégis cinikusan elmosolyodom, valaki a bolondját járatja velem! Lehet, hogy nem is nekem való az iskola, hanem végre élhetnék a bosszúnak, hogy a végére járjak, hogy mi történhetett a szüleimmel? Már éppen vállat vonva sarkon fordulnék, amikor meglátom őt a folyosón, de éppenhogy távolodik a teremtől, pedig itt lenne órája! - Carlyle! Nem itt leszünk? – Kérdezem kissé türelmetlenül, parancsolóan, abban a stílusban, amit régen ismert tőlem. Nekem viszont ez a jelen, ez a valóság. S megint belenyilal a mellkasomba a furcsa kín, oda is kapok, de összeszorítom a fogamat, mi a szar lehet ez? Bár tudnám? Kicsit idősebbnek is mutatott a tükör, de csak annak tudtam be, hogy vélhetően nyúzott vagyok. De akkor hova tűntek a társaim? Lehet, hogy valami új órarend van, és mindent felborítottak vele?
♫ Black and blue ♫ ϟ Ruha » Itt is vagyok! » [You must be registered and logged in to see this link.]
- Az ember mások titkai miatt nem lesz fura. Attól a mások változnak meg. - jegyzem meg Autumn számára némi gondolkodás után. Fuhh... hát ezzel a kérdéssel majdnem megfogott. De lényegében már én is kezdem unni ezt a témát. Csak jó lenne, tudni miről van szó, de ha nem, akkor az is jó lenne, ha lemennénk a faluba a Mézesfalásba. Tudnám értékelni, ha nem a jegyeimről lenne szó. És tényleg el is mosolyodom, amikor a nővérem végre belemegy az alkuba. Remek, legalább mára megúsztam ezt a dolgot. Gondolom én nagy naivan. Aztán persze jön a kiütéses, és gyengélkedős probléma, amit a nővérem sikeresen felfújhat. Ami meg hát azt illeti, ha Autumn, vagy Gideon beteg, akkor én is nyilván aggódok, és remélem, hogy hamar meggyógyulnak, de azért nem kattogok minden apróság miatt azon, hogy bele is halhatnak. Én például kijárok Gideon meccseire, és szurkolok neki. Abba pedig igyekszek nem belegondolni, hogy mi lenne ha... Ennyi erővel bezárkózhatnék a hálószobába, és sose jönnék ki, mert hátha történik valami. Aggódom én a testvéreimért persze. De azért igyekszem, hogy ne legyek sok. Autumn meg folyton túlzásokba esik a túlféltése miatt. Persze perceken belül borul a bili a gyengélkedőn, ahova eleve nem is akartam menni. Pazarul alakul ez a nap mondhatom. Hogy nem talált ez a tanárnő se máshol valami elfoglaltságot, mint engem lebuktatni a nővérem előtt. - Elméletileg nincs kizárva, de ahhoz, hogy valaki késleltetett hatású bájitalt főzzön igen komoly szaktudás szükséges. Az efféle bájitalok nem az alsós könyvekben vannak. - ad választ a tanárnő Autumn kérdésére, arra vonatkozóan, hogy a főzetek hathatnak-e később. Amivel hát lényegében mindkettőnknek igazat ad, mert hát Autumn nem téved abban, hogy van ilyen, viszont megerősít engem abban, hogy én nem fuserálhattam el semmit annyira, hogy ez legyen a következménye, mivel mi még nem tanultunk olyat. - Pontosan ezért! Mindig veszekszel, és túlságosan felfújsz mindent! - csattanok fel védekezően, amikor a nővérem veszekedésbe fog. Folyton veszekszik velem valami miatt. Jegyekért, vagy mert valami kis csíny miatt büntetőmunkát kaptam, nem mintha az önmagában nem lenne elég, vagy mert tüsszentettem és úgy érzi, hogy fel kell rángatnia a gyengélkedőre. Tudom, hogy szeret, és én is szeretem esküszöm, de néha tényleg túlzás, amit csinál. Mostanában pedig, vagy nem figyel rám egyáltalán, vagy túlzásba esik. A két véglet. És nem tudom, hogy hova lett a régi jól bevált középút. - Igen. Méghozzá az a gyanúm, hogy a magácska képessége. - bök még a tanárnő Autumn felé, megválaszolva a képességgel kapcsolatos kérdését. Vagy legalábbis annyit, hogy az ő mágikus ereje nőtt meg szerinte. Aztán persze angolosan magunkra is hagy minket. Remek. Ezek szerint soha többé nem leszek képes semmit eltitkolni, és semmiről sem füllenteni, ha a nővéremre rájön a faggathatnék? Pazar. Már csak ez hiányzott a túlzott anyáskodása mellé... - Én... én csak... - kezdek dadogni, ami rám annyira nem jellemző, csak most nem tudom, hogyan vágjam ki magam. Minden amit mondtam, vagyis amiről hazudtam azért volt, hogy Autumn ne aggódjon értem annyira. Csak ezt nem akarom elmondani, mert akkor még jobban aggódna. Szerencsére úgy tűnik ő is belefáradt a dologba. Így legalább egy nap haladékot nyerek. Bár tudom, hogy a nővérkém ezt úgysem hagyja annyiban. Fogadni mernék rá, hogy holnap egész délután a könyvek fölött kell ülnöm a társaságában, és ez már most nem hangzik valami jól, ahogy az sem, hogy a maiak miatt is veszekedni fog. Jajh... - Akkor nem megyünk a Mézesfalásba? Nincs semmi bajom. - nézek bánatos kölyök kutya szemekkel a nővéremre, bár nagyon jól tudom, hogy ez az esélyem éppen most ugrott az miatt az idegesítő tanárnő miatt. Az ő hibája. Hogy minek kellett pont neki idejönni és beleütnie az orrát. Jobb lett volna, ha Autumn csak beken valami semleges krémmel, aztán megyünk az édességboltba. De ennek már fuccs. Vehetem bánatosan a hálókörletem felé az irányt, felkészülve a holnapiakra... Jajj nekem...
//Köszönöm szépen a játékot! Nagyon élveztem őket, és kíváncsi vagyok a következő felvonásukra! //
- Mások titkai, esetleg? - pillantok ártatlan arcot vágva a kisöcsémre, aki mindig mindenbe beleüti az orrát. Igazán csodálom, hogy eddig sikerült leráznom magamról, akárhányszor csak gyakorolni mentem az angyalokkal. Eddie ugyanis igazán hajlamos arra, hogy a nyomomban mászkáljon, akár szeretném, akár nem. De ez most más... Veszélyes. Ha mindez kibukik, nem csak én kerülök veszélybe, hanem ő is. Még csak nem is merem elgondolni, mit tenne vele Vladimir, ha egyszer ráakadna egy feladatunk során. Emléktörlés van ugyan kilátásba helyezve, de - mint már ezt említettem Hellának is - nem bízom teljes mértékben a férfiban. Egy másik világból való mágikus lény, majdhogynem teljhatalommal? Nem valami bizalomkeltő, nincs igazam? - Áll - egyezem bele egy lemondó sóhajjal Eddie szavaiba, majd a jobbomat nyújtom irányába, hogy megpecsételhessük az alkunkat. Nem szívesen mondok le ama előjogomról, hogy kifaggassam a jegyeiről, de nagyon úgy tűnik számomra, hogy itt és most ez az egyetlen járható út a testvéremmel kapcsolatban. Ha én nem faggatom, ő sem teszi ezt velem, ami azért igencsak becses jutalomnak tűnik számomra jelen pillanatban. A végén még olyasmit is kiszedne belőlem, amit nagyon nem kellene és mindezt miként? Ártatlan szemekkel... Fogalmam sincs, mi szokott lejátszódni Eddie kobakjában, amikor én vagy Gideon vagyunk betegek, de a részemről való miérteket talán ő is meg fogja érteni, amint családja lesz. Nem venném a szívemre, ha valami komolyabb és maradandó baja lenne amiatt, mert valami apró kis pöttyöket nem vettem kellőképpen figyelembe. Túlféltem őket? Talán. Nem véletlenül kampányolok Gideon esetében sem a kviddics ellen. Eszem ágában sincs ugyanis végignézni egy olyan jelenetet, ahol a földbe csapódik több méter magasból és összetöri magát. Voltaképp ezért se járok ki az általa játszott mérkőzésekre sem, noha én lennék a valaha élt legnagyobb szurkolója, de inkább ellenállók a kísértésnek, afféle néma tiltakozásként. Nem Eddie az egyetlen, akinek olyan érzete támad, mintha minden egyes szándékával tisztában lenne egy vadidegen. Rémültem pillantok tehát a szigorú és zord külsejű tanerőre, miközben igyekszem nem reflexből bocsánatot kérni. Igen, nagyobb bajt is okozhattam volna a tudatlanságommal, ezt aláírom, de én csak az öcsémen szerettem volna segíteni! Azt pedig majdhogynem pánikolva fogadtam, hogy sehol senki... Mégis miként maradjak nyugodt, ha közben Eddie testén gombamód szaporodnak azok a valamik??? - Igen, értettem - sütöm le a pillantásom a kioktatás hallatán és kezdem el a padló egy bizonyos pontját fixírozni a tekintetemmel. A szüleink annak idején belénk nevelték a tisztelet fontosságát, így bármennyire is szeretném megvédeni a saját álláspontomat, nem teszem. A professzor asszonynak igaza van, előbb tájékozódnom kellett volna, bár - mentségemre szóljon - aligha kentem volna olyan krémet Eddie testének különböző pontjaira, amelyet még csak hírből sem ismerek. - Egy főzet mellékhatása később is kijöhet - címzem testvéremnek a szavaimat, végül a tanerőre pillantok: - Nincs igazam? - kérdek rá, mintegy megerősítést várva. Ha Eddie magára is öntött valamit, az nem biztos, hogy rögtön mellékhatásokat eredményez majd nála. Eltelhet pár nap a baleset és a kiütések között. Nem vagyok ugyan profi a témában, de hát na... Olvastam már hasonló esetekről. - Eddie! - csattanok fel mérgesen, amikor nagy nehezen végre kinyögi a tanárnőnek az igazat. - Ez most komoly? - vágom csípőre a kezem felháborodva. - És ezt nekem miért nem lehet elmondani? Nem vitatkozom, ha elmondod az igazat és nem harapófogóval kell kihúznom belőled! - hápogok megilletődve, habár ezúttal Eddienek van igaza. Tényleg vitatkozom. Sokat. Vele meg főleg, de csakis azért, mert annyira, de annyira féltem őt! - Új képesség? - döbbenek meg a tanárnő szavain és hallgatok el egy pillanatra. Mégis miféle képesség tud ilyesmit? És ez most az én vagy Eddie képessége? Lassan kezdem úgy érezni, hogy komolyan fel kellene lapoznom egy-két tankönyvet annak érdekében, hogy tisztábban láthassak néhány dologgal kapcsolatban... Azért, amikor a tanárnő elköszön tőlünk, tétován biccentek felé egyet, habár hang továbbra sem jön ki a torkomon. Csupán állok egy helyben, továbbra is szoborrá dermedve, miközben Eddie arcát tanulmányozom. Végül csak képes vagyok úrrá lenni a testemen és legalább egy kicsit leengedni a feszkót egy jókora sóhaj keretében. - Na, gyerünk, öcskös, ki vele! Mivel kapcsolatban hazudtál még nekem? - húzom össze a szemöldököm, végül csupán megcsóválom a fejem: - De tudod mit? Ezt mára megúsztad. Nincs kedvem tovább faggatni téged, már így is baromira fáj a fejem - állok neki masszírozni a halántékomat, lágy, körkörös mozdulatokat téve a középső-és mutatóujjammal. - Inkább menjünk vissza a hálókörleteinkbe, rendben? Majd holnap elbeszélgetünk egymással... Mert ezt nem fogja ennyivel megúszni, azt garantálom. Egyelőre viszont tényleg szükségem lenne valami fájdalomcsillapító főzetre és a szobámban van egy pár üvegcsével, ami az igazat illeti. Várakozva pillantok hát Eddiere, vajon belemegy-e a dologba. Na, nem mintha sok választása lenne, hiszen ellenkező esetben marad a velem való vitatkozás, amit nyilván ő se szeretne.
Ez nem csak szöveg. Tényleg igyekezni fogok. Majd. Valamikor. Még messze van az év vége. Nem értem, hogy mért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Autumn túl nagy feneket kerít mindennek ami velem kapcsolatos, de titkolózik, ha róla van szó. Csoda, hogy ezt nem teljesen tartom igazságosnak? Csak próbálok nem azokról a dolgokról beszélgetni, amin a nővérem fennakadna. De ő egyszerűen nem hajlandó annyiban hagyni. És hát úgy tűnik, hogy mégiscsak hasonlítunk valamennyire, mert mindketten makacsok vagyunk, ha meg akarunk tudni valamit a másikról. - Amit többen tudnak nem titok. Mi lehet olyan fontos, hogy jobban bízz másokban, mint a testvéredben? - teszem fel végül a kérdést, de közben eszembe jut valami. - Jó nem faggatlak, ha te sem faggatózol a jegyeimről. Áll az alku? - teszem fel a kérdést, hátha végre sikerül elérnem a nővéremnél, hogy békén hagyjon kicsit. Legalábbis ezzel a témával. Mert a faluban az édességbolt az már sokkal vonzóbb alternatíva, mint a jegyeimről való vitatkozás. Főként, mert imádom az édességet, és sok félét kell szereznem, hogy Albának is vihessek, és végig kóstolhassuk az egész Mézesfalást. Az olyan szórakoztató lenne. Annyira irigylem Albát, hogy cukrász az apukája, és biztos hogy annyi édességet ehet, amennyit csak akar. De hát én árva vagyok, és biztosan nem fogok soha se belülről látni egy cukrászdát. Igazán kár. Az meg, hogy egyenesen a gyengélkedőig rángat a kedves testvérem már meg sem lep. Ez annyira jellemző rá. Ahogy az is, hogy ilyenkor teljesen mindegy, hogy mit is mondok neki. Addig úgyse fog lehiggadni, amíg Madame Pomfrey azt nem mondja neki, hogy semmi komoly bajom nincsen. Ami elég bosszantó amúgy. A szigorú kinézetű tanárnő akivel meg ott futunk össze... hát brrr... valahogy az az érzetem, mintha átlátna rajtam, és tudná, hogy füllentettem a nővéremnek. De hát ezt mégsem mondhatom meg neki, nem igaz? - Nincs olyan, hogy "sima krém a viszketés ellen". A hatóanyagokat tartalmazó krémek mindig kiváltanak ilyen-olyan hatást. Sőt még a nem megfelelő bőrfelületre kent egyszerű kézápoló krém, vagy naptej is okozhat súlyos bőrirritációt, vagy gyulladást. Az ilyesmiről ezért célszerűbb egy gyógyítót kérdezni. - sóhajt egyet a tanárnő a nővérem válaszára. Láthatóan sokezredjére mondta ezt már el. Talán kissé fárasztja is, hogy még mindig akadnak, akik nem gondolnak bele ilyesmikbe. Persze nála is előfordult, hogy a kislánya kitúrt mindenféle krémet és kenőcsöt a táskájából, amit aztán magára kent, mert milyen jópofa kozmetikumok. A dologból pedig az lett, hogy a gyereknek egy hétig rák vörös volt a bőre. Igaz, a lánya csak 5 éves volt, és fogalma se volt a kozmetikum, és gyógykenőcs közti különbségekről. Autumn viszont láthatóan nem óvodás már. Tudhatná, hogy a meggondolatlan kapkodás csak nagyobb bajokat szülhet. - Nem is volt bájitaltan órám a héten! Csak holnap lesz. - vágom rá a nővérem felvetésére, szándékosan figyelmen kívül hagyva a jegyes részt. A tanárnő viszont erősen gyanakodva néz rám. Még csak az kellene, hogy ő is faggatni kezdjen... és tessék. - Jegyek? Mi is a helyzet azokkal a jegyekkel? - hát ez jó. Neki viszont sikerült kiragadnia a lényeget Autumn kotyogásából. Most meg mit mondjak... csak ne viszketnék egyre jobban... - Semmi... - vágom rá végül, de ettől aztán már tényleg egyre több, és egyre idegesítőbb pöttyöm lesz... faggatózás helyett igazán csinálhatna már valamit ez a nő... De csak áll karbafont kézzel és úgy néz, mint aki még mindig az igazságot várja... a fenébe... ő nem olyan, mint Autumn, aki előbb-utóbb elunja a dolgot. Ráadásul ez már nagyon idegesítő... segíthetne már... de ha csak akkor fog, ha igazat mondok? - Jó. Elég rosszul állok mágiatöriből, meg gyógynövénytanból. De még úgysincs év vége. Majd javítok valamikor. Csak nem volt kedvem a nővéremmel ezen vitatkozni. Most jó? - vallom be végül. És valahogy a viszketésem is kezd csillapodni, és a pöttyök eltűnni. - Nocsak. Talán, el kellene kezdeni igazat mondani a fiatalembernek. És erősen javaslom, hogy foglalkozzon többet a jegyeivel. Lehet, hogy nem tűnik úgy, de hamar lesz év vége. Ami pedig azt illeti, azt hiszem ez inkább új képességbeli, semmint orvosi probléma. - szúr le előbb engem, majd néz a nővéremre. De végül csak elköszön, és távozik. Már ha Autumn nem tartoztatja tovább. De én aztán biztos nem. Így is kínos lesz a nővéremmel, ha újra kezd faggatózni. Jajj nekem... tényleg meg kellett volna lépnem a barátaimmal...
Ismerem ezt az egész igyekszem szöveget, hiszen folyamatosan ezzel etet, de hát úgyse lesz belőle semmi. Én pedig nem vagyok annyira erős személyiség, hogy minden igyekezetét figyelmen kívül hagyjam és ne hassanak meg a könyörgő tekintetek vagy éppen azok az - alaptalan - vádak, amelyekkel szembetalálom magam. Igen, van némi bűntudatom amiatt, hogy nem foglalkoztam vele és Gideonnal mostanság, de egész egyszerűen képtelen voltam rá. Hiszen a világ sorsa rajtam is múlik, ez pedig nem olyasvalami amit csak úgy félresöpörhetnék. Én vagyok ugyanis az angyalok közül a leggyengébb és legbizonytalanabb láncszem, szóval semmi szín alatt sem hagyhatom ki a Vladimir által szervezett gyakorlatokat vagy a Hella által javasolt különórákat. - Jó, van egy titkom - sóhajtok egyet lemondóan. A neheztelés, amely kiérződik az öcsém hangjából, kissé szíven üt. - De ezt, akármennyire is szeretném, nem oszthatom meg veled. Nem lenne helyes és nem csak az én titkom. Szóval, ha elmondanám neked, azzal másokat csapnék be, érted? - tekintek kérdőn Eddiere. Elég energikus gyerek, rengeteg barátja van és talán akad egy olyan is, akinek van egy titka, amelyet megosztott vele, így az ő titka is lett, de nem mondhatja meg nekem, mert azzal egy számára fontos embert bántana meg. Hasonló a helyzet esetemben is, éppen csak nem a barátaimat hagynám cserben, hanem az angyalokat. És a világot. A titoktartás ezúttal igen komolyan kötelez, hiszen ebben az esetben sokkal többet veszíthetek, mint egy barátot. - Ha nem komoly, akkor Madam Pomfrey csak ad valamiféle krémet és mehetünk is a dolgunkra - vágok vissza Eddie ellenkezése hallatán. Nem tehetek róla, de tényleg elkap a pánik, ha valami baja van, ezek a kiütések pedig igazán nem tetszenek számomra. Egyik pillanatról a másikra jelentkeztek, ami sohasem valami megnyugtató gondolat. Nem, ezt egy gyógyítónak mindenképp látnia kell. Ha más nem is, legalább megerősít minket abban, hogy Eddienek volt igaza és valóban csak az ing az oka mindennek. - Ha szeretnéd... - vonom meg a vállam enyhén vonakodva, miközben az öcsikém ledobja magát az egyik szabad székre. Tisztában vagyok ugyanis azzal, mennyire édesszájú és ha hagyom, akkor simán kiesz a vagyonomból is, szóval újabb korlátokat kell majd szabnom, ami cseppet sem lesz az ínyére. Ezt azonban egyelőre igyekszem elfelejteni és csakis a jelenre koncentrálni, no meg arra, hogy rendbe jöjjön. A főzetes szekrénykében való kutakodás pedig igencsak jövedelmező üzletnek tűnik eme szempontból. - Nem, de... - nyelek egy nagyot, amint a tanerő nekem szegezi a kérdéseit, miközben a szívem majd kiugrik a helyéről. - Én csak egy sima krémet szerettem volna viszketés ellen, véleményem szerint az... ártatlan - fejezem be végül bizonytalanul a mondatot. Hiszen tényleg nem egy latin nevű, bonyolult alapanyagokból összeállított kenőcs lett volna a célom, hanem egy szimpla gyógynövényes krém. Abba nincs semmi rossz, nem igaz? A tanárnő kérdése hallatán egyszerre vágom rá Eddievel a választ, miszerint most. Amikor azonban újabb pöttyök jelennek meg a testén, látványosan megakad rajta a tekintetem, miközben töprengve ráncolom a szemöldökömet. Ezek szerint a hazugságra lenne ez a szervezete reakciója? De mégis miért? - Igazság szerint... - kezdek bele a mondandómba, szándékosan kerülve Eddie tekintetét: - Pont a jegyeiről faggattam, amikor kijöttek ezek a piros pöttyök a testén és fogalmam sincs, mi okozhatja - vonom meg a vállam tanácstalanul. - Talán magára öntött bájitaltanórán valamit, ami járhat ilyen tünetekkel, de más magyarázatom nincs - harapok az ajkamba tanácstalanul. Tényleg arra tippelek, hogy valami, aminek nem kellett volna, rajta landolt és ez a mellékhatása. - Talán Piton professzor tudna erről mit mondani. Eszem ágában sincs pont azt a férfit itt látni, hiszen ki nem állhatom, de ha Eddie egészsége a tét, akkor ezt a békát is készségesen lenyelem magamban.
Igen, vélhetően ezért nem mondom ki hangosan a gondolataimat. A nővérem bosszantóan túlfélt mindentől, de akkor is én vagyok a fiú, tehát ez az én kötelességem. Nekem kell megvédeni a családot. Bár abban is igaza van, hogy nem nézem ki belőle a bosszúálló fekete angyalt, noha ha tudnék a szándékairól, akkor igen is segíteni akarnék, mert ezt nem csinálhatja egyedül, és kész. Különben sem óvhat meg mindig minden veszélytől. Előbb-utóbb felnőtt leszek, és lesz egy munkám, ami néha igen is veszélyes lehet. Akár auror, akár varázsbajelhárító leszek. - Jó, jó... majd igyekszem. - mondom miközben megforgatom a szemem, bár ebben nincs semmi igyekezet. Mint korábban már említettem erre még bőven van időm az év végéig. Nem kell kapkodni azzal a rém unalmas tanulással. Ennyi már tényleg belefér. Csak ne terjedne ez az átok viszketés, amit még a nővéreim is felfújhat. - Persze, hogy be kell mutatnod nekem és Gideonnak. De ha udvarlód nincs is, akkor is titkolsz valamit. Szóval, ha azt szeretnéd, hogy őszinte legyek, és mindent elmondjak, akkor talán te is kezdhetnéd ezzel. - fordítom meg az iménti szavaimat, mert már rég nem a képzeletbeli udvarlóról van szó, hanem arról, hogy titkolózik előttünk, a testvérei előtt. Én pedig tudni akarom, hogy miről. Mi az oka, hogy ennyire más lett. Nem olyan mint volt, hiába tagadja. Lehet az egyetem miatt is, de én nem hiszem, hogy csak ez az oka. Kell még valami másnak is lennie. Én pedig tudni akarom, hogy minek. Erről van itt szó. - Aha. Akkor azt majd megtanulom, ha oda jutok. - a terepen menet közben. Nem is értem, hogy Autumn mért nem érti meg, hogy én nem úgy működöm mint ő. Nem szeretek a könyvek felett guvadni. Ez miért baj? Én tapasztalni, és kipróbálni szeretem a dolgokat, nem olvasni róla. Az olyan unalmas. De komolyan. Binns óráján képtelenség nem aludni, még abban is kételkedem, hogy Piton tudna-e olyan bájitalt kotyvasztani, ami képes lenne ébren tartani azon a rémesen értelmetlen, és monoton órán. Az olyan helyzetekbe meg egyszerűen nem akarok még belegondolni, hogy életveszélyes párbajok, és utána következő jogi macerák, meg ilyenek. Nem vagyok még felnőtt, ezzel majd akkor foglalkozom, ha ott leszek. - De..de... ez tényleg nem komoly, csak túl aggódód a dolgokat. Elég ha inget cserélek... - nyafogok, miközben már a gyengélkedő ajtaján vonszol át a kedves nővérem. Igen, jellemző rá, hogy rémesen túlagonizáljon mindent. Mint ezeket a kiütéseket is. Majdcsak elmúlnak maguktól, ha ruhát váltok, nem? Elvégre csak az inggel lehet valami baj. - A Mézesfalásba is? - nézek fel végre valami csillogó szemmel a nővéremre a falu említésére, miközben végre lehuppanok egy szabad székre a gyengélkedőn. Elvégre az ingyen édesség mindig feldob, és ezt a nővérem is nagyon jól tudja. Reggeltől estig képes lennék az egész Mézesfalást felfalni. De tényleg. Csak hát a világon nincs annyi pénzem, hogy ezt megtehessem. Az árváknak nem túl sok zsebpénz jut. Viszont éppen válaszolnék a nővéremnek, hogy igazán nem kell a kenőcs, inkább csak ruhát váltok, és menjünk csavarogni a faluba, mert az klassz, amikor belép a szigorú kinézetű nő a sok gyógyfőzetes, meg kenőcsös tálcával, és kezd minket méregetni. Ajaj... rossz érzésem van. - Az dicséretes, hogy aggódik a testvére miatt, de arra nem gondolt, ha nem a megfelelő kenőccsel kezeli a bizonyos típusú kiütést, akkor még ronthat is a helyzeten? Márpedig nem emlékszem, hogy látogatná az óráimat, tehát felteszem nem gyógyítónak készül. - néz szigorúan a nővéremre, és hát igen Rennes híres az egyetemisták körében, hogy minden diákját megjegyzi, és szigorúan számon tartja a szakmai fejlődésüket. Tehát esetében nem igen fordulhat elő olyan, hogy véletlen megfeledkezik valamelyik tanítványáról. Viszont most meg felém fordul, és oda is jön hozzám, hogy megnézze a nyakamon, és az arcomon megjelenő piros pöttyöket, amik annyira viszketnek. - Mikor kezdődtek megjelenni a kiütések? - teszi fel a kérdést, amire rávágom, hogy csak most, mert kidörzsölt az ing. Talán túlságosan is heves állítva ezt. Erre viszont látványosan újabb pöttyök jelennek meg, és ösztönösen muszáj egyszerűen megvakarnom őket, annyira de annyira rossz már. - Biztos ez? Fiam, én már nagyon régóta vagyok a szakmában, és felneveltem két gyereket is. Már mindent hallottam. Ezt pedig biztos nem az ing okozza. - néz rám a szigorú tekintetével, de egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék neki. Ha most bevallom az igazat, hogy akkor kezdődött, amikor füllenteni kezdtem a nővéremnek, akkor a professzor asszony hülyének néz majd, a nővérem meg kiszedi belőlem, hogy miben is nem mondtam igazat. Már a jegyeimet illetően. Akkor pedig fuccs a falusi kirándulásnak, helyette majd nyaggat a tankönyvekkel... Szóval jelenleg inkább segélykérően nézek a nővéremre, hátha megszán, és mehetünk már innen...
Ha tisztában lennék azzal, hogy mi minden jár Eddie fejében pontosan, miszerint ő szeretne végezni a szüleink gyilkosaival, akkor minden bizonnyal élete végéig bezárnám egy toronyszobába és jó messzire elhajítanám annak a kulcsait, hogy távol tarthassam őt a rá leselkedő veszélytől. Semmiképp sem hagyhatom ugyanis, hogy a testvéreim is belefolyjanak ebbe az egészbe. Pont ezért se avattam bele őket eme szándékomba... Egyrészt, nem hiszem, hogy kinézték volna belőlem azt, hogy sikerrel járnék, másrészt pedig minden bizonnyal mindketten segíteni akartak volna nekem ebben, de hát én erről hallani sem szeretnék. Pont elég, hogy egyedül vágjak neki ennek az egésznek, nincs szükségem arra, hogy még plusz két embert is magammal rántsak. A Vladimirral való találkozásomig elég bizonytalan voltam a dolgot illetően, de az angyali erőm felébredése óta kezdek bizakodni abban, hogy sikerülhet. - Tudom, hogy esetedben örülnöm kellene a kegyelem jegyeknek is, de én tényleg szeretném, ha egy fokkal komolyabban vennéd a tanulmányaidat - sóhajtok egyet lemondóan és a szemeimet forgatva, amiből drágalátos öcsikém igen hamar levághatja magában, hogy mára meguntam a faggatását. Láthatóan nagyon nincs kedve kötélnek állni és még ha neki is ülnénk az anyagnak, abban az esetben se lennék képes lekötni a figyelmét. Van kedvem kínlódni? Aligha. Abban az egyben mindenesetre teljes mértékben biztos vagyok, hogy fogom én még ezzel zaklatni... - Ha lenne is valakim, akkor se lennék köteles rögtön az elején beszámolni neked róla - fújom fel magam kissé Eddie vádló szavai hallatán. - Egy párkapcsolat elég intim valami, nem illik a másik ilyen jellegű dolgaiban vájkálni, amíg ő nem érzi úgy, hogy itt az ideje beszámolni róla. Ha lesz valakim, akibe szerelmes leszek, ígérem, hogy te leszel az első, akit bemutatok neki, rendben? - ajánlom fel, immár mosolyogva, kissé talán azon igyekezve, hogy kárpótoljam Eddiet az iménti undok hangnemem miatt. Mindig bűntudatom van, amikor így beszélek vele. Hiszen ő és Gideon jelentik számomra a családot és nem kellene egyiküket sem megbántanom, különben a végén még örökre hátat fordítanak számomra. - Igen. Talán - biccentek egyet Eddie felvetése hallatán. - De! Nem veheted biztosra, hogy mindenben a gyakorlatot helyezik előtérbe. Ha terepre küldenek, nem csak a dolgok gyakorlati oldalát illetően kell képben lenned, hanem az elméletivel is. Ott van például a büntetőjog... Minden esetben tisztában kell lenned azzal, mit tehetsz meg és mit nem. És az kőkemény elmélet, nincs is gyakorlati része. Mégis nagyon fontos egy auror munkája során... Hiszen a tárgyalás folyamán kikérdezhetnek minden apró kis részletet, egy aurornak pedig tudnia kell, mit miért tett. Nincs ugyanis mentség arra, ha valakit azért ölt meg a tiltott átkok egyikével, mert feltételezte róla, hogy veszélyes... El kell mondania a folyamatot, ami odáig vezetett, hogy használnia kellett a fekete varázslatot. És pont emiatt kell ismernie a jogait és azt, hogy mit mikor vethet be. Életveszélyes helyzetben is tiszta fejjel kell gondolkodnia, habár talán ez a munkájuk legnehezebb része. - Talán csak kenőcsöt kapsz rá, ne kalimpálj már - húzom magam után határozottan. - Vagy inkább sebesre vakarod magad? - sandítok rá menet közben, hiszen a piros pöttyök lassan az arcára is kezdenek átterjedni. Egyelőre elég haloványak, de annál aggasztóbbak számomra. - Különben is, mit szeretnél játszani, amikor mindkét kezeddel azon vagy, hogy enyhítsd a viszketést? - mutatok rá a tényekre. - Amint elláttak, leviszlek Roxmortsba, rendben? - dobom fel a magas labdát, hiszen sejtem, hogy ezért cserébe Eddie talán hajlandó lesz egy kis időre lehiggadni. Madam Pomfrey megnézi és ellátja, utána már semmi baja sem lesz. Remélem... - Keresek valamit a viszketésre - vetem oda Eddienek a választ félvállról, de a kutakodást továbbra se hagyom abba. Nem vagyok gyógyító, szóval igazság szerint fogalmam sincs azt illetően, hogy mit is kell keresnem pontosan, de nem fogok innen úgy elmenni, hogy az öcsém továbbra is kaparja magát. Amint azonban meghallom a női hangot, összerezzenek, majd olyan hangosan vágom be magam előtt a kétszárnyú üvegajtaját a szekrénykének, hogy az beleremeg a keretében, végül villámgyorsan fordulok meg és nézek egyenesen farkasszemet a tanerővel. - Én... én... - motyogom, miközben lassan kezd kiverni a víz, hiszen nagyon nem szokásom a tilosban járkálni és ráadásul még le is bukni. - Mi... - dadogok összevissza, miközben a térdeim kissé megrogynak, de egyelőre sikeresen tartom magam. A tanárnő szigorú arca nem sok jót ígér számunkra. - Az öcsém hirtelen... ki... ki... ütéseket kapott - szedem végül össze magam nagy nehezen. - Nem volt itt senki és... és... - veszek egy nagy levegőt, miközben igyekszem magamra nyugalmat erőltetni. Kivégezni csak nem fognak emiatt, nem igaz? - Kenőcsöt kerestem - nyelek végül egy nagyot, végül Eddiehez fordulok: - Vedd le az inged! - közlöm vele, hátha ennek láttán a professzor asszony is megérti, hogy pontosan mit is keresünk itt tulajdonképpen.
Pontosan ez a baj. A titkai, és hogy nem tudom mi is van vele pontosan. Azt elvárja, hogy én mindenről beszámoljak neki a jegyeimig bezárólag, de ő nem osztja meg velem ugyanezt fordítva. Ez így nem fair. Különben pedig én vagyok az, akinek meg kell találnia azokat, akik végeztek a szüleinkkel. Nekem kell bosszút állni, és átadni őket az auroroknak. Ha ugyan nem leszek én is az, éppen ez miatt. Ez az én dolgom, és nem Autumn-é. Ő lány. Én vagyok a fiú, nekem kell megvédenem őt, és vigyáznom rá. Mert így helyes és kész. De ezt nem könnyíti meg a titkaival. Ami elég rosszul esik. Nem tudom, hogy mért nem tudja ezt megérteni. Szóval nekem kell erősnek lennem érte, és nem fordítva. Ezt rosszul gondolja. Éppen csak az a baj, hogy nem osztja meg velem a szándékait, így én sem tudom vele megosztani az ezzel kapcsolatos véleményemet. - Akkor járunk jól, ha senkit sem kérdezel. Nem fogok megbukni. Ennyi neked mért nem elég? - puffogok. És hát tényleg úgy gondolom, hogy megbukni nem fogok, mert hát még elég messze van az év vége. Ráérek még javítani. Azokból a tárgyakból is amikből jelenleg bukásra állok, és azokból is, amikből simán csak cefetül. Nem tudom, hogy mit kell ezen még lovagolni mindig. - Ha őszinteséget vársz, akkor kezdhetnéd te is a hazudozás, ködösítés, és kifogáskeresés helyett. Nem kell titkolnod előttem semmit. Akkor én se fogok. Szóval volt kitől tanulnom. Igazán nem hibáztathatsz nővérkém. - világítok rá, hogy mi is esik annyira rosszul, és hogy ez talán nem csak az én hibám. Autumn se teljesen őszinte velem, akkor hogy várhatja el, hogy én az legyek? Ez nem így működik. Nem így kéne működnie egy családban. Minden más lenne, ha apa és anya élnének. És értem, hogy Autumn szeretné, ha kevésbé éreznénk a hiányukat, de ő akkor sem tudja pótolni őket, és nem is kell. Anya és apa hiányoznak, nem Autumn anyáskodása. Nem ugyanaz a kettő, és sosem lesz. - Ahhoz, hogy valaki megértse az elméletet előbb tapasztalatokat, és gyakorlatot kell szereznie. Különben is, honnan tudod, hogy képzik az aurorokat, amikor te sem azon a szakon vagy? Lehet, hogy gyakorlati feladatok elé állítják őket, hogy meg tudják-e oldani, és aztán elmondják nekik, hogy mit rontottak el. - vetem ellen a nővérem érvelésének. Én igen is gyakorlatias vagyok. Azt értem meg, amit már megtapasztaltam, és nem fordítva. Nem értem, hogy mi baja ezzel Autumn-nek, és mért kell újra, és újra elmondanom neki ezt. - Utálom a gyengélkedős löttyöket, és nincs is semmi bajom, szóval elengedhetnél, és mehetnénk játszani is. Tényleg. - oké, oké rém bosszantóak ezek kiütések, és egyre inkább azok lesznek, ahogy egyre több helyen bukkannak fel rajtam. De akkor se akarok a gyengélkedőre menni. Szóval hátha Autumn is megérti ezt, ha azt hajtogatom, hogy semmi bajom. Oké az inggel is egyet értek, de azért túlzás felrángatni a gyengélkedőre, mintha minimum haldokolnék. Pedig a nővérem pontosan ezt csinálja. - Nincsenek is semmilyen tüneteim! - panaszkodom hangosan, miközben Autumn betol a gyengélkedő ajtaján, szó szerint. Szerencsére nincs is ott senki. Csak a kiütéseim viszketnek egyre jobban, amitől egyre inkább vakaróznom kell mindenütt. - Most meg mit csinálsz? - kérdezem meg a nővérem, amikor kutakodni kezd, mert az odáig oké, és rá is vall, hogy ide rángat, de hogy elkezdje szétszedni a gyengélkedőt, az már nem. Nem szokott ilyet csinálni, inkább csak Madam Pomfreynak panaszkodik, és sápítozik, hogy mi lehet velem? Komolyan néha a gyógyítónak inkább kell az ő pánikrohamait kezelnie, mint engem. - Ez egy nagyon jó kérdés. Megtudhatnám, hogy mégis mi folyik itt? - lép be a gyengélkedőre egy elég szigorú küllemű nő, nevezetesen Rennes professzor asszony, akit egy egész tálcányi gyógyfőzet, és kenőcs követ egy tálcán lebegve. A nő egy pálcaintésére a főzetek a megfelelő szekrényekhez lebegnek, és el is kezdik eltenni magukat a helyükre. Még a szigorúan zárt gyógyszeres szekrények is felnyílnak addig, míg az utánpótlás belebeg a helyére, és ismét hangosan kattan a zár. Ám most a professzor asszony nem a főzeteket nézi, ahogy elpakolják magukat, hanem igen szigorú tekintettel a gyengélkedőn megjelent testvérpárt figyeli.
Titkok? Igen, akad egy pár, amelyet nem oszthatok meg Eddievel. Az első és legfontosabb talán az, hogy bosszút szeretnék állni a szüleink gyilkosain. Hiszen mindig is én voltam az a személy, aki arról papolt a testvéreinek, hogy az ilyesmi teljesen felesleges és mindezek mellett kockázatos vállalkozás is egyben. Hogy bízzuk csak a minisztérium embereire... Aha. Hát, nem. És itt jön képbe a második titkom: angyal vagyok. Hogy erről volt-e egyáltalán némi sejtelmük a szüleinknek, amikor magukhoz vettek, azt egyelőre még nem tudom, de azt igen, hogy ezt az erőt szeretném felhasználni az ügyük érdekében. Igazságot akarok szolgáltatni. Ha mást nem is, de legalább rácsok mögött látni azokat a mocskokat... Nem neki kell megvédenie engem, hanem nekem őt. Én vagyok a rangidős, én vagyok a nővérük, nekem kell erősnek lennem. Miattuk nem sírtam anyuék temetésén és akkor sem, amikor első alkalommal vágták a fejünkhöz azt a bizonyos "árva" szót, amelyet iszonyatosan fájt már csupán szimplán hallani is. Nem ismerem ugyan a biológiai szüleimet, szóval a világ szemében tényleg árvának számítok, de voltak szüleim, akik mellettem álltak és csupán az ő haláluk után tudatosult bennem, milyen hatalmas fájdalommal jár is az elvesztésük. Ezért tepertem hát ezerrel annak érdekében, hogy Eddie és Gideon legalább egy kicsit kevésbé érezhessék a hiányukat. No meg persze amiatt is, hogy eszük ágában se legyen felkeresniük az eredeti szüleiket. - Jó, hát akkor ez ügyben talán sokkal jobban járunk, ha nem téged kérdezlek - sóhajtok egyet lemondóan. Nem akartam a tanáraihoz fordulni a jegyeivel kapcsolatban, de erre ő kényszerített... Ha nem mond számomra igazat, akkor drasztikus döntéseket kell hoznom. - Kár, hogy még mindig nem tanultál meg őszintének lenni legalább a tanulmányi eredményeidről - állapítom meg fájdalmas képet vágva a szavaim mellé. Soha, de tényleg egyetlen alkalommal sem élveztem, amikor a tanárai nyakára kellett járnom Eddie előrehaladását illetően, de valakinek muszáj ezt megtennie. Nem szeretném ugyanis, ha nagyon lemaradna és akkor kapna csak észbe, amikor már túl késő... Eddie ugyan még nem látja át ezt az egészet, de mindezt az ő érdekében teszem. - Ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezhessen valaki, meg kell tanulnia az elméletet és az alapokat - mutatok rá a - szerintem - rém egyszerű tényekre. - Egyetlen aurort se küldenek ki a terepre, amíg nem bizonyít biztonságos körülmények között. Elég ciki is lenne, ha valaki már az első kiküldetése alkalmával otthagyná a fogát... Eddie ugyan nem aurornak szeretne menni, de ez a lehető legalkalmasabb példa, hogy felnyissam a szemét arra, miszerint mennyire fontos végtére is az elmélet. Persze, tapasztalatot kell szereznie, de nem 13 évesen! Az egyetemisták esetében ez már másként működik, de Eddie még az alapokat végzi és nem szeretném, ha a gyakorlati oldalakról közelítené meg a dolgokat, bármilyen szakmát is szeretne választani a későbbiek folyamán. Még a varázslények megfigyelése is lehet veszélyes... - Nem - húzom el a számat a sakkozás említésére és eszembe jut az a bizonyos szakkör is, amelyre már nem járok egy jó ideje. Nem igazán köt le a dolog és leginkább az öcsém miatt mentem. Mert ő képes bárhol és bármikor bajt okozni. - És nem is fogsz, mert Madam Pomfrey majd szépen ad valami löttyöt, amitől elmúlik majd ez a nyavalya - rángatom magam után kitartóan Eddiet, egyenesen fel a lépcsőn. - Ezt az inget meg kidobjuk - teszem még hozzá dohogva, noha abban is teljes mértékben biztos vagyok, hogy el is égetem, ha valamiféle kóros nyavalya támadta meg az öcsikémet. - Minden tünetedet pontosan sorold el, világos? - tolom be az ajtón az ellenkező Eddiet, de ebből nem engedek. - Még csak eszedbe se jusson füllenteni, mert itt vagyok és minden egyes szavadat hallom. Madam Pomfrey jelenleg sehol sincs, sőt, az egész gyengélkedő csak úgy kong az ürességtől, így hát leültetem Eddiet az egyik közeli ágy szélére, majd én magam állok neki felforgatni a szekrényeket valamiféle gyógykenőcs után kutatva. Az ilyesmit éppenséggel nem szabadna megtenni és nem is ekként cselekednék más esetben, de hát a fene se szeretné, ha bármi komolyabb baja esne az öcsémnek. A büntetőmunkát kibírom, de az egyik testvérem elvesztését már aligha...
Igen is a nővérem megváltozott. Most ezen akarunk vitatkozni? Ha ő nem is látja de én igen. Más lett, és nem csak abban az értelemben, hogy kevesebb ideje van rám. Ezt még meg tudnám érteni, és el is fogadom. De valahogy egészen megváltozott. Alapvetően. Ennek pedig köze van ahhoz, amit titkol. Csak nem tudom mi az. Ha nem pasi, akkor fogalmam sincs. Az pedig már kicsit sem tetszik, hogy Autumn még el is titkolja. Ha őszintén és nyíltan meg tudnánk ezt beszélni, akkor könnyebb lenne. Én csak ennyit szeretnék. Ha nem lennének titkai előttem. Mert hát arra való a család, hogy mindent megoszthassunk velük nem? - Aha. Persze. - mondom durcás, karbafont kézzel. Nem nehéz kitalálnia, hogy nem hiszek neki. Tudom, hogy van valami a háttérben, amit nem mond el. Én viszont tudni akarom. Mindenről tudnom kell, ami a nővéremet érinti. Csak így védhetem meg. Mert én vagyok a fiú, nekem kell rá vigyáznom. De hogyan, ha eltitkolja az életében lévő fontos dolgokat? Ez rosszul esik. Talán még inkább, mint az anyáskodása, ami szimplán csak ciki, és bosszantó. - Igen, az is. - csúszik ki a számon, de aztán gyorsan be is csukom, mert rájövök, hogy ezt nem kellett volna mondanom. A nővérem már így is bosszantóan gyanakodott a jegyeimre. Ezek után biztos, hogy egyesével végig kérdezi az összes tanáromat. Annak meg nem lesz túl jó vége rám nézve. De ha most elkezdek magyarázkodni, akkor meg csak rosszabb lesz, és még jobban vágom magam alatt azt a bizonyos fát, szólva inkább csak igyekszem befogni. Vagy valahogy, valami másfelé vinni a történéseket, mert ez így kezd nem jó lenni, és nem tetszeni. - Naa... hagyjál, ez rém cikiii! - próbálom elhesegetni a nővérem kezét, amikor az arcomba csíp, és még egy kicsit hátra is hajolok előle, nem mintha az segítene. - Honnan tudod, hogy apának milyen átlaga volt? Lehet ő sem ült egész nap a könyvek felett, hanem inkább tapasztalatokat szerzett, mint én. - vetem fel. Bár ez esetemben inkább csak annyit jelent, hogy valahogy mindig bajba keveredek, mint amikor fejjel lefelé lógva talált meg Stoepker tanárnő a párbaj teremben. Vagy amikor rájöttem, hogy annyira nem vicces, ha Bimba tanárnő szabadít ki gyilkos gyomok közül egy olyan üvegházban, ahova be se kellett volna mennem, csak hát a nagyobbak azt mondták, hogy találok ott egy olyan növényt, aminek ha a levelét megeszem, akkor sokkal ügyesebben tudok majd akrobata mutatványokat csinálni. Például két méter magasra is felugorhatok szaltó közben. Az irtó szuper lenne. Kár, hogy kamu volt. - Nem, csak utálom ezt az inget. - mondom bosszankodva a nővéremnek, miközben kigombolom a felső két gombot a nyakánál, és megszabadulok a nyakkendőtől. - Nincs semmi bajom, csak kidörzsölt az ing! Inkább menjünk sakkozni! Azt te is szeretsz nem? - próbálom elterelni a nővéremet a szándéktól, hogy felvigyen a gyengélkedőre, de ő máris a lépcsők irányába rángat. Mondom én, hogy mindig túlzásba viszi az aggódást. A kiütések, és a jegyeim miatt is. - Semióta. Mondom csak az ing miatt van! Máskor is volt már, mégsem haltam meg! - na jó, konkrét kiütéseim nem voltak még az ingtől, inkább csak zavart, hogy kényelmetlen, de ennyi füllentés belefér, hogy a nővérem ne rángasson sehova se. A baj csak az, hogy már a nyakam másik oldala is elkezdett viszketni, és igazából tényleg nem tudom mitől. De csak az ing lehet az oka. Biztosan az, és kész.
Kissé megütközöm Eddie kérdésén, hiszen nem érzem úgy, hogy bármilyen mértékben is megváltoztam volna. Egész egyszerűen csak kevesebb időm jut rájuk, amit ők értelmezhetnek hirtelen jött pálfordulásnak, de ennek ennél sokkal mélyebbek az okai. Szívesen beszámolnék róluk neki, ahogy Gideonnak is, de sajnos ezt az egyet nem tehetem meg, ennek révén pedig folyamatosan hazugságban teltek az elmúlt heteim, melynek vélhetően most fogom meginni a levét. Az a vádló tekintet, amelyet az öcsém jelen pillanatban is vet rám, cseppet sem szívet melengető. - Nem változtam meg - sóhajtok egyet végül gondterhelten. Most komolyan, mit kell tennem annak érdekében, hogy higgyen nekem? - Szimplán csak egyetemista lettem és sokkal kevesebb a szabadidőm, ergó nem jut annyi időm arra, amit csinálni szeretnék, így rátok sem. Tudtam, hogy ez lesz, már akkor tisztában voltam ezzel, amikor Vladimir feltárta előttünk az erőnket, de úgy ítéltem meg, képes leszek kezelni a helyzetet. Pedig ismerem Eddiet, ismerem, mennyire kíváncsi természete van, azt meg végképp sejthettem volna előre, hogy nem lesz képes csak úgy szó nélkül tűrni azt, ha bármilyen szinten is elhanyagolom őt. Még kész szerencse, hogy Gideon idősebb, így nem igényli azt, hogy folyton pesztrálgassam. Félreértés ne essék, szeretem én a testvéreimet, de egy kiskamasz mellett nem könnyű az élet. Főleg abban az esetben nem, ha az ember lánya egy szupertitkos csapat tagja... Cöh! Szupertitkos... - Ahogy a jegyeid iránti túlzott érdeklődést is, gondolom - tapintok egyből a lényegre, hiszen ismerem Eddiet már évek óta. - Nyilván zavar, hogy ebben a témában kérdezősködöm, igaz? Látom én rajta, hogy mindenáron ki szeretne bújni a válaszadás alól, vagyis vaj van a füle mögött. Én se voltam mintadiák az ő korában, de azért annyira rosszak se voltak a jegyeim... Mármint, a szorgalmammal sose volt baj, csak hát eszem nemigen volt a témához. Igazság szerint pontosan ez az, amiért valamilyen szinten alkalmatlannak érzem magam erre az egész angyalosdira. Hella rengeteget segített ugyan, de továbbra sem vagyok olyan jó, mint a többiek. Az a két nővér rettentően magabiztos, ez pedig ismét rátesz egy lapáttal a bennem tomboló önbizalomhiányra. - Utoljára mondom, nem változtam meg - puffogok halkan Eddie ismételt szavaira. - Még egy teljes nap is kevés arra, hogy mindent bemagoljak, amit az egyetemi szakokon kell, márpedig muszáj tanulnom, ha nem szeretnék szégyenszemre kibukni - csípek bele enyhén a fiú arcába, hogy észbe kapjon valamilyen szinten. - És te is jobban tennéd, ha nekihasalnál a tankönyveidnek, mert nem hiszem, hogy apu ilyen tanulmányi átlaggal lett az, aki... Eddie pedig az ő nyomdokaiba szeretne lépni, de ez nem fog menni, ha továbbra is ennyire félvállról vesz mindent. Elhiszem, hogy legszívesebben egész nap játszana, de oda kellene figyelnie a jegyeire is, különben még csak addig sem viszi, hogy takarító legyen valamerre. - Bolhás vagy? - teszem fel viccelődve a kérdést, amikor a kisöcsém vakarózni kezd. Odalépek tehát, hogy megigazítsam az ingét, amikor néhány kisebb, piros foltot veszek észre a bőrén, nem messze attól a ponttól, ahol vakarta azt. - Hát ez meg... - dermedek meg a ruhaigazítás közben és ráncolom gyanakodva a szemöldököm. Sárkányhimlő lenne esetleg? De nem, az nagyon veszélyes és irtó magas lázzal jár... Mégis, az agyam fogaskerekei máris kattogni kezdenek, majdhogynem pont úgy, ahogy anyué tette annak idején, amikor a betegség legkisebb tüneteit is észrevette rajtunk. Egy egész orvosi lexikont lapozok hát fel gondolatban, de természetesen minden velem szembejövő, piros pöttyel és viszketéssel járó betegség alá rikító betűkkel oda van firkálva, hogy VÉGZETES. - Oké, felviszlek a gyengélkedőre - ragadom meg végül a karját, nem sokkal a könyöke fölött, majd - mindenféle lehetséges ellenkezést figyelmen kívül hagyva - vonom magam után. - Madam Pomfrey nyilván tudni fogja, mihez kezdjen veled - dünnyögöm aggódva, gondolatban Eddiet már a ravatalon látva. - Mióta tart ez? - állok neki közben azért kifaggatni mindenről, hiszen - mire az emeletre érünk - talán már nem is lesz olyan állapotban, hogy választ adhasson a kérdésekre.
Néha pedig eléggé túlzásba viszi az anyáskodást. Mint most is a jegyeimmel. Ami tényleg ciki, és bosszantó. Nem is értem igazán, hogy mire jó ez neki. Pedig ha gondolatolvasó lennék, mint ahogy nem vagyok, akkor talán megnyugtathatnám, hogy ő mindig a nővérem lesz, és ez sosem fog megváltozni. Különben is minek keresnék olyan embereket, akik otthagytak egy narancsos ládában a kikötő közepén? Ha apa nem talál meg és visz haza, akkor talán már nem is élnék. Szóval nekem Swann osztagparancsnokúr az apukám, és Mrs. Swann az anyukám, és Autumn és Gideon a testvéreim. Ők azok akik szerettek, és gondoskodtak rólam. Ők a családom. Akkor is ha apa és anya már nem élnek. Ez pedig mindig így is marad. Nem kérek olyan emberekből, akik képesek voltak egy csecsemőt otthagyni a sorsára egy gyümölcsös ládában. - Hagyhatnánk, ha végre megmondanád, hogy mitől változtál meg ennyire. - szerintem Autumn nem hibáztathat azért, mert tudni szeretném, hogy mi van a nővéremmel. Nem vagyok se vak, se hülye. Látom, hogy mennyire más mostanában. Csak tudni szeretném az okát, és ennyi. Akkor tényleg békén hagynám, esküszöm. Nem akarom én elvonni se a barátaitól, se a "magánéletétől". Nekem is vannak barátaim, leckém, hobbim, és a többi. De szerintem a testvéreként megérdemlem, hogy őszinte legyen velem, és ne titkolózzon. - Például, amikor túlzásba viszed az anyáskodást, mint most is. - valójában szeretném hozzá toldani, hogy "és a jegyeim utáni érdeklődést", de ebből rögtön tudná, hogy jobban utána kéne néznie, és soha az életben nem szabadulok a kérdéstől. Szóval inkább ezt magamban tartom. Elvégre ismerem én a nővéremnél a különböző fokozatokat. Sajnos, ha meglátja a jegyeimet, akkor pedig igen hamar eljutunk a harmadik kiabálós fázisig, azt meg inkább kikerülném. - Ha te mondod. - vonok vállat a gyógynövényes magyarázatra. Bár még mindig nem teljesen értem, hogy minek egy bestiamesternek a gyógynövénytan, megy gyógyítás. Csak azt nem szeretném, ha Bimba professzor és Autumn közben véletlen rólam, és a jegyeimről kezdene kommunikálni. Abból tuti nem sülne ki semmi jó. - Ha elhiszem, akkor elmondod, hogy miért változtál meg ennyire? - kanyarodok vissza én is az eredeti témához úgy, mint ő a jegyekhez. Ezt játszhatjuk ám ketten is. Én is vagyok olyan makacs, mint ő. Főleg ha duzzogni kell valamin. Az nagyon jól megy nekünk gyerekeknek. - Esküszöm. Már mondtam. - forgatom meg bosszúsan a szemem. Tudom, hogy Autumn valójában tényleg a jegyeimre kíváncsi, de én meg erről nem akarok vele beszélgetni. Szóval ennyi apró kis füllentés belefér nem? Persze apunak, vagy anyunak nem mernék így feleselni, meg füllenteni. Vélhetően tőlük is megkapnám a magamét a jegyeimért, de ők nincsenek itt, és Autumn végül is csak a nővérem nem? Közben pedig elkezdem vakargatni a nyakamat, mert bosszantóan viszketni kezdett. Biztos ez a hülye egyen ing az oka. Nem szeretem a gallérját. Még jó, hogy most nem látom magam egy tükörben...
Nem áll szándékomban anyu helyébe lépni a testvéreim életében, de abból nem engedek, miszerint igenis szükségük van valakire, aki valamilyen úton-módon, de odafigyel rájuk és törődik velük. Igen, még abban az esetben is, ha ez Eddie számára ciki vagy éppen kellemetlen. És ha ezt túlzásba viszem, hát lelkem legyen rajta. Én vagyok a legidősebb hármunk közül, az én feladatom tehát egyben tartani a családunkat, amelyben az is nehezítő körülmény számomra, hogy mindannyian örökbefogadott gyerekek vagyunk. Rettegek tehát kissé attól a pillanattól, amikor Eddie vagy Gideon elém állnak ama feltett szándékkal, miszerint szeretnék tudni, honnan is származnak tulajdonképpen. És pont emiatt is játszom el készségesen a szüleink szerepét is időközönként... Ha nem érzik a hiányukat, nem fognak olyasmi után vágyódni, ami nem feltétlenül jelent egyet a jóval. - Eddie, kérlek, hagyjuk ezt a témát - sóhajtok egyet gondterhelten, majd túrok bele sötét tincseimbe. - Most itt vagyok és veled foglalkozom, nem elég ennyi? Nem raboltak el az ufók és cseréltek ki valaki másra - forgatom meg a szemeimet, hiszen lassan elegem van abból, hogy Eddie folyton magának szeretné a figyelmemet. Mármint, szeretem, tényleg, de a köztünk lévő korkülönbség ilyenkor ütközik ki úgy igazán. Nem egy a baráti körünk, se az évfolyamunk és azokat a dolgokat, amelyeket ő érdekesnek tart, én nevetségesnek, esetleg őrült butaságnak. Ráadásul, az angyalosdit se vallhatom be számára, pedig ha csak sejtené, mi minden folyik a háttérben, ami miatt hanyagolom őt, nyilván sokkal megértőbb lenne. Bár, inkább hozzám hasonlóan túlaggódná az egészet. - Miféle "hülyeségeim"? - kérdek vissza, majdhogynem azonnal ráharapva a témára, habár a hanghordozásom nem pont olyan, amiből kivehetné, hogy ha kényes témára tévedne, akkor veszekedni kezdünk. Nem szokásom kiabálni vele, noha igenis van az a pont, amikor megérdemelné. Elsőként igyekszem csúnyán nézni, majd higgadtan elmagyarázni számára mindent, amit szeretnék az adott témával kapcsolatban és HA utána sem sikerülne megértetnem vele azt, amit feltétlenül muszáj, na, akkor állok neki kiabálni. Ezt pedig Eddie is nagyon jól tudja. - És a kettő nem fér meg egymás mellett? - biccentem enyhén oldalra a fejem, az arcát fürkészve. - De mivel a bájitaltan és a gyógyítás társszakok, muszáj vagyok kissé több figyelmet szentelni ennek is - magyarázom meg végül a miérteket. Nem vagyok jó gyógynövénytanból, de a bestiák is lehetnek betegek, nem árt hát legalább az alapokkal tisztában lennem. A fájdalmat csillapító hatású levelekkel és az altató hatású virágporokkal. - Egyébként is kedvelem Bimba professzort, így néha besegítek neki. Más lenne a helyzet, ha Piton kerülne ehhez hasonló szituációba, hiszen neki hamar nemet mondanék. Na, nem mintha pont én lennék az, akit felkérne ilyesmire... Szerintem nem lenne képes két percnél tovább se elviselni a társaságom. - Jó-jó! - emelem fel végül a kezeim megadóan, amint csontig rágjuk a barátnős témát. - Elhiszem, oké? De cserébe te is hidd el nekem, hogy senkim sincs - vetem fel végül a saját feltételeimet. Jelenleg nem kell párkapcsolat. Itt vannak a testvéreim és még rájuk se vagyok képes kellő időt fordítani, nemhogy egy pasira, akivel eleinte minden percemet töltenem kellene. Mármint... Előtte nem lennék képes huzamosabb ideig leplezni a másik énemet. - Esküszöl? - adok számára még egy utolsó esélyt, hogy bevallja, miből is áll jelenleg bukásra vagy szimplán csak ahhoz közeli szinten, úgyhogy kap részemről még egy vesébe látó, átható tekintetet is. Nem vagyok ugyan legilimentor, de ez már ösztönösen jön részemről... A gondolatai útján próbálom megfogni, hátha beüt az úgynevezett ménkű és Eddie végre az igazat találja mondani...
- Akkor ne viselkedj úgy. - tudom, hogy a nővérem nem szereti, ha így hívom, de ha nem akarja, akkor talán lehetne csak a nővérem is, nem kéne még az anyut is játszania. Persze nekem is hiányzik, ahogy neki. Tudom én. Ahogy azt is, hogy Autumn csak nekem akar jót ezzel, de akkor is rém bosszantó, és rém ciki egyben. Különben is, éppen elég rendszer nekem, hogy tudom mikor vannak óráim, mikor van reggeli, ebéd, vacsora, mikor van takarodó, amikor vissza kell vonulni a hálókörletbe. Ennél több rendszer már bele se férne az életembe. Szóval nem is értem mit akar még Autumn rendszerezni. - Képzeld el, hogy nekem is vannak barátaim, és mostanában szoktam Albának is segíteni a bűbájtannal. Mégis mindig van időm rád, és a hülyeségeidre, mert a nővérem vagy. - vetem ellen az érvelésének morcosan. Ez nem elég magyarázat tőle, hogy mért változott meg ennyire. Mit titkol, és mért? Esküszöm nem haragudnék, ha azt mondaná, hogy pasija van. Vagy valami más van. De az, hogy folyton le akar rázni mondvacsinált indokokkal, az nem tetszik. - Különben is, mióta érdekel téged a növénytan? Nem bestiamester szakra mentél? - nézek a nővérkémre gyanakodva. Az kéne még, hogy Bimbával is kommunikálni kezdjenek rólam, és a szó szerint borzalmas jegyeimről. Nem, ez nem lesz így jó. Autumn megnyúz, ha végig nézi az utolsó pár jegyem ebből a tárágyból. Ami kb. semennyire se érdekel. Semmi haszna. Nem értem, mért ne tanulhatnék bűbájtant helyette. Engem az érdekel, és kész. - Nem állok bukásra belőle, szóval fogjuk rá, hogy megy. - húzom el a számat kelletlenül. Igaz, hogy az utolsó jegyeim éppen elérték az elfogadható alá alá szintet, de az már akkor sem bukás. Nekem meg ennyi meg is felel Piton tantárgyából, ami szintén hidegen hagy. Nem értem mért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Bár már én is egyetemista lehetnék, senki nem piszkálna ilyenekkel, és csak azok a tárgyaim lennének, amik tényleg érdekelnek. Akkor Autumn se szólhatna egy szót sem. De hát sajnos erre még várnom kell jó 4 évet. Az pedig nagyon sok. - Akkor neked sem kéne hazudni nekem. - vágok vissza. Ha ő ködösíthet előttem mindenféléről, akkor én mért ne ködösíthetnék előtte a rossz jegyeimről? Tudom, hogy nem szereti, igazából én se, és megbántani se szeretném, de ez annyira nem jó így! - Hát ha nem szeretnéd milyen ügyes az öcsikéd. - vonok vállat. Igaz, ez az egyetlen tantárgy, amiből tényleg nagyon jó vagyok, és tényleg nagyon érdekel. Egy nap majd én is olyan sok bűbájt és igézést fogok ismerni, mint apa. Akkor majd mindent meg fogok tudni oldani egy pálcaintéssel, ahogy ő, és meg fogom tudni védeni a családomat is! Persze a másik két tantárgyat azért gondosan kerülöm. Még azt se akarom, hogy szóba kerüljenek. Nem is értem minek erőlteti még a nővérem. - Nem is! - fonom karba a kezem durcásan. Persze én nem láthatom a saját arcomat tükör hiányában. De attól még bosszantóak Autumn ilyen feltételezései. Én nem... csak barátok vagyunk Albával, mert ő legalább megért engem. Autumn meg folyton csak felesleges tantárgyakkal nyaggat. - Háhá! Még se akarod bemutatni a rejtélyes pasid! - terelem el továbbra is a témát a jegyeimről. Nem mintha sikerülnék. Valamiért a nővérem mindig ugyanoda tér vissza, mint egy rossz megakadt lemezjátszó. De bosszantó! Pedig hagyhatná már ezt az egész tanulás dolgot! - Miről kéne? Különben is, te se avatsz be soha semmibe! - duzzogok tovább az utolsó kérdésére, bár sejtem én, hogy a jegyeimre céloz vele. De azokat egyszerűen nem akarom megosztani vele, mert akkor egész délután a tankönyveimet fogja felkérdezni, és rájön, hogy mennyire nem megy se a gyógynövénytan, se a mágiatöri. Szóval most éppen maradok a makacs duzzogásnál. Különben is, eddig ő hanyagolt engem nem? De. Akkor meg?
- Jaj, ne szólíts már így! - forgatom meg bosszankodva a szemeimet. Utálom, amikor anyunak hív, csak azért, mert szeretném, ha legalább ő nem érezné annyira a hiányát. Még kicsi, nem értheti, mennyire üres anya nélkül az életem, szóval igyekszem legalább az övében betölteni ezt az űrt. A nővére vagyok, igen, de egyben olyasvalaki is, akinek valamiféle rendszert kell vinnie egy tizenhárom éves fiú életébe. Mert ha én nem teszem, akkor más se fogja, Eddie pedig képtelen még átlátni, mennyi hátránnyal járhat majd mindez a későbbi éveire kivetítve. - Tudod, Eddie, a magánélet nem csak arra terjed ki, hogy romantikus sétákat ejtek meg a tóparton - sóhajtok egy mélyről jövőt. - Ezer és egy másik dolga is lehet az embernek, nem gondolod? Vannak barátaim is például, akiket mostanában szintén hanyagoltam és képzeld, ők is igénylik a társaságomat. Emellett pedig mostanában besegítek Bimba professzornak a gyógynövények ültetésében, amelyekből nemsokára bájitalokat főznek a Gyengélkedő részére. És igen, tényleg ilyen jótét lélek vagyok. Régebben gyakran besegítettem Madam Pomfrey-nak is a Gyengélkedőn, de amikor sorra okoztam a kisebb-nagyobb baleseteket, hirtelen már nem is kellett oda olyan sok szorgos kéz, így kerültem hát le az üvegházakba. Ott maximum a virágföldet tudom csak magamra önteni és pár cserepet eltörni, de még így is kevésbé balesetveszélyes, mint az iskola gyengélkedője, ahol ezer és ezer fiola, tű meg miegymás áll halmokban. - Ezek szerint nem igazán megy a bájitaltan. Sejtettem - állapítom meg Eddie reakciója láttán, miközben úgy szuggerálom őt a tekintetemmel, mintha legalábbis a lelkébe látnék. - Nem szeretem, amikor hazudsz. Tudom, hogy gyerek vagy, de legalább ezt vedd komolyan, kérlek! - fakadok ki enyhén, de a tekintetemen tisztán láthatja, hogy valóban fáj számomra az, hogy ennyire félvállról veszi az egészet. Miatta szeretném, ha jól teljesítene az iskolában, nem magam miatt. Felőlem aztán végig is bukdácsolhatja a Roxfortot, csak hát ennél jobban szeretem. Sokkal jobban. - Eddie... Bűbájtanból eddig is jó voltál - vágok vissza a próbálkozása hallatán. Komolyan ilyen butának néz? Valóban nem vagyok jó tanuló, ezt készségesen aláírom, de az, hogy még megpróbál hülyére is venni... Nos, kissé lesokkol. Eddig is én voltam az, aki átnézte a jegyeit vagy éppen a professzoroknál érdeklődött. Mindent tudok. Filtwick professzor pedig az egekig magasztalja az öcsémet, amikor nála érdeklődöm róla. Szerinte Eddie erre a tantárgyra született. - Elpirultál - jelentem ki somolyogva. - Ezek szerint valami mégis van - szólalok meg diadalittasan és kissé izgatottá is válok. Ez az első olyan alkalom, hogy az öcsikémnek tetszik valaki. Vagy, ha nem is tetszik, de legalábbis szeret a kislánnyal lenni. Nyilván ebből nem lesz házasság, hiszen a gyerekszerelmek hamar kihűlnek, de az első örökké nyomot hagy az emberben. Én legalábbis emlékszem még arra, akibe kiskoromban beleszerettem. Buta kis ábránd volt, semmi több, de mély nyomot hagyott bennem. - Nem szükséges, ha szeretném tudni, ki az, úgyis kiderítem - mosolyodom el szélesen. Ha az öcsémet és a kislányt gyakran együtt látják valamerre, akkor előbb-utóbb úgyis visszajut a fülembe a dolog. Természetesen, nem mindenki rögtön arra gyanakszik, szimpla érdeklődés csupán, semmi több. - Van még valami, amiről tudnom kellene? - szegezek végül neki egy újabb kérdést és minden figyelmemet az arca legapróbb rezdüléseire összpontosítom. Eddie jó hazudozó, ezzel nagyon is tisztában vagyok, de nem fog tudni átverni. Ma nem...
- Aha. - forgatom meg a szemem erre az egyetemista vagyok dologra. Persze. Nyilván sokkal többet kell tanulniuk, amikor nem is mindig van órájuk, amikor nekünk. - Aha... Köszi anyu. De ha téged ennyire leköt a tanulás, akkor biztos mindenből szín kitűnő vagy. - vágok vissza kissé durcásan. Autumn sose volt annyira kitűnő semmiből. Szóval kétlem, ha most ellenőriznem a jegyeit, akkor az lenne. A baj csak az, hogy engem az egyetemi tanárok úgyse vennének komolyan, de Autumn-nek meg bezzeg McGalagony mindig beszámol rólam. Csak mert kicsit idősebb. És hát sose szerettem, amikor ennyire anyáskodni kezdett. Már nagy vagyok. Intézem a sasját dolgaimat. Nem tudom, hogy mért gondolja a nővérem, hogy anyának is neki kell lennie. Anya meghalt. És... és... nagyon hiányzik is. De Autumn nem ő, hiába próbál úgy csinálni. Elég lenne, ha csak a nővérem lenne, aki játszik, és beszélget velem. Ezt ő mért nem érti meg? - Szóval van magánéleted, de nincs pasid. Aha. Ez leginkább csak ködösítésnek hangzik. Különben is, akkor mi lehet fontosabb dolgod még az öccsédnél is? - nem vagyok buta. Érzem, hogy van valami a nővéremmel. Nem olyan, mint volt. Titkolózik, meg ködösít, pedig az sose ment neki valami jól. Persze tudom, eddig nem nagyon érdekelték a pasik. De ne már elég nagy hozzá, és nem is csúnya, és nem is buta. Szóval, mért ne lehetne valakije? Csak nem értem, hogy mért kell ebből ekkora ügyet csinálni, és még hazudozni is róla? - Alextől? Ne már! Nem kell. Különben is elfoglalt lány... Nem kell anyának is lenned. Elég ha a nővérem vagy, aki néha játszik velem. - vetem ellen a dolgok jelenlegi állásának. Tényleg nem értem, mért jó nővéremnek, hogy még abban a kevés időben is, amit rám szán mostanában ilyenekkel kínoz, ahelyett hogy jókat nevetnénk valamin. A mágiatörit meg a gyógynövénytant meg teljesen elfelejthetné végre! Csak eszébe ne jusson megkérdezni róluk Binnst, meg Bimbát! Akkor tényleg ki fogja tekerni a nyakam, mert egyikből se állok fényesen. Sőt igazából elég borzalmasan állok mindkettőből. Szóval kitartóan próbálok úgy tenni, mintha meg sem hallottam volna az ide vágó kérdést, és röphegyibeszédet. Hátha akkor lekattan végre ezekről. - Ha gondolod megmutathatom mit vettünk tegnap bűbájtanból. Flitwick szerint nagyon ügyes vagyok! - dobom be az egyetlen tárgyat, amiből tényleg nagyon jó vagyok. Hátha ezzel is el tudom feledtetni a nővéremmel a fenti kettőt. - Autumn! Nincs semmi olyan! - tagadom, talán túl hirtelen és bosszúsan is, ahogy kissé bele is pirulok a dologba, bár ezt nyilván nem látom saját magamról. De azért elég bosszantó, hogy a nővérem ilyenekkel húz. Én bezzeg komolyan kérdeztem, hogy mi van vele, de ő megint csak ködösített! A felnőttek néha olyan.... áhhhh.... - Köszi. És igen Anyu! - veszem el a vékony kis papírlapot. De azért a hangomból érződik némi bosszankodás. Mért nem képes a drága nővérem felfogni, hogy már elég nagy vagyok, hogy egyedül is el tudjak olvasni egy prospektust? Majd áttanulmányozom együtt Albával, és megbeszélem vele. Ő amúgy is jobban megért mostanában, mint a saját nővérem. - Tudod mit, bemutatom, ha előbb te is a pasidat! - teszem csípőre a kezem, és nézek a nővérkémre úgy mint egy bosszús kiskakas. Nyilván duzzogok még az elhanyagolásért, a tantárgyakkal való nyúzásért, és azért is mert ilyenekkel húz, amikor én komolyan kértem tőle valamit.
- Igen, de már egyetemista vagyok - felelem Eddie kijelentése hallatán és valóban ez az igazság: hét év alatt nem kellett annyit tanulnom, mint amennyit a választott szakomon. Na, nem mintha mostanában az én jegyeim is fényesen ragyognának az éjszakai égbolton... Még kész szerencse, hogy engem senki se ellenőriz. Ha anyu és apu élnének, valószínűleg a körmömre néznének. Az angyalosdi mellett ugyanis nem jut túl sok időm a tanulásra sem, így nem csoda, hogy rontottam. - És neked sem ártana már most nekihasalnod a tananyagnak, ha auror szeretnél lenni vagy apu nyomdokaiba lépni. Tudom, hogy egyelőre nem érdekel különösebben a dolog, de hidd el, pár év múlva már érezni fogod a hátrányait annak, hogy most nem ültél neki a tanulásnak - sóhajtok egyet gondterhelten. Tisztában vagyok azzal, hogy Eddie régebben varázsbaj-elhárító szeretett volna lenni, mint apu is, most pedig egyre inkább az aurorság irányába terelődött a figyelme, de egyik sem lehet, ha a jegyei nem megfelelőek. És noha a kutya nem foglalkozik azzal, hogy mi volt harmadikban, hiszen a R.A.V.A.S.Z. eredményei számítanak igazán, de hát az egész lépcsőzetesen épül egymásra. Ha Eddie már az alapoknál elveszti a fonalat, akkor még inkább meg fogja szenvedni a felsőbb évek tananyagait. - Eddie! - csattanok fel mérgesen, amikor a fiús témát hozza fel számomra, habár mégis mi másra gondolhatna? - Nincs senkim, szóval ne beszélj butaságokat - csóválom meg a fejem végül, immár nyugodtabb hangnemben megválaszolva a fel nem tett kérdést. - Lassan el kell fogadnod, hogy nekem is van magánéletem és nem mindig lehetek melletted, amikor szeretnéd. És igen, mostanában tényleg elég sokat mellőztelek, de dolgom volt. Fontos dolgom - hangsúlyozom ki az utolsó mondat első szavát. Nem érti meg, hiszen még csak tizenhárom éves és ilyen idős korban az ember igényelné a szerettei társaságát. Legszívesebben mindent bevallanék számára, hiszen rettentően fáj számomra, hogy hazudnom kell, főleg az öcsém csalódott arca láttán, de erősnek kell maradnom. Vladimir ugyanis tisztán megmondta, mi lesz abban az esetben, ha valaki felfedi a titkot erről az egész angyalosdiról. - Nem - felelem határozottan, hiszen az évek folyamán megtanultam már, hogy Eddievel szemben annak kell lennem. Régebben gyakran beadtam a derekam és tettem a kedvére, de ma már sokkal komolyabb vagyok. Kívülről. De amúgy lelkileg továbbra is teljesen össze vagyok törve a szüleink halála óta, de nincs az az isten, hogy ezt a testvéreim előtt is kimutassam. Erősnek kell lennem, olyannak, amilyen anyu is volt. - Jó, akkor majd megkérdezem attól az Alextől, hogy miként teljesítesz - sóhajtok egyet és a bájitaltant kipipálom a listámon. Ennek örülök, hiszen én se jókedvemből csinálom ezt, még ha a drágalátos öcsikém azt is hiszi, hogy élvezem az ő kínzását. - Ennek örülök, de még mindig ott van a mágiatörténet és a gyógynövénytan. Nem lehetsz jó bájitaltanból, ha nem ismered, melyik növény mire szolgál... - igyekszem rávilágítani arra, hogy miért is van szükség erre az egészre, hiszen Eddie ezt önmagától nem akarja észrevenni. Kellemetlen, amikor a szabadidőnket ez veszi el, de szükséges, főleg az ő esetében. - Lány? - hallom ki Eddie szavaiból a "lényeget" és pajkos mosolyra húzódnak az ajkaim, majd vetek egy csibészes pillantást az öcsém felé. - Miféle lány? Komoly a dolog? - ugratom, mint egy kisiskolás, de hát na... Tudom, nem érdeklik még a lányok, de a gyerekszerelem olyasmi, amit az ember baromi aranyosnak tud tartani. Végül - a kérdésnél maradva - váltok ismét komolyra, majd biccentek egy aprót: - Igen, van, bár ezt a házvezető tanároktól is lehet kérni. Azt hiszem, van is nálam egy példány - nyitom ki az egyik könyvet, amelyben könyvjelzőként használva ott pihen a vékony kis papírlap, majd nyújtom át Eddie számára. - A választható szakok és a hozzá szükséges jegyek listája - fűzöm hozzá magyarázatként. - Remélem, te is átfutod majd - bököm ki enyhe célzásként még e szavakat. - Azt a kislányt pedig bemutathatod nekem és cserébe én is bemutatom a pasimat - Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne ugrassam, nyilván ezért se szeret beszámolni arról, ha összebarátkozik egy lánnyal, de hát na... Ha ő feltételezhet ilyesmit, akkor én is.
//
