2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tudom, hogy az anyám miért van itt, azt akarja elérni, amit eddig is, amit már olyan sokszor, amit születésem óta, hogy melléjük álljak, hogy segítsem az őrült ki játékaikat, hogy mi legyünk a kiemelkedő mondhatni faj, hogy legyőzzük a muglikat... de én ezt nem akarom! Nekem jó így, jó az életem és én akarom formálni, nem az kell, hogy mások tegyék ezt helyettem. Ha ezt képtelen megérteni akkor is így van. Nem akarok senkinek sem ártani. Elég volt az a nyár, amikor engedtem neki, nem volt választásom, nem volt hová mennem és még jól emlékszem, hogy majdnem megölte azt az egy fiút is, aki érdeklődött utánam. Épp e miatt jó nekem egyedül, legalább senkinek sem esik baja. És most megint itt van, pedig már kezdtem remélni, hogy elfogadja a tényt, soha nem fogok engedni neki. Mégis mit tehet? Bezár valahová? Akkor nem az lesz, amit akar, nem állok mellé, tehát felesleges, mást pedig nem tehet, mert én önként biztosan nem fogok melléjük állni és másoknak ártani, csak mert ők ezt akarják. Pálcáz szegezek rá, hogy érezze a szavaimban nem csak üres fenyegetés van, nagyon is ellenállok és nem hagyom, hogy megpróbáljon befolyásolni. A saját életemet akarom élni, ami végre kezd egészen jól alakulni. Meg fogom kapni az ösztöndíjat minden esélyem meg van rá, nem fogom eljátszani az esélyeimet miatta. Ha kell akkor én magam füstölöm ki innen, az iskola területére pedig úgy sem jönne, mert innen nem mehet el csak úgy, onnan nem hoppanálhat. Amikor viszont meghallom az ismerős hangot elképedve nézek hátra. Nincs nála pálca, nincs nála semmi, csak azt hiszi elég ha felszólítja az anyámat arra, hogy menjen el? Nem ismeri, látszik hogy nem ismeri. - Tristan... menj el kérlek, el kell menned, ez most nem a te dolgod. - óvatosan szólok csak oda neki, de az anyámról nem veszem le a szememet egy pillanatra sem, mert tudom, hogy veszélyes és hogy bármire képes lenne. Láttam már, tapasztaltam, hogy milyen gonosz és aljas és már szinte biztos vagyok abban, hogy apa halálához is van köze, a barátnőm... túl sok minden van, ami összejátszik és amihez köze lehet, épp e miatt kell nagyon óvatosnak lennem és nem értem, hogy Tristan miért üti bele ebbe az orrát, láthatja, hogy nem épp békés a helyzet nem? Az anyám persze felnevet és már rántja is elő a pálcáját. Az enyém már eleve a kezemben van, így az első támadását hárítani tudom. Persze nem felém érkezik, hanem Tristan a célpont. - Hagyd őt békén! - a varázslata szertefoszlik valahol Tristan előtt nem sokkal, de arra már nincs időm, hogy újabbat lendítsek a pálcámon, a következő betalál, de csak a pálcám repül ki a kezemből pár méterrel távolabbra. - Mondtam neked, hogy ne kötődj senkihez. Csak nekem segítesz... vissza kell jönnöd hozzánk. - újra Tristanra szegezi a pálcáját, aki talán közben előveszi a sajátját, én az enyémért indulok. Tudom, hogy nem lenne értelme annak, ha kérném, könyörögnék, hogy hagyja békén, ahogyan annak sincs, hogy felszólítom bármire is. Nem hallgat rám, soha sem hallgatott és nem képes megérteni azt sem, hogy én nem olyan vagyok, mint ő, nem úgy működöm, nem arra vágyom, nem azt akarom. Őt sosem érdekelte ez, csak az érdekli, ami neki fontos.
Nem szokásom utána leskelődni, úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy adjunk esélyt a spontán összefutásnak is. Igen kellemesen telt el a karácsonyi bál, és biztosan megleptem vele, hogy nem húztam el nagyon a dolgot, de még csak azt sem forszíroztam, hogy töltsük együtt az este további részét is. Bármennyire is meglepő, valahol abban lelem örömömet, hogy rácáfolhatok. Ettől függetlenül nem tűntem el a látóteréből, nem csak akkor beszélhetünk, ha elkapom egy sötét sarokban, noha ezeknek a titkos betámadásoknak is megvan a varázsa. Tegnapelőtt példának okáért vártam rá az átváltoztatás gyakorlata után, elvileg ez valami komoly próbatétel volt, az ösztöndíjával kapcsolatos. Magamban nem raktam össze hogy miért kell, és mennyire, valahol úgy vélem az is udvariasság, gesztusértékű, hogy az ember ennyire odafigyel, tud róla. Mondjuk akkor sem volt túl sok idő csacsogni, ő ment tovább, én meg szerveztem az esti bulit, ami valami vad szülinapozás volt az egyik hollóhátas tombológép részéről. Miután nem a saját ismeretségi köröm volt rá hivatalos, nem hívtam meg rá a lányt, valahogy kétlem, hogy az ő világa lett volna, én is csak mint szervező voltam jelen, és láss csodát, nem nagyon kavartam senkivel, nem volt hozzá ihlet. És hogy miért leslelődöm utána ezúttal? Véletlenül. Esti sétáim egyikét rovom a körfolyosón, s az ablakból megpillantom őt, ahogyan a birtokon halad át a hatalmas kapuhoz, hogy elhagyja az iskola területét. Nem jellemző a csinos pofira, hogy ilyenkor elmászkáljon, így mérlegelem, hogy mennyire siessek vissza a klubhelységbe legalább egy kabátért, de végül csak legyintek, és futólépésben szedem a lábaimat, hogy leérjek a földszintre. Éppen időben ahhoz, hogy még lássam, ahogyan kilép a nagykapun. Kissé didergetős az idő, de sebaj, ennél azért edzettebb vagyok. Fehér inget viselek, rám nem túlzottan jellemző az ilyesmi, most ezt sikerült felkapnom a szerkóim közül, a nadrágom és a csizmám természetesen ébenfekete. Meglepve veszem észre, hogy egyre indulatosabb, amit eddig még alig tapasztaltam tőle, velem is csak szendén riadt volt, ám most igazán úgy tűnik hogy fél, vagy mérges. Vagy veszélyben van. Pálcát ugyan nem rántok én magam is az antipatikus küllemű hölgy irányába, ám Pennyre nem nézve lépek mellé. - Szép jóestét. Elnézést, hogy megzavarom a látszólag kellemes társalgást, de úgy vélem, Penelopé bármit is hallott, eleget hallott. Lesz szíves távozni. – A nyomatékosítás kedvéért karbafonom a kezemet, és hozzáteszem. – Kérem. – Semmi könyörgés nincsen a hangomban, sötét szemeim a nyugodt hangsúly ellenére félelmetesen villognak. Nem szokásom nőket bántani, hacsak nem kérik kifejezetten, de kétlem, hogy a középkorú nővel megtalálnánk a szexuális összhangot így ismeretlenül.
A levélben az állt, ha nem jövök annak lesznek még komoly következményei is, úgyhogy nem igen van választásom. Anyám leveleire szó szerint hónapok óta nem válaszoltam. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam minden próbálkozását, hogy felvegye velem a kapcsolatot. Nem akarok tudomást venni a létezéséről sem. Kezd egészen jól alakulni az életem, egyszerűen csak tényleg jól és kész. Jó vagyok a suliban, elég nagy esélyem van rá, hogy megkapom a nyári ösztöndíjat is, még a bál is jól sikerült annak ellenére, hogy nem akartam egyedül elmenni, de mégis megtettem és nem bántam meg. Most viszont... itt kell lennem, amikor már esteledik és amikor jó eséllyel nem nagyon találkozhatok itt senkivel sem és ez cseppet sem tűnik megnyugtató helyzetnek, vagy állapotnak, sőt... határozottan félek, hogy mit akar az anyám már megint. Megmondtam neki, hogy nem akarok belefolyni az ügyeibe, akármennyire is akarja. Megkapta egy nyaramat, mert nem volt választásom, de nem akarok még egyet neki adni, sőt semmi mást. Megérthetné lassan, mert nem fogok változtatni a véleményemen. Most mégis itt vagyok, mert a levele... nem hagyta elégetni magát. Azt hiszem sejtette, hogy az eddigiekkel nem igen foglalkoztam. Ez amikor kézhez kaptam egyszerűen kinyílt és elmondta mit akar, hasonlóan mint egy Rivalló, csak nem olyan nagy hangerővel. Esélyem sem volt nem foglalkozni vele. Mire sikerül hatástalanítanom már eljutott hozzám az info fontosabb része, hogy most itt kell lennem, nem tehetek mást, még sem lépek át a kapun. Tudom, hogy amíg az iskola területén vagyok addig nagyobb a védelmem, ezért is vagyok óvatos és ezért nem megyek hozzá egyből közelebb, hanem inkább várok amíg ő közelít, de ő sem jön be. Csak pár lépésre áll meg, a kapu vonalán túl. - Mondtam már, hogy nem megyek veled, nem értem, hogy miért vagy itt... anyám. - az utolsó szót olyan keserű szinte már undorral ejtem ki, ahogyan csak egyáltalán lehetséges. Nagyon jól látszik rajtam, hogy nem igazán füllik a fogam ahhoz, hogy beszélgessek vele akármilyen formában is. Ha lehetne akkor itt se lennék, de sajnos nem igen van választásom. - Nem izgat, hogy mit akarsz, elfogyott a türelmünk a nagybátyáddal, vagy teszed, amit kell, vagy... bárkinek baja eshet, akinek köze van hozzád. Biztosan van ilyen, ezt vállalod? - összeszorítom a számat, ahogyan meglátom a széles mosolyt arcán. Nem lep meg, hogy így áll hozzám, nem lep meg, hogy megint zsarolással próbálkozik, ahogyan legutóbb is, de nem fogom hagyni magamat, ezúttal nem. - Fenyegetsz, de... távol maradok mindenkitől és akkor nem lesz mivel. Nem teszem, amit akarsz... menj el végre és hagyj békén! - ezúttal felemelem a pálcámat is. Igen, ha nem hagy békén, ha nem megy el, akkor simán képes leszek rá és megtámadom, ha erre van szükség. Ha ez kell, akkor csak a munkámmal fogok foglalkozni, semmi mással, nem megyek mások közelébe és kész. De nem fogom hagyni neki, hogy zsaroljon, sarokba szorítson megint.
Persze, megtehettem volna, hogy bepánikolok és fejvesztve kezdek el menekülni mondjuk a fák közé, de annak egyszerűen nem lett volna értelme és ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Bár persze ettől még a késztetés nagyon is meg volt, nagyon-nagyon szerettem volna eltűnni a közeléből, csak hát sajnos nem tehetem meg, mert ha a látásom nem jön vissza magától, ki tudja, hogy hova keverednék el egyedül az erdőben, ezt pedig nem szívesen kockáztatnám meg. Így marad az, hogy el kell viselnem mindent, amit tesz velem, mert... esélyem sincs csak úgy eltűnni a szeme elől, bármennyire nagyon szeretnék. - Ez... ez legalább megnyugtató. - egy tanár vissza tudja adni, igen, csak ugye ahhoz kell egy tanár és a legjobb esetben is akkor tudok valakit idehívni, ha jelzőfényt küldök fel, de ha azt esetleg nem szúrják ki, akkor máris bajban vagyok, szóval egyelőre marad az, ami most is van. Fogom a karját és reménykedem benne, hogy tényleg jó a felé vezet, nem pedig mondjuk a Tiltott Rengetegbe, hogy aztán ott hagyjon hirtelen. Ennyire...ennyire csak nem lehet gonosz igaz? Attól, hogy olyan csúnyán nézett, még biztosan nem. - Lehet, hogy nem úgy lógók ki, mint te... de ezt úgy sem értheted. - vonom meg a vállamat. Nem is feltétlenül a külsőmmel, bár tény, hogy az is eléggé egyedi, inkább a jellememmel. Valahogy soha sem volt igazán nagy önbizalmam, hiába szerettem volna, hogy legyen, tényleg akartam, de sajnos ez nem így működik. Azok után pedig, hogy bejött ez az egész apa ügy az életembe csak még inkább zavarossá váltak a dolgok. - De ha másokra se nézel kedvesebben, akkor ne lepjen meg, ha megijednek tőled. - főleg az olyanok, akik nem pont ezt a stílust kedvelik. Persze lehet ő olyan, amilyen csak szeretne, én nem szólok bele a dolgaiba, egyszerűen csak ne viselkedjen így velem, mert nem szolgáltam rá. Nem kell valakit megvakítani csak azért, mert épp olyanja van, vagy mert a másik megijedt tőle egy pillanatra, mert attól aztán végképp nem fogok kevésbé tartani tőle, érthető módon. - Lehet, hogy van, csak tudod nem azzal szoktam megosztani az életem érdekességeit, aki... megvakít. - ez azért nem ad éppenséggel jó alapot a barátkozásra, és nem is kelt bennem túlságosan bizalmat, bármennyire is meglepő ez számára. Ki tudja, talán ha normálisan viszonyult volna hozzám, ha simán köszön és velem tart, amíg visszatérek a kastélyba, akkor szívesebben beszélgettem volna vele bármiről, de hát ez nem történt meg, és utólag már mindegy ilyesmin agyalni igaz? - Hallottam, de még nem találkoztam egyel sem. - persze hallottam, hogy van ilyesmi, de inkább csak állatokban. Albínó nyúl, meg ilyesmi, emberben nem is tudtam, hogy lehetséges, de hát ezek szerint igen. Nem kéne talán meglepődnöm rajta, de a reakción nem nagyon tudok változtatni sajnos. És mint mondtam nem is a külseje zavart meg, hanem egyszerűen csak a hozzáállása, meg ahogy rám nézett. Amikor megáll én is megállok természetesen, és lassan derengeni kezd előttem a világ, aminek határozottan örülök. Persze megint a szúrós tekintetével találom szembe magam, ami nem valami kellemes első látványnak. - Te pedig... nézhetnél néha egy kicsit barátságosabban. - bököm ki egész halkan, talán nem is nagyon hallja, miközben távolodik tőlem. Nem, ezek után nem igazán szeretnék vele sétálgatni, főleg hogy mindkettőnk klubhelyisége az alagsorban van és talán még azt az utat is közösen kéne megtennünk. De legalább már itt vagyok, ez is valami, szóval kicsit várok még és aztán indulok el vissza.
//Én is köszönöm a játékot, csúnya-gonosz albínó bácsi. //
[You must be registered and logged in to see this image.]Én úgy tartom, hogy az életben mindig van választásunk, bár tény, hogy nem hozzuk meg mindig a legjobb döntéseket, viszont Lena most meghozta. Helyesen cselekszik, hogy nem utasít el és ellenkezik tovább, mivel az átok nem fog elmúlni, csakis akkor, ha megszünteti valaki, így hiába maradna idekint, nem lenne jobb a számára némi idő elteltével sem. - Nem minden ember cselekszik logikusan. – jegyzem meg, majd ez után árulom el neki, hogy bár ő nem valószínű, hogy vissza tudná adni saját látását, azért más még képes lehet erre. Így amikor egy tanárra tér rá, bár biccentek, ebből ő semmit se láthat, így végül szavaimmal is válaszolok neki. - Igen, egy tanár vissza tudja adni, ha ért valamit az átkokhoz, nem úgy, mint Trelawney. – méghogy jóslástan tanár, meg ilyen tanóra… most komolyan, ki hisz az ilyesmikben? Szerintem az a nő semmihez se ért, csak valamiért Dumbledore megkegyelmezett neki és azért lehet itt, hogy ne haljon éhen az utcán, fene a jó szívébe. Az viszont nekünk szívás, hogy részt kell vennünk bizonyos tanóráin és még el is várja, hogy hazudjunk arról, amiket látunk, mert hogy nem lát senki semmit, az is biztos. - Hogy te kilógsz? Mégis mivel? Azért, mert szereted a színes göncöket vagy mert szőke a hajad, még nem lógsz ki mások közül… - már ha a külsőre utal a kilógás alatt. Én nem érzem úgy, hogy nagyon más lenne, mint egyesek, elég sok színes egyéniséget láttam már itt. De hogy én riasztóan néztem az elején is? Felnevetek ezek hallatán… mikkel meg nem vádol a kicsike. - Szóval elég csak rád nézni és máris megijedsz, értem. Egyébként én ilyen vagyok, másokra se szoktam kedvesebben nézni… - csóválom meg fejem, mert ez valóban így igaz. De nem ártottam neki eleinte, ahogy ő se nekem igazából, tehát tényleg én vagyok itt a hunyó, de ezt miért mondanám el neki? Inkább beszélgessünk… - Cornelius vagyok. – felelek a kérdésre, és mily furcsa, hogy visszakérdezett. Nem hittem volna, de mesélni azt már nem hajlandó láthatóan, mert hogy… nincs benne semmi érdekes sem? – Az előbb éppen azt mondtad, hogy te is kilógsz a sorból, akkor véleményed szerint mégis van benned valami különleges. – de ő is tud ám kérdezni és amikor meghallom a feltett kérdést, hát… muszáj felnevetnem. Ezt most tényleg komolyan kérdezte? Hogy miért nézek ki így? Hát szerinted? Kinézné belőlem, hogy a szemeim előtt valamiféle lencse van, a hajamat és a bőrömet pedig fehérítem? Nem innék én ezért bájitalt… - Én ilyennek születtem. De ezek szerint te még nem igazán hallottál eddig az albinókról. Többféle változata van, én ilyen lettem, de nem bánom, egy picit se. – már miért bánnám? Legalább egyedi lehetek, nem hasonlítok másokra és ez igazán örömmel tölt el. Persze láthatóan másokat nem feltétlenül, de ilyenek ezek az előítéletes emberek… mintha én nem lennék az, persze. A kastély viszont egyre közelebb kerül hozzánk, némi hangot is hallhat már Lena kiszűrődni az épületből, így hát lassan megállok, így minden bizonnyal ő is így tesz, pálcámat pedig a lány arcának szegezem, ez után pedig egy varázsigének hála tér vissza a látása. Nem azonnal, azért 10-20 másodpercig eltart a dolog. Eleinte minden homályos lesz, de aztán az én arcomat láthatja meg, miközben eleresztem, a pálcám pedig szintén elteszem, nem kell, hogy fenyegetettséget érezzen. - Látod? Nem haltál bele… - nézek bele szemeibe, utalva ezzel a rövid ideig tartó vakságára, majd ez után nézek el a kastély felé. Még csak tanárt se kell keresnie, voltam oly kedves és segítettem én neki, de ez rajta is múlott. Hogyha máshogy viselkedik, simán lehet, hogy más irányba kalauzolom el vagy esetleg ott hagyom simán… - Máskor lehet, hogy nem ártana odafigyelned arra, hogy merre mész. – biccentek felé és mivel nem érzem úgy, hogy ezek után továbbra is a társaságomra vágyna, így egyszerűen megindulok a kastély felé. Ha akar, velem tart, ha akar, nem. Végülis, megvárhatja, amíg visszatérek a kastélyba és majd utánam indul el ő is, nehogy beszélgetnie kelljen velem, nem izgat a dolog igazán.
Tényleg felfoghatatlan számomra ez az egész, no meg hogy lazán visszaválaszol, hogy ez csak simán jól esett neki, az hogy nekem ártott, az hogy nekem rosszat tett. Egyszerűen nem értem, hogy lehet valaki ilyen, hogyan állhat így hozzá máshoz, miért jó neki az, hogy engem bánt, mert hát egyértelműen ezt teszi, én pedig csak próbálom elviselni, mert nincs más választásom. Egyedül jó eséllyel eltévednék és nem várhatom meg, amíg elmúlik, mert ki tudja, hogy az mikor lesz. Mi van, ha órák múlva, amire besötétedik? Egyszerűen nem akarom,hogy még rosszabb helyzetbe kerüljek, mint most, mert igenis arra is simán meg lenne az esély, szóval kénytelen leszek valahogy rá támaszkodni, hogy túléljem ezt az estét. - Választás? De az logikus, hogy az ember a jobbat... vagy a kisebbik rosszat választja nem? - nem hiszem, hogy ez igazán választásnak mondható-e, amikor van előtted két rossz lehetőség és abból megpróbálod meglátni azt, ami kevésbé rossz. Ez elég pocsék így, finoman fogalmazva is. Nem tehettem mást, mint hogy rá hagyatkozom, különben marad a sötétben egyedül császkálás, rosszabb esetben eltévedve az erdőben, azt pedig nem akartam kipróbálni. - De más is visszaadhatja, egy... tanár. - jobb ezt tudni, mert ő nem biztos, hogy végül megteszi, nem tudhatom ugye? Nem mondanám, hogy bízom benne, az se biztos, hogy a kastély felé vezet, de sok választásom nincs, mint hogy elhiszem ezt neki, mert még mindig vele együtt van nagyobb esélyem eljutni addig, mint mondjuk egyedül. - Én nem... nem azért néztem rád úgy, amilyen vagy. Én is eléggé kilógok... szeretek is kilógni és nem érdekel mások véleménye. Te... riasztóan néztél már az elején is. - már valahogy a beállása, a pillantása, a fenyegető tartás... úgy nézett mint aki magaslóról tekint le a gyengébbre. Tudom én ezt, hogy milyen, mert a nővérem pont ugyanígy viselkedik velem, van benne tapasztalatom, aztán persze eleve van egy adag önbizalomhiányom, néha akkor is ilyesmit látok, ha nincs jelen, de nála akkor is így volt és nem csak a haja, vagy a bőre, a szeme miatt. Ezt sugározza magából, hogy az ember tartson tőle. - A nevem Lena. És... téged? - nem mondom, hogy tudok csak úgy kötetlenül beszélgetni vele, miután direkt rám akarta hozni a frászt, de megpróbálhatom. Igazából nem szeretném még jobban magamra haragítani, e miatt viszont tényleg jobb, ha inkább jó képet vágok ehhez az egészhez és teszem, amit mond, bemutatkozom mondjuk. - Nem tudom, hogy mit mesélhetnék, nem... nem igazán van bennem túl sok érdekesség. - nem vagyok különleges és nem vagyok igazán érdekes se. Jó tudom a barátaim szerint igen, de én magamat sosem tartottam annak. - És te miért nézel ki így? - csúszik ki a számon a kérdés, és amikor rájövök, hogy talán nem kellett volna, már nem tudom visszaszívni. Gondolom így született, bár persze ki tudja. Akár rá is ömölhetett valami hibás bájital kiskorában, tudom is én.
[You must be registered and logged in to see this image.]Helyesen cselekszik a kicsi lány, mivel tényleg egy olyan érzékszervét vettem el, amely nagyon valószínű, hogy bajba keverné, ha magára hagynám. Nem fogja tudni oly egyszerűen megszüntetni az ártást, nem hiszem, hogy tanulta volna már, ahhoz túlságosan is fiatalnak néz ki, így pedig veszélyben lenne nélkülem, ezt pedig nemsokára ő is felfogja. Ez a tervem, picit tanítgatni a leányzót, és hogy mit miért teszek? Nos, nem kell minden tettemben értelmet keresni. Most ehhez volt kedvem, ha pedig bántani akarom, hát fogom is. De… talán nem kerül rá sor, majd meglátjuk. - Pontosan. – biccentek felé, mintha semmi furcsa se lett volna előző szavaimban. Már miért ne eshetne jól? Más puszikat szeret osztogatni, meg öleléseket kapni, nos… én inkább az átkaimat osztogatom. Nem vagyunk egyformák, én pedig messze nem vagyok jó ember, hát miért is várna tőlem bárki jóságot? Nem valószínű, hogy találna, bár lehet, hogy valahol bennem is akad. Nem vagyok feltétlenül gonosz, csupán csak más szemmel szemlélem a világot, de hát nem vagyok átlagos, külsőre sem, a családom elméje pedig némileg szintén elborult, így meglepő hát, hogy én ilyen lettem? Na ugye, hogy nem. Viszont mivel szót fogad és pontosan azt teszi, amit elvárok tőle, nem távozom, nem hagyom magára és nem is bántom, örülhet neki, sőt… még egy kisebb simítást is kap a puha pofi, de azért nem viszem túlzásba a gesztust. - Igazából választásod mindig van, de a kérdés az, hogy jól döntesz-e vagy sem. De te most jól döntöttél. – végül kezét az enyémre helyezem, majd ha megkapaszkodott bennem, akkor megindulok vele a kastély felé. Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó, őszintén érdekelne, hogy mit hisz most, vajon hova viszem, hogy bízik-e bennem vagy további kétségek gyötrik. Mégse kérdezek erre rá, inkább más fajta témát vezetek fel, olyasmit, amiről tudom, hogy további ijedelmet kelt majd a kicsikében. Na jó, lehet, hogy valamennyire tényleg gonosz vagyok. - Neked nem hiszem, hogy sikerülne segítség nélkül, de igen, én vissza tudom adni neked. Tudod, érdekelne, hogyha más külsőt látsz, amikor rám pillantasz, akkor is így állsz hozzám vagy esetleg érdeklődőbben, kedvesebben? Mennyit jelent neked a külső, kicsi hugrabugos? – mert elég csak ránéznem, látom, hogy neki ez nagyon is fontos lehet, a különc embereket pedig megnézik. Talán ez volt az okom, hogy megátkoztam? Mégse csak sajátos szórakozás lett volna? Próbáljon csak a fejembe látni nyugodtan, bár sejtem, hogy egyre inkább össze fogom zavarni. Persze az más tészta, hogy én se voltam vele igazán kedves az elején se, de most lám, mily segítőkész vagyok. - Egyébként hogy hívnak? Még van némi időnk addig, amíg a kastélyba érünk, igazán megpróbálhatnánk normálisan is beszélgetni. Mit szólsz hozzá kicsi lány? Mesélsz magadról nekem? – hangom némileg kedvesebben cseng, a kérdés csak az, hogy komolyan gondolom-e az ismerkedést vagy mindez továbbra is csak a játék része. Egyelőre még mindig a kastély felé megyek vele, továbbra is normálisan tartom, de ma estére nekem tényleg remek szórakozást jelent, feldobja némileg a napomat és ki tudja, talán ő rá is hatással lesz ez a találkozás. Bár valamiért sejtem, hogy akár csak Des, ő is el fog majd kerülni engem. Ahj, ezek a lányok…
Pedig nem sokon múlik, hogy úgy istenesen kiakadjak, tényleg sokkal egyszerűbb lenne így kezelni a helyzetet, de nem mennék vele sokra. Vakon, az erdő közelében kiborulva... nem éppen a legfényesebb élethelyzet egy ember életében sem, szóval inkább megpróbálom valahogy kezelni ezt az egész rémes állapotot, mielőtt átmegyek tényleg könyörgőbe. Az azért már tuti, hogy megalázó lenne, még ha... rossz esetben tényleg ki is telne tőlem. - Egyszerűen csak jól esett? - oké, azért kell párat pislognom, hogy most ez... mi. Én sose fogom megérteni, hogy miért jó valakinek az, hogy másnak árt, mert hát végül is pont ezt csinálja. Nem tettem ellene semmit sem és mégis megvakított csak hogy... szórakozzon, vagy bizonyítsa az igazát, vagy kiélvezze azt, hogy nem tudom a helyzetet csak úgy egy könnyen megoldani? Az a baj, hogy még azt se merem megkockáztatni, hogy előveszem a pálcámat és hatástalanítom a varázslatot. Mert nem látok, kiütheti a kezemből és akkor még a pálcámnak is annyi, ezt pedig nem szeretném kockáztatni. És persze csak újabb fenyegető szavak jönnek arról, hogy ő persze akármit megtehet, amit csak szeretne és hogy én ne szóljak egy árva szót sem, mert nincs jogom hozzá. Hát kicsit sem esik jól a dolog, azért azt lássuk be. Nem tettem ellene semmit és e nélkül is van mostanában épp elég bajom. Baromira kíváncsi leszek, hogy Jonathan pl. elhív-e a bálba, vagy elhív mást? Még csak az lenne a szép, bár igazából simán látok rá esélyt, és tudom, hogy baromira fog majd bántani és nem tehetek ellene semmit sem. Amúgy se passzolunk igaz? Ő népszerű, én meg... itt állok vakon és megsemmisülten. Dave is megmondta, hogy nem passzolunk. - Nem sok választásom van igaz? - egyedül ebben a helyzetben nem találok vissza a kastélyba, szóval nem vagyok én szó fogadó, csak épp nem tehetek jelenleg mást, pedig amikor még az arcomhoz is nyúl, akkor aztán végképp legszívesebben hátraugranék, de végül csak lépek. A kezem megfogása is apró rezdülést vált ki nálam. Azt hiszem érthető, nem látok, így aztán minden cselekedete meglepetésként ér, ez már csak ilyen átlag ember reakció. De legalább elindulunk, azt hiszem már ez is valami. - Mi? De... de vissza lehet hozni ugye? - oké, azért rohadtul sikerül rám ijesztenie ezzel, és ez látszik is az arcomon, meg azon, hogy kicsit talán a kelleténél erősebben szorítom meg a karját. A másik kérdésre nem is nagyon tudok hirtelen válaszolni, bár talán a riadalmam meg adja neki a választ. Nem viselem jól, főleg nem azt, hogy e miatt rá kell hagyatkoznom, mert ki tudja, hogy hova vezet, nem távolabb-e mondjuk a kastélytól. Fogalmam sincs, de azzal csak még inkább rám hozza a frászt, hogy nem lehet visszacsinálni. Ez... ez csak egy varázslat, biztos, hogy visszafordítható!
[You must be registered and logged in to see this image.]Persze, hogy inkább csak egyszerűen vissza szeretne menni a kastélyba és itt hagyni engem, hogy végre megszabaduljon tőlem, ismét egyedül lehessen vagy esetleg a barátaival, de én ezt nem vagyok hajlandó ilyen egyszerűen engedni neki. Nem-nem, egyelőre még játszadozni szándékozom vele, így mivel azt mondja, hogy nincs szüksége segítségre, gonosz módon elveszem a látását némi időre, melyet sokkal jobban visel, mint azt én gondoltam volna. Hmm, ezek szerint talán mégse oly lehetetlen eset a kicsi szőkeség? - Mert jól esett. Nem kell mindenhez indok. – vonok vállat unottan, de igazából nagyon is volt célja tettemnek, ez egyfajta teszt volt, amin egyelőre még átment. De amikor távozóra fogom, ezt pedig a Hugrabugos lány is meghallja, egyértelműen kezd feléledni a pánik benne, egyedül vajon mit csinálna? A fenyegetőzés viszont nem nyerő, egyáltalán nem, így jobb lenne, hogyha nem kezdene el majd árulkodni, hiszen egy suliba járunk, bármikor összefuthat velem és járhat még sokkal rosszabbul is, mint most. - És szerinted ez annyira sok embert érdekel? Nem egy diák van, aki folyamatosan megszegi a szabályokat és mint mondtam, addig örülj, amíg nem ártottam neked úgy igazán. – végül megindulok felé és most már hideg ujjaim finoman arcát érintik. Nincs szükség itt durvulásra, így is tudom, hogy tart tőlem, hát még ha elkapnám a nyakát hogy félne… - Szót fogadó kislány vagy úgy tűnik! – eresztem el szavai után, mivel tényleg ezt akartam tőle hallani, legalábbis kezdetben. És hogy mit teszek most? Jól érzi, nem szüntetem meg az átkot, csak finoman fogom meg kezét, majd helyezem azt karomra úgy, hogy belém tudjon karolni, én pedig vezetni kezdem, méghozzá tényleg a kastély felé, egyelőre nem más irányba, bár ő ezt se tudhatja biztosra. - Miként éled meg azt, hogy elvettem a látásodat? És mit szólnál hozzá, ha nem lehetne visszahozni és örökké a sötétség rabja lennél? – kezdek el cseverészni vele, némileg filozofálni is, hogy mit tenne akkor, ha tényleg oly komoly átkot szórtam volna rá. Persze nem így történt, de vajon miként érez most? Szeretném ha mesélne nekem róla, miközben én biztosan tartom, tehát ha véletlenül meg is botlik, nem fogom hagyni elesni, addig nem, amíg ily szót fogadó.
Ember nincs a talpán, aki nem lenne azért egy kissé megilletődve, ha csak rá néz és ez nem is csak a külseje miatt van, egyszerűen az egész megjelenése sugároz valami riasztót, amit nem igazán tudok hová tenni. Ez valahogy olyan általános Mardekáros dolog, habár azért akadnak kivételek persze, azok mindig, de a tekintete az, ami valahogy arra késztet, hogy minél előbb eltűnjek a közeléből. Nem pont úgy mér végig, mint aki finomkodó típus lenne, túlságosan süt a tekintetéből, hogy tartsam magamat távol tőle és én pont ezt próbálom tenni. Nem akarok én neki semmit sem bizonyítani, csak eltűnni a közeléből lehetőség szerint minél előbb. - Inkább csak visszamennék. - nyögöm még ki és már fordulnék el, mert hát nem tetszik nekem, hogy folyamatosan csak sérteget, de hát esélyem sincs. Valamit csinál velem és a következő pillanatban már minden elsötétül a szemem előtt, én pedig azt se tudom hirtelen, hogy mit is kéne tennem, de az tuti, hogy így nem fogok tudni visszatalálni egyedül a suliba. A pálcámmal az irányt még belőhetem, de az azért egyáltalán nem egyszerű és nem csinálhatom folyamatosan. - De... de nem látok, semmit sem. Miért csináltad? - pont erről beszéltem. Nem az alap kinézete az, ami riasztó, hanem ő maga, már eleve a nézése is annak számított, nem csak a külseje. Lehet valakinek fehér a haja, különleges a külseje és ezzel együtt lehet kedves is, de rá ez nagyon nem igaz, én pedig tényleg megijedek, amikor ezek után csak úgy távozni akar. Segítséget hívhatnék maximum, vakon nem tudok visszamenni a suliba, ez sajnos evidens. - Az iskola szabályzata szerint... nem alkalmazhatunk mágiát a többieken. - csak ne lenne a hangom olyan gyenge és elhaló, mint amilyen, akkor azért sokkal könnyebb lenne a dolog, de sajnos az elhaló, és alig tudom ezt a pár szót is kinyögni, hiszen egyértelműen fenyegető, amit mond. Durvábbat is tud művelni velem, én pedig még csak ellenkezni sem tudok, hiszen túl messze vagyunk és nem látok semmit. Jó eséllyel, ha előkerülne a pálcám simán kikaphatná a kezemből, hiszen nem látom, nem tudok rá varázsolni, minden szempontból az övé a helyzeti előny. Próbálom legalább kb. belőni, hogy hol van, ösztönös, ahogy részben rá nézek, de persze nem megy teljesen, hiszen nem látok semmit sem. Akkor viszont automatikusan megrezzenek, amikor hozzáér az arcomhoz és önkéntelenül is hátrébb lépek. Az már biztos, hogy hiába kérdezném, hogy miért csinálja ezt velem, nem érnék el vele az ég világon semmit sem, pedig akkor is tudni akarom, hogy miért jó ez, de... nem fogja elmondani. - Légy szíves... segíts visszajutni a kastélyba. - bököm ki végül. Ezt akarta igaz? Akkor... akkor segíthet, bár azt kétlem, hogy eltüntetné egyszerűen csak a varázslatot, amit létrehozott rajtam, mert akkor már nem tudna csak úgy sakkban tartani igaz?
[You must be registered and logged in to see this image.]Érzékelem, hogy nagyon is hatással van a szőke leányzóra külső megjelenésem. Elég ritkaság az, amikor valaki figyelmen kívül hagyja kinézetemet, így ő sincs ezzel másképp és szinte érzem, hogy azért siet oly nagyon vissza a kastélyba, hogy ne kelljen velem társalognia, pedig igazából még nem tettem rá túl negatív benyomást, egy ujjal se értem hozzá… - Pont úgy nézel ki, mint aki nem ijedt meg. – jegyzem meg egy gúnyosabb mosoly kíséretében, miközben lassan közelebb sétálok hozzá. A háza is ez idő tájt egyértelművé válik a számomra és ha már úgy érzi, hogy ő nem szerencsétlen, nos, némi bizonyítékot várnék tőle, de csak a kérdések továbbra is. - Igazad van, nincs miért megpróbálkoznod se a bizonyítással, mert úgyse menne, elég csak rád néznem. – nézek is most végig rajta egy ragadozó szemeivel, majd nem sokkal később elhangzik az a bizonyos átok is tőlem, melynek hatása néhány másodperc után jelentkezni fog a lánynál. De mintha fel se fogná, hogy mi történik, úgy kérdez rá, mire csak felhorkanok némileg. - Hogy mit csináltam? Szerinted? Ne mondd, hogy nem érzed… - csóválom meg fejem, de ezt ő nem láthatja ugyebár. Végülis, nem kért a segítségemből, ezért nincs miért maradnom, így lépteim valóban távolodnak, amely mintha már némi riadalmat keltene a másikban. Nocsak, mégis csak kellenék? - Az előbb még azt mondtad, hogy nem kell segítség. Most mégis szeretnéd, ha maradnék? – kérdezek rá olyan ártatlanul, mintha nem én tehetnék arról, ami történt vele, ajkam pedig mosolyra húzódik arcát látva. Az viszont már meg se lep, hogy elmondja a házvezetőjének, így csak felciccenek egy picit, miközben megállok, néhány méterre a hugrabugostól. - Nem mondod el, mivel ha megteszed, nem fogsz egykönnyen visszajutni a kastélyba. Hidd el, hogy ezerszer nagyobb kárt is tudok még tenni benned. – méregkeverő vagyok és nem egy mérget tartok magamnál mindig, van, amelyiket meg se kellene innia, olyan is akad, amely por állagú, így elég lenne csak a lány arca felé fújnom. Annyi, de annyi támadható pontja van, ahogy a pálcám is még mindig nálam van. Komolyan most engem akar fenyegetni vagy velem kekeckedni? Na ugye, hogy nem gondolja komolyan. - Szóval? Mit szeretnél? – lassan közelebb lépek hozzá, majd hűvös ujjaimmal lágyan simítok végig arcélén, úgy nézem üres tekintetét. – Mondd ki! – szinte súgom ajkai elé a szavakat. Ha a segítségem kell neki, akkor neki kell megkérnie engem, hogy megtegyem, ő is sejtheti, hogyha nem alázkodik meg előttem egy picit se, akkor nem fog tudni oly könnyen menekülni, nem pont engem akar ellenségnek és velem rosszban lenni.
Jó, hát talán nem kéne megijednem egy másik diáktól, de azért lássuk be... nem valami bizalom gerjesztő a kinézete, meg a stílusa sem, ezt azért lássuk be. Gondolom nézett már tükörbe és ő is tisztában van ezzel az aprócska ténnyel. Mindegy, igazából tényleg csak vissza kell mennem és az nem olyan bonyolult akkor, ha csak fogom magam és belövöm az irányt, hiszen látszanak a távolban az épület tornyai. Nem lesz itt gond. - Nem... ijedtem meg. - oh, hát azt hiszem ez nem sikerül a leghitelesebben, pedig nagyon-nagyon igyekszem hitelesen előadni a dolgot, de sajnos igen, eléggé sikerült megijednem, hiába, hogy nem kéne, hiszen ő is egy diák, mint ahogyan én is, maximum idősebb valamivel, de az még nem jelenti azt, hogy félnem kell tőle igaz? Nem igazán értem őt, hogy miért a gonosz mosoly, hogy miért jön közelebb és miért viselkedik egyáltalán így. Eleve nem értem a Mardekárosok nagy részét, pedig nem vétettem én ellene az ég világon semmit sem, még csak nem is ismerem igazán, mégis úgy áll hozzám, mintha az lenne az elsődleges feladata, hogy riogasson, és ezt nagyon nem értem. - De... de miért kéne bizonyítanom? Nem értelek. Csak visszamegyek és kész. - rám pikkel, vagy az egész világra, vagy csak minden háztársamra? Egyszerűen csak ilyen a modora? Én tényleg elindulnék simán egyedül is, látom az épületet és nem fogok elveszni út közben ebben biztos vagyok. Még a nap sem ment le, bajba sem kerülhetek e miatt, szóval nem lesz gond. Maximum fél óra és elérem a birtok közvetlen közeli udvarát és kész. Ő ha akar, akkor itt marad, de... de miért jön közelebb? Eléggé elképedve nézek rá, főleg amikor pálcát ránt, mert.. komolyan pálcát ránt és komolyan megtámad? De hát nem szabad. Nem támadhatjuk meg csak úgy egy háztársunkat, azt nem lehet. - Mit csináltál? - oké, tudatosul bennem lassan az, hogy nem látok semmit, totálisan semmit és most... Oké így tényleg nem fogok csak úgy visszatalálni mert még azt se tudom betájolni, hogy kb. hol is vagyok, mi van előttem, vagy mögöttem. Még ha meg is próbálnám megkeresni a kaput, és onnan indulnék el célirányosan az ellenkező irányba, közben elveszíthetem a tájékozódás és akkor... A léptei komolyan távolodnak? Tényleg jól hallom? - Nem hagyhatsz itt! - cseppnyi pánik azért már csendül a hangomban. - Elmondom... elmondom Bimba professzornak! - talán gyerekes dolog, de ha itt hagy, isten bizony, hogy ha valahogyan visszajutok az lesz az első, hogy elmondom mit csinált velem. Az még talán menne, hogy küldjek az égbe egy jelzést, akkor valaki kiszúrja és csak ide jön, vagy idővel elmúlik ez a... valami, amit csinált velem. Egyelőre viszont várok, vissza kell jönnie!
[You must be registered and logged in to see this image.]Olykor úgy tűnik, hogy túl sokat várok az emberektől, amikor azt hiszem, hogy képesek kibökni valami értelmes, normális választ. Ez a szőke hajú leányzó is össze-vissza beszél, elgondolkodott menet közben és itt kötött ki? Milyen szavak már ezek? Nem látok benne realitást és ami számomra nem reális, az nem is valós, tehát hazudik… Vagy… talán még van rá esély, hogy nem és ennyire gyenge agyi szinten van. Hmm, lehet, hogy ez a valószínűbb, az ártatlan pofi nem árulkodik igazán hazug szavakról, így ilyesmivel még nem vádolom meg, bár kétlem, hogy annyira érdekelné a véleményem. A szomorú tény viszont az, hogy alig hogy ráleltem, máris menekülne vissza a biztonságot nyújtó kastély falai közé, én mégse fogom ezt oly egyszerűen hagyni. Eddig nem tűnt úgy, mintha annyira sietne visszafelé, remekül elnézegette itt a szobrokat, most miért siet ennyire? - Tőlem ijedtél meg? – teszem fel az ártatlan kérdést, mert bár tény, hogy most már egész gyorsan sötétedik, mi mágusok mégis képesek vagyunk fényt teremteni az éjszakába, és talán ez még neki is megy. De értem én, fél tőlem, illetve a kint létének következményeitől, mely talán némi büntetéssel, esetleg pontlevonással is járhat. Szinte kívánom, hogy Piton professzor rajta kapja az esti kóborlása során, mert hogy nem jut vissza oly könnyen és hamar, mint szeretne az épületbe, az bizonyos. A házát se esik nehezemre kitalálni, nagyon sok hasonló jellemvonás van a Hugrabugosoknál, és előnyt élvez ez a szerencsétlen viselkedés és a kommunikációs készség hiánya. A többi házzal nincs egyébként különösebb bajom, de őket ténylegesen lenézem, nem tartom őket semmire, igazából felesleges időpazarlás velük is foglalkozni. Selejtek, nem sok mindenre jók, maximum arra, hogy majd idővel minket szolgáljanak, de legalább szorult beléjük némi mágikus vér, így egy picit feljebb vannak a mugliknál. - Valóban? Bizonyítsd! – úgy bizonyítja, ahogy csak szeretné, miközben ajkam gonosz mosolyra húzódik, úgy szúrom ezüstösen csillogó íriszeimet a lány szemeibe, majd nemsokára már felé is indulok, de egyelőre még nem fenyegetően és nem is közelítem meg túlságosan, inkább segítségemet említem meg, egyelőre még nem árulva el azt, hogy miért is lesz erre szüksége. Hagyom, hogy magyarázkodjon, szinte egyik fülemen bemegy, a másikon pedig ki, de amikor szavai véget érnek – mert vagyok annyira úriember, hogy végighallgatom őt -, a pálcám már lendül is felé. Idő közben került ujjaim ügyébe, de hát volt időm kellően gyorsnak lenni és nemsokára egy átok hagyja el ajkamat, mely egyenesen a lányt éri célba. Nem hiszem, hogy számítana rá, hogy védekezni tudna és nincs is messze tőlem, hogy célt tévesszek, de ki tudja… meglehet, hogy képes még számomra meglepetést okozni, de remélem, hogy nem. És hogy mit érez? Nem bántottam igazán, így fájdalmat nem érezhet, csak egyik pillanatról a másikra kezd egyre inkább sötétedni a számára, míg végül vaksötét nem lesz. Nem a külvilág változott meg, a látását vettem el ideiglenesen, így hát kíváncsian, teljes türelemmel figyelem reakcióját, hogy vajon mennyire fog kétségbe esni vagy mennyire sem tettemnek hála. - Szóval tudod az utat… Rendben, akkor menj csak, a világért se tartanálak fel, hiszen nem szorulsz a segítségemre. – hallhatja, hogy szépen elhaladok mellette, hiszen hallását nem rontottam le, így nemsokára bakancsom lépteim egyre távolodnak tőlem. Vajon tényleg visszatalál így, vakon, egyedül? Vagy nem kockáztat? Nem tudja, hogy meddig tart a varázslat hatása, ahogy azt se, hogy kell-e egyáltalán bármi ellenszer is. Egyetemista vagyok, nem valami kezdő varázsló, szóval biztosra veheti, hogy jobb, ha nem ugrál, már ha nem akar komolyan megsérülni, hiszen egyedül bóklászni idekint a sötétben… fene tudja, hogy merre tévedhet, eleshet, baja lehet, akár bele is halhat, legrosszabb esetben. No de ne fessük az ördögöt a falra, meglátjuk, hogy mit lép majd erre a szőkeség.
Talán láttam már, de arra is van esély, hogy a hirtelen megjelenése volt rám ilyen hatással. Nem számítottam rá, hogy valaki csak úgy betoppan a hátam mögött, főleg ilyen távolságra a kastélytól és hogy az a valaki... hát nem épp szokványos kinézetű. És nem úgy értve, mint én, mert hát én is elég látványos jelenség vagyok, de azért nem annyira, mint az, akinek hófehér a bőre és a szeme... meg a haja... Azért lássuk be, hogy van a srácban valami rohadtul riasztó, akárhogy is nézzük és akkor e mellett képes még settenkedni is. Jó lehet, hogy nem direkt csinálta, de attól még majdnem settenkedésnem minősül a dolog. - Nem is tudom... elgondolkodtam séta közben és... itt kötöttem ki. - ez igazából tényleg így van, nem vagyok vak, tudom, hogy merre jöttem, csak hát nem számoltam vele, hogy ez lesz a vége, hogy aztán a kapuk lesz a végcél és ha nem állított volna meg ez a hely, akkor talán el is hagyom a birtokot, vagy mi? Azért azt remélem, hogy nem így lett volna, mert ennyire tényleg még én sem lehetek vaksi. - Nem mondtam, hogy... sietős lenne, csak kezd sötétedni, és nem sokára már nem szabadna itt kint lennem. - bököm ki végül egy apró vállrántással. Nem lenne szép tőlem, ha látszana, hogy kissé azért tőle ijedtem meg azt hiszem. Nem nagyon, de azért na... tényleg van egy kellemetlen aurája, főleg ahogy néz, meg ahogy egyáltalán csak áll ott a falnak dőlve. Nem mondom, hogy fenyegető a tartása, de... talán még azt is rá lehetne fogni, ha még sötétebb kezdene lenni, vagy ilyesmi. A szavaira viszont már elhúzom a számat. Nem igazán esik jól, nem valami kedves hozzáállás ilyet mondani a másiknak. Szerencsétlen és meg se merek szólalni? Erről igazából szó sincs, mások előtt jobban megy, de ő azért szokatlan egy jelenség szó se róla. - Hugrabugos vagyok, de nem vagyok szerencsétlen! - húzom ki egy kicsit magamat, mert hát na én is tudok ám egy kicsit karakánabb lenni, főleg akkor, ha még sértegetnek is és most pont erről van szó, ami azért lássuk be, hogy baromira nem szép tőle. Nem tettem én ellene semmit sem, hogy így kell viselkednie velem. - Ott vannak a tornyok, innen látszik, nem hiszem, hogy ne találnék vissza. - miért érzem úgy, hogy nem lenne jó ötlet vele bármilyen üzletet is kötni? Egyébként is igenis visszatalálhatok egyedül is, maximum az a kellemetlenebb, ha tényleg sötétedik majd, de ha minden igaz, akkor nálam van a pálcám, szóval egy sima lumos segíthet. - Maximum, ha te is épp visszafelé jössz... de... tudom az utat. - azt hiszem legalábbis, bár nem vennék rá mérget, de akkor sem akarom, hogy úgy méregessen, mint az oroszlán a bajba jutott kis gazellát. Ez nagyon-nagyon nem tetszik.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem fordul elő velem túl sűrűn, hogy amikor errefelé sétálok, akkor összefussak valakivel. Meglepő vagy sem, de a Tiltott rengetegben is több diák fordul meg, mint itt, a kapuknál, ezért is hát ez a kérdés most tőlem. Sejtem, hogy jelenlétem meg fogja lepni a szőke leányzót, de amikor felém fordul és még hátrébb is hőköl, akkor csak szórakozottan mosolyodom el, de csak egy pillanatra, szinte észre se lehet venni, ha valaki nem fürkészi most komolyabban az arcomat. Érdekes fordulat, mivel már jó ideje ebben az intézményben tanulok én is, akár csak ő, és azért a kötelező étkezéseket nem szokásom kihagyni. Nem látott volna még? Hmm, általában emlékezni szoktak rám, de talán megbocsátható bűn, ha ő most mégse, ennyiért még nem harapom le a fejét. - Elkeveredtél? – szemöldököm feljebb szalad az értetlen szavai hallatán, mivel nem érzem úgy, hogy annyira könnyű lenne itt eltévedni. Lehet arra is fogni, hogy túl régóta járok már ide, de akár másra is, mindenesetre komplett hülyének nézem jelenleg a velem szemben lévőt, aki hallhatóan már el is tűnne a szemeim elől. - Nocsak, hirtelen ennyire sietős? Eddig úgy látszott, mintha remekül ellennél a szobrok tanulmányozásával. – fel se nézek, egyértelmű szerintem, hogy mely szobrokra is célzok most konkrétan, hátammal pedig némileg a falnak dőlök, onnan figyelem most már a másikat. Még nem indul, csak ácsorog tehetetlenül és nemsokára kiderül az is, hogy saját magának egy értelmes kérdés se jut eszébe, csak az, amit már én is kérdeztem tőle. - Csak nem Hugrabugos vagy? Ti vagytok ennyire szerencsétlenek, hogy még meg se mertek igazán szólalni más jelenlétében. – mintha fel se tette volna a kérdését, olyan szinten ignorálom. Már miért is méltatnám válaszra? Igazán semmi köze sincs ahhoz, hogy én miért vagyok most itt, ahogy talán nekem sincs különösebben ahhoz, hogy ő miért, de velem ellentétben ő válaszolt, hiszen oly kedvesnek, bájosnak tűnik. Végül elrugaszkodom a faltól és most már egészen a lányig sétálok, majd nem túl messze állok meg előtte. - Talán segítsek visszatalálni a kastélyba? Tudod… semmi sincs ingyen. – fejemet oldalra billentem, bár egyelőre nem tudom, hogy mit is kérhetnék pont tőle cserébe. Ahogy nézem, nincs benne semmi, ami megfogna, ami érdekes lehet, de aztán ki tudja, ennyire rövid találkozásból még nem sok minden derülhet ki. De nem vagyok én holmi lovag, hogy mindent önzetlenül tegyek, ezért is jelzem, hogy valamit valamiért, bár idő közben egyre több minden megfordul a fejemben. Igen… ez a kicsi leányzó remek szórakozást jelentene nekem mostanra, oly védtelennek, elveszettnek tűnik, talán eljátszadozom vele egy picit, még mielőtt visszaengedem a kastélyba.
Na jó, azért enyhén szólva is a szívbaj jön rám, amikor csak úgy hirtelen rám köszön valaki majdnem a hátam mögül, amikor én még mindig azon agyalok, hogy mégis hogy a fenébe keveredhettem el ennyire a birtokról. Tényleg nem lenne rossz, ha legalább egy kicsit sikerülne végre rendezni a zűrös gondolataimat, mert ez így nem állapot. És Jonathan is... mostanában totál el van tűnve, állandóan tanul, meg mintha kerülne, bár lehet hogy ezt is már csak a jól megszokott paranoiám mondatja velem, nem tudom. Az a baj, hogy mint általában mindent túlkombinálok, lehet hogy csak vár rá egy fontos vizsga és azért ár rá kevésbé, vagy... mérges rám valami miatt? Jó, elég! Most itt ebben a pillanatban abbahagyom a dolgot és szépen... tovább lépek, elfoglalom magam, először is azzal, hogy sikeresen visszajussak a kastélyba. De először az ismeretlen hangot kéne lekezelni, aki amúgy cseppet sem tűnik kedvesnek. Már a kinézete is meglepettséget csal az arcomra, talán még kicsit hátra is hőkölök, amikor megfordulok és az első pillanatban szavakat se nagyon sikerül találni. - Hát ööö... kicsit elkeveredtem igazából a kastélytól, csak ennyi történt, szóval most... megyek vissza. - ő meg megáll és nekidől a falnak és... most komolyan méreget? Riasztó, de tényleg riasztó! Kissé zavartan sütöm le a szemem, csak a miatt, ahogy néz, aztán csak egyik lábamról a másikra álok, hogy most akkor mégis... mi van? - Öhm... szóval én... És te mit keresel itt? - jó azt hiszem az egybefüggő mondatok egyelőre még nem mennek a legjobban, pedig én tényleg nagyon igyekszem ám, de elég nehéz, ha valaki így néz, meg mondjuk így néz ki. A fehér haja, meg az egész külseje nem valami szokványos. Jó én is kitűnök a tömegből, de csak a szőke hajam és a színes ruhák miatt és nem azért, mert... hát a fene tudja, ennyire nem vagyok fura.
[You must be registered and logged in to see this image.]Rengeteg olyan dolog megtalálható a birtokon, amelyek a különféle főzetekhez szükségesek, csak tudni kell, hogy hol keresse őket az ember. Nem véletlenül járok el időnként a tiltott rengetegbe is, ma is megfordultam már arra és jelen pillanatban a kastély bejárata környékén sétálok, ahol néhány kisebb, szinte fűhöz hasonló növényt szedek fel a földről. Nem fű, de ezt olyan nem igazán tudná megállapítani, aki nem ért igazán a növényekhez vagy akár a bájitalokhoz, hiszen e két tantárgy némileg összefügg. Szóval szépen egy kisebb zacskóba pakolom az újabb zsákmányt, mely nemsokára fekete táskámba kerül, ahol már oly sok minden vár rám. Végül lendítek egyet rajta, így félvállra veszem és már sétálok is tovább, a kesztyűimet pedig szépen lassan húzom le hófehér kezeimről, majd teszem el őket fekete kabátom zsebeibe. Hosszú, térdig érő bőrkabátot viselek, melyet kigombolva hordok jelen pillanatban, így az alatta lévő fekete, drága anyagból készült, különleges pulóver is látszik, akár csak övem és fekete nadrágom, lábaimon pedig még nehéz bakancs található. Hajam fehér, mint mindig, szemeim pedig természetesen szürke színűek. Tehetnék azért, hogy átlagosan nézzek ki, megpróbálhatnék tenni valamit a hajammal vagy akár szemeimmel, de eszem ágában sincs, nekem ez így tökéletesen megfelel, én így vagyok teljes és aki látott már néha, az tudja, hogy kiskoromtól kezdve büszke vagyok albinóságomra. Soha se húzódtam a sarokba úgy, mint mondjuk Theresa, nem féltem másoktól, nem is volt okom rá, most pedig már végképp nincs, hiszen elég erőt tudhatok a magaménak, nem igazán akarnak kötekedni velem. Ahogy haladok tovább, most már pontosan a bejárat felé, akkor pillantok meg egy szőke hajú lányt, sapkával a fején, göndör tincsekkel. Nehéz lenne nem észrevenni, ahhoz túlságosan is feltűnő jelensége, de mégis… - Mi a fenét keresel te itt? – ez volna a köszöntés, fogjuk rá. Fogalmam sincs, hogy hogy került ide, de nem túl sűrűn mászkálnak ide csakúgy a diákok, főleg nem ekkora ködben és sötétségben, ez valahogy rájuk nem jellemző, így közelebb lépek hozzá és ha felém tekint, akkor már arcát is meg tudom nézni. Ötletem sincs, hogy kivel találkoztam most össze, nekem olyan ez a csaj, mint a többi, nem látok benne semmit, ami miatt kitűnne, ami miatt esetleg felfigyeltem volna rá, még a házáról sincs fogalmam, nem hogy a nevéről vagy az évfolyamáról, de talán nem a Mardekárhoz tartozik. Bár ki tudja, néha már oda is bekerülnek azok a korcsok, akiknek nincs nálunk helyük. A kapu melletti falhoz sétálok, majd lazán nekivetem hátam, kezeimet összefűzöm mellkasom előtt és onnan méregetem a másikat. Nem úgy, mint ahogy egy férfi néz meg egy nőt, totálisan hidegen hagy, csak érdekel, hogy miért pont most támadt kedve a kisasszonynak a szobrokat nézegetni. És hogy esetleg be kéne mutatkoznom? Ugyan… mégis minek? Majd ha akar valamit, hát rátér ő, én nekem megfelel így, névtelenül is, egyelőre… aztán meglátjuk, hogy mit hoznak a következő percek.
Jó azt hiszem túlzás az, hogy séta, inkább mondanám, hogy egy picit sikerült eltévednem. Nem nagyon, de... azért eléggé ahhoz, hogy majdhogynem alig látszik a kastély bejárata, még a tornyok éppen hogy felsejlenek a távolban. Azt hiszem ez a csekélyke kis köd miatt is lehet. Nem túl durva még, főleg mert sötétedik is egy kicsit már. Négy körül lehet, de még nincs elvileg gond abból, hogy ilyenkor kint vagyok, sötét sincs még olyan vészesen. Igazából tényleg nem tudom, hogy pontosan, hogy jutottam el erre. Az úgy volt kérlek szépen, hogy láttam egy gyíkot. Cuki volt... aztán gondolkodtam egy sort ezen az apám valami ismerőse felbukkant dolgon, aztán láttam egy nyulat... azt hiszem, bár elég gyorsan elugrált és arra lettem figyelmes hirtelen, hogy az iskola bejáratánál vagyok és tippem sincs, hogy hogy a fenébe keveredtem ide és hogy kb. mennyi idő alatt érek majd vissza, de ha jól sejtem, akkor nem két perc lesz, mert mint mondtam alig látok valamit az épületből, pedig mint tudjuk a Roxfort nem valami kicsi. Szóval kissé bizonytalanul húzom össze magamon a kabátot és igazítom meg a sapimat, hiszen lássuk be nincs valami nagy meleg, főleg enyhe ködben és lassan sötétedő délutánban, de nincs gond. Ez a birtok, itt nem lehet baj, maximum varázsolok egy gyenge kis lumost, aztán szépen visszatalálok a célhoz. Semmi baj nem lesz, de egyelőre még van annyi fény, ami elég lehet, szóval megnézem magamnak jól a vadkan szobrokat, mert fura módon erre még sosem kerítettem igazán sort az utóbbi négy évben, aztán el is indulok battyogva visszafelé.
//
//