2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az épületbe lépve ez az első ahová kerülhet az ember. Igen nagy és tágas, ahonnan a földszinti termeket, éppenséggel a Nagytermet veheted célba, de a lépcsőkön elindulva felfelé bejárhatod az iskola többi részét is. A falakat már itt is mesés festmények díszítik, amik a régi korok emlékeit idézik vissza és persze páncélok sorakoznak a falak mentén. Az a hír járja, hogy rossz időkben ezek a páncélok igen hathatós védelmet tudnak biztosítani az iskola számára.
Ha az embert a saját testvére hanyagolja el, és rázza le minden adandó alkalommal, valami kitalált nem létező ürüggyel, az elég rosszul tud ám esni. Ezért is gondolom, hogy titkol valamit a drága nővérem. Talán pont a fiúját. Vagy mit tudom én. A lényeg, hogy mostanában hiába akartam vele lenni, soha nem ért rám. Lassan az az igazi meglepetés, ha szóba áll velem, ami azért nem túl jó érzés. Ezért is duzzogok még kicsit, amikor odaérek hozzá. - A vizsgáid. Persze. Fura, eddig nem aggódtál ennyire miattuk, hogy ne lett volna ránk időd. - jegyzem meg durcásan. Valahogy benne van a hangomban, hogy rosszul esik, hogy megint csak ködösíteni akar. Mintha nem lennék elég nagy már ahhoz, hogy bármit elmondhasson. Főleg, ha fiúja van. - Bemutathatnád a fiúdat. Elég nagy vagyok már. Különben is tudnom kell, hogy nem valami szélhámos, idióta akarja kihasználni a nővéremet. - adom elő végül az egyetlen épkézláb ötletem Autumn folytonos eltűnésére, és ködösítésére. Mert hát mi másra is gondolhatna egy folyton lerázott kisöcsi? Ráadásul a nővérem nem is csúnya, néha még egész kedves is, és elég idős is már ahhoz, hogy pasija legyen. Szóval valószínűleg tuti ez lehet a dologban. Igen. - Nem ugorhatnánk az azt csinálunk, amit szeretnék részhez? Ennyi elhanyagolás után ez igazán kijárna. - csipkelődök, de azért érzem én is, hogy ez elég sovány, ahhoz hogy leszereljem a nővérem korrepetálhatnékját. Jajjhh... Csak el kellett volna menekülnöm. Most tutira jön majd a jegyeimmel való nyaggatással. Főleg, hogy úgy folytatja a témát, mintha nem is hallotta volna az előző mondatom. Csodálom, hogy tud néha egyszerre levegőt venni, és beszélni. Ez biztos valami lány dolog. A lányok szeretik hallani a saját hangjukat. - Van egy mardekáros nagyobb lány, aki segít, Alex. - vágok gyorsan közbe, hátha ezzel le tudom szerelni a nővérem azon terveit, hogy egész délután a bájitaltan tankönyvet kérdezze ki. És hát ez még tulajdonképpen igaz is. Alex tényleg segít időnként. Ezért nem troll lett az utolsó házi dolgozatom. Az elfogadható már egész jó jegy nem? Persze hallottam legendákat, hogy létezik egy griffendéles lány aki kitűnő Pitonnál, de kétlem, hogy ez igaz lenne. Kétlem, hogy létezik olyan ember, aki jobb jegyet kapna nála elfogadhatónál. - Átváltoztatástanból? Nem olyan rosszul. Ma vettük a teáskancsóból teknősé változtatást. Egész jól ment. Fogjuk rá. - mondom gyorsan, és hát igyekszem figyelmen kívül hagyni a másik két megemlített tantárgyat. Szándékosan kikerülve a kérdést. A gyógynövényes könyv meg... hát azt hittem a nővérem jobban ismer már ennél. Életem egyik legrosszabb ajándéka volt. Ha legalább egy csillagászati atlaszt vett volna, ami tényleg érdekel. Nem értem, honnan vette ezt a gyógynövényes könyv dolgot. Vagy vehetett volna egy jobb lunaszkópot is. De nem. Igazság szerint egyszer sem nyitottam még ki. Csak porosodik az asztal fiókban. De mivel nem akarom megbántani a nővérem ezért máris igyekszem inkább elterelni a témát. - Igazából, csak azt akartam a múltkor kérdezni, hogy tudnál-e szerezni valami prospektust, vagy szórólapot az egyetemről, hogy milyen szakok vannak, és melyiken mit tanulnak az egyetemisták. Tudod van egy lány, akinek megígértem, hogy megkérdezem. Tudod az apukája mugli cukrász, és nem igazán tudja, hogy milyen foglalkozások vannak, és mit lehet csinálni a varázsvilágban. - kezdek el teljesen más témáról fecsegni. Elvégre tényleg megígértem Albának, hogy megkérdezem. Meg amúgy engem is érdekelne. Még ha amúgy rengeteg időnk is van ezt még eldönteni. Van rá négy teljes évem még az idein kívül. Albának meg hat. De jobb lenne, ha Autumn inkább prospektust keresne, mintha a jegyeimről faggatna. Ne adj Merlin a gyógynövénytanról...
Tudom... tudom... Az utóbbi időben nem foglalkoztam eleget az öcsémmel, ennek pedig ma elég szépen meg is fogom inni a levét. De mégis miként adhatnám a tudtára, hogy miért kell állandóan lekoptatnom magamról? Nyilván sokkal egyszerűbb lenne egy pasit kitalálni és arra hivatkozva lelépni, de már így is belefulladok a saját hazugságaimba. A végén még szeretné, ha bemutatnám neki és egyéb - amúgy teljesen jogos - követelésekkel állna elő, abban az esetben pedig mit tehetnék? Vladimir világosan a tudtunkra adta, hogy ezt senkinek se mondhatjuk el, én viszont képtelen vagyok hosszabb távon hazudni azoknak, akik a világot jelentik számomra. - Igen, tudom, bocsáss meg... - motyogom zavartan, továbbra is a könyveimet szedegetve, miközben egyszerűen képtelen vagyok Eddie szemeibe nézni. - Sok volt a dolgom és rettentő nehéz volt még ezt a kis időt is kivennem magamnak. Tudod, a vizsgák... - próbálom menteni a menthetőt. Leggyakrabban ugyanis a tanulmányaimra hivatkozva lógtam meg, hiszen mást aligha vett volna be az öcsém. Fiatal, de nem hülye. Tudja, hogy nem vagyok olyasvalaki, aki holmi pasik kedvéért lemond a vele töltött időről, hacsak nem komoly a dolog. Ahhoz viszont hónapok kellenek, hogy ilyesmi kialakuljon köztem és egy srác között. Szóval ezzel aligha verném át. - Én igen, de te nem - egyenesedem ki végül, immár minden könyvvel a kezemben, miközben még egy halvány mosoly is megjelenik az ajkaimon. - Szeretnék segíteni neked, hátha hasznát vennéd a dolognak. Úgyhogy arra gondoltam, ma pár órát a tanulásra szánhatnánk, utána pedig azt csinálhatunk, amit szeretnél. Mit gondolsz? Sejtem, hogy a magolás nem lesz kedvére való, de van egy-két tantárgy, amiben segíthetnék számára és így azért sokkal olcsóbban jönne ki, mintha magántanárt keresnénk erre a szerepre. Van némi pénzem, de azt nem pont erre szeretném fordítani. Eddie még nem vesz olyan rémesen nehéz tananyagot, hogy fizetnünk kelljen az oktatásáért. - Emlékeim szerint korrepetálót kerestél bájitaltanhoz - ráncolom a szemöldököm. Olvastam az üzenőfalra kitűzött cetliket, szóval nem maradtam le a hírekről. - Sikerült intézned valamit? - pillantok végül a kisöcsémre. Ha nem, akkor én szívesen magamra vállalom ezt a szerepet is, noha magam se vagyok Piton kedvencei közé sorolható. - És az átváltoztatástannal hogy állsz? Mágiatörténet? Remélem, bújod azt a gyógynövényes könyvet, amit a születésnapodra kaptál tőlem... - darálom majdhogynem levegővétel nélkül. Egy egész nap is kevés lenne arra, hogy mindent megtudjak a testvérem tanulmányi eredményeiről, ráadásul minőségi időt is tölthessünk egymással. Úgyhogy ezúttal próbálok sietni és mindent hamar lezavarni, hogy utána olyasmit csinálhassunk, amit Eddie annyira szeret. És minő meglepetés, de az nem a tanulás. - Melyik tantárgyból lenne a legnagyobb szükséged segítségre? - sóhajtok végül egyet gondterhelten, hiszen abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy van, amiből nem áll fényesen, ezúttal viszont szeretném az ő kezébe adni a döntést. Tisztában vagyok azzal, mennyire nem szeretné pont ezzel eltölteni azt a kis időt, amikor velem lehet, de ez egy szükséges rossz. Sajnos.
A mai nap nem alakul valami túl izgalmasan. Legalábbis a délelőttben nem volt semmi szokatlan. Átaludtuk Binns mágiatörténet óráit, aztán meg átváltoztatástanon gyakoroltuk, hogy hogyan csináljunk teáskancsóból ékszerteknőst. Az enyém egészen teknős szerű lett, csak a szemfoltjai lettek rózsaszínek piros helyett, meg volt egy bazsarózsa rajz a páncélja tetején. Oké, szóval azért még nem tökéletes a dolog. De sokkal jobb lett, mint a mellettem ülő lányé, akinek porcelánból volt a páncélja, és füstölgött az orra, és nem is nagyon nézett ki teknősnek. Azért elég nehezek az átváltoztatástan órák. Szóval jó is, hogy végre ebéd szünet van. Délutánra meg szerencsére nincs túl sok minden. Valószínűleg a barátaimmal fogok valamit csinálni. Még nem döntöttem el. Jó lenne a testvéreimmel lenni, de úgyse érnek rá. Autumn folyton lepattint mostanában. Biztos valami fiúja van, vagy én nem tudom. De annyira furcsa lett. Titkolózik, és nem visz magával sehova, és soha nem is ér rá beszélgetni se. Ami azért elég rosszul tud ám esni! Bár az jó, hogy legalább a jegyeim miatt nem nyaggat. Jobb is, ha nem tudja, hogy megint borzalmast kaptam gyógynövénytanból, és a bájitaltannal se állok sokkal jobban, éppen csak sikerült elfogadható házidolgozatot írni, pedig Alex is segített benne. Viszont láss csodát az emlegetett nővér váratlanul megjelenik az előcsarnokban, és integetni kezd, aminek a hatására a földre pottyan jó néhány könyv. Szerencsére azért elég magas vagyok, hogy átlássak az elsősök felett. Egy pillanatig elgondolkodom rajta, hogy kereket oldok a barátaimmal, amíg ő a könyvek felszedésével foglalkozik. Csak, hogy érezze, hogy milyen, ha nem foglalkoznak vele. De végül is csak annyit mondok a barátaimnak, hogy később találkozunk a klubhelyiségben, menjenek nyugodtan előre. Én pedig átvágok az elsősökön, és megállok a guggoló nővérkém mellett, aki a könyveit igyekszik összeszedni. - Mi az, csak nem lett egy kis időd a tökéletesen jelentéktelen, és elhanyagolható mostohaöcsikédre? - a hangomban van némi duzzogás, de azért csak leguggolok én is, hogy legalább a földön lévő könyvek közül elvegyek egyet-kettőt. A címüket meglátva azért kissé elfintorodom. - Egyébként minek neked ezek? Te már végeztél az ilyen tárgyakkal, nem? - persze, hogy végzett. Mire kimondom a kérdést, már a koponyám egy hátsó zugában ott motoszkál a gyanú, hogy valójában nem is neki kell a sok könyv, hanem azért, hogy ellenőrizze a tudásomat. Ami lássuk be, sok jót nem ígér növénytanból, és bájitaltanból. Szóval talán mégis csak kereket kéne oldani, miközben felegyenesedünk. De az mégsem volna szép a nővéremmel szemben. Még ha éppen duzzogok is, mert sosincsen rám ideje.
A bejárati csarnok kellős közepén álldogálok, kezemben egy rakás, vastag könyvvel, miközben a nagyterem kijáratán át távozó diákokat figyelem árgus szemekkel. Eddie után kutatok tekintetemmel, hiszen már egy jó ideje nem volt alkalmam beszélgetni vele, az utóbbi időben ugyanis kénytelen-kelletlen ugyan, de le kellett ráznom magamról az "angyalkodás" miatt. Mondvacsinált indokokkal mondtam vissza az előre megbeszélt közös programokat, úgyhogy nyilván lesz benne némi sértettség is, amit teljes mértékben meg is értek részéről. Nem állt szándékomban ugyanis ennyire hanyagolni a társaságát, hiszen a fene se gondolta volna, hogy ez az egész ilyen mértékben leköti majd a szabadidőmet... Ma azonban semmi dolgom sincs, szóval Eddiere tudok szánni egy teljes napot! Szándékosan beteget jelentettem a tanáraimnál, hiszen egy-két délutáni szakköröm becsúszott volna, de offoltam alóla szerény személyemet. Az öcsém azért ennél sokkal, de sokkal fontosabb, ezt pedig szeretném is éreztetni vele néhanapján... Az addig rendben, hogy az angyali erőmet fölé helyezem, hiszen Vladimir nyíltan kijelentette, hogy ez fontos, nekem pedig nem áll szándékomban felmenteni magam ez alól, miközben rajtam kívül másoknak is van családja, mégis megjelennek. Ha nem egy olyan hatalomról lenne szó, amelyet használva képes lennék legyőzni azokat, akik végeztek a szüleinkkel, akkor hagynám a fenébe a dolgot, de így... Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy lépjek valamit ez ügyben. Finoman szólva is a kötelességemnek érzem, ha már annak idején gyáván meghunyászkodva elbújtam. Kicsi voltam még, de ez akkor se ment fel a tetteim alól engem. Tőlem pár méterre a szüleink az életükért küzdöttek, mi pedig a testvéreimmel reszkettünk a sötétben. Hogy mi is lesz a mai programunk tulajdonképpen, azt ugyan még nem találtam ki, de abban az egyben teljes mértékig biztos vagyok, hogy egy kicsit tanulni fogunk közösen. Tisztában vagyok ugyanis azzal, mennyire képes elhanyagolni a tanulmányait, amikor senki sincs mellette, hogy a körmére nézzen. Be nem adott dolgozatok, csapnivaló jegyek... Időről-időre felbukkanó probléma ez nála, holott lenne esze hozzá, szimplán csak jobban érdekli a szórakozás, mint az, miből milyen lesz az év végi osztályzata. Engem azonban nagyon is izgat eme probléma, szóval nem áll szándékomban teljes mértékben figyelmen kívül hagyni, hiába reménykedhetett ebben Eddie az utóbbi időben. Jóformán a könyvek miatta vannak nálam. Én se vagyok ugyan színjeles tanuló, de igyekszem azért. - Ed! Hé, Eddie! - fogom meg jobbommal a könyvkupacot, miközben vadul integetni kezdek az öcsém irányába egy csapat elsős feje fölött kalimpálva. Szerencsére mindketten magasabbak vagyunk a gólyáknál, szóval nincs valami nehéz dolgom azzal, hogy észrevegyem őt, ahogy neki se akadhat gondja azzal, hogy kiszúrjon engem. - Itt vagyok! - integetek továbbra is rendületlenül, miközben egy-két kötet a padlón landol, én pedig kelletlenül ugyan, de lehajolok, hogy összeszedjem őket. Sejthettem volna, hogy ha ennyire megpakolom a karomat, abból semmi jó sem sülhet ki... Nem sokkal később már ki is egyenesedem, immár könyvmentesítve a padlót, miközben magamban abban reménykedem ezerrel, hogy Eddie nem használta ki a pillanatnyi figyelmetlenségemet és oldott kereket a haverjaival csak azért, mert mostanában nem volt időm vele foglalkozni...
Már hosszas perceken át bajlódunk egy meccsel a bejárati csarnok kellős közepén. Nem, engem egyáltalán nem zavar, hogy talán mások útjába kerülhetünk. Végre találtam magamnak egy ellenfelet, aki ugyan nem a legjobb játékos, de legalább próbálkozik. Természetesen én addig nem engedem a grabancát, ameddig le nem verem őt legalább tízszer, csak azért, hogy bebizonyíthassam ki a legjobb Gobstone játékos e vidéken. Albának is ideje lenne megmutatnom, ha tetszik neki, ha nem. A mostani játékos egy Griffendéles, de halálra unom magam. Még Alba Pókmacsós képregényeit is szívesebben olvasnám. Számban ott lóg egy nyársra feltűzött, sült csirkefalat, amit még az ebédről sikerült elcsennem extra nasinak. Aztán jön egy kétlábon járó szélvész és majdnem letarolja a nyerési lehetőségemet. Sőt, amint a golyó célbatalál és már köpné is szembe Griffendélest, én még időben felkapom azt a kezembe, hogy egy morcos arckifejezéssel az idősebbik háztársam arcába pukkanthassam az undi köpést. - Szemüveget kellene hordanod. Majdnem elrontottad ezt a kört. Amúgy meg ha nem látnád, elfoglaltak vagyunk!- forgatom meg a szememet és fordulok is vissza a játékunkhoz. Egyáltalán nem érdekel, hogy mi a véleménye a tartózkodási helyünkről. Itt akartam játszani, így itt is fogok. Egyedül a Griffendéles fiú húzza keresztbe a számításaimat. Szikrákat szóró tekintettel nézek rá. Arcom durcás és még úgy is érzem magam, mint akit elárultak. Sose bízz egy oroszlánban! - Hé...Bobby. Szerintem igaza van. Te nyerted ezt a pár kört úgyis, szép játszma volt, de én most...inkább megyek. Nem akarok kapni Pitontól...Bocsi.- tápászkodik is fel és szedi össze a golyóit, ezzel együtt szépen magamra is hagy. Áruló! Morcosan harapom le a csirkefalat negyedét és kezdek el nyammogni rajta, majd fenyegetően kezdek el hadonászni a háztársam irányába.- Kösz szépen, hogy elrontottad a játékomat! Mondták már, hogy nem kéne mások dolgába ütni az orrodat?- állok fel ezúttal én is és lököm hátra taláromat. Az ujja roppant nagy rám, így amint felegyenesedek le is göngyölödik karjaimon.
Marhára késésbe vagyok és ez az esetemben nagyon nem kecsegtet semmi jóval sem. Nem azt mondom, hogy megszokott tőlem, hogy későn adjak le egy beadandót, de most sikerült megcsúsznom. A tanár szétszed szerintem ízekre, ha az utolsó pillanatban dobom le az asztalára főleg a robbanóleveles eset után. Na azután marhára nem komálhat pedig vicces lett volna, ha célba ér az eredeti kiszemelthez nem pedig a tanár előtt áll meg és robban bele az arcába. Erre egy vigyor azért felkúszik ajkaimra. Nem vagyok én szörnyű, na! Csak szeretek kisebb csínyeket elkövetni. Jobb ez a bolond Daiki jellem mint ami eredetileg lennék. Nem mintha olykor nem érezném fárasztónak a bohóc jelmezt. Igazából mikor is voltam én utoljára normális? A nyáron mikor kissé beütött a pia és Prairie-val elengedtük magunkat. Eh, hát így jár az ember, ha mondhatni kétlaki életet él. Nem mintha nem lenne meg az oka ennek az egésznek, hiszen régen pont azért cseszegettek még Japánban mert csendes vagyok meg túl érzelmes. Ez mit sem változott, de legalább van annyi eszem, hogy elrejtem és a zűrös, saját fejem után futó jellemmel fedem el. Elhessegetem ezt az egész felhőfoszlányt az agyamról mérgesen. Nem most kell ezen ábrándozni, leadom ezt a vacakot és mehetek boldogítani a kis orosz angyalt. Hirtelen eszembe ötlik, hogy Sung-yeun színét sem láttam idén. Szóval majd őt is el kell kapjam kikérdezni, hogy most mi is a harci helyzet. Olyan vehemenciával kezdek átviharzani a Bejárati csarnokon, hogy majdnem sikerül elkaszálnom egy meccset. Gyorsan vészféket húzva magamon megállok nehezen és ekkor pillantok le, hogy mi is történik körülöttem. Gobstone?! Na ezt sem láttam manapság pedig kiskölökként imádtam szórakozni vele. Tuti otthon megvan még a készlet! - Hű bocs fiúk, de lehet kint kényelmesebben ellennétek ennek a megbeszélésével, nem? – vigyorgok rájuk. Az egyik kis törpe a háztársam, hisz kiveri a szememet a nyilvánvaló tény. Ilyen helyzetekben eléggé visszasírom a tizenegyéves kiskölyköt, nem mintha azóta marhasokat öregedtem volna. - Piton nehogy leszedjen a tíz körmödről emiatt. Allergiás, ha a háztájiak rosszat tesznek. – vágok egy grimaszt, de szavaimat a kis zöldbe öltözött törpének intézem, hisz a másikról megállapítottam, hogy más házba való. Neki nemsokára meg is érkezik a kis brancsa és elköszön tőlünk mire intek neki. Kíváncsi pillantást vetek a kissrácra és jelenleg kicsit háttérbe szorul a tekercsem leadása.
♫ Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
[You must be registered and logged in to see this image.] Lehetséges, hogy sokan furának találnák a lányt vagy kényelmetlennek szerintem csak megvannak a saját indokai, hogy miért is ilyen titokzatos. Nagyon mély miértekbe nem óhajtok belemenni, hiszen ahhoz tényleg több idő kell, hogy megismerhessem őt, jobban belelássak abba miként is… viselkedik. Azt hiszem. Így mikor legyint csak felsóhajtok magamban leginkább. Valahogy nem szeretném, ha rossz véleménye lenne rólam. Ostobaság lenne ez a részemről? Vagy csak a megszokott kis személyiségem tombolna? Szerintem lehet vele beszélgetni, ha kicsit közelebb enged magához. Végülis most is elindulunk egy irányba, nem? - Ne haragudj, próbálok leszokni a túlzott udvariaskodásról, de eléggé belém nevelték. Néha nehéz a szokásoktól megszabadulni. Viszont majd körbe kérdezek akkor a húgodat illetően. – ígérem neki, hiszen tényleg szívesen segítek. Legalább nem maradok örökre a „magányos srác” állarcánál. A nagyszüleim elég rendesen karót nyelt emberré neveltek ami nem feltétlenül származik jó pontnak. Majdnem vágok is erre egy fintort, de inkább lenyelem ezt a gesztust. Végén még szegény magára veszi, hogy neki szól a dolog. - Lehet hirtelen nem mondanád meg, hogy ikrek vagyunk a szemszínünk például nem hasonlít. Viszont… igen, ott voltunk egymásnak. Szerencsére jó a viszonyunk, de olykor azt hiszem az agyára megyek. Bátyói aggodalmak szerintem nem mindig jönnek jól. – húzom kicsit el a számat, de a végén inkább elmosolyodom. Hiszen minden nehézséget leszámítva tényleg imádom a húgomat és még azok a fura álmok sem állítanak meg ebben az érzésben amik mindig kísértenek. EZ vele jár és nincs mit tenni, hiszen nem mi választottul. Legalábbis Liesel nem tud róla én meg bölcsen inkább hallgatok erről az egészről mielőtt valamit elrontanék. Vannak dolgok amikről nem kell tudni vagy csak idővel rájönni a miértekre és, hogy pontosan miért történtek. Mégis majd ennek az ügynek is a végére kell járnunk nincs mese. A Mardekáros srác feje pedig egyáltalán nem tetszett. Vannak így is elég nagy gondok azzal a házzal. Nem a tipikus Griffendéles-Mardekáros ellenségeskedés itt a gond. Inkább néhány emberrel nehéz türelmes lenni. Caleb feltűnése sem a legjobbkor jött, de ezen miért is csodálkozok úgy őszintén? Amúgy is mindig szeretett megviccelni. Így próbálok nem nagy ügyet csinálni ebből az egészből csak megrázom a fejemet. Hallgatom őt majd újra felvetül bennem egy kérdés, pontosan miért is vált ő ilyen zárkózottabb típussá? Végülis idővel mindenre választ lehet kapni, nem? - Lehet így ismeretlenül elég hiteltelennek számíthat a szavam, de nincs feltétlenül gond a stílusoddal. Meg van az oka miért vagy ilyen és… talán új dolgok miatt változni fogsz, mármint megtalálod a húgodat vagy beszélgetsz egy elég fura sráccal mint én. Viszont, ha Griffes jóval egyszerűbb a dolgunk csak azt kell kideríteni, hogy melyik évfolyamba is jár. – vallom be. Csak merni reméltem, hogy most ezzel nem rontottam ez egész helyzeten. Nem feltétlenül mondanám őt rossz fejnek. Mármint mindenkinek meg van a maga jelleme és stílusa, ahogy nekem is ami nem feltétlenül rózsás kerteket ígér. Sőt! Szerintem kész agybajjá tudom kinőni magamat, ha nagyon előjön a neveltetés miatti idiótaságom. Amikor végez és felemelkedik követem a tekintetemmel őt majd kedvesen rá mosolyogtam. - Szívesen, máskor is. Aludj jól, akkor később találkozunk. – válaszolom és amikor hozzám ér fura bizsergés fut végig a testemen. Akaratlanul is utána nézek, ahogy távozik. Van valami ebben a lányban, ami miatt az agyam teljesen átvált valami más üzemmódba. Intek neki én magam is és talán az ráz fel egy kicsit, hogy bezáródik mögötte az ajtó. No Marius most itt az ideje, hogy megembereld magadat! Felsóhajtok egy kicsit és eszem tovább még mindig a lányon filózva és a nagy merengésben barátaim ráznak fel. Majdnem félre is nyelek, ámbár megfogadom magamban valahogy megpróbálom megismerni ezt a sötét szempárral megáldott leányzót.
Szerencsére a pillanat tovatűnik, nem kell magyarázkodnom, hogy miért is néztünk annyira össze. Nyilvánvalóan a veszélyhelyzet miatt, máskülönben nem engedtem volna ilyen távolságba. Leérünk a földszintre, látványosan fújtatok egyet, hogy biztonságos a talaj ismét. Immár kibontott hajam száradóban, automatikusan a fülem mögé tűröm, hiszen ha ilyen kezeletlen változatban van, igényli a törődést, ezért is szoktam akár az ujjaimmal kisimítani, mert az erőteljes sörény gyorsan összegubancolódik. Visszaillesztem a tekintetem a fiúra, hiszen ő mutatja majd az utat, s továbbra is magyarázkodik. Bölcsnek nem tűnő pillantással legyintek egyet, nem tartozik számadással. Történt, ami megtörtént, egy pillanatra beláthatott a maszk mögé, amit olyan szívesen viselek a hétköznapokban, hogy ne kelljen megmutatni azt, hogy nekem is vannak érzéseim. A távolságot úgy alapjáraton tartom, hiszen mi értelme közelebb engedni bárkit is, ha nem tudok senkit maradéktalanul boldoggá tenni? – Köszönöm. Másokat még nem ismerek itt, segíthetsz, ha gondolod. Nem veszem tolakodásnak. Nem kell velem ennyit udvariaskodni hidd el, nem szoktam én ehhez hozzá. – Igazság szerint nem is tudok mit kezdeni ezzel a lovagiassággal, éppen ezért vagyok gyakorta zavarban. A Beauxbatonsban szinte csak lányok voltak, elkerült az ellenkező nem. Anyám betegágya uán pedig Bulgáriába vezetett az utam, ahonnan szó szerint kidobtak. Ha az ottani szomszéd nem segített volna, most teljesen magam alatt lennék, hogy nincs is hová mennem. Bár nem vagyok barátkozós, ha Kathrine tényleg itt tanul, akkor legalább lesz valaki, akit vérség szerint a családomnak mondhatok.. – Iker? Legalább nem egyedül nőttél fel. Jó a viszonyotok? – Kérdezek vissza, számomra ez olyan furcsa, elképzelhetetlen, hogy valaki rányitja az emberre az ajtót, lehet vele beszélgetni. Még véletlenül sem vagyok irigy, szó se róla, csak éppen a magánytól teljesen elidegenedtem minden normálistól. Marad az egyedül dalolás, és most is csak reménykedek benne, hogy a fenti klubhelységből nem tűnik el majd életem értelme; a gitárom. Közben észreveszem, hogy az a zöld nyakkendős engem vizslat a tekintetével, Marius pedig afféle védelmező-kisajátító pillantással koptatja le. Érdeklődve megrándul az ajkam, nincsen szükségem erre, nem vagyok holmi tárgy, hogy csak úgy acsarkodjanak felettem. Ellenben a másik srácra nagy szemeket meresztek, állati magas az illető, és milyen széles a válla. Erőteljes alkata van, Marius nyilván olyanokkal barátkozik, akik hasonlóan karizmatikusak, mint ő. Visszafordulok inkább a piritóshoz, amolyan vállvonással. – Oh, semmi baj. Annyit tudok, hogy griffendéles, mint te meg én. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy hogyan fogad majd engem. Tudom, hogy nem éppen a legjobb a stílusom, és.. Meg kell próbálnom erőt venni magamon, hogy vele ne úgy beszéljek, mint a legtöbbekkel. – Ismerem el, hiszen Mariuson is hajlamos vagyok átnézni, amikor éppen nem vagyok zavarban. Pár falatot még benyomok, aztán érzem, hogy lassan leragad a pillám, ideje lenne nyugovóra térni, fel is emelkedek. – Nagyon köszönöm az útbaigazítást, innentől már menni fog. Majd találkozunk. – Nem akarok én következőt említeni, mert még holmi célzásnak veszi. Megtörlöm a számat, odanyúlva a szalvétáért, merő véletlenségből a csípőm a vállát érinti, de észre sem veszem nagy szórakozottságomban. Búcsút intek, s sarkon fordulva visszaindulok, immár alaposan kapaszkodva a lépcsőkbe.
[You must be registered and logged in to see this image.] Az igazat megvallva egyáltalán nem tudtam, hogy van e elkapó bűbáj ezek alatt a csodálatos lépcsők alatt, de inkább nem kísérteném a sorsot, ha egy mód van rá. Ténylegesen letaglóz a tekintete és magam zavarát sem igazán értem. Egy kicsit én is megköszörülöm a torkomat majd figyelve őt valamennyire megnyugtat a válasza, hogy nincs semmi baja. Amikor elszeretne hátrálni engedem és kivételesen én magam is megkapaszkodom a lépcsőkön. Talán rá kellene jönnöm mi is ez a furcsa érzés amit a lány kivált belőlem. Bevallom össze tud zavarni hirtelenjében és nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz e ez az egész. Nem azt mondom, hogy nem tudom mi fán terem egy hölgyemény, mégis ez az érzelem, ahhoz képest teljesen más. Magamban elnyomtam egy sóhajt és átfutott az agyamon a kérdés, vajon a húgom mit csinál? Reménykedtem benne semmi kellemetlen nem történik, de volt egy érzésem majd este lehet megtudom álmomban. Mikor válaszol csak felszalad a szemöldököm a magasba, hangtalan kérdésnek is nevezhetnénk, hogy miért is van ezzel baj. Néha úgy érzem külön kézikönyv kellene a nőkhöz vagy nekem van még kevés tapasztalatom az ő megértésükhöz. - Hmm, pedig semmi rossz szándék nem vezérelt engem. – válaszolom neki én is némiképp elgondolkodott hanglejtéssel. Megint több minden kezdi birizgálni az oldalamat. Mint például, hogy vajon mit rejtegethet az a két sötét szempár, mi zajlódik le a lelkében? Talán, ha Legilimentornak születek ezzel könnyen megbirkóznék, de valahogy nem érezném tisztességesnek sem ezt az egészet. Nem igen örülne az adott illető, ha a gondolataiba turkálna más valaki. Eleve nekem sem kellene ezen még feltevés szinten sem elméláznom. Sokan mondják mindig azt nekem, hogy nem kellene ennyire a dolgokba belegondolnom, túlpörgetnem és a miértekre a választ keresni. Bár ez nagyjából lehetetlen, mindenben megakarom keresni a logikát. Nem hiába választottam azt a szakot amit. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a többit lenézném, kevesebbre tartanám, mást gondolnék róla, mindegyik érdekes a maga nemében. - Igazán szép neved van. Örülök, hogy megismerhettelek Michaela. Valóban? Remélem, hogy megtalálod. Szívesen felajánlom a segítségemet, de valahogy félek tolakodásnak vennéd. – figyelem a reakcióját azért. Nem feltétlenül kell a világ megváltó terveket egyedül, de én mint idegen nem igen lehetek kényelmes társaság igazán. Viszont ki mondta azt, hogy nem lehet valahogy megváltoztatni valaki véleményét? Igaz emberfüggő, hogy ez mennyire sikerül. Na jó, azt hiszem megint kezdem túlkomplikálni ezeket a dolgokat és kész egyenleteket végzek egy beszélgetésről. Majdnem megrándul a szám ettől, de tűrtőztetem magamat és inkább a kérdésére figyelek. - Van egy ikerhúgom. Így én is a testvéri köteléknek örvendhetek. Ott ül, Lieselnek hívják. – mutatok húgom irányába és szeretetteljes mosoly kúszik ajkaimra. Én előttem is megjelenik a vacsorám. Egy kis csirkemell rizzsel így azt hiszem le is tudom az esti kalóriát. Elkezdem én magam is az étkezést közben azon kezdem gondolkodni, hogy vajon miként tudnék segíteni Michaela-nak. Már, ha engedi és nem küld el melegedni valamerre. Azért szemem sarkából figyelem barátaimat is mikor az egyik elindul felénk kicsit morcosabban kezdek nézni. Még csak az kéne, hogy valami baromságot is produkáljanak nekem. A tekintetemből a meg se próbáld kifejezés igen csak egyértelműen látszik, sejtelmes vigyor a válasz és megpaskolja a vállamat legjobb barátom Caleb. Majdnem eleresztettem egy kérlek ne most nyögést, de megforgattam a szemeimet így távolodott el tőlünk. - Ne haragudj, az egyik barátom. – magyaráztam akaratlanul is. Valahogy nem szeretném, ha rosszat gondolna rólam. Azt hiszem megint kezd a karót nyelt, komoly énem megint előjönni aminek annyira nem örülök. Ahogy felpillantok át Mitchaela válla fölött meglátom a Mardekáros pillantását mire egyik szemöldököm felszalad kérdőn elég magasra némiképp talán flegma mit akarsz pillantást vetve felé. Nem azt mondom, hogy én szent és vak vagyok mert megnéztem elég rendesen magamnak őt a tudta nélkül, de azért bosszantó amikor valaki ennyire húsdarabnak nézi a másikat. - Uhm, ha nem túl indiszkrét a kérdés legalább tudsz valami nyomot a húgodhoz? – próbálom valamerre terelni a témát. Így legalább kevesebb eséllyel fixírozom a szőke fazont a Mardekárosok asztalánál. Így pillantásomat inkább Michaela-ra vetettem őszinte érdeklődéssel. Természetesen azt sem veszem zokon, ha elzárkózik. Mióta is ismer? Jó esetben egy félórája? Órája? Én magam is ritkán vagyok ennyire nyílt másokkal. Na nem mintha most annyit fecsegnék magamról. Barátaim érdeklődő tekintetéről meg inkább tudomást sem vettem már.
Talán egy fokkal nehezebben, lassabban tudok csak kivonatkozni a karjából, mint illene. Szokatlan az érzés, ezért is fagyok le. Megriadtam ugyan az esés veszélyétől, viszont ha jobban belegondolok, biztosan volt valami tompító, párnázó bűbáj, ha átszédülne az ember a korláton, ne törje ki a nyakát. Az sokkal jobban zavar, hogy ennyire gyengének mutatkoztam, és hogy el kellett kapnia. Az agyam azt diktálná, hogy toljam el magamtól, a karom mégsem engedelmeskedik elsőre, el is veszek egy pillanatra a kék szemek tükrében, s hangosan köszörülnöm kell a torkomat, hogy megtaláljam végre a hangomat. – Semmi, tényleg semmi. – A zavarom immár kiül az arcomra, sötét pillantásomat odébb kapom, miközben sikerül úgy hátralépni, hogy a fenemet a korláthoz préselve biztosítsam a magam számára a biztos talajt, remélhetőleg most már nem fogok kibillenni az egyensúlyból. Végre valahára leérünk, én pedig azon tűnődöm, hogy miért nem inkább magába Kathrine-be bolottam inkább.. Az túl szerencsés véletlen lett volna ennyire nem lehetek mázlis. Inkább örülnöm kéne, hogy legalább griffendéles az illető, mint én magam ezért legalább a klubhelységet nem kell kajtatnom. – Ez nem minden esetben így illendő, remélem tudod.. – Felelem szórakozottan, itt most még véletlenül sem várom el az udvariaskodást, mert belépni valahova, ahol eleve több százan vannak, nem az én világom, hogy engem nézzen mindenki. Ám veszekedni az előbbi stressz miatt nem sok kedvem van, de itt már felmerül bennem, ami az előbb, a lépcsőn felfelé, hogy azért enged előre, mert meg akar nézni magának? Mindenesetre nem akarok most ezzel foglalkozni, nem azért jöttem a Roxfortba, noha nagyon udvarias, lovagias, tegyük fel, hogy nincsen semmilyen hátsó szándéka. Tudom, hogy viszonylag szabályos, szimmetrikus az arcom, egykor még meg is fordultak utánam a fiúk. Akkor koptak ki igazán, amikor látványosan nem reagáltam le, azt gondolták, hogy teljesen érzéketlen vagyok. Jó eséllyel igazuk is van. Ám akkor miért jöttem ennyire zavarba, ha az együtt zuhanyzós nyelvbotláson jót nevettem? Biztosan csak arról van szó, hogy kényelmetlen volt az a közelség. - Semmi gond, nem várok felesleges udvariassági köröket. Michaela Benedict. A féltestvéremet jöttem felkutatni. – Felelem, hiszen nincsen benne semmi titok, ha nem találom itt, akkor továbbállok. Ha pedig igen, akkor nem ártana mielőbb, hogy megtudjam, van-e együtt keresnivalónk. Hiszen ha ő is ellök magától, akkor már tényleg nem tudom, hogy hova menjek. Átlépek a padon, ahova mutatja, némiképpen szúros szemmel körbenézve, hiszen többen kiváncsian emelik rám a pillantásukat. Egy másik asztaltól egy zöld nyakkendős, magasnak tűnő szőke fiú le sem veszi rólam a pillantását. Az azért tényleg mindennek a teteje. Kedvetlenül fordulok az asztalunkhoz, noha nem akarok én a kiálhatatlan lenni. – Csak bekapok pár falatot, és már megyek is. Neked jár ide valami rokon? – Kérdezem várakozóan, s legnagyobb megpetésemre máris egy sajtkrémes piritós jelenik meg a tányéromon. Farkaséhesen vetem rá magam.
[You must be registered and logged in to see this image.] Igazából nem akartam probléma forrás lenni a lány számára, de nem éreztem volna igazából jól magamat, ha magára hagyom. Eléggé furán vette volna ki magát a helyzet is valljuk be az őszintén. Ámbár lehetséges, hogy ez csak nálam van így, nem szeretek csak úgy senkit sem magára hagyni. A segítőkészségem olykor lehet pont, hogy rosszat tesz mint amennyi jót. Viszont végül is, ha csak a pozitívum részét figyelem megismertem egy érdekes lányt. Akivel talán nem szakad meg ennyivel a beszélgetés még, ha idegen is vagyok a számára. Talán, ha a Legilimentorságot sikerült volna valahogy örökölnöm most nagyobb sikerrel tudnám bemérni az emberek érzelmiállapotát. Talán ezzel csalnék, vagy úgy érezném, hogy nem igazán lenne fair play. Ám, ha más szemszögből nézem nagyon is jól jönne. Főleg az álmoknál amik ugye gyötörnek Liesel részéről. Nem mondom, hogy nagyon kiállhatatlan az egész mégis így többet aggódom érte mint amennyit kellene szerintem. Olykor túl is féltem, mi van, ha valaki megbántja? Esetleg kihasználják? Ezek olyan nehéz dolgok amikre valamiféle képpen meg kell találnom a válaszokat. - Rendben. Akkor hát induljunk is. – mondom neki és meg is indulunk. Az agyam nagyon pörgött azon, hogy pontosan mivel is hozakodhatnék azért elő beszédtémaként. Hiszen, ha valakit nem ismersz nehéz kitapasztalni azt mennyire is lehet kényes egy téma. Milyen érzelmeket vált ki másból. Mikor válaszol figyelmesen hallgatom őt, azt hiszem a két iskola nagyon is különböző. Na nem mintha esetleg leszólnám a Roxfortot. Szépsége bőven megvan ennek a kőmonstrumnak is. - Remélhetőleg itt is megtalálod a számodra legjobb hobbikat. Eléggé sokrétű itt is a lehetőség. – vélekedtem. Így kezdtem el neki beszélni talán már lyukat is beszélek a lány hasába a sok beszéddel. Ámbár kezdett feltűnni az is, hogy valamerre igen csak elkalandozott így próbáltam válaszolni a számára amikor kérdést intézett hozzám. Ekkor történt meg a baj is, de szerencsére sikerült lereagálni időben és nem esett át a korláton. Még az én ereimben is igen csak megfagyott a vér egy jó időre. A szívem is hevesebben kezdett verni ámbár próbáltam csak a riadalom számlájára írni a hevességét, na meg a különös bizsergést is ami hirtelen eltöltötte egész testemet. Igaz vajon meddig tudja áltatni az ember magát és megpróbálni azt bebeszélni magának, hogy nem találja vonzónak a mellette lévő személyt. Még, ha csak most is ismerte meg. Elengedem lassan az ölelésből, ahogy fészkelődni kezd. Válaszára kicsit kifújtam a levegőt szinte nem is volt halható a dolog. - Akkor… jó. Mármint, hogy nincs semmi bajod. – vakarom meg a tarkómat zavartan. Egy férfi jöhet ennyire zavarba egyáltalán mint amit én most átélek? Pedig általában soha sem okoz gondot, hogy valakivel is beszélgessek, na persze nem is kerültem még ilyen szituációba senkivel. Halkan megköszörülöm a torkomat és egy szelídebb mosollyal ajándékozom meg a lányt. - Idővel sikerül megszokni, csak résen kell lenni. Igen, végre leértünk, gyere menjünk. – nézek fel rá. Ahogy látom sikerült is összeszednie magát ami igazán megnyugtató. Csak én nem tudok még jelenleg a heves szívveréssel mit kezdeni sajnos. Végre épségben biztos talajt érünk ami számomra igazán megnyugtatóvá válik több szempontból is. Felé fordulva nézek végig rajta, hogy biztos nincs e semmi baja. - Menjünk az étkezőbe. – kivételesen szűkszavúra sikerültem. Na nem mintha rá haragudnék csak a magam reakcióját nem bírom sehová sem tenni. Így hát, ha beleegyezik meg is indulok vele az adott helyiség felé. Amikor elérünk oda kinyitom neki az ajtót, hogy előre engedjem és lenéztem rá kedves pillantással. - A hölgyeké az elsőbbség. – mosolygok kedvesen, biztosan a barátoknak nagyon is fel fog tűnni, hogy egy lánnyal érkezek vissza, de hát majd csak elszerelem őket. Lassan belépve figyeltem az összegyűlt sokaságot. Az apróktól kezdve az egyetemistákig már mindenki ott csacsogott és beszélgetett a háztársakkal. Valahogy ezt a látványt én személy szerint nem tudom megunni. Legye bármi olyan nekem olykor ez az iskola mint valami család. A többiek pillantását éppen elkapom a barátaim közül mire csak odabiccentek. - Sajnos eléggé bunkóság volt tőlem, de még be sem mutatkoztam. Marius vagyok, benned kit tisztelhetek? – nézek le a lányra érdeklődő tekintettel. Hiszen amikor sikerült volna bemutatkoznom akkor eléggé veszélyessé vált a helyzet. Az asztalhoz érve szerencsére még van bőven szabad hely és így helyet foglalok. Majd később is tudok a többiekkel beszélgetni bár, ha a sejtésem nemcsal nem úszom meg és valamelyik majd megpróbál Móka Mikit játszani. Remélhetőleg nem jelenik meg valamelyik errefelé, szemem sarkából azonban nagyon is másnak látszik a helyzet mivel megy a sutyorgás.
Nem vagyok azért teljesen komor, érzelemmentes, inkább negatív, és tartózkodó. A helyzet humorforrása pont az abszurd mivoltából fakadt. Én és a mással együtt zuhanyzás! Hah! Én aztán még a kezét sem fogtam meg senkinek, annyira elvette az időmet anyám ápolása, majd a gyász, végül Darius családjának felkutatása. Az évek tovaszaladtak, én itt állok tizenkilenc évesen egyedül, de cseppet sem bánom. Hiszem, hogy a család a legfontosabb, így kellett tennem, s bár anyám meghalt, a bátyám rokonai pedig szinte kidobtak, ez a Kathrine ha tényleg a hugom, vele még tudok esetleg mit kezdeni. Mondanám, hogy alapítok majd én családot, de látva, hogy még a sajátom is mennyire szétesett, azt hiszem képtelen lennék ilyet ismét megélni, ha netán mégis megházasodnék. A gondolat is furcsa, lévén gyorsan lettem felnőtt, noha az anyám betegágyánál átvirrasztott éjjelek csigalassan teltek, azt hiszem én magam is megéltem minden fájdalmas percét a haldoklásának. És valahol kezdem összerakni; talán én magam okozhattam valami módon. Nem vagyok ugyan beteg, de mi van, ha terjesztek valami kórságot, amit Bulgáriában is láthattak bennem, ezért nem kellettem? - Jó, legyen akkor a vacsora, legalább képbe kerülök, hogy milyen az iskola. – Egyezek bele, még ha már kezd is nyomasztóvá válni a társaság, jobb szeretek egyedül lenni, olvasni, netán dalolni a hangszerrel, most pedig már kísérget egy ideje, s nem akar leszakadni rólam. Vajon mindenkivel ezt teszi? Nehezen emésztem az ilyesmit. – Ott többségében lányok voltak, eléggé művészi jellege van az iskolának. Képezték a hangukat is, zenélni is szinte kötelező volt megtanulni. – Trillázom elgondolkozva, amikor észlelem, hogy afféle vicceskedős, közvetlen stílusban beszél velem, mintha régi ismerősök lennénk. Felvonom szépen ívelt szemöldökömet, ám nem teszem szóvá, már leszúrtam többször, lassan ideje megszoknom, hogy ő ilyen. Ezek szerint a kastély szinte önálló életet él, nagyon nem mindegy, hogy merre mászkál az ember lánya. A gondolataim elkalandoznak, majdnem átesek a hirtelen mozduló szeszélyes lendülő lépcsőn, így az a legkisebb gondom, hogy utánkövessem, hogy mit is mondhatott. Elkapja a kezemet, s magához szorít, a derekamra fonódó tenyerével. Elsőre meghökkenek, kinézve a meredélyen át, itt jó nagyot eshettem volna, de talán vannak ez ellen védelmi bűbájok. Vagy nem? Ám ahogyan visszakapom a tekintemet, érzem, hogy még mindig magához ölel. Igyekszem gyorsan szabadulni, fészkelődve bontakozom ki a karjaiból, enyhén zavartan kapva el a pillantásomat. – Oh, jól, csak.. köszönöm. Szórakozott vagyok, vagy mi. – Direkt nem keresem a tekintete fókuszát, mert nem szokásom senkivel ilyen közeli kapcsolatba kerülni, roppantul zavaró ez a felgyorsult szívverés, amit nem is tudok mire vélni. Nem való nekem az ilyesmi! – Oh, jól, csak.. köszönöm. Szórakozott vagyok, vagy mi. – Ezt még meg kell szoknom, nálunk nem volt ilyen. Leértünk már? [/b][/color][/i]– Húzódom végre arébb, ha megállt a lépcső, de ha nem, akkor inkább a korlátba kapaszkodom. Jobb lenne inkább simán elfutni, menekülni, mert nem akarok magyarázkodni, de az igazi gyávaság lenne, így felszegem az állam, dacosan kihúzom magamat, ismét a régi vagyok!
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem talán ezt a kis nyelvbotlást sikerül a feledés homályába süllyesztenem vele. Megint az a gondolat kezd játszani a fejemben, hogy jó lenne tudni min is gondolkodik. Lehet túlságosan idegesítő hirtelen a segítségnyújtásom aminek tényleg semmi hátsószándéka nincs, csak kis mosolyt akarok csalni az arcára. Amolyan zsigeri érzés volt ez ami olykor zavarba ejtő a számomra is, főleg mennyire komoly tudok lenni amit Liesel is nem egyszer megemlít. Lehet olykor túlzásba viszem a féltő bátyus szerepét, de mentségemre szóljon igencsak féltem őt főleg az elmúlt években történt események miatt. Természetesen mindig van rosszabb sors, ezzel tisztában vagyok, de kicsit mindig nehezebb a saját keresztünk amit hordunk. Akaratlanul is végigmérem őt, majd észbe kapva félre nézek azért és ekkor jut el a tudatomig, hogy azt mondta mehetünk. Kissé elmosolyodom kedvesen újfent amolyan akaratlan reakcióként, szeretném látni újra mennyire önfeledten tud nevetni és mosolyogni is. - Akkor menjünk, bevallom férfiasan éhes vagyok eléggé. Jót fog tenni nekünk az a vacsora azt hiszem, Ígérem nem fogok kellemetlenséget okozni, néha jobb társaságban. – tekintetem kedves volt, semmi tolakodó szándék nem volt mögötte. Nem akarok rá ugrani mint valami kiéhezett fenevad. Teljesen távol álljon tőlem ez! Egyetlen egyszer sem tudtam megérteni mire jó a nőket tárgyként kezelni. Ezzel leírjuk saját magunkat is mennyire primitívekké tudunk válni. - Gondolom fura lesz az ottani környezethez képest a Roxfort, de amilyen zordnak tűnik annyira szerethető. Elárulok egy titkot, régen utáltam mászkálni benne, mindig azt hittem valami elkaphat. – halk nevetés hagyja el ajkaimat, ahogy megrázom a fejemet. Elég butáscska gondolatok voltak ezek régen, de mégis mindig ott motoszkáltak a fejemben. Vagy álmodtam? Én sem tudom igazán. Mosolyogva engedem őt előre, eredetileg természetesen nem volt semmi rossz szándékom és végig sem gondoltam, hogy milyen tájakra engedtet rálátást a sors. Mi a fene, most fognak felbolydulni a hormonjaim? Viszont azt töredelmesen be kell vallanom igen szép és csinos nő, én meg nem vagyok vak és férfi is vagyok. Amikor nem reagál arra amiket össze-vissza fecsegek leesik, hogy valahol máshol jár valójában gondolatban. Vajon min is mélázhatott el ennyire? Talán ilyenkor mondhatnám áldásnak azt a fura kis kapcsolatot Liesellel? Fene sem tudja. Kérdésére felkapom a fejemet. - Azt mondta, hogy… - viszont itt el is akadok. A lépcső nevéhez hűen szeszélyből irányt változtat, ámbár jön is vele a baj. Sikerül idejében elkapnom a lány kezét és magamhoz rántva őt és egyik kezemmel erősen kapaszkodva a korlátba, lábaimmal pedig olyan pozíciót felvenni, hogy ne essünk át mind a ketten. Átkarolva a derekát egyik kezemmel tartottam biztosan magamhoz és nézek le rá aggódó tekintettel. A szívem úgy zakatolt mintha most futottam volna le egy maratont. - Jól vagy? – teszem fel a talán költői kérdést, nem igen lenne jól senki aki majdnem lezuhan egy nagyon magasan elhelyezkedő szeszélyes lépcsőről. Nem is igazán jön át az agyamon, hogy ez mennyire kellemetlen lehet a számára, hogy testemhez közel van. Fürkészem a szemeit őszinte aggodalommal továbbra is. - Szeretnél a következő megállónál kicsit lemenni a lépcsőkről? – tudakolom. Most a nagy szószátyárságm valahol eltűnt a nagy riadalomba. Na meg féltem attól is, hogy valami olyat ejtek ki az ajkaimon amit ő esetleg kioktatásnak vélne. Rossz szokásokat jobb nem rögtön megvillantani egy friss ismeretségnél. Igaz eddig egy nőnemű társaságában sem éreztem zavarban magamat, most nála ezt sikerült többszörösen kipipálni. Főleg ahogy realizálódik bennem miként is ölelem per pillanat.
Látom a pillantásán, hogy kissé elkalandozott. Az ajkamba harapok, talán én zökkentettem ki. Nem tudom felmérni, hogy mindenkivel ilyen segítőkész, kezdeményező, vagy valamiért én ragadtam meg. Nem vagyok cseppet sem kedves, még most ázott hangulatomban kifejezetten ellenséges tudok lenni, eddig mégsem sikerült lekoptatni, direkt bunkó pedig nem akarok lenni. Ácsorgok már egy ideje a kandalló előtt, s most átöltözve már nem fázom annyira. Még utoljára átfogom a vállaimat a keresztbefont karjaimmal, mintha valami kismadár lennék, aki kiesett a fészekből, aztán indulásra készen biccentek. – Rendben leszek. – Bizonygatom, nem kell tovább várnia. Egyébként is, nem akarok feleslegesen hálálkodni, ő ajánlkozott, hogy segít, holott kár rám pazarolnia az idejét, leszólíthattam volna bárkit, s kis késéssel ugyanoda jutnék, ha csak nem akar valaki szándékosan félrevezetni. Abban is lenne ráció. Aprót emelek a vállaimon, számomra nem gond, hogy belekeveredett a mondandójába, nem hiszen, hogy olyan jó színész, hogy eljátszaná az esetlent, a béna fogalmazásért pedig nem szokásom senkit sem büntetni. – Mehetünk. – Felelem immár kiengedett hajjal, átmelegedve, ehhez még külön szoba sem kellett, a közeli mosdó bőven elengendő volt. A cípőm balletosokra jellemző táncos cipő, a mindenem a zene, így szokásom magamat nem csak a sajátjaimként írt dalokkal, hanem tánccal is szórakoztatni. Az egyedüllét kreatívvá tesz. – Csak ha te is éhes vagy. Megszoktam már, hogy egyedül eszek. – Adom neki az utolsó esélyt a visszavonulásra, hogy aztán a a kezemet tördelve visszazárjam a böröndömet. A familiárist odaparancsolom mellé, a róka lustán lefekszik a tűz közelébe, a nagyteremben vélhetően nem lesz rá szükség, de azért nem árt, ha valaki őrzi a holmimat. – Én a Beauxbatonsba jártam. Ott nem volt egyetem. – Vágom rá akaratlanul, mintha visszakérdezett volna, ám mivel nem, itt meg is akadok, nem akarom feleslegesen untatni, mert még vallatásnak venné tőlem. A mosolyán ismét meghökkenek, hogy aztán hátradobjam a hajam. – Akkor gyerünk. – Eszembe sem jut, hogy azért küld előre, hogy meg akar szemlélni hátulról. Tétován visszaindulok a lépcsőkön, ezt az egy utat ismerem, s nem mondta, hogy másféle menjünk. Számomra az lett volna a logikus, hogy mutatja az utat. Elgondolkozva bólintok, borostyánbarna szemeimben most nálam látszik, hogy máshol jár a képzeletem. Félúton járhatunk, ekkor eszmélek a korláton játszva a kezemmel, hogy valamiről lemaradtam. Már majdnem teljesen leérünk, amikor visszazökkenek. – Mmm..? Mit is mondtál? – Nem kérek elnézést, a gondolataink nem ugyanolyan sebességgel járnak, így olykor bizony össze kell hangulni. Megtorpanok, s most én vagyok lényegesen lejjebb, karcsú alakomat a korlátnak vetem, a hátsómmal pedig nekitámaszkodok. Nem számítva arra, hogy a lépcsők bizony olyan szeszélyesek, hogy megmoccan alattunk, hogy irányt váltson. Ki is lendülök az egyensúlyból, tántorgok rendesen, tán még át is esek rajta?
[You must be registered and logged in to see this image.] Fejben egy kicsit máshol jártam, aggódtam a húgomért, hogy nincs e baja. Talán már rossz berögződés ez, de azt hiszem erről soha az életbe nem fogok tudni leszállni. Ami nemfeltétlenül rossz dolog talán, de azért megfullasztani sem szeretném a húgomat a túlzott védelmezős dolgaimmal. Kérdése hallatán rá emeltem a tekintetemet és magam sem tudtam mi lenne a legjobb válasz. Végülis kulcsok nincsenek nálunk, de talán nyitva vannak már a szobák. - Meglátásom szerint előbb kicsit melegedj fel. – fürkészőn rá pillantottam. Lehet tényleg jobb ötlet menne elmenni azokért a kulcsokért és akkor még Liesel-re is rá tudok pillantani, gondolom még ő is a Griffendél asztalánál van. Szegény lányt viszont nem akarom itt hagyni, hogy dideregjen a ruhákban igaz a tűz elég szépen felgyulladni látszik. - Lekötelezel. – válaszoltam talán kicsit szűkszavúan ámbár nem volt szándékomban, hogy tolakodónak tartson. Főleg a jól elbaltázott mondat miatt, talán az alvás hiány zavarja meg ennyire a gondolataimat. Sőt egyre biztosabb vagyok ebben a felvetésben. Viszont még mindig úgy tartom jól állt neki a nevetés és szépíti a vonásait, persze jobb, ha ezt egy ilyen húzás után nem mondom ki hangosan. Még a végén attól félek azt hinné felakarom őt szedni vagy zaklatom. Még nekem is jólesett a meleg tűz közelsége és felmelegítette kicsit kezemet. Azon kezdett el akaratlanul is járni a fejem vajon miért lehet az, hogy ennyire komoly és láthatóan nem érzi a legjobban magát a beszélgetés alatt. Próbálom megadni neki a tisztes teret, soha sem voltam a nők lerohanója inkább a személyiségüket szeretem megismerni a külsőségek elég csalókák tudnak lenni ezt hamar megtanultam. Legfőképpen gyerekként azoknak a jó kis nevelési dolgoknak köszönhetően amit a család próbált követni, persze anyámék erről mit sem tehetnek nem ők kérték az egészet. - Rendben van, megvárlak itt bár, ha szerencsénk van egy prefektus addig erre téved. – válaszoltam vállat vonva és tekintettemmel követve néztem ahogy eltűnik a mosdóban. Eléggé érdekesnek találtam a lányt, de természetesen nem alkottam még róla véleményt, ahhoz több idő kell. Legalábbis nekem, hisz nem szeretek hirtelen döntéseket hozni. Pedig olykor a kalandvágyam és kíváncsiságom igen csak ütközik ezekkel a nézetekkel. Olykor komolyan olyan érzéseim támadnak mintha valami kettős ént képviselnék pedig csak próbálok változni. Elég volt a teljesen beton komolyságból amit eddig képviseltem. Mikor visszajön érdeklődve figyelem őt, remélhetőleg nem fázott meg azokban a vizes cuccokban. - Szívesen elkísérlek, amúgy is csak felakartam nézni a klubhelyiségbe, de láthatóan a prefektusok még mindig ragaszkodnak a dolgokhoz. – vállat vontam szemem sarkából figyelve őt csak most. Én is éhes vagyok és amúgy is nem találtam meg amit kerestem, pedig azt hittem egyik barátom már erre felé fog kóricálni mint általában. - A Roxfortban tanulok 11 éves korom óta, szinte lassan minden zugát ismerem amit be lehet járni. – adtam választ úgy figyeltem őt, hallottam viszont teste jelzéseit is, hogy már tényleg ideje lenne megindulni a vacsoránkat megszerezni. Ami azt illeti én magam is egyre jobban kezdtem éhes lenni, hisz egy jó ideje nem néztem kaja felé. Talán még az indulás előtt nyomtam le valamit étkezés címszóval. Mégis meglepő a számomra, hogy ténylegesen mennyivel alacsonyabb ez eddig fel sem tűnt. Csúnya pillantásnál elnyomok egy mosolyt, nehogy rossz néven vegye, azt hiszem a testünknek tényleg nem lehet parancsolni. - Menjünk, ha szerencsénk van már leülhetünk enni majd. – kezemmel tettem egy olyan mozdulatot, hogy menjen csak előre. Nem tudom mi az ami miatt nagyon is beszélgetni szeretnék ezzel a lánnyal. A viselkedése? Esetleg az mert nem mosolyog és újra előtör belőlem az-az érzés, hogy megtudom e mosolyogtatni megint? Talán idővel kideríthetem, természetesen ez attól is függ mennyire fogja értékelni a társaságomat a későbbiekben. - Amennyiben szerencsések vagyunk még a prefektust is elkaphatjuk a kulcsok ügyében. – pillantottam rá, ahogy kiérünk lassan a lépcsőkhöz. Azt hiszem meg kell várni merre fognak elmozdulni ne tegyünk egy felesleges kitérőt. Gyermekként sikerült ezt megjátszanom, nem volt túl mulatságos főleg, hogy akkor is egy prefektusnak kellett összeszednie. - Azt hiszem most módfelett sikerült olyan faragatlannak lennem, hogy be sem mutatkoztam. Marius Jayden Collins vagyok, benned kit tisztelhetek? – tudakoltam zöldeskék szemeimmel fürkészve őt. Ekkor láttam meg, hogy jön a lépcsőnk és annak az irányába bökök a fejemmel. - Ezzel hamarabb lejutunk. – ejtettem meg egy minimális mosolyt.
Azt hittem, hogy lényegesen később érkeztem, szinte már éjszakába hajlik az este, ám az is benne van, hogy sötét van, és hideg, ezért gondoltam, hogy már a legtöbben nyugovóra tértek. A kastély falai viszont fáklyákkal vannak kirakva, vélhetően azért, hogy mindig legyen világítás, hogy ha történne valami. A folyosókra nem léptem be, így azt nem tudtam megnézni, hogy mennyire jártak. A klubhelységbe viszonylag gyorsan felérünk, leveszem hát a csizmámat, legalább pár percet száradjon a lábam. – És most oda menjek fel? – Értetlenkedek, hiszem ha én egyetemista vagyok, akkor már a saját szobámban lehet a poggyászom. Van azért néhány holmi abban is, amit a kezemben hoztam, egy éjszakát akár a klubhelységben is simán kibírok. Dobom hátra fekete tincseimet, s pihegek egy sort, hiszen a rám fagyott ruha ellenére itt a kandalló mellett egészen meleg van, így lehet jól megfázni, át kéne inkább öltöznöm. Ám a rövid nevetés mégis kipukkan belőlem, szinte intenem kell, hogy abszurd a felvetés, én aztán még a kezét sem fogtam meg senkinek, nem hogy együtt zuhanyozzunk. Gyorsan rendezem a vonásaimat, hiszen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. – Semmi baj, meg se hallottam. – Mintha úgy lehetne tenni, mintha meg sem történt volna. Mindenesetre gyorsan le is akarom zárni a témát, még véletlenül sem pirulok bele, inkább meghökkentő volt a mondandója, semmint olyan, amit érzékinek vehetek. Különben is kezd már terhes lenni ez a beszélgetés, nem szoktam én ennyit senkire sem szánni, látszik is rajtam, hogy kínlódok rendesen, át is is fogom ültömben a térdeimet, ezzel is tovább erősítve védtelen mivoltomat. Ám mindez akaratlan, még véletlenül sem akarom azt sugallni, hogy arra szorulok, hogy bárki is mellettem álljon. Lerúgok én mindenkit magamról, elveszem a kedvüket, hogy velem szívjanak egy levegőt. – A tiédből? Valahogy nem érzem magamat fiúsnak, csak lógna rajtam minden, mint a gatya. Átveszek egy pulcsit, meg egy tiszta zoknit cipővel, annyi elég lesz. – Magamhoz húzom a böröndömet, s tanácstalanul forgatva a fejemet végül elcaplatok a mosdó felé, ami a klubhelységből nyílik. Pár perc múlva jövök csak vissza az említett plusz darabokban. Megfésülni ugyan csak tíz ujjal, nem akartam ezzel az időt húzni, inkább ennék már. – Hát akkor.. ha elmondod, hogy merre az étkező, akkor meg is köszönöm az útmutatást. – A böröndöm még mindig itt, azt letámasztom az egyik fotel mellé, várakozóan fonom karba a kezemet, összenézve az említett familiárissal. A lantot már lecsatoltam a hátamról, azt azért nem szívesen vinném az étkezőbe, jó helye lesz a börönd mellett. – Gyakorlottnak tűnsz. Évek óta itt élsz, igaz? – Fürkészem opálszín tekintemmel. Megkorran a gyomrom, így gyorsan a hasamra siklik a kezem, amolyan csúnya nézéssel, nehogy ezen is elkezdjen viccelődni. Az akaratlan hangokért nem vállalok felelősséget. Most, hogy nem lépcsőkön haladunk, látom, hogy milyen magas, fel kell emelnem az államat, hogy a szemébe tudjak nézni, ez viszont furcsa mód nem ad kisebbségi érzést. Hátrálhatnék, hogy megmaradjon a fókusz, de tartok tőle, hogy gyávának tartana.
[You must be registered and logged in to see this image.] Nos nehéz így mert nagy valószínűséggel mindenki éppen a vacsorára készülődik azért sincs fent szinte egy árva lélek sem errefelé. Nagyon gondolkodtam, hogy mit tehetnénk az ügy érdekébe, mégsem lenne nagyon jó dolog, ha esetlegesen tüdőgyulladást kapna szegény. A felvetése mondjuk egyszerű, de ki tudja melyik szoba szabad hírtelenjébe, ahova behúzódhatna éjszakára. Valószínűleg a prefektusok csak este fogják kiosztani a kulcsokat is. Mondatára kissé bólintok és felnéztem a lépcső felé. - Ha itt felmegyünk egy szintet ott van a lányok háló körlete. – mutattam a lépcső irányába. - Minden háznak meg van a maga hálókörlete és nem találkozunk össze más ház tagjaival itt. Így mondhatjuk úgy is, hogy ez mind a Griffendél kis felségterülete. – magyaráztam. Viszont a következő kis mondatom hát, eléggé félre ment. Először legszívesebben homlokon csaptam volna magamat majd felnevettem hangosan. Jesszusom, hogy tudtam én ezt összehozni?! Hát ez egyben vicces és cink is, de legalább nem kaptam tőle pofont, hanem viccesre vette inkább a dolgot. - Azt hiszem elég kétértelműre sikeredett a mondandóm, ne haragudj. – mosolyogtam rá és megráztam a fejemet megvakarva a tarkómat. Nos ezt jól össze hoztad Marius. Még a végén valami szatírnak fog hinni aki rögtön rátámad a lányokra vagy próbálja elcsábítani őket. Merlinre, hogy lehetek ennyire béna? Pedig nagyon ritkán tudok ilyen hibákat megcsillogtatni. Mindenesetre tényleg sokkal szebb mikor nevet és kicsit eltűnik a ború az arcáról. Meglepő mód megmelenget a tudat, hogy sikerült nevetést kicsalnom belőle még, ha ténylegesen nagyon félreérthetővé is váltam akaratomon kívül. Mondatát kicsit sikerült elengednem a fülem mellett, hisz addigra a papírt meg is találtam. Ámbár a kérdése teljesen jogos volt, hogy miként is lehet itt kulcsokhoz jutni és itt biztos, hogy nem a jó tündér hozza el nekünk. Rá pillantottam majd kicsit el is mosolyodom majd figyelte ma szemeit. - A prefektusoktól lehet elkérni. Legalábbis eddig mindig így volt, ők pedig több mint valószínű, hogy éppen a vacsorához készülődnek és a többi diákra is figyelnek ezalatt. Nos ami azt illeti valahogy a ruháidat kellene megoldani.. – hümmögtem majd elővéve a pálcámat kicsit szítottam a tűz égésén. Odasétálok majd még mellette dobtam is egy-kettő gurigát rá. - Az a lehetőség van, hogy még a nem felvitt poggyászomból kölcsön adhatok neked valamit míg megszárítjuk a ruháidat… Azért van hely ahol átöltözhetsz, vagy leszaladok a kulcsokat elkérni a prefektustól és egyúttal hozok is fel magunknak vacsorát. – néztem fel rá guggoló pozícióm közben. Természetesen nem szeretnék tolakodó lenni, de nem szívesen hagynám őt a vizes ruháiban. - Szeretnéd még a kis rókád meg is figyelhet engem, hogy nem e akarok valami furát csinálni. – mosolyodom el ezen, hisz az előző mondatomból kiindulva lehet tényleg totál flúgosnak néz jelen pillanatban. Egyúttal én magam is megtudnám szerezni a kulcsokat a szobámhoz és át tudnék kényelmesebbe öltözni. Igaz nem szívesen hagytam magára sem. A tűzhöz fordulva dobtam rá megint egy kis fát és úgy állok fel lassan.
Nem tudom felmérni, hogy rólam beszél-e, ha igen, akkor még nagyon enyhén fogalmaz. Élcelődő, igen. Én inkább szarkasztikusnak mondanám magamat, ahogyan ázott verébeként hurcolom a kézipoggyászaimat, beletűzve az esernyőt, nem tudnék most jobb kedvű lenni, egy szemernyit sem. Egyébként sem vagyok egy társasági alkat, a bájolgás nem az én asztalom, most kifejezetten megerőltetem magamat, hogy válaszra méltatom a segítőmet, aki tényleg nagyon igyekszik, hogy ne vegye magára a stílusomat. – Az végülis mindegy, ha már a lányok hálókörletét megtaláltam, akkor most éjszakára bármilyen ágy jó, majd holnap kérek eligazítást. – Felelem, miközben már felérünk a tornyok szintjére, két lépcsőt is látok, ám mivel azt tudom, hogy több ház is van a Roxfortban, Mariusra vetek egy kérdő pillantást, hogy akkor most merre. – Hogy mi? – Nyílik tágra a szemem, hogy aztán akaratlanul is elnevessem magamat. Nem szokásom csak úgy nevetgélni, humoromnál sem vagyok, de ez annyira abszurd volt így egy mondatban, hogy együtt zuhanyozzunk, hogy a pirulás helyett inkább a nevetés jön ki belőlem. Talán azért, mert még a kezemet sem fogta meg senki, legalábbis nem engedtem, ezért is ilyen komikus, hogy én meg az együttzuhanyzás. Gyorsan rendezem a vonásaimat, de talán annyira nem tér vissza a nagyon szigorú ábrázatom, noha egy jóleső nevetés még nem változtat meg. . – Elég, ha reggelre megszerezzük.. – Mondanám elsőre, de már hozza is oda a papírt, miközben a kandalló előtt veszem le a csizmát. Kikeresem a nevemet a listáról, hogy megnézzem, melyik folyosón van a szobám, szerencsére nincsen mellettem lakótársnak senki, de kulcsot kérni hozzá most nincsen affinitásom, jó lesz nekem már a hálókörletek is. . – Ha minden oda van bezárva.. Akkor át se tudok öltözni. Kitől szerezhetjük meg a kulcsot? Vannak itt prefektusok? Mintha hallottam volna ilyesmiről. – Kérdezek vissza, mert nem az a lényeg, hogy mikor találkozzunk, hanem egyáltalán hogy van-e hova mennem, mert ha maradok a vizes ruhában, akkor a kandalló előtt is leülhetek megszáradni.
[You must be registered and logged in to see this image.] A kurta megszólalásra oda pillantottam még, de nem szóltam végül semmit sem, hiszen még mindig nem tudtam megfejteni, hogy csak velem ennyire kis harapós vagy eleve ilyen az alaptermészete. Ahhoz jobban meg kell ismernem őt. Nem szeretek rögtön téves következtetéseket levonni. Kényelmetlen helyzetekbe hozhatja az embert. Na meg felesleges vitának ad táptalajt. Majdnem felkuncogtam a mondatán, valahol igen csak igaza volt mégis elég szép ázottmadárnak mondanám őt. De úgy hiszem jobb, ha meg tartom magamnak ezt az észrevételt. Ahogy a lépcsőhöz érve meghallom a mondandóját kissé felhümmögök. - Nem kell minden esetben másnak az igen csak élcelődő nézeteit meghallgatni. Olykor a magunk érzelmei és gondolatai után kell lépnünk. – válaszoltam. Nálam talán jobban nem tudta senki sem, hogy értékes mikor nem álmodsz másnak az emlékeivel, olyan emberekről akiket marhára nem ismersz. Sóhajt elnyomva néztem magam elé. Nem tudom pontosan miért érdekes számomra a lány. Nagyon ritka eset az, ha én komoly kíváncsiságot mutatok bárki felé. Nem mintha bánnám, olykor a komolyság úgy lefáraszt lelkileg, hogy elfog a magány érzete. Valahol úgy éreztem a szúrós külső mögött igen is szüksége van valami jóra, egy mosolyra, lehet csak én vagyok ennyire ennek a gondolat menetnek a híve. Ki tudja. - Sajnos nem tudom melyik a te szobád, így nem tudlak oda elkísérni. Nem tudom, hogy valahova nincs e felírva esetlegesen, de majd kiderítjük. – adtam még választ neki mielőtt beengedtettem magunkat a Kövér Dámával. A kérdése mosolyra fakasztott ami most kivételesen önkéntelen reakciónak számított tőlem. - Nem éppen, csak néha úgy vagyok vele, hogy egy kedves mosoly sokat segíthet. Alapjáraton egy igen komoly személyiség vagyok. Így olykor jó felszabadulni még, ha igazán nehezen is megy. – válaszoltam a kérdésére. Évekbe telt mire eltudtam érni oda, hogy felszabadultan mosolyogjak bármiféle kötöttségek nélkül. A családunk amilyen nevelést mutatott nekünk egyáltalán nem könnyű érvényesülni alapvetően az életben. Még, ha anyánk megpróbált ezen enyhíteni is miután elkerültünk a nagyszülőktől. Olyan az mintha lutriba bocsátkoznál az élettel. Küzdelmes, de alapjáraton néha megéri feloldódni. - Ami azt illeti még le lehet menni étkezni, ha megmelegedtél és esetleg szeretnél lezuhanyozni akkor szívesen elkísérlek. Én sem ettem még mert először a szobámba akartam elmenni egy dologért. – ekkor látok meg egy papírt az asztalon. Talán akik előbb ideérnek azoknak a névsora, hogy merre találják a szobájukat. - Azt hiszem meg is van a lista, hogy ki melyik szobát kapta meg. – néztem a lány irányába. A kandalló tényleg kellemes meleget engedett magából még az én kicsit átfázott végtagjaimnak is jól esett. Felvéve az említett papírdarabot mentem oda hozzá és megmutattam. - Nagy valószínűséggel akkor már mindened ott van. Mit gondolsz mennyi idő míg elkészülődsz? Addig elugrom a saját szobámba és itt találkozhatnánk. – vetem fel neki az ötletet. Remélhetőleg nem veszi zokon, meg meglepő módon élvezem az igen csak fura beszélgetésünket is. Pedig általában az emberekkel igen csak meggyűlik a bajom, mégis mellette egészen felengedek. Igaz a bizalmatlanság még ott csírázik bennem, hiába nagy a kíváncsiság és az a vágy, hogy kiismerjem őt.
Nem túlzottan gondolok bele, hogy mennyire veszi magára. Én legbelül tudom, hogy bárkivel így viselkednék, nincsen benne semmi személykedés. Nem fogok tudni csak úgy felengedni, görcsös tartásom mindig marad, csak mert megszólított, segítőkész, még nem érzem, hogy nekem szól. Ha meg mindenkivel ilyen, akkor nem kell éppen hálálkodnom, ha ilyen irgalmas lélek, mert ő válaszotta, az ő döntése. – Legyen így. – Felelem kurtán, legalább gyorsabban átöltözhetek, s Kathrine-t is megtalálhatom. Lehet, hogy ő se lesz túl boldog, ám talán majd a társaságában jobban meg tudok nyílni. Megértetni vele, hogy azért alakult így a lelkivilágom, mert túlságosan sok rossz ért, összeroppantam a súlya alatt. - Jól van. Valóban nincsen kedvem így ázott madárként keresgélni. – Bólintok egy fokkal enyhültebben, ha már itt van, és próbálkozik a kedvemben járni, annyira nem akarok tahó lenni, hogy még szemétkedek is. Megmarkolom a táskáimat, az egyikbe beletűzöm az összecsukott esernyőt, s megindulok arrafelé, amerre a fiú mutatja, fel hát a lépcsőkön. – Nem, mégis azt hiszik sokan, hogy lebecsülendő mágiaág. – Húzom el a számat kissé, az egyetemi rangsorban is úgy láttam, főleg a nyájas hugrabug népe választotta, amit nem értek, hiszen pont hogy elég ütős varázslatokat lehet összehozni, meg lehet vele félemlíteni másokat, és úgy összességében hozzám illő egyetemi szak. Már ha maradok. Ha Kathrine-nel nem rúgjuk össze a port, mert akkor innen is továbbállok. – Nem állnék meg a klubhelységnél, felmennék inkább a hálókörletekbe egy jó meleg dunyha alá bebújni. Bár.. Tiszta víz vagyok, előbb talán tényleg érdemes száradni. – A róka is hevesen bólogat, közben felérünk a dámához, ott leverem a csizmámról a sarat, hogy ne vigyem be legalább a koszt. Érdeklődve húzom fel a szemöldökömet, hogy már megint mosolyog, nem tudom, hogy honnan ez az örök jó kedv. – Úgy látom téged nem lehet ma lelőni. Lottóötös, vagy mi? – Trillázom rezignált vállvonással, már vitatkozni sincsen erőm. Kinézek az ablakon, az eső most sem csillapszik, de ez legyen a legkisebb bajunk. Biccentek, a két kézipoggyász csupán a legfontosabbakat tartalmazza, a böröndjeim ezek szerint esélyesen nem keveredtek el. – Köszönöm. Gondolom a vacsoráról lemaradtam. Vagy van még esély valahonnan mégiscsak szerezni valami ennivalót? – Terítem ki az esernyőt a kandalló mellé, lehántom magamról a kabátomat, s a csizmámból is kibújok. Papucsom nincs, de legalább olvadnak kicsit a jéggé fagyott lábujjaim a harinyában.
[You must be registered and logged in to see this image.] Azt hiszem vagy én nem vagyok túl szimpatikus a számára vagy úgy alapjáraton ilyen a természete. Mivel nem ismerem nem tudom megállapítani, hogy melyik lehet messzemenő következtetéseket pedig nem kívánok levonni. Így talán majd egy kis tapasztalat meg beszélgetés, ha hajlandó lesz rá számomra is könnyebbé teszi a dolgokat. Legalábbis ebben reménykedem. - Most mi értelme lenne téged itt hagyni, holott látom, hogy segítségre van szükséged? Lehetséges nem vagyok prefektus, de attól én is megtudom mutatni merre találod a Griffendél klubhelyiségét. – komoly tekintettel néztem rá bár némi mosoly még így is maradt az ajkaimon. Azt mondják a jó kedv ragadóssá tud válni akkor miért ne alkalmazzam úgy őszintén? Nem hiszem, hogy valakinek is ártanék ezzel. Nem riadtam vissza a kemény tekintetétől, semmi rosszat nem csináltam csak segítek neki. Így nem is igazán értem mire fel az ellenséges hozzá állás. - Nem feltétlenül táblákkal kell jelezni, ha az ember segítséget kér vagy segíteni akar. Egyszerűen nem muszáj átnézni a másikon. – fordultam el egy pillanatra tőle és stabilan megálltam a lépcsőkön. Jómagam már megszoktam így nem volt kellemetlen egy kicsit sem a dolog. Bár láttam, hogy számára nem a legjobb élmény volt, főleg magassarkúban. - Nem feltétlenül merül ki a látványmágia a bűvésztrükkök mezején. – pillantok a vállánál pihenő hangszerre. Hát akkor úgy látszik ő igen csak komolyan veszi ezt a szakot és ezek szerint a zenélést is mellette. Ami persze egyáltalán nem baj, hisz jó is, ha az ember valahol mélyen el tud merülni és menedéket tud szerezni a háborgó lelkének. Magamról tudom, hogy mennyire nagy kincsé tud válni egy ilyen pillanat, hely vagy akár hobbi. Bár elég furának tartom hirtelenjében, hogy a látványmágiát valami trükkösködő dolognak írta le csak. Mindenesetre mindenki másképp látja a világot azt hiszem. - A klubhelyiségben be van gyújtva már a kandalló így nem kell emiatt aggódnod. – pillantottam rá. Felkötött hajjal sem nézett ki rosszul, de így még szebb, hogy leengedte a tincseit. Kicsit még el is kalandozik így a tekintetem majd felrázódom ezekből a gondolatokból. Megállok a Kövér Dáma képe előtt és kimondom a jelszót, hogy tovább engedje. Így indulok meg tovább és azért hátra nézek, hogy a lány ott van e. Kicsit újra rá mosolygok mint valami rettenthetetlen örök boldog férfi. - Azért nem mindig ilyen rossz a kastélyban. Csak most nagyon elkapott minket a zápor sajnos. – lépek be a klubhelyiségbe, ahol már tényleg kellemes meleg van. Még csend honol, de lesznek majd itt még többen is. - Egy kicsit itt meg tudsz melegedni. Sejtéseim szerint a csomagjaid vagy a szobádban vannak vagy pedig nemsokára felhozzák őket. – néztem szét. Hisz nekünk külön szobáink vannak és már nem lakunk együtt szobatársakkal mint elsőtől hetedikig. Érdeklődve nézek a lányra. Próbálom megfejteni miért olyan durva valójában, hogy rossz napja lenne vagy ilyen alapból. Igaz egy találkozás erre nem fog nekem válaszokat adni úgy sejtem.
Meglepetten konstatálom, hogy az idegen ilyen vidám. Ahhoz szoktam hozzá, hogy a fagyos tekintetem már messziről elriaszt mindenkit. Leszoktam arról, hogy próbálkozzak, nekem a család lett volna a mindenem, ám anyám halott, Darius bolgár rokonai szinte szó szerint kirúgtak, ha Kathrine-t sem találom meg, akkor végképp eláshatom magamat. Ebbe sosem fért bele, hogy barátkozzam, nem is igazán vágyom rá. A vérség az, amely számomra jelentőséggel bír, s miután anyámnak nem volt érdemben társa, azt hiszem nekem sem lesz, kihalt belőle minden, ami kicsit is kedvessé tenne. – Ennyire segítőkész volnál? Azt hittem, hogy a prefektusok szoktak másokat eligazítani. – Olvastam már erről a Roxfort történetében, ám hiába kutatom, a fiú mellkasán sehol egy jelvény. Akkor minek marad, ha láthatóan még el sem mosolyodom? Ennyire megszánt? Gőgösen emelem feljebb a tekintemet, engem aztán senki ne sajnáljon le. Opálfekete pillantásom semmi jót nem ígér. – Nem kértem segítséget, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hát felőlem.. – Csak aztán meg ne szédüljön, az előbb is majdnem nekem jött. Összenézünk a rókával, ő szinte emberien megvonja a vállát, én sem ellenkezem végül. Magassarkú cipőben viszont én magam kezdek el imbolyogni, ahogyan megindulnak alattunk a lépcsők, szinte oldalra, de nem a fiúba kapaszkodom, hanem a korlátba. Csúnyán fintorgok, erre azért nem voltam felkészülve, mégis megtámaszkodom, nem viszonozva az örökvidám fiú mosolygását. – Jó ég, felkavarja az ember gyomrát. Látványmágus. Azt hiszem ez a neve. Na ne hidd, hogy valami bűvésznek készülök, vagy efféle olcsó megoldások. – A vállamra csatolt lantra mutatok, sejtheti, hogy valami zenével kapcsolatos varázslatot akarok kifejleszteni. Szótlanságba burkolózom, és dacosan összeszorítom az ajkamat, nem kérdezek vissza, ami talán bunkóság, de most örülhet, hogy szóba álltam vele. Nem vagyok éppen a legjobb kedvemben, ha ez most rajta csattan, hát így járt. Felérve a lépcsők tetejére viszont kiengedem a hajamat, mert ha bent a hideg kőkastélyban így vizesen tapad rám, csak megfázok tőle. – Remélem valahol meg lehet melegedni, kész jégverem ez a hely. – Csóválom a fejemet, immár kiengedett tincsekkel, Franciaorszában nem ehhez voltam szoktam. Nem lesz egyszerű az átállás, minimum a fél ruhatáramat le kell majd cserélnem.
[You must be registered and logged in to see this image.] Elég érdekesnek tűnt nekem a lány és nem éppenséggel arra gondoltam, hogy szegény elázott még a védelem ellenére is. Persze nem mondanám elsőnek nagyon kedvesnek vagy annak közelinek sem főleg, ahogy szúrósan néz rám. Nem vettem rossz néven nem mindenki van oda azért, hogy másokkal beszélgessen. Viszont örültem, hogy az ütközést teljes mértékben el tudtuk kerülni így nem történt nagyobb gond. Vajon miért ennyire barátságtalan valójában? Biztosra veszem meg van rá a megfelelő oka és valahol az én kíváncsiságomat felkelti ez az egész. Arról a részemről ne is beszéljünk aki szívesebben látott volna egy szép mosolyt az arcán. Biztosan csodásan néz ki és sokkal jobban illene fiatal arcához. - Nem mondanám magamat fogadóbizottságnak ami azt illet. Akkor akár együtt is mehetnénk, ha téged ez nem zavar túlzottan, jó magam is arra tartok. – magyaráztam meg neki a helyzetet. Na meg úgy sejtem jól jönne neki végre valami száraz ruha amiben nem érzi magát teljesen kényelmetlenül és esetlegesen nem fázik meg. - Viszont milyen gyorsan érünk oda az a lépcsőktől is függ. – böktem a mozgó labirintusra. Ekkor akadt meg tekintetem a kis rókán is. Igazán aranyos volt, talán a gazdája miatt aggódna? Azt hiszem erre mondják azt, hogy a familiáris teljesen azonosulni tud a gazdájához. Több mintha csak egy kisállatod lenne. Amikor az egyik lépcső oda ért hozzánk felé léptem. Ha jól számolom akkor ezzel hamarabb oda tudunk érni a körlethez. - Kövess kérlek. – nyugodt tekintettel néztem vissza rá majd mentem és felléptem a lépcsőre. Még, ha fura is a megismerkedésünk és érdekesnek találom a miérteket talán valamiféle beszélgetés szálat feltudok venni vele. Már, ha nem óhajt teljes mértékben elzárkózni előlem. Nem is tudom mit hozzak fel ami esetleg nem kényelmetlen téma a számára. - Hamar megszokod majd remélem itt. Néha vicces helyzetekbe tudnak a lépcsők hozni, de alapvetően izgalmat visznek a mindennapokba. – meséltem kis mosollyal fordulva felé. Én magam egyszer eléggé belekeveredtem a lépcsők sokaságába a Griffendél prefektus segített ki. - Esetleg, ha nem tolakodó a kérdés és hirtelenjében majdnem velem egykorúnak nézlek téged. Milyen szakon leszel az egyetemen? – érdeklődtem meg tőle kedves hangvételben. Alapvetően sokszor csendben vagyok, de kíváncsivá tett az érdekes aura a lány körül. Reméltem talán egy mosolyt kitudok varázsolni a kissé pokrócos jellemből. Nem mintha pálcát akarnék törni felette vagy bármi, de olykor az embereknek mindig szükségük van egy kellemes mosolyra. Egy bátorító szóra. A mosoly lelket gyógyít én erre jöttem rá az évek során. Arra gyanakszom ebből fakad az a minduntalan vágyam, hogy másokat is jobb kedvre derítsek.
Oldalt pillantok, egy szívdobbanásnyi időre még össze is szorítom magamat, hogy várjam az elkerülhetetlen ütközést, eszembe sem jut, hogy elegánsan kitérjek az érkező elől. Az ütközés azonban nem következik be, ki is nyítom majdnem becsukott pilláimat, amikor a várt katasztrófa elmarad. Holott már készültem rá, hogy a bordáimon sajgó érzés lesz urrá, a fiú jó magas, és kemény alkatnak tűnik, biztosan felkent volna a falra. Egy pillanatra eltűnődöm, hogy tetessem a turistát, aki angolul sem tud. Bolgár létemre Franciaországban nőttem fel, ez az anyanyelvem, és köztudott, hogy a franciák elvárják, hogy már tanuljon meg az ő nyelvükön, ő miért beszélnének angolul? Ám mindig is szerettem volna bejárni a világot, ennek alapfeltétele, hogy a főbb nyelvekben otthon vagyok. – Szóra se érdemes. – Emelek aprót a vállamon, és már el is fordulnék, semmi közünk egymáshoz. Visszaemelem tekintemet a lépcsőkre, az idegen viszont nem tágít, sőt, kérdezgetni kell. Szúrós pillantásomat a kék szemekbe fúrom, mintha minimum vizsgátatni akarnám. – Fogadóbizottság? Nocsak. Griffendél hálókörletek. Valaki már említte, hogy merre, de attól tartok, nem figyeltem eléggé. Elég ha elmondod, nem kell odavezetni. – Biccentek kurtán, a róka familiáris is befékez, nem érte, hogy minek torpantam meg annyira. Nem vagyok éppen jó kedvemben, de ezt nem szándékozom egy idegenen levezetni. Inkább csak hozom a szokásos pokróc stílusomat, de mennék már, nem ártana mielőbb átvedleni valami kevésbé vizesbe. A hajamat se ártana szárazra törölni, esernyő ide vagy oda, azért kaptam esőt az arcomaba rendesen. A barátságos mosolyra érdeklődően meresztem a szememet, de jó eséllyel nem nekem szól, lehet, hogy látott valakit mögöttem. Ma már nem fogok foglalkozni Kathrine felkutatásával, az a holnap zenéje.
[You must be registered and logged in to see this image.] Elég szépen nekikezdett az eső és nem kímélt senkit szinte majdnem mindenki bőrig ázott. Kész büntetés tud lenni ez az egész úgy érzem. Talán ez már kicsit kezd olyan dologgá változni amit elvár az ember vagy valami hasonló. A jó öreg Anglia soha sem fog változni és ez a búskomor időjárás bármilyen idegesítő és feszélyező, olyan dolog amit az ember egy idő után megszokik és nem is tűnik fel neki. Többünk arcán látom a kedvetlenséget és a bosszúságot a vizes, kissé latyakos időjárásnak köszönhetően. Majdhogynem meg is mosolyogtat ez a dolog, de végül nem tulajdonítok túl nagy jelentőséget neki. Egyik barátom lök oldalba mire elmosolyodom és rá pillantok. Már egész régóta koptatjuk egymás mellett az iskolát, szinte még mai napig hihetetlen a számomra, hogy még mindig kibírtuk egymás mellett. Tekintetemmel a húgomat kerestem és megnyugodtam mikor megláttam, hogy jól van. Ez már amolyan megrögzött szokás, hogy mindig keresem a tekintettem nem e lett rosszul esetleg. Eddigi életem során csak őt éreztem a legközelebb magamhoz. Talán azért mert tényleg ikrek vagyunk még, ha nem is egy petéjűek. Végül mikor végre megállt a konflis leszállok. Haverom próbál megnyugtatni, hogy ne aggódjak már annyit, de ezt elég nehéz kivitelezni annak a fényében sosem tudni mi történhet. Azt hiszem erre érti mindenki azt mennyire komoly is vagyok és néha jobban el kellene engednem a gyeplőt. Szeretek mosolyogtatni, de olykor még magamat is emlékeztetni kell a kíváncsiság soha sem rossz és igenis érdekes dolgokat hozhat ki az emberből. Én leszakadok most kivételesen a többiektől mert meg akartam még nézni valamit. Míg a többiek elmentek leskelődni mi is van most idén készülőben jómagam a lépcsők irányába indultam. Amelyek már olykor szórakoztatóan is szeszélyesekké tudnak válni. Remélhetőleg találok a könyvtár részlegén olyan könyvet ami kellene a kutatásomhoz. Annyira elgondolkodva járom most a világot, hogy majdnem bele ütközők egy lányba. Még idejében sikerül megállnom így elkerüljük az ütközést. - Ne haragudj kérlek nem figyeltem eléggé, hogy merre is megyek. – szabadkoztam illendően nem szerettem volna, ha esetleg rossz pillanatot okozok neki. Ahogy észrevettem őt sem kímélte az időjárás és sikerült eláznia. Ami valljuk be elég kellemetlen kissé meg is esett rajta hirtelen a szívem. Alapjáraton nem voltam rossz ember csak talán túl komolynak tűnhettem elsőre az idegenek számára. - Esetleg tudok neked segíteni valamiben? – kérdeztem rá, bár nem szokásom hirtelenjében ennyire megnyílni bárki számára is. Mondjuk úgy, hogy a barátkozásom elég nehézkes és döcögős szokott lenni. Viszont, ha úgy tekintek erre ez is egy újfajta próbálkozás, egy újfajta jellem formálásához tökéletes. Hiszen most a határaimat feszegetve talán kiélhetem a kíváncsiságomat mennyire tudok egyszer egy idegen felé nyitni. Próbáltam egy barátságos mosolyt ölteni magamra, remélve nem veszi tolakodásnak a kérdésemet. Igaz legalább eljutottam mára arra a szintre, hogy ha nem is mesélem el hirtelen életem krónikáját. Mégis letudok már ülni beszélgetni az emberekkel valamilyen témáról. Talán most is sikerül, hisz egy házba tartozunk. Viszont hirtelenjében egyáltalán nem tűnik ismerősnek az arca. Rossz szokásom, hogy az embereket figyelem néha napján. Igaz én sem ismerhetek mindenkit aki egyáltalán megfordul a Griffendél ház színei alatt.
//
