2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épületbe lépve ez az első ahová kerülhet az ember. Igen nagy és tágas, ahonnan a földszinti termeket, éppenséggel a Nagytermet veheted célba, de a lépcsőkön elindulva felfelé bejárhatod az iskola többi részét is. A falakat már itt is mesés festmények díszítik, amik a régi korok emlékeit idézik vissza és persze páncélok sorakoznak a falak mentén. Az a hír járja, hogy rossz időkben ezek a páncélok igen hathatós védelmet tudnak biztosítani az iskola számára.
Meglepetten veszem át a zsebkendőt, ami már csak azért is agyrém, mert én kértem. Micsoda lovag? Legalábbis ezt gondolnám, ha lovagokra buknék. Manapság senkire, és egyszerre mindenkire, mert olyan gyorsan változnak az érzéseim, mint a tavaszi időjárás. Az előbb szinte sírni lett volna kedvem, most pedig nevetek, közben majd’ kicsordulnak a könnyeim, meglehet ez a gyógyszerekre ivott alkohol hatása. Nem éppen kellemes egyveleg egy külső szemlélőnek, de én most csak azt érzem, hogy szinte repülök, amit azzal kezdek kifejezni, hogy az orrfújás után elkezdek felmászni az asztalra, mintha valami szivárványhíd lenne. Legalábbis tenném ezt, de a lábam nem éri sem a földet, sem az asztalt, hanem a levegőben kalimpálok vele. Miközben ráeszmélek, hogy mi történik, elkezdem ütni a hátát, amitől alaposan nevetőgörcs rám. – Tegyél már.. leee! Azta, ez itt milyen kemény.. – Tapogatom meg a lapockájánál, egészen izmos a fiú. Férfi? Valami tanárként mutatkozott be? Az óráján is voltam? Végül ráhanyatlok, mert úgysem enged el, de így ismét rámjön a szédülés. – Mit is mondtál, hová megyünk szívem? – Egy tanárral nem is beszélhetnék így, még csak nem is tegezhetném, de tekintve hogy úgysem vesz komolyan, én meg nem fogok emlékezni rá, tulajdonképpen mindegy is. Nyilván McGalagonnyal nem mernék, de ő nem is kapna ölve. Legalább kiélvezem, hogy valaki babusgat.
[You must be registered and logged in to see this image.][eredeti helyszín: Nagyterem - Asztalok]
Leéltem negyven évet, maradjunk annyiban, hogy sokkal több mindent láttam annál, mint amit fixen szerettem volna. De az, hogy a nagyteremben találjam magam egy meglehetősen illuminált diák társaságában még nekem is új. És szerintem a Roxfort falainak is. Távol álljon tőlem, hogy szabályhajhász legyek, így az nem fordul meg a fejemben, hogy jelenteni kellene az esetet legalább a házvezetőjének, de azért szöget üt a fejembe a gondolat, hogy mivel is takarózom, hogyha kiderül és az is, hogy nem szóltam róla senkinek. Jobb szeretek előre gondolkodni a negatívumokon is, abban úgyis van tapasztalatom, hiszen vagy ezer meg egy forgatókönyv van a fejemben arra az esetre, hogyha lebukom a kvibliséggel, vagy azzal, hogy Cliff helyett tanítok, vagy hogy tulajdonképpen mi módon jártuk ki mi ketten - és végülis egyikünk se végezte el 100%-ban - a Roxfortot annak idején. - De, van. Egy pillanat! - nyúlok a zsebembe, hogy elővegyek egy papírzsebkendőt. Muglik között dolgozom - hivatalosan - így tehát nem furcsa, hogy sok olyan tárgyam van, amik inkább rájuk jellemző. Bár mondjuk a zsepi az szerintem olyasmi, amit a varázstársadalom is átvett papír formátumban. Már legalábbis az a része, amelyik nem környezettudatos, hogy nincs szemét csak rongyzsebkendő. Szerintem ez "öreg iskola", ahogy mondani szokás, na meg gusztustalan is a rongyzsebkendő használata, de annyira nem érdekel a téma, hogy sokat elmélkedjek rajta. Főleg nem most. Átnyújtom a zsebkendőt Chelseanek, s beszélgetésbe kezdünk, vagyis hát kezdenénk, de látom ahogy szinte elzöldül, így a forgatókönyvgyártás új szakaszba ér a fejemben. Azon gondolkodom, hogy merre van a legközelebbi mosdó, ahová kikísérhetném gyorsan, de közben ezzel párhuzamosan körbekémlelek, hogy van-e a közelben valami itt felejtett felmosóvödör, hogyha nem érnénk el a célt.. Nem hiszem, hogy a férfuak nem tudnak egyszerre több dologra figyelni, sokkal inkább azért nem szoktak, mert egybe olyannyira belemélyednek, hogy azt teljes precizitással akarják mívelni. Miközben viszont én a lehetséges kimeneteleket listázom, a kisasszony nemes egyszerűséggel elájul az orrom előtt. Elmormogok az orrom alatt egy-két keresetlen szót, mert hogy őszinte legyek nem tetszik az állapota és az sem, hogy egyedül van így, tehát nem egy buliban találtam rá, szóval.. hát ez sok mindent jelenthet, és egyik aspektus sem kecsegtető. Leguggolok mellé, finoman felnyalábolom, s a tőlem telhető lehető leggyorsabban igyekszem távozni a Nagyteremből vele. Nem örülnék, hogyha kérdések árját kapnánk a nyakunkba, főleg nem ebben az állapotában. Viszont.. hová vigyem? Jobb nem jutván eszembe a tantermem - vagyis hát "Debenham professzoré", aki Cliff, ahogy ő szereti hangoztatni attól függetlenül, hogy soha egy pillanatot nem tanított ott senkinek semmiből szinte - felé veszem az irányt, ugyanis onnan nyílik a lakószoba és egy kis fürdő-/mellékhelyiség, amin a bátyámmal osztozunk. Őt rég nem láttam már, nagyon remélem, hogy nem most óhajt előkerülni. Elég rosszul venné ki magát, több okból kifolyólag is.
- Hát mikor hogy. Ez most így sikerült. – Próbálom visszafogni a nevetgélést, de a szer már teljesen beütött, most éppen azt látom, hogy halak úsznak a mennyezeten, szivárványszínben pompázva, némelyiknek még borostája is van. Ja nem, az a fölém hajoló tanárember. Aki egyébként jó kis forma, meg még érdeklődik is. A szám elé kapom a kezemet, próbálván elvágni a kuncogást, de csak beleprüszkölök a tenyerembe. – Húbocsánat, nincs egy zsepije? – Törölgetem a hajamba az ujjaimat, szóval egyre rosszabb látványt nyújtok, csoda, hogy a sminkem nem kenődött eddig el. – És tényleg. Micsoda szóvirágok tanár úr! – Trillázom szempillarebegtetve, de közben érzem, hogy a repülős lelkivilág mellett alaposan fel van kavarodva a gyomrom, ennyit még én sem szoktam inni. Valahol ki kéne adnom magamból, most már tényleg a szám elé kapom a kezemet, de nem ásítok, hanem jelzem, hogy hányni fogok. Próbálok feltápászkodni, hogy legalább annyi méltóságom maradjon, hogy ne a nagyteremben dobjam ki a taccsot. Szédülök is alaposan, rátámaszkodok a tanárra, akinek finom, selymes az érintése, de csak egy pillanatig felejtem rajtam a szememet. Szív alakú pofim egyébként csinom, ha nem áradna rólam, hogy idült alkoholista vagyok. – Beszélgetnék szívesen, de jobb lenne az angolos távozás. – Felelem távolságtartónak szánt, de valójában nagyon is bizalmakodó pillantással, aztán minden női kecsességet mellőzve egész egyszerűen elvágódom a padlón.
[You must be registered and logged in to see this image.][eredeti helyszín: Nagyterem - Asztalok]
Nem kerüli el figyelmemet a ködösnek tűnő tekintete, de mivel alig fél pillanattal ezelőtt fordultam meg, az is elképzelhető, hogy csal a szemem. Ha saját magam lennék jelen hivatalosan, akkor most még körbe is pillantanék, hogy nem-e lettem valami undok csíny áldozata, s nem akarnak-e rajtam röhögni a távolabbi sarkokból, de mivel Clifford nem az a típus, akit valaha az életben szivattak, s itt mindenki azt hiszi, hogy én ő vagyok, ezt a skubizási kényszeremet leküzdöm, s inkább a lányra koncentrálok, s mindarra, amit ez a bizarr jelenet tartogat. - Nos feltételezem nem szokása minden jöttment fenekét paskolni, csak a barátjáét. - konkretizálom, hogy mire is gondoltam, de ajkaimon a mosoly nem feltételez rosszallást. Előfordul, hogy benézi a szitut valaki, nem fogok fennakadni azon, amin nem muszáj. A csuklása és a kuncogása, kiegészülve kissé kásás figyelmével meglehetőst aggodalomra ad okot. Nem vagyok naiv, találkoztam már részegekkel az életem során, de azért itt a Nagyteremben nem az alkoholizálás az első gondolatom. Van megannyi betegség - muglik közt még több - aminek tünete lehet az ilyesmi. Még az acetonos leheletről sem lehet egyértelmáen kijelenteni, hogy valaki piás, így egyelőre nem bocsátkozom feltételezésekbe, de azt megfogadom, hogy nem állok csak úgy odébb. - Értem. Nos, előfordulnak véletlenek, nincs ezzel semmi baj. - hagyom ennyiben, hiszen ezt azt hiszem bőséggel kiveséztük. Hosszú ez a pad kettőnknek is, ahogy mondani szokás, leülök hát mellé, de nem fordítom be lábaimat teljesen az asztal felé, inkább csak lovaglóülésbe helyezkedem a padon, szigorúan tartva annyi távolságot, amennyivel még nem furakszom a kisasszony személyes terébe. - Nos, ha mindenki az volna, amit a vezetékneve jelent, sokan lennének bajban. A kilencedikben van egy srác Silkbloom vezetéknévvel. Nem hinném, hogy örülne annak, ha elvárnák tőle, hogy selymesen virágozzék. - elvigyorodom a végére. Felidéződik előttem az emlegetett személy is, s hát mit ne mondjak nála kevésbé feminim hímmel még nem találkozott a világ. Szóval Mr. Silkbloomra nem igaz a név kötelez. Ahogy eszerint a monológ szerint Temple kisasszonyra sem. - Ha ez számít, én sem járok templomba. A szentséget szerintem kissé túlértékelik. - vonogatom vállamat, s a bérhajadont inkább eleresztem a fülem mellett. - Akkor talált, igen. Állatosnak állatos, bár az állati lehet hízelgőbben hangozna a legtöbb szakon tanító fülének. Momentán nincs semmi dolgom, csak lődörögtem. Úgyhogy akár beszélgethetünk is, hogy egyikünk se unja halálra magát. - ajánlom fel. Nem szívesen hagynám magára, még mindig igen furcsállom a viselkedését, s nem vagyok meggyőzve arról, hogy beteg-e vagy illuminált (bár utóbbi sokkal sanszosabb, de megtanultam, hogy sose ítéljek elsőre). Egyik sem az az állapot volna, ami okot ad nekem arra, hogy faképnél hagyjam itt.
Feljebb emelem a tekintemet, az államat eddig a tenyeremmel támasztottam, s a másikkal nyúltam az illető után, aki megfordul. Idősebb, mint gondoltam, hoppá. Lehet, hogy máris kirúgnak az iskolából? De ki a halált izgat. Már éppen legyintenék, hogy na és akkor mi van, amikor az ismeretlen valaki nem csak, hogy visszafordul, még oda is lép hozzám. Gyorsan körbelesek, hogy hozzám szól-e, de tekintve, hogy nyári szünet van, az egész griffendéles asztalnál ketten ülünk, a távoli sarokban egy kis elsős van csak, azt csak nem magázza így le. – A barátooom? – Visszhangozom szinte csuklást imitálva, miközben beállva az ital és a gyógyszer keverékétől kuncogósra veszem a figurát. – Édesem, nekem senki nem akar a barátom lenni, úgyhogy ne mentegetőzzön, külünben sem ismer, véletlen volt na. – Legyintek megint egyet a levegőbe, de tekintve, hogy a finommotorikus képességeim a minusz tartományban vannak, úgy arcon találom csapni emberünket, mint amikor egy legyet nyom szét az ember újsággal. – Jajbocsánat, na ez már tényleg véletlen volt, jól van? – Még udvarias és tapintatos is lehetne a kérdés, ha nem nyerítenék közben a röhögéstől. Igyekszem rendezni a vonásaimat, de nagyon nem megy. – Temple, ja, mintha valami szent lennék, aki templomokba jár. Kurvára nem, már bocsánat. És mit is.. ööö.. Valami állatosat. Ami a legelől volt a listában, hogy ne kelljen végiglapozni. Gondolom úgyis mindegy. De nincs más dolga, nem akarom itt feltartani.. – Enyhén szólva is dől belőlem a piaszag, ez érződik rajtam, mehetne már tovább, bár nem rossz látvány, az tuti.
[You must be registered and logged in to see this image.][eredeti helyszín: Nagyterem - Asztalok]
Szeretem a szüneteket. Sokkal kevesebben vannak a falak között, minden békés és csendes, s sokkal kevesebbet kell hazudjak is épp ezért. Nem lóg a fejem felett Damoklész kardjaként a tény, hogy nem tudok varázsolni, s mindig ki kell trükközzem valahogy, hogy miért nem nyúlok a pálcámhoz. Igen, mertg van pálcám nekem is, saját, nem az övé. Épp csak ez teljesen kamu, mondhatnánk, hogy színházi kellék, ha épp szanpadon lennék. Ő vcsináltatta nekem, teljesen a sajátjának mintájára, cseresznyefa, 15 hüvelyk, minden göcsört és faragási specifikum stimmel, csak magja nincs, s egyre nem jó: varázslásra. Ami engem nem zavar, úgyse tudnék mit kezdeni vele, s így legalább attól sem kell tartanom, hogy véletlenül valami varázslatot magába szippant, vagy kiokád amiatt, mert nem a jogos tulajdonosának talárjába van rejtve. Nyár van, nem viselem a kötelező uniformist. Egyszerű, kockás ingbe és farmerba bújva, edzőcipőben caplatok az asztalok között. Ha egy-egy kóbor, itt maradott diák vagy tanártárs felém köszön, akkor viszonozom a gesztust, de egyébként fejben egészen másutt járok. Zavar, hogy nem hallottam róla már egy pár hete. Általában ez akkor fordul, elő, amikor nagy szarba keveri magát, amiből persze a törvény által szabott kereteken kívülre nyúlva kell kihúzzam. Nekem. Mert persze ki más ugra,a ha fütyül neki? Túl sok minden köt minket össze és a történtek ellenére is már-már betegesen jó testvére vagyok. Annyira elmerülök az agyalásban, hogy már csak arra eszmélek, hogy nem épp várt, s nem épp e terem falai közé illő érintésben van része hátsó fertályamnak. Természetesen azonnal megtorpanok, már csak a döbbenettől is, na meg egyébként se árt tiszta vizet önteni a pohárba. Nem hiszem, hogy engem akart illetni a mozdulat, így óvatosan szólalok meg, nem kívánva túlságosan zavarba hozni az illető hölgyet. Mert hát nyilván a barátjára várt itt, s összekevert vele - talán ugyanilyen inge van? -, szóval gondolom én kínosan érintheti, ha leesik neki, hogy tanáralfelet tapintott legott. - Hasonlóképp kellemeset! - köszönök rá a tőlem megszokott módon, fel se figyelve arra, hogy ez a máskor humorosnak szánt udvariassági formula most azért feltételez egyfajta.. khm.. felhangot is. Teljesen akaratomon kívül, természetesen. - Öhm, nem akarom zavarni, kisasszony, a barátja bizonyára hamarosan megérkezik. - mosolygok rá, jelezni kívánva ezzel, hogy tök laza vagyok a kérdésben, részemről nincs harag, vehetjük meg nem történtnek a fenékabajgatást. Na persze itt van az a pont, amikor jobb lenne elhagyjam a diáklány személyes szféráját, de valami az aurájának negatív hullámzásában maradásra késztet, hát előkotrok egy beszédtémát, hátha vevő rá. - Temple kisasszony, ugye? Találkoztunk a szakválasztó egyik előadásán. Elköteleződött a bestiamesterség mellett vagy végül mást választott?
Az az egy szerencsém van, hogy így a nyári szünetben senki nem foglalkozik velem, a tanárok nagy része is nyaral, szabadságon van, és az a féltucatnyi lézengő pedig tojik arra, hogy mit művelek. Merthogy pár percenként változik a hangulatom, hol búskomoran, szinte üveges tekintettel meredek magam elé, hol pedig beleiszom a vodkával felturbózott löklébe, és jókat nevetgélek rajta. Már lassan másfél éve figyelem az ír tanárt, akihez majd kerülök, direkt miatta választottam a bestiamester szakot, amiről lövésem sincsen, erre most, hogy átmennék az egyetemi részlegre, végleg felmond, és távozik. Ilyen az én szerencsém. Talán előbb kellett volna lépnem. Végtére is nem voltunk egymástól nagyon távol korban, de érdemesnek láttam betölteni a tizenhetet, a mágikus nagykorúságot, hogy ne kerüljön bajba miattam. Nem mintha valaha is jókislány lettem volna. Kár volt várni. Most már az egyetlen jó is elúszott, ami legalább éltetett. Igen, talán le kéne ugranom a Roxfort szikláiról az alattunk elterülő szakadékba, hogy még talán egyszer élvezzem a szabadság illúzióját, mielőtt becsapódok. Vagy addig kéne találnom magamnak valaki búfelejtőt, bárki is legyen az? Na jó, akkor ahogyan a boxolók mondják, még egy utolsó menet, aztán szól a gong. Találomra moccanok, amikor elhalad mellettem egy számomra még ismeretlen pasi, csak azt láttam a szemem sarkából, hogy borostás, ami azért jó jel, nem valami zöldfülű. Utánanyúlok, és úgy istenesen belemarkolok a hátsójába. Lesz, ami lesz.
Igazából megint eltévedtem és biztosan nagyon eltévedtem, hogy a bejárati csarnokba kötöttem ki. Valahol biztosan rosszul fordultam vagy éppen nem kanyarodtam volna ott, ahol kellett volna? De lehet hogy jobb lenne visszafordulni, mielőtt még inkább elveszek, bár nem hiszem, hogy eltudnék ennél is jobban elveszni. Annyival egyszerűbb hely volt a régi iskolám, ott ösztönből tudtam, hogy hol és mikor kell elfordulnom, hogy merre kell menni, hogy eljussak a kijelölt célra, sőt. Szerintem bekötött szemmel is eltaláltam volna oda, ahova kellett volna, annyira hiányzik a Beauxbatons. Nem értem, hogy anyuéknak miért kellett elköltözniük ilyen hamar, legalább befejezhettem volna ott az iskolát, André úgy sem tudott volna ott engem zavarni, hiszen teljesen más körökben mozogtunk, mindegy is... Már lényegtelen. Ha akartam volna se tudtam volna elmenni a dolog mellett, hogy az egyik csaj milyen hangosan rikácsol. Nem csak csupán rikácsol, hanem nagyon gúnyolódóan és megalázóan beszél, ezt sosem szerettem. Közelebb mentem, sokkal közelebb, mint szerettem volna, hiszen akkor nem hallottam volna meg, hogy mit mond. - Mi-mi-mi van, te-te-te da-da-dadogi? - kérdezi az egyik, miközben a másik nyerítve vinyárékol. Ökölbe szorul a kezem, igazából nem is tudom, hogy miért tölt el ekkora haraggal egy ilyen jelenet... Vagyis igazából sosem szerettem, amikor a gyengébbeket vagy a kisebbeket bántották, számomra undorító volt. - Ez neked mire jó? - teszem fel egyszerűen a kérdést, miközben a fiú mellé lépek. Láttam már párszor a klubhelyiségben, ő is Hollóhátas. A lánynak szinte a feje tetejére fut a szemöldöke. - Nocsak, Miss Csendes megtalálta a hangját? - kérdezi gúnyolódva és megint azon a nagyon irritáló módon kezdenek el mindketten nevetni. Ha tudnék mosolyogni, akkor most igazán gonosz mosolyt húznék az ajkaimra, de nem is kell, lesajnálóan pillantok rájuk. - Amúgy akartam mondani, hogy rosszul húztad fel a talárt, hiszen kilátszik a fejed. - mondom ugyanolyan stílusban, ahogyan az előbb ő is beszélt ezzel a fiúval. A mosoly hamar lefagy az arcáról. - Ezt nem felejtem el új csaj és veled se végeztem Dolohov. - mondja megsértődötten, majd elvonul. Én csak a fiúra pillantok és sóhajtok egyet, gondolom azért bántják, mert dadog. Sose értetem, hogy ez mire jó, hogy mért kell valakit ilyen miatt bántani. - Minden rendben?
Az épületbe lépve ez az első ahová kerülhet az ember. Igen nagy és tágas, ahonnan a földszinti termeket, éppenséggel a Nagytermet veheted célba, de a lépcsőkön elindulva felfelé bejárhatod az iskola többi részét is. A falakat már itt is mesés festmények díszítik, amik a régi korok emlékeit idézik vissza és persze páncélok sorakoznak a falak mentén. Az a hír járja, hogy rossz időkben ezek a páncélok igen hathatós védelmet tudnak biztosítani az iskola számára.
| Clothes