2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épületbe lépve ez az első ahová kerülhet az ember. Igen nagy és tágas, ahonnan a földszinti termeket, éppenséggel a Nagytermet veheted célba, de a lépcsőkön elindulva felfelé bejárhatod az iskola többi részét is. A falakat már itt is mesés festmények díszítik, amik a régi korok emlékeit idézik vissza és persze páncélok sorakoznak a falak mentén. Az a hír járja, hogy rossz időkben ezek a páncélok igen hathatós védelmet tudnak biztosítani az iskola számára.
Na ezért nem akartam én Angliába jönni. Franciaországban közel sem esik ennyit az eső. Nem vagyok fázós típus, nem zavart Bulgária zord időjárása, de itt azonnal ronggyá ázok, ahogyan leszállok a vonatról, s konflisok egyikére ülök fel. Egy víz leperegtető bűbájjal úgy ahogy védem magamat, de a kedvemen nem segít az álmosító szitálás. A thestrált látom, hogyne látnám, hiszen anyám a karjaimban halt meg. Már csak ezt a Kathrine-t találjam meg! A beiratkozásnál már átestem a süveg beosztásán, griffendéles leszek, bármit is jelentsen ez. A Beauxbatonsbna nem ilyen házavató kiválasztás. Állítólag én vagyok a bátrak bátra. Az arany-vörös összeállítás mellesleg giccses, nem is illik hozzám, de legalább a talár és a pulóver fekete, az már inkább elegáns, engem is még inkább jól szituáltabbá tesz. Még vissza kellett mennem Londonba, ahol pár napra kivettem egy lakást, s most hozom magammal a maradékot, hiszen jó eséllyel itt maradok, akár évekig. Remélhetőleg Kathrine nem annyira kiálhatatlanok, mint a bolgár rokonság. Vagy halkan hozzáteszem, mint én. Tudom ugyanis magamról, hogy nem vagyok éppen egy tündér, ám ez nem érdekes, sosem akaszkodom másokra, nem keresem a társaságukat. Kathrine-t is csak azért, mert vérségi viszony fűz hozzá, és legalább nem leszek egyedül. Állítólag volt egy testvére Belle is, akit már meg se fogok ismerni. Dariusék rokona nem mesélt szinte semmit, információ morzsákból táplálkozom. A mai napot immár elengedem, nem most fogom megkeresni, pedig talán ő is griffendéles. A lantomat még a vonaton letakartam, hogy bár mágikus hangszer, ne ázzon hozzám hasonlóan el. A róka familiáris a lábam előtt kocog, csoda, hogy nem esek át rajta. A földszinten rázom csak ki az esernyőt, mielőtt fellépnék a szeszélyes lépcsőkre. A hajamat összefogtam jó szoros copfba, úgyse akarok tetszeni senkinek, kit zavar, ha így kissé szopottgombóc fejem van? Ruházatom, akárcsak az esernyő teljesen fekete, mintha minimum temetésről jönnék. Na melyik lépcső lesz az?
[You must be registered and logged in to see this image.]Egy szemforgatáson kívül igazából semmi mást nem kap tőlem, nem érzem úgy, hogy tovább kellene már feszíteni a húrt. Csak jó ideig figyelem őt, és szerintem a mimikám mindent elárul arról, amit gondolok róla. Hiszen miért is gondolhattam egyébként, hogy egy mardekárossal egyszer az életben normálisan el tudnék beszélgetni? Mindegyiküknek megvan a maga véleménye és ez ugyan engem cseppet sem érdekel, kettőnk közül mégis én voltam az, aki nyitott lett volna egy normális diskurálásra, még akkor is, ha ugyan arra a posztra- posztokra jelentkezünk életünk lehetőségénél és úgymond riválisnak számítunk most is, mint ahogy egyébként a kviddicspályán minden esetben. Végül én lengetem meg azt a bizonyos fehér zászlót, ugyan csak félárbócon, de pont elég is volt ennyi a 'beszélgetésből' és a csipkelődésekből. Nem szeretném még jobban rontani a helyzetet, előrelátó vagyok abban, hogy ez kihathat majd a későbbi esélyeinkre ha bekerülünk és együtt fogunk játszani a csapatban. Láthatóan ő is jól veszi ezt a visszalépést, biccentek egyet a mondandójára. - Legyen úgy. - Nem habozok egy pillanatig sem, ahogy a végszó elhangzik, magam is a klubhelyiség felé veszem az irányt kicsit még puffogva Corvus modortalanságán és gúnyosságán, de a lehető legkorábban túlteszem magam a helyzeten és majd meglátjuk, hogyan alakul a további kapcsolatunk a későbbiekben, de biztosan nem fogok többé kezdeményezni és közeledni hozzá még egyszer... vagy legalábbis nem ebben a stílusban.
[You must be registered and logged in to see this image.] Valahol érzem, hogy megy fel benne a pumpa, egyre gúnyosabb, virítja a született Mardekárost, még talán hasonlít is az elhúnyt unokanővéremre ebben a pillanatban, pedig úgy alapjáraton a vörös egyenes hajnál több hasonlóság közöttük nincs is külsőben. Életfelfogásban meg aztán ég és föld a vérárulók sarja és az aranyvérű bankettek üdvöskéje. - Esküszöm rád nézek és elfog a nosztalgia. - szólalok meg, de lényegében meg se magyarázom a szavaimat, akkor se, ha visszakérdez. Azért én se vagyok kőből, látszik rajtam valami kellemetlen érzés, keserűség vagy gyász, még ha nem is álltunk annyira közel a halott rokonnal és csak a kviddicsről beszéltünk semmi személyesről soha. Mondjuk elég tág azt mondani, hogy az unokanővérem, hiszen lényegében minden aranyvérű rokon, sőt, most, hogy így belegondolok Ginny közelebbi rokonságba állt Rose-zal, mint én, éppen csak a legkevésbé se tartották ezt a rokoni kapcsolatot, talán még nem is beszéltek soha. - Ó, még ők se vettek be magukhoz, el is felejtettem… - válaszolom egyszerűen, hiszen az imént is csak úgy félvállról említettem meg az egészet, mintha mit se számítana, pedig pontosan tudom, hogy oda volt azért a bizonyos Harry Potterért és rendesen tepert, hogy a közelükben lehessen. Éppen ezért eszemben sincsen elhinni, hogy nem miattuk választotta az auror szakot, inkább könyvelem el annak, hogy vagy nekem, vagy még magának is hazudik. A beszélgetés kezd egyre értelmetlenebbé válni, ameddig visszavonulót nem fúj és talán meglepő, talán nem, de nem szándékozom még tovább húzni az idegeit és kapaszkodni a vitába. A tekintetem ugyan nem lágyul el, de egy lemondó sóhajjal engedem el ezt az egész összezördülést, ami csak annyiból robbant ki, hogy figyelmetlenül nekem jött - és persze abból, hogy éppen ugyanazokat a posztokat pályázza meg, amiket én is. - Ha esetleg… - kezdek bele, aztán kimérten bólintok. - A válogatón megmutatjuk, amit tudunk és ha mindketten bejutunk, akkor már játékostársak leszünk és nem riválisok. Addig is… nincs kegyelem. - mosolyodom el, bár ezt se lehetne kedvesnek mondani, és ugyan kezet nem nyújtok, de biccentek felé. A farkasommal egyetemben, mivel már így is túl sokáig időztünk a hirdető táblák előtt, hátra arcot vágva távozunk, vélhetően az alagsor felé, ahol a Mardekáros klubhelyiség van. Persze számtalanszor fogunk még egymásba futni a kviddics pályán és komolyan gondoltam, amit mondtam, míg riválisok vagyunk, valószínűleg a stílusom cseppet sem fog felé változni és mindig oda fogok szúrni, ahová csak tudok, hogy összezavarjam a fejét. Csak bírja a kis lelke a kiképzést.
//Köszönöm a játékot, a kis görcs méltóságteljesen (?) elvonult.//
[You must be registered and logged in to see this image.]Most már azért kezd kicsit idegesíteni. Nem vagyok egy meghátrálós típus, szeretek beleállni a dolgokba és addig húzni, nyúzni még nem az enyém lesz az utolsó szó. Mondjuk lehet, hogy ez most nem az a helyzet és lehet, hogy még mielőtt túl késő lenne és menthetetlen ez az egész, meg kellene fogjam magam és hátamat mutatni neki. Persze ilyen esetben sosem gondolkodom előre és talán most is, pont ezért nem történik meg ez a hátraarc. - Egy percig sem állítottam, hogy így gondolom, csupán a döntő többséget és a végkifejletet néztem... - Nekem az sokkal több mindenről árulkodik, hogy a kviddicskupát a kezünkben tarthatjuk, mintsem egy egyszerű célirányos meccset, amit egyébként döntő többségben valószínűleg elveszítettek, ha már mi ilyen jó pontszámmal nyertük meg év végén a kupát. Ezzel együttvéve pedig nem gondolom, hogy nagy lenne az arcom, csupán logikusan gondolkodom és lehet, hogy ez most egy kihívás lesz számára és majd a következő meccsen megmutatja, hogy igenis érnek valamit és igenis képesek lesöpörni minket, de hát ha úgy lesz, akkor állok elébe, attól még pont ugyan olyan keményen fogunk edzeni és az eddigi sikerélmények alapján a motiváció is megvan mindenkibe, hogy az idei évben is a miénk legyen a győzelem. - Ezt nagyon rosszul látod, mert nekem nincsen sleppem. - Villantok rá egy gúnyos félmosolyt, miközben felhúzom a szemöldökömet is a magasba. Valóban, közel sem mondhatnám, hogy beletartozom abba a bizonyos hármasba, akármennyire is szerettem volna régen, ma már nincsenek ilyen ambícióim és nem is ezért választottam az auror szakot, ez tény. Viszont így, hogy mivel az emberek nagy része nem ismer és csak a külsőségeket látja, ezt nehéz megértetni velük. - Nem is tudhatod, lehet, hogy az vagyok. - Emelem fel a kezeimet ezzel is jelezve, hogy nem különösebben hat meg a mondandója és hogy őszinte legyek a jövője sem érdekel, csupán nem bírtam megállni, hogy ne vágjak vissza valamivel a gúnyos megjegyzéseire és kijelentéseire. - Tudod... - Veszek vissza az ítélkező hangnemből és kicsit megpróbálok átlépni a kettőnk közötti ellentéteken. - Majd meglátjuk, hogy ki - mit alakít a pályán, ha oda kerülünk, és szerintem maradjunk csak ennyiben. Igazából se neked, se nekem semmi közünk ahhoz, hogy ki mit választ a jövőben vagy kinek merre visz az útja. Ha ezt most így abba hagyjuk, talán lesz esélyünk arra, hogy normálisan együttműködjünk a későbbiekben, ha esetleg mindketten bejutunk az Allstarba. - Tekintetemmel követem, de ha még ebbe is beleköt és gúnyosan kifigurázza a viszonylag kedves közeledésemet, akkor biztosan nincs már miről beszélnünk tovább és valószínűleg a későbbiekben sem lesz.
[You must be registered and logged in to see this image.] Igaza van, talán ha nem áll bele az egészbe, akkor elkönyvelem egyszerű léleknek, akiben nincs meg a tűz, hogy élsportoló lehessen, de ez nem jelenti azt, hogy nem kívánom, hogy bár elsétált volna és bár lenne egy gyáva nyúl ahelyett, hogy szócsatát vívunk a jelentkezési lapok mellett. Egyesek mondhatják, hogy a helyemet féltem és ez az egész vita inkább pszichikai hadviselés, hogy a bőre alá is beszivárogjak és elinduljon benne az érzés, hogy nem szívesen látott és nem érdemes arra, hogy az Allstar csapat tagja legyen. És ha ezt el is hiszi, akkor tényleg így van, ha pedig nem, akkor erősebbé válik, mint valaha. Tagadhatatlan, hogy a Flint családhoz tartozom és az is, hogy az unokanővérem volt az előző csapatkapitány, aki hasonló mentalitással és keménységgel vezette az edzéseket és osztotta ki az embereket, ha valaki ellent mondott neki. A kispados megjegyzésemre már semmi érdemlegeset nem kapok vissza szóval kegyesen el is könyvelem egy győzelemnek, ami a mosolyomon tisztán meg is látszik. Nagyon is gyenge próbálkozás minden elmésség nélkül visszapasszolni a labdát, de hát lehet, hogy a sorozatgyártott génhibás - vagy valami ilyesmit hallottam a sárvérűektől a selejtes emberekre - Weasley-testvérek között ennyi elég volt. Azért az egómba rendesen beletapos azzal, hogy azt mondja, hogy semmit sem tudunk felmutatni. - Mintha még soha nem lett volna ellenünk vesztett meccsetek, Weasley. Egy kicsit le kéne szállni a magasröptű seprűről, mert a végén még rádsütik, hogy nagy az arcod. - válaszolom, ignorálva azt, hogy valószínűleg más, kevésbé magabiztos vagy gőgös ember már visszavonulót fújt volna, főleg, mert a tekintetével ölni tudna. Hát én is, csak az enyém hideg és megközelíthetetlen, mintha tudnám, hogy nálam van az előny mind tehetségben, szofisztikáltságban, vitakultúrában és nem elhanyagolható az sem, hogy igazam is van. - Mentél, mint valami birka a slepped után, nem szégyen, ha bevallod. - vonom meg kissé a vállamat, mintha az egész élete fontosságát hessegetném el semmiségként. Granger, Potter, a másik Weasley, mindannyian voltak olyan kreatívak, hogy az auror szakot válasszák ő meg követte őket, mint valami pincsi, vagy maki, ízlések és pofonok. - Nem is tudtam, hogy legilimentor vagy, hogy pontosan tudod, hogy az én fejemben mi jár és milyen kérdéssel törődtem már a jövőmmel kapcsolatban. Káprázatos. - játszom meg az elismerő tekintetet a nyelvemmel csettintve egyet. Nem akarom megvizsgálni a kis elcseszett lelkemet, hogy miért is viselkedek úgy, mint akinek kiesett az elmúlt három év “javulás” és visszaestem volna Jenkins szintjére, jobb ez, ha nem ásunk a mélyére. - Három évvel vagy idősebb, nem harminccal, Miss Tapasztalat. - jegyzem meg hidegen, rámutatva, hogy már megint kicsit kezd elszállni magától, hiába szajkózza, hogy csapatmunka és nem más tollával ékeskedik. Ez történik, ha valaki alapvetően nem gondolja át, amit mond, csak beszél, mert képes rá és azt hiszi okosakat mond. Nem is emlékszem pontosan mikor álltam bele ennyire valakibe, lehet, hogy az elmúlt évek elnyomása bukkan most elő teljes mellszélességgel és az, hogy nagyon akarom ezt a versenysorozatot és hogy megfogalmazódott bennem, hogy a szüleim akármennyire is igyekeztek, nem vagyok az az örökös, akire vágytak - még ha most éppen pont olyan gőgös és kemény is vagyok, ahogy ők szeretnék.
[You must be registered and logged in to see this image.]Túl egyszerű lett volna csak úgy itt hagyni és mit sem mondani a gúnyolódására. Nem vagyok ez a típus, a nyelvem sokszor fel van vágva és a meggondolatlanságomból már több esetben volt problémám, de ha szemet hunytam volna felette, akkor pedig azt hitte volna, hogy gyenge vagyok és kerülöm a konfliktust, ez pedig tuti rosszabbul jött volna ki. Nem magyarázkodom és nem is méltatom egy gúnyos arckifejezésnél többre, pedig én tényleg megpróbáltam normálisan hozzáállni, főleg azért, mert lehetséges, hogy néhány hónap múlva már együtt fogunk küzdeni a céljainkért. Viszont így... nehézkes lesz a dolog, azt hiszem. Szeretem a kihívásokat és ha kénytelen leszek vele együtt játszani, hát állok elébe, de nem lesz könnyű menet, ez is biztos már. - Ez fordítva is igaz. - Szúrom oda a kispados megjegyzésére vállat vonva mellé. Ki tudja, aztán még majd a végén egyikünk sem kerül be és akkor mindketten pofára esünk, de ilyen dolgok szerencsére nem igazán fordulnak meg a fejemben, hiszen bízom magamban és a tehetségemben annyira, hogy sikerüljön elérnem a céljaimat és az álmomat. Mindig is ezt akartam, ezután sem fogom feladni és ha a roxforti csapatba esetleg valamilyen oknál fogva nem kerülök be, még akkor is ott vannak a B verziók, egy másik országos válogatottba. Nem foglalkozom a familiáris farkasával, pont úgy, ahogy a makim sem, de miután még vetettem néhány pillantást a feliratkozók névsorára és odaszúrtam még Corvusnak néhányat, ő továbbra sem tántorít, folytatódik az oda-vissza. - Nem ékeskedem más tollával, mi legalább csapatként dolgozunk együtt és ennek is köszönhetjük a győzelmet. Lehet nem ártana nektek is taktikát váltani, nem pedig azzal foglalkozni, hogy hogyan ócsároljátok a másikat, vagy hogy hogyan tudtok alájuk tenni, mert mint kiderült, ezzel semmit sem értek el... - Vonom fel a szemöldököm és ugyan a hangom nyugodt, a tekintetem komor és kicsit másról árulkodik. - A szakmai választásomhoz pedig igazán semmi közöd, főleg, hogy semmit nem tudsz rólam. Lehet, neked sem ártana amúgy valami B opción agyalni lassan, úgyis előtted a RAVASZ, aztán ha mégsem jön be a kviddics, mit fogsz tenni? Könnyű ítélkezni, elsőre, kevés tapasztalattal. - Vágom oda, kicsit forrófejűen, kicsit meggondolatlanul, de részemről azt hiszem lezártnak tekinthető egyelőre ez a téma, lehet, hogy most jobb lenne elsétálni és menteni a menthetőt, hogy hátha még lesz esélyünk a későbbiekben, ha esetleg egy csapatba kerülünk... Viszont magamból kiindulva nem én leszek az, aki megalázkodik. Okos enged, szamár szenved? Hát ez a mondás most nem fogja megállni a helyét.
[You must be registered and logged in to see this image.] Jobban tette volna, ha szó nélkül elsétál, hiszen alapvetően hagytam volna egy halk ciccegéssel talán, de a történet itt véget is ért volna. Viszont fel van vágva a nyelve, ahogy a Weasley-knek általában, és beleáll a szóváltásba. Valószínűleg éppen annak a frusztrációja, hogy pontosan tudom, hogy ugyanazokat a posztokat játsszuk meg sarkall arra, hogy ne fordítsak hátat és legyek ignoráns a világra, ahogy általában szoktam. - Szóval kedvességből csináltál úgy, mintha nem tudnád a nevem? Milyen bájos. - válaszolom vissza, a Mardekárosokra tett megjegyzésbe még csak bele se kapok, hiszen minden szaknak megvannak az ilyen formulái. A Griffendélesek felelőtlenek, a mardekárosok ridegek, a hollóhátasok könyvmolyok, a hugrabugosok meg… vannak, de minek. Mind a két listán odakerül a neve az enyém alá, egyértelmű, hogy nem csak a házaink és a családjaink miatt feszülhet közöttünk rivalizálás, amin egy Flint nem fog egy perc alatt felülemelkedni, de ahogy látom egy Weasley se. - Egy csapatba? Állok elébe. Ha elcseszed, akkor legalább gyorsan kispadra kerülsz és nem hátráltatsz senkit. - válaszolom hidegen, utalva a koordinációjára, hogy nekem jött és a Felix Felicis beszólásomra és arra is, ha megfordulna a fejében, hogy alámvág úgy, hogy egy csapatban vagyunk, akkor tuti, hogy kirakják a szűrét rövid úton. Mindketten akkora mellénnyel beszélünk, mintha már is a csapat tagjai lennénk, pedig ez közel sincs így. Legalább ötvenen fognak jelentkezni egy cserékkel talán tíz főre statált csapatba, így hát lesz itt harc bőven. A karjaimat elutasítóan összefonom magam előtt továbbra is, miközben a farkas ellenségesen méregeti és néha morrant rá, de nem megy se a lánynak, se a makijának, akármennyire lenne csábító. Nem vagyok Jenkins, hogy erővel éljek és megfélemlítéssel állítsam félre az útból, főleg, hogy három évvel idősebb nálam, egyetemista, de ezen a tényen azonnal szemet hunyok, hiszen tíz centivel magasabb vagyok, nem tűnök annyival fiatalabbnak. Összeszűkül a szemem, érződik, hogy valahol mélyen az elevenembe talált, éppen csak a márvány arcom ebből nem hagy túl sok belátást, csak az alapvető ellenséges tekintet marad, ami azóta rajta van, hogy nekem jött. - Mintha a te érdemed lenne és nem Elizabeth-é és a McLaggen srácé. Más tollával könnyű ékeskedni, Weasley, de mintha az auror szak se jött volna be olyan nagyon... - szúrok oda, ahová csak tudok önelégülten, hiszen ő se fogja vissza magát. Persze, hogy jó lenne győzelemre segíteni a Mardekárt, de a Griffendélbe olyan játékosok gyűltek az elmúlt években, akikkel Rose nélkül egyszerűen nem bírunk el. Azon egy pillanatra elgondolkozom, hogy milyen furcsa érzés, hogy az unokanővérem halála csak olyan tekintetben ráz meg, hogy egy tehetséges játékost vesztettünk, emberileg viszont nem érzek... semmit. Soha nem álltunk közel, a bájolgása a milliárdos vállalat arcaként undorított a titkos életéről pedig mit sem tudtam - még ma se tudok. Elméletben az aurorok megfogyatkoztak, erre ahelyett, hogy menne világot menteni inkább az iskolai Allstar csapatba jelentkezik, azért ez is elárul egysmást róla és arról, hogy mi is a fontosabb. Ami alapvetően dicséretes, ha azt nézzük, hogy elszánt csapattársam lesz - ha az lesz, ha mindketten bekerülünk -, másrészről meg egy kicsit kevésbé, hogy a sport fontosabb neki a választott hivatásánál. A következetlenség csúnya dolog és megbosszulja magát.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem vagyok egy előítéletes ember, mindenkinek igyekszem kedvesen hozzáállni első alkalommal. Viszont vannak azok a pillanatok, amikor mindent elvágnak és onnantól kezdve az én hangnemem is igencsak meg tud változni. Megedződtem az évek alatt a fiúk mellett, nem kell engem sem félteni és bátran vállalom fel a véleményemet is. Ahogy véletlenül nekiütközöm Flintnek és a familiáris farkasa rám morog csak egy felvont tekintetet kap, és nem hazudtolva meg magát a mardekárosok kedvességével szól hozzám. Az évek múltával már ezt sem veszem fel, még talán az elsős, másodikos évemben volt ennek jelentősége, de utána semmi. Kicsit végigmérem Corvust ismét, aztán igazából a fejembe ötlik, hogy nem érdemelne semmilyen választ a bunkó megjegyzéseire, de még a végén azt hinné, hogy visszalépek, hogy nem tudok kiállni magamért. - Csak tudod, létezik a földön még némi kedvesség is, mert igazából sosem beszéltünk egymással két szót sem, de látom ti mardekárosok ezen még mindig nem tudtok felülemelkedni. - Őszinte általánosítás, de mit sem érdekel, hogy mit fog válaszolni, inkább felkapom a pennát és felírom magamat a posztokra, amikre szeretnék jelentkezni és esélyem is nagyban lehetne rá. Nagyjából részemről lezártnak is tartottam volna a beszélgetést, de ő még rátesz egy lapáttal, amire én kissé gúnyos mosollyal az arcomon válaszolok elsőre. - Csak nehogy aztán a következő meccsen már egy csapatba kelljen játszanunk, Flint. - Igazából fogalmam sincs, hogyan fogunk majd ennyien együtt dolgozni, ennyi különböző ember, ennyi különböző elképzeléssel... de azt már most tudom, hogy mivel évek óta elszántan készülök egy ilyen lehetőségre és igenis megérdemlem végre ezt, akkor egy Flint félének nem fogom hagyni, hogy elcsessze nekem. - Mondjuk, az utóbbi évek tapasztalataiból kiindulva, nem biztos, hogy kelleni fog... - Hiszen a Griffendélben nagyon jó játékosok vannak és néhány éve már mi zsebeljük a kupát ezzel letaszítva a Mardekárt is. - Mit is mondtál, két éve vagy kapitány? Óh... - Célzok ezzel arra, hogy lehet nem ártana elgondolkodnia a dolgokon mielőtt valakibe beleáll, de én nem tántorítok, most már kihívott, én pedig viszonoztam, de belegondolva, tényleg nem lenne jó buli, ha mondjuk az All Starban együtt kellene működnünk. Jelenleg erre nem látok opciót. Hogyan?
[You must be registered and logged in to see this image.] Még a szüleimet se kérdezem meg arról, hogy mi a véleményük, pedig ez a kviddics-csapat formáció azért jön létre, hogy az egyetem színeiben lehessünk profi sportolók és nyári válogatót és felkészítő tábort is felölel - tehát olyan időt, ami felett a Flint házaspár nagyon is szeret rendelkezni. Ugyan nem látszik rajtam a végtelen izgalom, csak kihúzom magam, miközben hallgatom az igazgatót, nyugalmat erőltetve az arcomra, pedig az egész iskola felbolydul körülöttem, ha csak minden ház jelenlegi kviddics csapatából jelentkeznek a játékosok, már akkor négyszeres túljelentkezés van, de tudom, hogy ez a lehetőség talán még azokat is vonzani fogja, akik egyik ház színeit se vették magukra még. Nem rohanok, a határidő adott és nem a felírt nevek sorrendje alapján válogatják be az embereket, hanem teljesítmény alapján. Tehetséges játékos vagyok, Rose Brooks halála óta a Mardekár csapatkapitánya, bár a Griffendélben olyan tehetségek játszanak, akikkel nehezen bírtunk el az elmúlt két évben, könnyedén bezsákolták a kupát. Amikor végzek a nevemmel még állok néhány pillanatra a faliújságnál, hogy átfussam az ismerős neveket és megjegyezzem az ismereteket - érdemes lehet utánuk nézni -, egy vöröshajú lány ütközik nekem. Meg vagyok áldva a vörösökkel… A farkasom azonnal felmordul és hörögve húzza fel az ínyét, hogy megvillantsa a tiszteletreméltó szemfogai, én pedig visszaszerezve az egyensúlyomat húzom ki magamat, hogy összefűzve a kezeimet magam előtt hidegen végig mérjem ki is az a szerencsétlen, aki még a lábán se tud megállni. - Gratulálok Weasley, nagyon nehéz lehet megjegyezni 28 játékost, de neked sikerült. Még csak két éve vagyok csapatkapitány és négy éve a csapatban. - jegyzem meg, mert nagyon is büszke vagyok a játékomra és a nevemre, aki rám néz, az ne bizonytalankodjon, hogy ki vagyok. Ráadásul kerültünk már ugyanarra a posztra is és vetélkedtünk ugyanazért a labdáért, tehát az, hogy még kérdezi, hogy Flint-e a nevem, már szinte sértés. - Lehet felvetem a következő meccsnél, hogy ellenőrizzenek le Felix Felicis-re, ha ilyen szerencsétlen vagy talpon nem tudom hogy maradsz meg a seprűn. - szúrok oda, pedig még nem is tudom - csak a közös játékaink alapján sejtem -, hogy pontosan ugyanoda fogja firkantani a nevét, ahova én tettem: hajtó és fogó.
[You must be registered and logged in to see this image.]Amióta Neira említette nekem az All Star Roxfort csapatot, csak e körül forogtak a gondolataim. Minden nap lestem a faliújságokat, hátha látok róla valamit és ugyan már néhányan pletykáltak róla, még heteken át csak szóbeszéd volt az egész. Ám ennek ellenére kicsit sem voltam reményvesztett. Az edzéseim megduplázódtak, de tudtam, hogy nem hajszolhatom túl magam, hiszen annak többszörösen is rossz lenne a vége. Ez egy nagy lehetőség, ennek így kell lennie, és biztos voltam benne, hogy majd ha egyszer kiírják ezt a hírt és lehet végre jelentkezni... hogy marha sokan leszünk... még így is bízom magamban. Ha valami ok folytán mégsem sikerülne, akkor is mi történhet? Talán még inkább felfigyelnek rám és szerződöm egy külsős csapattal. Ám ha sikerül, akkor pedig kettő az egyben nyerek, hiszen maradhatok az iskolában is még egy ideig és azt csinálhatom mellette, amit igazán szeretek. Aztán egyik nap eljött a pillanat. Az igazgató a vacsoránál megtette a bejelentést, ami mint várható volt, igen nagy hangzavart eredményezett. Mindenki csak erről kezdett el beszélni, mindenki özönlött a faliújsághoz, csapatostul természetesen, hogy megnézzék, kik is voltak azok az elszántak, akik már feliratkoztak a válogatóra. Egy két napig gondoltam hagyom, hogy a kedélyek lenyugodjanak és végre normálisan oda lehessen férni a táblához. Nem szerettem volna túl nagy felhajtást magam körül, legalább addig nem, míg fel nem vésem oda a nevemet. Természetesen a házamból sokaktól megkaptam már a kérdést a kihirdetés után, hogy jelentkezem e, így abszolút nem volt titok, sőt, sosem volt az, hogy nekem mik a céljaim és az álmaim a kviddiccsel kapcsolatban. Kora délutánra jár már az idő, az edzés után szinte mindenki a klubhelyiségbe indult, én pedig gondoltam, ez lesz a megfelelő pillanat. A bejárati csarnokban elköszöntem a többiektől, majd a táblához léptem, hogy megnézzem az eddigi listát. Egyszerre egy mardekáros fiúval. Talán sikerült is kicsit meglöknöm. - Oh, bocsi. - Egy apró mosoly kíséretében visszafordítottam tekintetemet a faliújságon lógó pergamenre. Nem lep meg, hogy már ennyien feliratkoztak a posztokra, és akiket ismerek, azokról tudom, hogy bizony elég jó játékosok. Erős lesz a mezőny. Éppen a pennáért nyúltam volna, amikor a mardekáros fiú akit az imént sikerült véletlenül meglöknöm, épp felírja magát arra a posztra, amire én is jelentkezni szeretnék. Ekkor már sikerült kicsit jobban is megnéznem őt magamnak. - Á, te is jelentkezel a csapatba? Te Flint vagy igaz? A Mardekár csapatkapitánya. - A Griffendél és a Mardekár a mai napig nagy ellenfél a pályán, volt már rá példa valószínűleg, hogy megütköztünk egymással.
- Nem túlzottan ismerem, csak annyit láttam, hogy a nővéremmel nagyon egymásra vannak cuppanva, még mosdóba is együtt járnak ki. – Vélekedek némi féltékenységgel a hangomban. Nekem nincsen ilyen legjobb barátnőm, sőt, igazából senkim sem. Hogy ez önként vállalt számüzetés, vagy így alakult, hogy a viselkedésem miatt látszik rajtam, hogy senkivel nem tudnék még érdemi beszélgetést sem lefolytatni, hát nem tudom. Nem is erőltetem. Végül kényszeredetten bólintok. Visszás ez az egész érzés. Most, hogy összeszedtem a bátorságomat, felkerestem Wyattet, azt hittem, hogy elindulhat új életem, ő viszont türelemre, és óvatosságra int. Továbbra is a saját kalickámban kell ücsörögnöm, várnom, hogy mi történik. Nem vagyok ura a sorsomnak, sodródok az árral, de legalább most már Wyatt tud rólam, így remélhetem, hogy van értelme annak, hogy megszületettem. – Jól van, te pedig vigyázz magadra, és semmi őrültség. Ha kellek, akkor keress meg, kérj segítséget. Tartom, hogy együtt erősebbek lehetünk nála, de rád bízom. – Azért magamban eldöntöm, hogy átgondolandó a farkasölő főzet kiiktatása, mert ha Billy rám is vadászik, nem kéne tétlenül megvárnom, míg rám talál, és egyszerűen kidob az ablakon. Ugye nem kéne ötleteket adnom a sorsnak? Odahajolok Wyatthez, és búcsúzóul egy puszit nyomok az arcára, hogy aztán elinduljak a fenti folyosókhoz, ahova az étkezések és órák között bevackolom magam zenét hallgatni és olvasni. Látom, hogy az egyik asztalnál egy igen dekoratív szőke lány nagyon drámázik a pasijával, nekem még ezek a hisztik is kimaradnak az életemből. Mindegy, remélem Wyatt ügyesen előkészíti, hogy Billy pórul járjon.
- Talán, de talán még nem látod, hogy milyen is a világ. - rázom meg a fejemet. Azért, mert elnézést kérek tőle egy kirohanás miatt, még nem lesz hirtelen minden szép és jó. A világ gonosz hely, én legalábbis eddigi életem alapján ezt tanultam meg róla és nehezen viszem el, hogy Maggie, ha tényleg auror lesz nem csak egy apró porszem lesz a gépezetben, aki nem tehet semmit az igazságtalanságok ellen. Nem tudom, hogy miért gondolja, hogy változást hozhat, ez túlságosan nagy ambíciónak tűnik. Tényleg felnőtt ahhoz a kislányhoz képest, akit ismertem, de én is, és esetemben nem került elő egy család. Egyedül vagyok, ezt szoktam meg, ezt ismerem és nem hiszek benne, hogy egyszer csak minden szép és jó lehet. Az emberek nem változnak és amitől tartanak azt üldözik, mi sosem lehetünk olyan, mint az átlagosak. - Nem akartam belekeverni. Ha rajta múlna megmentené Billyt is... még most sem tudom, hogy van-e ennek értelme. Tervem sincs Maggie, nem gondolkodtam előre. Egyszerűen csak nem akarom, hogy bajod essen, a többit majd.... kitalálom. - tudom, hogy igaza van, legalábbis valahol mélyen tudom, hiszen a falkában rejlene az erőnk, hiszen Skyler mellett is úgy voltunk igazán valakik, hogy együtt voltunk, de annak is vége lett. Az én esetem más, mint az övé. Ő bajból került mindig valami jobb helyzetbe, én viszont mindig a rosszból egy még rosszabba és ha néha valami jó történt annak is hamar vége szakadt. Nem tudom olyan pozitívan látni a világot, mint ő, vagy épp Emma és hogy ez valaha változni fog-e az is még a jövő zenéje. - Most menj és kérlek tényleg ne merészkedj ki csak úgy. Ígérd meg! - még egyszer, igen ha kell akkor mégegyszer várom tőle az ígéretet, hogy nem csinál semmi butaságot, vagy nem kezd a hátam mögött szervezkedni. Szükségem van rá, hogy tudjam, hogy biztonságban van, akkor talán könnyebben kitalálom, hogy mi legyen a következő lépés. Nem tudom, hogy Billy mit akar, még azt sem, hogy szándékosan jött ide, vagy pedig teljesen véletlenül futottunk össze. Először ezt kell kiderítenem. Most viszont elköszönök, hiszen van mit átgondolnom és Maggie sem várhatja el, hogy hirtelen homlokegyenest szembemenjek azzal, amit eddig gondoltam a világról és ahogyan eddig álltam az élethez. Kap még egy ölelést, ezúttal csak egy gyorsat és rövidet. Egy iskolába járunk, könnyen futhatunk össze, találkozhatunk megint, de most át kell gondolnom mi legyen és nem ülhetek ölbetett kézzel, mert ez már nem csak rólam szól.
- Látod, ezért lennél jó alfa. Mert felnőttél ahhoz, hogy elnézést kérj, vagy hogy figyelj mások érzelmeire. Billy sosem lesz ilyen. És talán neked is igazad van, de én szeretnék kilépni a családom árnyékából. Ők arrogánsan hitetik el mindenkivel, hogy mintha valami felsőbbrendű faj lennénk. Nem, a vérfarkasoknak ugyanolyan létjogosultságuk van az emberek között, mint bárkinek. Nyilván a megfelelő óvintézkedésekkel. Aurorként.. úgy vélem közel lennék a tűzhöz, és segítenék a jónak. Már ha van olyan oldal. – Kicsit talán túlcsacsogtam, de olyan régóta figyelem őt, annyi mindent szeretnék mondani, hiszen évek óta magányra vagyok kárhoztatva, s úgy érzem, hogy most végre kiadhatom magamból a gondolataimat, még ha nem is értünk szinte semmiben sem egyet, de úgy látom máris készek vagyunk egymás véleményéhez csiszolódni, hiszen én is elfogadom, hogy most a helyemen kell maradni, nem kockáztatni, inkább várni, hogy Wyatt mire jut, noha itt lenne az idő, hogy a farkas énem is érvényesüljön. – A nővérem barátnője Emma? Ismerem látásból, kedves lány, noha makacsul önfejűen akar mindenkit megvédeni. Nem is tudom, hogy kire hasonlít. – Csóválom a fejemet mosolyogva, de azért bólintok, egyet kell értenem. Sőt, határozottan örülök, hogy ha már elindult az a folyamat, hogy nincs egyedül. A sebei bár frissnek, de lekezeltnek tűnnek. Talán Emma aki gyógyító, máris segített neki. Ismét közelebb hajolok, és szimatolok. – Érzem őt rajtad, igen, ez az ő szaga. Segítségünkre lehet! Akkor mi a rövidtávú terved? Billy mikor jöhet vissza? – Ha még ma, akkor lehet, hogy nekem is olyan programot kell terveznem, ahol sokan vannak, ami kellően biztonságos, hogy egy nagyjából veszett vérfarkas se legyen ostoba, hogy próbálkozzon. Igen, még az is felmerül bennem, hogy Emmát keresem meg, hiszen ki mellett lenne nagyobb oltalom a farkas, aki maga is farkas, méghozzá a gyógyító fajtából.
Talán szokás szerint túlságosan hevesen reagálok, de világ életemben heves volt a természetem és ezen nem sokat segített az, hogy vérfarkas lettem közben. Nem tetszik sem az, hogy szerinte gyakorolnunk kellene, sem az, hogy úgy gondolja jó dolog, hogy az aurorok közé áll, pont azok közé, akik miatt mindez történt. Na jó, valójában Billy a főkolompos, de lássuk be végül a Minisztérium emberek ütöttek rajtunk, néhány kölykön, akik azt se tudták pontosan mi történik és csak fejetlenség lett az egészből. Nem érzem úgy, hogy az a társaság alkalmas lenne bármire is. - Ne haragudj, én csak... Nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás, hogy bármit tehetnél te, vagy bárki. - rázom meg a fejemet. Nem akarom egyből lekorholni, de hát itt van Lupin professzor, akivel elég jó a viszonyom, segítőkész és rendes, de ő is csak lavírozni próbál még úgy is, hogy az igazgató teljes vállszélességgel mellette áll, akkor mégis milyen esélyünk lenne nekünk, főleg úgy, hogy már eleve van egy előéletünk. Bár ezt Maggie megúszta, hiszen elvitték a szülei, gyakorlatilag nem keveredett névleg bele az egészbe, de én igen. Kétlem, hogy ha végeztem az iskolából akármiféle értelmes életet is tudnék majd élni, ha csak nem lesz, aki segít, hogy legalább meghúzhassam magamat. - Szerinted ez lenne a megoldás? Csak alapot adnánk Billynek. - vérfarkas alakban talán ő az erősebb, talán pont azt akarja, hogy valamelyikünk elveszítse a fejét. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom, hogy Maggie vajon képes-e már irányítani ezt az egészet. Én igen, annak ellenére is, hogy nem gyakoroltam valami sokat, na de ha ő nem tud csak úgy akármikor átváltozni akkor mi értelme lenne? - Talán... - sóhajtok, bár eszem ágában sem lenne senkit sem belekeverni az ügyünkbe, de lehet, hogy igaza van és muszáj lenne? - Van egy lány, Emmának hívják, Griffendéles ő is és szintén a fajtánkból való, de ő... Túlságosan kegyes mindenkivel. Nem tudom, hogy lenne-e értelme belekeverni, még ha tud is a dologról. - hát igen Emma inkább mentene meg mindenkit, mint hogy lezárja az ügyet, én viszont nem hiszem, hogy higgadt tudnék maradni akkor, ha szembe állnék Billyvel. Nem menne a beszéljük meg dolog, hátha rendezni lehet a dolgainkat, vagy ha netán bocsánatot akarna kérni kétlem, hogy csak úgy feloldoznám a bűne alól, akármennyire is gyerek volt még ő is, amikor a falkánkat miatta szétverték.
Félmosollyal, hálásan köszönöm meg, hogy nem lökött el magától, hanem továbbra is a családjának tart. Hátrébb lépek, hogy ne érezze zavarónak a jelenlétemet. Kissé karba fonom a kezemet, mert próbálom mérlegelni, amiket mond. Az biztos, hogy jó látni, hogy felnőtt, mélyebb a hangja, még magasabb, egyszerűen jó rá nézni, kár, hogy most olyan körülmények között találkozunk, ahol megint egymásért kell aggódnunk. Éveken át rejtőztem a szüleim házában, egy jobb életről álmodozva, de be kell látnom, a fajtánk mindig is életveszélyben lesz. Akkor legalább olyan mellett kéne lennem, aki megért, aki a sajátjának tekint. - Akkor ideje lenne gyakorolnunk. És.. meg kell értened, pont azért tanultam aurornak, hogy ki tudjak állni magunkért. Hogy felszólalni azért, hogy nem mindegyikünk vérszomjas bestia. De nem akartam csalódást okozni neked.. – Hajtom le a fejemet, már megint egy olyan döntés, amivel valakinek ártok. Lassan már tényleg nem találom önmagam, de rá kell ébrednem, hogy mindenkinek sosem fogok tudni megfelelni. Kár, hogy Wyatt is csalódik bennem, de mégis felemelem a fejemet, nem hagyom, hogy a kudarc eluralkodjon rajtam. Én voltam a legkisebb, az egyedüli lány, és talán a véletlennek köszönhetően túléltem, ezzel pedig kezdeni akarok valamit. – Rendben, ebben hallgatok rád, az iskolában maradok, de te pedig fogadd el, hogy nem kell mindig megvédened. Szeretnék segíteni, úgyhogy jó lenne, ha rákészülnénk arra, hogy ha visszajön. Tudom, hogy nem érzed magad alfának, de akkor sem ártana körbenéznünk, hátha vannak olyanok, mint mi. Nem árthat, ha áll mögöttünk plusz néhány fő. – Sóhatjva egyezek bele, hogy maradok a helyemen, de nem tétlenül, tudni akarom, hogy minek vagyok a részese. Ráncolom a homlokomat, nem értem, hogy Billy miért jött ide, ahol merő véletlenségből ketten is vagyunk a régi falkából. Minket akar levadászni? Ha az iskolában várok, akkor úgyis célponttá válok.
Lássuk be ahhoz képest, hogy azt hittem meghalt még mindig jobb lett volna, ha tudom, hogy itt van, még ha fel is kell dolgoznom a tényt, hogy lett közben családja, még ha láthatóan nincs is kifejezetten oda értük. Persze az is lehet, hogy máskor másképp reagáltam volna rá, ezt magam sem tudom, ezért talán az időzítés is számított, nehéz eldönteni. Egy biztos, innentől a saját dolgomnak érzem, hogy vigyázzak rá, főleg azok után, hogy Billy a környéken ólálkodik. Nem hiszem, hogy csak úgy bejöhetne az iskolába, de mindig érhetnek meglepetések, már kölyökként is ezt tanultam Skylertől, amikor még nem is értettem pontosan, hogy mit akar ezzel. - Azt hiszem igen, örülök, hogy jól vagy. - elmosolyodom, ami tőlem nem kifejezetten megszokott reakció kb. semmire sem, de tényleg örülök, hogy újra látom még ha egyelőre még olyan furcsa is, hogy a cserfes szőke kislány mostanra már kész nőnek számít és cseppet sem olyan, mint amilyennek ismertem, hiszen mintha most is valami csendes szomorúság ülne a szemében. - Gyenge? Én sem változtam át jó ideje, nem vagy gyenge, de Billy... Nem örülök neki, hogy közéjük állsz. Az aurorok zúzták szét a falkát. Pont velük akarsz dolgozni, pont a Minisztériumban, ahol úgy sem értik meg a magunkfajtát, csak ellehetetlenítik? - azért itt már kissé mintha megemelném a hangomat, bár ez nem feltétlenül elleneszól, inkább a döntése ellen. Őt elvitték, de én végignéztem, amikor azok a fene jó aurorok megjelentek és nekimentek gyerekeknek, csak mert épp magunkhoz próbáltunk térni az után, ami történt. Én láttam, amikor Skyler védeni akart minket és azt is, hogy hányan estek neki, hogy megpróbálják leállítani. Hallottam, amikor roppantak a csontok és azt sem fogom elfelejteni, amikor én magam kioltottam egyikük életét tehetetlen dühömben, vagy a heteket, amiket a Minisztériumban töltöttem, amíg végül úgy döntöttek orvosi kezeléssel elküldenek ide tanulni. Nem mondom, hogy a Roxfort rossz hely lenne, valószínűleg az igazgató kezeskedett értem, nem tudom, de... csepp jó véleménnyel sem vagyok az aurorokról, nem véletlenül nem engedtem Emmának sem, hogy hozzájuk forduljon. - Nem... nem igazán volt rá alkalma. - vonom meg a vállamat. A jó ég tudja, hoy Billy pontosan miért jött, de egy pillanat alatt egymásnak estünk, utána pedig már nem a beszélgetésről szólt az egész, hanem arról, hogy ki ússza meg ép bőrrel és, ha nem jön Emma, talán én lettem volna az, aki nem. - Csak arra kérlek, hogy légy óvatos és ne hagyd el az iskolát, amíg ezt nem rendezem el, rendben? - Maggie azt mondja már itt van egy ideje, de Billy mégis most érkezett, vagy ki tudja nem volt-e már itt eddig is. Abban viszont biztos vagyok, hogy a legbiztosabb, ha Maggie itt marad, ha nem megy el az iskolából, akkor van a leginkább biztonságban.
Oldalra döntöm a fejemet, nekem végülis mindegy, hogy hogyan szólít, majd ahogyan a szájára jön. Sokkal fontosabb a névnél a kötelék, s most, hogy a karjaimban tarthatom, úgy érzem, ismét komoly fordulatot vehet az életem. Ezúttal a jó irányba. Még ha veszélyes is vérfarkasnak lenni, inkább olyan mellett tegyem, aki szeret, és tudja, hogy mit csinál. A saját családom inkább mintha kötelezőből lenne velem, látnának el, de sosem leszek én az elsődleges örökös, ha csak Joyce nem keveri magát valami komoly zűrbe, hogy kiesne a képből, ráadásul Jenny mindig a kicsi aranyos farkas, így én csak a középső, értéktelen összekötő vagyok. - Akkor sem biztos, hogy érdemben tudtam volna segíteni, de úgy ítéltem meg, hogy inkább a magányt választanád. Talán tévedtem, és ezt sajnálom. Jobb későn, mint soha, ugye? – Kérdezem nagy bizonytalankodva, mert tudom, hogy milyen erős jellem, és talán nem viseltem volna el úgy igazából, ha kidob, elutasít, nincsen rám szüksége. Fejben sokszor lejátszottam a dolgot, hogy végül meggyőzzem magamat, szükségünk van egymásra. És végül bejött a számításom, de most is csak óvna, holott már felnőttem, a segítségére lehetek. - Az én szememben az vagy, felnézek rád, és sosem állnék az utadba, de nem, ebben tévedsz. Te adtál hitet, te vagy a családom. Akik vér szerint azok.. ők nem vesztenivaló. Évek óta csak gyötrődöm egyedül, mert én nem érzem otthon magamat. Ha azt mondod, hogy gyenge vérfarkas lennék, talán igazad van, mert nem gyakoroltam. Viszont auornak tanulok, és meglehet, még nem megy profin, de pont miattad választottam ezt a szakot. Ha egyszer lesz lehetőségem megvédeni téged, akkor kitanulom a szakmát. – Lehet, hogy le kéne állnom a farkasölővel, megélni az átváltozást, felvállni végre, hogy ki vagyok, mert emberként ugyan segíthetek a varázserőmmel, de az lenne az igazi, ha akár kezdő vérfarkasként szabadon engedném a bestiát. Akkor is erősebb, veszélyesebb vagyok, mint egy átlagember. – Mondott valamit? Bántani akar téged? – Kérdezem a sebekre utalva, mert én már azt sem értettem, hogy annak idején miért szabadult el, de hogy most mit keres itt, azt már végképp nem tudom.
Azért persze megpróbálhatom, átszokni majd egy másik névre, ha már évek óta így szólítják, ha kiderült, hogy van igazi családja, akik keresték és nem dobták ki, ahogyan anno engem az anyám. Ha nem is biztos, hogy sikerülni fog, hogy innentől ne Maggienek szólítsam, azért mindenképp megpróbálhatom, ha nem is azonnal. - Akkor majd meglátjuk, egyelőre magam sem tudom, hogy menne, de talán, ha mások is úgy szólítanak. Sőt talán jobb is, ha nem hívjuk fel rád a figyelmet. - és arra, hogy ismerem, hiszen ahogyan pár pillanat múlva említem Billy itt van a környéken és nem tudom, hogy ő vajon tisztában van-e azzal, hogy Maggie is itt van az iskolában, de ha nincs, akkor jobb lenne, ha a későbbiekben sem változtatnánk ezen a tényen. - Ha tudtam volna, hogy életben vagy... de azt mondták mindenki meghalt, talán a családod nem akarta, hogy belekeveredj és tudjanak róla a Minisztériumban. - és hogy Skyler miért hozta el, ha volt családja... nem tudom. Talán védelmezni akarta, mert úgy vélte, hogy nem jó helye lenne ott? Nem gondolkodom most ezen, annyi minden történt mostanában, hogy nem akarok még több kérdőjelet a fejembe. Egyelőre a fő problémát kell megoldanom, méghozzá Billyt, mert akármennyire is pozitívan próbál mindent látni egy olyan valaki, mint Emma, én még mindig úgy gondolom, hogy semmi jót nem jelenet az, hogy az iskola körül ólálkodik az, aki miatt lényegében elpusztult a falkánk. A szavai bár jól esnek, de a kemény hozzáállás hamar visszatér, amikor kimondja az alfa szót, és amikor vállalná, hogy segít nekem. Megrázom a fejemet, határozottan és bár az érintés jól esik, de mégis megfogom a kezét és elhúzom az arcomtól, bár aztán el nem engedem. - Nem Maggie... nem vagyok alfa és nem fogom megmondani, hogy mit tegyél, de azt tudom, hogy nem akarom, hogy belefolly ebbe. Van családod, még ha nem is ismered még őket eléggé, de van veszteni valód, nekem... Majd én megoldom. Én is sokáig ittam a főzetet, amíg nem tanultam meg irányatani ezt és teljesen kontrollálni, nem várom, hogy harcolj vele, sőt! - nem is akarom, hogy ebbe belefollyon, csak legyen biztonságban, amíg elintézem. Maggie fiatalabb nálam, eddig azt hittem, hogy halott, eszem ágában sincs hagyni, hogy kockáztassa, hogy baja essen, amikor kiderült, hogy mégis életben van. Ezt meg kell értenie. Sokkal könnyebben tudok harcolni valaki ellen, akinek még nem tudom, hogy mik a szándékai, ha egyedül vagyok, mintha még védenem is kell valakit és miatta is aggódnom kell. Alfának pedig végképp nem mondanám magamat, hiszen egyedül vagyok, nincs falkám és nem is hiszem, hogy akarnám, hogy legyen.
[color=#9A6745] Olyan rég volt már, hogy elsodródtam otthonról, már arra sem emlékszem, hogy ki harapott meg. Hogy Skyler akart társaságot, vagy csak megmentett, és felnevelt. Bárhogy is legyen, velük éltem életem legszebb éveit, s már kezdek ugyan magamra találni, ez az én utam, nem pedig a vér szerinti családomé. Nekem kell eldönteni, hogy mihez kezdek az életemmel. A kérdésen elgondolkozom, én már említettem, hogy ahogy neki jó, de azért ismét megerősítem a választ. - Lehet a Maggie. Azt már megszoktam kiskorunkból, és ha a tükörbe nézek, még mindig ő vagyok. Vagy átszoksz idővel Annabelle-re, ha hallod, hogy mindenki úgy szólít. Végtére is mindegy. – Úgyis az a fontos, hogy együtt legyünk, ráadásul ha át vagyunk változva, úgysem emberileg kommunikálunk, hanem hangok, illatok, ösztönök szerint, ezért aztán nagyjából számomra ez a kötelék a fontos, nem pedig egy születési név, ami egyébként már kezdek ez alapján a magaménak érezni. Gillynek is ilyen néven mutatkoztam be, de megértem, ha Wyatt szemében ez a név semmit sem jelent. - Egy jó ideig én is. Csak akkor jöttem rá, amikor megláttalak. Így is sok idő eltelt. Én pedig.. bizonytalan voltam. Olyan erős felnőtté cseperedtél, azt hittem már lezártad a múltat. Most valami miatt mégis úgy döntöttem, hogy megkereslek. Legalább elbúcsúzni, ha te is úgy akartad volna. – Még mindig nem tudom, de úgy érzem, hogy ebből az ölelésből lehet több is, nem úgy szorongatott, mint aki el akar üldözni magától. Azért kerekre nyílik a szemem, és a szám elé kapom a kezemet, Billy az egész gyermekkorom legnagyobb bajkeverője, aki miatt minden rossz elindult. – Billy.. itt van? – Nézek körbe döbbenten, mintha azt várnám, hogy az egykor velünk egyidős kisfiú ránk veti magát, noha ez nyilvánvalóan esélytelen. – Nem vigyázhatsz mindig rám, viszont.. benned bizom egyedül. Nagyon régen nem változtam már át. Nincs kedvem a családommal vadászni, nem illek oda, ezért farkasölőt szedek. Viszont szeretnék segíteni. – Nyúlok ki félénken az arcához, tehát annak a harcnak viseli a nyomait. Lágyan végigcirógatom, mint egy jó hug, és töprengően bólintok. – Nem fogom hagyni, hogy bántson minket. Abbahagyom a bájitalt. Mit szeretnél, hogy mit tegyek.. alfa? – Kérdezem halványan mosolyogva, hogy most már őt tekintem a főnöknek, és teljes mértékben számíthat rám, még ha ilyen gyenge is vagyok.
Megdöbbentő, hogy itt van és persze azt, hogy lehet, hogy Skyler rabolta el egyszerűen eleresztem a fülem mellett. Ez olyan, mintha szétzúzná az egyetlen kapaszkodót is, ami arra mutat, hogy vannak rendes emberek is a világban, legalábbis számomra olyan érzés lenne. Nekem Skyler volt mindig is az, akire felnézhetek, ő mentette meg az utcáról, ő segített megismerni azt, ami vagyok, ő segített felnőni. Ha ő nincs, nem tudom, hogy mi lett volna velem, tehát arra gondolni, hogy ne lenne jó ember... Nem, az szerintem nem menne nekem. - Annabelle... furcsa lenne, de te mit szeretnél, hogyan nevezzelek? - ha ő így szeretné, megpróbálnám elfogadni akármennyire is fura lenne. Végülis mi csak néhány évig voltunk egy család, de azóta már elég sok idő eltelt, tíz év, több ideig volt az úgy tűnik igazi családjával, mint velünk, nem haragudnék, ha nem akarná a régi nevét. Gyengéden nyúlok előre, hogy kicsit megtöröljem az arcát. Én nem sírok, ennél már jóval keményebb lettem az évek során, de valószínűleg Emma még ezen a szintű elérzékenyülésen is ledöbbenne, amit most lehet látni tőlem. - Szólhattál volna, én... azt hittem mindenki meghalt. A végén elájultam, nem tudom, hogy mi történt, csak az aurorok akik elvittek meggyógyítani mondták el, hogy mind meghaltatok, csak Billy menekült el. Billy... - elhallgatok és újra megkeményednek a vonásaim, ahogyan lassan ökölbe szorul a kezem. Kicsét hátrébb lépek, intve a lánynak is, hogy kövessen, ne legyen még csak a folyosó közepén sem, hiába ez egy csendesebb szakasz. - Billy itt van, nem mehetsz ki az iskolából rendben? Nem tudom, hogy mit akar, de az, hogy felbukkantál és ő is semmi jót nem jelent. Találkoztam vele pár napja. - és igen ha most kicsit jobban megnézi láthat néhány megmaradt karcolást. Ennyi idő alatt persze a sérüléseim tökéletesen rendbe jöttek, legalábbis szinte mind, de pont az mutatja, hogy a kettőnk harca nem volt éppenséggel könnyed, hogy még mindig akadnak teljesen be nem gyógyult sebek, pedig a magunkfajtáknál a kis sérülések gyorsan eltűnnek. Abból lehet tudni, hogy komoly volt valami, hogy még napokkal később is megmarad belőle valamennyi.
Örülök, hogy nem küld el a fenébe, hogy ne zargassam így ismeretlenül, ráadásul még a hangomat is sikerül megtalálni, bizonyítékot szolgáltatni. Sokkal jobban sikerül, mint vártam, akaratlanul is elmosolyodom, hogy megismer, vagy legalábbis homályosan kutat az emlékezetében ismerős vonásokat keresve. Azért az ember szeme nem igazán változik, a vonások viszont elmélyülnek, a test pedig teljesen kicserélődik. A hajam most már nem tejföl szőke, hanem vöröses, de azért a stílusom megmaradt, azt sosem tudtam levetkőzni. – Még kiskoromban raboltak el otthonról, azt hiszem pont Skylar volt az, de mivel ő nevelt fel, sosem tartottam rossz embernek. Csak magányos volt, viszont az igazi családom mindig is keresett. Ha gondolod hívj Maggie-nek, de az igazi nevem Annabelle. – Meglepetten simulok bele az ölelésébe, és ahogyan megszaglász, végre úgy érzem, hogy hazatértem. Akaratlanul is kitör belőlem a néma zokogás, forró könnyeim végigcsurognak az arcomon, rá az ő hátára, de talán nem bánja. Nagy szipogva tudok csak megszólalni, hiszen arra számítottam, hogy ha meg is ismer, nincs már közünk egymáshoz. – Nem mertelek. Két éve itt élek, magántanulóként jártam iskolába, medimágusok segítettek feldolgozni a traumát, és csak az egyetemre jöhettem el. Nem akartam továbbra is bezárva lenni. Amikor megláttalak, úgy gondoltam, hogy már új életet kezdtél, de most úgy döntöttem, hogy egy próbát megér, hogy.. ismét egy család legyünk, vagy ilyesmi. Nekem.. te.. ti vagytok az igazi család. – Rázom a fejemet, ebből ítélve nem volt túl fényes kamaszkorom, hiszen a démonaimmal kellett megküzdenem, na és persze a szüleim elvásáraival, hogy rázódjak vissza a Brekinridge falka életébe, de mivel azóta, hogy az a szörnyűség történt, inkább farkasölőt szedtem, és nem tartottam a vadászatokra. – Nem tudom, hogy ki élte túl, engem az utolsó pillanatban pont a saját szüleim ragadtak el abból a kempingből. És te.. ? Hogy menekültél meg?
Nem mondom, hogy lelkesen, de végül felállok. Úgy fest, hogy fontos, úgyhogy legyen akkor így beszélek vele, bár gőzöm sincs, hogy mit akarhat pontosan, de biztosan hamarosan kiderül, különben nem zavart volna meg az ebédem végén. Követem tehát a folyosó felé egy kissé félreesőbb részre, ahol nem zavar senki sem. Ezek szerint fontos lehet, mert ha mondjuk valami iskolai tananyagról lenne szó, ahhoz nem kellene elvonulni. Felhúzott szemöldökkel állok meg végül karbafont karokkal várva, hogy mit is szeretne. Amikor beszélni kezd először persze, hogy nem veszem komolyan a dolgot, sőt ráncolni kezdem a homlokomat, gyanakvón húzöm össze a szemeimet, még körbe is pillantok, hogy valami vicc akar-e lenni. Maggie meghalt, azt mondták mind meghaltak, akkor tehát nem lehet itt és egyedül Emma tud róla itt az iskolában. Tovább adta volna másnak, vagy valaki kihallgatott minket? Valaki volt az erdőben, amikor visszajöttünk legutóbb Roxmortsból... Már épp szóra nyitnám a számat, hogy a kétkedő kérdéseket neki szegezzem és persze minimum elküldjem a búsba, hogy mi a fenéért szórakozik velem, amikor felhúzza a ruha ujját és kivillan a sérülés, amiről nem beszélem senkinek sem és amit nem lehet csak úgy meghamisítani. Ettől még persze a kezéért nyúlok és megérintem a kis heget, de így is ugyanolyan valódinak tűnik és a szeme... Igen kissé sikerül lefagyni, csak nézem és próbálom az infokat összerakni, felfogni, hiszen tényleg úgy tudtam, hogy meghalt, mint ahogyan a többiek is, de most itt van... és tényleg ő az, ahogyan némán nézem egyre tovább úgy teszi össze az agyam a dolgokat, szépen lassan egybe mossa a régi kislány arcot ezzel a mostanival, aki már szinte felnőtt, ahogyan én is. Iszonyú régen volt, de kétség sem fér hozzá... - Mégis... hogyan? - sikerül végre megszólalni, de aztán választ sem várok, hanem még magamat is meglepve lépek hirtelen közelebb és ölelem meg. Farkas szokás, de megszagolom a haját és igen az illat is ismerős, hiába nyomja el most valami parfüm, de attól még felismerem. Kell néhány hosszú pillanat, amíg elengedem és csak elképedve nézem tovább. - Nekem azt mondták meghaltál, hogy mindenki meghalt, akkor... hogyan? Miért nem szóltál? - vagy ő se tudta, hogy ki vagyok, netán hogy életben vagyok? Talán neki is azt mondták, hogy a falkának vége és nem is próbálkozott azzal, hogy keressen? Biztosan erről lehet szó, hiszen csak nem ment el önként úgy, hogy közben azt higgyem halott.
Nem veszem észre a karcolásokat az arcán, jellemzően a fiúk verekedősek, de azt tudom, hogy Wyatt született vérfarkas, talűn zűrös éjszakája volt, így nem is tudok nagyob jelentőséget tulajdonítani a dolognak. Még megvárom, hogy az utolsó falatokat is bekapja, ezért akkor kocogtatom meg a vállát, amikor már eltolja magától a tányért. Ő valóban alig változott, bár nyilván férfiasabb lett a korából kiindulva, de a szemei ugyanazok, a pillantása az, ami ennyire jellemző rá. Örülhetnék, hogy végre megpróbáltam összeszedni magamat, hogy beszéljünk, de mi van, hogy ha tényleg elküld a fenébe, ahogyan azt párszor lejátszottam gondolatban? Mivel amúgy sem vagyok társasági alkat, nehéz ezt most pont elkezdenem, de ha még egy kicsi jó emléke van rólam, talán nem lesz olyan nehéz. - Köszi. Menjünk arébb. – Egy félreeső folyosó felé hívom, de ha ő úgy ítéli meg, hogy jobb kint, hát az sincsen ellenemre, noha emberi alakomban nem igazán tudom megvédeni magamat, és bőszen szedem a farkasölőt annak ellenére, hogy a családomban mindenki vérfarkas. Ám mivel nem nagyon gyakoroltam a dolgot a rossz emlékek miatt, félő, hogy semmilyen módon nem tudnám kontrollálni, akkor pedig jobb nem kockáztatni. A családi falkázásra sem szoktam elmenni, mert úgyis csak a másik két testvérem van előtérben. – Maggie vagyok. Margaret. Az itteni nevem Annabelle. Egykor.. egy család voltunk, ha emlékszel. – Húzom fel az egyenruhám ujját a csuklómnál, megmutatva az egykori fognyomot, ahol még pici koromban Wyatt játékosan-vadul megharapott az egyik játéknál. Na igen, ezt mindig viselni fogom, legalább az jó emlék.
Vérfaras vagyok. elég volt egy éjszaka a gyengélkedőn, tegnap délután már mehettem a dolgomra és már épp csak néhány karcolás látszik az arcomon abból a tegnapi verekedésből, ami után ha Emma nem talál meg talán ott lehelem ki a lelkem a padon, vagy legalábbis biztos, hogy ott töltöttem volna az éjszakát, miközben a szervezetem próbál regenerálódni. Hogy ez sikerült volna-e kétesélyes, a rásegítéssel vált biztossá, hogy túlélem a dolgot. Azóta is természetesen Billyn kattog az agyam és nagyon remélem, hogy Emma nem fog még véletlenül sem a kelleténél jobban beleavatkozni ebbe az egészbe. Számomra egyértelmű, hogy a srác... igazából már férfi nem azért jött vissza, mert bocsánatot akar kérni, bár persze tény, hogy nem vártam meg, hogy pontosan mit akar, annál sokkal hamarabb elöntötte az agyamat a vörös köd. A saját nevemet hallom meg, amikor felkapom a fejemet, már épp az ebédem végén járok és szinte oda se pillantok először, csak a hang az, ami mintha ismerős lenne, hiszen épp csak tegnap volt a sérülések miatti lázálom, amikor olyan hasonló hangot hallottam. Kissé csúnya pillantással, hiszen az illető megzavarja az ebédemet és a merengésemet is felpillantok végre letéve a villát. Ismerős arc, ismerős szemek, legalábbis.. olyan hasonló. Persze Maggie nagyon fiatal volt, 6-7 éves, amikor legutóbb láttam és tudtommal meghalt, ezért a kósza gondoltot a hasonlóságról gyorsan ki is verem a fejemből. - Szia! Miről? - nem állok fel, bár látom, hogy nem itt mindenki előtt szeretne beszélni velem, de mivel nem tudom, hogy mit akar, no meg igazából körülöttem nagy tömeg sincs éppenséggel, hiszen mindig megkeresem az étkezőben azt a helyet, ahol nem nagyon vannak a közelemben és annyira ismernek már a háztársaim, hogy a többség nem is kockáztatja meg, hogy zavarjon. Nem vagyok társasági ember, ez a lány viszont mintha új lenne, talán csak futólag láttam a folyosókon, mégis most hogy itt áll, a hangjával együtt olyan nehéz kiverni a fejemből a hasonlóságot.
A fényképezőgépemet állítva állok fel a Griffendél asztalától, amikor megpillantom őt, Wyattet. Két éve járunk már együtt az iskolába, eddig ügyesen elkerültem, mert nem vitt rá a lélek, hogy megszólítsam. Álmodtam már vele, akkor olyan bénán sikerült minden, s reggel szinte átizzadva az ágyneműt, felébredtem, hogy ezt én nem akarom. Nem akarok a terhére lenni, hiszen amióta csak figyelem így a távolból, keserű, magányos, lehet, hogy én is csak a felesleges kolonc lennék. Viszont mellette szól a tény, hogy mégiscsak egykor egy család voltunk a falka, Tommy, Skyler, na és persze Billy. Évek óta kerülöm az egyetlent, aki arra az életre emlékeztet, amely bár vad volt, mégis oly szabad. A családom megtalált, szinte az utolsó pillanatban, de onnantól sosem láttam a többieket, kivéve Wyattet, őt pedig egyszerűen nem mertem megközelíteni. Már nem Maggie vagyok, nem Margaret, hanem az igazi életemet kéne élnem. Elfogadni, hogy a Brekinridge család szigorú, és hagyománykövető, mégis, középső gyerekként, akit más nevelt fel, akinek már élete volt, visszekényszeríteni abba, amibe született. Nem is tudom, hogy mi lett volna a jobb. Mindenesetre félembernek érzem magam, s gyakran bámulok a tükörképemet. Megbékéltem vele, hogy Anna vagyok, ez a nevem, de azóta sem sikerült barátokat, társakat lelnem. Joyce olyan magabiztos, de hát ő született farkas, a szüleim örököse, Jennifer pedig a kicsi, akit mindenki félt. Mintha én csak a kötelező tartalék lennék, aki hiányozna a családfáról, ha nem lenne ott. Mi lenne, ha egyszer végre én lennék a saját történetem főszereplője? Rárakom a fényképezőgépre a lencsekupakot, hogy vegyek egy nagy levegőt. Wyatt talán már nem is emlékszikr ám, ami nem csoda, nagyon megnyúltam, ráadásul már külsőleg sem vagyok kislány, így lehet, hogy nagy magyarázkodás lesz a vége, de ez nem álom, most én uralom az ébrenlétet. Bátorság, valami oka csak van, hogy a griffendélbe kerültem. Felállok, kikerülve a háztársaimat, s amikor éppen végezne a vacsorájával, megkocogtatom a vállát. – Wyatt.. Beszélgetnénk? – Intem arrébb a fejemmel. Mivel láthatta, hogy a háztársa vagyok, s az egyenruhámon is ott az oroszlán, nem nehéz beazonosítani, hogy valami közös elképzelésem lehet. Itt nagy a tömeg, de hátha sikerül valahol akár kint beszélnünk.
// 
