2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Kis udvar mohás szökõkúttal 2019-01-03, 11:27
First topic message reminder :
Kis udvar
A Roxfort egy kis oldalsó udvara, szép kilátással a tájra, ahonnan könnyedén le lehet kanyarodni az udvarra is, vagy épp elsétálni a főbejáratig és Roxmortsig. Van itt egy mohás régi szökőkút, ami csak nyáron csobog visszafogottan, néhány pad, de a boltíves külső részekre is le lehet ülni, főleg ha valaki bátrabb és nem tart tőle, hogy egyes részeken a 2-3 méteres magasságból esetleg lezuhanhat.
Csak azért nem engedem el a lányt, és fogom még a vállát, mert félő, hogy ha ilyen ügyetlen, még belecsúszna a kútba. Ám amit mond, attól még a mindig oly magabiztos arcomra is durva kétkedés úszik, a mellkasomat forró tűz járja át, pedig nem vagyok éppen egy másokhoz leereszkedő alkat. Még ha nem is látja a fintoraimat, lehet, hogy hallja a szánakozást a hangomban. Noha akinek valamilyen fogyatékossága van, nem igazán szereti, ha ezt ki is emelik. - Pláne. Ha így van, akkor miért rohangálsz? Neked kéne a legóvatosabbbnak lenned. Nem lehetek folyamatosan a sarkadban, nem vagyok a fizetett testőröd. – Emelem fel dacosan az államat, amiből már talán nem ömlik a vér, de még mindig szivárog valamennyire. Anyám empatikus jellemét Izlandon magam mögött hagytam, az erdőket járva nem kell senkivel kedvesnek lennem. Van bennem némi moralitás, nem hagyom magukra az elesetteket, gyengéket, de a saját magam dolgával kell törődnöm. Most ezt itt annyiban is hagynám, nem különösebben érdekel, hogy a szomszéd kislány (mert olyan feje van, mint akit valami kertvárosból szalajtottak) milyen szinten látja a körvonalakat. Nem vagyunk egy hullámhosszon, ráadásul tiszta ideg vagyok az árverés miatt, és hogy azok a sötét alakok mennyire fognak majd keresztbetenni az új birtok kapcsán. Szemtől szemben simán kiállok én bárki ellen, de az intrika ellen mit tehetnék? – Felszínes, de fájdalmas sebek. Nem kell visszamenned. Ülj le. – Parancsolok rá, és cseppet sem finoman lenyomon egy padra a közelben, miután odakísértem. Jártam már itt, amikor terveztem, hogy majd itt próbálom ki a kardot. Van itt cickafark, zsája, de még a Bimba által kedvelt Holdraforgó is. Lendületesen szedek az említett növények leveléről, hatalmas lapáttenyereimben addig morzsolom, amíg már levet is eresztenek, de itt nem állok meg, szépen masszává tapicskolom, s lépek vissza a lány térdeihez gugolva. – Mutatod. – Az ujjaimmal körkörös mozdulatokkal, de mégis lágyan dörzsölöm bele a tenyerébe, ahol nekicsapódhatott a kút kávájának. A Zöld úrnő fiaként még egy sivatagban is megtalálnám a gyógynövényeket, akkor a mohás belső udvaron ez még kis erőfeszítést sem okoz. – Áh, az egy igazi szar. Kobold munka, de csupán másolat. Rossz a súlyozása, meg is vágtam magamat. Nem dobom ki a kukába, de gyakorolni nem lesz jó. És te mit kerestél itt kint? Nincsen valami kísérőd?
Tény és való, hogy kissé talán sikerült figyelmetlennek lennem, de hát jóval nehezebb úgy felmérni a körülöttem lévő világot, hogy nem látok csak épp körvonalakat. A kútra emlékeztem, de kissé elszámoltam magamat, ami a hollétét illeti. Nem is tudom, hogy vajon van-e olyan védelmi mágia az iskolában, hogy ha netán tényleg belesetem volna, akkor lenne, ami védene attól, hogy lebucskázzam. Nem számít, hiszem nem történt meg, sikerült időben megállni és már a szurikátával a nyakamban fordulok meg, amikor egy kéz megfordít. A kezemet a szemem fölé teszem árnyékolás gyanánt, mert ahogyan felnézek egyértelmű, hogy a srác sokkal magasabb nálam és azért így felnézve már én is érzékelem, hogy elég erős a napsütés. A kérdésére lehet, hogy lenne, aki esetleg megsértődne, de én csak oldalt pillantok a fülemnél motoszkáló Maxre és elmosolyodom. - Végülis igen. Tudod valamennyire látom a körvonalakat, de olyan, mintha te egy sötét szobában állnál, ahová csak minimális fény szűrődik be, de nem látnál semmit csak a kevéske fénynek hála a dolgok körvonalát, már ami nem folyik egybe. - magyarázom teljesen higgadtan és nem is úgy fest, mintha zokon venném a kérdést, vagy mondjuk ki lennék akadva, mert amúgy végtére is tényleg vak vagyok. Megtanultam már kezelni ezt és elfogadni. Nem lenne attól jobb, ha kiakadnék miatta és csak keseregnék, hogy milyen rossz nekem. Ennek okán viszont azt sem szúrom ki, hogy vérzik az álla. Ez az egész ilyen mértékig nem terjed ki sajnos. - Amúgy tényleg szeretem az életet, de nem vagyok azért ennyire elvetemült. Viszont, ha már itt vagy, megnéznéd? Vissza kell mennem a kastélyba miatta, vagy elég egy zsepi? - mutatom meg a fenyeremet, amit sikerült előzőleg lehorzsolni és most már a zsepit is a kezemben lobogtatom, amit sikeresen előkerestem az ép kezemmel a zsebemből. Én sajnos nem tudom eldönteni, mert eléggé fáj, de jobb ha valaki rendesen látja is. Ha azt mondja elég egy kis letörölgetés és ráérek később mondjuk kezet mosni nekem úgy is jó. De, ha valami vágás is van esetleg, akkor kénytelen leszek a gyengélkedő felé indulni. Sajnos a gyógyító mágiák nem különösebben az erősségeim. - És te mit csináltál? Úgy hallottam, mintha leesett volna valami az előbb nem? - a fülem viszont teljesen rendben van sőt. Tényleg igaz az, hogy ha az egyik érzékszerved kiesik, akkor bizony a többi megpróbálja kicsit átvenni a helyét. Ezáltalán én például sokkal jobban megtudom határozni, hogy milyen távolságban van valaki csak hallás alapján és nagyon jó a szaglásom is. Na jó, annyira nem, mint egy kutyának, de például a sütik összetevőit is elég jól kitudom érezni, ha éppen eszem egyet.
Az árverés igen jól sikerült, legalábbis ami az anyagiakat illeti, nem kellett annyira mélyre nyúlnom a zsebembe. Az örökségemet még nem kaptam meg, csak némi támogatást a szüleimtől, amit a saját pénzemhez hozzárakva tudtam licitálni. Nem is tudom, hogyan gondolták, hogy ők a tetemes vagyonukkal elvárják tőlem, hogy házasodjak meg, legyen saját birtokom, holott az életkorom a töredéke az övékének. Jó, van egy komoly érzékem az ereklyékhez, a drágakövekhez, de nem vagyok egy vad kalandor, kincsvadász, akit csak az érdekel. Örököltem anyám szépérzékét, gyakorta járom az erdőket, szokásom íjjal vadászni, még a régi emberek. Nem űzök fényes életet, apám mostanság alig van jelen, így nekem kellett otthon a ház urának lenni, foglalkozni a szolgákkal is, anyám pedig szokás szerint Izlandon. A mardekáros gőg mégis átjár kissé, arra születettem, hogy két erős jellem egyetlen utódaként továbbvigyem a nevet, és egyszer majd jogosult legyek Griffendél Godrik kardjára. A kard, amelynek a másolatát nézegetem éppen. Koboldmunka, kellően drága volt, de csak megközelítheti az eredetit. Gyakorolni lehet vele, de biztos vagyok benne, hogy más a súlyozása, mint az eredetinek, azért hiába vagyok gyakorlott vívó, már az első suhogtatásnál úgy állon vágom magamat a penge végével, hogy ki is serken a vérem. – A francba! Ennek nyoma marad! – Törölgetem, de továbbra is ömlik belőle a vér. A kobold penge persze magába szívja, tehát az nem csak a port taszítja, hanem mindent magába szív. Nem mintha a véremtől erősebb lenne. Kiabálást, és puffanást hallok a közelből, egy lány elszáguld a közelemben, és a nagy botladozásban majdnem beleesik a kútba. Nem érek rá a hüvelybe dugni a kardot, azonmód dobom el, és öles léptekkel szaladok oda. Kész óriásnak számítok a több mint százkilencven centis magasságommal, és a mardekáros gőgöt magam mögött hagyva aggodalmas mordulással fordítom meg a vörös lányt a kúttól. – Ez közel volt! Miért nem vagy óvatosabb? Vak vagy? – Kérdezem bosszúsan, de nem szemét módon, azt azért nem vettem volna a lelkemre, ha valaki pont itt leli halálát. Bár amennyi védőmágia van a Roxfortban, még azt is el tudom képzelni, hogy még a kútban sem lehet meghalni, de az már kész agyrém lenne, hogy ha bababiztossá lenne téve az egész kastély. – Tisztára mint egy elsős! Vigyázhatnál magadra jobban is! Vagy ennyire habzsolod az életet, hogy úgyis mindegy? – Törölgetem az államat, de az istennek se akar elállni a vérzés, de közben a lány is lehorzsolta a kezét. A kard meg ott hever az udvar szélén. A felsőm sokzsebes darab, pont van benne néhány tiszta törlőkendő, amit azért használok, ha nagyon megizzadna a kezem a munkában, vadászatban, vagy éppen a vívásban. Felé nyújtok egy nagyobb anyagot, közben ráncolom a homlokomat, hogy hogyan lehet valaki ennyire szeles.
Rengeteg mindent megjegyeztem már az érkezésem óta és hát, ha az ember nem lát, csak árnyakat, akkor kénytelen is. Így aztán, amikor kilépek az ajtón már gyakorlott mozdulattal ugrok egy nagyot, hogy áthidaljam a három lépcsőt, amin egy átlag és persze felettébb unalmas ember bizonyára egyszerűen lelépdelne. Egy apró szurikáta loholva próbál lépést tartani velem, főleg hogy az őszi napsütés az ő szemének felettébb hirtelen a benti kevésbé napfényes viszonyok után. Nekem viszont a fény mindig sokat segít, hiszen egyből jobban kitudom venni a csekélyke körvonalakat legalább. Halk puffanással érkezem hát meg a ropogós avarba. Imádom az őszt, azt leszámítva, hogy nem túl meleg, de legalább ott a sok lehullott falevél, a gesztenyék és még emlékszem rá, hogy olyankor minden sokkal színesebb, mint mondjuk télen. Mintha a természet még egy utolsót akarna villantani azelőtt, hogy mindent ellep a hó és eltűnne a színek. - Gyerünk Max! Nem kifogás, hogy rövidebbek a lábaid! - nevetem el magamat. Ez az a pont, ahol nem ritka, hogy simán beleütközöm valakibe, és mivel nem vagyok valami nagy termetű általában ebből nem szoktam jól kijönni. Mivel most is hátrafordulok, hogy megpróbáljam kivenni a levelek között cikázó familiárist, ahogyan próbál velem lépést tartani, de ettől még simán haladok tovább lendületesen egyenesen előre. Ha embert nem is találok el ez végül annyit eredményez, hogy sikeresen felkenődök valaminek a szélére és nem sokon múlik, hogy ne lendüljek előre, de végül csak megtartom az egyensúlyomat és megkapaszkodom a kút kávájában. Az a mázli, hogy elég mohás ahhoz, hogy csak kicsit nyekkenjek és ne legyek majd a végén kék zöld és mivel nem vagyok elég magas, így nem esem át a szélén és zuhanok ki tudja mennyit. Áucs... azt hiszem ezt elszámoltuk. - szisszenek fel, mert a nagy kapaszkodásban azért sikerül kissé lehorzsolnom a kezemet, ami most jócskán sajogni kezd és a megtorpanás pont elég Maxnek is, hogy felszaladjon a hátamon és elfoglalja jól megérdemelt helyét a vállamon. - Oh hát persze, így könnyű! - simizem meg a buksiját, amire újra felszisszenek, mert sikerül pont azzal a kézzel, amit lehorzsoltam. Hezitálok. Talán be kellene mennem lemosni. Eléggé sajog, azt viszont nem látom, hogy mennyire komoly, vagy mély a sérülés és a fájdalom mértékéből akármennyire is igyekszem nem sikerül meghatározni. Elhúzom a számat és gondolkodóba esem, miközben a másik kezemmel zsepit próbálok kikotorni a zsebemből. Hátha az is elég és nem kell e miatt visszamennem a kastélyba. Egyébként bárki erre jár egy igen feltűnő színes jelenséget szúrhat ki magának. A ruháim a szivárvány minden színében játszanak, a hajam egyébként is igen látványos az élénk vörössége miatt, úgyhogy bár alacsony vagyok, de csak a vak nem szúrna ki.
Már több mint egy hónapja ide járunk a Roxfortba Nina-val. Kissé nehézkés a kezdet, legalábbis nekem az, Nina-nak szerintem nincsenek gondjai. Amilyen megjelenése és kisugárzása van, biztosan talált már magának pár lányt, akivel eldumálhat, és abban is biztos vagyok, hogy a fiúk is megnézték, már őt. Ami számomra aggasztó, de bízok benne, tudom, hogy nem árulna el. Ettől függetlenül valószínűleg kicsit féltékeny lennék, ha mondjuk az orrom előtt udvarolnának neki. Talán azért is aggódok jobban érte, mert más házban vagyunk, ráadásul én az egyetemet kezdtem el a korom szerint, szóval máshogy vannak az óráink is, nem igazán könnyű összefutni. Viszont szerencsére nem is lehetetlen. Most például végre vele fogok találkozni és el tudunk tölteni együtt egy pár órát végre. Nagyon izgatottnak tűnt, amikor az egyik nap összefutottunk a folyóson véletlenül. Azt mondta, hogy van egy meglepetése, amit el akar mondani nekem, mielőtt én magam jönnék rá a dologra. Nem igazán értettem, hogy mit is akarhat pontosan, de remélem, hogy most fény fog derülni mindenre. Vidámnak és boldognak tűnt, szóval remélhetőleg egy jó hírrel fog érkezni. Ahogy látom hamarabb érkezek a szökőkúthoz, na nem is baj, legalább még egy kicsit elmerülhetek a gondolataimban. Körbe nézek, kedves és békés helynek tűnik, a nagy nyüzsi mellett, ami a suliban van. Nagyon sok diák jár ide, amit nem csodálok, jó híre van a sulinak. Nem csoda, hogy Nina szülei ide akarták őt hozni. És ha már szülőnél tartunk, megígértem a nevelő apámnak, hogy írok neki levelet. Úgy, hogy majd azt is el kell intézzem, de majd később. Előbb a szőke Királynőmmel kell foglalkozzak, ez nem változott benne egyáltalán. Még mindig szereti, ha ő van a figyelem központjában, és ez szerintem így is fog maradni nála. Pár perc múlva, a figyelmemet felkelti egy közeledő szőke gyönyörűség, így mosolyra húzom az ajkaimat és intek neki. -Nina! - kiáltom el nevét a biztonság kedvéért, hogy mindenképp lásson engem. Gyönyörűen néz ki ma is, mint mindig. Amikor ide ér, magamhoz ölelem, majd megcsókolom. -Szia. Hogy vagy? - mosolygok rá kedvesen és érdeklődön.
Katherine Benedict
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kis udvar mohás szökõkúttal 2021-08-01, 14:28
- Igen, picit messze van és biztosan drága is, ahhoz pedig nem vagyok elég okos, hogy valami ösztöndíjjal jussak el valahová. - vonom meg egy kis sóhajjal a vállamat. Nem akarom én sajnáltatni magamat, de hát a tény az tény. Sajnos tényleg így van, nincs pénzem, a szüleim nem voltak gazdagok, mármint az apám családja végül is az, de ez semmit sem lehet, hiszen apa lelépett tőlük. A bácsikám pedig nem valami pénzes, még ha próbálkozott is nyáron, hogy fizetne nekem valami magántanárt, hogy fejlesszem a képességeimet. Missytől pedig végképp nem várhatok el ilyesmit, hiszen van neki elég dolga az ikrekkel, meg úgy általában az életben. Már az is megfordult a fejemben, hogy annak ellenére, hogy rajtam kívül mindenki a továbbtanulást választja a csapatból, én talán munkát keresek. Az egyetem drága, ha addig is dolgoznék, akkor talán több esélyem lenne utazni, vagy bármire gyűjteni. Csak hát nem lenne jó itt hagyni mindenkit. Nem is tudom, azt hiszem ezt azért van még időm átgondolni. - Te is Devan! - mosolyodom el még, bár azért kicsit gondterhelten, mert ki tudja, hogy tényleg mennyire tudja majd elfogadni, hogy gyakorlagilag azt hiszem kikosaraztam. Elég pocsék érzés, ahogyan az is az volt, amikor Corvusró kiderült, hogy mit érez. Őszintén szólva, ha rajtam múlna, akkor azt mondanám belém aztán ne szeressen senki, mert elég rémes nemet mondani és megbántani a másikat. Remélem, hogy Devan is kiheveri majd és tényleg lehetünk barátok. Azt hiszem ez a következő óránkon kiderül majd, hogy nem kerül-e majd el, esetleg marad távol tőlem mégis annak ellenére, amit mondott most. Én azért remélem, hogy lehetünk barátok és a jó dolgokra emlékszünk, ha már visszatért. Azt hiszem majd Bennek is illendő lenne mesélnem erről és remélem, hogy nem érzi majd rosszul magát. Nem is tudom, hogy az ilyesmit hogyan illik felvezetni egyáltalán. Corvus dolgát is elég jól kezelte, de most még Devan is. Ben mindig olyan higgadt, remélhetőleg nem lesz semmi gond. Nézem még, ahogyan tovább áll, aztán érzem, ahogyan Fehérke felkapaszkodik a lábamon. Felveszem hát és jól megölelgetem, úgy hátha egy kicsit kisebb lesz a kellemeten kis utóérzés, amit ez az amúgy örömteli találkozás hagyott maga után.
//Én is köszönöm! Jó, hogy elővetted ezt a karit, még ha össze is törtük a szívét szegénynek, de amúgy cuki nagyon és sajnálom szegééényt! //
- A lehetőségek tárháza határtalan itt Európában is... Végül is megértem, ha nem Miami az első.- nem is értem miért Amerika körül forog még mindig a fejem. Sok helyre sikerült elutaznom az államokon belül és lassacskán az számított nekem az egész világnak, mintha Amerikán kívül nem is létezne más. Négy év kellőképp elég volt ahhoz, hogy átszokjak és magamévá tegyem az amerikai normákat. Talán már túlságosan is. Legalább a lazaságban segített egy egészen keveset. Én hiszek abban, hogy a mosolya meg fog maradni örök életére. Vidám alkatnak tűnt mindig is, még akkor is, ha az agyamra ment az energiabomba személyiségével. Másrészt a szemei mindig kedvességet tükröztek, s sokan úgy mondják az a lélek tükre. Ha a mosoly és a tekintet megmarad, akkor nem hiszem, hogy aggódnia kell azon, hogy meg komolyodik-e majd vagy sem. Az viszont igaz, hogy az élet formálhat is minket, hiába teszünk ellene valamit a végén sokszor a minket érő külső hatások kontrollálják az életünket. Nem is tudom mi lesz velem a későbbiekben, ha egyszer fény derül arra, hogy hol vannak a szüleim, s mégis hova tűntek a Nottok. Az ölelés befejeztével azért látszik rajtam, hogy nem a leglazább pózban tartom magam, még a vállaimat is feszesen tartom a magam karót nyelt hátával. Nem volt rémes végül is... Egyedül azt nem tudom még feldolgozni, hogy amiért ennyi időn át vágyakoztam, most ki fog csusszanni a kezeim közül abban a pillanatban, hogy megkaphatnám. - Öröm volt téged is látni, Kath. Biztosra veszem, hogy összefutunk még majd. Nos... Akkor a következő óránkon találkozunk. Vigyázz addig magadra.- biccentek neki egyet egy suta félmosollyal, aztán vetek még egy utolsó pillantást a kis vadászgörényre, majd intek is a kisállatnak egy búcsút. A következő pillanatban viszont már fordulok is el, hogy komótos léptekkel visszatérjek az iskola falain belüli folyosókra egy rövid járőrre. A szívem elég rendezetlenül dobog és néhány pillanatig úgy is érzem, hogy ki fog ugrani a helyéről, mégis olyan szúró, szorító érzés fogja el a mellkasomat utána, ami miatt még levegőt is nehézkesen sikerül vennem. Le kell zárulnia ennek a fejezetnek...
//Köszönöm szépen a játékot! Hihetetlen jó volt újra összetalálkoztatni őket. Szegény Devannek ez most hatalmas szívfájdalom, de biztos vagyok benne, hogy szuper barátok lesznek. //
- Igen, az már sokkal jobban hangzik! Bár lehet, hogy először valami közelebbivel kezdenék, majd ha lesz rá lehetőségem. - mosolyodom el, mert hát Miami tényleg nincs közel, de talán egy spanyol tengerpart már esélyesebb lenne. Na persze az se mostanában, hiszen Missy egyedül nevel három gyereket, a bácsikám pedig szintén nem az a gazdag nagybácsi típus. Na nem bánom, hiszen legalább már ismerem és határozottan jó fej is, az leszámítva persze, hogy mennyire aggódik a fiúk miatt, de ettől még jól érzem magamat vele mindig. No, de a lényeg, hogy nem hiszem, hogy mosanában eljutnék Miamiba, ahhoz azért biztosan sok pénz kellene. - De kedves vagy! Köszönöm! Remélem, hogy tényleg így lesz. Néha azért aggódom kicsit dolgok miatt és akkor nehezebb mosolyogni, de... csak néha. - hát igen azért most is látszik egy csepp gondterheltség az arcomon, hiszen gyakorolnom kellene, de bevallom Ben mellett nem tudok mindig ugyanúgy figyelni, meg aztán esetében jobban is félek tőle, hogy valami baj lesz, pedig tudom, hogy muszáj lenne a képességeimet csiszolnom, ahogyan a bácsikám is mondta. Kellene valaki, aki segít, de hát melyik tanárt támadhatnám be, hogy adjon nekem külön órákat, amik a tetejében nem is egy-egy tantárgyhoz kapcsolódnak, hanem képességekhez, mint ez az új tündér dolog is. Abban pedig igaza van, hogy változtunk, ahogyan ő is. Én pedig, ahogy telt az idő tovább léptem és más barátaim is lettek, egész jó kis csapat. Azt hiszem nélkülük nem is igen vészeltem volna át a Jenkins időszakot. Az ölelésre viszont közelebb lépek hozzá és átölelem a nyakát kicsit. Nem túl hosszan azért, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni se őt, se magamat, de ennyi azért mégis csak kell, hogy ne érezzem úgy barátok se lehetünk. Tudom, hogy idő kell neki, amíg rendezi ezt magában, csak hát sose voltam az a kifejezetten türelmes fajta. - Nem volt azért olyan rémes ugye? - húzodom hátrébb és kicsit még bele is bokszolok a vállába, csak egy baráti kis ütés erejéig, amit persze alig lehet érezni. - Azért örülök, hogy visszajöttél Devan és még biztosan sokszor összefutunk, meg találkozunk órákon is. Fura, mert a legtöbb barátom idősebb nálam. - fecsegek még kicsit, aztán zavartan megvakarom a tarkómat, hogy végül megigazítsam az így picit széttúrt hajamat. Tudom, hogy már az előbb azt mondta, hogy menne most már. Végülis nem rég jött vissza, biztosan van dolga, meg újra meg kell ismernie a helyet, visszazáródni a suli dolgaiba és nem akarom tovább tartóztatni, csak hát tényleg nem akartam, hogy a folyosón kellemetlen legyen találkozni a jövőben, meg persze órákon is.
- Miami?- kérdezem az elsőt, ami az eszembe jut. Miami, avagy az amerikai riviéra. Rengeteg napsütés, strand és pálmafa ötvözi az egyik legnagyobb világvárosát. Nem is tudom hogyan érzek a hely iránt, hiszen Olaszország maga volt a Kánaán, de mivel Miamihoz nem volt szerencsém, csak tippelgetni tudok, hogy milyen is lehet igazán. Az már biztos, hogy rengeteg -főképp spanyol- nemzetiség tartózkodik ott. Bár valahogy Tibet jobban húz. A történelmük miatt talán, vagy az évszakuk mássága miatt. Egy időre biztosan eleget süttettem a hasam. - Egyszer felnősz, talán megkomolyodsz, de a mosolyodat sosem veszíted el.- haloványan elmosolyodok az utolsó szó kimondásakor. Abban biztos vagyok, hogy Katherine meg fogja tartani a maga jámborságát és mindig ragyogni fog arcán az a barátságos mosoly, amivel annakidején engem is üdvözölt. Négy év elteltév ez mit sem változott... Lehetséges, hogy a mosolya volt a jégtörő, ami elcsavarta a fejemet és hosszú időn keresztül vonzott magához akárcsak egy mágnes. Akár pont ő az oka annak is, amiért visszatértem, csak épp én nem merem bevallani ezt magamnak. Akármelyik opció is legyen, most bevallottam a kusza érzéseket, melyek a vállaimat nyomták. - Igen... Tudom. Bizonyára a te életed is megváltozott azóta. Mit is hittem...?- ez utóbbit jóval halkabban, inkább saját magam dorgálása miatt ejtem ki, s még a tekintetemet is félrevonom. Komikus jelenetet játszok, amire egyáltalán nem vagyok büszke. Ez nem én vagyok, mégis egy régi ismerős képes volt kihozni belőlem ilyen buta viselkedésformát. Különös ez az idegen érzés. Kiszámíthatatlan és fájdalmas. - Talán az még belefér?- kérdezek vissza tétován, de azért lassan széttárom a karjaimat. Valahogy túl kell lépnem rajta. El kell vonnom a figyelmemet róla teljes mértékben, hisz' én sem akarnám őt hátráltatni az én érzéseimmel. Viszont az a nap, nem a mai lesz, s akármennyire is meg kéne tagadnom az ölelést, egyszerűen nem tudok nemet mondani. Legalább egy utolsó ölelést szeretnék még tőle.
- Érdekes lehet, de... nekem valahogy túlságosan hideg. Én szívesebben mennék el valami meleg helyre, ami szép. Mármint persze biztosan szép Tibet is, csak máshogy. - teszem hozzá gyorsan kicsit zavartan elmosolyodva. Van a hónap is szépsége, de itt telente eleget kapok belőle és bevallom sokkal jobban kedvelem a meleget. Ha lehetőségem lesz majd rá egyszer, akkor biztosan olyan helyekre mennék el, ahol van meleg tengerpart, meg pálmafák és hűs koktélok és persze fagyi minden mennyiségben! Sokkal jobban vonz ez, mint valami havas, hideg hegycsúcs. Persze nem vagyunk egyformák és ezzel nincs is különösebben baj, és remélem Devan emiatt nem néz valami felületesen gondolkodó kislánynak. Aztán persze ki tudja lehet, hogy ha már sok meleg helyet láttam, akkor majd érdekelni fognak a hegyek is. - Gondolod? De a felnőttek azért általában komolyabbak és idővel én is felnövök majd. - bármennyire is szeretném ezt hátráltatni azért akkor is eljön majd. Persze egyébként ügyesen bánok például az unokahúgaimmal és igyekszem Missynek is sokat segíteni, de van amikor elkalandozom és eszembe se jut, hogy mit kellene arrébb tennem, hogy ne minden az ő nyakában legyen. Tudom, hogy tehetnék többet is, vagy tanulhatnék jobban, de idővel tényleg besegíthessek neki akár anyagilag is, de egyelőre korlátozottak a lehetőségeim, hiszen nem mehetek ki a suliból csak azon a néhány roxmortsi hétvégén. Majd talán, ha már egyetemre járok akkor keresek valami egyszerűbb munkát. Amikor viszont bedobja a vallomást határozottan elbizonytalanodom és tényleg nem akarom, hogy most akkor elköszönjön és elmenjen, mert félő, hogy utána már sokkal nehezebb lenne megint normálisan beszélnünk egymással. - Jaj dehogy! Én... én nem akartam semmit elrontani. Csak hát olyan sok idő eltelt. - ki tudja talán, ha nem megy el, hanem itt marad akkor minden másképp alakul, de ő elköltözött, nem írt és nekem elég bonyolult lett az életem. Ben pedig ott volt nekem végig, amikor meghalt a bátyám, amikor Jenkinsék nem hagytak békén alsóban és azóta is. Halványan elmosolyodom hát végül, amikor felém nyújtja a kezét és csak biccentek egy aprót. Megfogom a kezét és határozottan megrázom. - Barátok! Egy ölelés már túl sok lenne? - kérdem bizonytalanul, hiszen én ölelgetősebb típus vagyok, talán pont e miatt alakultak Corvusszal is úgy a dolgok ahogy? Bár azt hiszem nem csak arról volt szó, hiszen ahogyan Maisie mondta már lehet, hogy jóval korábban voltak benne érzések irányomba, még ha nekem erről fogalmam sem volt és még most is csak halványan sejtem, hogy lényegében miattam lépett ki a Jenkins féle bandából.
- Eléggé. A nyár is hűvösnek számít. De rengeteg érdekes területet lehet bebarangolni. Ott fekszik a Himalája is a Tibeti-fennsík déli részén. Sokan a világ tetejének hívják a földrajzi elhelyezkedése miatt. Az biztos, hogy apám is élvezetesnek tartaná... A hótakaró alatt sok ereklye lapulhat.- felelem egy barátságos mosolyt intézve irányába. Nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát. Az én problémám a rengeteg olvasás. Meg se tudnám számolni mennyi könyv lapját sikerült már áthajtanom az utolsóig. Mostanság viszont egész kevés időm maradt a könyvek bújására. Most inkább valami nagyobb tervvel akarok előállni, ami sokakat érinthet. A sakktól azért mégsem szándékozom megválni. - Nem feltétlenül kell megváltoznod, Kath.- ha magára erőlteti a komolyságot, azzal talán épp ront a helyzeten. Mindenkinek azt a vonalat kell követnie, amit kényelmesnek talál. Nekem sajnos nem igazán akadt választásom. Tudom jól, hogy mennyire fásult és unalmas voltam annakidején, ami egyáltalán nem volt hasznos a körülöttem lévők életére. Még a magam életét sem villanyozta fel túlzottan és már-már a saját unalmam rabjává váltam. Jelenleg viszont jó úton haladok, legalábbis bízok abban, hogy a jövőben kikovácsolódik a személyiségem. Nem mondanám a legeslegjobb visszatérésemnek a mostanit. Az igazság viszont kikívánkozott belőlem és a kimondott szavakat sem tudom semmissé tenni. Egy kicsit meglep, hogy könnyedén kezeli a vallomásomat, de pont ez teszi könnyebbé a maradni vágyásomat. Ha most elfutok, azzal csak lejáratom magam és mindannyian tudjuk, hogy Devan Nott nem egy nyápic srác, aki csak úgy elszalad a problémái elől. A kiskori énem valószínűleg meg is rugdosna... - Nem foglak kerülni. Jó újra látni téged Kath és már nagyon hosszú ideje várakoztam erre a pillanatra. Most megtörtént és megértem a te álláspontodat is. Azért reménykedem, hogy ezzel nem rontottam el semmit.- az arcom sápadt és a szívem is ki akar ugrani a helyéről, de most mégis sikerül akkora önkontrollt erőltetnem magamra, hogy maradhassak. Lehet valóban az lenne a legjobb, ha nem látnám többé, hisz' valahányszor rá nézek a szívemnek nem tudok parancsolni. Miért olyan ismerős ez az idegen érzés? - Barátok?- nyújtom felé a kezemet kissé tétován. Le kellene zárnom az érzéseket magamban és talán ez lenne az első lépés hozzá.
Elmosolyodom a dicsérő szavakra, csak egy csepp bűntudat látszik a tekintetemben, hiszen azért igenis többet kellene gyakorolnom, sokkal többet, hogy ne legyenek véletlen balesetek sem. Lássuk be a képességeim tényleg akár el is uralkodhatnak rajtam és akkor mi lesz? Corvus kezének lefagyasztása se volt olyan sétagalopp, ahogyan először gondoltam. Nagyon megszenvedett vele. Kicsit néha azért igenis félek ettől az egésztől, bár ezt még sose vallottam be senkinek sem. Bennek se mondtam, hiszen ő már így is láttam, hogy aggódik, hiszen együtt voltunk a gyengélkedőn az eltűnögetéseim miatt is. - Tibet? Ott nagyon hideg van ugye? - sütöm le a pillantásomat kicsit, hiszen ez megint azt mutatja, hogy nem vagyok se olvasott, se világlátott ember. Nem igazán tudnék többet mondani arról a Tibetről. A baj az, hogy hiába érzem ilyenkor butának magamat, még sem fogok neki, hogy olvassak és tájékozódjak, hanem mindig találok kibúvót, vagy más elfoglaltságot. Amíg nem fáj elébbé addig az ember nem tesz ellene, ugye? Hülye egy felfogás, én is tudom, de mégis így van. - Akkor mindkettőnknek egymásfelé kell kicsit mozdulni. - mondom, bár kissé ez most kétértelműre sikerül, de ez fel se tűnik nekem. - Nekem meg komolyodnom kellene. Komolyabban venni a tanulást és sok mindent, de valahogy nem megy. - hát igen most is mondtam, hogy nem akarnám sürgetni a felnőtté válást, pedig nincs mit tenni lassan a kapujába kerülök, de igazából úgy érzem minél nagyobb vagyok annál bonyolultabb az életem. Valószínűleg e miatt nem sürgetem nagyon ezt a felnövés dolgot. - Nem! Ő igazán nem harapós. Egy valakit harapott csak meg azóta, hogy megidéztem, de azt is megbántuk. - sóhajtok egy aprót, de gyorsan vissza is varázsolom a mosolyt az arcomra, mert hát ezt nem szívesen fejteném ki részletesen. Corvus volt az egyedüli, akit Fehérke megharapot, amikor én meg lekevertem neki egy pofont. Bánom, hogy így alakult, főleg azután, amit aztán Maisie mondott, hogy miért is csattant el az a csók. De legalább megbeszéltük és azóta lement egy nyár is, úgyhogy remélhetőleg már tényleg minden rendben van. Corvusszal sose volt könnyű, de akkor azt hittem, hogy lehet, hogy sose tudunk újra normálisan beszélni egymással. Talán ezért se meglepő, ha annyira letaglóz az, amit Devan mond, az pedig főleg, amikor gyorsan elakar köszönni és otthagyni. - De ugye... ugye innentől nem fogsz elkerülni a folyosón is, vagy ilyesmi? Én nem... nem akartalak megbántani tudod ugye? - tartóztatom még egy kicsit, de persze ha mindenképp menni akar, akkor nem ragadom karon, hogy csakazért is maradjon, csak hát tudom mennyire kellemetlen volt a Corvus ügy is és Devan meg csak most jött vissza. Mi van akkor, ha tényleg úgy érzi majd jobb, ha nem is lát akkor már? Azt pedig nem akarnám, hogy e miatt esetleg kerüljön.
Nem hangzik rosszul. Végül is tejhatalmat még nem adtak, de ezzel a prefektusi jelvénnyel sokak életét lehet megkeseríteni, akik esetleg el akarnak lógni a bűneik elől. Akárcsak egy auror jelvény, csak épp sokkal-sokkal alacsonyabb és egyszerűbb szinten. - Ez igazán nemes gondolat.- adom meg neki az elismerő szavakat, hiszen bizonyára sokan élnének vissza egy ilyen képességgel. Azt lehet megtenni vele, amit csak akar az ember, ráadásul anélkül, hogy saját magát bajba keverné. Cseles és hasznos, de semmiféleképpen sem emberbarát, ha visszaélünk vele. Nekem legalább nem kell ilyeneken aggódnom. A varázsvilág egymagában elég hatalmas ahhoz, hogy legyen mivel lefoglalnom magam, nem hiányozna még egy plusz képesség, melynek nem értem a működését. Annakidején ismertem is egy metamorfmágust, akinek az érzései nagyban befolyásolták a megjelenését... Azóta se tudom miként tud együtt élni vele. - A tanulás és fejlődés szempontjából nem volt rossz, de az esetek többségében csak apám rángatott minket ide-oda. Nem igazán volt beleszólásom a dolgokba, pedig Tibet még mindig ott van a listámon. Ismered a helyet?- érdeklődök egy sort, miután beletenyerelhettem a csupasz igazságba. Apám mindig is szeretett a saját feje után menni és ebben az se gátolta meg, ha engem ide-oda kellett ráncigálnia, mint egy krumpliszsákot. Talán ezért is kezd lankadni a kedvem az ereklyevadászattól. - Igen... Lehet túlzottan sokat sikerült komolyodnom. Néha azon kapom magam, hogy úgy beszélek, mint egy öreg bölcs, pedig onnan még fényévekre tartok. Azért jó látni, hogy a lelkesedésed nem tört meg, Kath.- félmosolyomon őszinte lágysággal szélesedik. A társasága eléggé komfortáló négy év kihagyás után és meglehetősen sok ismerős emléket ragad maga után. Nem töltöttünk együtt annyira sok időt, de az a kevés is sokat jelentett az életemben és volt mihez viszonítanom.- Egyáltalán nem zavar, mindig is érdekesnek tartottam a familiárisokat. Amúgy is... A legrosszabb, ami történhet, hogy megharap, de arra...arra nem látok nagy esélyt.- legalábbis olyan békésen helyezkedik el az ölemben, hogy nem az a kép villan be előttem, miszerint a fél ujjamat is leharapná. - Varázslósakk. Ha minden jól megy, talán a bajnokságokra is eljuthatunk.- vonom meg végül a vállamat. Nem erőltetem, de mindenféleképpen jól esne egy kis Amerikát csempészni a Roxfortba is. Legalábbis nekem nagyon jól jönne az ismerős légkör. Biccentek csak egyet a megjegyzésére. Valóban hozzám illik. Az évek folyamán komolyan küzdöttem azért, hogy találhassak valamit, amihez értek és élvezem is. Az ereklyevadászat pedig a varázslósakk után marad le szép lassan. - Felejtsd el...- nyögöm ki nehezen. Nem kellett volna megszólalnom, hiszen én magam sem tudom miként kellene feldolgoznom ezeket az érzéseket. Lehet, hogy ez még mindig gyermeki ragaszkodás, de az is lehet, hogy komoly érzelmeket táplálok iránta, aminek nehéz megálljt parancsolni. Mindenesetre hálás vagyok, amikor gyorsan reagál és elhadar egy-két kedves szót. Nem vagyok ezekben jó és most is csak tétlenül sétálok mellette tovább, míg aztán meg nem torpanok. - Köszönöm neked is, Kath. Zavarna, ha most mennék? Lenne még pár elintéznivalóm és a sakk klubot is meg kellene hirdetnem.- pillantok rá végül egy mosollyal, mely akkora fájdalommal remeg bele a szavakba, mintha most törtem volna össze a saját szívemet.
- Végülis olyasmi. Nem is olyan rossz ennek fényében prefektusnak lenni. - vonom meg a vállamat mosolyogva, bár azért nem mondanám hogy Corvus folyton csak bajt kever, mert azt tehet, amit akar, de hát könnyebb dolgunk van úgy, hogy neki több helyre szabad a bejárása, mint a csapat többi tagjának, meg aztán könnyebben ki tud húzni minket a bajból is, ha esetleg egy tanárba botlanánk. Persze ez felvethetne olyan kérdéseket is, mint hogy mi van, ha egy Mardekáros prefi nem épp a legjobb fej ember, hiszen ha azt tesz, amit akar, akkor rosszra is használhatja a lehetőségeit, de ilyen mélységekben nem szoktam átgondolni egyelőre a dolgokat. Fáj a saját bajom miatt a fejem, az is épp elég. - Tudom igen. A bácsikám is ezt mondta. Mugli és eléggé ledöbbent, hogy ilyesmi lehetséges, de én nem szeretnék sose visszaélni vele. - szögezem le, mert azért tudom jól, hogy egy matemorfmágus sok mindent megtehet. Lehet, hogy én még nem gyakoroltam annyira sokat, de azért nem is akarok senkit átverni ezzel. Még nem is vettem fel soha teljesen másvalaki alakját, kicsit talán ijesztő is lenne. Aztán hogy a jövőben mire használom majd ezt, az még rejtély. Inkább arra figyelek, amit Devan mesél, hogy merre járt már, hiszen én még nem mentem messzebb sose Londonnál, az utóbbi időben pedig ugye Roxmortsban élek Missyvel. Nem valami nagy távolságok, de egyszer majd jó lenne azért eljutni külföldre is. Corvus is volt már helyeken, ha jól tudom nyáron például Adorával Barcelonában. Én meg az ikreket kergettem, hogy ne csináljanak minden nap galibát, mert a bácsikám se nagyon ért rá, hogy elmenjek hozzá. Nem volt valami izgalmas a nyaram lássuk be. - És nem örülnél neki? - kérdezem, hiszen látom én rajta, hogy annyira azért nem örült ezeknek az utazásoknak. - Biztosan jó lehet azért új helyeket felfedezni. - teszem hozzá, de nem akarom egyértelműen faggatni, hogy a szüleivel nem olyan jó a viszonya, vagy miért nem tetszett neki az utazás. Persze, ha nem azért mész, hogy jól érezd magad, hanem csak rángatnak ide-oda, akkor tényleg lehet, hogy nem olyan érdekes, mintha beleszólásod is lenne. - Ebben igazad van. Már el is felejtettem, hogy te régen is sokkal komolyabban láttál, mindent mint én. - mosolyodom el, bár azért kicsit most jobban fürkészem az arcát, mert olyan, mintha valami tapasztalat alapján beszélne, vagyis hát mintha kicsit még jobban megvénítette volna az eltelt idő. - Szólj nyugodtan, ha zavar. Hajlamos túlzásba esni. - hát igen Fehérke pont olyan, mint én. Nem annyira gondol a dolgok mögé, és egyáltalán nem zavartatja magát, hogy kényelmesen elhelyezkedik Devan ölében, legalábbis amíg el nem indulnk, ahogyan én is gyakran nem nézek a dolgok mögé. Az a helyzet, hogy tudom, hogy idővel fel kellene nőnöm, de már így is történtek velem rossz dolgok, amiket könnyebb úgy kezelni, ha nem siettetem azt a felnövést. - Varázslósakk? Vagy sima? Bevallom sose értettem hozzá. Nem tudok olyan sokáig egyhelyben ülni, amíg egy sakkjátszma tart, de hozzád illik. - teszem gyorsan hozzá, hiszen amúgy ő tényleg nálam lassabb és gondolkodóbb lélek, de én meg a sakk ég és föld vagyunk. Aztán ő belekezd valamibe, én pedig kíváncsian hallgatom, hogy mit is akar mondani, mert már megint olyan nagyon komolynak tűnik. És hát tényleg nem egyértelmű, amit mond, ezért elsőre kicsit ráncba szalad az orrnyergem, ahogyan oldalt pillantok rá. Láthatóan zavarban van, ami amúgy érthető is, mert tényleg komoly a téma és ha arról van szó, amire gondolok... Már az is épp elég volt, hogy Corvus vallomását feldolgozzam, de most még ez is? Na jó Corvus esetén távolról sem volt vallomás az, amit végülis Masie mondott ki helyette, de na. - Mármint úgy érted, hogy... úgy érted? - nyomom meg kicsit a második úgy szócskát, de valószínűleg már a reakciójából is értem, hogy bizony pont _úgy_ érti. Nem is tudom, hogy hirtelen mit mondjak, hiszen olyan kicsik voltunk és rég volt és persze nekem is hiányzott, hogy olyan hirtelen elment, és időbe telt, hogy jobb lett a helyzet, főleg hogy beindult a Jenkinsék féle piszkálódás is. - Köszönöm! Nekem is hiányoztál, de... most megint itt vagy és megint barátok lehetünk. - bököm ki végül kis hezitálás után. Tényleg nem tudom, hogy mit is kellene mondanom. Végülis ő is inkább csak körülírni próbált valamit és lehet, hogy ez az érzés csak egy emlék volt benne, ami most hogy itt van már nem lesz pont ugyanolyan.
Sok mindenről lemaradhattam, de végül is úgy látszik Katherine boldog és ez számít. Nem is értem miért kapaszkodok még mindig a múltba ennyire. Ez most jónak vagy rossznak kellene, hogy számítson? - Tehát a prefektusok is azt csinálnak, amit akarnak? - billentem oldalra a fejemet először, de aztán haloványan elmosolyodok mire oldalba bök.- Talán nem. - ez persze mind a helyzettől függ. Továbbra se szeretek szabályt szegni, főleg olyat nem, ami a tanári karnál kihúzhatja a gyufát. Nem fogok belemenni a részletekbe, de előre eltervezni se tudom milyen döntést hoznék bizonyos helyzetekben. - Nem egyszerű feladat... De biztos vagyok benne, hogy ügyes leszel és megtanulod irányítani. Hatalmas erő van a kezedben ezzel, hiszen azzá válhatsz, akivé csak akarsz.- bátorítóan nézek rá. Nem venném el szívesen a kedvét. Mindennek megvan a maga ideje és bizonyára ő is egy kis gyakorlással és ismerkedéssel majd a kisujjából fogja kirázni a képességének működését. - Csak Olaszország és Amerika. Utóbbin belül egész sok helyre elvittek a szüleim, de ezt főképp apám ereklyevadászatának köszönhetem...- arcom gondterheltebb vonásokba rándul. Az elmúlt években megelégeltem, hogy apám mindenhová magával ráncigál. Sokáig csak azt akartam, hogy visszavigyen a Nottokhoz, ám erre sose került sor. Belefáradtam már ebbe az egész családosdiba. Úgy érzem, mintha sose érne véget a kérdőjelek hálója. Mindenféleképpen szívmelengető, ahogy lelkesen visszamosolyog rám és igazat ad nekem. Végül is, az a Katherine, akit én ismerek, nem úgy tűnt, mintha sokat foglalkozna mások véleményével. Még az én világnézetemet is eltökélten meg akarta változtatni. - Pedig egyszer fel kell nőnünk, Kath... Csak akkor fogjuk látni az élet másik oldalát. - az idő gyorsan lepereg előttünk és mire kettőt pislognánk, már a nagybetűs Élet kapujában állunk. Biztosan meg tudja magát védeni, de ha van egy kis segítsége a háta mögött, az még sosem árt. Azért biccentek neki egyet, hogy megértettem, de azért rám is számíthat, ha szeretne. Én szeretném, ha hívna, ha bajba került... Fehérke viselkedése hízelgő, bár kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magamat, hiszen lényegében Katherine egy kiszakadt része, ami most az ölembe férkőzött. - Nem feltétlenül. A sakk társaim hiányoznak. Volt is egy klubunk. Talán itt is nyitnom kellene egyet, ha a tanári kar megengedi.- tűnődök el, amint tekintetem felsiklik a kastély hatalmas tornyaira. - Barátnő...? Nem. Nincs senkim.- ingatom meg a fejemet, persze akaratom ellenére is bevillan az olasz lány arca Rómából. Azt ugyan nem nevezném párkapcsolatnak, de tény, hogy jól éreztük magunkat. Túl jól... - Figyelj, Kath. Valamit már régen el akartam volna mondani.- nézek rá ismét. Nem állok meg a lassú sétában, jobb így, hogy járnak a lábaim és nem egy helyben toporognak. - Talán gyerekesnek hangzik, de négy éve ezen rágódok. Azt hiszem annakidején megkedveltek annyira, hogy ne tudjak másra gondolni.- végre kimondtam. Mintha egy hatalmas kő esne most le a szívemről, annyival könnyebbnek érzem most a testemet. Persze a mondandóm nem igazán egyértelmű, de nekem már ez is hatalmas lépés.
Nem akarom elrontani a kedvét ezért is beszélek ritkán a rossz dolgokról. És hát nem is kellemes arról beszélni ki halt meg körülötted. Persze, hiányoznak de már évek teltek el. Néha attól félek, hogy lassan talán elfelejtem majd őket. Már van, amikor erőltetnem kell az agyamat, hogy eszembe jusson egy-egy közös élmény anyával, vagy családi esemény amikor még minden rendben volt. A bátyámmal pedig csak alig pár évem volt. - Semmi baj. Azt mondják minden okkal történik. Bár nem tudom ezeknek mi volt az oka, de... jól vagyok. Missy rendes, kedves is és az unokahúgaim is cukik. - mosolyodom el. Végülis van, akinek rosszabb. Nekem legalább mindig volt hová mennem, volt aki magához vett és remélem hogy a nagybátyám is rendben lesz és nem keveredik nagy bajba és akkor majd jobban megismerhetjük egymást. - Az a rossz hírem, hogy az akcióban másik prefektus is részt vett. De azért nem kerülök gyakran bajba. Ez muszáj volt. A jó ügy érdekében. Ugye nem akadályoznál egy jó ügyet? - játékosan oldalba bököm egy huncut mosollyal. Hát no azért voltam már büntető munkán és lássuk be a mi egyik kis kalandunk is történetesen a Tiltott Rengetegben zajlott. Persze ő akkor is inkább húzta volna ki magát a feladat alól, de mégis csak segített megkeresni a pálcámat. Persze lehet, hogy azóta meg komolyabban veszi a szabályokat, pedig akkoriban sem volt kifejezetten rosszcsont. - Igen, bár nem kürtölöm világgá és azt hiszem sokkal többet kellene gyakorolnom, hogy időnként ne az érzéseimet mutassa meg. Az utóbbi években sokminden kiderült, ami bennem rejtőzik, de még nem mindent tudok rendesen kezelni. - magyarázom, hiszen ott a képességem, hogy igen jól bánok a vízzel, de nem vagyok benne annyira profi még mindig, mint ahogy mondjuk Gina gyógyít. Aztán ott volt az az eset év végén, amikor gyakorlatilag láthatatlanná valtam egy rövid időre a csók incidens miatt. Gyakorolnom kellene ezeket tudom én, felmérni pontosan, hogy mire vagyok képes, de sose volt erősségem a sok tanulás. Nálam mindig inkább spontán mennek a dolgok. Valahogy úgy sokkal egyszerűbb. - Biztosan jó lehet sokfelé utazni. Merre jártál még? - pillantok rá újra kíváncsiságtól csillogó szemekkel. Ki tudja majd egyszer lehet, hogy én is eljutok ide-oda de egyelőre még nem tudom, hogy ez mikor lesz. De addig is mások élményeit szívesen meghallgatom, Devan pedig sokáig volt távol és ez idő alatt ki tudja mennyi mindent élt át és tapasztalt meg. - Igaz! Nem kellene, hogy érdekeljen. Kösz Devan! - viszonzom a mosolyát és persze teljesen igaza van. Pár éve még alig foglalkoztam vele mit gondolnak mások, de azóta olyan sok minden változott. Én is, pedig nekem nem kellett volna, legalábbis negatív irányba semmiképp. - Az tényleg izgalmas munka, de szerintem ne komolyodj meg. Régen nagyon komoly voltál és jobban áll neked, mint mindenkinek ha mosolyogsz. Pont az a baj a felnőttekkel, hogy túl komolyan vesznek mindent. Néha úgy érzem jó lenne nem felnőni. - azért bár egy halvány mosoly ott az arcomon, se mégis kiszökken egy apró sóhaj. Lássuk be pár éve még az volt a legnagyobb gondom, hogy nem értettem az idősebbeket, köztük a bátyám szerelmi életét is. Azóta meg... Féltékeny voltam Benre, Corvus megcsókolt, én pedig megpofoztam. Minden a feje tetejére állt csak azért mert idősebbek lettünk. Ennél biztos csak sokkal bonyolultabb lesz a felnőtt lét, úgyhogy nem nagyon vágyom rá. - Oh hát mégse keverhetek bajba egy friss prefektust. De ne aggódj, engem már azt hiszem nem merne piszkálni. Nem vagyok egyedül és megtudom védeni magam. - vonom meg mosolyogva a vállamat. Mármint fizikailag igen, var tény még mindig rettegek attól az alaktól, de ezt nehéz bevallani. Nem egyszer előfordult, hogy segíthettem volna másnak, aki bajban volt, de leblokkoltam és egyszerűen nem ment. Közben ahogyan figyeli Fehérkét a kis vadászgörény nem sokat tétovázik simán közelebb megy hozzá és a ölében fordulva párat odadörgölőzik a kezéhez. - Úgy látom kedvel téged. - simogatom meg futólag a kis állat hátát hiába van most Devan ölében, de aztán amikor a srác mozgolódni kezd, hogy felálljon le is ugrik a fűbe. - Persze, sétáljunk! Olyan jó most még az idő. - mélyet szippantok a kora őszi friss levegőből aztán újra oldalt pillantok. - És nincs olyan, aki hiányzik? Elég sokat jártál abba a másik iskolába. Barátok... barátnő? - kérdezem meg azért óvatosan. Nem akarok benne kellemetlen érzéseket ébreszteni, de ha esetleg beszélne róla szívesen meghallgatom. Végülis csak, mert mi nem leveleztünk, lehet hogy hagyott ott olyanokat, akikkel most majd fog, mert hiányoznak neki.
Nehéz újra látni a múltbéli ismerős arcokat, főképp Kathrinét, akivel alapból több élményt élhettem át azalatt a rövid idő alatt. Ki gondolta volna, hogy egy Griffendéles fogja megtörni az én jegemet? Jó látni azért, hogy ugyanolyan reményteljes maradt, mint annakidején és nem siklott ki a neki szabott vágányáról, ellenben én elég sokat változtam. Lelkileg is és külsőleg is, mely lehet még nem túl szembetűnő elsőre, ám amint feloldódok és sikerül visszarázódnom a brit kerékvágásba, sokkal egyszerűbben észrevehetik majd az emberek az optimistább, kissé bohókás énemet. Egyetlen kérdés van csak a rendszerben: tényleg ez lenne Devan Nott vagy ez csak egy álarc a valóság előtt? - Sajnálom… - könyökölök le térdeimre és fonom össze ujjaimat magam előtt, melyekre le is meredek jó pár másodpercig, mielőtt kimondhatnám a megfelelőnek mondható szavakat. - És boldog vagy így? Befogadóak veled?- érdeklődök, hiszen nem minden esetben számít jónak a mostohatestvéri szerep, főleg, ha Hamupipőke történetét vesszük alapul. Ezek a régi mesék igazán nyakakitekertek tudna lenni néha…- Azért óvatosan az ilyen kijelentésekkel, az idei évet prefektusi pozícióval kezdem. Ezek szerint jobb, ha rajtad tartom a szemem? - vonom fel egyik szemöldökömet és pillantok végig rajta, akárcsak egy fegyőr a foglyán. Azért láthatja, hogy szám szélén ott lapul egy ravasz kis mosoly, tehát nem kell véresen komolyan vennie, de azért jobb, ha nem én kapom el őt a tilosban járása miatt. Ha látom mit csinál, sajnos kénytelen leszek jelenteni, akármennyire is fájó bajba sodorni azt, aki ennyit jelent nekem… Bolondság! Négy év után nem csavarhatom úgy a szálakat, hogy nekem jó legyen. De mikor mondjam el neki? Hisz’ most nem alkalmas erre az idő, viszont később sem lehet az… Sakk-matt, Devan. S még te hívod magadat a Bábuk Királyának. - Tudsz változtatni rajta? Na persze… Százfűléfőzettel esetleg, hacsak nem vagy metamo… Na ne… Metamorfmágus vagy. - jelentem ki kerekebb szemekkel. Látszik a meglepettségem, ám az arci adottságaim miatt nem annyira szembetűnő, de nem is játszom magam túl. Mindenesetre érdekesnek tartom a képességét és szívesen látnék belőle többet. Amerikában is akadtak páran a baráti körömből, de ők többnyire a nagyzolók közé tartoztak, akik napi szinten variálták a haj- és szemszínűket. - Hevesebb vérmérsékletűek, annyi szent… Némelyikük talán túl heves. - gondolok itt arra a bizonyos olasz csajra, aki sikeresen a nyakamba öntötte a tálcája tartalmát és még a végén ő volt undok velem, mintha minden az én hibám lett volna. Végül is erről a csajról az is kiderült, hogy tud normális kereteken belül is szóba állni velem, amit a kis olaszországi utam során egyáltalán nem bántam. Kellett a társaság, főleg így, hogy tudtam mibe ártom bele ismét magam a Roxfortba való visszatérésemmel. Viszonzom a mosolyát, mely olyan lágysággal húz magához, hogy még a nap is kisüthetne, annyira ragyogó. Ha az érzéseim nem is válnak nyílttá számára, attól még a barátja szeretnék lenni. Egy barátságba még senki sem halt bele, nem igaz? Azt pedig tegyük félre, hogy a gyerekkori szerelmekről beszélünk jelenleg. A kis familiárisra pillantok és óvatosan nyújtom kezemet felé, hogy ha szeretné megszaglászhatja az ujjaimat. - És mégis mióta érdekli Katherine Benedict-et, hogy mások mit gondolnak róla?- [/color]vigyorodok el finoman. - Ereklyevadász. Ha emlékszel még, szeretek mindenféle kacatot gyűjteni. Ideje lesz az apám nyomdokaiba lépnem és megkomolyodnom. - vonok vállat. Az öregem még most is kapaszkodik az ereklyéibe, mintha azok olyan sokat érnének. Némelyikük egy garast sem ér. Ettől függetlenül szívesen fedezném fel a világot és utaznék a Föld minden pontjára. Viszont ha az eszemre hallgatok, akkor Aurornak állok én is. Legalábbis az én fejemmel sokra vihetném ott, egyedül az elkötelezettség és a parancsok követése a hiba. Nem vagyok velük kibékülve. Szabad ember akarok lenni. Nem akarok senkitől sem függeni. - Akkor sikerülni fog? Prefektusként hasznotokra lehetek, ha megint bántana tég...titeket. - javítom ki magamat, mielőtt elmélyülne a beszélgetés az ő védelmét illetően. Szívesen megérinteném a vadászgörényt, de tisztában vagyok vele, hogy sokkal közelebbi kötelék van közte és Katherine között, mint egy egyszerű háziállaté, ezért inkább visszahúzom a kezemet, majd a padról való feltápászkodásom után süllyesztem csak egyik zsebembe. - Egy sétához mit szólnál? - egyszerűen nem bírok tovább egy helyben maradni. Izzadnak a tenyereim és úgy érzem magam, mint egy óvodás az első napján.
Na igen, annyira nem volt időnk megismerni egymást, hogy ismerje a hátteremet. Igazából a testvérem és anya haláláról eleve nem meséltem sokaknak. Az ember az ilyesmit nem teregeti csak úgy ki és hát nem szokott gyakran szóbakerülni sem. Nem kérdezi senki, hogy nem halt-e meg egy rokonod, megsélj róla. Úgyhogy a kérdése azért nem lep meg, de közben mégis, hiszen a bátyámról hallott, de másról nem és közben már Darius sincs köztünk. - Olyasmi igen, de... inkább csak néha kapok egy darabot belőle. Tudod anya és a testvérem meghaltak mielőtt az iskolába jöttem, apa pedig... összetört, szóval a bátyám volt, aki magához vett, de ő... Pár éve meghalt. Most a felesé... özvegye vett magához, de van két unokahúgom, ők is ikrek, mint mi voltunk Bellel. - mosolyodom el azért halványan, hogy ne úgy jöjjön le ez az egész, hogy sajnálnia kelljen, hogy megkérdezte. A családom már sose lesz kerek egész, hiszen apa talán sose épül fel, a bátyám meghalt, de ott vannak az unokahúgaim és persze most a nagybátyám és... - És talán van még egy rokonom. Év végén... szóval belógtunk a tanáriba páran. - zavart mosollyal vakarom meg a tarkómat, mert hát ez nem egy olyan szokványos info, és persze titok is, de mégis úgy érzem, hogy Devannak elmondhatom. Nem fog egyből egy tanárhoz szaladni, hogy elmondja nekik. - Találtam egy aktát egy lányról, aki most kezdi a Roxfortot szeptemberben. Nem tudok róla semmit, de lehet, hogy egy rokon. - hát igen ennek még utána kellene járnom és megkeresni ezt a Michaelát. Benedict ő is, de Missy nem emlékszik a nevére, tehát nem Darius egyik testvére. De vajon, akkor ki lehet és mi köze a családomhoz? - Tényleg? Nem tudtam, de persze annyira nem is aggódom és mondjuk ha akarok tudok rajta változtatni. - mosolyodom el huncutul. Na igen a metamorfmágia, amire már évek óta rájöttem, hogy képes vagyok rá, de valahogy eddig még igazán senki se tette szóvá a barátaim közül. Igaz, nem is alkalmaztam sokszor, csak néhány alkalommal, mert még annyira nincs benne nagy gyakorlatom, de azért elég hasznos tud lenni. Azért persze nem akarok visszaélni vele, ahogyan a bácsikám tart ettől. Én nem olyan vagyok. - Olaszország? De jó! Én még sose jártam külföldön. Érdekes volt? Mások ott nagyon az emberek? - pillantok rá kíváncsian. Tényleg érdekel, szívesen meghallgatom, hogy miket tapasztalt ott. Egyszer majd hátha én is eljutok valamerre, de most eszem ágában sincs ilyesmivel fárasztani Missyt. Mégis csak gyakorlagilag egyedül nevel három gyereket, mert hát én is itt vagyok, meg az ikrek. Talán, ha eljutok majd az egyetemig, akkor kereshetnék valami munkát, hogy segítsek neki. Azt hiszem úgy lenne fair. Na persze akkor se utazásra költeném a pénzt, de majd egyszer. - Semmi baj, én se próbáltam meg kideríteni, hová költöztél, de jó hogy itt vagy megint, most erre koncentráljunk. - bíztató mosollyal válaszolok, mert igazán nem akarom, hogy e miatt rosszul érezze magát. Végülis a mi barátságunk kérész életűre sikeredett. Nem tartott nagyon sokáig, de addig intenzív volt és jó. Most végre feleleveníthetjük, a múltat pedig jobb elfelejteni. - Kösz Devan, ez kedves tőled. Igazából én is így gondolom, csak a legtöbben meglepődnek a neve miatt. - vonom meg finoman a vállamat, de úgy fest, hogy a familiárisomnak is tetszik a fiú hozzáállása, mert most az ölemből óvatosan szaglászva lépdel át Devan mellé. Cuki, ahogyan jár az orra és a kis bajszocskái fel- le mozognak, ahogyan ismerkedik a sráccal. Érzi, hogy jóban vagyok vele, még ha számára egyébként ismeretlen is, de hát majd most megismeri és mivel én is nyílt vagyok vele, ezért Fehérke is könnyedén közeledik hozzá. - Hűha, célok... nem is tudom. Talán pont ez hiányzik, gőzöm sincs, hogy milyen célok kellenének. Fura, mert a legtöbb barátom tudja, hogy mit akar, milyen szakra menne tovább, de nekem fogalmam sincs még most sem. Néha úgy érzem ez azért gond. Te már tudod mi akarsz lenni? - pillantok rá, mert ő mindig is sokkal komolyabb volt, mint én. Olyan, mint Ben, el tud merülni valamiben és annak szentelni magát, míg én inkább sok mindenbe belekapok, hogy aztán semmiből se legyen végül igazán komolyan valami. Tudom, hogy ezen fejleszteni kellene. De pont e miatt nehéz most elmesélni, hogy mi is volt az elmúlt pár évben. Annyi minden történt, és már nem vagyok olyan kislány, mint voltam, talán én is komolyodtam, csak lassabban, mint az átlag. - Öhm... hát tudod nem sokkal, hogy elmentél elkezdte bontogatni a szárnyait egy banda, akik a magamfajtákat pécézték ki maguknak, akiknek muglik a szüleik. De talán megoldódik, összefogtunk ellene páran és megkerestük a gyenge pontját is. - magyarázom, bár azért látszik rajtam, hogy megrándul fájdalmasan a szemem picit. Hát igen voltak durva dolgok és konkrétan rettegtem Jenkinstől és a bandájától. Hiába vagyok már sokkal erősebb, mint kisebb koromban, azért még mindig tartok tőle, de már legalább nem vagyok vele szemben egyedül és ez azért sokat számít. Már jó ideje nem is piszkál, mert úgy nehezebb, ha vannak, akik melléd állnak. De sajnos mindig vannak célpontok, akiket az olyanok, mint ő, ki tudnak pécézni maguknak.
A szívem szinte a torkomban dobog és már egy jó ideje nem éreztem így. Talán pont azóta, amióta elköltöztem és utoljára láttam őt. Ismerősen idegen érzés, mégis jól esik, ahogy rápillantok és ugyanazt a derült arcot látom, mint annak idején. Kíváncsi vagyok mennyiben változhatott meg, hiszen ahogyan engem is, őt is bizonyára formálták az évek. - Végül összeáll a család? A bátyád hogy van?-érdeklődök egy sort, mert emlékeim szerint sose beszéltem vele különösebben a családjáról. A bátyáról mesélt sokat még elsősként talán... Maximum csak elvétve, de ha volt is szó róluk, már nem igazán emlékszem. Kathre viszont nagyon is...- A magasságod miatt pedig nem hiszem, hogy aggódnod kellene. Úgy tartják, hogy egy átlag ember huszonkét éves koráig nő, akár tovább, de az a csúcs pont. Van még pár éved.-nyugtatom meg azért, hogy a magasság még nem katasztrófa, főleg, ha nem égimeszelőnek szület az ember. Meg aztán úgyis van egy csúcspont mindenkinél, amit előbb vagy utóbb elér egyszer. Kathnek is van ideje megnőni, plusz a nők magassarkút is hordhatnak, nem? A hajam tapogatását csendben próbálom tűrni, de azért némi hálás pillantással nézek vissza rá, amikor abbahagyja. - Tény és való. Hiányzott. A nyáron Olaszországba látogattam el apám által, de az se ért fel az itteni otthonos érzéshez.-szívom be a kinti hűs levegőt, majd jólesően sóhajtok egyet. Nosztalgikus érzés táncol körbe végig. Kath, a londoni levegő, a kis szökőkút és az ismerős angol akcentus, melyet a diákoktól idáig lehet hallani. Az időm nagy részét igazából az akcentusom változtatásával töltöttem Amerikában, hogy alkalmazkodjak hozzájuk, ráadásul több nyelvet is sikerül elsajátítanom, amikor rájöttem milyen jó nyelvérzékkel vagyok megáldva.- Sajnálom, Katherine..-sóhajtom bűnbánóan. Lehet, ha levelezhettünk volna, akkor nem hagytunk volna ki ennyi évet feleslegesen és nekem sem kellett volna búcsút intenem az akkori barátságunknak. Mégsem tudom neki elmondani az indokot, hogy miért nem... Sose tudtam megközelíteni az érzéseim bevallásának menetét és azt hiszem az nem is most fog megtörténni, főképp nem ennyi év után. Hiába tartozok neki egy vallomással, nem hiszem, hogy ennek most itt volna az ideje még. - Egyáltalán nem béna.- rázom meg fejemet lassan. - Egy familiárisnak az a lényege, hogy a lényed egy része, nem? Akkor szerintem a névadással végképp nem lehet probléma. Illik hozzád. Olyan... Katherine-s. Legalábbis amennyire emlékszem, mindig is érdekes voltál. Más, mint a többi.- mosolyodok el lágyan és támaszkodok meg a padon, amint fejemet az ég felé fordítom. Lehet túl sokat mondtam volna az imént? Kicsit zavarba is hozom magamat egy pillanatra, mint egy öt éves, aki épp összevizelte a nadrágját vagy mint amikor véletlenül kaptam egy szájra puszit a kiskori szerelmemtől...- Hm. Talán kezdd magaddal. A céljaiddal és az elmúlt évek tevékenykedéseivel. Elérted már azt, amit akartál?-billentem oldalra a fejemet, miközben sikeresen visszarázódok a jelenbe és sikerül megemberelnem magam annyira, hogy legalább ne most kalandozzak el túlzottan. - Helyes.-bólintok egyet. Emlékszem mennyit mesélt annakidején a bátyjáról és a helyzetükről, jó hallani, hogy rendeződtek a dolgok. Legalábbis az egyik részük az ő elmondása szerint.- Valami mással volt gond akkor?-nézek rá és szökik fel szemöldököm. Velem is történt egy s más, főképp az olaszországi út alatt, bár így utólag nem gondolok bele sokat. Valószínűleg az volt az első és utolsó utam Rómába.
Annyira meglep Devan hirtelen felbukkanása, hogy nem is tudom hirtelen mit kezdjek vele, iszont legalább addig sem azon gondolkodom, hogy mi lesz majd jövőre, amikor a többiek mind egyetemre mennek. Azért jobb valakivel beszélgetni, egy ilyen régi baráttal, mint hogy ilyen butaságokon kattogjak igaz? Úgy se tudok mit tenni a tények ellen és hát remélhetőleg nem lesz majd ebből olya nnagy kellemetlenség. Persze biztos, hogy jó se lesz, mert kvázi kicsit egyedül maradok, de csak egy évről van szó, és utána én is egyetemista leszek, habár még mindig nem tisztázódott le bennem teljesen, hogy milyen szak passzolna hozzám. Olyan jó annak, aki már hamar biztos magában. Én csak azt tudom, hogy jó vagyok bűbájtanból és azt, hogy miből vagyok pocsék. Kizárhatjuk mondjuk a bájitalokat, mint munkakör és azt hiszen aurornak se lennék a legkiválóbb. Talán tényleg a varázslények állnak hozzám a legközelebb, a jó ég tudja! - Oh hát hozzád képest... Olyan érzésem van, mintha mindenki lehagyna magasságban, bár anya se volt magas annyira. Habár képzeld nem rég kiderült, hogy van egy nagybátyám, anyu testvére és ő nagyon... nagy! - hát igen a bácsikám mellett azt hiszem örök életemben el fogok veszni. Azon a régi családi fotón is, amit a padláson találtam ő látványosan kiemelkedett. De nincs ezzel baj. Jó eséllyel senki se fog a lányának nézni, pedig van közöttünk rokoni kapcsolat, de ő biztosan máshonnan örökölte a méreteit, ami hozzám nem jutott el. Arra nem is gondolok, hogy Devan mindig is félénk volt és zavarba hozom a haja birizgálásával, csak akkor húzom vissza a kezemet, amikor érzem, hogy mintha kicsit azért ledermedne a dologtól. Nem akarok én zavart okozni az éterben. - Azt gondolom, mégis csak a Roxfort a legjobb! - mosolyodom el, bár a jó ég tudja, hogy milyenek a többi iskolák. Sose jártam egyben sem, de hát elfogult vagyok, még ha itt azért értek is attrocitások szép számmal főleg kisebb koromban. - Azért örülök, hogy visszajöttél. Olyan hirtelen mentél el, legalább ha a címedet tudom... - húzom el kicsit a számat. Hát igen akár még levelezhettünk volna is, bár lehet hogy hamar megkopott volna a dolog és aztán végül valamelyikünk abbahagyja, miután lassan egyre ritkábban írunk. Meg hát levélben az ember hajlamos mérlegelni, a rossz dolgokat inkább nem mondod, hogy ne fájdítsd a másik szívét, de épp ezért néha a jókat sem... így meg idővel egyszerűen elfogynak a témák. Na nem mintha valaha leveleztem volna, e téren Ben a szakértő, hiszen ha jól tudom a mai napig levelezni szokott Winnievel, azóta, hogy elment. - Oh igen, ő Fehérke. Tudom... mások szerint is béna a neve. - vonom meg a vállamat, hiszen Corvus kellően furán nézett rám, amikor így neveztem el és tisztában vagyok vele, hogy mások is akadnak, akik nem értenek egyet a névadásommal, de nem érdekel, nekem így tetszik. - És hát rengeteg minden történt. Jók is és rosszak is. Azt hiszem lemenne a nap, ha mindent részletesen elmesélnék. - nevetem el magamat és tényleg nem is tudom hol kezdhetném. A sok szekálás, amit Jenkinséktől kaptam és persze a sok sírás, amit ez követett? Vagy hogy meghalt a bátyám néhány éve, úgyhogy végképp egyedül maradtam volna, ha a felesége nem vesz magához? Aztán ott vannak az unokahúgaim, az ikrek és persze a nagybátyám, aki nem rég került elő, de valami zűrbe keveredett úgyhogy nem nagyon beszélhetünk, vagy találkozhatunk sokat. Aztán persze a kis csapat, Ben, Corvus, Gina és a többiek, akikkel mennyi kalamajkába keveredtem! Sasha halálra, meg a félresikerült hoppanálás, aztán hogy Ben is árva lett, meg a legutóbbi pizsomapartis káosz. Oh annyi minden történt! - Hát persze! Majdnem sikerült teljesen elveszni az erdőben. Azóta már sokkal ügyesebb vagyok és a pálcámat se vesztettem el többször. Az a lány, aki sakkban tartotta a bátyámat elment nem sokkal azután, hogy te is, és onnantól nem volt gond... legalábbis ilyen téren. - merengek el én magam is. Azért egy picit sikerül belepirulni, amikor arra gondolok, hogy valójában azért pofoztam meg Corvust, mert ellopta az első csókomat, pedig igazából az mondhatni már másodikban megtörtént. Bár nem is tudom, hogy az a szájra puszi egyáltalán annak volt-e mondható. Azért nem ugyanaz a szint volt, mint a pizsipartin, amit Corvus csinált és végképp nem az, amit azóta Bennel gyakorolunk.
Valamiért úgy vélem egy új kezdet lép érvénybe az idei évvel. Más oldaláról közelítem most meg a dolgokat, s nem úgy, mint annakidején, amikor csupán az első évembe léptem be a magam zárkózott személyiségével. Ez persze nem sokat változott az évek alatt, viszont sikerült addig csiszolgatnom a személyiségem ezt a részét, hogy már nem igazán vált problémává. Nem váltam egy társasági emberré, de nem is voltam annyira mogorva már. Sose tudnám kiverni a fejemből annak a kisoroszlánnak az arcát, akivel több, mint négy évvel ezelőtt kalandoztunk együtt. Az ő emléke teljesen megmaradt bennem és már-már kitörölhetetlen részemmé vált. Nem is gondolkozok sokat az ölelésen, jól esik, hogy közel tudhatom magamhoz ismét. Amerikában rá tudtam jönni egy-két dologra, amit megpróbáltam elásni magamban csupán azért, mert nem értettem őket. Az ölelés sem épp a legjobb kezdés, de hálás vagyok neki, amiért nem lök el és inkább hagyja, hogy én jöjjek rá mekkora hibát vétettem, Zavartan pillantok félre, miközben bemutatkozok neki. Valamiért nem esne jól, ha magától nem jönne rá ki vagyok, ezért is közlöm vele előbb személyem felfedését. -Igen... Te sem panaszkodhatsz azért.-nézek rá és hasonlítom kicsit össze a magasságunkat is, míg ő a hajammal babrál. Meg se merek moccanni, inkább csendben tűröm az érintését, hiába nem bőr a bőrönről van szó, azért még kellőképp érdekes a helyzet. Lehet túl sokat gondolok bele, de mégis mi mást vár az ember, ha az egykori szerelme ilyen közelségben van hozzá... -Családi problémák, de már minden a helyére állt. Apám visszaköltözött Angliába ereklyevadász küldetések miatt, én pedig úgy döntöttem ideje lesz visszatérnem nekem is. Az amerikai varázslóképző a Roxfort közelébe se ér.-vonok vállat magyarázásom közben. Én is leülök mellé a padra, kissé feszengve ugyan. Úgy érzem magam, mint egy első randin, pedig azóta már akadt egy-két alkalom, amikor próbát tettem randizás terén. -És veled minden rendben? Ahogy látom sikerült...egy barátra szert tenned?-pillantok le a vadászgörényre, s bár hallottam már familiárisokról, most még sem az az első gondolatom. -Emlékszel az első pálcavadászatunkra?-nosztalgiázok egy keveset, ha már minden egyes pillanatban amikor arcára pillantok, azok a régi emlékképek pattannak szemeim elé.
Olyan érzésem van, mintha ahogy idősebb leszek egyre bonyolultabb lenne minden. Ez nem fair. Én szerettem, amikor egyszerű volt, amikor nem kellett olyasmin gondolkodni, hogy milyen szakra menjek tovább, sőt a fiúk se jöttek még képbe. Most pedig minden kicsit a feje tetejére állt és néha olyan érzésem van, mintha csak próbálnék vergődni, hogy ne legyen még bonyolultabb és persze ehhez jön hozzá ez a Jenkins ügy is. Megfutamodhatnék, de nem lenne fair. Akkor sem, ha Corvus úgy elszúrta a pizsi partit, de neki akkor is minden áldott nap köztük kell lennie és ha már vállalta, hogy kilép a bandából, igenis tartozunk neki annyival, hogy könnyebbek legyenek a mindennapjai a Mardekár klubhelyiségben. Még ha nem is beszélt róla soha, hogy esetleg azóta rossz lenne a sora, én meg igazából nem is gondoltam bele az előtt, hogy beszéltem Daikivel. Ez persze még egy jó agad bűntudatot is hozott magával a mellé, hogy sikerült pofont lekevernem neki akkor este. Miért minden ilyen kacifántos? A merengésből egy hang zökkent ki, és már azt hiszem, hogy Fehérke szólal meg, de nem, más irányból jön, még hozzá távolabbról is. Felpillantva ismerős arcot pillantok meg, de valójában elsőre tényleg nem tudom hová tenni, csak hogy tényleg ismerős. Kell pár pillanat, amíg derengeni kezd valami, de ő jóval gyorsabb nálam és mire észbe kapok már mellettem is terem és egész hevesen ölel át. Én azért jóval visszafogottabban, illendőségből viszonzom a dolgot, mert hát ismerős. Csak azért, mert nem emlékszem a nevére még dereng, hogy nem egy vadidegen, aki itt ölelget. Mielőtt viszont magamtól leesne, hogy ki is ő, elhangzik a neve, amikor elenged és kicsit hátrébb is lép. Ha jól sejtem ő is tisztában van vele, hogy ez egy kicsit hirtelen és furcsa volt. - Jesszus, tényleg te vagy az? Hirtelen tényleg nem ismertelek fel, de most már... Megnőttél! - akaratlanul is előre nyúlok, mert hát magasabb nálam - mint általában a legtöbben - és még a haja is hosszabb, mint amilyenre emlékszem, így a haja az, amit a kezemmel is megnézek magamnak. Na azért nem borzolom meg komolyabban és nem is állok neki simogatni a fejét, mert hát az nagyon fura lenne, de kiragadok egy tincset, hogy megnézzem tényleg mennyivel hosszabb, mint pár éve volt. - Olyan hirtelen mentél el és most ugyanolyan hirtelen jöttél vissza. Mi történt, mi van veled? Hű, de rég volt! - mosolyodom el és most már ledobom magamat a legközelebbi padra. A kis vadászgörény persze automatikusan jön utánam és ha Devan is leül, akkor megpróbál hozzáférni valami szabad bőrfelülethez, pl. a kezéhez és óvatosan szaglászni kezdi. Nekem meg eszembe se jut, hogy ez új lehet Devan számára, hiszen amikor elment, akkor még nem volt familiárisom. De mikor is volt, másodikosok voltunk azt hiszem? Négy éve! Tudom én, hogy a felnőtteknek ez nem olyan nagy időtáv, de annyi minden történt azóta. Olyan, mintha eltelt volna egy fél élet, még ha ez butaságnak is hangzik.
A prefektusi jelvénnyel kezemben lépek ki a rég nem látott kis udvarba. Nem igazán bámészkodok most, inkább elgondolkozva meredek a kezembe adott hatalomra. Amerikában is prefektus voltam, talán ezért sikerült olyan jó benyomást keltenem a tanári karra, másrészt egész rámenős vagyok, ha valamit akarok. Első siker, pipa, jöhet a következő a listán. Magamra is teszem a jelvényt, egész jól áll, bár ezt már megszoktam. Többnyire tényleg azt a stílust hozom, mint egy mindent tudó. Mindig is annak tartottam magam és a mai napig nem szégyellem kijavítani a másik szája által elhangzott baromságokat. Lehet, hogy csendes típus vagyok, de mégsem lehet elsiklani egy elsőfokú, alap nyelvtani hibán. Másabb itt, mint az előző iskolában, ez tény. Ide is köt rengeteg emlék és múltbéli történés, melyekre nem tudok fátylat húzni. Mindig is szerettem Roxfortot, még jobban is, mint Ivermorny-t. Az amerikaiak tudnak érdekesek lenni, ám szörnyen buták is, ami nem épp előny. Le is ballagok a rövid lépcsősoron, majd tekintetem meg is akad egy griffendéles lányon a terep pásztázása közben. Látom a vörös színeket egyenruháján, így letagadhatatlan a háza. Először nem tulajdonítok túl sok figyelmet neki, tovább sétálok, megkerülve a szökőkutat. Ekkor üti meg fülemet a hangja, s bár ismerős, mégsem ezért nézek rá ismét. Nem tudom kihez szól, míg észre nem veszem a vadászgörényt mellette. Familiáris? Jobban megfigyelem a párost, hisz' eddig csak a hátát láttam mindkettőnek. Arcára pillantva jövök rá kivel van dolgom. A szívem is kihagy egy ritmust és meg is torpanok jó tíz méterre tőle. Hirtelen a fejem is teljesen üresség válik, hogy még véletlenül se tudjak kinyögni pár normális szót. Hosszú másodpercekig állok tovább, földbe gyökerezett lábakkal, míg nem bátorságot erőltetek magamra. Valahol azt remélem, hogy ne az legyen, akit hiszek.-Katherine?- torokköszörülés után szólalok csak meg, így is rekedtesebb, majdnem elcsukló hangon. Sejtettem, hogy látni fogom itt még, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen hamar. Mégis csak ő volt az első igaz barátom, az első, aki csókot adott...és az első szerelmem is. Sosem voltam nyálas típus és valószínűleg a távozásom előtt sosem mondtam el neki ezeket az érzéseket. Gyerek voltam. Mégis mit várhatnál egy gyerektől? Azt sem tudtam mi a szerelem, csak azt éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Annyira gyorsan száll ki minden ép gondolat a fejemből, hogy amint felém pillantana, már mellé is kerülök, hogy szoros ölelésbe húzhassam magamhoz. Arcomat vállába temetem és egy pillanatra le is hunyom szemeimet, had élvezhessem ki a pillanatot, mintha azt hinném ő csak egy délibáb. Nem. Tényleg itt van. Hacsak el nem lök magától, akkor hamar rá is jövök, hogy talán ez túl erős fogadtatás volt, még tőlem is. Elengedem őt és bocsánatkérő pillantással hátrálok el, mielőtt több bajt okoznék. Mégis mi ütött most belém? Az olasz levegő ártott volna meg ennyire a fejemnek? -Bocsáss meg, lehet fel sem ismersz. Devan. Devan Nott. Emlékszel még rám, Kath?- indítok azzal, amivel alapból kellett volna és nagyon bízok benne, hogy legalább korrigálni tudom a korábbi heves megnyilvánulásomat.
Olyan furcsa ez. Még mindig én vagyok a legfiatalabb a kis csapatból, és hát lássuk be a többiek már végzős hetedikesek egytől egyig, míg én mondhatni le vagyok maradva. Annyira furcsa lesz majd jövőre, amikor már egyetemisták lesznek. Azt tesznek, amit akarnak, oda mennek, ahová akarnak és egészen más lesz majd az órarendjük és talán gyakorlagi oktatások is lesznek majd az iskolán kívül. Én meg akkor fogok küzdeni a záróvizsgákkal, amikor Ben mondjuk ki tudja, hogy mikor mit csinál, bármikor lemehet Roxmortsba teszem azt és igazán nem várhatom el tőlük, hogy csak azért ne menjenek, mert én nem tehetek. Azt hiszem elég pocsék érzés lesz jövőre és valahogy már most is ez nyomaszt kissé. Meg aztán a mostani év is arról fog szólni, hogy tanulnak, mint a fene, nekem pedig még nem kell. Hogy eldöntik, hogy milyen szakra menjenek tovább, nekem pedig még nem muszáj végső döntést hoznom. Valószínűleg ezért is kezdődött olyan furán ez a szeptember, kicsit bágyadtan, kicsit borósan, mert amúgy minden egészen szuper lenne. Ben írtó cuki és persze biztos vagyok benne, hogy egyébként simán nem menne le Roxmortsba nélkülem jövőre, de én ezt igazán nem várhatom el tőle. Azt hiszem jó lenne megbeszélni vele ezt, de gőzöm sincs hogy kezdjek hozzá, ezért csak magamban őrlődöm miatta. Arról nem is beszélve, hogy utána kellene néznem annak az aktának is, amit még év végén találtam. Az a lány a rokonom lehet, a név egyezik, és hát nem sok Benedict jár az iskolába. De még nem tudom, hogyan keressem meg és azt sem, hogy vajon kíváncsi-e rám és nem akarom Missyt se megbántani azzal, hogy próbálok rokonokat találni, hiszen ő annyira igyekszik jó pótanyuka, vagy nővér, vagy néha én sem tudom micsoda lenni. Főleg, hogy a nagybátyám is bejött a képbe és olyan érzésem van, mintha Missy kissé tartana tőle, hogy esetleg lelépek, mert Rhys mégis csak anya testvére, míg Missy nem a vérrokonom. Nem is tudom, ha lehetne, akkor vajon odaköltöznék-e a nagybátyámhoz. Ezen mondjuk kár kattogni, hiszen ez egyelőre nem opció, amíg ahogyan ő mondta olyan zűrös az élete. - Szerinted mi lenne a jó megoldás? Beszéljek Bennel és Missyvel is? Nem akarok senkit se megbántani, de nem lehetnek mindig rám tekintettel. - vakarom meg finoman a kis vadászgörény füle tövét, aki rendkívül okosan néz fel rám és valójában úgy érzem, mintha tényleg értene is engem. Corvus azt mondta, hogy lehetséges, hogy az az Emma segíthet ebben, hogy hogy a familiárisok egy része tud beszélni és mostanában olyan érzésem van, mintha ez Fehérkénél is kezdene kialakulni. Előtte is gond nélkül beszélgettem vele, de mintha mostanában valahogy meglenne benne a késztetés, hogy egyszer csak válaszoljon is.
Szerencsére nem történt velem semmi komoly trauma, ami indokolná, hogy bármiért is keserű legyek, hiszen szép, rendezett családban nőttem fel, mások azt mondanák, hogy idilli. Egyedül Sadie-vel nem eszményi a kapcsolatom, de sikeres voltam a tanulmányaimnak, most pedig még a munkámban is, ezért úgy vélem, hogy nem lehet minden tökéletes. Legalább van benne némi izgalom. Vagyis én annak gondolom, mert nem túl nyerő, hogy ilyen sokat vagyunk távol Sadie és én egymástól, viszont amikor együtt vagyunk, akkor is csupán az érzelmi zsarolást hallgatom, ám úgy vélem, nyilván nem láthatunk bele egymás fejébe, lehet, hogy csupán gyakorta félreértjük egymást. Savannah próbál segíteni, de nem neki kell szembemennie a dacos szőke akaratával, nekem pedig nincs hozzá erőm. Lehet, hogy papucs vagyok? Nem is tudom, csak nem ér annyit semmi sem, hogy idegeskedjek miatta. Akkor rendelkezzen Sadie a gringottsi számlám felett, nézzen házat, akár még ki is festetheti amilyenre akarja, ha az boldoggá teszi. Ám mintha nem is azért tenné, mert babát akar oda, hanem mert fel akar vágni a barátnői előtt. Mindegy is, most két napig ezt a problémát félreteszem. Azért írtam neki egy baglyot, ha mégis hamarabb visszajönne Rómából, Bristolba mentem, és majd vasárnap este jövök. Nem egy féltékeny alkat, legalábbis nem szokott számonkérni, most sem hiszem, hogy gond lesz. – Nem gond, méretváltoztatós. – Felelem apró mosollyal, és a motoron megnyomva egy gombot az egy pukkanással gyufaméretűvé változik, majd a kezembe esik. Elrakom a válltáskám egy zippzáros zsebébe, hogy aztán ismét a nő felé forduljak. – Ezek szerint nem jársz sokat haza. Most megpróbálunk pontot tenni az ügy végére. Vagy kibékültök, és rendesen bánnak veled, vagy.. meglátod, hogy talán jobb ezt lezárni. – Ez akár a saját kapcsolatomra is érvényes lehet, de most észre sem veszem a költői elszólást. - Az én szüleim Manchesterben laknak, akár még oda is átugorhatunk vasárnap reggel. Anya isteni ham&eggset tud készíteni. Szívesen bemutatlak, úgy látod rád fér a minőségi társaság. – Nyújtom a kezemet, hogy ha aktiválja a zsebórát, már repüljünk is. Többször használtam már zsupszkulcsot, nem lesz gond a gyomrom tekintetében. Ám nagyon remélem, hogy nem töri össze ez a családi látogatás. A felajánlásom pusztán elméleti jellegű, a legjobb az lenne, ha rendezni tudná a dolgait.
//
//
