2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-01-03, 11:27
First topic message reminder :
Kis udvar
A Roxfort egy kis oldalsó udvara, szép kilátással a tájra, ahonnan könnyedén le lehet kanyarodni az udvarra is, vagy épp elsétálni a főbejáratig és Roxmortsig. Van itt egy mohás régi szökőkút, ami csak nyáron csobog visszafogottan, néhány pad, de a boltíves külső részekre is le lehet ülni, főleg ha valaki bátrabb és nem tart tőle, hogy egyes részeken a 2-3 méteres magasságból esetleg lezuhanhat.
Igyekszem nem túlzottan beleremegni a pillantásába, mert Sadie-hez képest nagyon is könnyed, vidám fiatal nőről beszélünk, semmi arrogancia nincsen benne, csakis csupa báj, törékenység. Én magam ugyan nem vagyok egy komoly varázsló, de feltámad bennem a védekező ösztön, amivel óvni, palástolni akarnám az élet összes nyűgjétől. Egy picivel vagyok magasabb a nyúlánk könyvtárosnál, de ez most inkább előny, valamiért az jut eszembe, hogy ideális táncpartnerek lennénk, hiszen beszélgetni is úgy tudunk, hogy az nem okoz egyikünkben sem ellenérzést. Próbálom elhessegetni a bizsergető érzést, hiszen vélhetően ő még mindig egy egykori diáknak tart, én pedig eleve foglalt vagyok, úgyhogy ezt alaposan barátkozós alapokra kell helyezni. – Talán? Nem vagyok annyira okoskodós, hogy egyértelmű legyen, de merem remélni, hogy a világ még biztos alapokon működik. – Viszonzom a mosolyát. Talán beleférne egy amolyan suta vállveregetés is, de azért az már túlságosan közeli érintkezés lenne, az előbb is a padon szinte szorosan egymás mellett ülve majdnem suttogva beszélgettünk. Lehet, hogy azért, mert ez nem tartozik másra, de az is felmerül bennem, hogy ő is rám van hangolva. Kár, hogy nem volt bátorságom már évekkel ezelőtt megszólítani, de valahogy ott nem voltam bátor griffendéles. Barátok pedig a kölcsönös szimpátia miatt még bőven lehetünk. – Akkor gyorsan összepakolok, és hozok néhány galleon is. – Helyeselek, úgyhogy búcsút intünk egymásnak. A fél óra elég rövid idő, de átöltözni még elegendő lehet, ám azért egy szakállvágóval egy centisre visszavágom a borostát, nehogy azt higgyék a szülei, hogy valami szökött halálfalóval állít be. Anglia nagy része elég esős, úgyhogy a széldzseki elegendő lehet. Addig elő is tolom a motort a Roxfort erre kijelölt garázsából, legfelejbb nem lesz rá szükség. Pótsisak nincsen, de én sem használok, úgyhogy alaposan összzekócolódhat a haja, noha az varázslattal egyszerűen helyrerakható. Ám mivel nem tudom hogy merre, és mivel megyünk, a sima válltáskámba pakoltam néhány napnyi ruhát, váltó fehérneműt, még egy kis csokis kekszet is, hiszen ki tudja, hogy ott milyen lesz a kaja. Az is lehet, hogy nem maradunk sokáig. Én érkezem előbb, addig szimplán bedugom a fülembe a mágikus lejátszót, hogy ne unjam el magam.
- Ettől még hálás vagyok, akármit is mondasz. - mosolyodom el végre, hiszen a felajánlása levesz egy adag feszültséget a vállamról. Nem gondoltam volna, hogy végül ide lyukadunk ki, hogy a levél tartalma bár kiderül és megijeszt, de lesz aki eljön velem és még csak kérnem sem kell és igazából nem is olyan, akit igazán jól ismernék. Bár tényleg furcsa dolog ez, hiszen olyan, mintha Bradyt már régóta ismerném, annak ellenére, hogy még sosem beszéltünk egymással azon túl, hogy időnként segítettem neki egy-egy könyvet megkeresni a könyvtárban, ahogyan a többi diáknak is megtettem már megannyiszor. Most mégis olyan, mintha már évek óta jó barátok lennénk és teljesen olyan beszélgetni is vele, mintha mindent elmondhatnék neki. Furcsa, de jó érzés. - Talán igazad van. - bólintok végül, még ha nem is értek vele egyet teljesen. Én is így éltem jó ideig, amikor hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak, amikor nem vágtam vissza, amikor elfogadtam, hogy nekem ez jutott, hogy ez a sorsom, de... butaság ezt tenni. Nem mondom, hogy azóta bátrabb lettem, de megtettem a lépést, elmenekültem egy rémes kapcsolatból, de úgy érzem, hogy Bradynek is ezt kellene tennie, még ha nincs is jogom ezt nyíltan kimondani és nem is ismerek minden részletet, de hát... nem hiszem hogy ennek arról kellene szólni, hogy folyton csak áldozatokat hoz és kompromuisszumot köt. Az a lány ezt vajon megteszi bármikor is? Valahogy nem hiszem. - Lehet, hogy holnapra meggondolnám magamat. - nevetek fel kicsit, hiszen így is nehéz rávenni magamat, hogy meglátogassam a szüleimet, de ha holnapig még alszom is rá egyet... - Menjünk ma. Mára már nincs dolgom, holnap szombat, a könyvtár is zárva. Le kell tépnem a ragtapaszt, különben elszáll a bátorságom. - felállok hát a padról, ahová leültünk és hálása pillantva rá megállok még egy pillanatra. Igazából nem is tudom hányszor tudnám még megköszönni neki, hogy segít, hogy eljön velem és támogat, pedig igazán nem lenne köteles, hiszen alig ismerjük még egymást. - Összedobok pár dolgot és mondjuk egy fél óra múlva ugyanitt? - végül csak nem mondom ki újra, hogy köszönöm, a végén még zokon venné, hogy túlzásba viszem. Elég, ha a tekintetem sugallja mennyire hálás vagyok. Végül még egy gyors mosoly, aztán sarkon fordulok és az ajtó felé veszem az irányt, hogy a szobámba siessek és tényleg összepakoljak pár dolgot. Évek óta nem jártam otthon... a gyomrom egészen kicsire össze van csavarodva... rettegek!
- Ha azt mondod, hogy olyan, mintha régóta ismernénk egymást, akkor ne hálálkodj, hasonlítunk, sőt, azt hiszem rokonlelkek is vagyunk, úgyhogy ez a legkevesebb, amit megtehetek érted. Majd meglátod, hogy szembe kell nézni a félelmeket, de jobb, ha nem egyedül teszed. – Nem akarok én okoskodni, főleg mivel Griffendéles voltam, nem pedig hollóhátas, de nem véletlenül osztott a ház az oroszlánok közé. Nem vagyok éppen harcos alkat, annak idején az a sötét boszorkány Chantal is csak játszadozott velem, mielőtt megismertem volna Sadie-t, de a rossz párválasztásaim ellenére hiszek abban, hogy a bátorság old meg mindent. – Ugyan, semmi gond, igenis érdekel a véleményed. Tudsz róla, tehát el mertem mondani neked, úgyhogy érvelhetsz ellene, vagy mellette. A barátok formálhatják egymást. Megértem, hogy miért nem kedvelnéd őt, de.. nem lehet minden tökéletes. El kell fogadni, ami van, és remélni a jobb holnapot. – Igen, valamiért igenis vonzódtam Sadie-hez a kapcsolatunk első harmadában, most pedig már a közös jövőnket tervezhetjük. Itt már aligha a vonzalom számít, hiszen mondhatni megküzdöttünk egymásért. Gondolom őt a ház, a közös gyerek érdekli majd. Bár.. el sem tudom képzelni, hogy milyen anya lenne, ha ennyit lép lett még tőlem is. De talán a kicsi megváltoztatná. – Akárhogy is lesz, hozz te is két váltóruhát, ha gyorsan kidobunk, legalább megmutatod a várost, megszállunk valahol. Nincs más dolgom a hétvégére, Sadie ugyanis Rómában van valami divatbemutatót néz meg. Megkapta a gringottsi széfem kulcsát, úgyhogy biztosan költi a galleonokat. Még ma szeretnél indulni, vagy majd holnap? – Ha csak holnap, azzal sincsen gond, lelkileg rákészülhet, vagy akár találkozhatunk is addig, hogy megtudjak némi hátteret a családjáról, már ha beszélni szeretne róla. Észre sem veszem, hogy már egészen halkan, bizalmasan beszélgetünk, szinte régi jóbarátként, ahogyan ő is említette.
- Nem tudom, ezen már rég nem gondolkodom. Nem... nem igazán érdekel azok után, amilyen gyerekkorom volt, bármennyire is csúnyán hangzik ez. - tudom, hogy benne valami nagyon idilli kép élhet rólam, legalábbis amiket eddig mondott, a kedves bókok és a többi... de ha a szüleimről van szó, akkor nem vagyok olyan. Megkeserítették az életemet, a gyerekkoromat, szóval nem igazán érdekel, hogy miért vannak még együtt. Talán csak nincs más, vagy egyszerűen már megszokták és nehezebb lenne váltani, gőzöm sincs, de hogy sose láttam őket igazán boldognak az is biztos. Talán nem is tudják, hogy milyen az, vagy nincs is rá szükségük. - Köszönöm! Nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok ezért. Egyedül nem hiszem, hogy elmertem volna menni. - így is félek, mert ki tudja mi lesz, pontosan mit akarnak, az anyám hogy van, vagy mi van, ha pénzt akarnak majd. Vajon köteles vagyok csak azért adni, mert a szüleim, vagy úgyis megesik rajtuk a szívem majd mindegy, hogy miről is van szó? A félretett pénzemet persze nem erre gyűjtöttem. Nincs nagy fizetésem, egyedül vagyok, és ami igazán éltet az az, hogy időnként egy kis utazás legalább feleférhet az életembe, hogy ne csak a könyvek vigyenek közelebb az érdekes tájakhoz, hanem személyesen is megnézhessem őket. De ha odaadom nekik, amit félretettem, akkor újabb évek mire bármennyit is összeszedek megint, miközben igazából cseppet sem érzem úgy, hogy bármivel is tartoznék nekik. - Ez így annyira... - kezdek bele, de aztán elharapom a mondatot és megrázom a fejemet. - Bocs... nem az én dolgom. - visszakozom, hiszen még most is úgy gondolom a kapcsolata nem jó így és hogy nem boldog tőle. Mint a szüleim... Ne hiszem, hogy ennek van így értelme, de nem szólhatok bele, ha ennek ellenére szereti azt a lányt, akkor mégis mi közöm hozzá, hogy hogyan éli az életét? Most lettünk barátok, nincs jogom beleszólni. - Bristolban élnek és nem hiszem, hogy egy hétvégénél többről lenne szó, sőt... biztosan nem bírnék túl sokat ott. Talán csak megyünk és jövünk. - legszívesebben legalábbis nem maradnék ott egy éjszakára sem. Esetleg persze megszállhatunk valami kis panzióban, valami olcsó panzióban, ha más nincs, de mégis mivel húzódna el a nap? A szüleim kétlem, hogy nagy vendéglátó hírében állnának újabban, hiszen sosem voltak azok és azt sem gondolom, hogy a szobám bármilyen formában is létezne még. Gondolom az elköltözésem után gyorsan kitalálták, hogy mire használhatnák.
- Valamit csak megláttak annak idején egymást. Nem azért vannak együtt, mert még mindig ebbe kapaszkodnak? – Húzom el a számat, hiszen nem túl jó érzés úgy felnőni, hogy nem akarják az embert. Szerencsére nálunk teljesen más a helyzet, ideális családmodell, még mindig boldog házasságban élnek, a hugom ugyan nem lett boszorkány, de neki sincsen ezzel gondja, az egyetemisták boldog mugli életét éli, ráadásul otthon lakik, mert közel az iskola. – Elhiszem, és tudod sokaknak ez a hely ad igazi hangulatot. Lehet, hogy ezért lett így kitalálva. – Intek a Roxfort épülete felé. A varázsvilág bonyolult, ráadásul az egyébként se egyszerű emberi lelket még meg is bolygatja, de akkor se érthető, hogy miért van ennyi család, aki csak úgy eldobja a gyerekét. Én nem lennék rá képes. Most már értem, hogy a gyönyörű nő miért volt mindig olyan bezárkózó, szomorú, ennek ellenére kivétel nélkül kedvességgel fordult az érdeklődőkhöz. Legbelül eldönthette, hogy ő nem lesz olyan tüskés, mint a szülei. Bámulatraméltó! – Nem kell olyan komoly ismeretség minden esetben. Ha megvan az alapvető szimpátia, ami esetemben sokkal több, akkor kezelheti az ember a másikat régi barátként. Volt már dolgom nehéz emberekkel, de mégiscsak azért tanultam tanárnak, hogy ezt megtanuljam kezelni. Menjünk együtt! – Jobb dolgom mostanság egyébként sincsen, a nyár itt van a nyakunkon, de nem egy hétvégén múlik, hogy lelépjünk, előtte meg kiplakátolhatjuk a válogatót, de főleg a gyermekeim körében fogom promótálni, hiszen ha nem is feltétlenül olvasottak, de az énekhangjuk miatt mindenképpen érdemes megpróbálniuk, Savannah meg majd a nagyon könyvmolyokat támadja meg. A plakátot összeütni pedig akár ügy is lehet, az utazás előtt. - Oh, Sadie.. Úgy érzem sokszor azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Napokra eltűnik barátnőzni, vagy partizni nélkülem, aztán úgy tesz, mintha ez volna a természetes. Őszintén szólva hidegen hagy, hogy mit gondol, bár kétlem, hogy féltékenykedne. – Vélekedek róla, tényleg ahogyan így összefoglalom, a mi kapcsolatunk se jobb, mint Savannah szüleié, de ha az ember nem küzd meg a nehezésgekkel, akkor semmi értelme belevágni. Én megtettem, hogy Sadie-vel egy párt alkotok, akkor nem adom csak úgy fel. – Gondolom sürgős a dolog, mikor indulunk? Hol laknak helyileg, hogy pakoljak?
Nehezen beszélek a múltamról, vagy a családomról, de mivel én is belefolytam a szerelmi életébe igazán nem lenne fair tőlem, ha most hallgatnék, főleg hogy a levelet is végül felbontottam a tanácsára, mert igaza volt, nem lett volna értelme még ki tudja meddig őrlődni, hogy mi volt benne, ha végül úgy döntök, hogy nem nézem meg. - A szüleim... azt hiszem sosem akartak engem. Az egész gyerekkorom erről szólt. Ha azt hiszed megromlott a kapcsoltunk tévedsz, soha nem is volt jó. Nem is értem miért vannak még mindig együtt, hiszen sosem voltak boldogok. Én meg... Azért ragaszkodom ehhez a helyhez, mert csak itt voltam az, otthon csak azt éreztem, hogy meg se kellett volna születnem. Tudod milyen így felnőni? - költői a kérdés, amit egy hatalmas sóhajjal teszek fel. Azt hiszem ezt így még soha sem mondtam ki nyíltan. Tudom, hogy így van, így gondoltam mindig is, de valahogy sosem mondtam ki ténylegesen mit is gondolok róluk, vagy hogyan éltem meg a gyerekkoromat. Rémes volt, az apám lépten-nyomon a tudtomra adta, hogy felesleges vagyok, hogy nem kellene léteznem, hogy csak a terhükre vagyok. Így felnőni... nem csoda, ha az ember úgy érzi egy idő után, hogy tényleg igaz. Ezért is voltam képes egy mérgező kapcsolatban eltölten iéveket, mert ha egyszer beléd nevelik, hogy semmit sem érsz, egyszerűen elfogadod és kész. - Tényleg megtennéd? Ez... nem furcsa? Eddig nem is beszéltünk, most pedig mintha már évek óta ismernénk egymást, de... igazán nem várhatom ezt el. Nem lenne gondja ebből a barátnődnek? - hálás lennék, az biztos. Valaki ott lenne, aki megmutatná, hogy igen érek valamit, hogy nem vagyok felesleges a világban, ahogyan azt a szüleim olyan sokszor próbálták belémverni. Brady... a pillantása elég ahhoz, hogy erőt adjon. Nem tudom, hogy csinálja! Sokkal többet lát bennem, mint amit én valaha is gondolni mertem magamról, pedig nem is ismer. A könyvtár kiváló menedék számomra, és igen sokaknak segítettem már, ahol tudtam, de úgy igazán sosem gondoltam bele, hogy a munkám tényleg fontos, vagy hogy akadnak akik miattam járnak oda, csak mert... Jól van, mondjuk ez igazán nem olyasmi, amire gondolnom kellene, mégis csak elmúltam harminc, az hogy fiatal kölyköknek tetszem nem feltétlenül számít bóknak, de baj, ha mégis csak jól esik?
Nem is ítélem meg úgy, hogy mindenáron felül akarná bírálni az életemet, ugyanis azt már idejekorán megtanultam, hogy külső szemlélőként az ember olyan dolgokat is észrevehet, amit érintettként nem. Tudom,h ogy bizonyos szinten igaza van, én viszont a megszokások rabja vagyok, úgy gondolom, hogy megéri várni, hátha bármi is változik, időnként én magam próbálok beszélni Sadie-vel, noha tudom, mindez falra hányt borsó. Savannah esetében ez a keserűség talán az elfuserált családi életéből fakadhat, de azt le kell szögeznem, hogy ő maga vidám, nyitott személyiség. Csupán az, hogy ilyen háttérrel indult, komoly bizonytalanságot ró rá minden kapcsolatára, vagy bármire, amit lát. Én csupa pozitívot láttam otthon, igaz, Sadie-t csak egyszer vittem haza, és nem nagyon szívlelték a választásomat. - Megértelek. A szüleid.. mi volt az, ami megmérgezte a kapcsolatukat? – Lennie kellett valami kiváltó oknak, hiszen egykor szerették egymást. Fordulok a padon ücsörögve Savannah felé, a kottákat szorongatva másfelé indultam volna, de ez most fontosabb, ráadásul a nyári musicalt igen gyorsan meg is beszéltük, a mostani téma ellenben nagyon is marasztal. Mindig igyekeztem segítőkész, megértő lenni, s most úgy érzem, Savannah esetében szükség is van erre. A bánatos szomorúság talán csak a felszín, legbelül lehet, hogy nagyon is el van keseredve, annak ellenére, hogy mindig vidámnak, és kedvesnek látom. – Itt az egyedül a kulcsszó. Megszokhatták már, hogy nincsen kire támaszkodnod, ezért akaszkodnak rád, uralva az életedet. Ha ezúttal nem egyedül mennél? – Tudom, hogy szíve szerint udvarisságból aligha merné elfogadni, de tekintetmből látható, hogy nagyon komolyan gondolom, nem szoktam dobálózni ilyen szavakkal. Nem ismerjük egymást még túl jól, de ez egy baráti szívesség, vagy viszonzása annak, hogy mindenkivel olyan bájos, ami sokak életét fordítja meg. Én már csak tudom, voltak bizony olyan éjszakák, amikor a nehézségek mellett ha a cuki könyvtárosnénire gondoltam, máris könnyebben el tudtam aludni. Ideje mindezt viszonozni.
Igazán nem akarom én az észt osztani és beleszólni sem az életébe, hiszen nincs jogom hozzá és igazán nem tudom, hogy pontosan milyen a kapcsolata, de pont azért tudom, hogy van amikor el kell menekülni egy rosszul működő helyzetből, mert az enyém is pont ilyen volt, maximum az én esetemben a másik fél még gyakorta erőszakos is volt, ami remélhetőleg Brady esetén nincs meg, de lássuk be a lelki terror se sokkal jobb, mint a fizikai. - Oh hát persze, igazán nem szeretnék beleszólni, biztosan jobb lesz majd. - mosolyodom el, bár őszintén nem hiszek ebben. Talán az én hibám, mármint egyszerűen csalódtam a szerelemben annyira, hogy más esetében sem hiszek benne, hogy a dolgok akár jól is alakulhatnak? Nincs jogom hozzá, hogy elítéljem azt, amit nem ismerek, főleg ha ő reménykedik és úgy gondolja, hogy a párja még változhat és még idővel jobb lehet minden. Biztosan tudja, hogy mikor érdemes valamit inkáb feladni, mint hogy kínozza magát vele önként. - Igazad lehet. A szüleimet se láttam sosem boldognak, az, amiket a könyvekben írnak le valószínűleg tényleg nem létezik vagy annyira ritka, hogy csak nagyon kevesen találják meg. - sóhajtok egy aprót. Végtére is igen, mégis mit gondoltam? Igazán nincs jogom beleszólni, ha neki jobb így, mint egyedül, akkor mégis miért gondolom, hogy jogom lenne véleményt formálni? Nem mindenki egyforma, számomra most mindent kitölt a munkám és meg vagyok így egyedül. A magány csak akkor nehéz, amikor az ember éjjel gondol rá, hogy milyen lenne, ha megoszthatná mással a legfélettebb gondolatait. Liljával végülis szinte mindent megbeszélhetek, van egy jó barátom, ez is elég kell, hogy legyen, vagy legalábbis jobb, mint egy mérgező kapcsolat, de van akinek fontosabb, hogy valakivel legyen, mint hogy ne legyen egyedül, ezt is meg lehet érteni. - Igazad van és ha segítséget kérnek, ha elvárják, hogy... Nem is tudom mire számítok, de... Nem tudom egyedül, ha odamegyek képes lennék-e erre, erősnek lenni. - megrázom a fejemet. Mi van, ha odamegyek és újra az a kislány leszek, aki utált hazamenni a családi házba? Talán e miatt is van, hogy jobban el vagyok egyedül, mint egy olyan kapcsolatban, ami rossz, hiszen gyerekként is jobban szerettem a Roxfortban maradni ünnepekre a majdnem üres kastélyban, mint hazamenni a szüleimhez, akik csak bántottak. Nem tudom elég erős leszek-e, hogy ne törjön ez meg újra, hiszen több, mint tíz éve nem voltam otthon. Sejtelmem sincs, hogyan viselkednék, ha hazamennék, mennyire tudnék szembeszállni velük, ha arra lenne szükség. És, ha azt kérik maradjak segíteni? Vagy, hogy fizessem anyám kezeléseit?
Nem rovom meg érte, hogy véleményt nyilvánít. Nagyjából hasonló szinten vagyunk most az iskolában, mindketten a személyzethez tartozunk, de azért meghallgatom a tanácsát, lévén idősebb, meg úgy mindig is felnéztem rá. A tanácsa nem tűnik kéretlennek, azt eddig is tudtam, hogy mennyire empatikus, emberközpontú, és lényegében igaza is van, csak hát én meg a megszokások rabja vagyok, mondhatni járt utat járatlanért nem adok fel. Azt pedig nem merem hozzátenni, hogy most mondta, hogy neki most nincsen senki az életében, tehát valami nála sem működött, arról pedig elég kitérő választ adott, hogy mi is történt azzal a diákfiúval, akivel együtt látták. - Valóban jól látod, de tekintve, hogy az elején nem ilyen volt, én még bízom benne, hogy visszatérhet a régi tűz, és tényleg nem csak a pénz fogja érdekelni. És.. azt hiszen kiegészíthetjük egymást, ha ő a nagyszájú, én meg a csendes. – Vélekedek bizonytalanul, mert mintha azt akarná sugallni, hogy nem volt túl jó választás. Ám már olyan régóta vagyunk együtt, hogy a magánytól el is szoktam, és csak azért gyorsan nézni valakit helyette nem lenne túl menő döntés. Még ízlelgetem a mondandóját. – Gondolod, hogy létezik az az eszményi kapcsolat, amiről mindenki álmodik? Nézzünk csak egy példát. Megismersz valakit, tetszik. Honnan tudnád, hogy pont olyan, amilyennek te látod? Honnan tudod, hogy nincsen senkije? Vagy ha nincs, mi van, ha valaki más tetszik neki éppen, és nem te? Honnan tudod, hogy a közös múltatok, a családotok passzolni fog? Szerintem nem szabad a tökéletességre törekedni. Régebben úgy gondoltam, hogy a szerelmem a legjobb barátom is egyben, de nem, Sadie sosem volt a barátom, úgyhogy ez nem is jöttbe. – Nagy levegőt veszek, amint ő veszi át a szót, a családi zűrök általában mindent felülírnak. Nem lehet kifogás, hogy korábban rossz volt a kapcsolat, hanem ilyenkor mindent félre kell tenni, hiszen ki tudja, hogy a beteg mikor hal meg, és akkor úgy záródhat a kapcsolat, hogy egy éeltre nyomot hagy. – Gyerekként még tudtak uralkodni rajtad, és ha hagyod, hogy ez az emlék maradjon meg róluk, mindig félni fogsz. Ez egy személyes vélemény, de én hazamennék, és immár felnőttként viselkednék. Tudod mi a legjobb fegyver, ha azt állítják, hogy nem érsz semmit? Minden rendben van! Ezt kell mondani. – Nézek rá bíztatóan, hiszen már felnőtt gyönyörű nő, aki gyerekek százainak, ezreinek segített már művelődni, tanulni, az ország, sőt a kontinens leghíresebb iskolájának könyvtárosa. Ez nem éppen semmi.
Nem illik ilyesmit kérdezni, tudom én, de mégis kicsúszik a számon, hiszen ahogyan a párjáról beszél nekem olyan, mintha teljesen rátelepedne, kihasználná, igyekezne irányítani, de nem úgy, hogy az mindkettejüknek jó legyen. Ez így nem kifejezetten két emberről szól és nem látom azt a csillogást a szemében, ami azt mutatná, hogy igazán... szereti. Mondhat az ember ilyesmit persze, hogy a szerelem átalakul, de... nem hiszem, maximum a lángoló szenvedély csillapodik, de a szerelemnek nem szabad megszűnnie és mindig két emberről kell szólnia egy kapcsolatnak és nem csak egyről. - Értem persze, igazán nem akartam beleszólni. - rázom meg a fejemt, de nem értek vele egyet és ez látszik is rajtam igazából. A lány, akivel együtt van nem tűnik épp úgy, mint aki közös terveket szövöget, hiszen akkor már beszélhettek volna komolyabb dolgokról is, nem cipőkről, hanem akár családról. Vagy nem mindenki így van ezzel? Talán nem sem kellene effélén agyalni, hiszen az én családom nem épp követendő példa, de mégis talán pont azért szeretnék rendes családot, mert a sajátom nem épp úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. - Én inkább úgy gondolom minden kapcsolatnak két emberről kellene szólnia és az alapján, amit mondasz úgy érzem ez nálatok nem így... Bár persze igazán nem látok bele, ne is figyelj rám. - rázom meg végül a fejemet egy félmosollyal, újra visszakozva, hiszen tényleg úgy beszélünk, mint két régi barát, én pedig úgy osztom az észt, mintha lenne valami tökéletes kapcsolatom, közben meg... - Dehogy, szó sincs róla, már nem. Voltam olyan kapcsolatban, igazából mielőtt ide jöttem a Roxfortba. Talán, ha nincs ez a lehetőség még mindig megpróbálnám minden nap elhitetni magammal, hogy rendben van az úgy, ahogyan, közben pedig cseppet sem volt. - az idő így hosszú távon kitisztította a fejemet. Az, amit éreztem, a szerelemnek vélt valami, a ragaszkodás, csak hogy ne legyek egyedül és hogy ezért mindent lenyeltem, amit nem kellett volna, már elmúlt. Tudom, hogy mekkora hülye voltam, hogy sokkal korábban el kellett volna jönnöm és nem félni a változástól. De persze igazán nincs jogom elítélni valamit, amit nem ismerek, és nem is biztos, hogy Brady ugyanebben a helyzetben van. Végül a levélre terelődik a figyelmünk, amikor úgy döntök, hogy kinyitom. Igaza van, ha nem tettem volna csak rosszabb lett volna, bár így se jó. - Azt írja anya beteg és hogy menjek haza. Nem tudom... tudom, hogy ez a kötelességem, de rémes gyerekkorom volt és... - halkan sóhajtok csak egyet. Nem is tudom, hogy milyen lenne a szemükbe nézni megint, a régi emlékek, a ház, ahol szépen belémverték, hogy nem érek az ég világon semmit sem és most segítenem kellene? Az apám talán csak azért írt, mert pénzt akar, nem tudom, de valahogy nehéz elhinnem, hogy másról van szó.
Ahogy ő elpirul, hirtelen egyik lábamról a másik lábamra állok. Férfiként nem szokásom elpirulni, de engem is zavar a helyzet, hogy ilyen közvetlen velem, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csak mondom a butaságokat, ami a számra jön, folyamatosan bókolva, holott nekem szinte menyasszonyom van. Bár sosem kértem meg Sadie-t, ő készpénznek veszi, hogy összeköltözünk, összeházasodunk, gyerekünk lesz. Akkor pedig miért ilyen forró a levegő köztünk Savannah-val? Talán ő csak valami gyerekkori szerelem, Sadie pedig végigkísért a felnőtté válláson. Igen, a már létező kapcsolatommal kéne foglalkozni, és elfelejteni a buta ábrándokat, erre kapok egy ilyen húsbavágó kérdést. - Persze. Mármint.. olyan régóta vagyunk együtt, minden olyan megszokott, de végülis a szerelem átalakul valami szeretetté, ilyesmi. Nem szoktam ezen gondolkozni. Ő világmegváltó tervekről beszél aztán meg.. elmegy cipőket venni... Mardekáros volt, a külseje jobban érdekli, nem is tudom, hogy akar majd gyereket szülni, vagy nevelni. Mindegy, majd ott leszek neki én. – Vélekedek, egy kicsit több információt mondva a kapcsolatunkról, de úgy vélem, hogy reménykednek kell benne, hogy ha megszületik a gyerek, akkor Sadie jó anyja lesz, de ha nem, akkor sem izgat a dolog, én mindent meg fogok tenni azért, hogy a kicsi szeretetben nőjjön fel. – Egyoldalúnak? Nem is tudom, minden kapcsolatban van egy aktív és egy passzív fél. Néha ugyan felmerül bennem, hogy nem is én vagyok a passzív, aki elfogadja a sorsát, hanem nekem kell megerőltetnem magam. De te azt mondod tapasztalatból beszélsz..? Boldogtalan vagy valaki mellett? – Ahhoz képest, hogy évekig alig beszéltünk, most mintha a legjobb barátokként beszélnénk egymással. Mint annak idején Avery és én, de már akkor is ott volt nekem Sadie, aki járt a nyakamra, és mintha Avery megunta volna, átkérte magát a francia mágusiskolába. Néha belegondolok, hogy én üldöztem el, de milyen barát az, aki végül otthagyja a másikat? Vagy nem is barátkozni akart? – Lehet, hogy nem kellett volna erőltetnem. Nagy baj van? – Teszem le magam mellé a kottákat, és felé fordulok, hogy el tudjam kapni, ha kifutna a vér a fejéből, és elájulna, ilyesmi. Nem vagyok egy auror típus, de a lelki dolgokat tanárként igyekszem megérteni.
- Azt hiszem bármennyire is szomorú kijelenteni, de a Roxfortban voltam mindig a legboldogabb. - vonom meg a vállamat, hiszen lássuk be otthon rémes volt, komoly lelki terrorban tengettem a napjaimat. Azon ritka diákok közé tartoztam, akik egyáltalán nem várták a nyári szünetet és, akik amikor már lehetett inkább kiharcolták, hogy a téli szünetet is itt töltsék néhány lézengő társukkal, mint sem hazamenjenek. Aztán persze sokkal jobb volt, amikor visszatértem ide könyvtárosnak, mint előtte az a bizonyos nagybetűs élet, ahol ugyanúgy nem találtam a helyemet. Mintha nem lenne nekem való a kinti világ. - Köszönöm! - azért én egy kissé elpirulok. Nem tudom, hogy mikor volt, amikor diákkal láthatott együtt, mert én aztán nem kockáztatnám pont a fentiek miatt az állásomat, bár persze ki tudja, azt hiszem olyan erős érzelmeket még sosem éreztem, hogy akár vállaljam, hogy feladjam az állásomat is érte. Azért, ahogyan a párjáról beszél akaratlanul is kissé elmerengek. Az előtt, hogy a Roxfortba jöttem, lényegében menekültem volt egy kapcsolatom, egy hosszabb, már együtt élő és nagyon úgy érzem, hogy az, amiben ő él inkább arra hajaz, mint valami boldog idillre. - Szereted őt? - bukik ki belőlem a kérdés, aztán egy pillanat múlva már meg is rázom a fejemet. - Bocsánat... igazá nincs jogom beleszólni, csak olyan egyoldalúnak tűnik, ahogyan beszélsz róla. Van benne tapasztalatom. - teszem végül hozzá, hiszen tudom milyen, amikor kihasználnak, csak esetemben a kapcsolatban a másik fél még agresszívabb típus is volt. Csoda, hogy végül sikerül eljönnöm, de én is sokáig és sok mindent nyeltem le és fogadtam el tőle, mert úgy gondoltam, hogy ez a normális, hiszen a szüleim sem épp arra tanítottak, hogyan álljak ki magamért, hát hagytam, hogy újra egy bántalmazó és elnyomó kapcsolatban éljek. Ha nem jön a levél a Roxfortból, talán még most is így lenne. - Azt hiszem igazad van, de... nem tudom, hogy közelebb tudnánk e kerülni. Túl sok rosszat tettek. - még mindig a bontatlan levelet bámulom, pedig tudom, hogy muszáj lesz megnéznem, mert ha nem akkor tényleg örökké ott fog bennem motoszkálni, hogy mi lehetett benne. Végül döntök, feltépem a papírt, hogy aztán gyorsan átfussam a sorokat és egy hatalmas sóhajjal engedjem le végül a kezemet a fejemet csóválva.
- Igen, itt nőttem fel, és bár már saját házat tervezgetünk, nem szívesen hagynám el a Roxfortot. – Ha csak kórustanító leszek egész életemben, azt sem bánom. Végtére is gyerekekkel foglalkozhatok, átadhatom a tudásomat, mindig is erre vágytam. A zenét szeretem, értek is hozzá, ebben elég hasonlóak vagyunk, Savannah és én, kicsit sem titkolt művészi hajlam a miénk, csak őt az irodalom foglalkoztatja, és hihetetlenül művelt nőnek tartom már csak a hangsúlyozás alapján, azt is meg tudnám állapítani, hogy bármilyen közegben jól eladja magát. Egy könyvtáros lényegében mindig feltalálja magát. Na és persze a gyönyörű külső, nem csoda, ha mindenki rajong érte. - Akár..? Annak szántam, mellete meg igaz is, nem légből kapott illúzió. – Felelem anélkül, hogy belepirulnék, nem kellett összeszednem a bátorságomat, hogy ilyet mondjak, hiszen nagy általánosságban beszéltem, már-már közhely, hogy Savannah mindenki álma. Mintha valaki azt tartaná döbbenetesnek, hogy kék az ég. Ilyen alapvetésekkel nem dobálózunk, de vélhetően ő ezzel nincsen annyira tisztában, és lássuk be, sosem láttam, hogy lenne valami pasija. Bár.. mégis. Mintha korábban egy fiatal diák fiú sündörgött volna körülötte, féltékeny akkor sem voltam, csak drukkoltam, hogy boldog legyen, de azért mégiscsak kicsit necces, ha egy felnőtt személyzeti tagról kiderül, hogy diákhoz van köze. Aztán megszünt a dolog, Savannah még mindig könyvtáros, tehát nem rúgták ki, nem volt semmi gond. Lehet, hogy szeret egyedül lenni? Akkor úgysem lett volna esélyem. – Semmi gond, már megszoktam, ő meg mindig ilyen volt. Éljük az életünket, olykor bizony külön. Van egy parancsolgatós stílusa, és az ő szabályai szerint kell működnünk, de azt mondják, úgyis a nők irányítanak. Akkor meg nem kekeckedem. És persze ne vedd magadra. – Tudom, hogy ez szintén általánosítás volt, bár Savannah szájából sosem hallottam olyan durva dolgokat, mint Sadie-tól, de biztosan máshogyan bánik az ember a párjával, mint bárki mással akár munka közben. Viszonzom a mosolyát, akkor ezt megbeszéltük, már csak azt kell majd egyeztetnünk, hogy miről is szóljon a darab, hova utazzunk el, na és persze kell tartanunk egy válogatót, mielőtt elutazunk a végleges csapattal. Leülök mellé a padra, és nagy levegőt veszek. – Ha nem érdekel, akkor mindig csak őrlődni fogsz, hogy nem bontottad ki. Talán jobb túlesni rajta, még ha rossz is. Ha pedig jó, akkor legalább közelebb kerülhettek. – Nem vagyok egy lélekbúvár, de rendkívül sok az időm Sadie szeszélyei miatt, és hát szeretem átadni, ami esetleg másokat is többé tesz. Remélem most is ezt sikerül.
- Ezt teljesen megértem. Én se szívesen mennék el máshová. - lássuk be itt ragadtam és ha nem kell, hát nem is valószínű, hogy el akarnék menni az iskolából. Szeretem a Roxfortot, életem legjobb szakasza köthető hozzá és itt kezdtek a dolgok is végre normálisak lenni. Persze, hogy nem szívesen mennék el innen, ahogyan ő is hasonlóan érezhet. Azért ez jó dolog, mert volt már hogy furcsának gondoltam magamat azért, mert így gondolkodom, de úgy tűnik szerencsére, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mások is ragaszkodnak a Roxforthoz. - Köszönöm Brady, azt hiszem ezt akár még bóknak is vehetem. - söt tudom annak szánja és jól is esik. Nem mondom, hogy bennem sosem merült fel, hogy esetleg akar aki azért jön a könyvtárba, mert nem csak a könyvek érdeklik, hanem mást is szívesen nézeget, de jól esik ezt így kimondva hallani. Bár persze tény, hogy az ember attól még ugyanúgy egyedül van, hogy gyerekek bolondulnak érte, de ha már ezzel ösztönözni tudom őket, hogy többet olvassanak, vagy járjanak könyvtárba, már az is elég. - Ez nem hangzik valami jól. Mármint... igazán semmi jogom beleszólni, bocsánat. - javítom gyorsan ki magamat, mert hát ő mondta együtt él valakivel és ez nem úgy hangzik, mint egy szobatársi viszony, hanem komolyabb, de ha az a valaki csak másokkal van az eléggé nem fair. Na jó, én igazán nem oszhatom az észt rossz kapcsolatok terén, hiszen az előzőtől éppen, hogy sikerül kiemenkíteni a kutyámat, aki szó szerint egy vadállat volt. Mármint nem a kutya, hanem a pasi. - És hát azzal nem veszíthetünk, ha megpróbáljuk. - teszem még hozzá immár újra mosolyogva, amíg a levélre nem terelődik a beszélgetés, amit gyűrögetek továbbra is, de kibontani még mindig nem sikerült. A kérdésére azért gyorsan megrázom a fejemet, mert akár igaza is lehetne ezek alapján, hogy nem merem elolvasni sem, hogy mit írtak benne, de szó sincs ennyire durva dologról. - Jajj nem, szó sincs ilyesmiről. - most már úgy döntök, hogy leülök a legközelebbi padra úgy, hogy természetesen ő is odaférjen. - Az apám írta. Nem különösebben jó a viszonyom vele és... nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy mit írt. - válaszolok végül, bár a nem jó a viszonyom nem a legpontosabb meghatározás, hiszen az apám technikailag megkeserítette az életemet. Elhitette velem, hogy semmit sem érek és a mai napig is küzdenem kell az ellen, hogy ne érezzem úgy, ahogyan ő belém súlykolta.
- Valahogy megszoktam, hogy itt vagyok, ez az otthonom, és ha csak a kórusban tudok tanítani, vagy helyettesíteni, akkor kivárom, míg komolyabbra fordul a dolog. Mindig az volt az álmom, hogy a Roxfortban fogok tanítani, és ha elmennék, akkor azokkal is megszakadna a kapcsolatom, akiket most tanítok, vagy éppen látok az egyetemistákban potenciált. – Csóválom a fejemet mosolyogva, határozottan kedves tőle, hogy így dícsér, és támogat, de persze csak magamban teszem hozzá, hogy már csak miatta sem húzok el. Sadie a párom, de azért titokban lehet vágyakozni, mert Sadie-nek konkrétan mindegy, hogy hol élünk, mit dolgozok, csak legyen pénz dögivel költeni, de ha még Savannah sem lenne a szemem előtt, olyan sivár lenne minden. Annak meg nem sok értelme van. - Mondjuk úgy, hogy is-is. Sokak szemében te szeretteted meg az olvasást. Azért nem mindegy, hogy kitől tanulsz. – Felelem továbbra is mosolyogva, noha tudom, hogy Sadie mennyire féltékeny, ha tudná, hogy ilyen fesztelenül beszélgetek az iskola legszebb lányával, akkor biztosan üvöltene, és olyan dolgokat vágna a fejemhez, hogy egy hatalmas vesztes vagyok. Pedig Savannah nem csak a külsejével, hanem a stílusával is magába tud bolondítani gyakorlatilag bárkit, ebben biztos vagyok. Ha 10 évvel fiatalabb lennék, még posztert is szereznék róla a szobámba. - Nálunk semmilyen elutazás nincsen tervben, együtt élek valakivel, de ő csak a barátnőivel szeret kimozdulni, vagy elutazni, nélkülem jellemzően. Úgyhogy egész nyáron ráérek. Ha gondolod, akkor felkeresnélek a hétvégén, és megszerkeszthetnénk egy mágikusan interkatív plakátot, amolyan felhívó jelleggel. Szükséges, hogy legyen azért irodalmi affinitás is a gyerekekben, meg hang vagy tánctudás. Tudom, hogy ez most soknak tűnik, de majdnem ezer diák van a Roxfortban, ha csak azokat nézzük, akik maradnak nyárra, akkor is legalább háromszáz a merítés. Ha ebből összejön egy húsz fős musical, elégedettek lehetünk. – Még olyan ötletem is van, hogy ha már Sadie elutazik, és összejön a válogató, akár ezzel a húsz diákkal elutaznánk valami verőfényesebb tájra, hogy ne a nyáron is ködös Angliában senyedjünk. Legalább lenne valami jutalma azoknak, akik megdolgoznak a közönség kedvéért. – Nem akarlak faggatni, de.. valaki zaklat? Bántanak téged? – Lépek kicsit közelebb, amolyan védelmező-aggódó kifejezés ül az arcomra, mintha szívem hölgyét kéne megvédenem, noha nagyjából alig ismerjük egymást.
Milyen pozitív gondolatok! Másokon akar segíteni, másokból kihozni a legtöbbet, azért ez nagyon szép életcél. Ehhez képest én csak könyveket adok ki és teszek vissza a helyükre, bár nem voltam sosem elégedetlen a helyzetemmel. Az életem legboldogabb szakaszát itt az iskolában töltöttem el, úgyhogy egyáltalán nem számít, hogy mit csinálhatok, amíg itt vagyok, még ha más arra is gondolna, hogy így nem láthat világot, vagy nem élet érdekesebb életet, engem ez sosem érdekelt. - Ez akkor egy nagyon jó képesség! Biztosan lesz rá lehetőséged, bár gondolom nehéz itt tanári álláshoz jutni. Mindenképpen a Roxfortban szeretnél tanítani? - nem akarom én rábeszélni, hogy elmenjen és egyébként sem tudom, hogy milyen a háttere pontosan, hogy egyáltalán megteheti-e, de lehet, hogy itt még évekig nem lehet tanár és csak megy majd az idő és csalódni fog. Ha jól tudom azért akadnak még iskolák, magántanár is lehet az ember és ha jók a képességei akkor lehetőségei is lennének. Bár, ha nekem mondaná ezt valaki, úgy se érdekelne, ragaszkodnék a mostani helyemhez úgyis. - Oh ez kedves, pedig én mindig reméltem, hogy azért a könyvek a nagyobb motiválóerő. - teszem hozzá mosolyogva, kissé azért zavarban, hiszen tényleg nem gondoltam ebbe így bele, hogy netán a külsőm is lenne az oka néhány diáknál a könyvtár látogatásának, pedig tény tudom, hogy ő is volt már, hogy elbambult, hogy összeakadt a pillantásunk és aztán zavartan kapta el a fejét. Ha jól tudom van valakije, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos. Kedves és helyes srác, úgyhogy minden bizonnyal nem sokat lehet egyedül. - Ez igazán jó ötlet! Talán lennének diákok is, akiket érdekelne, ha lesz aki az iskolában marad, de neked sem lesz más dolgod? Én megleszek, már megszoktam ezt így, nem hiszem hogy elutaznék. Egy nyáron Liljával volt egy kisebb körutazásunk, de most ő is elfoglalt sajnos. - oh igen mennyit terveztük azt az utat! Na nem mentünk messze, csak a szigetvilágon belül maradtunk, de az is csodás volt és remek élmény is egyben, főleg nekem, aki sose ment igazán távol. Bár talán tényleg ezt kellene, hiszen nem igazán verem el a fizetésemet, és még sosem hagytam el a Britt szigeteket. Talán ideje lenne elkezdenem világot látni? - Nem is tudom, az a baj, hogy nem tudom, hogy elolvassam-e. Ez... elég bonyolult. Eddig azon vacilláltam, hogy kinyissam, vagy elégessem. - húzom el a számat egy pillanatra, bár igazán nem szeretném elrontani a hangulatot, hiszen olyan szép az idő és a nyár is a végén még egészen jól is alakulhat, de sajnos nem tudom, hogy ezt a levelet ki kellene-e bontanom, hogy az apám vajon mit írhatott benne, mert hogy ő írta, miközben sosem voltunk levelező viszonyban, sőt igazából jó viszonyban sem.
A hónom alá csapom a kottákat, lehetett volna annyi eszem, hogy legalább egy mappát, irattartót hozok magammal. Flitwick biztosan nem hibázott volna ilyesmit, Jade viszont amilyen szeleburdi, még kottákat sem hozott volna, legfeljebb fejből tudja a számokat. A kérdésre kedvesen megvonom a vállamat, de érdekes, Sadie sosem szokott a saját vágyaimról kérdezni, inkább a házat, meg ruhatárat tervez, Savannah meg mintha elevenembe találna azzal, hogy amellett, hogy mindig is csinosnak tartottam, még beszélgetni is lehet vele. - A tanítást. Pont magát a pedagógiát. Tanárszakos egyetemistákat, amolyan szociológus szakot gondolnék, emberismeret, jellemfejlődés, hasonlók. Mindig is érdekelt, hogy kit hogyan lehet motiválni. Tudod Savannah, nem gondolom, hogy bármiből is a legjobb lennék, de azt igen, hogyan kell másokból kihozni azt, amire képesek lehetnek. – Ismerhet már annyira, hogy milyen könyveket hoztam ki tőle, tipikusan az elme érdekel, a rejtett vágyak, és hogy milyen kettősségek rejlenek bennünk. Mindig is eljátszadoztam a gondolattal, hogy mi lenne, ha nem lenne kontroll, mi történne velünk, ha nem lennének fékek, szabályok, törvények? A tanítás, és tanulás is egyfajta fegyelmet igényel. – Pedig nem vagy az, nekem mindig is a könyvtárosnéni maradsz, és ezt ne úgy értsd, hogy néni, mint idős anyóka, hanem az a csinos lány, akiért minden fiú jár a könyvtárba. – Csóválom a fejemet mosolyogva, most kicsit kiadtam magamat, de tekintve, hogy láthatta sokszor, hogy hányszor felejtettem rajta a szemem, ez nem olyan titkos infó, és hát mivel mindenkihez volt egy jó szava, ez nem csak buta általánosítás, a griffendéles évfolyamtársaim nagy része is bele volt esve, csak nekem már akkor is Sadie póráza volt a nyakmon. – Elcsendesedik? Akkor csinálunk kéne valami programot. Te értesz a könyvekhez, én meg a zenéhez. Lehet, hogy valami zenés színdarabot kéne összehozni. Már persze ha nem pihenéssel, és nyugodt olvasgatással akarod tölteni az időd. Vagy elutazol? – Ez hirtelen támadt ötlet, még meg kell kérdeznem a többi kórusvezetőt, de tekintve, hogy a kicsik tartoznak hozzám, aligha ütközik ez bármivel. Bár.. pont a kicsik mennek haza, le kéne lopni néhány olyat, már Jade-hez tartozik, vagy ha Flitwick kórusából is kérünk néhány maradó bentlakót, netán árvákat, még akár működhet is. – De úgy látom, valami fontosat szorongatsz a kezedben. Hagyjalak magadra, hogy elolvasd? – A levelet sikerült kiverni a kezéből, amit már összekotortunk, én meg cska itt magamról, és a butácska ötleteimről fecsegek. Lehajtom a fejemet, és hamiskás, kisfiús mosollyal méregetem, hiszen nagyon is gondterheltnek tűnt, bleőlem meg dől a szó, hiszen sosem gondoltam, hogy valaha beszélgetni fogunk.
Nem is tudom, hogy most az e a jobb, hogy elvonja a figyelmemet a levélről, vagy épp pont, hogy jobb lenne túlesnem a döntés meghozásán. Az viszont biztos, hogy segítek neki összeszedni a papírokat, hiszen több esett le neki, mint nekem az az egyetlen levél. - Oh, nem ismerem a pontos felosztást, de így már értem. És mit szeretnél tanítani? - pillantok rá kíváncsian. Mindig is becsültem azokat, akik tanárnak akarnak menni, hiszen azt jelenti, hogy tantárgyukban egyrészt nagyon profik, másrészt jól bánnak a gyerekekkel. Persze ez sem teljesen így van, hiszen ha valaki egyetemistákat tanít már nem mondhatni, hogy annyira gyerekekkel foglalkozik, de Bradley most még ezek szerint egészen kicsiket tanít énekelni. Az is szép dolog. A magázás pedig csak most esik le igazán, amikor kifejezetten azt mondja, hogy Ön és nem tehetek róla, de kicsit felnevetek. Végtére is kollégák vagyunk, vagy mi a szösz, hiába hogy nem rég még diákként volt itt. Olyan nagy nem is lehet közöttünk a korkülönbség, maximum néhány év, legalábbis úgy sejtem. - Nyugodtan tegeződjön, már nem vagy diák igaz? Sőt kollégák lettünk, ha magázol a végén még nagyon öregnek érzem majd magamat. - nem dorgálom, a mosolyomból is látszik, hogy ez csupán egy kérés, de fura érzés lenne, ha magázna. A válasz előtt azért úgy döntök, hogy leülök szépen a legközelebbi padra, végül is eredetileg is azért jöttem, hogy elolvassam a padon a levelet és nem azért, hogy itt ácsorogjak majdnem az ajtóban. A végén még újfent nekünk jön valaki és megint szedegethetjük a papírokat. - Jól, köszönöm, a könyvtár szerencsére igen nyugodt terület. Közeledik a nyár, egy kicsit mindig tartok ettől, olyankor túl csendes ez a hatalmas kastély, még a tanárok egy része is elutazik. - vannak fiatalabbak, akik a családjaikat látogatják meg például, de nekem nem igazán van hová mennem, így ez az időszak elég unalmas szokott itt lenni.
Azért a kellemetlennek tűnő ütközés jár némi mégis kellemes érzettel, akaratlanul is bevillan, hogy álmaim nője bizony nagyon is puha tud lenni bizonyos pontokon, és még jó, hogy ez most véletlen volt, mert tudatosan ez meg sem történhetett volna. Ő pedig nem haragszik rám, vétlenek voltunk mindketten, szerencsére pedig nem fejelünk össze feltápászkodás közben, én húzom fel őt, mert elfogadja a kezemet. Sikerül összeszednünk a szétszóródó kottadarabokat, ő meg valami levelet is, ezek szerint mindkettőnknek volt min elmerengeni. Nem mérgelődök azon, hogy Sadie miért ennyire házisárkány velem, amikor nincs velem, nem is gondolok rá, ami azért durván hangzik, de nagyon nem tud hiányozni. - Köszönöm a megértést. Hát az elég komoly túlzás, hogy vezetem. Az alap mag még mindig Flitwické, akik mondjuk a karácsonyi énekeket adják elő. Jade vezeti a felnőtt profikat, én pedig a kicsiket, vagy akik még csak próbálgatják a szárnyaikat. Néha felmerül, hogy összeeresszük őket, de én inkább tanár szeretnék lenni, de az még nem most lesz. – Dióhéjban össze is foglaltam az életemet, talán csak a zalkató romantikus drámát hagytam ki, de az meg úgyse érdekli. Vélhetően udvariasságból kérdezett vissza, hiszen egy érettebb, felnőtt nő miért is állna le társalogni velem? Bár már én magam is felnőtt vagyok, de mivel diákként ismert meg, így is kezel, hiszen továbbra is tegez, én meg magázom. – És Ön? Hogy telnek a napjai? – Lassacskán itt a nyári szünet, de egy bent lakó könyvtárosnak ez mindössze annyit jelent, hogy kevesebben zaklatják. Ám mivel az egyetemisták jó része haza se utazik, vagy már eleve itt él, már ezt se lehet kijelenteni.
Elég nagy meglepetésként ér a koccanás, ahogyan sikeresen belém jön a fiatalember... nem is tudom, nem fiú már, bőven a férfiak közé sorolható, de mégis csak fiatalabb nálam. Sikerül is lepattanom róla, túlságosan elkalandoztak már a gondolataim, hogy észrevegyem időben, ahhoz pedig soha sem volt a legjobb az egyensúlyérzékem, hogy ne billenjek meg, amikor nekem jön. A levél ahogyan a kották is simán a földre hullik, hogy aztán én magam is így tegyek. Elfogadom a kezét, de mégis utána azonnal a levélért nyúlok, hiszen ebben az időben a legkisebb fuvallat is akár tova röppentheti, és még mindig nem döntöttem el, hogy elolvasom-e vagy sem. Ha viszont elszáll a szélben, akkor már a döntés se lesz az enyém. Szóval csak akkor pillantok rá, amikor már meg van a levél és újra a kezemben szorongatom, de ekkor már leguggolok, hogy segítsek összszedni a kottákat, mert azokra is könnyedén ugyanilyen sors várhat és nem tudom, hogy mennyire fontosak, vagy pótolhatóak. - Semmi gond, én is figyelhettem volna jobban igazán és a Savannah tökéletes. Ha jól tudom a kórust vezeted Jade-del? - nem mondom, hogy naprakész vagyok, de mégis csak hallottam hírét, hogy Jade kapott maga mellé valakit. Flitwick professzor már csak ilyen, szeret segíteni, kedves... Hugrabugos és természetes, hogy ha valakinek még nincs lehetősége tanárnak lenni, de mégis csak azért gyakorolna, gyerekek közelében lenne, akkor ilyen módon támogatja. A tanáriba ugyan ritkán járok, de a személyzet tagjai közül akadnak olyanok, akikkel jóban vagyok, néhány tanárral is, és Lilja is sokat mesél nekem arról, amiket hallott. Na persze nem olyasmiről, amit nem adhat csak úgy ki harmadik félnek, de az egyik kórus tag például gyakran jár hozzá és bevallom engem is megkérdezett, hogy vajon mi is a teendő, ha egy tizenéves fiatal lány belezúg az újdonsült kórusvezetőjébe... Tény, ha jól megnézem érthető a dolog, ez a Brady már akkor is felkeltette a figyelmemet persze csak pusztán elméleti síkon, amikor diákként oly sokat járt a könyvtárba. No, de hozzám képest igen fiatal, nem rég még tényleg szimpla diák volt, akkor is, ha tényleg felnőttnek tűnik, elmúlt már ha jól sejtem bőven húsz, de manapság a kor első ránézésre azért csalóka tud lenni, úgyhogy meg nem tudnám saccolni mennyivel.
Az első évem egészen érdekes volt, de elhúztam a tanulást, amíg csak lehetett, minden létező iskolaévet, mesterszakot elvégezve, mert úgy gondoltam, tanárszakos tanárként csak akkor adhatom át igazán a tudásomat, ha már minden pontosan átlátok, hogyan kell a tudást megosztani. És hogy milyen tantárgyakat sikerült így elsőre leadnom? Lényegében nem túl sokat, huszonöt évesként aligha lenne tekintélyem az egyetemisták között, ezért csak helyettesítek, beülök jegyzetelni mondjuk McGalagony órájára, és majd egy-két év múlva, ha már közelítek a harcminchoz, akkor lesz igazán értelme a pedagógiának, szociológiának. Addig az első hét évfolyamot ismerem meg, hiszen közülük kerülnek majd ki a leendő tanárszakosok is. Flitwick viszont megkönyörült rajtam, mert amikor kiderült, hogy egészen szép hangom van, egy profi mozdulattal ledobta magától a kórus kérdését, és rám bízta, hiszen végülis az is tanítás, és most, karácsony óta három hónapja gyakorlunk az évzáróra. Meg kell mondanom, rengeteg dolog van, nem ugyanolyan az izlésünk, beválogattam néhány új tagot, és menesztettem, akit lehetett. Sadie beült az utolsó kóruspróbára, ami nagyon nem tetszett, de azt hiszem féltékeny, és kisajátító, ami mindig is volt, hiába mondom, hogy ezek csak gyerekek. Sikerült egy jót veszekednünk, mire kijelentette, hogy neki van igaza, és hazament, mert persze dolgozni nem szeret, de a közös ház az kell neki, amit már régóta gyűjtögettem, ő pedig kiélvezheti, most, hogy megvan. A jó hangulatom is elszállt, a kottáimat rendezgetve pattanok le a könyvtáros néniről, aki csak másoknak néni, nekem egy nagyon is kellemes teremtés, attól függetleül, hogy jó nagyot sikerült lökni rajta, ő is a földre kerül, meg én is, az udvaron szét is szórodnak a kották, de pattanok inkább, hogy felsegítsem. Bocsásson meg kisasszony, Savannah. Vagy Ms. Harper, tiszta vak vagyok. – Zavaromban hülyeségeket beszélek. Az elmúlt években állandóan könyvtáraztam, aztán a kényszerből kellemes szokás lett, hiszen gyakorta miatta mentem be, és sikerült rajta felejtenem a tekintemet. Néha odanézett, és mintha versenyeztünk volna, hogy ki kapja el a tekintetét. Nekem persze ott van az abuzús kapcsolatom, Sadie szinte őrült, de túl gyáva voltam kilépni ebből, a könyvtáros pedig évekkel idősebb nálam, minimum férje van, vagy ilyesmi.
A könyvtár már lassan zár, az utolsó percekben a manókra is rá tudom bízni. Nekem egyszerűen muszáj volt elszabadulnom. túlságosan kellemetlenül érint ez a levél. Azt sem tudom, hogy az apám hogyan küldte el, hiszen mindig is utálta ezt a varázsló dolgot, sosem érdekelte, és mindig is utálta velem együtt. Most pedig mégis levelet küld nekem? Miért... mire fel? Nem tudom, hogy mi lehet benne, de persze nem olvastam el, és nem tudom, hogy el kellene-e. A szüleim az egész gyerekkoromat megkeserítették. Kínzás volt minden szempontból. Semmi önbizalmam nem volt, évekbe telt mire végre elhittem azt, hogy nem vagyok haszontalan, hogy nem vagyok felesleges és van értelme egyáltalán a létezésemnek, és most nem süllyedhetek vissza arra a szintre. Nem lehetek megint egy rettegő gyerek. Lezártam a múltat, évek óta nem beszéltem velük, amióta nem volt muszáj, és ezen nem szabad változtatni. - Miért csinálod? - suttogom csak mintegy magam elé, ahogyan lesietek a lépcsőn, hogy keressek egy nyugodt helyet, ahol eldöntöm mihez kezdjek a levéllel. Egyébként is mi lehet egyáltalán abban a levélben? Ha valami negatív, akkor nincs rá szükség, hogy az életembe beleszóljon, ha pedig valami pozitív... hát nem szabad, hogy érdekeljen. Nem lehet semmissé tenni a múltat, azt amit régen tett velem. Most már más életem van, jó életem van. Itt van Lexi, sikerült elhoznom Wyatt-től. Inkább le kéne mennem az udvarra, hogy megsétáltassam a kutyámat, nem pedig ezen a hülye levélen őrlődni. Nem is tudom, hogy mi a fenéért csinálom egyáltalán, mert nem lehet benne semmi jó. Nem lehet benne semmi olyan, ami tényleg érdekel. A pálca a kezembe kerül, de még mindig nem szántam rá magamat, hogy varázsoljak is. Pedig az kellene, el kéne égetnem, nem pedig szuggerálni, hátha átütnek rajta a betűk, mert ilyesmi úgy sem fog megtörténni nem igaz? Csak egyszerűen hagynom kellene ezt az egészet a fenébe... eltüntetni a levelet, élni tovább az életemet és kész. Nem is értem, hogy miért foglalkozom egyáltalán vele. Nem lehetek kíváncsi, nem szabad kíváncsinak lennem rá, hogy mi van benne, tényleg nem érdekel!
- Még sem kotyoghatok ki magamról mindent az első találkozás alkalmával. A végén még nem maradna semm titokzatosság. - mosolyodom el, de most nem annyira mélyen és őszintén, amiből azért sejtheti, hogy az életem során ért már olyan nagy csalódás, ami alapján úgy vélem igen az emberekről nem tudod eldönteni pusztán a kedves mosoly, vagy nyíltnak vélt tekintet alapján, hogy tényleg jó emberek-e. - Oh, a végén még rövid idő alatt többet tudok meg a varázslényekről, mint ennekelőtte! Köszönöm! Nem is tudom, hogy mi lenne a jó sorrend, mindkettő izgalmasan hangzik! - sellőt látni sellőként, vagy beszélni egy kentaurral. Vajon tényleg annyira különleges már csak a szóhasználatuk is? - Erről mindenképpen mesélned kell még majd részletesen. - a sellőkérdés azt hiszem ez jobban érdekel, mert a kentaur mindig az, na de a sellők. Úgy fest, mint egy átlag ember, mégis igazából nem így született. Mi vitte rá, hogy lábakon járjon? Miért nem él ott, ahol született, vagy csak néha tesznek egy kis kitérőt az emberek közé kíváncsiságból? Ha nem a pálcámat keresnénk biztosan ezernyi kérdésem lenne még, amit szívesen feltennék neki, de egyelőre abban sem vagyok teljesen biztos, hogy melyiket venné esetleg tolakodásnak, vagy melyik számítana annak. Azt hiszem ma már meglátogatom a könyvtárat is, hátha valamelyeset informálódni tudok a témában akár részletesebben is. - Köszönöm! Igazság szerint te sem panaszkodhatsz, ha tanár lennél azt hiszem nagyon sok lány látogatná az óráidat. - azért ennyi viszonzás jár és egyébként is tényleg igen helyes sellőről van szó és mint tudjuk a fiatal diáklányok nagyon odatudnak lenni a fiatal tanárokért, főleg hogy az iskolában azért nincs sok belőlük. Ha meg az illető még sellő is... csoda ha már eleve nem szokták halk sóhajokkal és széles mosolyokkal köszönteni a folyosón, ha csak elugrik mondjuk ebédelni. - Egyke vagyok, de mindig örültem volna egy testvérnek. Ha egyedül vagy minden figyelem és minden elvárás is egyben a tiéd, szóval ha sokat unatkozol szívesen segítek, hogy jobb legyen a helyzet. - teszem még hozzá, hiszen bár én tartok órákat, valószínűleg kevesebb a szabadidőm, de igazából azt a szabadidőt nem tudom igazán jól kihasználni úgy sem. - Akkor azt hiszem lejegyzem a tapasztalatimat a témában és... máskor másmódon hajtok végre efféle kísérleti varázslatokat. Még egyszer köszönöm Spencer, hétvégén találkozunk! - egy gyors mozdulat csak, ahogyan közelebb lépek átveszem a pálcát és közben még egy puszit is nyomok hálából az arcára, csak aztán indulok meg az iskola felé. Persze így is sikerül egy kisebb csapat diáklánynak szembejönnie velem az udvaron és hát azt a szúrós pillantást, amit egytől-egyig küldenek felém...
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-03-22, 17:13
- Állítólag vagy tapasztaltál ilyesmit? - szalad ki a számon a kérdés, mely hogyha tényleg tapasztalatból bszélt, akkor lehet tapintatlanság is, de azért remélem, hogy nem veszi annak, de ha mégis, akkor majd mindenképpen magyarázkodom. - Sárkányt nem ismerek, de a kentaurokkal egész jó viszonyt ápolok. Tudod sokat járok a birtokon, s általában egyedül. Talán megérezték, hogy nincsenek rossz szándékaim, s valahogy szóba elegyedtem az egyikükkel. Ha gondolod, akkor szívesen bemutatlak majd neki. Azelőtt vagy azután, hogy láttál sellőt sellőként? - kacsintok rá. Ebben a kérdésben egyértelműen benne vanm az ajánlatom arra vonatkozólag, hogyha szeretné, akkor szívesen megmutatom neki a sellőalakomat. Semmi perverz vagy titkos nincsen benne, csak megfelelő hely kell hozzá, nameg némi előkészület az ő részéről is, hogy le tudjon jönni velem a vízh alá, de ott lélegezni is tudjon. Még jó, hogy van rá tökéletes varázslat, s annyira nem is bonyolult a kivitelezése. - Nem csak vízben működik, de ott szerencsés, mert a szárazon eléggé partra vetett hal érzete lenne a dolognak. - felnevetek - Na meg látszata is. Nem volna túl szép. Egyébként van hogy még csak gondolni sem kell rá, ha nem tartok be bizonyos szabályokat, akkor lehull az emberi alakom, s előkerül belőlem a sellő teljesen váratlanul. Úgyhogy odafigyelek ám arra, hogy ez ne történhessen meg. - magyarázom még mindig mosolyogva. Nem megyek bele egyelőre mélyebben a részletekbe, de ha Dasie rákérdez, akkor szívesen elmesélem azt is neki. - Miért nem? Szerintem volna mire önbizalmad legyen. Nagyon fiatalos és csinos vagy! Bár úgy könnyű, hogy tényleg fiatal vagy. - kacsintok rá. Nem tudom mennyi idős, de nem nézem többnek semmivel huszonötnél. Annak is csak azért, mert tanít, s ahhoz, hogy taníthasson nyilván ki kellett járja az egyetemi szakot, aminek van életkori követelménye azért. - Habitus kérdése is, de igen, tényleg sokkal önállóbbak. Nem is tudom moről, hiszen hát azért annyit nem változott a világ. Vagy igen csak nem vettük észre? - nevetek fel újfent. - Egyke vagy egyébként vagy testvérek közt nőttél fel? - kérdezek rá a családjára, mert ez pont jó alkalomnak kínálkozik erre. Hiszen a gyerekkorról társalogtunk az imént. - Bevallom meglehetős mértékben tudom unni magam. - elhúzom a szám - Alapvetően nem esik nehezemre, hogy bárkivel szóba elegyedjek, de mindenki falkába verődve közlekedik, szóval elég nehéz társaságot találni. És ráadásul nekem még órarendem sincs, ami fix lenne eés ami valamivel feldobná a parttalan hétköznaépokat. Közben jár a szemem, mint a sublótfiók, s sikerül is észrevegyem a pálcát. A sellők látásának jóságát illető megjegyzésre elvigyorodom. - Mondhatnám, hogy igen, de az őszinteség nagyobb erényem. A vak tyúk is talál szemet, erre a mostanik kapásomra azt szokták mondani. - vallom be, hogy véletlen szerencsének tudom be a pálca megtalálását. - Nagyon szívesen! Máskor is állok bármiben a rendelkezésedre. - kacsintok rá. És amit mondtam, azt halálosan komolyan is gondolom.
//Köszönöm szépen a játékot! Roxmortsban találkozunk!
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-03-02, 15:15
- Pedig néha azok tudnak a legveszélyesebbek lenni, akik nem tűnnek annak... állítólag. - teszem hozzá egy széles mosollyal. Na persze ez nem jelenti, hogy Spencert annak gondolnám, mert amúgy tényleg kedves és ártatlan feje van, meg úgy a jelleme alapján sem tűnt eddig problémásnak. - Szívesen beszélnék mondjuk egy kentaurral és bevallom még sárkányt sem láttam élőben. Bár, ha azt nézzük sellőt sem... sellőként. Mármint egyáltalán hogy megy ez? Gondolsz egyet és hopp? Vagy csak vízben működik? Egyáltalán sellőként töltöttél életedben több időt, vagy emberként? Nem volt fura egyik után a másik? Bocsánat... sok volt a kérdés azt hiszem. - és ez még nem is mind, ami a fejemben motoszkált, de sikerül még időben magamba folytanom a szót. No, ha találkoznék egy kentaurral azt hiszem igen gyorsan kiverném nála a biztosítékot. Tudtommal nem azok a nyitott barátkozós alkatok többségükben és engem hamar kiebrudalnának az erdőből. Ezért nem is próbálkoztam ilyesféle kapcsolatok kiépítésével, hiába élnek kentaurok nem is olyan messze tőlünk a Tiltott Rengetegben. - Talán igazad van, de a végén még el kellene hinnem, hogy szemből nézve is letagadhatnék pár évet, nem cska hátulról a centijeim miatt. Ez túl sok önbizalmat adnak hirtelen, amivel talán nem is tudnék mit kezdeni. - nevetek fel halkan, megrázva a fejemet. Azért lássuk be bár még nem mondanám magamat vénlánynak, de azért nincs sok évem hátra, hogy a végén akár még ezt is rámhúzhassa valaki. Könnyen lehet, hogy mint Minerva 20 év múlva én is hasonlóan fogok itt élni egyedül, és akkor már nem fog velem még véletlenül sem kikezdeni egy eltévelyedett diák sem. - Erre nem mondhatok nemet és köszönöm! Őrület, hogy a gyerekek milyen önállóak. Én ahogyan visszaemlékszem a gyerekkoromra, ilyen idősen egyedül kettőt lépni alig mertem, ők meg... - a végén még tényleg beállítom magamat öregnek, de néha komolyan úgy is érzem magamat. Vagy nem öreg, csak talán már lecsúsztam dolgokról? Oh tudom az önsajnálat végtelen gödör tud lenni, ha beleesel, én talán egyelőre még csak valahol a peremén lavírozom, de néha-néha igen közel kerülök a belecsúszáshoz, aztán kimászni... az már nagy kihívás. - Szóval te is unatkozol időnként a Roxfortban. - mosolyodom el, hogy ilyen lelkes, de persze csak ugratom. Biztosan nem azért jönne, mert amúgy halálra unja magát, bár gőzöm sincs, hogy egyébként milyen konkrét teendői szoktak lenni. - Oh, azt hiszem igen! A sellőknek még a szemük is ilye jó? - én lehet, hogy nem szúrtam volna ki közelebbről sem, de gyors léptekkel ott termek és megnézem. Első ránézésére az enyém és viszonylag kicsi az esélye, hogy más valaki is pont itt hagyta volna el a pálcáját, de azért egy könnyű lumossal tesztelem is a dolgot és lám, tényleg stimmel. - Ez az, köszönöm még egyszer! Megmentetted a napomat! - hálás mosolyt villantok rá, aztán teszem csak el a pálcámat a helyére. Na igen kellemetlen lett volna vakon bóklászni az iskolában, aztán meg új pálcát szerezni, vagy úgy jutni hozzá a sajátomhoz, hogy más találta meg.
//
Roxmortsban találkozunk! 
