2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Hogy ebben milyen igazad van! - elismerősen bólintok egyet, mert tényleg így van, mindenkinek a saját gondja a nagy, bár én nem szoktam túlságosan komolyan venni a gondokat, de vannak, akik igen és persze van akinek tényleg nagy gondja van. Nem mondom én senkire sem, hogy az övé elhanyagolható, csak... úgymond túlreagálja, mert szó sincs róla. Biztosan neki is épp elég nagy gondja lehet, ha ennyire látszik rajta, mert látszik, biztosan a miatt ennyire komoly. De legalább egy kicsit jobb kedvre derült és már ez is valami, még ha a gondja igazából nem is oldódott meg. - Stáb? Az apámon kívül nem vonultathatunk fel nagy tömeget, egy épp, hogy a Roxfortból kikerült srác van, de ő inkább csak lelkes amatőr. - mosolyodom el, mert kissé úgy érzem, hogy túlzottan nagy dolgokat gondol a Hírverőről, miközben mindenki tudja, hogy nem egy nagy újságról van szó, hiszen eleve nem is olvassák valami sokan és még azok közül is, akik igen, nem sokan hisznek benne. Ezért is olyan meglep, hogy pont nálunk szeretné kamatoztatni a tudását és nem egy nagyobb, híresebb újságnál. - Szivart? - itt csak szélesen mosolyogva rázom meg a fejemet. - A Bűvös bizserét imádja és persze a sütiket, amiket én készítek, de azt még sem vihetsz, de a pattogó cukorért is oda van. - igen talán az édességgel többre megy, mint a szivarral. Apa nem az a sörözős, szivarozós fajta, nem egy átlagos apa, hogy úgy mondjam, de épp e miatt nem lettem én sem az az átlagos lány és egy cseppet sem bánom. Mégis ki mondhatja el magáról, hogy az apja olyasmiket is megtesz, amit más őrültségnek gondolna? Volt rá példa, hogy anya már nem élt, én pedig otthon voltam nyáron és képes volt éjnek-évadján felkelteni, mert annyira csillagos volt az ég, hogy muszáj volt kifeküdnünk a kertbe. Vagy épp, amikor szentjánosbogarak után mentünk a réten... Nem cserélném el ezt semmiféle népszerűségre, annyi biztos. - Lakat a számon és ne aggódj tudom, hogyan kell elkerülni Pitont. Várom a vacsit! Jó éjszakát Miles! - köszönök még el tőle és még pár pillanatig utána nézek. Már nem kell a mellkasom elé a szintén átázott anyag sem, úgyhogy leengedem a kezemet és ha netán hátranéz még intek is neki. Cseppet sem vagyok zavarban e miatt, de tényleg igaza van ideje mennem most már és aludnom egyet. Aztán majd jelzi, hogy mikor lesz alkalmas az a vacsi. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz és mit fog készíteni, de biztosan finom lesz. Hátha hoz egy-két általa írt cikket is, az lenne az igazi, kíváncsi lennék.
- Mindenkinek a saját gondja a legnagyobb, nem is akarom senkihez hasonlítani. – Főleg nem lekicsinyelni mindenki más problémáját. Hát igen, az én helyzetem nem egyszerű, de Luna nagyon kedves, hogy nem faggatózik, hagy főni a saját levemben. Egyáltalán nem olyan fura, mint azt sokan tartják róla. Sőt, kifejezetten érett személyiség, van benne egy nagy adag tapintat, és ez, hogy sose megy el a kedve, vagy csak picit szomorkodik, igen szimpatikussá teszi a szememben. Én évek óta össze vagyok roppanva, hozzám se lehet szólni, magányosan eszegetek mindig, olvasva valamit, ami vagy a nyomozásomba vág, csak kikapcsol, de most egészen jól sikerült elbeszélgetnünk. - Akkor.. folytassuk az ismerkedést, hogy többet tudj meg rólam, mielőtt még bemutatnál a hírverős stábnak? Én örülnék neki, akkor legalább viszonozhatom ezt a vacsora témát. Valami egyszerű, de finom lesz. – Már most örök szinglinek gondolom magamat, így ha véletlenül haza is megyek, magamnak csinálok kaját, anya ugyanis továbbra is a showbuisness része, azt se tudja, hogy hol a fakanál, a házimanókra pedig nem akarok mindent ráhagyni. Ellátom inkább magamat, és nem szorulok senkire, így szoktam meg. - Ha hasonlít rád, akkor nem fogok aggódni. Mondjuk őt aligha akarnám így külön megvendégelni, de majd viszek neki valami ritka szivart, ha él ilyesmivel. Vagy valami más csemerére bukik? – Nem is tudom, hogy másképpen hogyan kenyerezhetném le, mint ajándékkal. Luna nem hiszem, hogy gyakran hazaviszi a barátait, és nem kéne hogy az idősebb Lovegood furcsán nézzen rám. Bár amennyit hallottam róla is, már eleve furcsán fog, hiszen ő olyan. - Igaz, de véletlenül se kotyogjuk ki, hogy ilyen volt a megismerkedésünk. – Bólogatok, és ő velem nevet. Tisztára illik hozzá ez a csiligelő kacagás, amivel még nekem is jó kedvet csinál. Kár, hogy az átok valami ilyesmiről szól, hogy halált hoz mindenkire, aki velünk kapcsolatba kerül. Nem, ezt nem engedhetem, viszont ha én törném meg, akkor igenis barátkozhatok Lunával, nem? Viszont addig Pitont kell megúsznunk. Igazán sajnálom, ahogyan a lányt odapréseltem, de megint mosolyt csal az arcomra, hogy nem tol félre, csak mellettem néz ki, mintha amúgy nem zavarná, hogy ez történt. Ha vétlenül a hónom alatt akarna visszabújni elém, hát azon se lennék meglepődve. – Igaz.. már senki se mossa le rólunk, hogy valami teljesen más történt, jobb ha szétválunk. Köszi akkor.. inkább nem tartalak fel. Kitalálom a viszontvacsi időpontját, és értesítelek. És most csak ügyesen, ne bukj le. – Félmosollyal lépek hátra, és indulok el inkább lefelé a lépcsőkön. Engem már egyedül nem kaphatnak el, de remélem neki sem lesz baja. Fejcsóválok, hát tényleg hihetetlen ez a lány!
- Talán a te gondod nagyobb és persze van, amikor nehéz is egyszerűen kezelni. - nem gondolok én róla semmi rosszat, ha esetleg tényleg nehezen megy neki ez az egész. Lehetnek olyan problémák, amikor nem tudsz csak úgy tovább lendülni, mert nem sikerül és feladni. Nem tudom, hogy mi a gondja, de nem is kérdezek rá nyíltan. Úgy gondolom, ha már felmerült és meg akarná osztani velem, akkor meg is tenné, de nem tette, tehát biztosan valamiféle magánügyről van szó, úgy pedig igazán nem lenne illendő kihúzni belőle, vagy rákérdezni, hogy aztán kellemetlenül érezze magát, mert nem tud választ adni a kérdésre. Az olyan kényelmetlen tud lenni az embernek. Nemet mondani soha sem valami nagy élmény. - Hát persze, szívesen, maximum a következőt korábbi időpontra tesszük és akkor kisebb az esélye, hogy netán bajba kerülök, legalábbis, elvileg. - mert aztán ki tudja, de persze nincs nekem ellenemre ez sem, de nem keresem direkt a bajt. Azért meg lehet oldani egy vacsit korábban is, a konyha egyébként sem olyan zsúfolt hely, hogy folyton attól kellene tartani belebotlunk valakibe. Azért kíváncsi vagyok rá, hogy milyen vacsorát készítene. Nem azt mondom, hogy nem nézem ki belőle, hogy képes rá, csak valahogy elsőre az ember nem gondolná róla, hogy gyakorlott a konyhában, de persze könnyen tévedhetek. Én sem vagyok profi annyira, meg aztán ezeket a palacsintákat is a manók készítették, csak külön megkértem őket, hogy segítsenek be. Annyival azért nem akartam korábban érkezni, már csak azért sem, mert így is kockázatos volt alvajárni alvajárás nélkül. - Nem hiszem, apa jó fej, ne aggódj miatta és... jól van. Talán ezt tényleg jobb nem említeni neki, meg gondolom másnak se nagyon. - a végén még igaza van és tényleg lábra kapna valami pletyka, ami egyikünknek se lenne jó, persze főleg neki. Belőlem még simán bárki kinézi, hogy vizespóló versenyt tartok és még csak zavarba sem jövök miatta, de ő akármit is mond azért mégis csak lehet, hogy rontana a hírnevén a dolog, vagy ki tudja. - Talán nem, hiszen ezt senki se látja, vagy hallja nem igaz? - nevet, én pedig vele és valahogy úgy sejtem ez nem az a tevékenység, amit túl gyakran végezne, pedig nagy szüksége lenne rá. Fiatal még ahhoz, hogy az arcán gondterheltség apró ráncai éktelenkedjenek. Inkább a nevető gödröcskék hagyjanak nyomot az ember arcán, mint a gondok. - Én... - nem jutok a mondat végére, sőt igazán az elejére sem, mert meghalljuk a lépteket és ő gyors reakcióval szinte maga alá temetve présel a falhoz. Azért egy pillanatra bennem akad még a szusz is, hiszen Miles azon túl, hogy idősebb eleve magasabb is nálam, meg aztán elég törékeny testalkatom van. Egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, csak óvatosan lesek ki a karja mellett pár pillanat múlva, de csak akkor szólalok meg, ha már egyértelműen úgy hallani, hogy a léptek kellően eltávolodtak tőlünk. Kissé megköszörülöm a torkomat, mert hát most már azért talán egy egészen leheletnyit nekem is sikerült zavarba jönnöm, aztán csak a mellkasára pillantok kissé lentebb, mint mellmagasság, hiszen alacsonyabb vagyok nála. - Most már neked is sikerült elázni. - hirtelen el is felejtem, hogy miről beszélgettünk, pedig volt témánk, a... hű... az újságírás?
- Tulajdonképpen pont ebben a cipőben járok már három éve. Próbálkozom, de semmi. És ez dühít. Na nem úgy, hogy kiabáljak, vagy romboljak. Belülről emésztem magamat, és.. mindegy, én nem kezelem olyan jól, vállat vonva, mint te. – Mások vagyunk, és ezért csodálom őt, pedig aligha lehet neki is problémamentes élete. Biztosan megvan a maga keresztje, az apja bogaras, őt különcnek tartják, az anyja már nem él. Talán nem olyan drámai a helyzet, mint esetemben, de róla aztán valóban elképzelhetetlen, hogy például rosszkedvűnek lássák. Találkoztam már én is Luna Lovegoodos hímzésű cipőkkel lehetetlen helyeken, hiszen aki gúnyt akar űzni belőle, az bántja, de akárhányszor láttam őt, sosem volt rosszkedvű, vagy maga alatt. Egyrészt motiváló, hogy ő erre képes, másrészt pocsék érzés, hogy én viszont nem. - Kösz, legalább nem csinálsz mindenből ügyet. Mint én. – Nem az, hogy én lennék zavarban, de őt nem akarom úgy nézni, hogy tudja, az átlátszó felső az oka. Lehet, hogy egykor nagy nőcsábász voltam, de már nincsen olyan lány, aki csak arra kellene. Sajnálatos, hogy Lunát máshogyan kell kihasználnom, de a csáberőmet nem vetem be, egyrészt azért, mert már nem is értek az ilyesmihez, másfelől azért rossz, hogy ki kell szednem belőle az infót. - Igaz, lehet. Viszont ha te rám nem, és még hajlandó vagy találkozni velem, a következő vacsorát én csinálom, remélhetőleg balesetmentesen. – Az újság kapcsán elvileg meghívott valami rendezvényre, de ott nem ketten leszünk, viszont ez még csak az első lépés lesz, hogy a családja közelében legyek, kell majd még együtt is lennünk. Lényegében ezt nem érzem rossz dolognak, barátkozhatunk, és talán odáig is eljuthatunk, hogy egyszerűen beavatom a múltamba. Nem tűnik olyannak, aki dölyfösen megtagadná tőlem a segítséget. - Köszi, remélem nem lesz kifogása. Csak kérlek azt ne említsd, hogy átlátszó pólóban mutatkoztál előttem, mert akkor tuti, hogy él a vétójogával. – Próbálok olyan kérlelő fejet vágni, ettől magam sem értem miért, amolyan őszintén aranyosnak tűnhetek, pedig régóta nem éreztem magamat túl jól. – Kényszeríteni? Cöh.. én meg a kényszerítés. Ebből úgy látom, hogy nem is jövök ki jól. Vizespóló versenyre veszlek rá, aztán meg a kényszerítés. A végén még tényleg hírbe hoznak veled Luna! – Nevetem el magamat, ami öngerjesztően hat rám, mert percről percre nagyobb vidámságot gerjeszt bennem. Egyáltalán nem tartom furcsának, sőt, egészen vicces lány. Kinyitom az ajtót, de egyenlőre én nézek ki, sehol senki, a festmények is alszanak. Lobog néhány fáklya a folyosón, így nem verünk fel senkit, csak halkan kell mozognunk. – Az utóbbi években elég sok könyvet olvastam, és néha ha silányabb irománnyal találkoztam, akkor észrevettem, hogy én máshogyan fogalmaztam volna. Ráadásul mindenről eszembe jut valami lábjegyzet, de a roxfortos kölcsönözhető példányokba nem akarok írkálni. Így inkább.. Legyen hivatalos. Na és te? – Kérdeznék vissza, amikor lépteket hallunk, valaki jön. Gyorsan a falhoz nyomom, de csak, hogy ne csattanjunk, és meglapulunk. Affene, Piton.. Lélegzetvisszafojtva várok, remélem ő se moccan semmit. Nagyon nem kéne, hogy mondvacsinált indokokkal szúrja le Lunát, aki miattam van itt. Végülis még csak hetedikes. Ám úgy gondolom, hogy a mardekáros házvezető név szerint tudja, hogy ki az aki még nem egyetemista, és rájuk vadászik. Na nem, miattam ne kerüljön bajba. Észre sem veszem, hogy a vizes, de amúgy formás keblekhez préselődöm, most fontosabb, hogy ne bukjon le.
Tudom én, hogy a legtöbben nem úgy gondolkodnak, mint én, de ezzel nincs is semmi baj. Én jól érzem így magamat és természetesen másokra sem erőltetem rá a saját látásmódomat, mert miért is tenném? Az a fontos, hogy az ember a saját bőrében jól érezze magát. Nekem ez meg van és remélhetőleg ezzel azok is így vannak, akik másképp élik az életüket, ha pedig nem, hát nekik kell rájönni mikor érdemes változtatni. - És ha végül akármit is teszel, de nem sikerül... akkor mit teszel? - na igen ez a fő kérdés, mert hát igenis van,a mikor valami nem jön össze bármennyire is küzdhet érte az ember, de nagyon úgy fest, hogy ő akkor sem adná fel, na de mit tesz? Vajon összeomlik, ha végül utol éri a kudarc, vagy eleve lehetetlennek gondolja, hogy valami ne sikerüljön? Kihúzni nem fogom belőle a választ és hát megváltoztatni sem tudom a gondolkodás módját, ha ő úgy véli, hogy így jó és kész. Egyébként sem az én dolgom, hogy beleszóljak más életébe és nem is szoktam, de azért nem akarom, hogy másnak rossz legyen, ő pedig láthatóan nem épp a világ legboldogabb embere, ami akárhogy is nézzük számomra szomorú. A leöntést sem a legjobban kezeli, pedig én nem veszem ezt ilyen komolyan. Csak egy kis szörp, ki lehet venni a foltot, pálcával pedig szárítani is könnyű, csak ugye most a pálca hiányzik. - Rendben, ennyi elég is. - kap egy mosolyt azért, én pedig megpróbálom rendbe tenni magamat és amikor látom, hogy elfordul magam elé veszem a törlő ruhát is, ne hogy zavarban érezze magát, mert úgy fest, hogy így van, pedig azért annyira nem vagyok egy... telt alkatú lány, hogy sok mindent megmutasson a vizes felső. - Nem hiszem, rám a Hollóhátasok nagy része is gyakran furán néz. - ami persze nem zavar, ez most is látszik az arcomon, de az még mindig kérdés, hogy neki mire van akkor szüksége, mert azt már tudjuk, hogy érdekli az újság, de hogy most akkor pontosan mi is a célja ennek az éjféli találkának, az még nem derült ki. És végre legalább lelkesedést látok rajta, ami azért fontos, nekem legalábbis mindenképpen. - Jól van, jól van, akkor mindent. Beszélek apával, rendben? - ha ettől lesz neki jobb, akkor egyértelmű, hogy mindenképp, hiszen rendes srácnak tűnik csak olyan nem túl boldog típus, de ha ettől az lesz akkor nem is lehet kérdés, hogy segítek neki. - Persze, legalább ha elkap Friccs akkor rád foghatom, hogy kényszerítettél. - nevetem el magamat, hiszen úgy se tennék ilyet, de ettől még mondani lehet. Nem, egyelőre elindulunk a torony irányába, addig pedig bátran beszélgethetünk, és muszáj is lesz, mert csendben sétálgatni kifejezetten unalmas. - És mikor jöttél rá, hogy ez érdekel? Mármint az újságírás. - mert hát ha már régóta így lenne biztosan nem most akart volna megtudni erről minél többet, viszont ha most jött rá vajon mi váltotta ki belőle? Az efféle mindig érdekes, én legalábbis szeretem tudni, hogy az ember miből jön rá, hogy mit akar kezdeni az életével.
Látom a pillantásából, hogy tökéletesen sikerült meglepnem a felháborodott válaszommal, tehát tényleg nem akart megbántani. Igen, én aztán mindent félreértek, ez abból fakad, hogy nem társalgok senkivel, és ha véletlenül mégis igen, akkor magamból indulok ki, egy bizonyos gondolatmenet alapján, aztán kiderül, hogy rosszul kalkuláltam. Mint esetünkben. A tágra nyílt nagy kék szemek alapján elmosolyodom, és megrázom a fejemet, kissé sajnálkozó kifejezés ül az arcomra. Szerencsére ő sem ragozza túl, nem akart bántani, csak érdekesnek tartotta, hogy ha pletykálnának, az csakis az én külsőm miatt lehez. Mindegy. - Hm.. a legtöbben nem így gondolkoznak, beleértve engem is. Ugyan próbálkozom megoldást találni, de.. túlagyalom, azt hiszem. Nem tudok másra gondolni, semmi nem létezik. Csakis az akadály. Aminek neki futok, mert nem tudom megkerülni, sem pedig átlépni rajta. – Foglalom össze higgadtnak tűnő öniróniával, az arcom viszont többször megrándul a belső kíntól, noha nem konkrétizálok még továbbra sem semmit. Nem is nagyon tudnék, hiszen ha Luna ennyire naprakész problémamegoldásból, esélyes, hogy a szememre hányná, hogy miért őrlődök ennyit, amikor csak az a megoldás, hogy tegyek ellene, hogy többé másoknak már ne ártshasson ez a rém. Na igen, de én nem vagyok olyan erős lelkileg, mint ő, nem lehet csak úgy lépni, ha közben tudom, hogy belehalhatok, és másokat is veszélybe sodorhatok. Szerencsére legalább a helyzet viccesbe fordul, pedig úgy érzem, ebben sem voltam a legügyesebb. - Oké, akkor csak annyi, hogy sajnálom. – A kezünk ugyan összetér, ami számomra több év után durva sokként hat, de minden miatt már végképp nem akarok bénázni. Ha csak kicsit is tudná, hogy mennyire pocsék a lelkivilágom, nem gondolta volna komolyan, hogy miattam bármelyik lány hírbe hozható. Na nem, végképp nem vagyok már olyan. Miután maga elé húzta a ruhát, akkor nézek csak vissza. - Folyni a saját medrükben.. Ez ilyen tipikus hollóhátas duma? – Kérdezem megtartva a mosolyt. Na oké, ha az ember lánya ilyen pengének születik, hát érthető. Engem a céltudatosságom és a vasakaratom miatt a mardekáros kígyók közé sorolt a süveg, de ha mindez már a múltté? Talán Luna Lovegoodból kéne erőt merítenem? Első körben biztosan nem lesz választásom, ha ő a nyom a továblépéshez. Körülnézek a konyha romjain, jó nagy kupit hagytunk mögött, kész káosz itt minden. Visszakapom a fejemet a kérdés nyomán a csinos arcélre, aztán rávágom. – Találkozni! Cikket küldeni! Öhm.. mindent nem lehet? – Igazából sok minden foglalkoztat, akár még komolyan is venném az írást, ha közben a Lovegood-ok közelében lehetek, tehát ez nem kamu, nem véletlenül van mázlim, hogy még egy újságjuk is van. - Ha nem gond, elkísérnélek. Egészen jó kedvem lett, nehezen adnám most ez fel. – Terítek a vállára egy nagyobbacska konyharuhát, ami tisztának tűnik, akkor nem kell a melle előtt hurcolnia a már átázottat, és én se kukkantok oda óhatatlanul. Moccanok a kijárat felé, hogy vajon jön e.
Tényleg fel sem merült bennem, hogy megbántanám őt, egyébként sem bántok meg senkit, szánt-szándékkal meg főleg nem. Nem gondoltam én olyasmire, hogy tényleg felmerülne rólunk pletyka, főleg hogy még csak ne is látott senki sem meg, amikor ide jöttem, meg hát szerintem őt sem, amikor szintén ide jött, úgyhogy... De nem szeretném, hogy e miatt rosszul érezze magát, mert nincs rá oka, fel sem merült, hogy akár egy pillanatra is rosszat mondanék róla. - Pedig gyakorolniuk kellene, hiszen a problémák nem oldódnak meg attól, ha aggódunk miattuk. Tudod én mindig is úgy voltam vele, ha egy gondra van megoldás, akkor keressük meg, ha viszont nincs akkor felesleges idegeskedni miatta, mert úgy se lesz meg sosem. - vonom meg kicsit a vállamat és már épp tovább falatoznék, amikor a nagy gesztikulációban sikerül rendesen elárasztania a meggy lével. Erre tényleg nem számítottam, bár meglep a dolog ez igaz, de aztán mégis csak jön a nevetés, hiszen én nem gondolom ezt olyan veszélyes dolognak, mint ő és főleg nem vagyok olyan, aki egy ilyen apróság miatt netán felkapja a vizet. Volt már rosszabb is ennél, sokkal rosszabb és azt is mindig könnyen kezeltem. - Jól van, csak ne idegeskedj miatta. Egyszer otthon beleestem a ház melletti kis tóba, na akkor sokkal jobban eláztam, ez semmiség. - és persze könnyen megoldható, ha hívnánk egy manót még egyszerűbb lenne, de azért még sem kellene egyiküket sem késő este ezzel zavarni. Megoldjuk mi, én egy kis vízzel, hogy ne maradjon meg annyira a folt, ő pedig egy kis ronggyal, amivel felitathatjuk nagyjából, aztán majd a fürdőben odafent kicsit kiöblítem és ott már a pálca is meg lesz, hogy kivegye a foltot és a szárításban is segítsen. - Köszönöm! - veszem át a száraz ruhát. Azért csak leesik, hogy elfordítja a fejét. Hát igen tény és való vizesben, főleg hogy eleve pizsiben vagyok kissé áttetszőbbek a dolgok, meg testhez tapadósabbak. Zavarban ugyan nem vagyok, de látom, hogy neki kellemetlen a helyzet, ezért megtörölgetem magamat, aztán magam előtt hagyom a törlő ruhát, hogy ne legyen oka panaszra. A székre viszont nem ülök vissza, inkább csak a palacsintát nézegetem, de hát az is elázott. Jó nagy rumlit hagyunk a manóknak. Na majd holnap kiengesztelem őket ezért valahogy, mondjuk sütök nekik egy kis sütit, annak mindig örülnek. - Mindenki más Miles, nem is kell leutánozni. Én így érzem jól magamat, nem tudom hogyan kell csinálni, csak... csinálom. Talán csak egy kicsit jobban el kellene engedned magadat és hagyni a dolgokat... folyni a saját medrükben. - na igen ő olyan típusnak tűnik, aki minden áron el akar érni dolgokat és nem hajlandó elfogadni, ha valami nem megy. Persze ezzel sincs baj, de ha már mindenek felett, makacsul csak erőlködik az nem egészséges. Néha kell csak úgy céltalanul is lenni, csak szórakozni. - Viszont nekem lehet, hogy rendbe kellene szednem magamat. Akkor mit szeretnél pontosan? Apával találkozni, vagy lehetőséget, hogy elküldj az újságba pár cikket? - szívesen segítek neki, ha ez a vágya ezt jól láthatja rajtam. Nem változtatta meg a véleményemet a meggyleves incidens sem. Ha szeretné tényleg szívesen segítek neki bármiben az újsággal kapcsolatban, de aztán tényleg mennem kell, mert jó lenne kevésbé elázottnak lenni és azt hiszem egy újbóli zuhany is rám férne. Ilyenkor legalább nincs tömeg a lány fürdőben a toronyban.
Az ujjaim között forgatom a poharat, elmélázva mindazon, amit mondott. Mindenképpen érdekes jelenségnek tartom, a váltakozó hanglejtéseivel, ahogyan felviszi a mondatot, mintha folytatná, aztán egyszer csak vége szakad. Átlagosnak semmiképpen nem mondanám, éppen ezért volt számomra kissé sértő, hogy úgy vélte, nem adhatna pletykára okot. Nem vagyok jobb, több pedig főleg nem mindannál, amit ő képvisel. Különben is, teljesen szubjektív, hogy kinek mi jön be, sokan csak divatból sürögnek a másik nem egyik kiemelt tagja körül, holott lehet, hogy nincs is benne semmi érdekes, csak elterjedt róla valami szaftos pletyka. Pletyka, amit Luna is bőven a magáénak mondhat, lévén különc csodabogárnak tartják, igaz, éppen emiatt kevesen keresik a társaságát, én viszont nem unom magamat, annak ellenére, hogy amúgy a családi horror miatt kell itt lennem vele. Sőt, nem is érzem most azt, hogy kell, érdekesen alakul az este. Hollóhátas okoskaként mindenről megvan a véleménye. - Igaz. Nem akartalak túlvéleményezni, vagy ilyesmi. Csak szép, hogy ennyire kiegyensúlyozott vagy. Nem megy azért ez mindenkinek. – Még véletlenül sem szánom célzásnak, hogy kezdjen bele a faggatózásba, hogy mi lehet velem. Csak arra értem, hogy sok az árva, félárva a roxfortban, végülis egy elit suli diákjainként gyakorta ki vagyunk téve a varázsvilág borzalmainak, meg még ott vannak a halálfalók is, sorolhatnám napestg. Aztán győzködöm egy sort arról, hogy akár össze is illenénk, ha nem ítélné el nagyon a helyzetet, de látszik, hogy régóta diskuráltam már úgy igazán, meg a gesztikuláció teljesen eltűnt az eszköztáramból, és most hogy használom, túl hirtelen vagyok ahhoz, hogy mindent az ölébe borítsak. - Nem a meggy a lényeg. Senki sem szereti, ha ilyen baleset éri. Ha nem gond, az jó, attól még segíteni akarok.. – Így azért nem lesz sokkal egyszerűbb, hogy még le is vizezi magát. Na.. helyben vagyunk. Ahhoz képest, hogy azt mondta, hogy elképzelni se tudná, hogy rólunk pletykáljanak, azért egy lány, aki magát vizezgeti, miután csurom megylé az egész ruhája, hát nyilván eszébe jut az embernek mindenféle, még ha ilyen nyomorult magányos alak is, mint én. De biztos vagyok benne, hogy Luna úgyse kapcsol, mintha ő sem gondolkozna úgy, hogy ennek bármi jelentéstartalma lehetne. Mindegy, magam miatt megteszem, hogy udvariasan elfordítom a fejemet, és csak adok egy száraz rongyot a polcok egyikékéről. Itt azért összeér a kezünk, amitől jóleső borzongás fut rajtam át, de figyelmen kívül hagyom a dolgot, csak elszoktam ettől is. Hiányzik, hát persze, hogy hiányzik, fizikálisan, meg lelkileg is, de sokkal, lényegesen sokkal fontosabb dolgaim vannak, nem érdekelnek a sóhajtozó lány szemcsillogások. - Nem tudom, lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy csak változom, felnövök. Te viszont.. a komolyságod mellett vidám is vagy. Mondd, hogy lehet azt csinálni, hogy ennyire kész véleményed van mindenről, mellette meg semmi sem fújja el a jókedvedet? Ezt sosem tudnám leutánozni.. – Most ránézek, de jaj, még mindig csurom nedvesség a felsőteste, hát így nem lesz könnyű társalognunk. Erőnek erejével kényszerítem magam, és állom a kék szemek pillantását.
Nem vagyok egy ijedős fajta, főleg ha látom a másikon, hogy igazából nem mondható veszélyesnek és Miles nem tűnik annak, sőt szomorú, hogy ilyen magányos. Egyedül van és a tetejében a saját döntéséből. Nem mondom, hogy ilyet se hallottam még, de lássuk be azért nem túl gyakori, hogy valaki önként vállalja az egyedüllétet. Biztosan jó oka van, de nem kérdezek rá, hogy mi lehet az, hiszen nem az én dolgom és főleg nem vagyok olyan, aki szándékosan vájkál mások életében. Nem az én dolgom, hogy úgy mondjam, főleg nem, hogy felszakítsam a sebeket, mert valószínűleg azért döntött így, mert bőven vannak sérülései. Különben barátokkal lenne, de talán olyan mélyek, vagy olyan nagyok a gondjai, hogy a barátok ezt nem tudják megoldani. Velem vajon akkor miért akart találkozni? Az újság megoldást jelenthet a gondjára? - Ahogyan én irigyelhetném azt, akinek él az édesanyja, de mindenben meg kell látni a jót. Neked, ha jól sejtem ez nem megy. - nem bántón beszélek, inkább csak fejtegetek és nem is megyek jobban bele, főleg mert ő maga mondja ki, hogy hanyagoljuk a témát és én nem akarok neki semmi kellemetlenséget okozni. Elég nehéz dolga lehet, ez nem is kérdés, de biztosan lenne valami mód, hogy jobban érezze magát, csak hát egyelőre még nem tudni, hogy micsoda, főleg mivel nem tudom, hogy mi a gond. - Végül is igazad van, bár nem is csak a külső számít, nem is csak arra értem, de igen túlragoztuk és nem hiszem, hogy pletykálnának. Nem igen találkoztam senkivel sem a folyosón. - mosolyogva vonom meg a vállamat, és miközben újabb falat kerülne a számba a palacsintámból megtörténik a baj, a szerinte hatalmas probléma, mert hát én azért ezt nem kezelem olyan halálosan komolyan. Egyből fel is pattan, én viszont ahogyan őrült módon keresgélni kezdi a konyha ruhát csak elmosolyodom aztán egyszerűen elnevetem magamat. - Héj... ez csak egy ruha, nem követtél el halálos bűnt és szeretem a meggyet, a ruhám is kellemes illatú lett. - csak megrázom a fejemet és feltápászkodom, hiszen úgy szaladgál, mint a mérgezett egér. Csöpög belőlem a meggylé ugyan, de a manók ezt a részét úgyis megoldják, így hát szépen a csaphoz sétálok és vízzel igyekszem valamelyest lelocsolgatni, ha addig talál valami száraz dolgot, akkor át is tudom törölni vele. Nem lesz tőle száraz, de ez legyen az életben a legnagyobb gondunk. - Te mindent ennyire véresen komolyan veszel igaz? - olyannak látszik, aki túlságosan komoly és aki számára minden tényleg rendkívüli dolog lehet, mint ahogyan egy ilyen apróság is. Apával mi az ilyesmin csak nevetünk, én legalábbis ezt tanultam. Ha valami kiborult, hát jót szórakoztunk rajta, aztán persze feltakarítottuk, amit pálcával könnyebb megoldani, de mégis csak tárgyakról van szó, egy szőnyeg, egy ruha, nem ér annyit, hogy az ember idegeskedjen miatta, főleg nem, hogy ennyire, mint amennyire Miles teszi.
Nem akarom egyenlőre túlragozni, mert kár megrémíteni, vagy elvágni magamat az egyetlen nyomtól, amely most a Lovegoodokon át a halál ereklyéihez vezet. Utálom magamat, hogy ki kell használnom valakit. Régen, amikor még menő kviddicses voltam, akkor lehet, hogy megtettem, hogy a lábaim elé omló lányokat gond nélkül cipeltem az ágyamba, de az utóbbi három év alapjaiban megváltoztat. Luna viszont úgy kezel, mintha még ugyanaz a győztesnek született srác lennék, aki előtt nincsenek lerombolandó falak. Na igen, nem vertem nagy dobra, hogy mi történt a családban, csak másképpen tértem vissza a nyári szünetről, s magyarázatot nem adtam. Most megtehetném Lunával, hiszen az egyik legokosabb hollóhátas, tehát Watsonon kívül papírforma szerint a legpengébb az egész Roxfortban. Kitűnő jegyekkel, és lényegében gyenge pont nélkül. Lehet, hogy másokban szánalmat kelt, hogy olyan álmatag, én viszont nem becsülhetem le. Sőt, mindent meg kell tennem, hogy a magaménak tudjam a bizalmát. Az őszinteség.. talán segítene, de nem merek, tényleg nem merek. Viszont nem is hazudok, csupán máshogyan adagolom a témát, hátha egyszer elérhetem, hogy azt tegye ami a helyes. - Igen, mindenkinek megvan a keresztje. – Nem teszek fel eldöntenő kérdéseket, sem pedig kétértelmű felvezetést sem indítok, mert tudom, hogy hihetetlenül tapintatos. Talán az anyja elvesztése olyan türelemre intette, ami nálam nincs meg, sőt magamban fordultam, ő pedig nyitott a végtelenségig. Hogy csinálja? - Irigyellek. Nálunk apám halála szakadékot mélyített anyával, de hagyjuk is, nem akarok róla beszélni. – Hárítok felemelt kézzel, megrázom a fejemet, nem vele van baj, mielőtt még úgy érezné, hogy ráförmedek. Erről szó sincsen. Nem Luna a hibás, de hogy is avathatnám be, hogy mi a helyzet? Majd egyszer, ha képes leszek róla beszélni. Viszont azon már nem is csodálkozom, hogy félreért. Azon viszont már jobban, hogy én is őt. - Ah, na erre nem gondoltam. És neked sem kéne. Kit érdekel, hogy régen mi volt? A tükör egy képet sugároz vissza, nekem ez már nem számít. Aranyos lány vagy, és semmivel sem kevesebb nálam. Ha pletykálnának rólunk, azt nem miattam, vagy nem csak miattam tennék. Meglehet, hogy a magabiztosságod miatt próbáltak téged olyannak beállítani, aki fura, de valójában mindenki fura. Mindegy, túlragoztam. – Ezzel nem mondom ki, hogy én kedvelem, hiszen még magam sem tudom, hogy ha őszintén belegondolnék, kedvelném e. De ha ő a külsőmre utal, hát az ő fizimiskáját kifejzetten aranyosnak tartom, hihetetlenül világos tincsek, óriási kék szemek, mint egy porcelánbaba. Ha lenne esetem, ami nincsen, még az is lehet, hogy ő pont az lenne. Na de a család az első. Viszont az utolsó mozdulatommal iszonyat ügyesen leverem az asztalról a kupak nélkül meggylevet, egyenesen az ölébe. – Óafrancba! Bocs! – Pattanok fel, hogy valami törlőruhát kerítsek, mert az éjjeli találkára nem szándékoztam magammal pálcát hozni, így a tiszítóbűbáj kizárva. A jó hír, hogy nála se látok. Az egyik polcon találok valami konyharuhát, ami tisztának tűnik, ezzel sietek vissza, hiszen mégse takaríthatom le én. Már így is durván kínos.
Nem tudom, hogy ha elmondaná az igazat azzal megrémisztene-e. Könnyen lehet, hogy egyszerűen segítenék neki és kész, még csak nem is feltétlenül kérdeznék rá a részletekre, hiszen jó indulatú vagyok annyira, hogy ha valakin látom, hogy valami fontos, akkor nem fogom feszegetni a miérteket és szerencsére elég jó a beleérző képességem ahhoz, hogy tudjam mikor fontos valami úgy igazán. Egyelőre viszont csak azt tudom, hogy Miles ideges és szeretne már beszélni, mégis megvárom, amíg önként tér a tárgyra, addig türelmesen várok és a palacsintával foglalkozom. - Azt hiszem értem már, szívesebben vagy egyedül, de ezek szerint eddig ez nem így volt, tehát valami megváltozott, ha vannak barátaid, akiket hanyagolsz. - csak elgondolkodva fejtegetek, de nem kérdezek rá, hogy mi lehet ennek az oka, mi az a változás, ami beállt az életében. Ha akarja úgyis elmondja, nem kell faggatnom róla, főleg hogy nem vagyunk közeli ismerősök, sőt barátok sem. Annak is egyértelmű, hogy jó oka volt, hogy ide hívott, még ha nem is tudom, hogy mi lehet az az ok. Azok alapján, amit mond apa... azaz az újság, de valami azért nekem mégis csak sántít. Érzem, ha valami nem teljesen van a helyén és jelen esetben pontosan ezt érzem, még sem fogom faggatni Milest. Nem érzek rosszindulatot felőle, sőt kimondottan rosszat sem, inkább sok aggodalmat és kétséget, de azokat bőven. - Oh nem, nem kellett átvennem anya helyét és azt nem is lehet. Apával jól meg értjük egymást és jól meg vagyunk, ő mindig mindent megtett értem és én is érte. Ez... így van jól. - sosem éreztem úgy, hogy anya halálával megváltoztak volna gyökeresen a dolgok. Apa mindent megtett, hogy ne érezzem így. Igaz, hogy a föld felett jár, de én is és ezzel nincs baj. Úgy nőttem fel, hogy ha éjszaka ahhoz volt kedvünk, akkor kiültünk a teraszra és onnan néztük a csillagokat és nem törődtünk azzal, hogy mi lesz másnap. Azt tettük, amihez épp kedvünk volt és még sem lettem e miatt rossz gyerek. Tudom a szabályokat és be is tartom őket, csak nem ragaszkodom a konvenciókhoz, egyéni módon élem az életemet, ahogyan apa is. - Jajj én nem... nem úgy értem. Úgy érzed megsértettelek ezzel? Dehogy! Nem állt szándékomban, rosszul fogalmaztam ezek szerint. Úgy értem, hogy te... hát csak nézz tükörbe, gondolom amikor még nem voltál szívesebben egyedül sok lány rajongott körbe, én meg... Nem sokan kedvelnek az iskolában, a többség elkerül és furcsának gondolnak, én nem vagyok olyan... mint te. - na jó, ezt talán egy kicsit nehezen sikerül összerakni végül, de remélem, hogy csak sikerül valamelyest összeszedni a gondolataimat. Igazán nem akartam volna őt megbántani, fel sem merült, csak hát úgy fest sikerült tényleg rosszul fogalmaznom, még ha nem is volt ez szándékos. Nem vagyunk egy súlycsoport és nem olyan tekintetben, hogy ő maradna el tőlem, inkább más... kasztba tartozunk a külsőnket, a családunkat... mindent tekintve. Ő sem azért hívott ide, mert másképp lenne, hanem mert szüksége van rám, állítólag az újság miatt.
Nem akarom megrémiszteni Lunát, főleg, hogy a bizalma most mindennél többet ér számomra. Hallottam már róla, hogy ő mindenkivel megtalálja a hangot, és most saját magamon is érezhetem mindezt, holott mások kedveményezése, közeledése esetemben sosem volt olyan, amit hiányolnom kellett volna, ő pedig mégiscsak kedves, elfogad így, ahogyan vagyok, ami némi lelkiismeretfurdalást kelt bennem, de meg kell tennem a családomért, és az esetleges leendő gyermekeimért, hogy lezárom ezt a több száz éves átkot. Talán ha elmondanám neki, megértené, és segítene magától is, de nem kockáztathatok, hogy az egyetlen érdemi nyomhoz vezető személlyel összerúgom a port. Ha viszont később derül ki mindez.. Nem, egyenlőre maradok az eredeti tervnél. - Nem, nem erről van szó, lehet, hogy rosszul fogalmaztam. Én utasítom el mások társaságát. Tudod engem manapság nem vonz úgy a társasági élet, mint a legtöbbeket, így már nem is próbálkoznak az egykori barátaim. Egyedül eszek, ezért ez most kivételes alkalom, főleg, hogy én hívtalak el téged, remélem nem tettem rosszul. – Nem akarok én bizonytankodni, egyszerűen el kell vennem a tudását a családjának, hogy az enyémet megmenthessem. Nem vagyok mézes-mázas behízelgő alkat, és most sem szándékozom így ismerkedni, viszont őszintén jól érzem magamat vele, ami kész csoda. Láthatja rajta, hogy nem játszom meg magamat, pedig ha hallott rólam, igencsak csendes alkat vagyok, aki sosem mosolyog, vele már párszor sikerült ilyesmit kicsikarni.. - Muszáj is, megteszem, nem olyan rossz ez így, neked viszont az édesanyád nem él már, ha jól tudom, és ez a nem mindegy, hogy át tudtad venni a helyét, legalábbis a gondoskodás szempontjából. – Nem ismerem még az apját, de hallomásból tudom, hogy igencsak a föld felett lebeg pár centivel, igazi álmodozó, tehát Lunának kell egy kicsit józanabbnak lennie, kérdés, hogy mennyire sikerül. Viszont amit mond, azon már kissé megütközöm, picit el is fintorodok. - Nagyon mások? És ez már egyből azt jelenti, hogy soha fel sem merülhetne köztünk semmi? – Lehet, hogy kicsit sértettnek tűnik a hangom, nem veszem észre, hogy ő pont máshogyan értette, hogy én vagyok a sármos pasi, aki sosem alacsonyodna le hozzá, holott részemről ez nem így van, engem most összességében nem érdekelnek a lányok, de ha valaki mégis, Luna biztosan nem kerülne kihúzásra erről a listáról, csak mert nem a klasszikus szépség. Sőt, kifejezetten aranyos a maga módján. Na mindegy, most lehet, hogy félresiklott a későbbi esély a találkákra. Inkább csendben eszegetek tovább, tényleg nem tudom, hogy innen merre tovább.
Különös fiú, már csak azért is, amiket mond. Ő kitaszított? Én nem érzem magamat annak, csak másképp látok dolgokat és nem alkalmazkodom csak azért, mert ezt várnák el, de jól érzem így magamat. Ha viszont kitaszítottnak gondolja magát az azért elég sokat elmond arról ő hogyan kezeli a jelenlegi helyzetét és nem hiszem, hogy ez jónak mondható, főleg hogy velem akar beszélni valami fontosról, ha egyszer ide hívott éjnek évadján, de vajon mi lehet az a fontos? - Kitaszított az, aki e miatt rosszul érzi magát. Te rosszul érzed magad? - jól érzi én gond nélkül odamegyek akárkihez, és elbeszélgetek és azért akadnak barátaim, hiszen ott van Harry és Ginny, no meg Neville. Nem érzem úgy, hogy egyedül lennék, de ő olyan mintha magányosnak érezné magát és ez nem jó. Ha az ember így érez, akkor nem jó úton jár. Én nem vagyok szomorú csak mert másképp látok dolgokat, mint mások, ő viszont cseppet sem tűnik boldognak és ez itt a legnagyobb probléma azt hiszem. - Ez szomorú, sajnálom, de tudod akár te is megtanulhatod. Mármint gondoskodni magadról. - persze rossz dolog, ha nincs aki megteszi, de anya már nem él, nekem is meg kellett tanulnom gondoskodni magamról, sütni-főzni. Bár persze apa is rákényszerült és ő is megtette nem is egyszer már, sőt kimondottan jól csinál bizonyos dolgokat, de azért mégis csak úgy működünk jól, hogy ezeket együtt tesszük meg. Miles ha jól sejtem nem igen fordulhat senkihez, de... - Ha szeretnéd szívesen segítek. - teszem aztán hozzá egy mosollyal. Legalábbis elsajátítani az alapokat, ha egyáltalán szüksége, vagy igénye van rá. - Ez... fel sem merült bennem. Nem hiszem, hogy bárki ilyesmit terjesztene és ez jó eséllyel rád nézve lenne negatív, nem rám. Neked nincs... híred, vagy csak én nem hallottam? És egyébként is miért érdekelne mit mond más? Egyébként is nagyon mások vagyunk, mindenki tudná, hogy ez alaptalan. - újra csak elmosolyodom és jó ízűen majszolom tovább a palacsintámat. Hát igen ő meg én, nagyon erősen eltérünk egymástól. Miles egy helyes srác, bár Mardekáros, de akkor is helyes srác, rólam pedig nem igen szállnak olyan hírek, hogy mennyire kiemelkedő szépség lennék ugyebár. Nem vagyunk egy súlycsoportban.
Elgondolkozva forgatom a villámat, és kénytelen vagyok mélyebben átgondolni, amit mond. Első blikkre lázadnék bármi ellen, nem szoktak érdekelni mások véleménye, lényegében az övé sem, de ráébreszt, hogy pontosan azt teszem mint ő. Ugyan már többségében elmaradtak a meghívások, néhanap mégis kérnek, hogy menjek velük sörözni, vagy csak szórakozni. Kategórikusan nemet mondok, aztán én vagyok a különc, furcsa srác, akivel megfordult a világ, és érthetetlen, hogy miért fordul magába. Ettől nem lettem keserű. Azaz nem ettől lettem keserű. Apám halála döbbentett rá, hogy mennyire nem ismertem őt, sőt, azt hittem, hogy csupa vidámság az élet. Fel kell vennem a kesztyűt, ám nem azért, mert a nagyapám ennyire erőlteti. Le kell zárnom a családomat súlytó sötétet. Oly mélyre, messzire kell száműznöm, hogy többet senki ne szenvedhessen, aki a Blethley nevet viseli. Vajon Lunának is hasonló teher nyomja a hátát, vagy ő csak szimplán nem érintett abban, hogy bármilyen felelősséget vállaljon a tettei iránt? - A nagy hang dönti el, hogy mi a helyes? Erre még nem gondoltam. Akkor ez alapján mondják, hogy farkastörvények uralkodnak? Meglehet. Akkor mi kitaszítottak vagyunk? – Akaratlanul is elmosolyodom, sokszor láttam már őt magányosan üldögélni, olvasni, nézelődni, de sosem tűnt magányosnak velem ellentétben. Ha olyan kedve van, odamegy valakihez, és nem zavarja, hogy levegőnek nézik. Én nem szoktam próbálkozni, én vagyok az, aki nem bírja a társaságot. Az övét furcsa módon most egészen jól viselem, de itt határozott céljaim vannak, noha rendes lánynak tűnik, meg kell ismernem, hogy a kapcsolatai révén előrejussak. Ki tudja, hogy az apámat elnyelő rém mikor néz ki magának..? - Az itteni ételek úgy többé kevésbé megeszem, hogy ne gyengüljek le, de nem nagyon nézem, hogy mi az. Anya nem egy főzős alkat, más meg nem viseli gondomat. – Ez talán kissé komoly kinyilatkoztatás az egyszerű karalébáről, de ez még nem az a pont, ahol érdemes titkolózni. Mondjuk ebből is tovább tudnám fűzni a szót a családra, és felmerülne apa, azt pedig egyenlőre nagyon nem akarnám mondani, így marad az, hogy zárjuk ezt a témát, talán nem firtatja tovább. Bár.. eddig mindenbe belekérdezett. Elég kiváncsi lány! - Itt a legtöbben szón van a lényeg. Már megint ott tartunk, hogy mit diktál a divat. Engem nem a sablon cikkek érdekelnek. Az érdekességek már annál jobban megfognak. Viszont.. téged az nem izgat, hogy ha éjnek évadján meglát velem valaki.. nos elkezd mindenféle romantikus szivatásokkal bombázni, hogy összeszűröd egy mardekárossal a levet..?
Nem mondom, hogy nem ismerem a divatot, egyszerűen csak nem foglalkozom vele. Azt viselem, ami tetszik és azt teszem, ami jól esik, ami először eszembe jut és nem gondolkodom rajta, hogy azt szabad-e, vagy mások mit gondolnak róla... rólam. Nem az a fontos, hanem csak is az, hogy én mennyire felelek meg saját magamnak, nem az, hogy másoknak mennyire. Soha sem az érdekelt, hogy mások mit gondolnak. Légy önmagad és tudj tükörbe nézni minden nap végén azt mondva, hogy nem játszottad meg magadat, hogy nem viselkedtél másképp, mint akartál. - De csak, mert valaki, akinek elég nagy a hangja azt mondta, hogy az úgy a jó. Én valahogy nem hiszek az ilyesmiben, de igazad van, ahány ház, annyi szokás. - és az én szokásaim, vagyis a mi szokásaink mindig is mások voltak, mint az átlagéi, de nincs ezzel baj. Engem sosem zavart, ha valaki mást gondolt rólam, vagy úgy gondolta mindig csak az a jó,a mit ő tesz. Én azt teszem, amihez épp kedvem van és ha ez mondjuk egy cseresznye fülbevaló, akkor az, vagy egy éjszakai palacsintázás, akkor az. Szerencsére a tanárok nagy része már ismer, sosem a bajt keresem és nem is talál meg valami gyakran. - Ilyesmiken nem szoktam gondolkodni. - csak mosolyogva rázom meg a fejemet. Ez már következmény és azon nem igen jár az eszem. Egyébként is pár palacsintától még nem fogok rosszabbul aludni és ha már egyszer felkeltem nem fogok alva járni sem, ennyire ismerem már magamat. Általában az alvajárásaim éjféle előtt történnek meg. Nem tudom mi az oka, talán akkor alszom még felületesebben, vagy pont hogy mélyen, vagy csak így alakult ki és kész. - Pedig mindent ki kell próbálni, különben sosem tudhatod mi finom és mi nem. - persze megértem, ha a karalábéról rosszakat hallott, de mindent el lehet készíteni úgy is, hogy aztán mégis jobb legyen, mint amilyennek eredetileg gondoltad, aztán persze majd meglátja, hogy ő hogyan viszonyul hozzá, ha tényleg megtörténik az a bizonyos személyes találkozás. Addig viszont jó, ha megbeszéljük miért is vagyok itt, mert eddig még nem derült ki. Lassan viszont a fontosabb témára is rátérünk, én pedig eszegetek addig is tovább. Finom lett a palacsinta, holnap... azaz ma hozok valami kis apróságot cserébe a manóknak ez már biztos. - Szóval újságíró? És hogyhogy nem a Prófátánál? Tudod a legtöbben arra vágynak, bár a Hírverő egyértelműen sokkal nyitottabb és érdekesebb, de... a többség ezt valahogy nem díjazza. - nem néztem volna ki belőle, sem azt, hogy pont a Hírverő érdekli és azt sem, hogy maga az újságírás. Valahogy nem passzol hozzá, bár persze nem lehet megállapítani külsőre valakiről, hogy miben jó, ez így igaz. Ezek szerint esetében is mást takar a máz, mint ami belül van. Érdekes egy alak, annyi szent és én szeretem az érdekes alakokat.
Ha egy kicsit is a régi énem lenne a domináns, most akár fel is figyelnék a mosolyára, hiszen kedves lány, maximálisan kedves, de engem most nem ez hajt, hanem az átok, amit már csakazért is meg kell törnöm az őseimet illetően, hogy többé ne essen senki áldozatul a Peverell-ek önzésének. Ahogy sejtem, Luna és a családja alaposan beleásták magukat, az apján láttam is már egy olyan szimbólumot a Hírverő egyik címlapján mosolyogva, ami egyértelműen a Halál Ereklyéire utal. - Azt nem mondom, hogy mindent a divat diktál.. de végülis mindent meghonosított valaki. Különben pedig, ha már klisék, ahány ház annyi szokás, miért kéne egyformának lennünk? – Ezzel kicsit magamat is védem, hiszen alaposan különc lettem az elmúlt években, nem is szándékozom megfelelni senkinek, így aztán akaratlanul is az ördög ügyvédjét játszom Luna mellett, aki magasról tesz a szabályokra, mondván aki nem kedveli őt így, azzal kár is vitát gerjeszteni arról, hogy mi a furcsa, és mi nem. - Ahha, mondjuk erre pont rásegítek, mert ha az éjszaka közepén eszünk, akkor az emésztésed miatt lehet hogy megint kidob az ágy.. – Mondjuk nem értek nagyon az alvajáráshoz, viszont én annyira rendszertelenül eszek, hogy sokszor nem is tudok aludni éjjelente, csak dobálom magamat, így a szervezetem kétségbeesetten küzd, hogy valami elvárható szabályt találjon a viselkedésemben. Legtöbbször hasztanalnul. - Brrr.. Nekem nem izlene valamiért. Sem nyersen, mert úgy túl keserű, levesben meg.. úgy is? Aztán ki tudja, én nem szoktam semmire csak azért nemet mondani, mert amúgy van róla valami véleményem, de még nem próbáltam. – Vonogatom a vállamat, és most veszem észre, hogy az elmélyült beszélgetés közepette ő már a juharsziruppal megöntözte a palacsintáját, és végzett is, de rendes tőle, hogy kipróbálja az áfonyával a másikat. A felcsillanó szemekre elnevetem magamat, amitől kissé zavarba jövök, régen nem nevettem már, egészen elszoktam a hangomtól. Még a szám elé is kapom a kezemet, hiszen nem tudhatom, hogy milyen fintorokat vághatok. - Alkalomszerűen. Gondolkozom újságírói pályán. Sokat olvasok, és lehet, hogy ez egyfajta.. írási stílust is is segíthet. Sajnálom, hogy kicsi a partyk látogatottsága. Egyszer benéznék, de nem akarom meghivatni magamat. Csak meg akartalak ismerni a tömeg nélkül. – Most nem teszek fel kérdést, mert én még hozzá sem láttam a palacsintámhoz, ő pedig már a másodiknál tart. Határozottan éhes vagyok, és a húskrémes csoda igazán a fogamra való. Látom, hogy gyors ütemben pusztítja az édességet, ezért csacsogjon csak ő, nem kell automatikusan visszadobnunk a labdát, látom rajta, hogy érdeklődik, így beszéljen csak nyugodtan ő. Szép tónusú a hangja, cseppet sem az a vékonyka egérhang, mint amilyennek látatlanban betippeltem volna.
Nem tehetek róla, de csak elmosolyodom a szavait hallva. Elég fura egy hozzáállás annyi szent, hogy a többség olyan, amilyennek mondja. Én nem hiszem, hogy divattal mennék szembe, egyszerűen csak másképp viselkedem az emberekkel, mint az átlag, de ez nem feltétlenül rossz igaz? - Én viszont igen, de tudod pont az a szomorú, hogy ez a szokatlan. - vonom meg a vállamat finoman. Mégis miért ne kérhetnék a manóktól palacsintát egy ismeretlennek? Ő hívott ide, plusz késő éjjel is van, igenis jól fog esni mindkettőnknek, ha eszünk kicsit valamit, aztán majd meglátjuk hogy mi lesz ma, azaz én, mert jó eséllyel ő pontosan tudja, hogy miért van itt. Egyelőre még számomra kérdéses az ittlétem oka, azaz, hogy mit szeretne tőlem pontosan, de amíg nem derül ki, addig én szívesen eleszegetem a palacsintát és biztosan nem fogok sürgetni, hiszen ha sürgős lenne számára, akkor biztosan mielőbb belekezdene. - Fel tudok én kelni, ha beállítom az ébresztő órát, csak időnként alva járok, de nem minden éjjel, csak néha nap. - na igen, ettől függetlenül persze szinte mindig cipőben alszom. Otthon nem, mert valami miatt odahaza nem szoktam kimászni az ágyból, viszont itt mindig. Kijutok gond nélkül a klubhelyiségből, és elmászkálok bármerre, ahhoz pedig érdemes cipőben lennem, hogy ne fázzon meg a lábam. Persze mindig tiszta cipőt veszek fel az ágyba, olyat, amit előtte rendesen megtisztítok és másnapra újra tisztán veszem fel, amikor lefekszem este. - Pedig a karalábé is finom, sőt nyersen még jobban is szeretem, mint mondjuk levesben. - elgondolkodom azért a szavain és tény a cseresznye finomabb, de az mégis csak gyümölcs és kellően édes, de nekem őszintén szólva a karalábéval sincsen különösebben problémám, azt is nagyon szeretem időnként elrágcsálni. Közben figyelem, ahogyan előszedi a szirupot is. Végül is igen az áfonyaszirup is remek lesz a palacsintához, bár én már elővettem a juharszirupot is, de nem vagyok ennyire válogatós. - Köszönöm! - veszem át tőle és miután az első palacsintát már be is töröltem, a másodikat már az ő szirupjával próbálom ki. Így is isteni finom, sőt szinte már mennyei! Aztán csak csendben nyammogva figyelek rá, amikor belekezd a mondandójába. Lassan csak kiderül, hogy pontosan mit szeretett volna mondani, azaz, hogy miért hívott ide. - Hm... végülis igen szokott, bár nem szoktak sokan megjelenni a partyjain sajnos. Azért persze akadnak, akik ellátogatnak rá. Miért? Olvasod a Hírverőt? - oh tudom én, hogy ezt nem sokan teszik meg eleve, ezért is meglepő, hogy ő ezek szerint igen, de végül is vannak kivételek. Ő Mardekáros és komoly fiúnak tűnik, és mint tudjuk a Hírverő nem pont az az újság, amit a hozzá hasonló srácok olvasni szoktak, inkább kinevetik azt, akinél van ilyen, főleg persze engem.
Hanyagul megvonom a vállamat. Nem készültem magyarázkodással, de most belátom, hogy ostoba lépés volt. Luna igazán kiváncsi teremtés, mindenbe bele fog kérdezni, kénytelen leszek elővenni nagyon régen használt társalsági formáimat, főleg, hogy ha be akarok jutni a Lovegood házba. Régen igazán szerettek anya barátnői, aztán a roxfortos kiscsajok, de az már igazán az ősidőkbe nyúlik, hogy le tudtam őket venni a lábukról. Az átok mindent megváltoztatott, én már magammal sem tudok együttélni, nem hogy valami értelmes, logikus választ kinyögni. - Őszintén? Mert rólad mindenki azt mondja, hogy szembemész a divattal. Engem, egy ismeretlent aligha vendégelne meg bárki. Te viszont.. – Gondolom meg sem lepődik, hogy én is úgy kezelem, vagy kezelném, amiket hallottam róla. Most viszont rá, és a családja tudására van szükségem. Nem mondom, hogy mindenben őszintének kell lennem, sőt.. egy ideig biztosan nem, ám az őszinteséget lehet alkalmazni olyan nyilvánvaló tényeknél, amiknek ő a főszereplője. Például a saját stílusát illetően. - Aha.. és ez mitől lehet? Csodának kell így vennem, hogy fel tudtál kelni mostanra? Vagy le se feküdtél? – Azért ezt nem árt, ha mielőbb tudom, mert ha többet leszünk együtt, fel kell készülnöm a furcsaságaira. Megtanulni kezelni őket. Van nekem elég bajom, esetében viszont ki akarom számítani a kiszámíthatatlant. Észre sem veszem, hogy miközben elkezdünk enni, nem jut eszembe felvezetni a témát, amiért ide jöttünk, noha elég fontosanak ítéltem meg, hogy ha már erre jutottam, akkor ne késlekedjek tovább. Elterelte a figyelmemet, vagy ilyesmiről lehet szó. - Igen, az legalább édesebb, ha meg akarnád enni. Karalábét nem fogyaszt csak úgy az ember magában. – Bár Lunából még ez is kinézhető, de nem, a cseresznye különben is formásabb, ha már ilyen butaságai vannak, de hát az ő dolga. Már éppen venném a levegőt, hogy belekezdjek, de megint megakaszt, hogy válaszol az amúgy udvarias válaszomra. – Hát úgy, hogy ha már ide hívtalak, használjuk ki a hely adottságait. – De ciki, én meg őt akarom kihasználni. Mindegy, úgysem értené meg, hogy mire kell nekem. Hallgatagon csiszatolom a palacsintát az evőeszközzel, aztán felpattanok, most úgy érzem, hogy nekem kell kiszolgálnom őt. Kinyitom a fenti szekrények egyikét, és elégedetten bólogatok. Áfonyaszirup. Pár pillanat alatt felhígítom vízzel, és máris kész az ivólé. Bögrékbe öntöm, és az övét elé tolom. - Jól tudom, hogy édesapád szokott szervezni a Hírverő és más újságok számára ilyen.. partykat? – Na jó, most már a közepébe vágok, nincs más hátra, mint előre. Sokan nem veszik komolyan ezt a családot, de igenis vannak hozzájuk hasonló bulvárlapok, akik valamilyen szinten összedolgoznak. Az apja ráadásul ismert közéleti személyiség a maga megosztó módján, mert bár sokan bolondnak, kótyagosnak tartják, igenis vannak még tisztelői.
Végül is nem rossz, hogy ilyesmit feltételez rólam, látom én mindenben a jót, ahogyan természetesen ebben is. Végtére is süthetnék palacsintát éjszaka, miért ne? Csak éppenséggel ezúttal nem én voltam, meg aztán későn van már így is, nem kellene itt lennem, ha még palacsinta sütésen is kapnak nehezebb kimagyarázni, hogy alva jártam. - Igen? Pedig nem is ismersz igazán. Akkor miért? - gond nélkül nyíltan felteszem a kérdést, ha már azt mondja, hogy kinéz ilyesmit belőlem. Akkor érdekes hogy mi alapján. Végül is igaza van, tényleg simán megtenném, de nem úgy fest, mint aki sokat tud rólam, akkor csak úgy a külsőm alapján gondolja, hogy lehetséges lenne az éjszakai palacsinta sütés? - Nem probléma, néha beülök felsős órákra, van rá lehetőség, ha van időd rá és van, ami érdekel és ne aggódj e miatt. Elég gyakran járok alva és már megszokták a tanárok. - meg aztán soha nem sántikálok semmi rosszban, e miatt aztán főleg nem aggódnak miattam, vagy hogy kint vagyok. Persze a kastély veszélye is lehet éjszaka, de nem volt még soha semmi bajom, meg aztán az alvajárás tényleg elég jó ürügynek tűnhet, ha rajta kapnak. Na a palacsinta evéssel együtt már nem, de majd megmagyarázom. Apa úgy se lenne mérges, megérti, hogy valami tényleg fontosról volt szó és ha éjszaka hívott ide beszélgetni, akkor minden bizonnyal fontosa téma. - Karalábé? Ez épp cseresznye. - a mosolyom nem csökken, én aztán nem veszem magamra soha sem még a tényleg bántó megszólalásokat sem, ő pedig nem tűnik bántónak. Nem csoda, hogy segítek neki elkészíteni a palacsintáját, bár persze segíthet ő is. Mégis csak sokkal könnyebb egy kellemes vacsora keretein belül beszélgetni nem igaz? - Kihasználni? Úgy érted... a palacsinta evésre? - kissé azért ráncolom a homlokomat, mert nem pontosan értem a kérdését. A gátlásokat sem, épp ezért kíváncsi vagyok, hogy pontosan mire is érti ezt.
Magamon érzem azt a furcsa tekintetet, ami oly sokakat zavar, de ha belegondolunk, én is kellően magányos, különc alkat vagyok, így állom a nagy, és kék szemek érdeklődő, örökvidám szemrevételezését. Luna az a lány, aki azt hiszem azon kevesek egyike, aki nem férfiként mér végig, ám oly kevesen ismerik őt igazán, való igaz, hogy néha elképesztően oda nem illő dolgokat mondd, de mindennek van igazságalapja. Nem lehet róla eldönteni, hogy bolondos kislány, vagy koravén, már-már felnőtt nő. Bár tudnám. Akkor egyszerűbb lenne döntéseket hozni vele kapcsolatban. - Oké, nem tudhattam, hogy hol töltöd a délutánod, vagy az estédet. Csak kinéztem belőled, hogy ilyesmit teszel, annak ellenére, hogy ezt nem kértem. – Na nem, azért vagyok annyira udvarias, hogy mindezt nem gúnyolódva, inkább meglepődve mondjam. Ha nem is ő csinálta, csak intézte, akkor is valami gesztus egy idegennel szemben. Személyeskedésnek nem vehetem, azt hiszem ő mindenkivel nyitott, ilyen téren éppen az ellentétem. Meg kell szoknom, hogy valaki indok nélkül kedves hozzám, és úgy kell tennem, mintha nem húznám a számat ezt illetően. - Azt hittem, hogy te is nyolcadikos vagy, mert volt már pár közös óránk, de úgy tűnik, hogy az egyetem olykor keveredik az óráit illetően a hetedikesek óráival. Akkor most büntetést kaphatsz, miattam? – Kérdezem kissé elkeredekedett szemekkel, ha ezt jobban átgondolom, akkor nem is éjfélre rendelem őt be ide. De végülis mindegy, ha már itt vagyunk, úgysem lehet ezt visszacsinálni, annyira pedig nem vagyok jótét lélek, hogy gyorsan visszapateroljam a szobájába. Okkal vagyok itt. - Ezt pont te mondod? Karalábékból hordasz függőt, nem rémlik? – Kérdezem visszadobva a labdát. Én aztán nem szólom meg, hát ő se tegye. Végülis nem is teszi, már serénykedve nekilát, hogy kiszolgáljon. Hirtelen haszontalannak érzem magamat, felpattanok, hogy legalább adogassam, ha látom, hogy mi után nyúl. – Köszi. – Ülök vissza a helyemre, és úri mód evőeszközzel kezdem felnyiszálni a kései lakomát. Közben fél szemmel a juharszirupra sandítok, de az már sok lenne nekem. – És te mindig kihasználod az aktuális helyzetet? Gátlások nélkül? – Nem, semmiféle olyan felhang nincsen a kérdésem, sokkal inkább az életstílusát firtatom, hiszen ha rá akarok jönni a családja titkára, igenis fontos megismernem őt.
Ő hívott ugyan ide, még hozzá ilyen kései időpontban, még sem az az első, hogy megkérdezzem pontosan mi is volt erre az oka, pedig minden bizonnyal fontos lehet, de nem vagyok olyan, mint a legtöbben. Valószínűleg mindenki más azzal kezdett volna, hogy mit szeretne, én ellenben imádom a palacsintát és nem tudok mellette csak úgy elmenni, mintha nem lenne ott, hát nem is kérdés, hogy először a hozzávalókat szedem össze, főképp, mert a palacsinta úgy az igazi, ha még meleg és puha és ha már a manók olyan kedvesek voltak, hogy készítettek nekem hát nem várom meg, amíg kihűl és kemény lesz, az úgy már nem olyan jó és a felmelegített változat sem olyan, mint az eredeti frissen készült. Fontosak a részletek kérem szépen! - Dehogy! Ahhoz itt kellett volna lennem. - szélesen elmosolyodom, már-már nevetnek a szemeim is a képtelen ötletet hallva. Hát mégis hogyan készíthettem volna palacsintát, ha egyszer a szobámban voltam és csak nem rég szöktem ki a kedvéért, mert beszélni akart velem. Már eleve ez is meglepő, hiszen nem ismerjük igazán egymást, de hogy ilyen különös időpontot válasszon. Na, de sebaj, legalább nem a megszokott és az átlagos, az úgy is túlságosan unalmas. - A manók készítették, megkértem őket, hiszen ilyen későn éjjel az ember megéhezhet, főleg ha nem alszik. - nyáron odahaza apával gyakoriak voltak az ilyen kis éjjeli nassolásaink, én is gyakran fennmaradtam olvasni teszem azt és ő is, egy idő után pedig már szinte hagyománnyá vált, hogy akkor eleve eszünk egy jót, maximum reggel tovább alszunk és ha már ezúttal is ébren vagyok az éjszaka közepén akkor még sem törhetem meg ezt a hagyományt, még ha ezúttal apa nincs is itt. - Húsrémmel? Furcsa ízlésed van. - de végül tovább keresgélek a hűtőben és még azt is találok, kipakolom szépen az asztalra a többivel együtt, hogy aztán elkezdjem a palacsintákat elkészíteni. Még egy kis sajtot is előpakolok, mert talán az is passzolhat hozzá neki, ha már sósan eszi a palacsintát, ami felettébb furcsa, de épp ezért lehet hogy még én is kipróbálom. - Ez a konyha, itt mégis csak illik enni és késő is van, én ilyenkorra megéhezem, te nem? - hamarosan el is készülök és elé tolom a tányérját, hogy aztán a sajátomat is elkészítsem szigorúan juhar sziruppal és persze továbbra sem teszem fel azt a minden bizonnyal nagyon várt kérdést, hogy miért is hívott ide. Mintha csak azért találkoztunk volna, hogy együnk egy kis palacsintát és nem minden bizonnyal valami egyéb fontos ügy lett volna az oka annak, hogy ilyen későn egy ilyen helyen futunk össze egy levél invitálására.
Fel sem merül bennem, hogy nem jön el, de biztosan meglepő, sőt megdöbbentő lesz nekünk beszélnünk, hiszen az alapvető köszönésen kívül nem váltottunk még túl sok szót egymással. Egyáltalán nem azonos körökben mozgunk, de társasági embernek egyikőnket sem mondanám. Én a saját magányom miatt inkább menekülök a tömeg elől, lássuk be; nem akarok meghalni, és mielőbb utána akarok járni az átoknak, míg a hollóhátas bolondos lány inkább csapódik néha másokhoz, akik kinevetik, vagy éppen egyedül nézelődik.. Van egy griffendéles klikk, akikhez az utóbbi időben odamegy, de semmi különösebb. Lényegében senki nem tudja, hogy mit is csinál ő igazán, és lehet, hogy pont az én tisztem lesz a bizalmába kerülni, lévén ez most mindennél fontosabb. Az apja igazán nagy kutatója a halál ereklyéinek, a nagyapám pedig nem enged a huszonegyből, ha már ő olyan gyáva volt, hogy lépéseket tegyen. Én érkezem hamarabb, de a gőzölgő palacsintához nem nyúlok, jó eséllyel ez nem az enyém. Luna a szokásos lendületességével érkezik, majdnem megugrok rá, holott számítottam a belépőjére. - Szia. – Szintén röviden beszélek, köszönet, vagy bármi hálálkodás nélkül, hiszen meglepő a helyzet, még barátkoznom kell a dologgal, lévén oly régóta, több éve keresgélek eredménytelenül, s mindeközben alaposan elszoktam bárminemű társalkodástól. A könyvek ilyen téren nem pótolnak semmit. – Ez a miénk? Te csináltad? – Futok végig szemmel a halmokon, bőven kinézem belőle, hogy tud időt és energiát szánni a sütögetésre, de akkor miért ez az ábrándos fej, amivel végigméri a kaját? Vagy ő mindig így néz. Kelletlenül vonom meg a vállamat, ezzel alaposan eltereli a gondolataimat, míg szeretek lényegretörő lenni. – Ööö.. végülis éhes vagyok. De ne ilyen töményet. Kendd meg nekem valami húskrémmel. – Nem teszem hozzá, hogy kérlek, ha már felajánlotta, akkor feleslegesnek látom túludvariaskodni. Édesre most nem vágyom, ezért marad a sós. A mosolyt végül nem viszonzom, nekem nem jön úgy a számra, mint neki. Belevághatnék a tárgyba, de akkor gyorsan együnk, és majd utána. – Nem tudtam, hogy eszünk.. Én csak.. valami nem túl gyakran helyet akartam választani. – Bököm ki bizonytalanul, nem is tudom, hogy miér magyarázkodom, valahogy mintha az ábrándos szemek arra motiválnának, hogy ne tartsak magamban semmit, ami azért lássuk be, nem túl jó kezdet, tekintve, hogy mennyire fontos titkaim vannak.
Éjféli találka egy felsőbb évessel, hiszen még nem vagyok nyolcadikos. Majd jövőre, amikor tudom, hogy bestiamester leszek, de az nem most jön még azonnal. Nem igazán ismerem ezt a Milest, nem tudom, hogy mit szeretne, de mivel volt már rá példa nem is egyszer, hogy idekint voltam mert kissé elkószáltam alvajárás közben ez azért nem annyira meglepő helyzet, ha netán megtalálna egy tanár a folyosón. Még mindig kimagyarázhatom, mert Milest nem akarom bajba keverni, főképp hogy minden bizonnyal nagyon fontos lehet ez a találkozó, ha egyszer ilyen későn hívott ide. Fogalmam sincs, hogy az oka vajon mi lehet, de annyira azért vagyok jótét lélek, hogy tudjam, ha valakinek valami ennyire sürgős akkor minden bizonnyal egyben tényleg fontos is, akkor pedig nem akadékoskodunk, hanem megtesszük, amit kér, viszont ha már egyébként is itt vagyok... A palacsintát nem én készítettem ugyan, de jóban vagyok a manókkal és még délután megkértem egyiküket, hogy készüljön elő, mert ha már itt leszek éjjel és nem alszom közben akkor valószínűleg éhes leszek majd. Vékony alkatom ellenére egészen sokat eszem, csupán nem hízom tőle, de végül is nincs ezzel baj, nem lehet mindenki egyforma, sokan amúgy is irigyelnek ezért. Nálam egy éjféli palacsintázás nem jelent gondot. - Oh szia! - lököm be az ajtót, amikor megérkezem. Ezek szerint már itt van és előbb is érkezett, mint én. Persze az ajtóban megállok, nagyot szippantok a kellemes palacsinta illatból, jól beszívom, aztán beljebb is lépkedek behúzva magam mögött az ajtót és elkezdek előpakolni, kakaót, juharszirupot, lekvárt a hűtőből. - Te kérsz valami különlegeset hozzá? Van azt hiszem csokiöntet is bár szerintem mégis a juharszirup a legjobb. - úgy pillantok fel rá, mint aki csak egy éjféli palacsintázásra jött. Úgyis ki fog derülni, amit mondani szeretne, ezért nem kapkodok ezzel, csak szépen elpakolom a tányérokat, neki is veszek egyet persze automatikusan és leteszem elé, bár úgy szorongatja a táskáját, mint aki fél, hogy ellopja egy házimanó, pedig ők sosem tesznek ilyet. Kap még egy kedves mosolyt is, mielőtt elkezdem magamnak előkészíteni a palacsintát.
Az egész estét a könyvárban töltöttem, és amolyan majd csak lesz valami alapon üzentem a lánynak, mert úgy döntöttem, hogy nem várok tovább, valahogy muszáj lesz kifaggatnom. Megtehetném, hogy az újságírásra fogva bejelentkezek hozzá és az apjához a Hírverő kapcsán, de attól félek, hogy így látatlanul az idősebb Lovegood átlát rajtam, ezért inkább Lunával kéne megismerkednem, valamennyire a bizalmába férkőznöm, hogy ő majd lelkesen bevezessen az újságot illető témák rejtelmeibe. Mivel már jó késő volt, még az is lehet, hogy el se jön az éjféli találkára, ám az előzetes kutatásaim alapján elég bolondos teremtés, hogy ne lásson ebbe se fenyegetést. Viszont ha más dolga van, és el sem jön, akkor úgyis mindegy, valahogy majd próbálkozom kell tovább. Már előre idegbajt kapok tőle, hiszen cseppet sem vagyunk hasonlóak, nem tudom hogyan fogom ép ésszel kibírni őt, ám ezt most meg kell tennem. Amíg telik az idő éjfélig, hajmosok, és jobb hijján levetem magamat a fotelembe, hogy elolvassak egy krimit, legalábbis haladjak vele, noha a gondolataim máshol járnak. Nem szokásom jópofizni, sem pedig összedolgozni senkivel.. Ez most teljesen újszerű élmény lesz, hosszú idő után változatosság, de ha ez kell az átütő sikerhez. A konyhába várom majd őt, hiszen ott az éjszaka közepén nem szoktak lenni, a lamúrozó párocskák valami eldugott üres termet, diáktársalgót, vagy klubhelységet néznek ki maguknak. Ahogyan közelebb érkezem, mégis megüti az orromat valami finom, édes illat. Mi a jó.. élet? Ez sütött rám? Francba.. nem vártam ilyesmit, most hálálkodjak? Lendületes mozdulattal nyitok be, de sehol senki, csak egy nagy halom frissen gőzölgő palacsinta. Ezt nem is ő csinálta? Vagy ő, csak még kiszaladt a példának okáért a mosdóba, amíg érkezem? Még van pár pillanat éjfélig, akkor fog csak kiderülni. Egyenlőre hanyag mozdulattal vágom le magamat az egyik székre, s a válltáskámat, benne a könyveimmel magamhoz ölelem, hogy sötét pillantással méregessem az ajtót, hozzá sem érve a palacsinta halmokhoz.. Végtére is a lány csak mint évfolyamtársat ismer, minimális közös óránk van, de névről tudja, hogy ki vagyok.
//
