2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-01-03, 11:27
First topic message reminder :
Kis udvar
A Roxfort egy kis oldalsó udvara, szép kilátással a tájra, ahonnan könnyedén le lehet kanyarodni az udvarra is, vagy épp elsétálni a főbejáratig és Roxmortsig. Van itt egy mohás régi szökőkút, ami csak nyáron csobog visszafogottan, néhány pad, de a boltíves külső részekre is le lehet ülni, főleg ha valaki bátrabb és nem tart tőle, hogy egyes részeken a 2-3 méteres magasságból esetleg lezuhanhat.
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Szerző
Üzenet
Spencer Irvine
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-02-29, 21:14
- És mi volna a következő a listádon, amit szívesen kipipálnál? Hátha ismerek egyet. Egész jó vagyok fajok közti kommunikációban. Valószínűleg azért, mert annyira tűnök ártalmasnak, mint egy hollpihe az elefánt hátán, így nem látnakm veszélyforrásnak. - nevetem el magam- Mit szépítsem? Nem vagyok fajsúlyos, hogyha tesztoszteronbombákról van szó, de nem is bánom. Nem lehet mindenki izomhuszár, s őszintén szólva én egyébként is jobban preferálom a belsőt a külsőnél, szóval inkább a jellememet pallérozom, mint sem a testemet. És hát a genetikám sem rossz, szóval azért nem kell félnem, hogyha lemegyek a bányába ijedtében feljön a szén az alakomtól. - Szerintem látta és teljesen direkt volt. Hogy a felnőttek se unják a gyerekmeséket. Vagy a csoda tudja. - vigyorodom el. Elég bizarr szerintem is falloszokkal ékíteni egy mesebeli palotát, de ez a Disney így utánanézve elég perverz, ami azt illeti. Bár azért inkább nem itt hozakodom elő a többi húzásukkal, aminek voltam szíves kíváncsiságból utánalesni. Eleget arcpirítóskodtam Dasienek ma már. - Hidd el nekem, az nem mérvadó. Vannak olyan langaléta elsősök, mint annak a rendje, s hát egyébként is, egy kamaszszem nem a magasságot nézi egy lányon. Khm.. nőn. Úgy értem esetedben nőn, de ő lánynak nézett, szal ebbe most eléggé belekeveredtem azt hiszem. - zavaromban torkot köszörülök. Ezt hívják a majom és a házi cérna esetének, nem igaz? - Nagyon is volna kedvem hozzá! Szívesen szegődöm unaloműző kíséretedül, de csak ha megengeded, hogy meghívjalak arra az italra. - mosolygok rá lelkesen. A hagyományos udvariasság híve vagyok, így számomra alap dolog, hogyha egy hölggyel betérek valahová, akkor én fizessem a fogyasztást. Remélem nem bántom meg vele, vagy ilyesmi. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ennél emancipáltabbak, s nem szeretik elfogadni az efféle gesztusokat. Tolakodó nem szeretnék lenni, szóval bedobtam a dolgot, aztán dönt ahogy dönt. - Nagyon örülök, hogy ma összefutpttunk, egy élmény volt, de tényleg! És alig várom azt a roxmortsi kirándulást. - kacsintok rá, s bár ez nem elköszönés, hiszen a pálcáját még keressük, mintha az Univerzum annak értékelné, ugyanis hipp-hopp megpillantok valami gyanúsan pálcaszerűt a földön. Kissé csalódott is vagyok, amiért ilyen hamar ment, egy részem reméli, hogy nem Dasieé az ott, hiszen akkor tényleg végeszakad ennek a mai találkának. De azért rámutatok, jelezve a helyet. Hiszen hát az jó, ha mégis sikerült megtaláljuk, nem igaz? - Az a tiéd?
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-01-31, 11:06
- Nem is tudom, igazság szerint mindig is érdekeltek a mágikus lények, de végül nem ezzel foglalkoztam, így aztán sokat nem láttam még könyveken kívül, bár a sellőt most már kipipálhatom. - mosolyodom el és remélem, hogy nem számít bántónak, ha őt is lényegében mágikus lényként említem. Nem tudom, hogy ez a besorolás mennyire illik, egy kentaur könnyen lehet, hogy zokon venné, ők eléggé sértődékenyek, ahogy hallottam. Mondjuk az is tény, hogy jelenleg Spencer szimpla embernek tűnik, na de most itt az udvar közepén még sem kérhetem meg, hogy dobja le a lábait és változzon sellővé. Igazából nem is tudom, hogy ez hogyan működik, csak úgy csettintenek és hopp, vagy kell hozzá valami plusz? - Oh jesszus, én em értem, aki rajzolta hogy nem látta, hogy mit csinál. Talán nem a szülőktől kapta és más valaki volt a vak, hátha. - oh jó ég, én tényleg nem bírtam volna ki nevetés nélkül. Azért lássuk be nagyon vaknak kell lenni, vagy figyelmetlennek, hogy az ember ne vegyen észre valami ilyesmit. Aztán lehet, hogy a szülők már ha azóta észre is vették, nem akarták elvenni a kislánytól a könyvet, főleg mert akkor kénytelenek lettek volna elmagyarázni az okát is. Nem is tudom én hogyan kezelnék egy ilyen helyzet, ha a saját gyerekemről lenne szó, de biztosan hogy iszonyú kínos lenne. - Köszönöm, ez nagyon kedves! Bár én inkább a magasságomra, azaz az alacsonyságomra tippeltem volna. - nevetek fel, mert bár tényleg jól esik a bókja, na de lássuk be elmúltam már harminc, bár szerencsére talán pár évet letagadhatnék, ha nagyon akarnék, de akkor is úgy vélem ebben azért a vékony testalkat és az alacsony termet is nagyban közre játszik. - Oh nem, elég hamar rájött, hogy nagyot tévedett és nem az vagyok, akinek gondol. Csak szimplán besorolt mellém és udvarolni próbált habár igen esetlen módon. Aztán amikor rájött, hogy én épp osztogatom a papírokat és nem helyet keresek rákvörös lett szegény. Mondjuk azt hiszem én is. - vigyorodom el, mert na tényleg kínos volt, de hál' istennek nem úgy indított, hogy mondjuk belemarkol a hátsómba. Azt hiszem akkor már eleve az óra kezdete előtt távozott volna és fel sem merül benne, hogy végigülje az egészet és csak később ne merjen a szemem elé kerülni. - Persze, szívesen! Jövő hétvégén a kísérő tanárok közé osztottak be, akik a kicsikkel mennek le Roxmortsba és ez mindig egy rémesen unalmas tevékenység, főleg mert nem szeretik, ha valaki folyton a nyomukban van. Ha esetleg lenne kedve meginni valamit a Három seprűben, megmentenél az unalomtól. - szeretem én a gyerekeket, de ők kevésbé szeretik, ha folyton a nyakukon van egy tanár, ezért mindezt csak óvatosan lehet és félszemmel figyelve rájuk, no meg bízva abban,hogy nem kószálnak el. Végül is néhány tanár nem lehet folyton ennyi diák nyomában egyébként sem. Közben már én is a pálcát figyelem a fűben. Nagyon remélem, hogy senki se vitte el. Az lenne ám az igazán kellemetlen rám nézve.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-01-20, 22:05
- Ez határozottan igaz. Ha innen nézzük máris nem olyan kínos az egész történet, köszönöm! - nevetem el magam jóízűen. Tulajdonképpen eddig sem voltam zavarban a saját magam kínos története miatt, ha annyira cinkes lenne, nem meséltem volna el. De azért jó tudni, hogy Dasie nem nézett egyből hülyének, hanem nagyon kedvesen reagált. Egyébként tényleg elhiszem minden szavát, nem feltételezem, hogy csak azért mondana ilyesmit, hogy ne érezzem magam kellemetlenül, szóval duplán szimpatikus a hozzáállása. - Vannak olyan mágikus lények, melyekről szívesen bővítenéd az ismereteidet? - jut eszembe egy félig-meddig idevágó kérdés, melyet fel is teszek gyorsan. Közben mintegy mellékes cselekvésként leporolom a nadrágomat, elvégre a földön tanyáztam, nyilván nem makulátlan a tisztasága. S hát a vakság elmúlik, múljanak el a koszfoltok is inkább. Nem akarom szurtos kobold benyomását kelteni még akkor sem, hogyha már tisztáztuk, hogy sellő vagyok. - Elég nehezen ment nekem is. Azzal nyugtattam a nevetőizmaimat, hogy bizonyára csak rosszul láttam. De persze egy akkora hímtagot eltéveszteni egyetlen olyan szem sem tud, amelyik képben van már biológiából. - pukkadozom a vidámságtól még most is, hacsak rá gondolok. - Fogalmam sincs mondjuk, hogy az illusztrátor mit gondolt, miközben ezt alkotta, de őszintén azt sem tudom, hogy ez a kislány szüleinek hogy nem tűnt fel, amikor megvették a gyermeknek az olvasmányt. - lamentálok egy kicsit. Fogalmam sincs arról, hogy muglikörökben ez illusztrált mesék tekintetében teljesen elterjedt, s általános, így számomra fura. Én biztosan nem adtam volna a gyerek kezébe a helyükben, dehát tény és való, hogy azt sem tudok eszik-e vagy isszák a Disneyt. - Azért van, mert nagyon csinos vagy! - szalad ki a számon a bók. Nem bánom meg, nem is akarom sebesen visszaszívni vagy kimondatlanná tenni,de azért folytatom tovább a mondandómat a témát illetően, nem kívánva esetleg azt a látszatot kelteni, hogy én is csak amolyan kikezdős szövegű vagyok. Mert hát mi sem áll távolabb tőlem. Egyszerűen csak kenyerem az őszinteség. Néha túlságosan is. És szerintem Dasie tényleg nagyon szép nő. - De ugye nem akartak letapizni, vagy ilyesmi? - kerekednek el kérdőn szemeim. Az azért extrémkínos helyzet lehetett volna mind neki mind szegény diáknak, aki mellényúlt (szó szerint). Nem tudom, hogy én hogy kezeltem volna egy ilyen helyzetet akármelyik oldalról, de tény ami tény, hogy valószínűsítem, hogy szénné égtem volna nyílt színen. - Jaj, hát azt igazán nem venném a lelkemre, ha miattam lennél vak! De a jó társaságnak sose vagyok ellenére, szóval ha van kedved valamikor még találkozni, miután megleltük a pálcád, szívesen tölteném veled az időm. - mosolygok rá. Végrelenül hálás vagyok neki, amiért nem kérdez, tisztelem a tapintatosságát. Ugyanakkor egy részem szívesen elmondaná neki a történetét. Ezért is - és persze tényleg a társasága miatt is - ajánlok egy következő alkalmat a csevegésre. Hátha elfogadja. De persze akkor sem sértődöm meg, ha nem teszi. Attól még kellemesnek fogom tartani ezt a mostani találkozást. - Reméljük ott lesz! - mosolygok rá bátorítón, s megindulok vele a jelzett irányba. Tekintetemmel a földet pásztázom, hátha minél hamarabb észreveszem a "szökevényt". Még egy lumosszal azért rásegítek a jobb belátásra. Kedvezőbb fényviszonyoknál talán nagyobb szerencsénk lesz.
//Aw, az az aláírás //
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-01-18, 15:02
- Pedig szerintem a mai napig is lehetnek olyan mágikus lények, amiket nem ismerünk, úgyhogy ki tudja! - én mindig is úgy gondoltam, hogy amíg valamiről egyértelműen nem cáfolható meg, hogy nincs addig miért ne lehetne? A legtöbben az asztronómiát is a maga mágikus formájában butaságnak gondolják, mint ahogyan a jósmágiát is, de mégis csak ott vannak a látók vagy a kentaurok akik képesk olvasni a csillagokból. Egyszer nagy vágyam lenne akár hónapokat is egy kentaur csordával tölteni és megfigyelni mégis hogyan csinálják, hogyan olvasnak az égi fények jeleiből, hátha tanulhatnánk tőlük, de sajnos mint tudjuk a kentaurok nem kimondottan nyitottak az emberek felé, ami végülis a törtélemünk miatt teljesen érthető. Eléggé elnyomásban élnek, mint sok más faj is. - Jesszus! Én biztos, hogy nem bírtam volna ki! - vigyorodom el, amikor arról mesél, hogyan bírta ki nevetés nélkül. Én ennyire nem tudom visszafogni magamat, biztos, hogy kibukott volna belőlem a nevetés és magyarázkodhattam volna. - Ilyesmi? Nem, szerencsére. Azt hiszem nem tudtam volna kezelni. Mondjuk olyan már előfordult, bár nem itt és idősebb diákokkal, huszon évesekkel, hogy túl fiatalnak néztek, de az is elég kellemetlen, amikor egy majd tíz évvel fialatalabb próbál kikezdeni veled. Totál zavarbaejtő volt! - és persze lehetett utána magyarázkodni, hogy én nem diák vagyok, csak azért, mert épp a padok között rendezkedem és nem már eleve a tanári asztalnál ülve várok a diákokra. Van annak is hátránya, ha az embert nem feltétlenül nézik annyinak amennyi, bár tény és való, hogy valahol azért imponált is a dolog. - Oh sajnálom, de örülök, hogy már jobb. Akármikor megvakítom magamat, hogy jobb kedvre derítselek! - mosolyodom el szélesen. Nem, nem akarom kihúzni belőle ,hogy mi volt a baj. Mégis csak most találkoztunk és hát voltak már így is zavarbaejtő témáink, nem hiszem, hogy nekem egy szinte még idegennek akarja kiönteni a lelkét, meg aztán van amikor az embernek jobb, ha nem beszél arról, ami nyomasztja csak inkább egy kicsit elfelejti. - Arra, ott a nagy tölgyön túl próbálkoztam, úgyhogy valahol remélem arra lehet. - ha nem találta meg valaki és vitte el. Na az lenne kellemetlen, mert nem minden diák vinné és adná le mondjuk a tanáriban a talált pálcát, még ha én meg is tenném. Megüthetem a bokámat, ha aztán valami kalamajka közepette kerül elő egy diáktól az elveszett pálcám.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2020-01-08, 09:09
Elnevetem magam a kijelentesere. - Nos, akkor te nem vagy olyan naiv, mint en voltam. Gyerekkoromban egyszer meselt nekem anyam egy allatrol, aminek hosszu szore van, kutyaformaju es trikolor szinben pompazik. A mese szerint ez az allat olyan hatalmas bundaval rendelkezett, amelyet hetedhet hatarban se latni masik negylabun. Namost en szo szerint vettem, s mikor kiderult, hogy ez a kutyafajta egy muglik altal jol ismert allat, nevezetesen a skotjuhasz, nos igen csalodott voltam a bundaszerkezetet illeton. Aztan egy vilagutazo baratunk elmondta, hogy valami szines dobozban is szol mese errol a kutyarol, de addigra mar annyira csalodtam gyerekkori balvanyallatomban, hogy nem akartam rola tobbet hallani. - meselem vigyorogva sajat marhasagomat. Nem szegyenkezem miatta, ahigy mondtam gyerek voltam, a gyerekek pedig gondolnak hajmereszto dolgokat. - A legtobb szemely ugyse talalkozik sellovel soha, igy Triton izomtulzass se bukhat le soha. Bar azert az a mese elegge obszcen ezen felul is. Kepzeld, mult evben hozott nekem egy mesekonyvet a sellokrol az egyik hollohatas kislany. Es mi volt Triton palotajanak eke a boriton? Egy hatalmas fallosz. Nem mertem rohogni, nehogy a kislany rakerdezzen a derultsegem okara. Neked volt mar kinos szitud a diakokkal ilyen szexualis dolgok miatt? - kerdem. A kerdesemmel nem arra akarok celozni, hogy konkretan a szex szerepet jatszik-e az orain, remelem nem erti felre. A vegen meg igen kinos helyzetbe keveredek itt es most. - Nincs mas dolgom, szivesen segitek. - biztositom masodszor is errol, majd mar indulnek is vele, mikor a kerdese megakaszt. - Nos.. mondjuk ugy, hogy nxalogattam a sebeimet. - valszolok egyelore kurtan, majd mivel nem szeretnem hogy azt higgye ennyivel le akarom razni, azert meg hozzateszem: - Rossz kedvem volt, s egy kicsit egyedul akartam lenni. De nagyon orulok, hogy vegul nem voltam maganyos. A tarsasagod felviditott, s ezert nagyon halas vagyok! - mosolygok ra. - Na, merre is induljunk azert a palcaert? - kerdezem kozben, hisz keresgelve is lehet tarsalogni tovabb.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-12-16, 10:15
Az biztos, hogy ez a beszélgetés már igen érdekes irányokat vett itt-ott, amit egy külső szemlélő talán nem is nagyon tudna követni, de nekünk talán még azért megyeget. Hamarosan viszont végre a látásomat is sikerül visszakapnom, aminek felettébb örülök és legalább az is kiderül, hogy kicsoda a megmentőm, akinek köszönhetően nem a diákok előtt kell vakon botorkálnom. Persze nem tudhatom nem volt-e diák, aki látott és esetleg nem kel-e szárnyra a pletyka a saját magát megvakító tanárnőről, de nagyon remélem, hogy holnap nem ezt kell majd órán a sutyorgóktól visszahallanom. - Valahogy sejtettem, hogy egy mese szereplőiek ábrázolása azért távolabb áll a valóságtól. - nevetem el magamat, mert sejtem én, hogy mire akar célozni. Triton király kora ellenére is olyan deltákat villantott meg a mesében, hogy az ember csak pislogott nagyokat, hogy egyáltalán hogyan tudta azt az izomszerkezetet megtartani a víz alatt és mennyire volt nehéz vele a közlekedés, hiszen mellette Ariell már-már eltűnt a tanarásban. - Ha nincs más dolgod, igazán hálás lennék. - mosolyodom el aztán kapok csak észbe, hogy igazából én estem át rajta, és még csak azt sem kérdeztem meg, hogy... - No de várj, annyira nincs jó idő, miért ücsörögtél a földön? - azért az viszonylag ritka, hogy az ember, még ha sellő is igazából, csak úgy a földön ücsörögjön és még csak észre se vegye időben, hogy valaki épp átesni készül rajta. Az ábrázatát vizslatom, most hogy már jobban látok, hogy kiszúrok-e valami rejtett dolgot, amit elsőre megörülvén a visszakapott látásomnak nem vettem észre.
Bizony, ha szájjártatásról van szó, akkor indulhatnék akár világversenyen is. Nem, mintha dicsőség lenne pasi létemre ennyit hasmarsolyi a szót, de igazándiból nem szégyellem miatta magam. - Nos, akkor ezt illetően is megvan az a bizonyos elvesztése annak, ami miatt belőlem ebben a beszélgetésben kujon lett. - célzok rá a “sellőszüzesség” után a “kujonszüzesség”-re, de ezt a szóösszetételt eszemben sincs kimondani, tekintettel arra, hogy a kujon nagyon is létező hímnemű tag volna, akinek a szüzességhez elég egyértelmű, különösebb áthallást se vonzó köze van. S azért arcpirítóan szemtelen tényleg nem óhajtok lenni. Rátérek hát a varázslatra, s ahogy Dasie általam lelkesen és reménykedve várt reakcióiból hallom, sikeres is lesz, így megnyugodhatok, hogy nem bénáztam el. Nem vagyok tehetségtelen varázshasználó, de nyilván vannak nálam jobbak, na meg persze nem vagyok tévedhetetlen. Éppen ezért nem álltam úgy a finitéhez, hogy száz százalékos elbizakodottsággal tudtam a sikerét. Alapvetően nem szokásom az ilyesmi. Tehát örülök, hogy sikerült, s a boldogság egy mosoly képében ki is ül arcomra. Egész kontrasztos látvány lehet fáradt, gondterhelt ráncokkal barázdált homlokom ellenpólusaként arcomon. - Komolyan? Hát sajnálom, hogy nem valaki markánsabbat sikerült kifogj. Mondanom sem kell, hogy Triton király elég sztereotipikusan eltúlozza a fajtánk erősségeit. - célzok itt Ariel apjának a mellizomszerkezetére, bár lehet, hogy nem is fogja tudni, hogy mi fán terem a Kis hableány. Mindegy, addig nem magyarázkodom, amíg rá nem kérdez. Inkább én kérdezek, mert eszembe jut, hogy mondott valamit a pálcája elvesztéséről is. - Segítsek megkeresni a pálcát? Szívesen szegődnék társaságul az expedícióra, hogyha nincsen ellenedre. - ajánlkozom lelkesen. Valójában kedvemre való volt eddig is Dasie társasága, sikerült kizökkentsen a letargiából, ami idehozott a szökőkúthoz, szóval szívesen venném, ha nem hajtana el máris. De persze ha mégis egyedül menne tovább, nem fogok erőszakoskodni. Mindig úgy tanítottak, hogy tartsam tiszteletben egy hölgy akaratát, s én szeretek eszerint a prófécia szerint élni. Így tartom illőnek és követendőnek.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
[/quote]
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-12-07, 14:35
És még azt hittem mindig, hogy én beszélek sokat, de úgy fest van, aki engem is felül tud múlni. Szerencse, hogy vak lettem rövid időre és nem pedig néma, mert akkor biztos, hogy be nem állna a szája, csak mondaná és mondaná a végtelenségig, én pedig csak pislognék, talán a már említett tócsára nyílt szemekkel. - Ebben van valami, mármint ami a tócsákat illeti. - mosolyodom el. Igazából cseppet sem zavar, hogy sokat beszél, mert egyáltalán nem kellemetlen hallgatni, vagy ilyesmi, de nem lenne rossz végre tényleg látni. Ha így jönne erre egy tanár kolléga, vagy egy diák hát tényleg bajban lennék. Így is kissé szét-szórnak tartanak, de ezek után végképp elterjedne a híre, hogy nem is igen vagyok alkalmas tanárnak és mégis mit keres itt valaki, aki képes még a saját szeme világát is elvenni, aztán vissza se tudja varázsolni magának csak vakon botorkál az udvaron megmentőt keresve. - Kujon... azt hiszem még nem is igen használtam ezt a szót. - tényleg elég vicces, és nem gyakran csúszik ki az emberek száján, ám hamarosan már a várt ige hangzik el helyette, nekem pedig lassan tényleg kezd fény kúszni a szemembe és úgy fest alakulni kezd az a látás is fokozatosan. Az árnyékok, a fények, majd lassacskán a körvonalak. Hunyorgok, pislogok még néhányat azért, mire eltelik az a néhány pillanat és sikeresen összeáll a kép. A pálcám persze még mindig nincs meg, de így már jóval nagyobb esélyem lesz megtalálni. - Oh köszönöm, így már sokkal jobb! Biztosan nem teszek kárt senkiben is semmiben és mostmár elmondhatom, hogy életemben először látok sellőt. - és ez számomra elég nagy dolog. Kentaurt se láttam még teljes valójában, pedig élnek a Tiltott Rengetegben, de mivel nem kiállítási tárgyak nem igazán szoktak csak úgy előjönni, hogy megnézhesse őket, aki akarja. Viszont a különleges lények közül legalább már a sellőt kipipálhatom, na nem mintha elsőre nem pont ugyanúgy nézne ki, mint egy átlag ember.
- Hidd el, messze nem annyi, mint a kamaszoknak. Próbálom szinten tartani magam hozzájuk, de mindig meg tud lepni az iskolások kreativitása. Talán ezért jó, hogy nem lettem tanár. Elég bénán néznék ki, ha így pislognék a katedrán. Prezentálom is, hogy hogyan pilláznék, mint hal a szatyorban, vagy béka a kocsonyában, de akkor leesik, hogy Dasie nem látja, szóval egy torokköszörülős kacaj után inkább szavakba öntöm a mimikám. - Képzelj el egy pár hatalmas szemet, ahogy pislognak egy meglepett arcról. Mondjuk, hogy tócsányira nyílva. Bár ezt a mondást sose értettem, hiszen hát kinek van akkora szeme, mint egy megtermett víztócsa? Na meg a tócsák nem szoktak zárva lenni, tehát nem is tudnak nyílni. Na mindegy. Vonogatom a vállamat a téma lezárásaképpen. Nem zavartatom magam amiatt, mert sokat jár a szám, igazság szerint mindig kedvemre való volt a beszéd. - Ugyan! Hisz senkinek a feje nem káptalan, te sem gondolhatsz mindenre. - legyintek, amit megint csak nem lát, de igazából már ezen a ponton nem is akarom fegyelmezni magam, mert hát nem örökre marad vak, szóval remélhetőleg hamarosan látni fog, így nem kell megszokjam, hogy minden mozdulatomat szavakba öntsem neki. - Megpróbálom, hátha sikerül! Ígérem meg, de előbb csókot hintek törékeny kacsójára. És igen, ha hallanám, hogy hölgynek érzi magát nagyon egyetértően bólogatnék, hiszen én is hölgynek vélem, s örülök, hogyha ezt sikerült éreztessem is vele. - Fi.. - kezdenék bele, de aztán jön a sellőség, s én bekeverem a szüzességet, amire Dasie igen frappánsan reagál, épp csak jól zavarba sikerül jöjjek tőle, szóval a varázsszó végét el is felejtem. - Legyen kujon. Az őriember és a kujon elég kontrasztosnak tűnik. Na nem, mintha kujonnak érezném magam, de olyan vicces ez a szó! - nevetem el magam zavartan, aztán visszatérek a varázslásra. Pálcámat Dasie felé fordítom, s kimondom a varázslatot. Aztán.. remélem nem rontok a helyzeten. - Finite incantatem!
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-10-06, 13:46
Értékelem, hogy ilyen könnyeden veszi a dolgot és nem orrol meg azért, mert majdnem komolyabb fájdalmat okoztam neki. Így azért én is megnyugszom, bár eddig sem volt elviselhetetlenül ideges, de más a saját testi épségemet kockáztatni, mint mondjuk másét. - Hű, hűt fantáziád az bőven van! - nevetek vele együtt, amikor a kis rögtönzött történet végére ér, ami lássuk be azon túl hogy mennyire abszurd, még határozottan vicces is és tény, hogy az efféle pletykák nagyon szépen ki tudnak kerekedni néhány hát leforgása alatt, főleg ha diákok között terjednek, akik időnként hozzá tesznek egy kis pluszt, mert a két vakon tántorgó felnőtt története még önmagában nem elég izgalmas pletyka téma. Azért még mindig remélem, hogy nem lát meg így senki, mert bár így sem mondhatom, hogy én örvendek a legnagyobb tiszteletnek az iskolában a tanárok között, de úgy sejtem, hogy még kevésbé javulna a helyzet, ha még ennek a balesetnek is híre menne. - Jellemző, erre nem is gondoltam. - zavartan nevetve rázom meg a fejemet, pedig tényleg az lenne a legkézenfekvőbb, ha feloldaná a varázslatot, persze a kérdés, hogy egyáltalán menne-e. - A legegyszerűbb vakító átok, a finite hatásos lehet ellene. - ha nem rontottam el valamit. Nem akartam azért a legbonyolultabbal kezdeni, mert ha a rúna hibás, akkor is ugyanúgy bajban maradok, ha nem egyszerű a megszüntetése. A kézcsók azért határozottan meglep. Nem gyakori manapság, sőt megvallom őszintén még nem is igen találkoztam olyannal, aki így üdvözölt egy hölgyet... nőt... Nem azt, hiszem ebben az esetben érezhetem magamat hölgynek. - Először egy kézcsók, aztán pedig már a szüzességemet boncolgatod... Gyors ugrálás az úriember és nem is tudom mi között. - nevetek fel újra. A jó ég gondolta, hogy ebből még ilyen vicces helyzet is kisülhet, azon kívül, hogy a vakságomat kihasználva néhány diák tréfál meg a folyosón. - Egy finite, elég lehet egy finite, de a rossz hír, hogy ezek után már felismerlek a folyosón. - széles mosollyal pillantok rá... vagyis hát nagyjából felé, mert azért ezt pontosan nem sikerül belőni, de persze viccelek, engem cseppet sem zavar, ha később is megismerem a folyosón, mégis csak ő az első és egyetlen sellő ismerősöm.
- Ugyan! - legyintek mosolyogva függetlenül attól, hogy látja-e vagy sem. - Akkor se haragudnék, hiszen nem szánt szándékkal tetted volna. - magyarázom meg, hogy mire vonatkozott az az ugyan. Cseppet sem vagyok haragtartó egyébként sem, de az olyan esetekben, amikor a másik fél vétlen, akkor pláne nem szoktam húzni a számat. Nyilván esetleg fájhatna akármim, ha az említett, meg nem történt bajt okozta volna, de attól nem fájna kevésbé, ha pörölnék vele, szóval biztos vagyok abban, hogy amúgy se tenném. - Abban az esetben megvolna az egész évre való pletyka a diákoknak. Mire eljönne az évzáró, már bizonyára eglszen kiszíneződne a történetünk. Ki tudja, lehet, hogy eltitkolt vak porontyaink is lennének, akiket egy időhurokban szültél, s azért vakultunk meg, mert túl sokszor használtuk felelőtlenül az erőnk, s az visszaütött. - jegyzem meg vidoran. Cseppet sem zavartatom magam amiatt, hogy így elengedtem a fantáziámat, még úgy se, hogy ettől valószínűleg legalább olyan pletykaszomjas költőnek tűnhetek, mint az emlegetett diákok, akikkel szerencsére egyelőre nem futottunk össze. Felnevetek a végére, ezzel zárva egyelőre a komolytalankodást. - Nos, ez igen kellemetlen, de meglehetősen aranyos baleset. - vallom be őszintén. Van valami a hölygeményben, ami kifejezetten kedvessé teszi, s ez a kis ügyetlenkedése csak plusz adalékanyag mindehhez. - Milyen varázslatot használtál a vakításra? Hátha vissza tudom vonni valahogy. Nekem megvan a pálcám. - dobok be egy újabb ötletet, bár közben azért a nevét meghallva egy "invito Dasie pálcája" is eszembe jut, bár egyelőre ezzel nem égetem magam. Megfogom a kezét, s bár talán kézrázásra számít, mégis kézcsók az, amivel illetem. Na persze nem puszilok a kézfejére, azt nem illik, csak imitálom, ami mondjuk anélkül elég fura érzés lehet, hogy nem látja, de feltételezem, hogy kapott már kézcsókot máskor is, így azért talán annyira nem fog elhűlni, hogy mi a szent tehenet művelek. Vagy ha mégis, akkor újabb humoros szösszenetek következhetnek. - Örvendek a szerencsének Dasie. És egyben gratulálok is. Most vesztetted el a sellőszüzességedet. - rákacsintok, de leesik, hogy ezt sem látja. Na meg az is leesik, hogy mit sikerült mondanom. - Jó ég! Ez nagyon hülyén hangzott, ne haragudj. A lényeg, hogy.. öhm.. igen, "eddig", mert hogy sellő vagyok, nem csak a nagykövetük. Khm.. mit is mondtál, hogy volt az a vakságvarázs? Próbálom menteni a menthetőt. Elég kínos dolgokat hordtam össze, s szegény még csak elmenekülni sem tud tőlem, mert nem lát. Pedig én a helyében iszkolnék ennyi badarság hallatán.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-08-30, 15:16
Az lett volna igazán kellemetlen, ha még más számára is nagyobb bajt, fájdalmat, sérülést okozok. Egyelőre úgy fest az úriember nem haragszik rám, bár a hangja egyértelműen még is más, mintha épp legjobb kedvében lenne, de ennek sok más oka is lehet, mint ez a kis incidens. - Akkor jó. Bőven elég, hogy magamat megvicceltem, nem lenne jó másnak is kellemetlenséget okozni. - mosolyodom el, na persze a szemkontaktust bármennyire is szeretném nem igazán sikerül tartani, hiszen nem látok. Nagyjából felé nézek, de nem igen sikerül teljesen belőni az irányt bármennyire is igyekszem. De így legalább azt sem látom, ha furcsán néz rám e miatt, vagy bármi más okán. - Ha te sem látnál, akkor lennénk igazán nagy bajban. Ha még egy diákkal is találkoznánk... - fújok egyet, bár sokkal inkább majdnem nevetve, mint gondterhelten. Nem az a tanár vagyok, aki fél tőle, hogy netán a nagyon komoly tekintélyén folt esne. Sosem voltam túlzottan tekintélyelvű. - Egy rúnát próbáltam volna ki, ami segít sötétben látni, azaz inkább érzékelni, mintha tudnád mit kell tenned, látás nélkül is. Csak épp sajnos, már a vakság előidézése után, de még a rúna előtt elejtettem a pálcámat az udvaron. - vonom meg tétován a vállamat. Igen erre is csak én lehetek képes. Saját magamat megvakítani, aztán meg az udvaron botorkálni. Csoda, hogy nem eleve a Tiltott Rengeteg felé indultam el. - Nem lenne rossz megkeresni a pálcámat, de azt hiszem az lenne a nagyobb kihívás. - gondolkodom el. Ahhoz ugyebár le kellene írnom, hogy pontosan hol ejtettem el, ami szintén nem könnyű feladat egy udvaron, ahol leginkább egyforma padok és fák vannak. -Dasie... - nyújtom a kezemet, persze vagy 10 centivel arrébb, mint amerre ő áll. - Rúnaismeret tanár, és még sosem találkoztam sellővel... eddig? - igazából nem vagyok biztos benne, hogy csak mert nagykövet vajon tényleg ő maga is sellő-e. Egyáltalán nem egyértelmű.
Bár nem vagyok a legjobb passzban, de az okfejtésén a rúgás helyéről akaratlanul is felnevetek. S ezzel együtt esküszöm olyan érzésem támad, mintha friss lélegzethez is jutnék. Kellett ez már, nagyon. - Ha jól sejtem, hogy milyen pontra gondolsz olyan pont alatt, akkor biztosíthatlak, hogy a normál hangorgánumomat hallod, s nem ez az, ami magas tartományokban zengedez. - tegezem le közben, elnevetve magam. Nem szokásom a nyílt udvariatlankodás, de egyrészt a téma komolytalansága tökéletesen hozza ezt magával másrészt pedig felismerem a hölgyet, akivel beszélgetek, s minekután ha nem is a szó szoros értelmében vagyunk kollégák, de találkoztunk már az iskolában, úgy vélem nem helytelen a magázó formula sutba hajítása. - Mégis mi volt a kísérlet célja? Az eredményét.. azt hiszem.. hogy látom. Én legalábbis mindenképp. - próbálkozom egy kis vérszegény poénnal, ami talán nem szép dolog, hiszen nem lehet frankó egy kísérlet miatt látástvesztettnek lenni, de őszintén szólva Dasie nem tűnik olyas valakinek, aki irtózna egy kis humortól. - És merre szeretnél menni? Most a szökőkútnál vagyunk, annál a mohás fajtánál a legkisebb udvarrészen. - lövöm be neki a helyet, mert sejtésem szerint azt sem tudja, hogy éppen hol vagyunk. Ha mégis tudná, akkor ismételtük a tudást, annyi baj legyen. Nem kérdem újra, hogy miféle varázslattal volt dolga avagy mennyi idő, míg elmúlik a hatásfoka, inkább előveszem a modoromat és ha már így esett, hogy nem lát - meg amúgy is úgy illik - akkor bemutatkozom neki. Őszintén szólva nem emlékszem, hogy megtettem-e már. Agyamra ment a gyász és a folyamatos szomorkodás azt hiszem. - Spencer vagyok, a sellők nagykövete. De ez így olyan fellengzősen hangzott, szóval hagyjuk is. Elég a Spencer. Vagy Spence esetleg, hogyha a plusz egy r-rel túl hivatalos még mindig.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-06-20, 11:33
A hang kedves, ez már biztos és úgy fest annak ellenére, hogy most rúgtam belé nem vette túlzottan zokon a dolgot, pedig ismerek olyanokat, akik biztosan nem így reagálnának. Úgy fest öröm az ürömben, legalább mázlim van. A hangokból azért kezdem sejteni, hogy ülhetett, tehát a lábát trafáltam el, de természetesen bármennyire is igyekszem belőni az irányt nem igen találom meg a szemkontaktust, lévén nem is igen látok, úgy meg nehéz. - Hogy én? Dehogy! Hiszen én rúgtam beléd, remélem... nem olyan ponton és olyan erővel, ami nagyon fájdalmas. Még egyszer elnézést, csak hát... nem a legtökéletesebben sikerült egy kísérlet. - mosolyodom el, jó eséllyel még mindig rossz irányba, bár igyekszem belőni a hangját, de miután alapjáraton nem vagyok vak, így aztán nincs gyakorlatom ebben. Akinek van már lehet, hogy jobban el tudja rejteni a nem látás tényét, de rólam csak úgy süt a dolog. Annyira pedig magamnakvaló sem vagyok, hogy nemet mondjak a hirtelen jött segítő szándékra. Ki tudja hogy milyen buktatók állnának előttem még. Már csak az is kihívás, hogy eljussak az ajtóig, de azt sem hiszem, hogy megtalálnám a szobámat így és nem hiszem, hogy jól festene, ha a folyosón ücsörögnék még órákat, amíg helyre nem áll a szemem világa. - Erre nem mondhatok és nem is akarok nemet mondani. Ha tényleg nem probléma, jól jönne a navigáció, mert jelenleg cseppnyi gondom van a látással. Meg fog oldódni, legalábbis meg kellene neki, csak nem tudom, hogy pontosan mikor. - igazság szerint még abban sem vagyok biztos, hogy a most már előttem álló vajon felnőtt, vagy diák, de végül is elég fiatalos a hangja, e miatt is tegezem le. Bár rém ciki, ha aztán meg majd elterjed a pletyka, hogy Saint-Quentin tanárnő vakon kódorgott az iskolában. Nem hiszem, hogy jól veszi majd ki magát, úgyhogy csak remélhetem, hogy a fiatalember nem az a pletykás típus, aki menten szalad majd elújságolni a hírt, netán valami tréfamester, aki olyan helyre navigál, ahová nem kellene.
Sok mindenre számíthat az ember fia, hogyha kitelepszik a természetbe elmélkedni, de arra bizonyára nem, hogy valaki botlásának útjában lesz. Szerencsémre én nem számítottam semmire, amikor kijöttem ide, így ha mondjuk általános és mindennapos dolognak nem is vélem az érkező testközelségig fajuló megjelenését, fel nem háborodom rajta. Igaz, azt alapból sem tenném, nem olyan fából faragtak. - Nincs semmi probléma, én voltam útban! - mosolyodom el (nem tudva biztosan, hogy úgysem látja a másik. Erős tippem azért van rá, hiszen nem vagyok egy áttetsző valaki, s a hölyg pedig nem tűnik olyannak első ránézésre, aki úgy ismerkedik, hogy durván mások személyes terébe furakszik eljátszva a véletlen betoppanást). Tulajdonképpen nem hazudok, hiszen mivel én statikus helyzetben voltam a másik fél pedig közeledett, így nyilván ő volt az, aki úton volt, s én az, aki meg útban. Az övében természetesen. Elég kényelmetlenül érzem magam úgy, hogy felfelé tekintgetek ülő helyzetből (és nem is udvarias így beszélni senkihez) éppen ezért feltápászkodom, s következő szavaimat már ebből a testhelyzetből intézem hirtelen jött nesztelen suhanó társaságom felé. - Nem ütötte meg magát? - kérdezem törődőn, automatikusan buktatva felszínre jellememnek ezt a mindig és mindenkivel foglalkozó, aggodalmas voltát. S közben mintegy nem mellékesen - de nem is szemtelenül - végigpillantok a nőn. Van benne valami végtelenül bájos és szórakozott, de lehet, hogy ez utóbbit csak én gondolom így az előbbi összeütközés miatt. - Esetleg.. segíthetek valamiben? Kicsit talán elveszettnek tűnik, már ha megengedi, hogy ezt mondjam, s nem tart érte utálatosan szemtelennek. Bár, ha annak tart akkor is kimondtam, szóval...- zavart vigyorral túrok fél kézzel tincseim közé. Az már kiderült, hogy nem is vágytam magányra, hiszen úgy kapaszkodom a váratlan társaságba, mint fuldokló minden csepp éltető levegőbe. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet a bátyám dolgáról. És egyébként is.. nem kicsit társas lény vagyok.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-04-29, 16:14
Hm... azt hiszem most már egyértelmű, hogy ez így nem volt a legjobb ötlet és hogy a rúna nem pontosan úgy működik ahogyan szerettem volna. Végül is kellemetlenséget okozni jól lehet vele másnak, de ezúttal magamnak sikerült és sajnos nem volt annyi sütnivalóm, hogy ezt előbb átgondoljam, így most igen kellemetlen helyzetben igyekszem eljutni az ajtóig, amiről egyelőre csak nagyon halvány sejtésem van, hogy pontosan merre lehet. Az volt a terv, hogy a varázslat segít tájékozódni sötétben is, na de nem a látást erősíti fel, hanem egy afféle megérzést ad, belső tájékozódást, tehát nem babrál a szemmel, ezért is alkalmaztam előbb a szememre egy időleges vakítást, miután elhelyeztem a rúnát. A probléma csak mindezek után kezdődött. Persze kérdezhetnéd miért nem a szobámban kísérletezem. Ha jobban belegondolunk viszont akkor már egyértelmű lehet számodra is, hogy abban nincs semmi érdekes, meg aztán ott mindent ismerek, tehát emlékezetből is tudhatom mi merre van. Ezért próbáltam meg odakint és az is kész csoda, hogy miután egy mukkot se látok eddig eljutottam. Körülbelül tudom csak, hogy az iskola merre van, ebben a tájolj varázslat segített volna... ha az első pillanatokban nem okozok magamnak még nagyobb bajt és persze ez magyarázza miért is nem oldottam fel a varázslatot. Elrohant mellettem egy... talán kutya, mert nem volt túl nagy és ennek hála a pálcámat igen hamar elveszítettem és hát lássuk be tanár lévén igen ciki, ha az ember az udvar kellős közepén kiáltozik segítségért, úgyhogy követtem a kutya útvonalát, bár a hangját nem hallom, tehát már valószínűleg rég nem utána jövök, csak úgy... érzéssel. - Oh elnézést! - tornapok meg, amikor sikerül beleütközni valamibe, vagyis olyan sejtésem van, hogy valakibe - talán még fel is kiált - ám puhább, mint mondjuk egy ajtó, vagy kődarab, netán farönk. Tétován megállok, persze egyelőre csak magam elé nézve, mert fel sem merül bennem, hogy az illető a földön ül, így nem igen nézhetnék jelen helyzetemben a szemébe, bár egyelőre az is kész csoda, hogy nem estem át rajta, de mivel óvatosan és lassan jöttem, ezért is nem igen csaptam zajt...
Egyedüllétre vágytam, azért jöttem ide. A lemenő nap fényében szemlélve a szökőkút vízcseppjeit viszont kicsit úgy érzem, hogy elhamarkodtam ezt a dolgot. Nem azért, mert annyira társaság kellene, hanem azért, mert nem állok készen a vízre. Sem a látványára, sem a vélt-valós illatára (nem, a víz sem szagtalan, az a víz, mely körül nekem forognak gondolataim igazán jellegzetes algaillatú, az otthon szösszenetét hordozza magában) sem pedig az érzésre, ahogy eggyé válok vele és uszonyom ütemes mozgatásával siklom homogén cseppjei között koralltól korallig. Tudom, hogy ez csak egy szökőkút, melynek semmi köze az otthonomhoz, de mégsem vagyok képes legyőzni sem a honvágyat sem a gyászt. Az éledő szomorúság vasmarokkal szorítja össze szívemet én pedig megrázom fejem. A szökőkút kávájára támaszkodva próbálom kizárni agyamból egyszersmind a bátyámat és a megannyi megválaszolatlan kérdést, mely halála körül lebeg. El kellene engednem őt. Egy részem meg is tette, de emiatt még nyomorultabbul érzem magam. Furcsa, hogy nem haragszom jobban a gyilkosára, mint őrá magára. Furcsa és elkeserítő a maga nemében. Pont azért, mert önhibámból gyalázom az emlékét és ez keserűvé teszi a nyálat a számban. Legszívesebben epét köpnék undoromban. Mert egy jó testvér, egy rendes gyászoló kisöcs nem érezhet így. Szánnom kellene azért, ami történt vele, de önző módon csak magamat szánom. Itt egyedül vagyok, itt megtehetem azt, hogy csak azzal törődjek nekem mennyire fáj. Mert igenis fáj. Hiányzik és úgy érzem, hogy önhibájából vette el tőlem magát. Az én naiv világomban mindennek van oka és okozata, s a halálát a fejemben ő provokálta ki. Vagy így, vagy úgy. Ez nem azt jelenti, hogy nem a gyilkos bűnének vélem. De nem csak az övének. S rettenetes megélni ezt. Feldolgozhatatlanul az. Sóhajtva túzok fél kézzel hajamba, hogy aztán ellökjem magam a kávától és ülésbe csússzak a szökőkút mellett, annak vetett háttal. Fejemet a kútnak döntöm odd, ahol eddig támaszkodtam, s tekintetemmel a szürkületben felragyogó, ébredő csillagokat igyekszem befogni. Talán ha azokat figyelem, ha elrévedek milyen lenne felemelkedni, s közöttük lebegni, mint ahogy úszom a vízben, akkor kevésbé leszek egyedül. Röhejes. Hiszen én akartam egyedül lenni, de most mégis olyan, mintha börtönben volnék. Társaságért epekedem, mégis képtelen vagyok felkelni és elindulni a kastély belseje felé. Tagjaimat ólomsúlyúnak érzem, s az örökké világító mosolyom messzire rohan ajkaimról. Ennyire leeresztettnek és komor posványban senyvedőnek már rég éreztem magam.
old but absolutely loved code by:[You must be registered and logged in to see this link.]
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-02-23, 16:30
Ez az egész helyzet nagyon fura nekem és szokatlan, arról még nem is beszéltem, hogy mennyire kellemetlen. Persze neki nem ugyanolyan, mint nekem. Ő nem élte azt át, amit én és neki teljesen másmilyen a személyisége. Lehet, hogy nem akart rosszat és csak jót akart nekem, mégis csak inkább rontott a helyzeten és olyan ostobának érzem magam. Tudnom kellett volna, rá kellett volna jönnöm, hogy egy animágus és csak felvette egy állat alakját. Talán kicsit igazságtalan a dühöm és a haragom, de mégis csak becsapva érzem magam, hiszen mégiscsak hazudott nekem. Ha emberi alakjában jött volna oda hozzám beszélgetni, akkor is szívesen szóba álltam volna vele. Hiszen nem voltam annyira elutasító másokkal, mindenkivel beszélgettem, aki akart velem beszélgetni. - Mivel én őszinte ember vagyok... nem mondom, hogy elmegyek. - őszinteség tükröződik a szememből és láthatja, hogy minden egyes szavamat komolyan gondolom. Nem akartam neki hazudni, nagyon nem szerettem volna vele több időt eltölteni. Így is túl sok mindent mondtam el egy idegennek, amit nem szerettem volna. - És csak, hogy tisztázzuk... a szememben nem vagy ördög. Csak olyan vagy, mint mindenki más. - ez most nem általánosítás volt, sokkal inkább egy... "beszólás". Semmivel sem különb, mint a hazug emberek, akik megjátsszák magukat. Csak bólintottam egyet, mikor megköszönte, hogy segítettem neki összeszedni a dolgait. - Viszlát Cody. - köszöntem el még egyszer és mentem az utamra. Nem szerettem volna vele több időt tölteni most, talán még csúnya szavakat is vágtam volna a fejéhez, amit lehet nem kifejezetten érdemelt volna meg. De hát... nem tehetek róla.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-02-13, 10:44
Nem ismerjük egymást ténylegesen. A rideg, már már ellenséges hozzá állása tényleg meglep, de... Ez van. Ha ő így áll hozzám, nem latom jelenleg alkalmasnak a próbálkozást, hogy bármin tovább erőlködjek. Jelenleg úgy érzem, bármit mondanék neki, az csak rontana a helyzeten. Nem tudom gyengeségnek, vagy minek számít, hogy képes megmérgezni, ha valakivel rosszban vagyok teljesen mindegy ki volt a hibas, vagy van-e egyáltalán... Vezeklésben éltem eddig is. Valami miatt mindig. El kellene már engednem ezt. Sokkal könnyebb lenne. - Moira! - szólítom meg szelíden végül - Az óráid után találkoztunk a Három seprűben. Meg hívlak egy forró csokira. Közben pedig feltehetsz bármilyen kérdést. Csak.. Beszélgessünk. Hátha a végére nem maga az ördög leszek a szemedben. - csak remélni tudom, hogy nem érti félre. - Rád bízom, hogy eljössz-e. Én ott leszek. - közlöm majd elindulok. - És köszönöm, hogy segítettél össze szedni a cuccaimat. ~ apró ártatlan vissza utalás, a segelyszolgalatokra...
Nem tudom, hogy mit mondhatnék, hiszen mindent elnyom az a kellemetlen érzés, hogy engem az ég megint csak becsapott. Talán ez a sorsom, hogy szenvedjek és úgy érezzem, hogy minden egyes alkalommal becsapnak. Szerettem volna neki hinni, szerettem volna azt mondani, hogy nincs semmi baj, hogy persze ez csak egy egyszerű félreértés, de nem szólok semmit sem. A saját anyámban és családomban nem bízhatok meg, ők sem bíznak, így... hogyan tudnék másokban könnyedén megbízni vagy hinni nekik? Ő is csak egy idegen a sok közül, egy ismeretlen arc a többi között. Én azt hittem, hogy egy állat, akivel megoszthatom, hogy hogyan érzem magam. - Örülök, hogy ez neked ilyen könnyedén megy. - ritkán vagyok képes ilyen szintű ridegségre, amilyenre most. Tudom, talán kissé igazságtalan vagyok, de én nekem már túl sok ez a sok dolog véletlen egybeesés. Igazából kiadtam magam egy embernek, kiadtam az érzéseimet és az olyan dolgaimat, amiket nem mondtam volna el senkinek sem. Nem szerettem volna megosztani vele ezeket. - Igazából már teljesen lényegtelen ezen rágódni. - felelem neki továbbra is azon a hangon, amin eddig, majd teszek egy lépést hátra. Szívem szerint átkenném már a majdnem fekete rúzzsal az ajkaimat... Bár tudná mit jelent, sajnos... Próbálom átfuttatni az agyamon, hogy miket mondtam neki, de szerencsére a valódi történtekbe nem avattam be. Legalább azt nem tudja... Igazából teljesen szép gondolatot oszt meg velem, de... Nem tudom, valahogy ez az egész helyzet adja a válaszomat. - Köszönöm, de nincs szükségem jótékonysági szolgálatra. - mondom neki, majd figyelem, ahogyan a dolgokat szépen elrendezi maga mellett. Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki, nincs is mit mondanom. - További szép napot és figyelj oda jobban. - ezzel én le is zártam részemről a beszélgetés, nem is tűnt úgy, hogy ő olyan nagyon folytatni szeretné. Így egy másodpercet várok, ha elköszön, akkor elindulok, nem hiszem hogy nagyon visszatartana engem.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-02-03, 22:59
Persze, szegény lánnyal kicsit rosszul jött ki a lépés és látom, hogy őt telibe érzékenyebben érinti a dolog, mint talán kellene. Hiszen nincs itt más, csak egy jókora félre értés, meg az, hogy látatlanba elmentünk egymás mellett. A bűntudatom nem csak neki szól az után a bizonyos szó után. És ezt viszont nekem kell magamban tisztázni, hogy oké, ha pánikba esek és úgy kezelem, mintha tragédia történt volna, akkor ő csak még inkább annak fogja érezni. - Igen tény, hogy a parkban bármikor találkozhattunk volna nyár után is, mivel a dartmoor-i Növényrezervátumban dolgozom és rendszerint a parkon megyek át. - hintem el. - De arra nem gondoltam, hogy itt a kastély falain belül találkozunk. Ne haragudj, hogy eddig nem vettelek észre. Különben már előbb odamentem volna hozzád, tisztességgel bemutatkozni. - szusszantok, aztán össze szedem még ami a földön van, végül egy lebegtető bűbájjal rendezem össze az egészet magam mellett. Sokkal egyszerűbb lett volna eleve így. - Amiről beszéltünk, mindenre. - összegzem - Nézd, az, hogy akkor oda mentem hozzád... Olyan magányosnak tűntél. Semmi különösebb szándékom nem volt, csak némi... színt vinni abba amit akkor láttam belőled. Mert.. segíteni jó dolog. - széttárom felé a kezeimet, mintegy apró gesztusképp - Ennyi motivációm volt mindössze. - a hangom, a tartásom könnyeddé válik, hiszen ez nem egy vérre menő beszélgetés... Legalábbis remélem. Az empátiám és a félre értés miatti érzetem megmarad, viszont a megalázkodott magyarázkodás elvész belőlem. Azért láthatja, hogy szemügyre vettem a kezét futólag, és ebből leszűrheti, feltűnt, hogy nem válaszolt, viszont nem is faggatom.
Valami baja biztos van a sorsnak velem, hiszen mindig kitol velem vagy valami olyat tesz, ami engem megbánt. Ott van az az egész dolog Andréval, bár nevezzük inkább nevén, megerőszakolt két haverjával bedrogozva, anyám azt hiszi még mindig, hogy terhes vagyok. Mikor már sikerült túllépnem a dolgokon és végre találni egy élőlényt, akivel beszélgethettem és aki miatt kicsit otthonosabbnak érzetem ezt a borús várost, arról pedig kiderül, hogy animágus. Nem kéne, hogy ez probléma legyen és tudom, hogy örülnöm kéne, hogy rátaláltam vagy éppen akkor ő talált rám és erőt adott, de így visszanézve azt az időszakot úgy érzem, hogy be lettem csapva. Ostobának érzem magam, egy ostoba vak lány vagyok, aki semmit sem tud meglátni időben vagy éppen semmit nem vesz észre. Természetesen látom, hogy bűntudata van és észrevettem, hogy bánja, ami történt és abban is biztos vagyok, hogy megváltoztatná a dolgokat, ha tudná... De ez engem nem kárpótol, kiadtam magam egy olyan valakinek, akiről azt hittem, hogy egy egyszerű kutya és semmi több. Vajon mióta tudja, hogy én vagyok az a lány? Hiszen itt voltunk szinte egész idő alatt egymás orra előtt és se én, se ő nem vett észre, bár... lehet, hogy ő már felfigyelt rám csak nem mondott nekem semmit? Hiszen ő... emberi alakomban látott, de én csak a kutyaformáját ismertem. - Ez elszomorító, hiszen elköszöntem tőled és megígértem neked, hogy újra találkozunk... azt is mondtam, hogy nem foglak elfelejteni. - semmilyen érzelmet nem tükröz se a hangom, se a tekintetem, teljesen kifejezéstelen arcot vágok. Szavaim már szinte ridegnek hathatnak, pedig próbálok nem ilyen lenni. Én tényleg komolyan gondoltam a dolgokat, amiket iskolakezdés előtt mondtam neki. És nem is értem, hogy miért voltam ilyen buta. Ha most itt lenne egy sötétebb rúzs, biztosan azt kenném fel a mostani világoshoz képest... nem elég sötét, nem tudja kifejezni, hogy most mennyire nagy bennem a keserűség. - Mennyire emlékszel? Mennyi maradt meg abból, amiket mondtam neked? - nem véletlen nem válaszolok neki a kérdésére, nem akarom, hogy bolondnak nézzen engem. Szép lassan pedig kezd múlni az égető érzés.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-01-13, 22:37
Tagadhatatlan, az az apró gesztus, amivel felém fordult, kifejezetten jól eső, erről azt hiszem hasonló a véleményünk, segíteni jó dolog. Az az egyetlen szó mégis úgy ver pofán, ahogy talán már nem is kellene. A mimikám szorongó bűntudatot és egy mély szomorúságot tükröz egy rövid időre. Aztán normalizálom a vonásaimat. Nem figyeltem fel rá év eleje óta, pedig lehet sokkal hamarabb elkerülhettük volna ezt a félre értést. Igyekszem lazábbra venni a dolgot. - Nézd, nagyon sajnálom... Bevallom nem láttalak ezelőtt még és nem gondoltam arra, hogy valaha is újra találkozunk.... - aztán befogom mert észre veszem a kezének a mozdulatát meg a reakcióját. Immár nyugodtan egyszerűen kérdem csak tőle. - Mi történt a kezeddel? - azt nem tudom, hogy mi okozza számára a fizikai fájdalmat, mivel arról nem esett szó. Talán nem szabadna rögtön így bele kérdeznem, talán időt kellene neki is hagynom... Kissé szerencsétlenül nézek a lányra. Pár papír még a földön, de... épp ő jobban foglalkoztat.
Késő bánat eb gondolat... tartja a régi mondás és teljesen igaz minden egyes szava. Most már felesleges lenne bánnom, hogy miket mondtam el annak a kutyának és talán nem is emlékszik a dolgokra. Egy jó dolog van, amit kitudnék emelni, hogy bennem van még az ösztön, hogy a bajba jutott embertársaimat megsegítsem. Hiszen neki is csak segíteni szerettem volna, hogy kezébe kapja a papírokat és a könyveket, amiket elejtett, mikor megbotlott. Megsajnáltam és éppen ezért is indultam a segítségére, magam is tudom milyen jól esik a segítség, amikor ügyetlenségünk miatt valamit elejtünk. Nem is hittem volna, hogy képes vagyok még olyan érzésekre, mint a harag és a düh, persze nem a mindent elpusztító harag lobbant fel bennem... Hanem csak szimplán haragszom rá, mert... azt hittem, hogy ő csak egy kutya, azért mertem neki megnyílni, azért mondtam el, hogy mit jelentenek az ajkaimon lévő különböző árnyalatok. - Becsaptál... - talán akaratom nélkül mondom ki az első szót, ami eszembe jut. Nem tudom, hogy miért vágom ezt hozzá, nem tudom, hogy miért bánt ennyire a dolog, de bánt és fáj is valahol. Tudhatta volna, megérezhette volna, hogy nem vagyok ember, főleg hogy mi előbb kezdjük az iskolát, mint a muglik. - Nem tudom, mit mondhatnék neked. - ökölbe szorul a kezem és hirtelen feltörő emlékre, amikor megsimogattam a fejét hirtelen égni kezd a tenyerem, amit egy szisszenéssel jelzek... Elkezdem lóbálni a kezemet, hogy múljon az égető érzés, de csak egyre erősebb lesz, ahogyan a felismeréssel járó keserűség elönti a testem. Dühös vagyok, de nem csak rá, magamra is, mert én is rájöhettem volna, hogy ő nem egy kutya, hanem egy animágus. Óvatosabbnak kellett volna lennem, nem is tudom, hogy miket osztottam meg vele, hiszen olyan sok mindent elmondtam... Persze szerencsére azért nem osztottam meg vele, hogy konkrétan mi történt velem tavaly nyáron.
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-01-13, 21:58
Épp az összes olyan irattal pakoltam fel magamat, ami a Mágikus Adottságokról szól, ahogy a Minisztérium nevezi ezt a remek jelenséget. Aminek a forrásáról folyt is egy hosszadalmas nyomozás. De lényegében nem lettünk sokkal okosabbak. Valamikor karácsonyi szünet előtt átestem az egyik falon, meg volt amikor egyszerűen átestek dolgok a kezemen és ez... igazából több mint aggasztó. Vagyis fogalmam sincs mihez kössem! És természetesen olyan halandó dolgokkal vagyok elfoglalva mint hogy nemsokára fél évi vizsgák következnek, Rennes kihajtja a belünket, közben a munkahelyemet sem hanyagolhatom el, de legalább már a lakás meg van november vége óta! Szóval a könyvek iratok másik fele lényegében a munkámhoz vagy a vizsgáimhoz kapcsolódik, ki tudja lehet egyszerűen letüsszentett egy nárcisz aminek átmenetileg ilyen hatásai vannak... Elég fura lenne modnjuk, de ki tudja! Nem igazából nem gondolok arra, hogy amúgy simán lehet hogy meghaltam... Valahogy ez kívül esik a szórásomon. Nem hallottam olyan szellemről, akinek halála után megmaradt volna a fizikális alakja bármeddig is. Meg eddig bármelyikkel beszélgettem, mind emlékeznek a halálukra, hiába ragadtak itt. A szökőkút mellett haladok el, amikor ismét megtörténik és egyszerűen kiesnek a kezemből a dolgok. hmm.. Jobb lesz ha sietek! Elkezdem össze szedni a cuccaimat, amikor is társul hozzám egy lány... akinek roppant ismerős a hangja, felnézve pedig egyenest megdermedek. Láthatja rajtam, hogy engem épp úgy meglep a találkozás mint őt. - I-Igen... Te... oh bakker... Ne haragudj, én nem tudtam, hogy boszorkány vagy, nem... gondoltam hogy találkozunk valaha még. Olyan elveszett voltál... - aztán abba hagyom a hadoválást, amivel minden bizonnyal csak a frászt hozom szegényre és rövidre fogva restellkedve csak annyit mondok. - A tisztes nevem Cody.. Martimor. És bocsánat.
//
| Clothes