2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Azt sajnos nem tudom, hogy hol lehet keresni. - nem igazán vagyok szakavatott térmágia terén, úgyhogy sejtelmem sincs, hogyan tudnék segíteni neki. Azért persze gondolkodom, hogy mit lehetne tenni, mert hát látom, hogy jelenleg szegény nem igazán tudja, hogy mihez kezdjen. Nem könnyű nekem sem, mert még mindig nem teljesen tudom elhinni ezt az egészet. Nem gondolom, hogy hazudna, egyszerűen csak hisz valamiben, ami talán nincs úgy, hiszen mennyire abszurd már, hogy a jövőből jött, mármint annyira távolról és olyan helyről, ahol én... Na hát, fura! - Nem szoktál... pihenni. - a mondat először kérdő próbál lenni, de aztán valahogy mégis kijelentő módban fejezem be, mert látom az ábrázatán, hogy bizony nem a kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a pihenés, vagy csak nem gyakorlott benne. Bár, ha tényleg egy olyan veszélyes és ijesztő jővőből jött, akkor nem is csoda, hogy nem tudja csak úgy elengedni magát. - Remélem találsz valakit, és én is megteszem, amit lehet. Találkozzunk két nap múlva a főtéren, addigra hátha jutunk valamire. - mondom, mert látom, hogy már menne, de mégis csak könnyebb lenne, ha egyeztetnénk, hogy mikor és hol találkozunk megint, mint hogy csak úgy bejön az iskolába. Mégis csak idegen, az sem lenne ideális, ha megütné a bokáját, vagy számonkérnék e miatt. Még nekem is meg kell beszélnem Arthurral, hogy tud-e segíteni és meg is kell értetnem vele a helyzetet. Ez levélben nehéz lesz, főleg hogy még nekem is barátkoznom kell a dologgal. Arthur viszont egyébként is igen jól fogadja a különös dolgokat, úgyhogy lehet, hogy neki ez még könnyebben fog menni.
Kicsit bánt a dolog, mert azzal, hogy senki nem tör az életére, olyan, mintha nem is lenne valóságalapja a történetemnek. Látom, hogy próbálkozik megemészteni a dolgot, de mivel békés az élete, nem abban nőtt fel, amiben én, így lényegében hárít, vigasztal. Visszacsókolt, de az sem biztos, hogy igazi érzelem volt a részéről, lehet, hogy csak nem akart elutasító lenni minden fronton. Felsóhajtok, lehet, hogy el kéne tűnnöm az életéből, nem erőltetni semmit, mert meg kell találnom a saját utamat, őt pedig csak távolról figyelni, szeretni, és szükség esetén védeni. Hiszen most nem biztos, hogy rám van szüksége. – Nem igazán tudom, hogy ezt hogyan lehetne lekövetni. Találnom kéne valami térmágust, aki az idő szövedékéhez is ért. – Egyezek végül bele, bár kapcsolatok révén ez most esélytelennek tűnik, viszont más célom a szüleimen kívül nincs, őket pedig ezzel nyilván nem lehet letámadni. Gondolkozom rajta, hogy megpróbálom feleleveníteni, hogy milyen is volt a legendája az én időmben, de kétlem, hogy tévedek, ennél sokkal inkább eltökéltebb vagyok, hiszen hosszú ideig készültem erre. Egy olyan küldetésre, ami most úgy fest, kudarcra van ítélve. – Pihenni? – Nevetek fel keserűen. Katonaként nem azon szocializálódtam, hogy pihenjek. Valamit tennem kell, amivel elütöm az időt, s az legyen valami hasznos is. Azért a végére felkapom a fejemet. – Akkor írj kérlek neki egy levelet, hátha mégis meg tudja oldani. – Nyugszom én is bele, hogy nem zúdíthatok mindent a Weasley családra, és hát lássuk, be úgysem biztos, hogy hosszútávon tudnék Trinity nélkül élni. – Azt hiszem akkor most megyek tovább. Keresek egy ilyen tér és időmágust, hátha tud segíteni. Nem akartalak terhelni ezekkel a dolgokkal, beleértve.. tudod a csókot is. Bonyolult ez az egész, de nekem kell megoldanom, ha már vállaltam. – Hagyom, hogy esetleg még válaszoljon, de utána mindenképpen távozóra fogom. Amilyen kis kedvesen indult ez a barátság, most egyre inkább drámaibbra fordul, pedig még semmi drasztikus nem történt. Igaz, hogy én az akció híve vagyok, de nem az a cél, hogy akkor mutassam meg a valóságot, amikor már az élete függ tőle. Végül ha el tudtunk búcsúzni, akkor elindulok így elsőre Roxmorts felé, hátha.
//Köszi a játékot, alakul, csak a bonyodalmak is //
Nem akarom lelombozni, de tényleg nehéz ezt az egészet elhinni, viszont nem szeretnék elutasító sem lenni. Végtére is lehet, hogy igaza van és bárhogy is nézzük én nem fogok tudni neki segíteni, ha itt ragadt és persze akkor sem, ha csak ő hiszi igaznak ezt a dolgot és valójában nem az. Segítség kell. - Nem arról van szó, hogy nem hiszek, csak tudod... olyan hihetetlen. Ha te megtetted miért nem teszi meg bárki más? Bár igaz, hogy ha nincs visszaút... Nem lehet valahogy kideríteni ki és mikor utazott az időben? Nincs valami nyoma? - gondolkodom el. Bár ahogy beszél úgy tűnik, hogy ő az elméleti részével nincs igazán tisztában, inkább csak tette, amit tennie kellett, vagy inkább amit mondtak neki és kész. Akkor pedig nem hiszem, hogy tud ilyesmiről, pedig ha valahogy utána lehetne járni, akkor tudná ki jött még vissza, vagy mikorra, akár meg is találhatná, ha még él. Mert hát ha nem lehet visszamenni, akkor az a valaki is ott marad, ahová került, mint most ő. Maximum azóta eltelt jónéhány év és megöregedett, de akkor meg még könnyebb megtalálni és... elbánni vele, habár persze én nem vagyok az az elbánós típus. - Talán a legjobb lenne már pihenni kicsit. Én sajnos nem mehetek el csak úgy az iskolából bármikor. Mármint hivatalosan elmehetnék, de a szüleim ha megtudják kiakadnának. Az én helyzetemben... De írhatok neki egy levelet, hogy jöjjön sürgősen Roxmortsba. - vetem fel a lehetőséget. Erre biztos, hogy pár napot várni kell, de végtére is ha Garreth eddig elfoglalta magát, akkor gondolom ez a továbbiakban is menni fog majd neki. Vagy hát legalábbis nem tehet mást. Arthur még se jöhet csak úgy ide hipp-hopp, neki is van munkája, meg családja, még ha a gyerekei mind itt is vannak szinte a Roxfortban, kivéve persze aki már befejezte. Viszont, ha megkérem akkor biztosan meglátogatna és biztos, hogy ezt a témát jobb is lenne valami nyugodt helyen felvetni neki, nem pedig közvetlenül a Minisztériumban.
- Vagy még mindig az a helyzet, hogy az lettél volna, de valami megváltozott. Ez nem a te hibád, mint ahogyan az sem, hogy nem hiszel nekem. Mások vagyunk, és.. Én is próbálom elfogadni, hogy nem úgy alakult. Az idő bizony.. furcsa dolog, bele sem gondoltam, hogy nem csak én változtathatom meg a múltat, hanem más is. – Húzom el a számat bizonytalanul, mert én hittem a happy endben, megmentem őt, helyette halok meg, és akkor minden rendben lesz. Győzelemre tudja vinni az emberiséget, és az én küldetésem is teljesül. Ehhez képest itt ücsörgünk céltalanul. Trinity nem találta meg azt, amiben kiemelkedne, ugyanakkor ez nem is bosszantja, nem vágyik olyan életre, és a célkeresztre sem. Eddig értem. Csak most én nem tudok mit kezdeni magammal, de ez nem kell, hogy az ő gondja legyen. Katona vagyok, ki kell tűznöm egy másik célt, amit nyilván tőle is megkérdezek. – Hát ööö… igen, de az anyám már hírből is elég okos nő, de ha emiatt furcsán nézne a leendő apámra, az tényleg a gátja lehet mindennek. – Fújtatok egy nagyot, mert én aztán nem vagyok az időutazás tudora, félő, hogy még jobban elrontanám a dolgokat, ezért aztán igazat adok Trinitynek, ezt nem kéne bolygatni. Magam sem tudom, honnan jön a bátorság, hogy megcsókoljam, s szinte szikrázik az ajkam a bizsergéstől, ahogyan visszacsókol, pedig aztán csapongok azon végletek között, hogy nem tartom magamat egy jó kiállású pasinak, ugyanakkor egy idő után már nehezen fogom vissza magamat, főleg, ha nem is kell félnünk. Valahol megértem azt is, hogy ezek után tereli a témát, pedig már a csók előtt is érezhető volt, hogy a kettőnk közelsége rá is hatással van. – Hát.. volt, de csak egy ősi romvárosként kezeltük, amik környékén rosszindulatú szellemek, és szárnyas, kóborló éji rémek repkedtek. A keresztapád? És.. el tudunk most menni hozzá? Valahogy úgy érzem, kezdenem kellene magammal valamit, ami eltereli rólad a gondolataimat, mielőtt még fénysebességre kapcsolok. – Bököm ki nagy őszintén, amivel nem akarom zavarba hozni, de hát ez van. Ha most nem tudom úgy érdemben meggyőzni Trinityt, akkor foglalkozzunk az idővonalakkal, az talán érdemi megoldás lehet, hogy megértsem, mit kell tennem.
Annyira érzem,hogy hisz abban, amit mond, hiába hogy nekem még mindig abszurdnak tűnik, hogy valamiféle vezető legyek, vagy különleges személy, aminek beállít. Sosem volt bennem efféle ambíció. - Vagy összekeversz valakivel, aki nagyon hasonlít rám. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal, bár biztos vagyok benne, hogy e téren ellenkezni fog majd, ha annyira nagy hős vagyok a szemében, akkor tuti, hogy nem keverne össze mással. Az tény, hogy a külsőm elég jellegzetes, de ez nem jelenti azt, hogy nincs a világban más vöröshajú lány, aki hasonlíthat rám nagy mértékben. Sőt állítólag mindenkinek vannak szinte azonos hasonmásai. A genetika különleges dolgokra képes, ami a külsőt illeti, de attól még igenis előfordulnak hasonlóságok. Végtére is az állatok se néznek ki mind másképp. Az egyetlen faj vagyunk azt hiszem, akik ennyire jelentősen eltérnek egymástól, ami a külsőt illeti, vagy legalábbis a mi szemünkkel nézve, mert lehet, hogy a thesztrálok megtudják különböztetni egymást, de nekem nagyjából mind tök egyforma lenne, ha rendesen látnék, vagy hát amikor még rendesen láttam könyvekben róluk képeket. - Nem is tudom. És, ha annyira összezavarod, hogy meg sem születsz? Nem tudom szabad-e az effélét bolygatni. Mennyit tudsz a szüleidről egyáltalán? - mert ha belegondolok nekem igazából gőzöm sincs, hogy a szüleim mikor és pontosan hogyan ismerkedtek meg. Oké tudok azért néhány apróságot, de nem teljes részleteket. Lehet, hogy a szülei ki nem állhatták egymást és valami véletlen miatt jöttek össze, ami nem történik meg, ha előre beharangozza, hogy lesz egy gyerekük. Ingoványos terep, még ha még most is csak ott tartok, hogy nagyjából hiszem el, amit mond, nem teljes mértékben. Abban az esetben viszont, ha tényleg a jövőből jött, neki kellene a legjobban tudnia, hogy a múltat megkavarni nagyon veszélyes lehet. Már pont azon gondolkodom, hogy milyen célt kellene neki találni, amikor egyszer csak érzem az állam alatt az ujjait, és persze valamelyest látom a fényviszonyok változását is, mégis meglepetésként ér, amikor a szája az enyémre tapad. Ösztönösen viszonozom a rövid csókot, bár őszintén szólva most még nehéz ezzel mit kezdeni. Végtére is ő már régóta oda van értem, szinte rajongás szintjén, én ellenben alig ismerem és még azt is nehéz elhinni, hogy tényleg igazat mond. - Szóval... valami cél kellene neked. - köszörülöm meg kicsit a torkomat utána, mintha csak simán túllendülnék a tényen, hogy most csókolt meg. Abban viszont igaza van, hogy jelenleg még csak nem is létezik az itteni rendszerben, tehát kellene neki valami kapcsolat, aki segíthet ebben, mert addig igazán semmit sem tud kezdeni magával. - A te idődben volt még Roxfort? Talán a keresztapám, Arthur Weasley segítet. A Minisztériumban dolgozik, talán ismer valakit és talán elhiszi, amit mondasz... - vetem fel, de egyelőre csak tippelek. Az tény, hogy az anyjának biztosan több befolyása van, viszont őt megkeresni tényleg lehet, hogy nagyon kockázatos lépés lenne.
- Oh, sose sajnáld, én erre az életemet tettem fel, semmit sem bánok. – Hárítom el most megértően, hogy így belegondolt, hogy füstbe ment a terv. Valójában ott vagyok, ahol lennem kell, méghozzá életem szerelmével, még ha ez utóbbiról nem is tud. Ám sejthet, ugyanis éreztetem vele, hogy mennyire fontos, hogy ne essen baja, ez nem holmi túlféltés, nélküle nem lenne értelme semminek. Képes lettem volna elengedni a társaságát, hogy csak a távolból védjem, de így, hogy most nincs kitől, a három lépés is értelmetlen. Barátkozhatunk, beszélgethetünk, csupán valami új célt kell találnom. A jövő tehát nincs kőbe vésve, de most már nincs ráhatásom arra, ami történni fog. Remélhetőleg azok, akik ide küldtek, számoltak vele, hogy ez az idővonal a háború szempontjából értelmetlenné válik, kiszárad. – Csak azért gondolod így, mert nem találtad meg azt a kódexet. Ha máshogyan történik, most az lennél, akinek az én világomban mindenki tartott téged. Azzal, hogy így alakult, nos nem a te hibád, és ezt a jelent kell megélnünk. – Nyugszom én is bele, hogy megváltozott a világ. Viszont az, hogy egy álomképbe, egy ikonba voltam szerelmes, most valahogy így mégsem furcsa, mert a kedvessége, a bája teljesen magával ragad, és attól még ugyanaz az ember, akinek ismertem. Ahogyan megrezzen, elsőre azt hiszem, hogy rosszul tettem, de látom, hogy jól reagál, és az állatkája sem támad. Nem tudom, hogy honnan van bennem a bátorság, de végülis azért jöttem, hogy érte éljek, ez aligha változott, s bár terelné a témát, ez most valahogy nehezemre esik, mégis válaszolok. – Ezt nem egyetlen alkalommal lehetne elmesélni, mert én ebben nőttem fel. Több olyan esemény történt, ami egymástól függetlenül hozták el a bajt. A Testvériség az csupán egy. Én nagyjából négy év múlva születek meg, de lehet, hogy fel kéne keresnem a szüleimet is, hogy akkor most, ebben az időben segítsek. Értem én, hogy sokkolnám az igazgatót, és megkutyulnék mindent, de azt hiszem ennél jobban már nem is lehet. – Jelenleg nincsen célom, és valami értelmet találnom kéne. Ha most.. segíthetem azt az ügyet, ami az igaznak tűnik, talán minden jól alakul. - Ami pedig a kettőnk dolgát illeti.. – Tudom, hogy nem láthat, de a hangomon hallhatja, hogy elmosolyodom. Azt hiszem nem ördögtől való, hogy éreztessem, hogy mit is gondolok. Az eddigieken túlmenően. Finoman lágyan beletúrok a hajába, végülis itt a padon most ketten vagyunk, a tanulótársai már régen messze járnak. Finoman az álla alá nyúlok, hogy egy csókot nyomjak a szájára. Csak egyet, nem többet, a pillanat kedvéért.
Tényleg olyan valótlannak hangzik az egész, amit mond, de bizony azt kiérzem a hangjából, hogy ő egyértelműen hisz benne és úgy gondolja, hogy valós. Azt még nem tudom, hogy én mit gondoljak erről... hogy a jövőből jött és engem akart megmenteni, pedig végülis nem is kellett. Nem volt tökéletes a terv ezek szerint. - Sajnálom. Nem lehetett könnyű neked. - mosolyodom el együttérzően, nem kimondva végül, hogy tényleg teljesen biztos-e abban, hogy amiről beszél valós és létező dolog, hiszen sokkal inkább tűnik valami mesebeli világnak. Jó persze az tény, hogy egy átlag mugli számára a mi életünk is mesébe illő és lehetetlen, pedig nekünk valós. - Én mint legenda, azért ez még mindig nagyon abszurdnak hangzik. - jegyzem meg azért fejcsóválva, amíg hozzám nem ér. Erre azért picit megrezzenek. Nem mondom, hogy fából lennék, de hát amennyire nyitott vagyok és vannak barátaim, annyira nem érdeklődnek utánam a fiúk. Mégis csak bonyolult az előéletem, hiszen nem látok rendesen, ami nagyban megnehezíti a dolgokat és azt hiszem a stílusom miatt inkább mindenki csak barátként kezel. Meglep a mozdulata, de rosszul azért nem esik és Max sem támad. Végtére is nem ártott nekem, vagy ilyesmi, hogy oka lenne rá és amúgy sem egy tipikus védelmező vadállat, mondjuk farkas, vagy ilyesmi. - De hát mi történt veletek pontosan? Tudom, hogy a Testvériség problémás, de hát eddig nem történt semmi olyan... durva, amiről tudnánk. - azért a végére elgondolkodom, hiszen talán én is érzem, hogy itt a lényeg, amiről tudnánk. A változás ott van a levegőbe, suttognak róla, dementorok kószálnak az iskola körül, itt volt egy ideig az az angyal lány, aki eltűnt és ki tudja, hogy miket hallgatnak el a köz elől a Minisztériumban. - Szóval vissza se tudsz menni azok közé, akiket ismersz? - bár a kérdésem költői, hiszen most mondta ki, hogy egy irányú volt a dolog. Azért ez tényleg kellemetlen, még ha azt picit talán el is odázom, amit rólam mondott. A hangjából is érezni, hogy oda van értem, ami azért nagyon új és furcsa érzés, ezért is nem tudok egyelőre mit kezdeni vele. - Nem tudom, hogy nem sokkolnád-e édesanyádat. A jelenlegi helyzete eléggé zűrös szerintem. Dumbledore után igazgatónak lenni. Mindenki azt hitte, hogy McGalagony lesz. Talán elrontanád a saját jövődet. Nem hiszem, hogy okos ötlet lenne. De így nem tudod mihez kezdj magaddal ugye? - sóhajtok egyet, hiszen értem, hogy nagyon zavaros most így az élete. Nem gondolta át, hogy mi lesz, ha megment, vagy elbukik, azt meg főleg, hogy akkor mi lesz, ha nem is kell tennie semmit. Ha jól sejtem kénytelen valahogy itt új életet kezdeni, de úgy ez elég nehéz, hogy ebben az időben, már persze ha annál maradunk, hogy igazat mond, szóval ebben az időben ő nem is létezik.
- Nem is tudom, a világ, amelyben felnőttem, délceg varázslók, katonák világa volt. Romok között éltünk, a mágia lényegében elszabadult a sok harcban, a többséget pedig senki nem kérdezte meg, hogy hogyan akar élni. Én.. a családoddal nőttem fel, maguk közül valóként neveltek, de mégis kívülálló voltam, hiszen nem vagyok Weasley. Rossz érzés volt, hogy rájuk kell akaszkodnom, ezért is kezdtem kutatni a legendádat. - Magyarázom meg, hogy miért nem vagyok túl magabiztos. A tudásom, a mágiám, az erőm egyértelműen erény, előny, de valahogy mint ember, mint férfi.. Valahogy csak a magány jutott, aztán amikor ráleltem erre a holt angyalra, elképzelni sem tudtam, hogy bárki más boldoggá tenne. Romantikus képzelgés egy háborús vesztes számára! - Aha.. hát akkor.. erre nem gondoltam, és a támogatóink sem. Aki ellened van, agyafúrt volt. Úgy törölt ki a világ emlékezetéből, hogy senki más se követhesse ezt a példát. Nem az álmot törölte el, hanem azt, aki az egészet megálmodta.. Jó ég! De legalább te élsz. - Ez is valami, s talán van bennem némi önzöség, hogy így beszélhetünk, viszont ez azt jelenti, hogy a Testvériség így biztosan győzni fog, s elbukik, aki ellenük fordul. Vajon mit tehetnék? Hátha Trinityben most is ott van az az erő, hogy nemzetek kövessék. Vajon fel lehet benne ébreszteni, vagy nem kockáztassuk az életét? Nem is tudom, hogy miért teszem, nem tudatos egyáltalán, de kinyúlok, és megsimítom az arcát, a haját. Aztán ocsúduk csak, remélve, hogy Max nem harapja le tőből a karom. - Mit csinálok? Bocsáss meg Trinity, elgondolkoztam.. Számomra tökéletes vagy, de nem akartalak zavarba hozni ilyen ostoba, fennkölt szavakkal. - Elgondolkozva ejtem le a kezemet, hogy felsóhajtsak. Lehet, hogy eleve meg kéne keresnem az anyámat, most már úgyis félresiklott az idő. - Aligha. Ha te nem haltál meg, akkor sokkal szörnyűbb dolog várna a jövőben, mint ami eredetileg történt. Ha nem tudtál magad mellé állítani sokakat.. Biztosan veszítünk. Az időutazás.. egyirányú volt. Egyetlen feladatom volt. Magamra vállalni a halálodat. Most minden olyan értelmetlen.. Én nem az ész vagyok, hanem a védelmező. - Haragszom magamra, egy zsenit kellett volna visszaküldeni, nem egy tankot. Cél nélkül nem tudom, hogy mit kezdhetnék.
Érzem a hangján, hogy mennyire meglepődött, de valami egész másfajta rezonanciát is. Zavarban van Nem is értem, hogy miért, nekem aztán nem az volt az első gondolatom, hogy bármi gond lenne vele és hát amúgy is olyan meglepő volt az egész, hogy nem is volt időm igazán gondolkodni rajta, hogy mit látok, vagy mit nem. - Igazából csak néhány pillanat volt, de ez olyan maradi elképzelés és egyáltalán nincs veled baj, miért gondolod ezt? - arról nem beszélve, hogy ha azt vesszük, hogy kik a szülei, hát mégis hogyan lehetne ő nem sármos, vagy délceg? Jó, talán a kiállása nem olyan határozott, de mégis csak mint most kiderült Sheska Thorne az anyja és róla még jó eséllyel a női kollégái is azt mondanák, hogy kiemelkedő a szépsége, nem hogy a férfiak. Garreth nem örökölt kifejezetten rossz géneket, lássuk be. - Nem igazán rémlik. - rázom meg a fejemet, amikor erről a Maureenről beszél, mint akit ismernem kellene, vagy legalábbis tudnom róla, aztán meg ténylegesen elsorolja a főbb infokat rólam, habár ezt végülis egy sima Roxforti évkönyv alapján biztosan ki lehet nyomozni. Csak rázom a fejemet, amikor beszél, hiszen én nem szónokolok és tudtommal meg se haltam e miatt a nyáron, hiszen még itt vagyok és az augusztus már jóval elmúlt. - Gondolom akkor ezért nem hallottam még róla, ha te váltig állítod, hogy miatta kezdtem... szónokolni. - már a szó is olyan furcsa. Mármint nem szoktam zavarban lenni mások előtt, de a szónoklás azért még sem az én világom. Sosem voltak efféle ambícióim és bár tény, hogy rémes, ami a világban történik jelenleg, de azért még bízom abban, hogy megoldják azok, akik értenek hozzá, és nem az én kiállásom hozna békét, ahogyan ő mondja. Viszont az egyértelmű, hogy nem nézem őrültnek, hiszek neki. A szavai őszintén csengenek, bármennyire is abszurdak, vagy egyszerűen csak naiv vagyok és valójában tényleg őrült, aki tökletesen hisz abban, amit mond. Viszont rosszat nem tett e miatt, nem veszélyes, tehát vagy őrült, vagy időutazó, nem akarnám megbántani. - Akkor talán nem tűnik el egyik szülőd sem és ha visszamennél a saját idődbe, jobb világba kerülnél. Egyáltalán visszatudsz? - kérdezem óvatosan, mert hát az időutazás mint olyan még a varázsvilágban sem valami elterjedt dolog, sőt cseppet sem lepne meg, ha nem lehetne csak úgy ide-oda ugrálni. Tudtommal az időnyerők is csak keveset tekerhetnek vissza biztonságosan és akkor is nagyon óvatosnak kell lenni. Garreth előnye, hogy mivel nem szültett még meg, nem láthatja meg önmagát, tehát legalább ebből nem lehet problémája.
- Láttál? - Lepődök meg egy pillanatra, hogy kínomban felnyögjek egy nagyot, s gyorsan eltakarom az arcomat, bármennyire is nevetséges ez az egész, hiszen azt mondja, hogy csak rövid időre történt meg a csoda. Leeresztem a kezemet, bátortalanul mosolyodom végül el. - Akkor duplán sajnálom, hogy.. Ilyen előnytelen a külsőm. Egy megmentő biztosan.. délcegebb, sármosabb, meg ilyesmi. Tudod annak idején mások is jöhettek volna, csak.. én akartam a legjobban. - Vallom be, mert ez most tényleg az igazság pillanata. Na azt nyilván nem fogom elmondani, hogy gyerekkorom óta bele vagyok esve, mert már így is teljesen bolondnak néz, így nehéz bizonyítani az igazamat, pláne, hogy jelenleg nincsen mitől megvédeni. - Nem, tényleg nem. Annyit tudok, hogy Maureen Hasting volt az ihletőd, egy több száz évvel ezelőtt élt, legendás szónoklati képességekkel megáldott boszorkány, aki mágiával meg tudta oldani, hogy azok is olvashassák a műveit, akik valamiért nem látnak. Őt azért csak ismered, rémlik, nem? - Azért ez durva lenne, ha tényleg én lennék az őrült, nem lenne semmi időutazás, csak valahonnan megszöktem betegként, s csak kitalákok dolgokat. Inkább elkezdem gyorsan sorolni, amit róla tudok. - Trinity Weasley vagy, születtél 1984. január 8-án Lexington-ban, meghaltál 2003 augusztus 19-én. 2000 óta foglalkoztál a szenvedélyes szónoklással, hogy békét hozz a varázstudókat felfedő Testvériség és az őket védő Mágiaügyi minisztérium között. Te jó ég.. - Jut eszembe valami, ami talán magyarázatot adhat mindenre, hogy miért nem történik most semmi baj. Felemelem a fejemet, és nyelek egyet, mielőtt megszólalok. - Mi van ha.. nem is te voltál a célpont, hanem az aki ihletett..? Ha Hastings sosem írta meg azt a könyvet.. - Azért ez durva, hogy akik ide küldtek, nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy nem feltétlenül az álomképet kell szétzúzni, elég, ha az álmodót valahogy kiiktatják. Mondjuk logikus módszer, mert Trinity csupán egyetlen apostol, de ha a próféta halott, akkor senki sem követheti. Le vagyok taglózva, de mindez nem jelenti azt, hogy Trinity biztonságban lenne, hiszen ha képes lehet inspirálódni, és békét hozni, akkor megteszi más forrásból. - Ebben az időben maga az igazgatónőtők. Sheska Thorne. Ő az anyám.. Két év múlva fog eltűnni az apámmal együtt, nem sokkal a születésem után. Viszont ha most minden meg lett kutyulva.. Minden megváltozhat, hiszen ha valaki utazik az időben, nem biztos, hogy csak ezt az egy dolgot változtatta meg.
Lehetnék ennél sokkal negatívabb is, vagy hitetetlenebb, de azért én nem olyan vagyok, hogy egyből sültbolondnak nézzek valakit, aki azt igyekszik nekem elmagyarázni teljes meggyőződéssel, hogy sikerült visszajönnie a jövőből, hogy megmentsen engem, aki egyáltalán nem gondolom, hogy olyan rettenetesen fontos valaki lennék. Vannak persze barátaim, de hogy jelentős személy leszek a jövőben, na azt azért nem hinném. Ettől még persze Garreth hisz ebben, ami nem jelenti egyértelműen, hogy így is van, de ő bizony így gondolja, én pedig türelmes vagyok, amíg igyekszik elmagyarázni. Egyedül a furcsa esemény zökkent ki, amikor összekapcsolódom Maxszel. - Azt hiszem... azt... hiszem láttalak egy pillanatra ,de nem teljesen én. - ráncolom a homlokomat, mert ennek így nem sok értelme van. Tudom persze, hogy a familiárisok képesek bizonyos dolgokra, sőt ahogyan fejlődnek egyre több képességük lesz, de ez azért eléggé hirtelen jött és nagyon új is, főleg egy amúgy is meglepő beszélgetés közepette. Egyébként pedig simán látom, ha Garreth vállat von, hiszen látom az árnyékokat, a körvonalakat és bár már az őszben járunk, de sőt annyira a nap, hogy lássam a rezdüléseit. Csak esetemben ez olyan, mintha egy fekete emberformájú rajz lenne, teljesen végigszínezve feketével telire. - Legenda? Szónok? Biztosan nem keversz valakivel? - kérdezem óvatosan, mert hát szinte úgy beszél, mint valami rajongó és gondolom úgyis erősködni fog, ha valami legendás alaknak vél, akkor mindent tud rólam és nem kever össze mással. De hát nem vagyok én szónok, sosem szónokoltam és nem is terveztem effélét. - Jártas? - kérdezek vissza immár többedik alkalommal, mint akinek az agyi kapacitása a nullához közelít, pedig csak masszívan értetlenkedem. - Nem tudok róla, hogy megosztó témákban lennék jártas. - rázom meg a fejemet, egyre inkább meggyőződve arról, hogy tuti összekever valakivel, vagy minimum nem is tudja, hogy kit keres igazából, az ő legendás alakját, mert hát az tuti, hogy nem én vagyok. Amikor a szüleit említi akaratlanul is körbepillantok, de nem látok senkit sem a közelben, tehát gondolom ez nem most történt, vagy... mégis? - Az egyik csoporttársam, vagy tanár? Vagy a faluban? Ki ő? - kérdem már megint, de ezúttal nem értetlenkedve, hanem pusztán kíváncsiságból, csak hogy tudjam, hogy kit kell elkerülni, vagy hogy ki az anyja. Na az azért tök fura lehet, hogy netán az anyja fiatalkori kiadását kell kerülgetnie, főleg ha netán az illető még velem egykorú diák, mert azt egyelőre nem tudom, hogy pontosan mikorról jött vissza a mi időnkbe, hogy nem is olyan nagyon távoli az a jövő.
Nehéz megfogalmazni, amit mondani akarok, mert nem vagyok a szavak embere. Úgy terveztem, hogy csak feltűnök a semmiből, megvédem, elpusztítom a támadóit, és jó eséllyel nincs tovább. Visszafelé nem ismerem az időutazást, az okosok küldtek ide, de szerintem ők beleszámolták azt, hogy én a feláldozható testőr vagyok. Csak most éppen nincs kit, és nincs kitől védeni, tanácstalanságomban pedig elmondom a hátteret, a fogalmazásba pedig beletörik a bicskám. Főleg, mivel már most, hogy megismertem, nem csak egy álomkép, aki után vágyakozom, hanem megismerkedtünk, mondhatni barátok lettünk. Trinity egy valóságos, kézzel fogható lány, s bár lövésem sincsen, hogy mi volt az a fontos eszme, ami miatt meg kellett volna halnia, de most él, és ennek így is kell maradnia. - Dehogy érted, még én sem értem igazán. - Nem akarom kiigazítani, csak éppen ha látna, akkor tisztában lenne vele, mennyire nem tudom, hogy mi legyen most. Talán azzal rontottam el, hogy mégis belebotlottam az anyámba? Dehát nem is beszéltünk.. Észre sem veszem elsőre, hogy bármi is történne, így nincsen tudomásom róla, hogy Trinity a familiáris szemén keresztül látott, csak a meghökkenésére figyelek fel. - Mi.. mi történt? - Kérdezek vissza, bár gondolhatja azt, hogy költői a kérdés, amivel majd kifejtem, hogy miért halt meg. Úgyhogy vállat vonok, mintha látná ezt. Mindez önkéntelen reakció, de mivel közel vagyunk egymáshoz a padon, a rezdüléseimből azért valamit leszűrhet. Bizonytalanságot. - Ezt így nehéz.. összefoglalni. Nagyjából egy hónappal ezelőtt kellett volna bekövetkeznie. Én a te legendádon nőttem fel, hogy valami komoly szónok voltál, felszólaltál, és olyan szenvedélyesen tudtál beszélni, hogy ez sokakat magával ragadott, mások pedig meggyűlöltek. Viszont.. Valaki még előttem a jövőből jött, hogy eltegyen láb alól. Ebben a valóságban ez nem történt meg, és nem tudom, hogy mit ronthattam el. Milyen témában vagy jártas, ami ennyire megosztó lehet? - Rázom a fejemet, nyilván nem képzelem, nem bánt meg vele, de arra felkészültem, hogy őrültnek fog tartani, ha véletlenül mégiscsak kibukik a dolog. - A szüleim ebben a korban élnek, és majdnem összeütköztem az anyámmal.. De csak majdnem, úgyhogy az nem változtatott semmin, remélem..
Eléggé zavaros kezd lenni az egész, de azért figyelek rá, hogy mit szeretne mondani. A szüleimtől tényleg nem lenne meglepő, ha azért küldtek volna valakit, hogy vigyázzon rám, hiszen amióta a baleset megtörtént sajnos még a megszokottnál is sokkal jobban aggódnak, ami végülis nem csoda, hiszen mégis csak a szüleim. Ha a helyükben lennék, én is aggódnék. Nem is örültek, amikor kitaláltam, hogy ilyen távoli iskolába jövök tanulni, de nehezen végül beleegyeztek. Végtére is vannak itt rokonaim, meg aztán itt van nekem Max is. Mégis mi bajom történhetne egy ilyen biztonságos iskolában? Jó én is hallom a pletykákat a furcsa változásokról, de bennem úgy gondolom elegendő pozitív energia van, hogy ne tartsak mindenféle dementoroktól és biztosan jó oka volt rá annak az új igazgatónak, hogy az iskola környékére rendelje őket. - Öhm... értem. - na azért ezen a ponton már kicsit tényleg furán nézek rá, hogy tényleg komolyan gondolja-e, amit mond. Ha látnám az arckifejezését azért jóval könnyebb lenne, és ekkor váltok át valahogy önkéntelenül, vagy ösztönösen és furcsa módon azt láthatja, hogy a szemem egészen kifehéredik, én pedig azt tapasztalom, hogy jóval lejjebbről nézem Garrethet, mintha Max szemén keresztül néznék... nagyon fura érzés! - Hű! - és most bizony tényleg látom Garreth aggodalmas arcát, aki nagyon is őszintének tűnik ennyiből is, meg aztán a hangja is egyértelműen ezt jelzi. Igen fura egy megtapasztalás ez most, és csak egy pillanatig tart. Lehunyom a szemem, hogy visszatérjek úgymond a saját helyemre, és amikor kinyitom már újra normálisan néz ki, Max pedig mintha csak megborzongana, de már szalad is tovább körbeszaglászni a padot. - Na jó... tehát azt mondod, hogy a jövőből jöttél és nekem meg kellett volna... halon? De miért? És mikor? És akkor ezek szerint ez nem történt meg? Teljesen biztos vagy benne, hogy ezt nem csak... hát tudod... képzeled? Vagy netán nem vagy látnok, hogy te magad sem tudsz róla? - kérdezem végül mindenféle opciókat felvetve, amik eszembe jutnak és magyarázatul szolgálhatnak erre a lássuk be igen fura és abszurd helyzetre. Nem akarom én megbántani, de azért a helyzet mégis csak komoly, ezért ritka pillanatok egyike, de én magam is megpróbálok komolyan állni hozzá.
Próbálok nem hebegni, a zavaromat le kéne küzdenem, hiszen egy fontos, komoly téma. Amíg csak arról volt szó, hogy pár napon belül úgyis megmentem, majd elvállunk, nem kellett abba belegondolnom, hogy milyen hatással van rám. De így, hogy hónapokig nem történik semmi, és jobb híjján Trinityt figyeltem, még jobban elhatalmasodott rajta az az érzés, hogy teljesen bele vagyok habarodva. Most már nem csak a legendájába, a külsejébe, a törékenységébe, és ahogyan hozza ezt a vicces, számomra felfoghatatlanul laza stílust. Más lányt, nőt el sem tudnék képzelni az oldalamon, nem csoda, hogy ha soha senki nem volt az életemben, mert úgyis csak az lenne a baj, hogy nem Trinity. Valahogy úgy képzeltem ezt az egészet, hogy megmentem, meghalok érte, aztán lezárul a történet. De így, hogy lényegében megkutyulhattam valamit, maradt az, hogy epekedek érte. Édes, mégis oly kínzó sors, amivel nem tudok mit kezdeni. Még jó, hogy nem lát, durván ciki lenne. Bólogatok, mintha érzékelni tudná, aztán a kezét a vállamra illesztem, hogy kicsit arrébb menjünk, de a familiárisa szuperokos, és egy padhoz kezd el húzni, rángatni. Hagyom magamat vonni, remélve, hogy Trinity is bekapcsolódni a vonatba. Ha már ott vagyunk, akkor le is ülök, hogy aztán egy nagy levegőt vegyek. Elidőzöm egy picit a sugárzó szeplőin, az ábrándos, semmibe révedő tekintetén, és végül igyekszem legjobb tudásom szerint felelni. – Tulajdonképpen de, a családod,a szüleid. Ők neveltek fel engem is, miután veled valami szörnyűség történt. Vagyis fog… Nem a te idődből jöttem, hanem jóval.. későbbről. Egy bonyolult időmágiát kellett alkalmazni, hogy itt tudjak lenni. – Sóhajtok fel, és kicsit hagyok hatásszünetet, mert nyilván nem könnyű ezt emészteni, de muszáj vagyok most már őszintén beszélni. – Ez biztosan.. rémisztő, de igaz, nem vagyok őrült. Azért jöttem, hogy téged védjelek meg, de valami.. félresikerült. Mintha nem lenne mitől. – Nyelek itt egy nagyot, ez sosem szerepelt a tervben, hogy színt vallok, és nehéz követni egy olyan elképzelést, ami mostanság valósul meg.
Azért meglep, hogy itt van, főleg hogy nem számítottam rá és már azt hittem, hogy elutazott munka ügyben, hiszen egy ideje nem láttam. Az eszembe se jutna, hogy csak, mert én nem láttam őt, attól még ő láthatott engem, mert eleve figyelt és miattam van itt. - Persze, ez volt az utolsó órám. - bólintok, közben a többiek is távolodnak lassan, én pedig az utolsó osztálytársaimnak is intek és magunkra maradunk. - Elég titokzatos vagy. - halkítom le én is a hangomat mert ő is szinte suttog, pedig kétlem, hogy valaki pont minket akarna kihallgatni. Mostmár azért tényleg kíváncsi vagyok, hogy miről is van szó, főleg hogy olyan fontos, hogy itt a suliban keresett fel miatta célirányosan. Nem vagyunk azért még olyan komoly kapcsolatban, hiszen épp csak néhányszor találkoztunk és én mégis csak diák vagyok, ő ellenben lényegében felnőtt, bár nem kérdeztem, hogy hány éves. - Hogy én? - lepődöm meg most már, amikor beszélni kezd, de úgy fest csak lassan adagolja az információkat, vagy csak nehéz neki elmondani, hogy pontosan miről is van szó? Max közben megrángatja a nadrágja a szárát és kicsit húzni kezdi, jelezve, hogy a közelben van egy pad. Úgy talán kényelmesebb lenne, mint ha itt ácsorognánk, bár persze lehet, hogy neki így a jobb. - Ugye nem a szüleim küldtek, hogy vigyázz rám? Sokat aggódnak a baleset óta, de ez azért mégis csak elég fura lenne. Vigyázok én magamra. - gondolkodom el, mert hát nem tudom, hogy miről is van szó. Az meg aztán fel se merülne bennem, hogy a jövőből jött és azért próbál megvédeni, mert azt gondolja, hogy valami fontos személy vagyok. Azt sem tudom, hogy ilyesmit elhinnék-e. Annyi azért mázli, hogy nem vagyok valami ijedős alkat, mert ezzel akár még rám is hozhatná a frászt, de én egyelőre nem tűnik úgy, hogy rosszat gondolnék róla.
Ez a lány napról napra szebb! Természetesen nem csupán a szépsége miatt szerettem bele, hiszen azelőtt sosem láttam személyesen, hanem a legendásan jó szónoki képességei miatt, s hogy magával tudja ragadni a közönséget, a híveit, ha egy bizonyos témáról van szó. Nem csoda, hogy oly sokan vakon követték! Most viszont itt van, teljes életnagyságban, s itt lenne az ideje, hogy ne kerülgessem a forró kását. Elvégre nem is tudom megvédeni, ha közben ő sem tudja, hogy miről van szó, mert akkor csak megijedne, akadályozna. Az más kérdés, hogy amúgy sem lesz egyszerű megemészteni, amit mondani akarok, de minél előbb tud róla, annál jobb mindkettőnknek. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy csak úgy védem, de ő nem is tudja, hogy miért vagyok itt. Viszont nem hazudtam, tényleg szerettem volna megismerni, barátkozni vele. - Igen, én vagyok, van egy pár perced? – Kérdezek vissza halkan, mert még véletlenül sem akarom bevonzani az anyámat. A familiáris szaglászását békésen tűröm, az pedig érezheti rajtam, hogy még véletlenül sincsen ellenséges, ártó szándékom. Azért most is erőteljesen zavarban vagyok, holott Trinity semmit sem tud, és talán nem is tudhat az érzéseimről, amelyek cseppet sem barátiak, sokkal többek annál. Ezen felül úgy gondolom, hogy valaki jobbat érdemelne, én egyrészt sárkány vagyok, ami nem jó ómen, másrészt a szüleim eltűnése óta eléggé lefelé a lejtőn. Ő viszont életvidám, tettrekész, megérdemelne valakit, aki nem ennyire traumatizált. - Csakis hozzád jöttem. Tulajdonképpen el sem mentem, mindig itt voltam a közeledben, még ha ez furcsán is hangzik. A kötelesség.. hogy is mondjam, te vagy. És itt lenne az ideje, hogy ezt részletesen is kifejtsem. – Jól érezheti, igencsak aggódom, mert esélyesen jól összekutyultam mindent, de meg kellett próbálnom, hiszen mindannyian tudjuk, hogy mi történt volna, ha nem teszek semmit. Sőt, az a jövő lényegében már meg is történt, mert a múltam. Szeretnék változtatni, de mi van, ha most valami sokkal szörnyűbbet idéztem elő? Nem véletlen, hogy az időutazás rémesen veszélyes, de ha ad esélyt arra, hogy jobbá tegyük a világot.. Kicsit úgy érzem magamat, mint valami sci-fi tér idő ügynöke, aki maga is csak azért utazhat, hogy helyre rakja, amit más elszúrt, de ebben az esetben lehet, hogy a saját bírám is lehetnék.
Szeretem a bestiákkal foglalkozó órákat és Hagrid igen rendes, mert gyakran engedi, hogy ami nem veszélyes azt tapintással is jobban "megnézzem" magamnak. Ezúttal is jó kedvvel távozom az óráról, és persze elsőre észre sem veszem a háttérben meghúzódó alakot, csak ha kifejezetten célirányosan felém kezd el sétálni, no meg az ért a körvonalai a nagy kabáttal elég jellegzetesek. Egy ideje már nem hallottam róla, azt gondoltam távozott, mert máshová szólította a testőri munka. Nem mondom, hogy nem esett rosszul, hogy még csak el sem köszönt, de végtére is talán nem volt ideje. Legalábbis én így okoskodtam magamban. Most sem látszik rajtam, hogy sértett lennék, inkább meglepett, hogy annak ellenére, hogy azt hittem elment, most mégis itt van. - Oh szia! Garreth igaz? - kérdezek azért rá, de ha már bemutatkozik és meghallom a hangját, akkor akár magamat megerősítve bólintok is, hogy jól gondoltam az árnyékok alapján, amiket láttam. Max is simán odamegy hozzá megszaglászni, üdvözölni a maga módján, ami egyértelművé teszi nekem, hogy olyasvalaki, akit ismerünk. Hiszen nekem Max az a bizonyos gyanakvó oldalam, ami bennem nincs igazán meg. Ő sokkal óvatosabb és jobban odafigyel mindenre, mint én. Kell is néha valaki, aki egy kicsit másképp gondolkodik, különben engem aztán bármire rá lehetne venni. Így se nehéz, maximum Max néha kicsit megnehezíti a dolgot. - Mi járatban? Azt hittem, hogy már elutaztál, szólított a kötelesség, vagy ilyesmi. Engem keresel? - végtére is hozzám jött ide, talán más okból volt itt látogatóban és pont összefutottunk, vagy... bármi lehet a válasz. Nem biztos, hogy miattam van itt, végtére is nem vagyunk annyira közeli ismerősök. Persze könnyen lehet, hogy ha megszólal már kihallom a hangjából azt a jellegzetes aggodalmas háttérzörejt, ami mintha csak örök része lenne. Egyelőre viszont mást nem tehetek, mint várom a válaszát, közben időnként intek egy-egy évfolyamtársamnak, aki odaköszön nekünk, és én meg persze hang alapján visszaköszönök nekik szépen és türelmesen várom, hogy Garreth mit szeretne. Lehet, hogy akad, aki furcsállva nézi a kettősünket, netán értetlenül pislog felénk, de ezt én nem látom, maximum Garrethet zavarhatja némileg. Ahogy mondjuk ismerem, ha tényleg miattam jött, akkor úgyis hamarosan arrébb von majd, hogy minél kevésbé legyünk szem előtt.
Elnéztem volna az évet? Vagy túlságosan jók lettek a védelmi intézkedéseim. Végülis az volt a cél, hogy megváltoztassam a múltat, hogy megmentsem őt, viszont így nem szólalt még fel, nem hozott komoly áldozatokat.. Így nem erősödött meg annyira, hogy ki tudjon állni másokért, viszont számít ez? Ha életben marad, ha boldog lesz, nem vesz részt a háborúban, akkor legalább neki jó élete lehet. El is hessegetem a rossz gondolatokat, s úgy döntök, hogy meglátogatom. Tavaly karácsony óta párszor találkoztunk, de néhány futó beszélgetésen kívül nem akartam megzavarni, belefolyni az életébe. Én viszont így most nem tudok visszamenni, a szüleimet kerülnöm kell, hiszen a legutóbb majdnem összefutottam anyámmal, de így meg nem találom a helyemet, olyan vagyok, mint egy célt tévesztett lövedés. Nincsen hova suhannom, nincsen minek beteljesülnie.. Vagy tekintsek az egészet sikeres küldetésnek? Őszintén szólva azért szeretem a csihipuhit, a fizikai harcot, de testőr vagyok, és akkor végzem jól a munkámat, ha nem történik semmi. Olykor azért követem Trinityt akkor is, ha egyébként nem beszélünk. Szeretem és védelmezem, de nem akarom megóvni minden apró galibától, ami az élet része, inkább csak az árnyéka vagyok, de jobban nem kéne megváltoztatnom. Viszont oly kínzó a vágy, hogy már beszéljek vele, mert most, hogy úgy tűnik, hogy megmenekült, túlélte, hamarosan elkezdenek legyeskedni körülötte a fiúk ( vagy lányok?) és aligha hiszem, hogy egyedül nekem volna vágyaim netovábbja. Velem természetesen semmi értelme nem lenne, hiszen bármikor visszaránthat az örvény, hogy nem is kéne itt lennem, de azért jó lenne vele beszélgetni, mielőtt még más karjában látom. Na nem azért, hogy bármit is valljak, inkább csak amolyan baráti csevely, amit szép emlékként őrizhetünk mindketten. Figyelem azért a környezetét, megannyi egzotikus teremtmény jár az iskolájába, mint ahogyan én is sárkány vagyok. Viszont a mágiámmal különös tapasztalatást tettem, amiről nem is tudtam, hiszen engem a Weasley-k neveltek fel, így nem merült fel témaként. Mintha.. Trinity vérvonala erősen köthető lenne a nimfákhoz. Nem ütköztek ki még a jegyek, talán soha nem is fognak, de talán erről ő maga sem tud. Talán ez jó témaindító lenne. Úgyhogy egy levelet írnék neki, hogy találkozzunk, de tekintve, hogy nem lát úgy igazán, ezt el is vetem. Ezért aztán maradok annál, hogy mivel felnőttek is olykor bemászkálnak a Roxfortba kísérőként, érdeklődőként, én is ezen az úton indulok el. Az egyik tanártól kérdezem meg, hogy lekövethető legyen a dolog, és ne társítsa valami diáktársa, hogy egy öregebb perverz kutakodik utána. Mivel az anyám jelenleg az igazgató, a tanári és az igazgatói környékét kerülöm, hogy még véletlenül se keresztezzem az útját. A tanár végül egész segítőkész, útbaigazít a bénácska külsőm ellenére is, és végül kiderül, hogy Trinity valami legendás lények órán végez az erdőszélen. Így ott várakozom, bízva abban, hogy meg tudom szólítani, ha erre indul. A szokásos bokáig érő sötét kabát van rajtam, az alatt bármilyen fegyver elfér!
Csak bólintok egyet a meglepett kérdésre, de egyértelmű, hogy valami miatt nem akarná beavatni a szüleit. Amit még nem tudok, hogy egyáltalán nincs feléjük bizalma, vagy csak ebbe az egy témában nincs. Annyira pedig még nem ismerjük egymást, hogy faggassam a témában, ezért nem feszegetem, amikor azt mondja más még nem tudja rajtam kívül. Azért ez így is épp elég nagy tehet, főleg mert még csak most találkoztunk, ő pedig rám bízott egy kvázi titkot. Ez összességében akár ijesztőnek is mondható, bár szó se róla elég jó vagyok titoktartás terén. A saját titkomat legalábbis vagy két évig őriztem. - Gondolom azért azt mégis, hogy lehetőleg ne adjam tovább. - jegyzem meg egy apró félmosollyal, amiből amúgy sejtheti, hogy nem fogom továbbadni, amit most elmondott nekem. Egyébként sem vagyok platykás és nincs is nagy baráti társaságom, akiknek eltudnám mondani, el meg nem is akarom. - Így már egyből értem. - kerekedik el kicsit a szemem, hiszen nem csoda, ha nem akar a szüleivel titkokat megosztani, ha egyszer nemrég kiderült, hogy nem is az igazi szülei. Érthető, ha ezek után bizalmatlan velük, de azért ez elég kellemetlen lehet. Na nem mintha ne tudnám, hogy ez milyen, hiszen az én anyám sem épp a legjobban szerepelt, mint szülő. Tény, hogy tudom az okot, a testvérem halála az apám után már sokkolta őt, de attól még nem így kellett volna rendeznie a dolgot. - Tényleg elég nehéz lehet ez most így neked. Sajnálom. - bököm ki még azelőtt picivel, hogy gyorsan a vajsör témájára tér. Azt hiszem tényleg jobb lesz inni valamit és elfelejteni kicsit ezt az egész zűrös családi hátteret. Szegény, ő se sokkal jobb sorssal lett megáldva, mint én. Én azt tudom, hogy mennyire pocsék dolog hosszú ideig titkolózni mindenki előtt. Nekem annyiban nehezebb dolgom volt, hogy tényleg senkinem nem mondhattam el.
- A szüleim? - kérdek vissza némileg értetlenkedve, miközben enyhén szólva is szíven üt ama tény, miszerint ők lennének azok, akikkel a világon mindent meg kellene tudnom osztani/beszélni, erre itt és most pont ők azok, akik előtt a lehető legjobban titkolóznom kell. Sun-hi felvetése tehát valamilyen szinten teljesen jogos és érthető, de számomra mindez nem olyan kézenfekvő. Apám az egész életét arra áldozta, hogy a társadalomra veszélyes, mágikus tulajdonságokkal bíró lényeket vadászta le és - ha igaz mindaz, amit sejtek - a vér szerinti szüleimmel is ők végezhettek annak idején. Ezek alapján én is potencionális jelölt lehetek és eddig csak azért nem végeztek még velem, mert - véleményük szerint - sikerrel járt a rajtam végrehajtott "agymosásuk" és hétköznapi emberré formáltak. Hogy ez csak kísérlet-e részükről vagy tényleg valamilyen úton-módon megesett rajtam a szívük, nem tudom, de van bennem némi félsz ezzel kapcsolatban. - Igazság szerint ezt senki sem tudja rajtam és immár rajtad kívül - sóhajtok egyet gondterhelten és vetek egy bocsánatkérő pillantást Sun-hi irányába: - Sajnálom, hogy ismeretlenül is belerángattalak ebbe, de hidd el, nem várok el semmit sem tőled, egyszerűen csak jól esett mindezt elmondani valakinek - mosolyodom el, immár pár fokkal gondtalanabbul, mint eddig. Alistairről nem sokat sikerült ugyan kiderítenem, de egyelőre napolom is az őt érintő feladatomat. Sun-hi olyan hatással van rám, amelyet eddig még nem gyakran tudtam megtapasztalni. Közvetlen és kedves, őt kihasználni arra, hogy valakit bemártsak, akit kedvel... A lelkiismeretem legbelül ordítva küzd és tombol ez ellen. Ráadásul, még én magam sem tudom, mire is készül apám pontosan, ami szintén nem esik jól számomra. Ha legalább beavatna... No, nem gond, nekem is vannak immár titkaim előtte és talán az a legjobb, ha ez végleg így is marad. - Tervezem, igen, de semmiképp se szeretnék belemenni ebbe úgy, hogy semmi és senki sincs a hátam mögött - csóválom meg a fejem tanácstalanul. - Tudod, tartok tőlük valamilyen szinten. Ha ismerték az igazi szüleimet és úgy vettek magukhoz, akkor ők máris sokkal több dolgot tudnak rólam, amit akár ellenem is fordíthatnak, amint gyanút fognak... Egyelőre tehát játszanom kell a jó és engedelmes kislányt - fintorodom el egy másodpercre. Nagyon nincs ínyemre az, hogy olyanok előtt jópofizzak, akik talán a családomtól szakítottak el annak idején. - Na, kóstoljuk meg azt a híres-nevezetes vajsört - derül fel a képem, habár arról még csak sejtelmem sincs, hogy ezzel olyasvalamit helyeztem szegény lány vállára, amely simán lehet számára teher a későbbiek folyamán, hiszen a titkok komoly súlyokkal járnak. Ez pedig... akármennyire is szeretném, hogy ne vegyen róla tudomást, esélyesen kivédhetetlen...
Én aztán igazán jól ismerem a titkokat, de eddig nem tapasztaltam magamon még komoly furcsaságot. Végülis ez egy varázslóiskola, tehát egyáltalán nem biztos, hogy ami a normál életen furcsa lenne, az itt nem csak szimplán egyedi. Ettől még látom a lányon, hogy aggódik és valahol érthető is, de nem tudom, hogy én mégis hogyan segíthetnék neki. - Nem is tudom. Nincs olyan felnőtt, akiben maradéktalanul megbízol? A szüleid teszem azt. - bár, ha ők meg veszélyes lényekre vadásznak, akkor nem csoda, ha nem fordulna hozzájuk ilyesmivel, mert mi van, ha olyasmi derül ki, amit nem kezelnének jól. Nehéz ügy ez, az biztos, de én sem tudom, hogy mégis mit mondhatnék rá, vagy hogyan tudék segíteni. A legjobb esetben is a könyvtárban lehet kutakodni, de félő, hogy a normál részlegben nem igazán talál az ember titkos információkat. Ami ott fellelető arről általában tanulunk is, ami pedig nem, az már magasabb szint, mint amivel egy diák tisztában lehet. - Oh, akkor így már más a helyzet. - felelem, amikor kiderül, hogy a szülei nem is az igazi szülei és ha jól sejtem, akkor ezt nem tőlük tudta meg. - Aki ebbe beavatott, nem tud segíteni? - nem ismerem a részleteket, lehet hogy magától jött rá a szülei dolgára és nem tud ezzel senkihez se fordulni. Én pedig most a nyakamba kaptam egy titkot, pedig volt nekem sajátom jó két évig és rettenetesen szenvedtem a súlya alatt. - És fogsz velük beszélni erről? - kérdezem aztán óvatosan. Sejtem, hogy az ilyesmi nem egyszerű, én se lettem volna képes egyedül szembemenni az anyámmal. Ha nincs Ali és nem áll ki mellettem határozottan, miután megtudta az igazat, akkor még jó eséllye mindig a testvérem életét élném. Azt viszont tudom, hogy az igazság bizony felszabadít és nagyon fontos az ember lelkének, hogy megszabaduljon az efféle terhektől, bármilyen nehéz is őszintének lenni. Lehet, hogy az is egy lépés, hogy elmondta egy szinte idegennek, de a titok súlya ezzel maximum minimálisan csökken, amíg azoknak nem mondja el, akik igazán fontosak. Bólintok persze végül, hogy csak vajsörre gondolt, bár én még annak se vagyok komoly ismerője, de legalább a Három seprűben már jártam, hogy megtudjam mutatni neki, hogy merre van.
Nem sok barátom akad, voltaképp egy sem, vagyis a mindennapjaim többségét egyedül töltöm, ami sokáig teljes mértékben megfelelt számomra, de most már lassacskán kezd elegem lenni mindebből... Apám megbízott valamivel, aminek ajánlatos lenne eleget tennem, azzal azonban nem számoltam, hogy Alistairnak is akadnak barátai, ha több nem is, de legalább egy, Kim Sun-hiben pedig megfog valami. Talán csupán a kedvessége, habár ez nyilván nem is olyan meglepő abban az esetben, ha az ember lánya olyasvalakivel fut össze hosszú idő után, aki hajlandó segíteni neki valamiben. Nem állítom, hogy a Roxfort tele lenne olyan diákokkal, akik kinézik az újakat, de - személyes tapasztalataim szerint - a többség kissé tartózkodó azokkal szemben, akik nemrég kerültek az intézmény falai közé. Ennek nyilván meg van a maga oka, hiszen jól tudjuk, kik jártak ebbe az iskolába és hogy mi minden folyik itt mostanában - a birtokon történt robbanás híre még hozzám is eljutott -, tehát eleve van némi létjogosultsága ennek a zárkózottságnak. - Ez néha nem annyira egyszerű... - esem töprengőbe egy röpke pillanatra. - Mármint, félek, hogy ez nem normális dolog és mi van abban az esetben, ha valami baj van velem? - vetek egy kétségbeesett és egyben kérdő pillantást a hugrabugos lány irányába. - Félek attól, ami kiderülhet - ismerem el némi habozás múltán. Abban teljes mértékben egyetértek vele, hogy nekem sem áll szándékomban kitűnni, ebben a tekintetben legalábbis semmiképp sem. A szüleim voltaképp üldözik azokat, akik mások és ha én is más leszek, abban az esetben biztos vagyok abban, hogy engem is üldözőbe vennének és nem szeretném az egész életemet prédaként, bujkálva leélni. - Mondjuk, ha kiderülni, mi történik velem és sikerülne mindezt elfojtani... - harapok az ajkaimba, mialatt a gondolataim a megoldás körül cikáznak. - Persze, még semmi se biztos - csóválom meg végül a fejem. - Talán csak én tévedek és nincs semmi, amiért aggódnom kellene. Elvégre ez is lehet egy magyarázat, nem igaz? Olyan közegben nőttem fel, ahol, ha valami furcsa történik emberekkel, az nem számít jónak, én pedig nyilván átvettem ezt a csapásvonalat. Aggódom, amint olyasmit tapasztalok magamon, ami nem nevezhető átlagosnak és igenis félek attól, ami ezek után jöhet. Azért Sun-hi reakciója láttán észbe kapok és hirtelen realizálom magamban, hogy a kelleténél talán eggyel több infót kotyogtam ki, ezt pedig ő nem fogadja valami jól. Valóban nem ismerem, de már csupán ez a kedvesség részéről megnyitott bennem valamit gátat... Ritkán van részem ilyesmiben és Sun-hi voltaképp csak egy utamba akadó lehetséges akadály lett volna, erre meg vele állok neki bizalmaskodni? Apám mindenképp kitérne a hitéből, annyi szent. - Én ezt... bocsi, hogy ilyesmivel traktáltalak - szólalok meg hirtelen, miközben megindulunk a Három Seprű irányába, habár elszégyellni nem fogom magam, hiszen nagyon jól esett mindezt végre kimondani valakinek. - Csak nemrég tudomásomra jutott, hogy a szüleim nem a vér szerinti szüleim és ezt senkivel, de senkivel sem oszthattam meg - fonom keresztbe mellkasom előtt a karjaimat, komor tekintettel magam elé meredve. - Ki kellett mondanom valakinek és az te lettél. De nem állt szándékomban ezzel téged terhelni, komolyan - szabadkozom, de azért érzem, amint legbelül egy mázsás súly párolog el a mellkasomról. Azért én se tudom, miként reagálnék arra, ha egy számomra ismeretlen ilyen bizalmas információt közölne velem. Nekem azonban tényleg nincs senkim se a világon, akivel ezt megoszthatnám, holott nagyon szeretném mindezt kimondani. - Tömény alatt a vajsörre gondolok - mosolyodom el, amint észreveszem, mennyire kikerekedett a tekintete. Tizenhat vagyok, aligha iszom le magam itt a sárga földig...
Meglepetten pislogok rá, hiszen én nem igazán szoktam titkos gondolatokat megosztani senkivel sem, még Rosie is igen keveset tud ilyesmiről, bár igaz, hogy azért ő azt is sikeresen észrevette, hogy Ali nem csak egy barát nekem, de pont e miatt meglep, hogy Miley, akivel most találkoztam ilyesmikről beszél. Végülis bárki nézhetné e miatt furának, vagy nézhetne rá másképp azért, amit most elmond nekem. Nem is tudom, hogy mit mondjak rá hirtelen. Én mindig is egészen átlagosnak gondoltam magamat és igazából ez a mai napig is így van, de nem is akartam soha kitűnni, sőt amikor kénytelen voltam a testvéremként élni, akkor főleg arról szólt minden, hogy senki se vegyen észre. Egészen könnyű láthatatlannak lenni mágia nélkül, ha nagyon igyekszel, habár ez sem igaz talán teljesen, mert akkor azok a Jenkinsék nem szúrtak volna ki maguknak. Azért úgy minden nehezebb, ha nem vagy átlagos, ami a külsődet illeti, legalábbis itt Európában. - Értem, azt hiszem. És, ha beszélnél egy tanárral? Én nem igazán vagyok otthon az ilyesmiben. Sosem akartam... kitűnni. - felelem, bár ismerek olyat, aki más, mint az átlag. Igaz Ali is volt, hogy nehezen kezelte. Azért nem egyszerű úgy élni az életed, hogy mások furán néznek rá, mert hivatalosan pár éve születtél, de mégis elég nagyot ugrottál és az emberek vannak annyira szemetek, hogy nem érdeklik őket a miértek, csak furán néznek rád. A külsőbeli változásairól nem is beszélve, amiket nem mindig könnyű kezelnie. Én biztos, hogy nem akarnék más lenni, mint az átlag, hogy annál jobban felfigyeljenek rám. - Oh! - ennyit sikerül kiböknöm az új hírre, és újfent gőzöm sincs, hogy mégis mi a fenét mondjak erre. Az látszik rajta, hogy nem volt könnyű kimondania és hogy gondolom még nem sokaknak említette a dolgot. - Hogy-hogy lehet? - felelem végül, mert végképp kellemetlen ha csak állok némán és annyit se mondok, hogy hahó, miközben ő valószínűleg pont most mondott ki olyasmit, amit gondolom nem gyakran szokott, főleg nem egy kvázi idegennek, hiszen mi még koránt sem vagyunk közeli barátok. A tömény említésére végképp kikerekedik a szemem. Vajsört is egyszer kóstoltam volna, a meglepi szülinapomon, ami nem pont úgy sült el, ahogyan kellett volna neki. Azért persze elindulok a Három Seprű felé, maximum én majd iszom egy töklevet, mert sejtelmem sincs, hogyan reagálnék bármire, ami töményebb.
- Ezt én nem vitatom - jegyzem meg végül, ezzel voltaképp le is zárva a Trimágus Tusát érintő beszélgetésünket és annak taglalását. Az emberek pletykálnak és sokkal inkább teszik ezt rosszindulatból, semmint másként. Fleurnek akadtak irigyei annak idején az iskola falain belül, ez tény és való. Sok más diák is szeretett volna bekerülni bajnoknak, hiszen ezzel nyilván kivívták volna a tantestület tiszteletét is, ráadásul világszinten is megismerte volna a nevüket a mágikus olvasóközönség. Ez tehát annak az oka, hogy mindenben, amit azóta letett az asztalra, a tusát látják viszont. Nyilván akad előnye annak, hogy részt vett rajta, de - mint Sun-hi is említette - már önmagában bátor tett volt ez részéről, amelyet nem biztos, hogy más is képes lett volna véghez vinni. - Igazság szerint én... - akadok meg itt, hiszen legszívesebben azt mondtam volna, hogy semmit se örököltem a szüleimtől, de már magától a mondattól is eléggé kiver a víz. Talán én magam is rendelkezem látó felmenőkkel, ki tudja? Egy pillanatig csupán némán hallgatok, a talajt bámulva a lábam előtt, majd pillantok fel ismét: - Nem hiszem, hogy van tehetségem a jóslástanhoz - csóválom meg a fejem, magam sem igazán értve az okokat arra vonatkozóan, hogy miért is mondtam ki ezt. - De akad néhány furcsa dolog, még akkor is, ha bolondnak tartasz miatta - mosolyodom el halványan, miközben eszembe ötlik az a fura nő és a szavai, amelyeket a mai napig képtelen vagyok a helyükre tenni. Igazság szerint totál bolondnak könyveltem el magamban, még abban az esetben is, ha egyébként nagyon nem tűnt annak. - Gondoltam már arra is, hogy legilimentor vagyok, mert amikor azt gyakoroljuk, nagyon jól megy - fejtem ki a gondolatmenetemet. - Mármint, érted... Még abban az esetben is nagyobb a mentális védelmem, ha képtelen vagyok koncentrálni és legszívesebben álló helyemben elaludnék - harapok az ajkamba. Nem állítom, hogy a tanárom képtelen feltörni, mert ez nem igaz, néhány próbálkozás után sikerrel veszi az akadályt, de már maga a tény, miszerint ez jelen van, néhány kérdést felvetett bennem. - És a meleg... Amikor a többiek panaszkodnak arról, hogy megsülnek, én fel se veszem. Tudom, ez esélyesen semmit se jelent, egyszerűen csak fura számomra - sóhajtok egyet nyugtalanul. Nem árulom el ugyan Sun-hinek, de nagyon nem szeretek más lenni, mint a többi ember. Mivel a szüleim vadászok, így tisztában vagyok azzal, hogy másnak lenni rossz. - Tudod... én... - hebegek-habogok egy pár másodperc erejéig, amikor Sun-hi rákérdez az okokra. - Ez... - nyögöm ki, miközben a szívem hevesen dörömböl a mellkasomban. Beszélni szeretnék valakivel erről, aki nem egy ügyvéd és aki képes nekem bármiféle tanácsot is adni ezzel kapcsolatban. Mivel nincsenek itt barátaim, ezért Sun-hi közelsége és kedvessége sokat jelent számomra, még abban az esetben is, ha eredetileg én akartam kihasználni őt. Most pedig tessék! Máris többet kotyogtam ki neki a kelleténél és a napnak még határozottan nincs vége. - Lehet, hogy ő a testvérem - nyögöm ki végül nagy nehezen és érzem, amint egy hatalmas szikla gördül le a mellkasomról. - Jól esne valami tömény... - teszem még hozzá, mintegy beleegyezve abba, hogy induljuk meg a Három Seprű irányába. Ha nem is rendelek Lángnyelv Wkiskey-t, vajsörből határozottan nagyfogyasztó leszek, annyi szent.
Van abban ráció, amit mond, de attól még nem változik a véleményem. Nem szép dolog másokról pletykát terjeszteni, vagy lejáratni akkor, ha az illetőt nem ismerjük személyesen és csak hallottuk valakitől. - Ez tény, de én akkor is úgy gondolom, hogy már azon a tusán részt venni is nagy bátorságra vall. - szögezem le újra. Én aztán biztosan nem irigyelném el senkitől sem az ezzel járó esetleges előnyöket, ha mondjuk könnyebben talál munkát, vagy bármi. Én legalábbis biztos, hogy nem lennék sosem ennyire bátor, hiszen még a saját anyámmal se mertem szembeszállni vagy két évig és inkább éltem hazug életet a testvérem bőrébe bújva, minthogy a sarkamra álljak. Tehát az, aki kiáll egy arénába és szembeszáll önként egy sárkánnyal, mert ha jól tudom az volt az első próba, bizony nagyon is tiszteletre méltó a szememben. - A jóslástan bizonytalan mágiaág ez igaz, így gondolom az ebbéli tehetség öröklése is bizonytalan. - jegyzem meg, főleg mert a téma részben személyesen is érint, hiszen Ali Látó. Tudom, hogy mennyire nehéz lehet úgy tudni dolgokat, hogy nem tehetsz ellenük és nem befolyásolhatod, hogy egyáltalán mit tudsz meg és mikor. Egyébként is lássuk be, hogy ha jövőt olyan könnyű lenne kifürkészni, akkor nem lenne semmiféle kihívás sem az életünkben, mert minden előre tudnánk. Nem csoda, hogy bizonytalan mágiaág és a látók képessége is még mindig érthetetlen a legtöbbek számára. A pennás témára biccentek egyet, mert én is úgy tudom Rita Vitrol volt, aki eléggé rossz célokra használta a Pulitzer pennát. Nem csoda, ha nincs valami jó híre. - Nem igazán értem. Akkor miért akarsz vele jóban lenni? Ők egy külön... hát tudod sokuk nem túl kedves. - próbálok én nem előítéletes lenni, de elég nehéz elfelejteni, hogy Alival a Gyengélkedőn töltöttünk pár napot tavaly Jenkinsék miatt és bele se merek gondlni, hogy mi történt volna, ha a szőke Hugrás nem húz ki a slamasztikából. Az egészre visszagondolni még most is rémülettel tölt el és libabőrös lesz tőle a karom, szerencse, hogy ez nem látszik a ruha miatt. De hogy valaki jóban akarjon lenni olyannal, aki kigúlyolja, az nekem teljesen érthetetlen. Valószínűleg benne van, hogy én inkább távol tartom magamat a bonyodalmaktól, mint hogy elébük menjek, de akkor se tudom megérteni a dolgot. Szóval, ha Miley szeretne akkor természetesen elindulhatunk a Három Seprű felé, maximum az indulás előtt majd még visszajövünk ide, hogy megvegyük azt, ami feltétlenül szükséges.[/color]
//
//
