2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Tetszik, ahogy nevetsz. – Mosolyodom el, egyúttal a homlokomra csapva ismerem el, hogy már megint csak bókolok, nem kéne ennyire nyíltan udvarolnom, holott azt sem tudom, hogy mit teszek. Valahogy olyan gátakat szabadít fel bennem, amitől már majdnem két évtizede küszködök, és igaza van, elfogult vagyok, máshogy nem is tudnék rá nézni. Az más kérdés, hogy nem csupán a gyönyörű, és édes lányt látom benne, hanem az erős vezetőt, a szónokot, aki pár napon belül valami olyasmit mond, amivel megannyi embert állít maga mellé. Vajon mi lesz az? Létezhet ipőparadoxon, hogy én magam inspirálom valamilyen beszédre? Hát pont ezért nem kéne beleavatkoznom az életébe! – Ha már itt tartunk, te mit szeretsz? – Próbálom őt jobban megismerni, lévén az, hogy a családjával nőttem fel, vagy hogy ők egymás között hogy emlegették az egy dolog, ám egy kívülálló számára nem feltétlenül helytálló. Lehet, hogy csak egy pár napunk van együtt, most nem is feltétlenül ajándékra gondolok, sokkal inkább arra, hogy így hogy kevésbé lát, mivel tudja tölteni az idejét, mi az ami meghatja. Talán ezt a védelme érdekében is fel tudom használni. – Talán pont azért van, aki irigykedik rád, mert így, hogy vannak bizonyos hátrányaid, mégis boldog vagy és laza, könnyedén boldogulsz, míg mások teljes értékű emberként is csak bukdácsolnak. Nem is tudom, nem nagyon ismerek nálad kiengyesúlyozottabb lányt. – Nem is tudom, hogy miért lányt mondok, hiszen én nem szoktam csak úgy udvarolni, hiszen Trinity az a vágyálom, ami mindig ott lebegett előttem, fel sem merült soha más. Azért teljesen kezdőnek nem mondanám magamat, de olyannak sem, aki már kiélte magát. Valahogy eredményorientált vagyok, csak az számít, hogy megvédjem őt, ebbe pedig nem fér bele semmilyen kapcsolat, évek óta erre az időutazásra készülök, most aztán nem szúrhatom el a béna kezdés ellenére sem! – Egy ragadozó sem kapcsolathatja ki az ösztöneit. – Felelem bizonytalanul, én még alvás közben sem tudok teljesen pihenni, ebben igaza van, hiszen most is úgy beijedtem, hogy netán valami fenyegetés közeleg, valahogy úgy képzelem, hogy bármelyik bokorból jöhet a támadás, még ha ez képtelenség is, lévén egy boltban vagyunk. – Oh, bocsáss meg, ügyetlen vagyok. – Nyújtok át egy kard formájú medált, amit keresett, lehet, hogy valami ilyesmire gondolt. Egy pillanatra összeér a kezünk, az övét meg is ragadom, hagyom, hogy enyémbe simuljon, noha a mozdulat cseppet sem tudatos. Viszont érzékelem, hogy kérdezett valamit, amitől csak még furábban érzem magam. – Oh, láthatnál engem? – Azért itt kicsit elképedek, valóban nem vagyok kibékülve a saját külsőmmel, akkor még ennyi esélyem sem lenne, már a gondolat is teljesen elborzaszt.
- Azért lássuk be, bármit is mondasz, elfogult vagy. - nevetek fel, hiszen tényleg nehéz lenne letagadnia, hogy oda van értem, ami azért bárkinek legyezgetné a hiúságát és még ha talán nem is szállok el tőle, de azért nagyon is jól esik és hízik a májam. Lehet, hogy ő jobban örült volna, ha Max nem találja meg, de én azért örülök neki, hogy végül így történt. Tetszik a hangja és esetemben ez azért igen fontos tényező, hiszen az arcának csak a körvonalairól van sejtésem úgy, ahogy. - Oh hát tudod a gesztus a lényeg. Te is biztosan bárminek örülnél, amit kapsz, ha a másik gondolt rád. Én legalábbis nem vagyok e téren válogatós. Azért persze igyekszem olyasmiben gondolkodni, amit a másik szerethet. - magyarázom, hiszen tudom, hogy Ginny szereti a szép ékszereket és mondjuk Aident még nem ismerem annyira jól, de valami érdekes kis kardos dolog biztos tetszene neki, vagy legalábbis örülne, ha tudná, hogy gondoltam rá. Még a maga kissé mogorva módján is, hiszen biztosan elsőre azt mondja majd, hogy nem kellett volna, de ez nem jelenti, hogy belül nem fog majd azért mégis csak örülni. - Ezt nem tudom, szerinted igen? Sosem gondoltam rá, hogy lennének irigyeim. Azért nem túl irigylésreméltó a helyzetem. - vonom meg kicsit a vállamat, bár arra sosem gondoltam, hogy a hozzáállásom esetleg bárkinek irigylendő lenne. Az tény, hogy nem omlottam össze, de ez csak akarat kérdése. Nem lenne jobb, ha magamba roskadva szomorkodnék a miatt, ami történt velem, akkor meg minek tegyem? Amikor aztán egészen nekem préselődik kissé meglepetten torpanok meg, de azt látom, hogy a tekintete az ajtót fixírozhatja nagyon, ennyi átjön a körvonalakból. - Hű, te aztán akkor sem tudod elengedni magad, ha épp nem dolgozol. A megszokás gondolom, pedig itt biztosan nincs veszély, ne aggódj. Találtál valami érdekeset? - lépek egy picit hátrébb és a polcot szemlélem, miközben Max a nyakát nyújtogatja a lábam mellett, hogy az ajtón belépő családot fixírozza, akik egyébként tényleg teljesen ártalmatlannak tűnnek, úgyhogy gyorsan fel is hagy a figyeléssel. - Tudtad, hogy állaítólag a familiárisoknak olyan képességük is kialakulhat, hogy láthatunk a szemükön keresztül? Ha Maxnek is lesz ilyenje, ahogyan fejlődik, akkor akár újra láthatok is. - fejtegetem, hátha a közelség miatt megint kínosabban érezné magát Garrett, mert ezt azért simán kinézem szegényből. Eddig is nehezen kezelte a helyzetet, azt hiszem egyszerűbb, ha inkább úgy teszünk, mintha semmi se történt volna és simán tovább lendülünk. Végülis csak nekem préselődött és nem tapizott le, vagy ilyesmi.
- Oh, nem erről van szó. Tudod én csak a munkámról nem beszélhetek, de veled kapcsolatban úgy érzem lehetek őszinte. Talán ebben megértjük egymást, én sem vagyok a játszmázás híve. – Tartom amit mondtam, nem gondoltam bele, hogy így megismerhetem őt, érezhetem a bőre illatát, megfoghatom a kezét. Ez így komolyan veszélyes, kockázatos helyzet, már így is megőrülök érte, s ha elveszi a józan eszemet, akkor hogyan védhetném meg? Hagynom kéne, hogy kicsit leülepedjenek a dolgok, úgy kéne viselkednem, mint egykor a szüleim, de.. nem lenne butaság mégis inkább megismernem az anyámat? Hátha fel tudnám szívni magamat amit a keménységet illeti. Tisztább fejjel tudnám megvédeni Trinityt. Vagy azzal teljesen felborítanám az egész tér idő rendszert? Mi lehet az okos döntés? – Nem szoktam ilyet mondani, de ez olyan.. édes, vagy mit mondjak erre. Mindig mentegeted magad, pedig.. én már így is.. – Nem tudom, és nem is akarom megfogalmazni, mert mindig zavarba jövök, és őt is abba hozom, hogy itt bénázok mellette, de tényleg nem ezért jöttem. Mindazonáltal szó sincs róla, hogy feleslegesnek érezném a fecsegését. Az itt és most azt súgja, hogy ki kéne élveznünk a pillanatot, de én nem vagyok, és talán sosem leszek valami letámadós fajta, még ha Trinity esetén érzem is olykor, hogy cseppet sem lenne ellenére, de.. csak mert szorít az idő, nem ugorhatunk át csak úgy valamit. Vagy buta vagyok, hogy nem lépek életem szerelmének közelségében szinte semmit? – Ebben lehet valami. Nem ismerem a barátaidat, remélem, hogy az én izlésem nem visz tévútra az ajándékokat illetően. – Vallom be őszintén, s próbálok segíteni, ha tudok választani itt a boltban. Megfogok néhány apróbb mütyűrt, míg ő is nézelődik, de elgondolkozva azon tűnődöm, hogy vajon mi értelme pénzt adni egy olyan ünnepért, amely lehet, hogy sosem jön el? Ezt Trinity nem tudja, így nem foszthatom meg a jelenétől. – Nálam pont fordítva. Szerettem volna, ha ez megmarad.. elméleti szinten, de.. valahol örülök neki. És nem zavarsz, sőt.. Nálad normálisabb lányt nem is ismerek. Biztosan sokakat inspirálsz a lelkierőddel, ezért lehetnek irigyeid, nem? – Teszem vissza a választott porfogót a polcra, s inkább követem őt a sorok között. Oly karcsú, oly tökéletes, de nem temethetem el magamban a testőrt, ezért most is figyelem a bejáratot, ugrásra készen, mint valami ragadozó. Nyílik az ajtó, automatikusan lépnék közelebb Trinity pajzsaként, de majdnem a sarkára tiporok, helyette viszont a hátsójához sikerül odapréselődnöm. – Oh, bocsánat. – Mormolom, de nem őt nézem, hanem az ajtót. Sima karácsonyi vásárlós család. Sosem fogok megnyugodni.
- Ne haragudj, igazán nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... már megint. Én valahogy mindenről könnyen beszélgetek. - de tudom, hogy nem mindenki veszi ezt ilyen lazán. Emlékszem a baleset után is szinte minden barátom kényelmetlenül érezte magát mellettem. A legtöbben nem tudják hogyan kezeljenek egy ilyen helyzetet. Fura egyébként, mert én sose éreztettem senkivel sem, hogy sajnálnia kell, de mégis e miatt vagyok többet egyedül és bármennyire is nyitott vagyok, nem tudok olyan könnyen barátságokat kialakítani, mert a legtöbben feszéjezve érzik magukat, ha megtudják, hogy mi a helyzet velem. - Persze jóval egyszerűbb lenne, ha egyszerűen csak szólnál, ha a közelben vagy, de egye fene, nem akarom, hogy folyton kellemetlen helyzetbe hozzalak a fecsegésemmel. - ő azért jóval visszafogottabbnak és csendesebb típusnak tűnik és végtére is érthető, ha nem feltétlenül akar olyan sokat beszélgetni érzésekről, meg hasonlókról. Ha csak simán követ, akkor nem feszéjezem és már megszoktam, hogy sokan kényelmetlenül érzik magukat a társaságomban, egy plusz már igazán nem oszt, nem szoroz. Aztán lehet, hogy idővel változik majd a dolog, már ameddig még a faluban lesz, hiszen nekem azt mondta csak egy kis időről van szó, amíg vigyáznia kell valakire. - Ez igaz Garrett, csak tudod én nem vagyok művész. Ahhoz kell egy adottság, amivel születik az ember. - magyarázom most is mosolyogva. Igazán nehéz elvenni a kedvemet és bár lehet, hogy megpróbálhatnék eszkábálni valamit, de mégis csak a vásárlás mellett döntök, főleg ha már segítségem is van, akkor miért is ne próbáljam meg, hátha találunk mindenkinek valami szépet? Az első boltban el is indulok hát a sorok között, de aztán a kérdését hallva megtorpanok. - Azért remélem, hogy nézelődsz is! Most te vagy a szemem. - bököm oldalba játékosan, és azért végighordozom a tekintetemet a polcokon, de lássuk be az én látásommal azért nem sokra megyek vele. Formákat ismerek maximum fel, de itt eleve nem erős a fény, így pedig még nehezebb dolgom lenne, de mondjuk lila ékszert esélytelen lenne találnom egyedül. Azért a kérdését se hagyom figyelmen kívül és talán most először már kicsit komolyabban hümmentek egyet. - Tudod a helyzetem miatt a legtöbben távolságtartóak velem. Nem igazán tudják, hogyan kezeljék. Nem mindenki olyan rugalmas, mint te. A többség kellemetlenül érzi magát, nem tudnak ugyanúgy kezelni, mint mást, aki... normális. - keresem kicsit a jó szót. Mondhatnám azt is, hogy egészséges, végülis nagyjából ugyanazt jelentené, de igazából egészséges vagyok, csak a szemem nem jól működik és hát normális is. Nehéz erre jó szót találni, de az biztos, hogy a legtöbbeket zavarja, vagy nem tudnak mit kezdeni vele.
- Talán is túlmisztifikáltam, de.. tudod Trinity, ha valaki ennyire tetszik, az lehet hogy csak valami illúzió, amit megtör a valóság. Esetedben szó sincs róla, éppen az a zavaró, hogy ilyen közvetlenül beszélgetünk róla. – Ismerem be kissé talán túl illedelmesen, de hát a Weasley családban felnőni nekem ez már tényleg alap. Ott elvárás volt a régi vágású stílus, a nők tisztelete, és úgy általánosságban a szeretet kimutatása. Hiába oly kemény lelkek a szüleim, túl régen elvesztettem őket, és nagyon idomultam a fogadott családomhoz. Megfogadtam, hogy megmentem Trinityt, de ezekkel az érzésekkel kapcsolatban.. nos aligha tudom őket elnyomni. Ő pedig nem veszi zokon, kissé ugyan meglepődött, hogy a távolból imádja valaki. Azt kell mondanom, hogy cseppet sem rántott vissza a valóság, hogy így közelről már nem az igazi. Sőt, inkább félő, hogy mindig őt nézem, nem tudok a feladatomra koncentrálni. Ki kéne józanodnom, anyám biztosan szégyelné magát, hogy nem tudok jelenleg feladatorientált lenni. Trinity életébe kerülhet az érzelgősködésem. - Oh, tehát elfogadod, hogy ha éppen nem vagyunk együtt, akkor is ott vagyok a közeledben? Felhatalmazol a kukkolásra.. – Ingatom a fejemet hitetetlenkedve, egy álom ez a lány, ezért is nem veszíthetem el. Vagyis.. nem veszíthetjük el. Nem lehet önző, nem akarhatom csak magamnak, sokak sorsára komoly hatással lesz. Nem kérhetek senkitől segítséget, hiszen azzal mindent borítanék, ami a jövőnkkel kapcsolatos. És buzgón remélem, hogy nem hozok létre semmilyen időparadoxont, hogy pont az én feltűnésem okozza a vesztét, és a világ sötétbe borulását. – Igen, elég híres lány! – Huh, ez aztán mázli. Még mindig pocsékul érzem magamat, hogy ferdítenem kell a valóságon, csak éppen nem akarom azt, hogy őrültnek higgyen. Benne van, hogy utólag biztosan elképed, hogy miért nem mondtam meg a jövetelem igazi célját, de félő, hogy akkor nem akarná véghezvinni az akaratát, kényszernek érezné, hogy netán emiatt lesz híres. Én csupán támogathatom az úton, de nem akarom megakadályozni, felrúgni a sors elrendelését, ám meg fogom menteni, ebben biztos vagyok. Úgy sem ér semmit az életem nélküle. Esetleg megkereshetném a szüleimet, ami még égetőbb, most, hogy láttam az anyámat, de mégis Trinity most a fontos. – Meg, hogyne, viszont rengeteg művész van, aki pont attól ügyes, mert kénytelen nem a szemére hagyatkozni. – Mondok most ellent, de elfogadom, hogy inkább vásárolna. Belépünk végül a boltba, ahova maga után húz, a tenyerem már lassan izzadni kezd, nem is tudom, hogy az izgalomtól, vagy hogy állandóan feszült vagyok attól, hogy bárki is üldözheti. Le kéne nyugodnom, nem élhetek állandóan ilyen készültségben. Az ösztöneim majd segítenek, ha szükséges. – Meglepődtél, hogy valaki legyeskedik körülötted? Még nem volt ilyen értelemben vett.. pasid? – Bököm ki a dolgot, mert az is felmerül bennem, hogy egy esetleges érdeklődő bezavathat. Na nem az érzelmeimbe, inkább arra értem, hogy nem tudnám megvédeni, ha valaki más is akadályoz.
- Oh hát nem tudtam, hogy pont ez a része lenne zavaró. - lepődöm meg, de azért talán annyira nem vészes a dolog, ha ilyen jól szórakozik rajta. Rendes srác és határozottan tetszik a nevetése, még ha valahogy hallani is, hogy mintha nem tenné ezt túlságosan gyakran. Nem az az igazi gondtalan, felszavadult nevetés, mintha mindig lenne valami, ami közben nyomja a lelkét. - Nem is tudom, ezt amúgy sem árulhatom el előre, akkor nem lenne meglepetés. - vonom meg szórakozottan a vállamat, hiszen tény, hogy Aident sem ismerem még régen, de mégis csak segített nekem, amikor majdnem beleestem a kútba, szóval mondhatni hálából is érdemel ennyit. Nem gondoltam semmi nagy dolgot, vagy komolyat, csak valami egyszerűbbet, amivel kifejezem a hálámat azért, hogy segített nekem. - De igazából itt vagy te, mint testőr, aki úgyis mindig figyelsz, akkor lehetek egyedül is. - mosolyodom el, miközben a kirakatot vizsgálom, pedig igazából csak a formákat látom és magukat a tárgyakat nem rendesen. Tényleg nem biztos, hogy jó ötlet volt egyedül elindulnom ajándékot keresni, de a forma, aztán a tapintás alapján már nagyjából mégis csak rájöhetek, hogy mi jó ötlet és mi nem. De biztos, hogy sokkal könnyebb azért, ha van segítségem, aki a választásban mellettem van és lát is. - Tényleg? A kviddics csapat kapcsán? Elég nagy dolog, hogy bekerült az All Star válogatottba, biztosan írtak róla az újságok. - segítem ki akaratlanul is, hiszen mi más révén hallott volna Ginnyről? Bizonyára az újságokban azért volt róla cikk, hogy válogatott csapatot indít a Roxfort és hogy komolyabb versenyekre is hivatalosak lesznek majd. Ha jól tudom hamarosan Belfastba utaznak, például. A felvetésére azért kissé ráncolom a homlokomat. Úgy érzem, hogy neki még nem teljesen evidens az, hogy nem látok úgy, mint a legtöbben. Így pedig készíteni valamit se lenne épp a legegyszerűbb megoldás. - Az meg van, hogy nehéz kézműveskedni, ha nem látsz rendesen? - pillantok rá, bár azt látom, mintha a tekintete nagyon nem felém fordulna épp, hiába próbálok én ránézni. Mintha nagyon nyújtogatná a nyakát. Az előbb is valami rajongó elől kellett elsietnünk, megint valami hasonlóról lenne szó? - Inkább menjük be és nézzünk körül, hagyd azt a rajongót, majd megunja. - fogom meg a kezét és húzom magammal a boltba, hiszen fel se merül bennem, hogy valami más komoly problémáról lenne szó. Végülis lehet, hogy mivel testőr eleve mindig nagyon figyel mindenre, ezért nehezebben engedi el csak úgy magát. Végülis egyébként ez teljesen érthető, ha jobban belegondol az ember.
- Nem rossz, tényleg nem rossz. Egy érzés, amitől nem tudsz, és nem is akarsz szabadulni. Nekem inkább az volt zavaró, hogy úgy gondoltad, hogy élőben idegesítenél. Mintha te akartál volna lebeszélni magadról, nem fordítva. – Nevetem el most magamat, ami rám nagyon nem jellemző. Komor világból jöttem, ahol rémesen sötét a jövőkép, s nincs kilátás a boldogságra. Bennem az utolsó tíz évben az tartotta a lelket, hogy Trinity-t esetleg megmenthetem, az ő lényével nőttem fel, az ő meséin. Ehhez képest nagyon furcsa így testközelből, hiszen alig egy hónap múlva a történelem szerint meghal, tehát ebben a pár hétben történik valami, a világot befolyásoló negatív esemény, ahol felemeli a szavát, szónoklatot tart, ami alapján milliók állnak be mögé. Mindig az alakjáról szóló mesékre figyeltem, nem pedig a tényleges eseményekre. Katonának, testőrnek készültem, nem filozófusnak. Nem ismerem az összefüggéseket, én már annak is örülnék, ha az életemet adhatnám érte, akkor pedig kár megérteni a folyamatokat. Beleszeretni pedig pláne. Hiszen az már úgyis megtörtént, ha küzdök, ha nem. – Talán nem is bánom annyira. Ha nem így tesz, akkor most nem beszélnél velem. Minden rosszban van valami jó. – Vélekedek, csupán azt sajnálom, hogy hazudnom kell neki. Vagy ha nem is hazudni, elhallgatni, elferdíteni a valóságot. Nem zúdíthatom rá a jövőjét, legalábbis nem ma. Vajon hogy néz majd rá, ha mindez kiderül? Vajon átnézne rajtam, hogy nem figyelmeztettem? Őrültnek tartana? Náluk is létezik valami időutazás, de elég kacifántos, az időnyerők nem megbízhatóak. A kobold varázsereje sokkal eredményesebb. – Ugye nem akarsz majd engem is ajándékkal meglepni? – Függesztem rá a tekintemet olyan nézéssel, hogy nekem már az is igazi csoda, hogy beszélhetünk. Csak azt felejtem el, hogy ő nem lát úgy engem, ezért ezeknek a pillantásoknak semmi értelmük az ég világon nincs. Nem mintha túl csábos lennék, sőt, kifejezetten nyomorultul érzem magam. Megrezzenek, ahogyan oldalba bök, hiába fogtam meg az előbb a kezét, nem fogom megszokni, hogy hozzám érhet. Beharapom az ajkamat, becsukom a szemem egy pillanatra, hagyom, hogy az édes pillanat tovaillanjon, nem fogadhatom be, nem lehet az enyém ez a varázs. hogy aztán amikor kinyissam a pilláimat, már induljak is tovább. – A lényeg, hogy legyél minél többet velük, egy lánynak különben sem jó, ha egyedül van. – Picit kuncogok, hiszen én is lehetnék sötét alak, sőt, vagyok is, de ezt már kitárgyaltuk, hogy ha bántani akartam volna, akkor nem vagyok ennyire körülményes. Vagy.. túl jól eljátszadozom vele. – Oh, Ginny.. róla már hallottam! – Szólom el magamat, hogy aztán gondolatban a homlokomra csapjak, ennyire amatőr nem lehetek, hiszen ő amolyan nagynéniként nevelt engem, most miért nyögöm be, hogy ő családtag szinte? Remélem, hogy Trinity nem foglalkozik a dologgal, vagy csak annyira, hogy Ginny híres fogó. Elkezdek inkább matatni a standokon, nem azért vagyok itt, hogy ajándékokat vegyek, nem vagyok éppen a csecsebecsék híve, hiszen véres háború jön. Talán még a karácsonyt is megelőzi, akkor pedig mindez értelmetlen. – És.. ha csinálnál a barátaidnak valamit? Az emlékezetesebb. Inkább alapanyagokat kéne venni. – Itt valami rossz érzés fog el, mintha követne minket valaki. Vagy ez csupán üldözési mánia? Mégis, nyugtalankodva érintem meg a vállát, ami fölött körbetekintek, nem látok semmit.
Persze semmit sem tudok az életéről és azokról a rossz dolgokról, amik vele történtek. Tény, hogy a világos talán túl pozitív oldaláról szemlélem, legalábbis ezt már mondták nekem néhányan, főleg Devan, miután az a lány, akiről ritkán mesélt és talán, aki miatt úgy döntött visszajön az iskolába, kikosarazta. De hát az élet megy tovább és neki is mondtam, hogy mindig jönnek jó dolgok, csak észre kell venni őket. Vagy lehet, hogy tényleg azért szemlélem pozitívan csak az életet, mert velem még nem történtek rossz dolgok? - Oh, talán tényleg rémisztően hangzik. Nem akarok senkinek se rossz érzést okozni, és ez olyannak tűnik. - mármint persze biztosan nem rossz, ha valakiért rajongasz, ha ez viszonzásra is kerül. Viszont, ha nem, vagy megtartod ezt magadnak, akkor azért fájdalmas is lehet. Garret pedig csak véletlenül bukott le lényegében és hát idővel majd gondolom a munkája is máshová szólítja majd. Ez így elég nehéz lehet. Egyébként azért nem mondanám, hogy olyan nagy baráti társaságom lenne, vagy fiúk vennének körbe. Nem jellemző. Egyrészt csak pár hónapja jöttem az iskolába és már megvannak az összeszokott baráti társaságok, másrészt az emberek általában nehezen kezelik azt, ha valakinek valamilyen hátránya van. Zavarbajönnek tőle és inkább távol maradnak, hogy ne hozzanak kellemetlen helyzetbe téged, vagy okozzanak azt önmaguknak. - Ha Max nem rontja el neked, igaz? - mosolyodom el, főleg amikor még meg is fogja a kezemet. Hát igen, biztos, hogy nem számított rá, hogy a familiárisom majd kiszúrja, hogy figyel és hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Azért, ahogy látom így már sokkal nehezebb dolga van, hogy a közelemben van, mint ha csak messziről figyelne továbbra is. - Nehezen érted meg, hogy nem szoktak utánam koslatni ugye? - nevetem el magamat, még mindig fesztelenül, hiába fogja a kezemet. Nem jövök tőle különösebben zavarba. Nekem, aki nem látok úgy, mint más, az érintés is egy fajta látás helyettesítő, úgyhogy gyakrabban alkalmazom, mint mások. Ezáltal nem is annyira zavarbaejtő, mint egyeseknek. Az ajándékokra terelődik a szó, ha már velem tart, akkor segíthet is. Végtére is én inkább tapintással tájékozódom, de ez még nem segítség mindenben. - Ez azért nem úgy megy, hogy direkt morcos alakokkal barátkozom. Devan például az unokatesóm, csak kicsit magának való. Aident pedig nem rég ismertem meg, nem is biztos, hogy barátok vagyunk, de mégis úgy gondolom adnék neki valami apróságot. Morcos típus ugyan, de mégis segítőkész és meggyógyította a kezemet, úgyhogy ennyi mégis csak jár, mint viszonzás. - magyarázom, talán hosszabban is, mint várta volna, de sosem voltam az a csendes típus, aki megtartja magának a gondolatait és tény, hogy néha talán kicsit túl sokat is beszélek. - Egyébként sem az alapján választ az ember barátokat, hogy ki mennyire morcos, nem? - bököm oldalba, ahogyan lassan elérjük a boltot, ahol nézelődni akartam. Simán megtalálom a kilincset, hiszen árnyékokat, körvonalakat látok és benyitok az üzletbe. Elég sokan vannak, de ez nem csoda, hiszen így karácsony előtt nem csak mi akarunk ajándékot keresni. - Szóval keressünk valami olyat, ami mondjuk kapcsolatos egy kardhoz, esetleg egy kard formájú kulcstartó, valami kis extrával és persze Ginnynek egy szép fülbevalót. Biztosan örülne neki! Szereti a lilát. - kezdek bele, hogy megpróbáljak kicsit irányt adni újdonsült segítőmnek, hogy milyen dolgokat próbáljon kiszúrni a polcokon. Én azért színeket nem látok, szóval nagy segítség lesz, hogy találjon nekem egy lila fülbevalót, vagy valamit, ami kard formájú és ajándéknak jó lehet. Talán egy dísztárgy se rossz, ami egy kis kardot formáz, valami híres valaki kardját, bár azt nem tudhatom, hogy Aiden Griffendél leszármazottja, de ki tudja lehet, hogy belebotlunk Griffendél Godrik kardjának pici másolatába.
Nem tudhatja, hogy miért veszek mindent ennyire komolyan. Az, hogy a saját szüleim eltűntek, és jó eséllyel halottak, számomra nem okoz túl laza életstílust. Olyan jövőben nőttem fel, ahol még a Weasleyk is be voltak feszülve, ahol minden nap újabb sötétséget hordoz. Abban a jövőben nincsenek már Trinity-szintű laza lányok. Vélhetően pont azért lesz ő is kiírtva, mert így tud hatni másokra, megmozdítani, reményt adni. Ám aligha venné be a gyomra, ha elmondanám neki, hogy mennyien vadásznak rá egy olyan elképzelés miatt, ami most csak alap szinten lehet a fejében. Nyilván megpróbálhatnék tudomást sem venni arról, hogy mi vár rá, és csak jól érezni magam vele. Ám az nem megoldás, hiszen nem a saját boldogságom, jólétem a fontos, a szüleim biztosan szégyelnék, ha úgy döntök. – Milyen érzés csodálni valakit? Nyilvánvalóan más így érezni egy lány iránt, mint egy együtt tekintetében. Valahogy.. egy együttes csak feltölt, azonosulsz a mondadójukkal, de egy lány iránt ilyet érezni.. Nem tudsz nélküle élni? Ez biztosan rémisztő lehet, úgyhogy vedd úgy, hogy nem is mondtam ilyet. – Rázom a fejemet elpirulva, amit úgysem lát. Elsősorban testőr vagyok, a szüleim keményfejű gyereke, de pont Trin családja hatott rám ennyire, hogy érzelmes is tudjak lenni, és nem annyira nagy baj ezt kimutatni. Bele sem gondoltam, hogy ilyen irányba fordul a történetünk, én csak a fegyverekre, a vérontásra készültem. A szurikáta úgymond mindent elrontott, viszont akkor mi ez a forróság, ami legbelül elönt, és végigkúszik az ereimen? A közelsége, az illata, az érintése? Hogy fogom így józanul megvédeni, ha alig tudok elszakadni tőle? De igaza van, elég furcsán hangozhat lebeszélni magamról, főleg ha netán érdeklem úgy nagyon picit? Az biztos, hogy rengeteg fiú barátja van, mert nem okoz gondot neki az ellenkező nemmel való barátkozás. Bár mintha velem kapcsolatban úgy értette a találkát, hogy tegyünk egy próbát? A fene érti a lányokat! - Tulajdonképpen megpróbálhatnám kizárni. Testőrként végülis ez a dolgom, hogy kemény, és rendíthetetlen legyek. Szépen el is terveztem, és biztosan ment volna! – Bizonygatom most valamiért mégis előrenyúlva, megfogom a kezét. Még ha csak most találkoztunk, nekem tényleg tökély! Cseppet sem izgat, hogy szerinte a szeplői, vagy a vörössége miatt megosztó. Mások buta izléséről én nem tehetek! Nyelek egyet, talán túl bátor voltam, nem ide kéne tartogatnom a magabiztosságomat, hiszen ha meghalok érte, akkor kár volna bármilyen bizalmi, érzelmi köteléket is építeni. – Néhány hétig, egy-két hónapig egészen biztosan. Majd a jövő eldönti. A feladatom igen fontos, mondhatni elsődleges. Nem akarlak feltartani, ha lenne más is, aki utánad koslat. – Fűzöm tovább a gondolataimat, ez csupán ártatlan megjegyzés, hiszen mondta, hogy nincs udvarlója. Vajon én le tudnám nyelni, hogy sok a fiú barátja, ha közben értem lenne oda? Elengedem végül a kezét, mert még megérzi rajtam, hogy mennyire oda vagyok érte, mármint a szavakon túl. – Nos nem tudok magamból kiindulni, mert amit én szeretek, azt mások nem. Morcos alakokkal miért barátkozol? Úgy gondolod, hogy mindenkit meg lehet menteni? – Kezdem már megérteni a lelkivilágát, egyértelműen vezető, irányt mutat. Nehéz nekem holmi karácsonyi ajándékokról csevegni, amikor oly közel van a világvége. Ami az ő halálával kezdődik. Nem lehetne csak úgy átugrani, és rögtön a boldog befejezésnél kezdeni?
- Jól van na, ne vegyél ennyire komolyan mindent. - bököm oldalba, amitől azért remélem nem borítja ki a teáját, bár már biztosan hűlt annyit, hogy nem forrázná le magát, vagy mást egy löttyintéssel. Annyira be van szegény feszülve, hogy rémes. Persze talán nem veheti mindenki olyan lazán a dolgokat, mint én, de nem is kell annyira komolyan állni a világhoz, mint ő, hiszen... szép az élet! Én legalábbis mindig a jó oldalát nézem, de persze nem tudhatom, hogy vele eddig mik történtek és azt sem, hogy egy olyan komor jövőből jött, ahol már biztosan sokkal nehezebb meglátni a jót. Nem tudhatom, hogy nekem ott menne-e, meg persze azt sem, hogy ott már eleve nem is élek. Kellemtlen info lenne, az biztos. - És... milyen érzés? Vagy ezt nem nekem kellene megkérdezni igaz? De még sose éreztem ilyesmit, még kedvenc együttesem sincs, mert nehezen tudok dönteni és senkire se szeretem azt mondani, hogy rosszabb, mint más. Van, aki szerint ez se valami jó hozzáállás. - kíváncsian pillantok rá, bár lehet, hogy ezzel csak még inkább zavarba hozom, főleg hogy sejtelmem sincs, hogyan lehet rajongani valaki iránt akkor, ha még csak nem is ismered, sosem beszéltél vele és igazából nem is tudod, hogy milyen ember. Na persze sejtelmem sincs róla, hogy ő azért tudhat rólam egy s mást, mert nem csak a távolból figyelt eddig, hanem bizonyára bőven vannak információ az életemről, vagy a jellememről is. - Szóval komoly hatással. Azért ez jó érzés, mármint lehet, hogy neked zavaró, vagy kellemetle, de nekem nem az, bár talán tényleg kicsit zavarba ejtő. - főleg, ahogyan kifejti a dolgot valamelyest. Picit ezúttal már nekem is sikerül elpirulni, de fogjuk arra, hogy elég csípős hideg van, hiába ittunk forró teát. Kellemetlen helyzetbe sem akarom hozni a folytonos kérdésekkel, meg az állandó fecsegéssel. Devan szerint nincs még egy ember, aki egy szusszal ennyi szót ki tud mondani. Lehet, hogy igaza van, még sose mértem le, hogy mire vagyok képes beszéd terén. - Jó-jó, abbahagyom, becs' szó! Sokáig leszel miatta Roxmortsban? Vagy ez is titkos? - csúszik ki azért még egy kérdés a számon, még ha talán nem is örül majd neki, de azért mégis csak érdekel, hogy meddig számoljak vele, hogy találkozunk. Gondolom, ha az a fontos ember elmegy, akkor neki is lehet, hogy le kell, pedig tényleg határozottan megnyugtató és kellemes csengésű a hangja és Max is egészen nyugodt, hogy a közelében vagyunk, pedig felettébb izgága természet. - Sok ajándék kell, de nem muszáj most mindent elintézni. Csak egy lány unokatestvérem van, ő a könnyebb eset, a többiek mind fiúk és van egy új barátom, de róla még nem sokat tudok, csak hogy igen morcos alak és nehezen nyit mások felé, de mégis csak szíven meglepném. Szereti a kardokat és ért a gyógynövényekhez. - ráncolom kissé a homlokomat és bizony a gesztusait nem igazán látom, de sokmindent letudok szűrni az emberek hanghordozásából. A karját is elfogadom és a viccelődésén is vele együtt nevetek. Sosem akarnék olyan sótlan alakká válni, aki csak szomorkodik a miatt, ami történt vele. Szeretem élvezni az életet és úgy gondolom, hogy azt másképp nem lehet.
- Oh szó sincsen róla, csak én nem tudom jól megmagyarázni, bocsáss meg. Nem vagyok a szavak embere. Közelről is tökéletes vagy, semmilyen illúziót nem tudsz lerombolni, ez a valóság. Én csak.. Nem gondoltam, hogy valaha beszélünk. – És ez így is van, a távoli vágyakozáson túl nekem most feladatom van, hogy megvédjem az ismeretlen fenyegetéstől. Bárki is akarja elvenni az életét, ott kell lennem. Percenként változik a véleményem, hogy hogy jobb. Ha tudja, hogy itt vagyok, és tudok rá hatni. Vagy a távolból, hogy ne essünk át egymáson a tudta nélkül likvidálom az ellent. Ezt korábban át kellett volna gondolnom, csak a szurikáta felrúgta a terveimet, és most sebtiben kell improvizálnom.. – Nem, és tényleg nem. Mindössze túlságosan csodállak ahhoz, hogy felmerüljön bennem, hogy te meg én. Még ha ez ostobaság is. Nem kishitűség ez a részemről, véletlenül sem. – Nem tudom megmagyarázni, hiszem nem szándékozom benyögni, hogy nem azért vagyok itt, hogy románcba bonyolódjunk, hanem hogy megvédjem. Ha tudná, hogy mekkorát téved azzal, hogy a valóság szerinte részemről kiábrándító lehet. Nem mondom, hogy forr a levegő a vágytól, mert én annál sokkal inkább józan típus vagyok, viszont nagyon is zavarba jöttem a közelségétől, és hogy ennyire laza. Nekem kell rendbe szednem a gondolataimat, hogy el ne szóljam magam, vagy hogy kicsit visszafogjam azt, hogy mennyire a bűvöletében élek már sok éve. - És én sem úgy értem, hogy most, hogy már nem csak a távolról vágyakozom, akkor hirtelen mindez átcsap abba, hogy falhoz nyomlak, és a magamévá teszlek. A meggondolatlanságok tekintetében azért én igyekszem tudatos lenni. Azt viszont el kell ismernem, hogy mindez nem csak a szavak szintjén van, tényleg komoly hatással vagy rám. – Foglalom össze most egészen katonásan. Lehet, hogy a mélyebb érzésekkel, lelki vágyakozáson túl miket gondolok mások nem szokták kimondani, de mivel annyi itt a titok, ezt igazán tudhatja, megtisztelem vele, és az én lelkemnek is könnyebb. – Nekem az egész lényed. – Harapok az ajkamba, mert visszafoghatnám magamat, de ha az ember számára valósággá válik az akiért mindent odaadna, a tér és idő nem létezik. Közben teljesen elvonja a figyelmemet arról, hogy mi vár ránk a jövőben. Az lenne az igazán fontos! – Róla nem adhatok semmilyen infót, de tényleg, kérlek ezt értsd meg. Egy nagyon fontos ember, akire oda kell figyelnem. – Hárítom el a faggatózást, és a csacsogását. Már így is nagyon sokat mondtam, de utólag nem sajnálom, hogy így kitárulkoztam, valahol megkönnyebbültem. Így össze tudjuk fűzni, hogy megvédhetem, és a közelében is lehetek. – Nem vagyok éppen jó az ilyesmiben, ráadásul nem ismerem azt, akinek vennék. Vakon ötletelhetek. Mármint bocs a szójátékért. – Nevetem el magamat a magam furcsa módján, de rájövök, hogy hiába is nézek rá várakozóan, ha úgyse lát, akkor nem látja a gesztusaimat. Inkább a karomba fűzöm az övét, és megindulok vele a tömegben a standok mellett, olykor az árukra pillantva. – Fiúnak, lánynak?
Ráncolom kicsit a homlokomat, ahogyan próbálja megmagyarázni a dolgot, de valahogy úgy érzem, hogy ő is afelé hajlik, hogy lehet, hogy valamiért kedvelt, de ha a való életben ismer, akkor lehet, hogy nem így lenne. Vagy nem erre akar célozni? Azért ezt nehéz kibogarászni. - Ha akarod elközönhetek és tehetek úgy, mintha nem ismernélek. Úgy se talállak meg, maximum Max, ha elvegyülsz a tömegben. Nehogy leromboljam az illúziót. - mosolyodom el végre, próbálva viccesre venni a figurát és nem úgy értelmezni a dolgot, hogy talán máris rájött arra, hogy nem volt okos ötlet szóbaállnia velem, mert máris kezd darabokra törni a kép, amit eddig sikerült felépítenie rólam. Há lássuk be, ez azért pech, mindhettőnkre nézve. - Oh hát engem ez nem zavar. Téged igen? Végülis eddig is csak te láttál engem, úgyhogy ebben nem sok minden változott, de most határozottan úgy érzem, mintha leakarnád beszélni magad rólam. - újra ráncolni kezdem kissé a homlokomat, mert tényleg kezd ilyen irányba elmenni a beszélgetés. Na jó, persze lehet, hogy tényleg nem érdeklem annyira, vagy meggondolta magát, netán annyira félénk, hogy visszatérne arra, hogy csak megfigyel a távolból. Viszont most már lehet, hogy keresném, ha más nem, hát Max által, akkor pedig már ugyanolyan úgyse lehetne a helyzet, mint eddig nem? - Jajj már, hidd el nem vagyok olyan lány, aki öt éves korától az esküvőjét tervezi. Valószínűleg pont e miatt sérültem meg. Túl sok meggondolatlanságot teszek, lehet ez is egy ilyen és kész. - egészen cuki, még ha nem is látom rendesen, akkor is. A hangja, a kiállása. Határozottnak tűnik annak ellenére, hogy most annyira bizonytalan. Van ebben ráció egyáltalán? - Tetszik a hangot, egészen megnyugtató. - teszem még hozzá, hogy ne legyen már annyira kisebbségi komplexusos. Én tudom magamról, hogy nem vagyok különleges, szóval nem csoda, hogy nincs senkim és egyébként sem voltam pasizós alkat sosem. Devan is megmondta, hogy a szeplők ezen nem sokat segítenek. Ezzel ellentmond, hogy olyan pletykákat hallottam, hogy valami vörös hajú, szeplős lánynak szapja a szelet... de hát ki tudja, hogy a pletykáknak mennyi az igazságalapja ugye. - De gondolom azzal, akit védesz és az nem én vagyok, hanem aki miatt a faluban vagy, aki kicsoda is? - próbálkozom újra, mert hát mégis csak lehet, hogy híres ember és még mindig nem árulta el. Népszerűségi pontokat szerezhetnék a suliban, ha ilyen fontos infót tudnék előre. - De ígérem nem árullak el senkinek. Viszont, ha már itt vagy, segítesz nekem karácsonyi ajándékot venni? Tudod több szem többet lát. - vigyorodom el, hiszen esetünkben a kettővel több lényegében azt jelenti, hogy kettő. Tudna nekem tanácsot adni, hogy mit vegyek Aidennek, vagy akár a családom tagjainak. Nehéz ügy, mert túl sok a fiú, Aiden is, meg persze Devan, aztán ott vannak az ikrek, meg Ron... Komolyan, még Ginny a legkönnyebb, de a többiek esetén komoly kihívás kitalálni valami megfelelőt.
Ez az egész nagyon fura! Nem készültem arra, hogy beszélnünk kell, megismerkedni. Távolról akartam védeni, mintegy láthatatlanul. A családja nem beszélt róla, hogy van egy familiárisa, aki kiszúrhatja a kukkolókat, ezen elbukott minden. Jó, nyilván azért könnyebb védeni, ha félre tudom lökni az útból, de nem akartam így aggódni érte. A szüleim elég kemény emberek, de én nem velük nőttem fel, hanem a nagyon is érzelmes Weasley-kel, ez át is ragadt bizonyos mértékig rám is, nem tudom csak úgy függetleníteni magamat. – Azért mert.. Nem szándékoztam kezdeményezni, vagy ilyesmi. Kedves tőled, hogy így bátorítanál, de más dolog csak egy álomképbe, illúzióba belehabarodni, és megint más élőben kezelni mindezt. Na nem úgy értem, csak általánosságban.. – Mielőtt még megijedne, ez nem szerelmi vallomás volt, csak a helyzet egyértelműsítése, hogy én nem vagyok nagy sármőr, nem tudok udvarolni, lenyűgözni senkit sem, és ha túlmegyünk az előnytelen külsőmön, egy örökösen gyanakvó, kissé szociófób jellem vagyok. A Weasley-k körében is én voltam az idegen, mert bár ők próbáltak bevonni, mindig én voltam a sarokban ücsörgős, aki hallgatta a többieket, vagy a padon ülve figyelte, ahogyan kviddicseznek. Szerettem a gondolataimba temezkezni, egyedül edzeni, felkészülni arra, hogy ha majd lesz lehetőségem tenni másokért, vagy éppen Trinityért, akkor mi a dolgom. A boldog gyerekkor egyébként sem tartott sokáig, kirobbant a háború, így egyre biztosabb lettem abban, hogy pont a vöröshajú szépség az, aki megmenthet mindenkit. – Ezt nagyon nehéz eldönteni, és különben is; előnyben vagyok. Úgy lenne fair, ha mondjuk egy falon át beszélgetnénk. Amíg látom a fizimiskádat, hajlamos vagyok az alapján ítélni. – És ez már a mellébeszélés része, a külseje bár hab a tortán, a róla szóló legendák ragadtak magukkal, a gondolatai, az ereje. Nyilván ha valami biborcsókos banya lenne ilyen szónoki képességekkel, akkor is követném, de azért így heves érzelmeket is táplálok. Amiket már esélyem sincsen eltemetni, mert Trinity még szemek nélkül is simán átlát rajtam. – Ezek szerint nincsen senkid? A szeplők, vagy hogy különc vagy, még nem jelenti ezt. És.. igen, örülnék neki, csak.. nem akarok rád akaszkodni, nyilván van már valami kialakult képed, hogy kit szeretnél magad mellé, hogy milyen legyen. Nem valami perverz kukkoló a lányok vágyainak tárgya. – Nevetem el magamat kínomban, szerencsére most sehol senki, anyám is távozott. Viszont mi van, ha valaki érzékeli az időfodrokat, és ha én visszajöttem, akkor az ellenfél sem vár arra, hogy majd egy hónap múlva bekövetkezzen a merénylet? Mostanra is visszaküldhettek valakit? Ezen azért végigfut rajtam a forró idegesség, félre is nyelem a saját teámat. – Az lesz, ilyen képességekkel egészen biztos. Viszont kérlek, hogy ne mesélj rólam senkinek. Nem akarom, hogy valami puszta jóakaród bejelentse, hogy utánad mászkálok. A testőrködés alatt amúgy is szigorúan tilos érzelmi dolgokba bocsájtkozni..
Oh hát mégis mit kezdenék azzal, hogy láthatóan nem sok önbizalma van, ha folyton arról beszél mennyire nem kiemelkedő a külseje. Egyébként is mit számít az valakinek, aki egyébként nem is lát rendesen? Lássuk be, nem épp azt nézem másokon, hogy hogyan néznek ki, főleg akkor, ha amúgy se tudom meghatározni a különbségeket, maximum az arcformát látom, az árnyékokat, abban pedig nem látszik kiemelkedően problémásnak. Nem púpos, vagy ilyesmi és semmi fura nem nő ki a fejéből sem. - De hát így választási lehetőséget se adtál, hogy eldöntsem csak rólad szól-e. És mi van, ha kedvelnélek? Nem tűnsz kedvelhetetlennek, de lehet, hogy én élőben idegesítenélek. Sose tudhatod, hiszen nem ismersz. - vagy hát nem tudom mennyire volt módja megfigyelni az alatt a néhány alkalom alatt, amikor a faluban voltam, hiszen én még mindig arra gondolok, hogy itt látott ugye először és mivel csak szeptemberben kezdtem a Roxfortot, ha csak nem Amerikából jött ide utánam, akkor más magyarázat ugye nincsen. Ha pedig utóbbiról van szó, na az tényleg nagyon fura lenne! - Tökély? - kerekedik el azért a szemem és picit most már talán zavarba jövök. Na nem túlzón, de az amúgy is világos bőröm kipirosodik kicsit. Na azért ilyeneket nem szoktak nekem mondani és ezt még mondhatni szokni kell. Rendes srác, és ha tudnám, hogy hogyan bámul. Na jó, reméljük tényleg nem valami sorozatgyilkos féle. Nem lenne jó, ha kiszögelne egy falra trófeának, de ha eddig nem tette meg, akkor miért tenné most? - Hát kicsit tényleg fura vagy! - nevetem el magamat, amikor azt taglalja, hogy izgalmas követni valakit úgy, hogy nem tud róla. Lehet, hogy tényleg így van, végülis még sosem próbáltam, viszont innentől lehet, hogy eleve bennem lesz, hogy figyeljek, vagy hát Max jobban figyeljen helyettem, na nem mintha ő nem lenne kissé szintén kelekótya, de azért egy fokkal következetesebb, mint amilyen én vagyok. - Azért egy kicsit igen? De miért? Mármint szenvedni nem kellemes dolog. Ha szeretnéd találkozhatunk is időnként, amikor lejövök a faluba és ráérek a suli mellett egyáltalán. Elég sokat kell itt tanulni, a fene gondolta! - mosolyodom el kortyolva kicsit a meleg teából és időnként elmajszolva egy gesztenyét. Simán dobném Maxnek is, ha nem lenne familiáris, de hát mivel az, így bár nézegeti a kaját, de sokmindent nem tudna kezdeni vele. - Persze, mondom, hogy Devan szerint is cikik a szeplőim, de itt még nem sokan ismernek. Nem rég jöttem Amerikából át. Vannak persze kellemetlenkedő alakok a suliban, de ők maximum piszkálódnak, de te nem erre gondolsz mi? És kit fogsz védeni? Híres ember? - kérdezem lelkesen és nagyon is kíváncsian, mert azért nem lenne rossz, ha elújságolhatnám pár újdonsült barátnak, hogy milyen bennfenntes infót szereztem. Lehet, hogy lesz valami karácsonyi ünnepség és arra jön valami ismert énekes, vagy fellépő és azért méri fel a terepet ez a Garrett, hogy rákészüljön milyen baj érheti itt? Na nem mintha egyébként Roxmorts nem tűnne egy felettébb békés is nyugodt helynek. Nehéz elképzelni, hogy itt bárki megpróbálna bárkinek is ártani. Annyira lehetetlennek tűnik.
Azon vagyok leginkább megdöbbenve, hogy már harmadszor közlöm, hogy nem vagyok éppen külsőleg a teremtés koronája, de mintha meg se akarná hallani. Ő gyönyörű, és talán azzal magyarázható, hogy ennyire nem érdekli, hogy ki hogy néz ki, hogy gyengébben lát, vagyis alig. Ennek azért megvan a maga varázsa, sokkal jobban érdekli a belső. Viszont így nehezebb így hazudni is neki, hiszen hollóhátas, empatikus, és nagyon rá van hangolódva olyan érzékelésre, ami nekünk csak másodlagos, hiszen a szemüknek hiszünk első sorban. Aki viszont nem lát annyira, az érzékeli azt, hogy más hogyan játszik a hangjával. Eleve nem akarnék neki hazudni, csupán megkímélni az igazságtól, ezért is vezetem tévútra, ami rengeteg valóságot is tartalmaz, mint hogy valami titkos hódoló vagyok, pedig nem arra tettem fel az életemet, hogy őt hódítsam meg, az úgysem menne. Távolról akartam volna megvédeni, hogy ne is tudjon rólam, úgy élhesse az életét, hogy egy angyal állt mögötte. – Ez csak részemről van meg, nem akartalak zavarni, belerondítani az életedbe. – És ez már megintcsak igaz, a plátói vágyakozás amúgy is másodlagos, a kobold is elmondta, hogy ez nem szólhat holmi szerelmi sztoriról. Ha meg akarom védeni őt, az csakis a világunk javára történhet, semmi öncélú, ezért távol akarom magamat tartani érzelmileg, de ha már így felmerült, a bizalmat a vonzódáson keresztül tudjuk elérni. Ő is nyilván könnyebben oldódik, ha az a vezérfonala, hogy van egy udvarlója. – Hát kinek mi. Számomra ez a tökély. – Vallom be nagy férfiasan, és azon kapom magamat, hogy őt nézem, holott mindig bennem van az üldözési mánia, noha csak egy hónap múlva érnek ide akik meg akarják ölni. Na de mi van, ha a későbbi testvériségis varázsló, aki a minisztériumban is dolgozott, mint kettős ügynök.. hogy is hívják? McComb. Igen, az a skót fazon. Ha valahogy érzi az idő szövetén keresztül, hogy valami változik, és amikor én kaput nyittattam a kobolddal, ő maga is megtehette, hogy engem, az idegen sejtet kiírt a világából? Mi van, ha nincs is már egy hónapunk felkészíteni Trinityt? Talán arra tudom fogni, hogy ennyire kapkodok, hogy féltékeny vagyok. Ez már a mese része, mert cseppet sem. Ha mással lenne boldog, hát elfogadom, de legalább él! – Sajnálom, nem vagyok famiárisokhoz szokva, nekem sincs. Úgyis foglak még titokban követni, de valahogy.. olyan izgalmas.. – Csóválom a fejemet mosolyogva, nyilván könnyebb úgy, hogy itt van velem, nem a távolból kell megvédeni, de valahogy olyan romantikusan képzeltem el, hogy amolyan védőangyal vagyok. A dolog sántít, mert bár vannak szárnyaim, sárkánynak születtem. – Igyekszem, csak tudod.. én nem vagyok jó az ilyesmiben. Nem szoktam lenyűgözni senkit. Valahogy szeretek szenvedni, ha ez nem hangzik betegesen. – Belekarolok, hogy félvakon botorkálva ne essen hasra, hiszen forró tea van a kezében. Nekem is az egyikben, de elég karizmatikus alkat vagyok (még ha nem is csinos), hogy csak a könyökömet kelljen kitenni oldalra, máris utat adnak. – Az apám mugli rendőr volt, az anyám pedig tanár, elég szigorú nevelést kaptam. Én így egy felelősségteljes foglalkozást választottam. Testőr lettem. A faluba fog érkezni egy kivételes fontos személy, az ő védelmét vállaltam. És így mondom, nem kéne mindenkivel olyan nyitottnak mint velem. Lehet, hogy viccnek fogod fel, de nem mindenki annyira szépeket gondol rólad, mint én. – Kissé talán dorgáló vagyok, de mi van, ha én meghalok, akkor ki védi meg őt?
- Oh! - ennyit sikerül hirtelen kinyögni, amikor végülis kifejti, hogy valójában engem nézett és hogy ő a titkos hódoló, méghozzá az enyém és hogy nem valaki más elől menekül, akineki ő tetszik, vagy egy másik lányt figyelt. Azért kissé ráncolom a homlokomat, ahogyan aztán leegyszerűsíti a dolgot, mintha semmiség lenne, pedig nem is ismer! Mármint... - Szóval akkor most kellene menekülnöm? - kérdezem először megpróbálva egészen komoly tekintetet vágni, de aztán csak elmosolyodom. Sose ment nekem az ilyesmi. - Tényleg nem viccelsz? Nem is ismersz és én még... sosem láttalak. - na nem mondom, hogy már biztosan kiszúrtam volna máskor is a tömegben, ha engem néz, de hát eleve pár hónapja jöttem csak a Roxfortba. Bár ő lehet, hogy valami felsőbbéves egyetemista, de valahogy nem úgy tűnt, mintha a Roxfortosokhoz tartozna, hiszen egyedül volt. Egyelőre még nem sikerül összeraknom a képet, sőt ahogyan gondolkodom egyre zavarosabbá kezd válni. - Nem is tudtam, hogy ilyen népszerű vagyok. Devan szerint - tudod ő az unokatesóm - ezek a szeplők nagyon kiábrándítóak. - nevetek el magamat, mert tudom, hogy csak szeretetből piszkált ilyesmivel, amikor már nagyon nem tudott mit kezdeni azzal, hogy nem hagyom békén, de hát ők jöttek Amerikába, nem én tehetek róla, hogy évekig egy suliba jártunk. Most mondjuk kevesebbet találkozunk. Alapított valami sakk klubot, ami hát lássuk be, nagyon nem passzol hozzám. Türelmesen várok, amíg rendel, bár még mindig nem tudom, hogy miért szaladtunk el annyira azért, mert valaki más engem nézett, hiszen ezek szerint nem mert megközelíteni, akkor meg minek úgy rohanni nem? Tényleg picit zavarosnak tűnik a dolog, de nem az éles logikámról vagyok híres igazából, úgyhogy lehet, hogy csak nekem nem sikerül elsőre összeraknom rendesen. Végül találomra elveszem az egyik teát, hogy legalább a kezemet is megmelengesse. - Hé, ne hozd rá a frászt Maxre! Nagyon ijedős szegény! - és igen a kis szurikáta, mintha értené pontosan, amit mondunk el is bújik a lábam mögé és onnan figyeli Garrettet. - Te aztán nagyon őszinte vagy! Ez tetszik! Na jó, akkor beszélgessünk, már persze, ha nem akarsz továbbra is inkább titokban követni. Hátha már túlságosan hozzászoktál. - indulok el a tömegben, ha már meg van a tea és a gesztenye is. Utóbbit a zsebembe süllyesztem, hogy időnként kitudjak venni belőle egy szemet és legyen még kezem ahhoz is, hogy fogjam a kellemesen meleg teát. - Szóval akkor mivel foglalkozol, amikor nem arra vársz mikor jönnek le a Roxfortosok a faluba? Itt dolgozol valamit? - gondolom, hogy a faluban él, hiszen amúgy nem láthatott volna meg és gondolom nem tudna állandóan ideutazni csak azért, hogy lásson, főleg hogy nem feltétlenül lehet tudni, hogy egy egyetemista mikor jön le nézelődni, hiszen mi már nem vagyunk a tanárokhoz kötve, mint az alsóbb évfolyamokon.
- Te aztán nem szoktál fiúzni ugye? Ennyire nehezen rakod össze? Téged néztelek, én vagyok a titkos hódoló, de.. részemről nem volt tervben, hogy lépek. Amolyan plátói vágyakozás, komolytalan, meg minden.. – Legyintek, mintha tényleg látna. Ebben van azért féligazság is, hiszen attól függetlenül, hogy mindig tervben volt, hogy egyszer majd megmentem őt, bele sem gondoltam, hogy vágyaim tárgya régen halott. Ez inkább olyan, mint beleszerelmesedni egy irodalmi alakba, aki talán sosem létezett. Ám ahogyan idősödtem, úgy voltam vele, hogy megpróbálom megmenteni, hogy másoknak segítsen, nem a saját boldogságomért. Nekem már az is csoda volt, hogy a családja felnevelt, már így is többet kaptam az élettől, mintha elkallódtam volna a szüleim nélkül. A szüleim, akik most itt járnak-kelnek, de még csak fel sem kereshetem őket. Az anyámba sikerült is belebotlani, de minél messzebb kéne kerülni tőle. – Csak valahogy egy másik fiú is nézett téged, én pedig állati féltékeny lettem. Tudom, önző dolog, hogy én nem lépek, de akkor más se tegye. – Ez már ferdítés, de muszáj ilyen történeteket kitalálnom, hiszen mégsem támadhatom le az igazsággal. Valójában arra az Aidenre lennék féltékeny, noha Trinity a legszebb lány, akit láttam, de nekem küldetésem van, és ha romantikus kapcsolatba is keveredik valakivel, akkor is oda kell figyelnem rá. – Jól van, akkor egy ribizkéset, és egy szedreset kérünk. – Szólok oda az árusnak. Jobb lenne, ha mindkét kezem szabadon maradna, hogy arébb tudjam rántani, de ha igazak az értesüléseim, nem is esik majd baja, hanem egy hónap múlva. Én azért már most üldözési mániás vagyok. Amikor megkapjuk a teát, mindkettő lehet nála, választ, én pedig megiszom a maradékot. – Egy familiáris nem életbiztosítás, ezt ne feledd. Őt is ki lehet ütni, megtéveszteni. Vagy megölni, onnantól pedig nincs riasztód. – Kicsit megfordítottam a beszélgetést, mert annyi kérdése van, de én csak a tömeget figyelném, éppen ezért akad el a lélegzetem, amikor közelebb is hajol. Nem véletlenül ilyen könnyű célpont, ha közvetlen. – Nem az iskolába járok, inkább amolyan titkos kukkoló vagyok, ha véletlenül erre jársz. De nem a perverz módon, inkább a béna, kétségbeesett. – Mert ha merő véletlenségből tényleg lett volna esélye annak, hogy találkozzunk, megismerjük egymást, logikusan valami jóképű lovagot választ.
Hümmentek egyet és lesiklik a tekintetem Max irányába, aki már újra az én lábam mellett nézelődik. Nem szereti különösebben a hideget, ez most is látszik rajta, mert szinte topog egy helyben és gyakrabban emelkedik két lábra, mint hogy négyen legyen. Pedig familiáris, nem kellene hogy gondot okozzon neki a hideg, de néha úgy érzem sokkal élettelibb, mint lennie kellene, bár lehet, hogy csak belelátom, netán mivel én magam is érzelemdús vagyok, ő is jó adagot kapott belőle. - Lehet, de miért is néztél? - nézek fel újra, nagyjából szemkontaktust félét felvéve. Elég jól megy már. Aki nem tudja, hogy nem látok normálisan, annak fel se szokott tünni a dolog. A körvonalak megvannak és az épp elég, hogy nagyjából meghatározzam, hogy hol lehet az illető szeme. Bár a fejformák nem egyformák, de azért a szemmagasság általában hasonló a legtöbb embernél. - Mármint Aiden? Oh, kétlem, hogy őt meg lehet szelidíteni! - nevetem el magamat. Egyáltalán nem úgy tűnik, mintha érdekelne a srác baráti szálon túl. Valójában még ilyen tekintetben senki iránt sem érdeklődtem. Ebben az is benne lehet, hogy hiányzik az első látásra benyomása is, bár persze a jellemébe is belezúghatsz valakinek, de ahhoz meg azért mégis csak több idő kell. Aiden pedig lássuk be elsőre nem volt épp az a lábról levevős típus, még ha azért a végére kicsit enyhült is, amikor ellátta a kezemet. A beszélgetés ezen szakasza viszont hamar végetér, amikor olyan hirtelen vesszük célba a gesztenyést, mintha újdonsült ismerősöm attól félne, hogy elfogy, ha nem ér oda azonnal. - Inkább egy teát innék, gyümölcsöset. - sorolok be a gesztenyéshez, amikor odaérünk, de nem hagyom ám annyiban azt a hallhatóan véletlenül elejtett megjegyzést, csak nem kell azonnal rákérdezni, főleg mert olyan mormogva mondta, hogy biztosan nem szívesen teregetné ki az igazat. Legalábbis nem könnyen. - Nem tűnsz pálcás gyilkosnak. Max megérzi az ilyesmit és egyébként is nagyon sokan vannak itt. - mutatok körbe, hiszen nagy a tömeg, szóval kétlem, hogy eltudna rabolni innen. Ahhoz jóval arrébb kellett volna húznia, mondjuk valami szélső kisutcába, vagy ilyesmi, de erre nem került sor. Persze tény, hogy lehet, hogy még akkor se ellenkeztem volna erősen. Nem vagyok egy bizalmatlan típus. - Szóóóval láttál egy lányt... fiút, aki tetszik és nem akartad, hogy lebukj? Követted? - hajolok kicsit közelebb, hogy halkan mondjam, bár eléggé sietősen távoztunk, szóval bizonyára az a lány, vagy fiú - mert hát ki tudja -, már bizonyára jóval arrébb lehet. Az eszembe sem jut, hogy az elején arról volt szó, hogy engem figyelt, tehát hogy én lennék a rajongása tárgya, hiszen nem is ismerjük egymást. Sose hallottam még a hangját, még az iskolából se rémlik és egyébként is nem rég jöttem csak.
Nem tudom, hogy kivel keverhetett, de őszintén szólva nem is igaz. A korának nyilvánvalóan az egyik legszebb lányáról van szó, nem csoda, ha sokan körbeudvarolják. Azért kissé kiigazít, hogy csak valami haver, ettől nem kell sem jobban, sem rosszabbul éreznem magamat. Csak azért jöttem, hogy megvédjem attól, ami rá vár, és ha lehet, eljuttassam abba a jövőbe, amelyben mások megmentője lehet. Hogy pontosan mi módon, arról lövésem sincsen, de nem is az én tisztem mindezt megítélni. – Vagy csak simán gyanusnak tartott, hogy mit nézlek ennyire. – Kár is tagadni, nyilván tudja magáról, hogy mennyire egyedi jelenség. Az más kérdés, hogy nyilván megrémisztené, ha tudná, hogy miért vagyok itt, hiszen ezt még sárkány ésszel sem könnyű emészteni, hát még emberként. Így is kell majd ravaszkodnom eleget, de még az ő védelme érdekében sem kell teljesen lealáznom. – Igazi rosszfiús alapanyag, akit a lányoknak kell megszelíditenie. – Hiába hogy azt mondta, hogy nem udvarló, azért ebből a kuncogásból ítélve azért lehet benne valami. Mindenesetre nem forszírozom, nem azért vagyok itt, hogy a szerelmi életét taglaljuk, noha az ő legendáin nőttem fel, és valahol érzelmi töltete is van, hogy pont őt akarom megmenteni, de ez most mindegy is, jelen helyzetben én számítok legkevésbé. Az viszont határozottan aggályos, hogy az anyám feltűnik, akivel nagyon jó lenne beszélni, vagy legalábbis megnézni magamnak, hosszú évek óta nem láttam, legalább egy kis üzenet, hogy mit tegyen, hogy biztosan fel tudjon nevelni, de akkor itt sem lennék, tehát mindent borítana. Nem, ő határozottan ellenezné, hogy megbolygassuk az időt, amit amúgy is teszek Trinity kapcsán, nem kell ezt még tetézni is. Gyorsan hozom hát a döntést, mert ez azonnali reakciót kíván, még ha ezzel meg is rémisztem a lányt. Mégsem ez történik, hanem rákap arra, hogy sodródik az árral. Helyes! Ez a képessége különösen jól fog jönni, ha üldöznek majd minket. – Mondhatni szeretem, de nem ennyire, a titkos hódoló pedig én vagyok! – Bököm ki, de még mindig nem rá figyelek, csak amúgy szűröm ki a szavakat a fogaim között, de végre anyám eltűnik az egyik üzletben, ezt megúsztuk. Azért nem lélegzek fel látványosan, mert az már tényleg gyanus lenne. – Forralt bort is kérhetsz, azzal az igazi. – Most veszem észre, hogy még mindig szorongatom a kezét, el is engedem, de nem úgy, mintha undorodnék tőle. – Képzelem, hogy ha csak el lehet rabolni így téged, mennyire vagy elővigyázatos. És ha én vagyok a pálcás gyilkos? – És nem, nem tudok rá haragudni, ez valahogy elképzelhetetlen. Hiába a kemény jellemű szülők, meglepően lágyan beszélek a leányzóval.
Elég magas a srác, akinél megakadunk Max-szel, de nem tudom pontosan meghatározni, hogy ki lehet. Egyelőre még nem ismerek sokakat itt. Ott vannak az unokatesóim, de ők alacsonyabbak, mármint Ron, mert az ikrek magasabbak, de nekik meg hosszabb a hajuk és olyan a testalkatuk, mintha hirtelen egy-két év alatt nyújtották volna meg őket. A többiek meg lányok, kivéve Devant, akinek viszont hosszabb jóval a haja, szóval nem véletlenül jut eszembe egyből Aiden, mert különben miért támadná be Max? - Garrett? Akkor téged nem ismerlek ugye? Max talán összekevert valakivel, vagy csak pont a gesztenye útvonalán vagy. - morfondírozom el, de bizony Max nem úgy fest mintha ki akarná kerülni ezt a srácot, hanem továbbra is nagyon méregeti. Nem értem, hogy miért. - Aiden a barátom igen, vagy is valami olyasmi. Még nagyon új ismeretség és nagyon morcos típus. Igazi nehéz eset! Mintha szálka ment volna a körme alá és azzal kellene együtt élnie. - kuncogok fel a hirtelen kitalált hasonlatom miatt, mert amúgy egészen találó megközelítés. Aiden tényleg olyan kis morózus, mintha folyton valami kellemetlenség gyötörné, mint mondjuk egy szálka. Persze lehet, hogy ő csak ilyen típus, hiszen Devan sem az a hirtelen fajta, mint én. Sose tudtam jól kezelni azokat, akik kicsit lassabban és gondterheltebben élik az életüket hozzám képest. Ez a srác viszont olyan hirtelen ragad kézen, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mit reagáljak. - Hű... végülis szeretem a gesztenyét! - és az is hívogató, hogy meghív. Talán túlságosan naiv vagyok, hogy csak úgy bárhová is elmenjek egy vadidegennel, de hát elég sokan vannak itt ahhoz, hogy azért annyira még se ijedjek meg. Elrabolni csak nem tud nagy tömegben, akkor meg mitől kellene félnem ugye? - Vagy nagyon szereted a gesztenyét, vagy megijedtél valakitől? Titkos hódoló, aki üldöz? - mosolyodom el huncutul, hiszen nem tudom, hogy mire fel ez a nagy sietség, de láthatóan nagyon rohannunk kell valami miatt.
A szüleim keménysége ellenére mégis változtam, hiszen több mint tíz évig éltem a Weasleykkel. Természetesen nem a legendás Főnix rendjés tagokkal Arturral, és Mollyval, hanem előbbi öccsének családjával, akik szintén igazi ír, vörös hajúak. Az ő meséikből készültem fel arra, hogy ha egyszer lehetőségem lesz mégiscsak visszamenni, és megmenteni Trinityt, aki valami komoly szónok lehetett volna, akkor megteszem. Azt a kobold a lelkemre kötötte, hogy ha ezt meg is változtatom, a szüleim eltűnésére nem lehetek hatással. Így is komolyan öncélú az, amit teszek, de a kobold szerint egyszer már történt hasonló, amikor egy házimanó változtatta meg a múltat, s igen sok szálon felbolydult a világ. Ám Trinityre szükség van, magam előtt azért tagadom, hogy mindez személyes lenne. Egy álomképet csodálni igazán romantikus, ostoba képzelgés lehet, anyám biztosan lenézne emiatt, de hát őt is elragadta egyszer hasonló az apám iránt. Vagy fordítva? Oly kevés időt töltöttünk el együtt, hogy ezt már sosem fogom megtudni. Olyan jól megterveztem, hogy megvédem, csak éppen nem számítottam, hogy a familiriása mágikus lény, és nem szó szerint lát, hanem érzékeli az élet principumát. Mint az élőholtak, akiknek már nincsen látóidege. Sőt agya sem. A szurikáta nyilvánvalóan rám hívja fel a figyelmet, de félő, hogy ha most lelépek, akkor nekem is keresgélnem kell majd Trinity után. Nem, nem veszíthetem szem elől! Maradok, számolva a következményekkel. – Nem Aiden vagyok. Garrett. Az illető valami barátod? – Leplezem le a káprázatot, kár hülyét csinálnom magamból, vagy annak nézni a lányt. Még szerencse, hogy a szó szoros értelmében nem lát, az az Aiden biztosan valami jóképű alak lehet, hozzám képest egyértelműen sármosabb. Én a magamnak való stílusommal… Ezen azért pont Trinity családja változtatott. Megnézem magamnak, bájos teremtés, talán még anyámnak is elfogadható lett volna. Én sosem láttam őt személyesen, csak amit róla mondtak, de igazat kell adnom másoknak, akik azt mondták, hogy a család lányai gyönyörűek. Trinity páratlan, ez egyértelmű. Nyelek is egyet, holott eleve harcra készültem, nem szokásom érzelgősködni, mégis, apám lelkivilága egy életen át elkísér. Remélem, hogy az eltűnés ellenére végül jó életük volt. És.. azt a kutyaúristenit, ilyen a világon nincs! Az anyám közeledik, éppen valami karácsonyi nézelődés közepette! Na annyi eszem lehetett volna, hogy nem csak Trinty útját, de az anyámét is lekövetem, hogy elkerülhessem. Pont olyan, amilyenre emlékszem rá, és ott a kísértés, hogy megszólítsam, hogy összebarátkozzak vele, de nem, el kell engednem! – Gesztenye! Jó, menjünk gesztenyét enni, meghívlak! – Fogom kézen szegény lányt, hogy mielőbb lelépjünk Sheska közeléből, remélhetőleg őt nem vonzza az ilyesmi. Nyugodt megfigyelésre készültem, most pedig nem csak beszélek a lánnyal, hozzá is érek, ráfogom a bársonyos ujjaira, ami enyhén szólva is bizsergető. Az illatot követem, remélve, hogy a lány nem rántja ki magát a nagy lendülettől.
Elég sokan vannak, de azért igyekszem átjutni a tömegen és megcélozni egy-két boltot. Egyelőre még mindig bizonytalan vagyok, hogy kinek mit fogok adni, de majd ha odaérek, akkor lehet hogy eleve ajánlanak valami olyat, ami jó ötletnek tűnik. Nehezítés, hogy nem látok, viszont azt hallottam, hogy a familiárisok gyorsan fejlődnek és idővel akár láthatok majd Max szemein keresztül. Ez egészen jó kiskapu lehet, csak nem tudom, hogy milyen ütemben lép szintet. Egyelőre még ez sajnos nem megoldott, úgyhogy marad a tapogatás és a dolgok elképzelése. Szerencse, hogy a fények miatt látom azért az emberek körvonalát, úgyhogy nem megyek neki senkinek, viszont ennek köszönhetően azt is nehezen szúrnám ki, ha valaki követ, viszont amikor Max elkezdi rángatni a nadrágom szárát, akkor már megtorpanok és értetlenkedve nézek le rá, hogy mit szeretne. - Mit szeretnél kishaver? Én is érzem a gesztenye illatát, valami csodás ugye?! - szagolok bele a levegőbe, de Max tovább rángat, úgyhogy nem tudok mit tenni végül csak úgy döntök, hogy megfordulok és elindulok arra amerre invitálni próbál. Azért nem könnyű követni egy familiárist, aki elveszik a lábak között, de a hangjára koncentrálok és úgy igyekszem a nyomában maradni. Egyébként is ott van közöttünk az a láthatatlan kötelék, hiszen én idéztem őt, hozzám kapcsolódik. Még mindig azt hiszem, hogy a sült gesztenye irányába akar elvinni, bár nem értem miért, mert bár én tényleg szeretem, viszont Max mint mágikusan idézett lény, nem eszik. - No a gesztenye még tovább arra van. - torpanok meg, amikor Max is megáll és egyértelműen Garret előtt torpan meg és kétlábra állva a levegőbe szaglászva fürkészőn figyeli őt, gyanakvóan méregetve. Ezt én persze nem látom, csak hogy megállunk egy srác előtt, aki a körvonalait tekintve egészen hasonló, mint Aiden. Magas és szikár alkat, rövid hajjal. - Szia, Aiden? Ha nem, akkor ne haradugj, de Max valami miatt kiszúrt téged. Azt hittem a sült gesztenye illata vonzz, ami persze érthetetlen, hiszen ő nem ehet. Familiáris tudod? Szóval... - elakadok, mert fecsegni kezdek és még mindig nem tudom, hogy az illető Aiden-e, vagy pedig valami egészen más és hogy ha más, akkor Max miért szúrta ki és miért jöttünk ide. Lehet, hogy az iskolából ismerjük, vagy van nála valami, ami érdekes lehet? Max közben időnként kicsit közelebb araszol Garret lábához és még mindig fürkészve nézegeti. Familiáris, az is lehet, hogy érzi rajta a durva mágia nyomait, amivel megtette az időutazást?
A kobold, aki kiokított az időutazásra, alaposan a számba rágta, hogy a szüleimet messziről kerülnöm kell, de mivel ebben az időben még nem ismernek engem, elvegyülhetek akár mint diák is, álnéven. Túl korosnak tartom magamat beülni az iskolapadba, ezért mágiával hamisítottam magamnak egy engedélyt, hogy majd boltot nyithassak Roxmortsban, ezért vagyok a környéken, hogy felmérjem az ingatlanokat. Ezzel az iskolába aligha mehetek be, bár ott nem kérnek igazolványt, lévén annyi ott az egyetemista, hogy nem tűnök fel, de valami módon minél többet kell Trinity közelében lennem. A lány, aki a Weasley család sarjaként túl korán halt meg, pedig kora egyik legfontosabb személyévé nőtte ki volna magát a szónoki, karizmatikus képességei miatt. A jelenlegi világrendünk romokban, mindent ellep a káosz, és maga a családja is sokszor fejtegette, hogy ha ő nem hal meg, akkor megfordult volna a sorsunk. Egyébként is meg akartam hálálni nekik, hogy felneveltek, de őt magát is mindig csodáltam. A szüleim eleve vezető, kemény jellemek voltak, szerintem Trinityt is ebből a fából faraghatták, ezért mire felnőttem, és a sárkány képességeim is kiteljesedtek, eldöntöttem, hogy nincs visszaút, magamra vállalom, hogy megmentem őt, bármi áron. Még ha nem is tudom, hogy mi módon érkezik majd a fenyegetés, csak a napját tudom, és hogy a faluban fog történni kerek egy hónap múlva. Azért is ide időzítettem a portált, hogy meg tudjam ismerni a lány szokásait. Őt személyesen nem kéne, hiszen a csodálatom hatással van a küldetésre, és úgyse hinné el, hogy honnan jöttem, és miért. Nem mondom, hogy kellemes az időutazás, főleg nem egy sárkánynak, akit átjár a mágia szövedéke. A szellemszálláson értem földet, hogy ott napokig döglődjek, úgy éreztem, hogy minden csontom eltört, csoda, hogy nem kellett újraéleszteni. Ám ezek csupán izületi fájdalmak voltak, a vérem majdnem felrobbant, de úgy tizenhat óra alvás után már csak a fejem hasogat de istenesen. Az elmúlt napon hatszor ettem húst, hogy erőre kapjak. A külsőmmel mit sem törödök, úgysem azért jöttem, hogy lásson, másfelől anyám szikár vonásait örököltem, nem mondanám éppen magamat jóképűnek. A karácsonyi hangulat nem ragadós, mert bár a Weasleyk körében felnőni felemelő volt, de a szüleim eltűnését illetően sosem volt felhőtlen. Tekintve, hogy számomra nincsen visszaút, itt kell majd leélnem az életemet, teszek az ünnepre. Elsőre azt gondoltam, hogy figyelem őt, csinálok egy amolyan szokásnaplót róla, hogy mit hogyan, mikor csinál, hátha ebből vonhatok le következtetéseket. Mivel a kobold belelátott a múltba, tudta, hogy Trinity ide jön, innentől nem szabad szem elől veszítenem. Felveszem hát a teljes káprázatot, lassítom a lélegzetemet, tudom, hogy gyengén lát, tehát a hallása brutál jó lehet. Semleges az illatom is, hogy ne szagoljon ki. Fekete, bokáig érő kabát van rajtam, és apám lévén a lőfegyverekhez való vonzódás kapcsán egy puska a hátamon. Kézifegyverként két tőr az alkaromra csatolva, pálca az oldalamon. Viharvert ábrázatom borostától szúrós, ahogyan behúzódom a káprázat leplébe. A kedves kis éneklés a szívemig hatol, mégis zordan szorítom össze a fogamat, mintegy lassan követve a lányt, figyelem a tömeget. Ki tudja, aki meg akarja ölni, már szintén figyeli. Azt meg kell jegyeznem magamban, hogy amilyen csúnyák szegény Weasley fiúk, a lányok páratlanul előnyös külsőt mondhatnak maguknak. Ez nem lehet hatással rám, anyám szigorú stílusát magamra öltve megszilárdítom a lelkemet. Úgy tekintek magamra, mint a Berlin felett az ég angyalai, akik láthatlanul, de mégis érzékelhetően jelen voltak, hogy felemeljék azt, akit védtek. Csak éppen egy szépséghibája van a dolognak. A familiáris simán kiszúrhat, ezért azt veszem észre, hogy a gombszemű engem vizslat, és már rángatja is a lány nadrágszárát, felém mutogatva.
Imádom a Karácsonyi készülődést. Az év egyik legjobb időszaka még a jelenlegi állapotomban is. Igazából a sok fény még nekem is szikrázó és rengeteget segít, hogy még inkább egy kicsit többet lássak a körülöttem lévő világból. Max persze nincs oda érte, ami amúgy érthető, mert jön a hó és a hideg. Ezt a részét én se szeretem, rendesen be is öltöztem már most. A nyakam körül vastag szál, ami fel van húzva az orromig, a sapka meg le a szememig, úgyhogy úgy festek, mint egy betörő, hogy szinte csak a szemem látszik ki, de valamit valamiért. Amíg jól feltudok öltözni, addig azért itt is szeretem a karácsonyt no. Most is azért jöttem le a faluba, hogy tegyek egy kis felfedező utat. Az illatok már most is csodásak, szereztem magamnak egy forrócsokit és hallgatom az itt-ott felcsendülő karácsonyi dalokat. - Száncsengő, száncsengő... - dúdolom halkan, miközben ledobom magamat az egyik padra, ami még tiszta maradt, vagy lehet, hogy reggel körbejárt valami akárki és szépen leporolta őket, hogy azért le lehessen ülni, ha akar az ember, hiába esett már este egy kis hó. Max csak az orrát dugja ki a kabátom alól, de még így is mintha dideregne. Hát igen, ő se bírja ezt a hideget, de hát szurikáta, szavannához van szokva és meleg napsütéshez. Ha tehetné téli álmot aludna, már ha nem lenne familiáris, meg ha a szurikáták aludnának téli álmot, de mivel nem medvék... - Nem tudom, hogy kinek mit vegyek. Az unicsetsók nem túl pénzesek, szóval biztosan örülnének bárminek, Ginny mondjuk kaphatna valamilyen ékszert, de kell valaki, aki segít választani. Ha lerángatom Devant, félek, nem nagy segítség... Főleg, hogy neki is kéne valami, de mivel folyton csak olvas és bent gubbaszt... - morfondírozom félhangosan magamban motyogva, részben Maxhez intézve a szavaimat, aki persze csak néz a nagy gomb szemeivel. Közben időnként kortyolok kicsit a forrócsokimból, hogy könnyebben átmelegedjek. Persze leülhettem volna mondjuk a Három seprűben is, vagy a Mézesfalásban, de ezeken a helyeken azért ilyenkor viszonylag nagy a tömeg. Azt sem tudom Aidennek vegyek-e valamit. Azért rendes volt, hogy segített, és hátha kitudok találni valamit, ami egy kicsit jobbkedvre derítené. Tökfej... kaphatna valami tökös dolgot, vagy egy nyakláncot, amin van egy kard formájú medál. Nem tudom, hogy vajon viselne-e ilyesmit. Gondolkodnom kell még rajta és hát van még időm azért karácsonyig.
Nem igazán örülök, hogy várnunk kell, de hát sajnos mindent még mi kezdő varázslók és boszorkák sem oldhatunk meg mágiával, főleg ha nem akarjuk, hogy mindenkinek feltűnjön, ott pedig túlságosan sok a mugli. Kénytelenek leszünk hát várni, hiszen nem ismerjük a célt, így a hoppanálás sajnálatos módon teljesen ki van zárva. Sajnos könyvet és újságot se nagyon hoztam magammal, úgyhogy egyelőre nem tudom, hogy mit fogunk csinálni fél órán keresztül. A városka nem érdekel különösebben, tenném már a dolgomat. A szüleimmel nem szoktunk várakozni, pedig sokszor kísértem már el őket kutatásokra, de hát ők azért már jóval gyakorlottabbak, könnyebben találnak mindenre megoldást. - Egy kávé jól esne és bocs, hogy nem hoztam mugli pénzt. Majd visszaadom, amikor visszaérünk, ígérem. - mert hát mégis csak ő fizette a jegyeket, aztán most hiába van bolt, nem fogok tudni venni még egy kávét se magamnak. Persze meg lehetne machinálni a pénzüket, készíteni másolatot, de nem akarok senkit sem átverni csak azért, mert nem gondolkodtam e téren előre. Francba, pedig nem szoktam ilyen hibákat elkövetni! De a fene se gondolt rá, hogy várakozni kell majd és vonatjegyet venni egy mugli állomáson. - És mihez kezdesz magaddal a suli után? Tényleg ezzel akarsz foglalkozni? - pillantok rá, amikor már meg vannak a kávék és kifelé jövünk a boltból. Végülis vettem egy helyi újságot is, sose árt, ha az ember tisztában van az aktuális itteni hírekkel, de nem kezdek el olvasgatni, egyelőre még érdekel, hogy vajon tényleg mennyire érdekli ez a szakirány. Mármint, ha mindenki aki a Roxfortba jár el is helyezkedne fixen abban a munkában, akkor azért akadnának olyan helyek, ahol nagy lenne a telitettség, meg aztán lehet, hogy valakinek tizenhét évesen tetszik valami, de egyáltalán nem biztos, hogy ez majd később is így lesz. Hallottam már olyanról is, aki aztán idővel úgy döntött, hogy szakot vált félúton, vagy be sem fejezi az egyetemet és még azok közül sem mindenki helyezkedik el, vagy marad meg az adott pályán, akik végig viszik.
