2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igenis bíztam benne, hogy nem lesz végül komoly baj, hiszen a bátyámról van szó, aki egyszer már megvédett attól, hogy mégis komoly bajom essen, de úgy tűnik, hogy erre most nem kerül sor, végül prédául adna nekik? Vagy tényleg nincs más választása? Úgy éreztem a tekintetéből, hogy egyszerűen nem tehet mást, mint hogy végül szól nekik, vagy talán másképp érzékelték, nem tudom, de mégis sem érzem, hogy szándékosan tette volna, vagy ezt megint csak hinni akarom és újfent naiv felfogás a részemről? Igazából magam sem tudom, még most sem vagyok képes felfogni, hogy esetleg tényleg gonosz lenne, hogy az a lény már teljesen felemésztette és tényleg komoly veszélyt jelent rám, vagy bárki másra. Végül sikerül elmenekülnünk, főleg hála neki, hiszen ő hozza létre a varázslatot, ami segít, én jó eséllyel ezúttal is pánikba estem volna és végül talán mindkettőnkkel végeznek, pedig csak egy nyomkövető bűbájt akartam elhelyezni a bátyámon, hogy idővel tényleg megtaláljam, ha már képes vagyok kezelni a félelmeimet. Hamar talpra kecmergek és lassan a szívverésem hevessége is csökken. Igen, lehet hogy elszámítottam magamat, de láttam valamit a szemében, ami reményt adott és hinni akarok benne, hogy tényleg meg lehet még menteni őt. - Tudom, de... de valami volt a szemében Andrew... nem veszett még el teljesen, csak... csak vissza kell vezetni a fénybe. - és tudom, hogy ez nehéz, talán nem is lehet, de igenis én küzdeni akarok érte és valahogy sikerülni fog majd, mert nagyon akarom és mindig is elértem azt, amit akartam, amit eléggé elhatároztam, ez most sem szabad, hogy másképp legyen, még ha életem egyik legnehezebb feladatával nézek is szembe. Viszont nem vagyok egyedül. - Amíg nem jövök rá hogyan menthetem meg és hozhatom vissza azt, aki régen volt. - de azt hiszem ezt tudja, talán a kérdés is költői volt, de nem is számít, csak az, hogy valamiképp majd segítek neki, és ha nem sikerül... Nem erre tényleg nem akarok gondolni. Most viszont pihennem kell, már legalább figyelhetem őt, aztán jöhet az edzés, elkezdhetünk valamit kihozni belőlem és a félelmeimből.
Azt bőven el tudom képzelni, hogy Gemma valami fényes páncélú igazságosztó lesz, például a mágiaügyi minisztériumban ügyész, vagy bíró, netán auror. Nekem ez nem menne. De nem is baj, így tökéletesen ki tudjuk egészíteni egymást, mindketten adhatunk valamit a közösbe, amit a másik nem tud összehozni. Most éppen arról szól a történet, hogy a bátyját kell felülvizsgálnunk. Egyetlen dolog nem történhet meg ma itt; hogy Gemmának bármi baja essen. Tudom, hogy nem vagyok még teljesen képzett, ami a sötét segítő stílust illeti, de harcoltam már vámpírok ellen, és igenis itt tudok lenni, hogy sikerrel szembeszálljak velük. Gemmának is megmondtam, hogy ha azt érzékelem, hogy a bátyja már elveszett, és bántani akarná a lányt, nem fogok habozni. Kimenekítem, lesz ami lesz, de ha ezt csak úgy tudom elérni, hogy a bátyjával végzek, azt is véghez fogom vinni. Most rajta van a szemem, ahogyan a háztetőn hasalok, csakis arra várva, hogy a vámpír kiérkezzen, hiszen onnantól kezdődik a móka. Idegeim pattanásig feszültek, nyugalmat kell erőltetnem magamra, különben egy rossz mozdulat, és mindennek vége. A követővarázst végre hajtom, és figyelmeztetem Gemmát, hogy mielőbb el kell tűnnünk innen. Ahogyan érzem, hogy a lány szívverése elkezd felgyorsul, biztos vagyok benne, hogy azonnal mozdulnom kell. Elrugaszkodom, felélesztve a ködöt, amely minden látványmágia alapja. Surranó hang hallatszik, és a menekülő lány alakját lilás-ezüst köd burkolja be, ahogyan elkapom a derekát, és a levegőben hoppanálok el vele pár utcával arébb, hogy tökéletesen eltűnjünk a vámpír és a társai szeme elől. Még gyakorolnunk kell az együtt mozgást, mert nem az igazi, el is esünk, nekem kell felsegítenem a lányt. - Legalább élünk.. Mondtam én, hogy nem tud uralkodni magán. Jól vagy? – Finoman a falnak támasztom, hogy az álla alá nyúlva nézzek a szemébe. A sötét kapucni most rajtam, de hát ő tudja, hogy én vagyok, még ha a látványmágia a hangommal is játszik kissé. - A varázslat most már rajta, van egy jósgömböm, amivel mindez össze van kötve. Kifürkészhetjük a terveiket. A kérdés, hogy meddig hagyod neki azt, hogy ilyen legyen. – Valójában ez költői kérdés volt, nem várok rá választ, és mindez nem is sürgetés, elfogadom a véleményét, egy csapatként gondolkozhatunk.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom én, hogy igaza van, hogy erősnek kell lennem és tényleg meg kell próbálnom visszatérni a régi önmagamhoz, hiszen ez a kulcs. Komoly voltam és eltökélt mindig kis, kissé talán mások tudálékosnak is néztek, de sosem érdekelt, most viszont pánikba esem a sötétben, nem tudom kezelni azokat a helyzeteket, amiket kellene, hiszen ha nem tudom elnyomni a félelmemet, mégis hogyan lennék képes rá, hogy auror legyek és másokat védjek meg? Teljesen kizártnak tűnik így, de bízom benne, hogy képes lesz felkészíteni és segíteni, hogy legyőzzem a félelmeimet, még ha jelenleg úgy is tűnik túlságosan sok van belőlük. - Tudom és nagyon hálás vagyok, hogy segítesz ebben, még ha... valahol nem is igen van választásod, de azért köszönöm. - lássuk be az elején nagyon rosszul alakult a kapcsolatunk, de sikerült belőle végül csak kihozni a legtöbbet, amit csak lehet, így azért sokkal jobb már a helyzet, de ezt tartom, valószínűleg ha nincs a kényszer, ha nem osztozunk egy szíven, akkor nem vett volna a pártfogásába. Ő inkább afféle sötét segítő akart lenni, ha jól értelmezem, vagy hát akar most is, arctalan, akit senki se ismer, talán nem is igen lát senki, csak teszi a dolgát, segít másoknak. Én viszont nagyon is ismerem és úgy fest... sokkal kedvesebb, mint amilyennek az elején tűnt, vagy inkább mutatta magát. Úgy fest az azért nem tetszik neki, hogy hálás vagyok, vagy csak a tény, hogy megköszönöm a segítségét, pedig ettől még tényleg értékelem, de maximum nem mondom majd ki nyíltan, ha ez számára zavaró. Végül is értem nagyjából, hogyan áll az életéhez és ehhez az egészhez, maximum magamban tartom, de ettől még tényleg hálás vagyok azért, hogy itt van és segít nekem, mert az biztos, hogy egyedül nem tudnám ezt megoldani. Így is szinte ledermedek, amikor megjelenik a bátyám és automatikusan hátrálok, amikor közelebb lép hozzám. Nem megy ez olyan könnyen, ahogyan akartam, így is félek tőle nagyon is és ez sajnos látszik is rajtam. Nem kérdez hogyan találtam meg, mintha lenne ott valami belőle még a szeme legmélyén, de még sem szól egy szót sem, én pedig csak remélem, hogy Andrew megteszi, amit kell és akkor eltűnhetünk innen. Megrezzenek, amikor megérzem a nyelvemben a fájdalmat. - Szóltál nekik? - kapom fel én is a fejemet, amikor meglátom a mozgolódást a társai részéről. Valami olyasmit motyog, hogy nem volt választása... tehát nem szándékosan teszi, de ettől még nem maradhatok, több vámpír túlságosan veszélyes lenne. Sokkolna és abból csak nagy baj lenne a vége. - Segítek... valahogy segíteni fogok. - rebegem még el, csak aztán lépek egyet közelebb, de ez nem a legjobb ötlet, mert egy pillanat alatt változik a szeme, a jellegzetes vámpíros véraláfutások megjelennek rajta, én pedig egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, csak aztán fordulok meg és kezdek el futni az utcán egy szűkebb sikátor felé, ahol Andrew megtalálhat és eltűnhetünk innen mielőbb még a bátyám barátival is összefutnánk.
Tudom, hogy Gemma mennyire egyedül van, pont ebből a magányból fakadt a keserűsége. Ahogyan nálam is ez a helyzet. Neki ott a bátyja, akit talán még megmenthet, nekem viszont már nincsen vesztenivalóm, éppen ezért tudok józanabbul gondolkozni. Van egy felvett álcám, a laza, de arrogáns mardekáros, és mindaz, ami valójában vagyok, valami maszk alatt kell, hogy legyen, amit csak a griffendéles lány ismerhet. Most azzal kezdjük a közös küldetést, hogy megfigyeljük a bátyját, olyan követést fogunk majd rá lőni, hogy a későbbiekben is tudjuk, hogy merre jár éppen. - Egyre jobban. De ne hidd, hogy tökéletes vagyok. Hosszú az út, és folyamatosan azon gondolkoztam, hogyan is tovább. Azt viszont nem szabad hagyni, hogy a kétség elemésszen. Ki kell tűznöd a célt, amit el akarsz érni. És a megoldás a lényeg, nem az indok. Tudod, hogy a sötét teremtmények ellen akarsz küzdeni, legyűrni az iszonyat. Akkor szembe kell vele nézned, és gyakorolni. – Tudom, hogy nagyon általánosságban beszélek, ezt nem lehet itt és most átadni, majd végig kell mennünk együtt azon az úton, ahol ezt meg is tudjuk valósítani, méghozzá társakként. Ahhoz viszont jelenleg lelket kell önteni belé. - Talán nem is lesz rá szükség. Ha úgy alakul, hogy menthetetlen, akkor a sorsra kell bíznod magadat. Védekezel, és meglátod, hogy majd elrendeződik ez magától.. Ám még nem tartunk ott, megtesszük, amit csak lehet a testvéredért. – Most csupán felkészítem arra, ami rá vár, mert bármennyire is hisz még abban, hogy ismét egy család lehetnek, én már láttam ilyet, és soha nem volt visszaút. Aki már vámpír, az legtöbbször feladja a múltját, főleg, hogy ez a srác már evett is Gemmából, és a barátainak is hagyta. Ha véletlenül át is gondolná a tettét, meghasonlana saját magával, és a legegyszerűbb út az lenne, hogy feloldja a lelkiismeretfurdalását, hogy megöli magát. Kérdés, hogy Gemma mennyire roppanna bele.. Ám azt is el tudom képzelni, hogy megkönnyebbülne, és már átlátná, hogy a sötét teremtmények számára ennyi.. Mi csak annyit tehetünk ellenük, hogy betereljük valami áldozótűzre. - Arra soha nem lesz szükség, hogy ezt mondd. – Már egy csapat vagyunk, ő is sokat adott nekem ahhoz hogy itt most hálálkodni kelljen. Nem is tudom, hogy mik vagyunk mi. Lelki társak. Testvérek. Egy pár. Talán kicsit mindegyik, valahol meg egyik sem. Összetartozunk, és amíg élünk, ezt már senki sem fogja elszakítani. Ha véletlenül mégiscsak másba lesz szerelmes, akkor meg fogom érteni, nálam ez nem merül fel. Amíg a lány kicsalja a bátyját, addig felhúzom a kacucnis felsőt, és látványmágiával torzítom el az alakomat, hogy felkapaszkodjak az egyik háztetőre. Fél szemmel figyelem a beszélgető kettőst, ám nekem most az is fontos, hogy ne lepjék meg őket. Olyan finom aurával megáldott igézetet helyezek el a vámpíron, hogy meg sem rezdül tőle. Viszont érzem, hogy bent megváltozott a levegő, mintha gyanut szimatolnék. Gemmának sietnie kell. Bár beszélni nem tudunk így, de ráharapok a nyelvemre, hogy ő is érezze a fájdalmat, valahogy így jelzek neki, hogy nagyjából két perce lehet, aztán hiányolni fogják az élőholt bátyust. A háztetőn gugolva figyelem a kijáratot, nehogy mégiscsak elkapják a lányt.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bár még nem vagyok felkészülve, de nincs mit tenni kockáztatni kell, mert ha nem, akkor talán elszalasztjuk az esélyt, hogy tényleg megtaláljam a bátyámat. Én igenis hiszek benne, mert hinnem kell, hogy van még esély rá, hogy visszahozzuk, hiszen nekem nem ártott akkor azon a rettenetes éjszakán, legalábbis nem ölt meg. Van még benne jó és pont e miatt muszáj megtalálnunk őt, hogy segíthessek rajta. Remélem, hogy sikerül, muszáj hinnem benne, hiszen már csak ő maradt élő rokonom. A nagyszüleim régen meghaltak, a szüleimet pedig pont a bátyám ölte meg, és én ennek ellenére mégis meg tudnék neki bocsátani. Mire nem képes a vérségi kötelék nem igaz? - És ez neked megy? Nekem ment... eddig, de olyan sok minden változott. Túl sokat gondolkodom azon, hogy mit tegyek, hogy mit kellene tennem és ez néha... tényleg kiborító tud lenni, hiába tudom, hogy nem szabadna ennyire túlgondolkodnom mindent. - igen igaza van, csak tennem kellene azt, ami először eszembe jut, de ez néha iszonyatosan nehéz feladatnak tűnik, hiszen az élet nehéz és még nehezebb tudni, hogy a döntéseid jók. Ha pedig már ott a kétely, akkor a fontos pillanatokban is gondolkozol a cselekvés helyett és én magam is tudom, hogy ez akár az életedbe is kerülhet. Nehéz ügye, de remélem segít, hogy valahogy kimásszak ebből és végre a régi önmagam legyek, az aki a pincébe zárt hetek előtt voltam. - Megölni? Erre még... nem akarok gondolni. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Igazából fogalmam sincs róla, hogy képes lennék-e végezni a bátyámmal, ha nem lenne más választásom, ha tényleg nem lehetne már segíteni rajta és megmenteni. Vajon tényleg képes lennék elvenni az életét, amikor ő se vette el végül az enyémet? Hiszen nem tette, a szüleinkét igen, mert nem tudta uralni önmagát, de az enyémet nem és pont e miatt hiszek benne, hogy van számára remény. - Köszönöm... azt is, hogy vigyázol rám és segítesz. - igen, hálás vagyok, főleg hogy az elején nagyon nem indult jól a kapcsolatunk, de azt hiszem határozottan sikerült előre lépni és ez jó. Van esély, hogy tényleg fejlődhetek és talán számára is hasznos ez az egész, most viszont nincs más, mint a testvéremet hívni. Nem állok ki azért az utca közepére, de csak ő hallhatja, hogy itt vagyok, akkor lépek elő, amikor az ajtó nyílik és ő jelenik meg. Láthatóan meg van lepve, gondolom a miatt is, hogy itt vagyok és azért is, hogy megtaláltam. - Szia... segíteni szeretnék, de ahhoz velem kell jönnöd. - persze csak elképedve néz rám, és Andrew nagyon jól érezheti, ahogyan felgyorsul a szívverésem, hiszen mégis csak a bátyám van itt, a bátyám, aki a tetejében vámpír és veszélyes... tudom jól és azt is, hogy sokféle gond lehet még itt. Még sem moccanok, csak akkor lépek hátra, amikor már túlságosan közel van hozzám. A szemem sem rebben a rosszalló pillantásnak hála, de végül megrázza a fejét. Ha jól sejtem esze ágában sincs velem jönni, tehát vagy jól érzi itt magát, vagy fél. - Ha el akarsz jönni, de nem teheted, mert... félsz, hogy mi lesz a következménye akkor azt... csak mond el és segítek, tudod... - újra közelebb lép, én pedig ezúttal nem moccanok. Ha azt látja, hogy félek, akkor gyanút foghat, de le kell kötnöm addig, amíg Andrew elhelyezi a varázslatot, muszáj. És remélhetőleg addig a barátait sem hívja majd ide.
Úgy vélem, hogy minden hősnek kell egy gyenge pont. Gemmának nem a közös szív az, hanem a vámpírok, a bátyja. Ez olyan, amivel szembe kell néznie, és el kell pusztítania magában, hogy bármikor bátran szembenézhessen a gonosszal. Sosem fogja tudni teljesen elnyomni magában, hiszen a részévé vált. Pont az érzelmeink tesznek azzá, akik vagyunk, és pont ezért becsülöm a lányt, hogy képes kimondani, hogy mennyire bizonytalan. Emiatt hihetünk egymásba, mert a vérmágián túl a közös sors is összekapcsol. Valami sebzettség, törékenység az, amely a sajátunk, amellyel meg kell bírkóznunk, ám már nem egyedül kell, ketten vagyunk hozzá. És ha úgy alakul hogy a jövőben lesznek még társaink, nem kell játszanunk a magányos bajnokot, nem is hiszek az egyedüllétben. Már nem. Sokáig voltam az, akit nyomasztott ez az egész, már igenis akarok valakire támaszkodni. - Sose félj attól, hogy tévedsz. Ez mindig el fog kísérni, de ha mindig azon dilemmázol, hogy helyesen döntesz.. Tedd, amit az adott pillanatban megfelelőnek gondolsz, aztán nem nézhetsz vissza, különben teljesen felemészt a kétely. Egyé kell válnod azzal, amit képviselsz. Nincsen múlt, nincsen jövő, csakis a jelenre koncentrálj, amit most megtehetsz. – Rázom meg a fejemet, elég sok tanítom volt már, akik tanításaiból össze tudtam gyúrni mindazt, amely most tesz szimbólummá. És még mindig van mit tanulnom. Gemmának meg főleg. Ő még csak most kezdi megízlelni, amely engem már évek óta kerülget. Egykor öntelt, magamutogatós fickó voltam. Ám már csak a külvilág felé teszem ezt, hogy ne higgyék, hogy valójában már képes vagyok szembeszállni velük. Gemmának is erre az útra kell rálépnie. Ám ha ő tényleg auror lesz, akkor eljátszhatja a naív nyomozólányt, aki mindig zsákutcákba jut, nem boldogul. Hogy a félinformációkon elindulva, amit megszerez, éjszaka mégiscsak meg tudjuk oldani a dolgokat. - Jól teszed Gemma. Bíznod kell bennem. Ki fogom tudni deríteni, hogy képes lehet-e még visszatérni a mi oldalunkról. Megölni nem fogom, az a te dolgod, ha már úgy látjuk, hogy vége mindennek. – Kissé nyers vagyok, viszont csak így boldogulhatunk. Én ott leszek a közelében, helyette csak akkor teszem meg amit kell, ha végképp az én kezembe adja a hóhérkodás komoly terhét. Akkor sem válhatunk gyilkossá, ám meg kell oldanom valahogy, hogy a vámpír soha többé ne árthasson senkinek. Valami sötét lyukba kell bezárni, vér nélkül, hogy úgy kiszáradjon, hogy hátralévő éveit már múmiaként töltse. - Jól van. De ha úgy látom, hogy bántana, nem fogom hagyni. – Bólintok, és elengedem. A sötét kapucnis pulcsit felcsapom, és látványmágiával elmosódottá teszem az alakomat. Felszökkenek az egyik háztetőre, kihasználva sokat gyakorolt akrobatikát. Készítem a kis nyomkövető bűbájt, amit Gemma bátyjának szánok. És persze itt a nagy kérdés, a lány mennyire fog tudni ellenállni a múlt kísérteinek. A szívünk együtt dobban, érzékelni fogom, ahogyan majd felgyorsul.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igazság szerint nem mondanám magamat gyengének, e miatt nem is kell feltétlenül túlzottan megerősödnöm, viszont a vámpírok a gyenge pontjaim, amivel tudom én is, hogy mindenképpen kezdeni kell valamit. Még én magam sem tudom, hogy vajon sikerül-e, de bízom benne most már annyira, hogy tudom, ha eleget gyakorlunk akkor a támogatásával menni fog és megerősödöm majd e téren is. Tudom, hogy nehéz lesz, ahogyan már csak ez is nehéz önmagában is, hogy a bátyámat kell majd látnom, pedig jó eséllyel találkozni sem fogok vele, de kitartok és a következő alkalommal majd még jobban fog menni. - Önbíráskodás... és ha tévedek? Sosem félsz tőle, hogy ha te döntesz valakinek a sorsáról akkor esetleg tévedhetsz is? Nem félsz, hogy... hibázol? - valahol igaza van tudom, az aurorság megköti az ember kezét, szabályok közé szorít, de én mindig is jól el voltam a szabályokkal és nem tudom, hogy tudnám-e kezelni, ha teljesen ki kellene őket irtanom az életemből, vagy épp én magam állítanám fel őket. Vajon tényleg képes lennék erre? Eldönteni ki a bűnös és ki nem? Kinek érdemes segíteni és kit elítélni? Hiszen még a saját bátyámmal kapcsolatban sem tudok határozottan dönteni, nem tudom igazán eldönteni, hogy vajon bűnös-e vagy sem, megbocsássak neki, vagy ez naiv balgaság lenne. - Jól van, de... ha már nyomon tudjuk követni hová megy, akkor te jössz, persze ha már nem hátráltatlak semmilyen körülmények között sem. - mert hát tény és való, hogy most még nem biztos, hogy segítenék neki azzal, ha ott lennék a nyomozásban, ha ne adj isten felmerül egy vámpír és én akkor is halálra rémülök. Talán előbb a fejlődés és az edzés, aztán jöhet minden más, mint mondjuk a szülei gyilkosának megtalálása. - Ő a bátyám, hagyd meg nekem a reményt... e nélkül akár meg is támadhatnánk őket. - horda ide, vagy oda, talán igaza van, de közben mégis... szeretnék hinni benne, hogy a bátyám még nem veszett el teljesen, hogy van esély rá, hogy megmentsük és visszahozzuk őt valahogy a normális emberi életbe. - Jól van... kihívom őt, üzenetet küldök neki gondolati úton, amit csak ő hall, hogy tudja, hogy... itt vagyok. Akkor ki fog jönni, te pedig elhelyezed rajta a varázslatot. - kérdőn pillantok rá. Tudom, hogy ez kockázatos, főleg ha azt nézzük, hogy én afféle csali leszek, de mi lenne más a jó megoldás? Hogyan érhetnénk el, hogy csak ő jöjjön ki?
Nem várom azt, hogy máris ott tartson, hogy képes legyen végezni a bátyjával. Mégiscsak az egyetlen élő rokona. Árvák vagyunk mindketten, a szüleink olyan tényezők voltak, akikkel már soha többé nem számolhatunk. Ám már nem kell egyedül lennünk, itt vagyunk egymásnak. Még ha öltük is egymást a kezdeti időkben, rá kellett ébrednünk, hogy a vérmágián túl valami más is összefűz minket, valami sokkal komolyabb. Kezdünk bízni egymásban, olyan csapat vagyunk, ahol az egyik simán lehet reflektorfényben, míg a másik a háttérből segíti őt. Nem mondom, hogy ez már leoszott, egyértelmű felállás nálunk, hiszen változtathatunk bármikor. A lényeg, hogy bármekkora pofonokat is kapunk az élettől, lassan ideje a sarkunkra állni, és elvenni, ami jár. Közösen, összeadott erőkkel. - Az nincsen rendben, hogy az aurorságtól várod a megoldásokat. Túl sok a szabály, megkötné a kezdedet. Tanulj, tedd magadévá mindazt, amit a fejedbe akarnak verni, ám legyél a magad ura. Ha úgy véled, hogy a törvény tehetetlen, ne félj önbíráskodónak lenni anélkül, hogy tudnának róla. – Engem aztán nem zavar, ha máris holtpontokkal számol. Már évek óta erről szól az életünk, csak éppen eddig külön voltunk. Ám az ilyen Morticia féle mardekáros vámpírokkal lazán le tudunk számolni. Itt volna az ideje, hogy ő is bepiszkolja a kezét. Na nem azt mondom, hogy váljon gyilkossá, én magam sem vagyok az. Viszont ha úgy alakul, hogy csak ő vagy az ellenfél élheti túl az összecsapást, képesnek kell lennie arra, hogy tudomásul vegye, a sötét út művelői fognak meghalni. - Nincsen, és ez nem önzőség részedről, ne vedd úgy. Nem vagyok tisztában a szüleim gyilkosának személyazonosságával. Most a bátyád ügyére fókuszálunk, ez lesz az első közös ügyünk. Viszont ez az én utam is, amely talán majd egyszer a helyes irányba visz. – Egy pillanatra a vállára teszem a kezemet, hogy megnyugtassam, nem kell úgy éreznie, hogy bármiben is sürgetve van, számomra teljesen jó így. Viszont a légmágiával kapcsolatban most nincsen időm magyarázkodni, ezért átölelem, hogy közösen használjuk ki az elemet, amely éltet, és így ő is képes használni. Az más kérdés, hogy a tarkóját cirógató ujjaim mozdulata ösztönös, ám inkább megnyugtatásul, barátilag szolgál, semmint mélyebb tartalommal bírjon. Hallgatom a szívverését, és kiűzök a fejemből minden gondolatot, hogy ő is tudjon koncentrálni. Amikor megjönnek az információk, lustán megrázom a fejemet, ezzel nem értek egyet. - Kényszerből? Már megint áltatod magadat Gemma, nagyon utálom ezt. Fogd fel, náluk nincsen kényszer. Vámpír, együtt lélegeznek, ez már horda, nincsenek külsős tagok. – Sóhajtok fel, nem akartam megbántani, de csak bólintok, viszont igenis látni akarom, hogy most ő cselekszik, a nyomkövető varázslat hasznos megoldás lehet, de akkor tessék csak agyalni auror kislány, vajon most mit lépnél?
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs, hogy képes lennék-e egyáltalán végezni a bátyámmal, ha végül erre kerülne a sor, ha tényleg menthetetlen lenne. Még mindig reménykedem benne, hogy erre nem kerül sor, hogy van remény és nem gonosz, csak rossz társaságba keveredett, akik mellett nem tud önmaga lenni, netán nem teheti meg, mert akkor bántanák őt és csak félelmében cselekedett ellenem is rosszat. Ha kiderülne, hogy még sem így van, akkor sem biztos, hogy végezni tudnék vele. Az tényleg nagyon drasztikus és végleges megoldás, még ha tudom is, hogy ő ölte meg a szüleinket, de ez más, mint Andrew esetében, hiszen e mellett ő a bátyám is. Nem olyan egyszerű, hogy akkor most bosszút állok. Egész más, mintha egy vadidegen lenne. - Tudom és elfogadom. Nem akarok tovább így élni, hogy teljesen leblokkolok, mert a közelembe kerül egy vámpír. Ez így... nincs rendben, hiszen auror akarok lenni, nem lehetnek ilyen félelmeim. - nem fogok rá haragudni akkor sem, ha netán lesznek olyan pillanatok, amikor úgy tűnik majd, netán úgy érzi majd, hogy igen, de tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy túllendüljek a félelmeimen és azok jelenleg túlságosan erősek. Nincs jól, hogy teljesen leblokkolnak, hogy nem bírom a sötétben, hiszen bármikor bármi történhet velem, ami ilyen helyzetbe kerít és akkor vége nem tudom kezelni a helyzetet, lefagyok és akkor végem is van. Muszáj megerősödnöm, még ha ez nehéz is. - Igazad van és felkészültem rá, hogy megtegyük, de csak ha ezzel nem hátráltatlak. Tudom, hogy neked is van dolgod... nem tehetem meg, hogy csak az én ügyemmel foglalkozunk. - nem, eszem ágában sincs önzőnek lenni. Remélem, hogy ezt ő is tudja, hogy ha azt mondja a gyakorlások elmaradnak, mert forró nyomra bukkant, akkor ahogyan ő most itt van velem, akkor én is ugyanúgy segítek neki gondolkodás nélkül. Az ő ügye épp olyan fontos és nem várom el tőle, hogy mindent félredobjon csak azért, mert egy a szívünk. Ha segítenem kell neki és úgy érzi nem fogom ebben hátráltatni a félelmeim legyőzése előtt, akkor nem fogok habozni, hogy megtegyem. Azért ez a fajta mozdulat talán kissé meglep és kell is pár pillanat, amíg képes vagyok arra koncentrálni, amiért itt vagyunk és ami miatt csinálja. Nem könnyű, mert szinte jobban hallom a fejemben doboló szívverésemen, mint a halk beszédet a mágia miatt. Nagy levegőt veszek és lehunyom a szememet, amit most úgy sem lát, így talán az sem egyértelmű neki, hogy próbálok elvonatkoztatni és ennyire erősen kell küzdenem, hogy sikerüljön. - Rendben! - csendes válasz és lassan a hangokat is meghallom, hogy honnan jönnek és miről is van szó. Így is kell azért pár perc, amíg így maradunk egészen közel egymáshoz, csak aztán húzódom hátrébb, de a jól eső bizsergés nem szűnik meg, amit a tarkómon okozott pusztán csak az érintésével. - A harmadikon vannak, ha jól hallottam öten, a bátyámmal együtt. Ő... halk volt, alig szólalt meg, talán tényleg csak kényszerből van velük. Nyomkövető varázslat kellene, öten túl sokan vannak. - főleg ha netán mind az öt vámpír, akkor nem támadhatunk rájuk, én még nem tudom kezelni a félelmeimet sem és ha tudnám se lenne okos döntés. Valahogy a bátyámat kellene kicsalogatni és nyomkövető bűbájt elhelyezni rajta, de nem tudom hogyan csináljuk.
Nem akarom elvenni tőle azt az érzést, hogy ő maga számoljon le a bátyjával, ha szükséges. Megtehetném, hogy ha nem képes rá, megteszem helyette. Ám csak ürességet érezne, mint ahogyan én is, ha valaki más ölné meg a szüleim gyilkosát. Vannak bizonyos dolgok, amiket az embernek magának kell elvégeznie. Gemmával mindkettőnknek megvan a maga keresztje, összedolgozhatunk, ám a végső lépésen nem osztozhatunk. Viszont addig fel kell készítenünk egymást, hogy ne csak fizikailag érjünk meg a feladatra, sokkal inkább lelkileg. Hiszen én hiába edzek napi hat órán át, és neki is csinos alakja van a futástól, meg a sok mozgástól, lényegében ha úgy alakul hogy ölnünk kell, a saját lelkünk egy darabkája is megsemmisül. Vajon képesek vagyunk rá? - Fel foglak készíteni Gemma. Nem könnyű elindulni az úton, ám az a cél, hogy meghatározza az életed, hogy tudd, mit is akarsz. Nem leszek kíméletes, de a te érdekedben csinálom majd. Nem akarlak úgy igazán bántani, mert.. kedvellek, de máshogy nem lehet. – Rázom meg a fejemet, csapatként kell gondolkoznunk, akik kemény mentorok egymással, ám közben meg kezdünk nagyon jó barátok lenni, sőt, talán lelki társak is, szóval.. erre még nem találtam megoldást, hogy pontosan hogyan oldjuk meg, hogy úgy legyünk kemények, hogy közben kedveljük is egymást. Dilemma. - Dementorokkal. Az igazi félelmeinket kell legyűrnünk, utána minden más csak másodlagos, rutinmunka. Mindenki komolyan fél, de a kudarc az, ami leginkább hátráltat minket. Hogy nem sikerül megvalósítani a céljainkat. Ha megtanulsz a vámpírok ellen küzdeni egy dementor formájában, akkor az igazinál nem fogsz meginogni. – Bólintok, helyes, hogy belemegy, már nem is veszekedünk nagyokat, pedig az elején eléggé kételkedett abban, hogy jót akarok neki, pedig tényleg így van. Elhoppanálunk Londonba, hogy némi tájolással megtaláljuk a bátyját, de ha ő nem ért ahhoz, hogy közelebbről halljuk a társaságot, akkor majd megteszem én. Még pálca sem kell hozzá, hiszen az elemi szakot tanulom, bár Jessamine-t éppen látványmágiából készítettem fel. Ezért kissé jobban magamhoz húzom Gemmát, hogy ő legyen a varázslat célpontja, hogy hallja amit a társaság beszél. Finoman átölelem az egyik kezemmel a derekánál, a másikkal pedig a nyakánál siklik a kezem a tarkójára, ott cirógatom, ám mindez most tényleg csak a varázslatról szól. Amíg ő használja a légmágiámat, addig én figyelek az utcán, hogy nem jön-e senki, hogy ne bukjunk le. Most csak egymáshoz bújó szerelmespárnak tűnünk, aki nagyon odavan egymásért. - Ha megvan az infó, akkor szólj, hogy merre. – Suttogom halkan, hogy ne zavarjam meg a kémkedését.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Teljesen igaza van abban, hogy még nem értem meg arra, hogy komoly veszélyes szituációkban kelljen helyt állnom. Lássuk be a legutóbbinak se lett jó vége, majdnem odavesztünk lényegében mindketten, kész csoda, hogy életben vagyunk. Csak a sötét mágiának köszönhető igazából, amit ő hozott létre, hogy megmentsen minket, más különben más rég nem élnénk és pont e miatt támaszkodnom kell rá akár... mondhatom, hogy mindenben. Persze ezt az elején nem könnyen vette be a gyomrom, ami azért érthető, de már tudom, hogy igaza van. Hogy nyíltan szembe nézzek a sötét erőkkel, akár vámpírokkal... ahhoz tényleg komoly erő kell, főleg akaraterő és ez nekem egyelőre még nincsen meg és edzenünk kell hozzá, hogy idővel kialakulhasson és ne rettenjek meg, ha szembe kell néznem mondjuk a bátyámmal, vagy akármilyen más sötét teremtménnyel. - Akkor ez jó, pont e miatt tudtál hatni rám és tényleg igazad van, még nem tudnék szembe nézni a bátyámmal. - még ha nehéz is kimondani, hogy tényleg igaza van, nem lennék rá képes, pedig ha csak én lennék talán odamennék és kész, de igaza van, nem lehet. Ha ott blokkolok le akkor már ketten is bajba kerülünk, mert az, ami engem ér rá is hat. Ha újra valami baj lesz, akkor ő ugyanúgy sérül miatta és ezt nem kockáztathatom. - Dementorokkal? - azért kicsit kikerekedik a szemem is, még ha tudom is, hogy igaza van. Rettegek a vámpíroktól, még Morticiával szemben is leblokkoltam, pedig ő csak egy Mardekáros lány, aki nem ártott volna nekem jó eséllyel komolyabban, de még se tudtam mit tenni ellene. Ha a bátyámmal találkoznék, vagy netán a barátaival és tényleg valami komolyabb történne, nem tudnék tenni semmi sem és abban az esetben nagyobb lenne a baj, mint a Roxfortban, ahol Andrew segíteni tudott nekem. - Amikor azt mondod, hogy kezdjük akkor kezdeni fogjuk. - bólintok végül, még ha tudom is, hogy veszélyes még maga a gyakorlás is, de tudom, hogy oda fog annyira figyelni, hogy ne legyen semmi baj és akkor tényleg megerősödhetek szépen fokozatosan. - Oh... így már értem, akkor menjünk minél közelebb, de annyira, hogy biztosan ne vegyenek észre igaz? - a szomszéd ház messze van, hiszen akkor mi nem hallunk majd semmit. Így elindulok arra, ahol elvileg a bátyám lehet. Nem is lep meg, hogy még mindig fogjuk egymást kezét, egyszerűen csak jól esik és kész, erőt ad és bátorságot. Talán e nélkül konkrétan remegne a kezem...
Nem várom azt Gemmától, hogy máris teljes értékű társam legyen, sokkal inkább úgy képzelem, hogy társulunk, hogy ő a szépkislány, aki nekem segít, utánanéz dolgoknak, informál engem, ilyesmik. Nem azt mondom, hogy ő amolyan kirakat cica legyen, hiszen nagyon is okos, és felfejlődhet majd olyan szintre, hogy ő is farkasszemet nézzen a gonosszal, addig viszont csakis úgy, hogy az én hátam védi őt. A kezdeti súrlódásokat követően egészen megnyíltunk egymás előtt, már nem haragszunk, és felismertük, hogy együtt akár boldogulhatunk is. A közös szív, amely mindkettőnkben dobog, számomra nem zavaró, pedig azt mondta, hogy ha elkezdene fiúzni, rosszul venné ki magát, ha én is átélném az ő érzéseit. Szerintem ez butaság, bőven örülnék a boldogságának, még talán a testőre is lehetnék, ha valaki erőszakoskodni akarna vele. Mint valami lelki társ, hiszen több nem lehetünk egymásnak, mindkettőnkben erős kételyek vannak, én már nem is akarok másra gondolni, csakis arra, hogyan büntessem meg a sötét varázslókat, ő pedig szintén valami lelki roncs, aki talán sosem fogja feldolgozni, amit a vámpírok tettek vele. - Te se voltál egy könnyű eset. Mindenkit egy kalap alá vettél, beleértve engem is. Hát már csakazért se akartam megfelelni neked. – Mosolygok rá félszegen, már kezdem megkedvelni, ám úgy vagyok vele, hogy nem akarom, hogy bármi baja essen. Amikor kiderült, hogy a mardekáros háztársam feni rá a fogát, akkor elég nehéz volt visszafognom magamat, valahogy annyira egyek vagyunk már Gemmával, és nem csupán azért, mert én is meghaltam volna, ha ő is. - Pontosan. Nem azt mondom, hogy csak a vámpírokra fogunk koncentrálni, de elsődlegesen velük kell majd megküzdened. Bevetjük majd a mumust is, és olyasmire is gondoltam, hogy dementorokkal is találkozunk. Bemegyünk majd az Azkabanba, hogy átéld, hogy milyen egy igazi vámpírral szembenézni. Le kell győzni a félelmeidet. Ez az egyetlen út. – Bár még mindig mosolygok rá, már nagyon komolyan beszélek. Ha már most Londonba készülünk, hogy valami fürkészbűbájjal a bátyja nyomára bukkanjunk, hamarosan eljön majd az az idő, hogy védőháló nélkül kell szembenéznie vele. Mégis megszorítom a kezét bátorítóan, hogy tudja, nincs, és nem is lesz egyedül. Együtt hoppanálunk, és itt London külnegyedében ránk borítok egy sötétségvarázst, amely megnöveli az árnyékainkat, kevésbé lehet minket kiszúrni. Még egy vámpírnak is, hiszen azoknak jobb a látása, alapos védelemre lesz szükségünk. - Nem erre értem butus. A hangok terjedésére jók bizonyos légvarázslatok. Ha nem értesz a légmágiához, bizonyos bűbájokkkal is el tudod érni. Azért kellene, mert nem mehetünk nagyon közel a bátyádékhoz, de hallani nem ártana őket. Hogy információkat szerezzünk. Nos.. merre? – Ahogyan lépdelünk, ő is érzékelheti, hogy milyen jó a mágiám, szinte beleolvadunk a sötétbe, mintha az utcai lámpák fénye átsiklana rajtunk. És még mindig fogom a kezét, ez valahogy megmaradt.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kezdő vagyok minden téren, hiszen, még csak egyetemista se vagyok, nem tanulok még hivatalosan aurornak. Az első terepgyakorlatom mondhatni nem sült el épp a legjobban, majdnem ott hagytam a fogamat. Csak azért élek, mert Andrew hatalmas áldozatot hozott. Ezzel tisztában voltam már a legelején is, de időbe telt mire elfogadtam, hogy most már ilyen az életem és nincs mit tenni ellene. Már nem is akarok, egészen jó csapat vagyunk és nem igen van más, aki segítene nekem, sőt még a problémámat is megértené, amire pedig szükségem van, hiszen ő az egyetlen, aki képes lehet rá, hogy ezt az egész vámpírkérdést helyretegye bennem. Soha nem leszek képes legyőzni egyet sem, ha bepánikolok tőlük és ebben igaza van, ehhez azért sokat kell még fejlődnöm és gyakorolnom. - Igen már tisztában vagyok vele, hogy miért viselkedtél úgy az elején és megértem az indokaidat is. - aprót bólintok csak, még egy mosolyt is megengedek magamnak, pedig ideges vagyok már csak a miatt is, ami következni fog, mert bár meg akarom találni a bátyámat, ettől még félek is a találkozástól érthető módon. Mégis valahogy nyugodtabb vagyok, hogy tudom, hogy velem jön és segíteni fog nekem, hogy ne essek megint pánikba, mint legutóbb itt a kastélyban. - Igen, igazad van, csak meg kell tanulnom, hogyan ne essek pánikba, ha szembe jön egy és én rájövök, hogy... micsoda valójában. - hiszen ebben az a legnehezebb, hogy sose tudhatjuk, hogy valaki vámpír vagy sem. Nem lehet őket csak úgy kiszúrni az utcán. Nekem már könnyebb, erre van a karkötőm, ami segít kimutatni, amihez mondjuk hozzá kell érnem az illetőhöz és ha már olyan közel kerülök, akkor jön a pánik. Épp e miatt kell óvatosnak lennem, nagyon óvatosnak ezúttal is. Kettőnk élete múlik azon, ha pánikba esem és nem tudok cselekedni. Abból azért komoly baj lehet. A hoppanálás nem árt meg, volt már benne részem szerencsére és most sokkal inkább görcsben van a gyomrom a miatt, ami várni fog ránk, mint a miatt, hogy ugrottunk egyet a térben. És persze irány a cél, a fény elé, ahol az ablakból az szűrődik ki, mert valószínűleg a bátyám is ott lesz, jó eséllyel nem is egyedül. Ehhez jó, ha nem vesznek észre minket, hiszen most talán csak egy nyomkövető bűbájt helyezünk el és ennyi, hogy tudjam hová megy, de igaza van Andrewnak, amíg nem tudok felkészülni rá, hogy mit teszek, ha szembe kell néznem vele, addig nincs értelme megpróbálnom. - A légmágiához? Nem mondanám, nem tanultam még elemi varázslatokat, csak alig, de... zárakat tudok nyitni. - úgy be tudunk jutni a szemközti épületbe és akkor nem kell repkedni sem. Nem vagyok egy nagy elemi mágus. Majd talán ezt is elsajátítom idővel, vagy jövőre felveszek plusz tantárgyakat is, amikor már aurornak tanulok, de az még nem most lesz. Addig abból élünk, amink van.
Nem akarom én a szemére hányni, hogy mennyire kezdő még, hiszen én sem vagyok kifejezetten tapasztaltnak mondható. Egymást kell erősítenünk, és nyilván ebben benne van, hogy most odarohanna, és beszélne a bátyjával, de állati sokat kockáztat, ezért is kell valamennyire visszafognom, óvatosságra intenem. Ahogyan az én ellenségeim nem tudják, hogy van egy szövetségesem, a bátyjánál is komoly fegyvertény lehet, hogy Gemmának van egy meglepetésembere a háttérben. Az a mardekáros vámpír sem számított rá, nekünk ebben rejlik az erőnk. A bizalomban, és a meglepetésben. - Köszönöm. – Fejezem ki azon érzésemet, hogy jól esik, hogy gondolt rám, és nem csak a közös szívünk miatt, sokkal inkább azért, mert számít a véleményem, hogy milyen ötleteim lehetnek. Lehet, hogy most meghalt volna egyedül, de nem hiszem, hogy csak félelemből választott engem. Leginkább azért, mert valamit jelentek a számára, mint szövetséges. - Tudod egyszerűbb játszani a faszkalapot, mint egyértelműen hősiesnek tűnni. Akkor el is áshatom magamat. Veled se volt túl egyszerű, örülök, hogy adtunk egy esélyt a dolognak. – Lenézek a kezére, mindig ő ölelget, én nem vagyok egy kezdeményező típus, valahogy nem visz rá a lélek, pedig jó lenne most megszorítani a kezét, hogy bátorítsuk egymást, de csak reménykedek, hogy ő teszi meg. Végülis szavakkal is ki lehet fejezni, hogy mi a szándékunk, hogyan viszonyulunk a másikhoz. - Szépen gyakorlunk. Megtanulod hogyan küzdj nem csak egy tucatnyi, hanem akár egy teremnyi vámpírral szemben is. Hiszen egy bizonyos szint felett mindegy, hogy hat, vagy hatszáz. A módszer azonos lesz. – Bólintok, igen, azért vagyok itt, hogy feltegyük egymásra az életünket. Ahogyan ő is kész arra, hogy nem csak a bosszúmban legyen mellettem, ki tudunk építeni egy olyan komoly intézményt, amelynek keretén belül felvehetjük a sötét hatalmakkal a harcot, méghozzá eredményesen. Egyáltalán nem vagyunk reménytelenek, és az, hogy ő lefagyott, nyilván mindenkivel megesik, szembe kell nézni a félelemmel, és legyűrni. Még ha mindez közhely, de mindenkinek megvan a maga keresztje, valakit elnyel a sötétség, más meg maga válik a fénnyé. Na jó, esetünkben inkább nekünk magunknak is uralni kell a sötétséget, hiszen én kifejezetten az éjszakai üzemmódban hiszek. Akkor bújnak elő a férgek. Elindulunk hát Londonba, de ide a Szellemszállásra már nem térünk vissza, ez csak alkalmi találkozóhely volt. Nekem nem fordul fel a gyomrom a hoppanálástól, de ha neki igen, azonnal le kell gyűrnie, most nincsen idő a rosszullétre. Megindulunk az általa választott irányba. A pálcámmal sejtelmes, alak elmosó ködöt varázsolok, mintha csak az időjárás okozná, fel sem tűnünk így senkinek. Talán még a belőlünk áradó életenergia is kevésbé észrevehető a vámpírok számára. Lassan haladunk, nem fedezhetnek fel, hiszen akkor oda az üldözővarázs kilövésének esélye. - Aha. Szívem szerint most még kerülném a találkozót, hiszen ha megölünk egyet közülük, akkor később is gyanakvóvá válnak. Mennyire értesz a légmágiához Gemma? Felmászunk a szemközti épületre, és kihallgatjuk őket a távolból. – Adom az instrukciót, és az egyik tűzlétrára mutatok, hogy megindulhat fölfelé. Eszembe se jut megnézni a fenekét, de végül mégiscsak sikerül, ha kapkodja a lépcsőfokokat.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom én is, hogy várnom kellene még, hiszen Morticia jelenlétében is teljesen lefagytam és nem tudtam, hogy mit tegyek, de ha most várok kit udja, hogy mikor találom meg újfent a nyomát? Muszáj odamennem, még ha nem is vagyok felkészülve rendesen rá, hogy szembe nézzek a bátyámmal, de ha nem megyek... fogalmam sincs róla, hogy nem játszom-e el az esélyemet. Muszáj megtennem, muszáj utána járnom, hogy mi van vele, hogy vajon még köze van-e azokhoz, akikhez volt, amikor nekem ártottak, vagy csak rejtőzködik, mert fél önmagától is és akkor nekem segítenem kell rajta. - Tudom, ezért is jöttem ide és nem indultam el csak úgy egyedül. - mert tökéletesen igaza van, nem szabad fejjel rohannom a falnak, főleg hogy nem tudhattam, hogy mi lesz belőle, ha megteszem. Ha egyedül megyek és megint lefagyok ugyanúgy, akkor annak csak rossz vége lesz és ki tudja, hogy kibírok-e még egyszer olyan viszontagságokat, mint amiket egyszer már kellett két hónapig. Azt hiszem, ha újra ilyesmire kerülne sor abba végleg beleroppannék, ezért sem szabad egyedül mennem, semmiképp sem. - Én sem, az elején nem igazán... kedveltelek. Tudod olyan arrogánsnak tűntél, de már tudom, hogy ez szándékos volt, mert annak akartál tűnni, de valójában nem vagy olyan, hanem nagyon is segítőkész. - persze már értem az indokait, tudom, hogy miért volt olyan, mert nem akarja, hogy mások tudják, hogy erős és hogy mire képes. Könnyebb volt a külvilág felé a rossz arcát mutatni, így az ellenségei is azt hitték, hogy nem kell tartaniuk tőle. Viszont majd egyszer megmutatja, hogy mire képes és... én ott leszek és segítek majd neki, ahogyan ő is most ezt teszi értem. És azt hiszem nem csak azért, mert nem tehet mást a szívünk miatt, hanem mert... ezt akarja tenni, mert jó ember. - Nem is tudtam volna, túl sokan voltak, de... még egyel se tudok, tisztában vagyok vele. Nem tudom, hogy mikor fog menni, de... segítesz ugye? - hogy felkészüljek és idővel akár egy teremnyi vámpírral szemben se fagyjak le. Persze ehhez az kell első körben, hogy egyet le tudjak győzni és ne ijedjek meg úgy, mint legutóbb. Meg kell tanulnom elnyomni és legyőzni a rettegést, amit sötétben érzek, amit sötét teremtmények közelében érzek. Még magam sem tudom, hogyan fog ez sikerülni, de muszáj lesz. Nem lehetek úgy auror, hogy nem bírom elviselni a sötétséget, vagy hogy ha kiderül egy vámpír van a közelemben, akkor teljesen leblokkolok és bárki elbánhat velem. Valahogy túl kell ezen lendülnöm és muszáj lesz magamat összeszednem és azt hiszem ebben ő tényleg tud nekem segíteni. - Jól van, ebben igazad van, ott jobb lesz és... a bátyámnak is, ha nem tudjuk kezelni őt, de remélem, hogy nem így lesz. - nem akarom bezárni őt valami sötét helyre, de ha nem változott, ha nem javult a helyzet, akkor tudom, hogy nem sok választásunk lesz. Vissza kell hoznunk a régi énjét, viszont ha veszélyes akkor nem hagyhatjuk, hogy csak úgy mások között járjon, akkor tényleg óvatosnak kell lennünk vele. Talán egy másodpercet hezitálok csak, de azt se miatta, végül megfogom a kezét és indulhatunk. Az izgatottságom miatt csak még inkább gyomorforgató az utazás, de kitartok és nem roggyan meg a térden, maximum talán egy leheletnyivel erősebben szorítom meg a karját mielőtt még elengedném. - Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy hol lehet, azt nem hogy kikkel, de... hamarosan kiderül. - és persze e miatt a szívverésem is gyorsul, ezt jól érezheti, de mutatom az utat. Nem messze van a háztömb, egy csendesebb, kihalt környéken, valószínűleg egy lebontásra váró épület lehet. Látni a fényt a második emeleten... valószínűleg ott lesz a cél.
Úgy vélem, hogy a gyakorlás csak elhatározás kérdése. Mi ketten talán sosem fogunk tudni felállni a traumák okozta ütések hatása alól. Nem lesz olyan, hogy megfelelő idő. Csak arra tudunk koncentrálni, ami most van. Most kell összecsiszolódnunk, egymásra figyelnünk. Akkor sem fogja kiheverni, amit a bátyja tett, ha visszahozza a sötétség pereméről. A srác már nem ugyanaz az ember, és ezt Gemma is tudja, még ha nem is világosítom fel, a múltkor egyébként mégiscsak utaltam rá. Csak éreztetni akarom, hogy mellette vagyok, de nem szabad elkapkodni. Az illető most halálos veszélyt jelent, és nem a saját életemet féltem, hiszen Gemmával együtt én is meghalnék. A kudarc a gond, a lelki megrázkódtatás ismét. És ezúttal összefonódik a sorsunk, én is erősebb akarok lenni, és valakit alkotni, aki sikerrel küzdhet minden sötét teremtmény ellen, de a maga módján, nem úgy, mint az aurorok. - Legalább hatással vagyok rád, már ez is valami. Régebben... én is fejjel rohantam a falnak, de nem. Ide stratégia kell. Összehangoltan. Veled vagyok, nem leszel egyedül. – Persze, hogy rávágtam, hogy mehetünk, hiszen tettrekész vagyok, és én is azonnal véget vetnék annak, amit a bátyja képvisel. Mégis tudom, hogy Gemma nem szívesen ölne, ő inkább átgondolná, beszélne a sráccal. Valahol igaza van, nekem is rá kellett már jönnöm, hogy a gyilkosság nem út. Úgy kell intézni, hogy végleg el legyen intézve az ellenség, de nekem ne legyen szennyes a tenyerem, hiszen akkor a lelkem is meghasadna. Nehéz ügy ezt kivitelezni, de Gemma olyan ártatlan, így mellette kell állnom. - Nem gondoltam volna, hogy képesek leszünk együtt dolgozni. Biztos, hogy összekapunk még, de.. egy csapat vagyunk. – Meglepve pillantok a kezére, amivel megszorítja az enyémet, olyan régóta nem volt már részem semmilyen gyengédségben, most meg teljesen azt fejezi ki, hogy számítok neki, ami azért tényleg nagy szó. A szüleim halála óta nem igazán volt senkim, csak egy-egy beszélgetőpartner, de ahogyan Jessamine is látta, szeretem azt játszani, hogy ősbunkó vagyok, mert nem akarom, hogy ha összebarátkozok valakivel, akkor az én ellenségeim másokat is veszélyeztessenek. Bőven jó, ha mindenki azt gondolja rólam, hogy egy idióta, de hozzá nem értő suttyó vagyok, mint hogy jó fej, akinek vannak barátai, aki már tud szervezkedni. - Változunk, napról-napra jobban át tudjuk gondolni. Ne hibáztasd magadat Gemma, az egész életed javarészt attól a félelemtől van beárnyékolva, hogy a bátyád vámpír. Azzal a terembéli vámpírral nem voltál felkészülve, hogy megküzdj. Míg én már kellően elfordultam mindentől, ami a valósághoz köt. – Egész mostanáig, hiszen nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki mellettem áll, ölelget, a kezemet szorongatja. Nem kéne így belemennem, hiszen minden érzelem úgy vélem, hogy gyengíthet. De igenis jó érzés volt, hogy valaki nem csak egy névtelen hősre számít, hanem engem hívott név szerint. És ez fordítva is működhet, nem szállhatok szembe senkivel mindig csak egyedül. Nem árt, ha van háttértámogatás. - Nem, ne ide. Ezt a helyet túl sokan ismerik, jobb lenne, ha a Roxforti barlangok egyikében kezdenénk el. Azok biztonságosak, csak nem mászkál oda le senki, mert miért tenné. Nekünk viszont lehet ott főhadiszállásunk, ahol gyakorolhatunk. És ápolhatod ott a bátyádat, ha még sikerül megmentenünk. – Direkt teszem hozzá, hogy ha, hiszen nem látok rá túl sok esélyt, de az ő kedvéért megpróbálhatjuk. A kezemet nyújtom, és ha hozzámért, akkor már hoppanálunk is Londonba. A picit gyomorforgató repülés után elenegedem, kivéve ha tántorogna, akkor még nem. - Mit gondolsz, egyedül találjuk majd, vagy a barátaival? – Nyilván jobb lenne este közlekedni, nem akarok ugyanis feltűnést, de ez most nem rólam szól, várom az irányt.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy most az a cél, hogy gyakoroljunk, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Tudom, hogy mit beszéltünk meg, hogy nem rohanok fejjel a falnak, hogy megpróbálok átgondolt lenni, hogy ha a bátyám előtt állok reálisan nézem majd a helyzetet és nem érzelmektől túlfűtve, de... most nagyon nehéznek tűnik mindez. A kezemben a levéllel csak arra vágyom, hogy megnyugodjak és akkor talán tényleg képes leszek tiszta fejjel gondolkodni. Muszáj lesz, mert valahol a lelkem mélyén én is tudom, hogy a bátyám akár veszélyes is lehet, hiszen azóta hosszú hónapok teltek el, hogy megtörtént az a nyári eset és bőven van rá esély, hogy rosszabb lett minden, mint amilyen akkor volt. Lehetséges, hogy azóta csak még inkább lejjebb süllyedt és gondolkodás nélkül nekem támadna. Ezért kell az a pár perc, amíg megölel és én sem engedem el, amíg a szívünk közös dobbanása végül lassabbra nem vált. Nehezen jön el, de végül ez is megtörténik, csak akkor lépek kicsit hátrébb, de mégis megrázom a fejemet, amikor kérdez. - Nem tudom. Akartam... azonnal, aztán eszembe jutottál és tudom, hogy butaság lenne elkapkodni. - még ha jól is esik nagyon, hogy az volt az első kérdése, hogy mikor indulunk, én is tudom, hogy nem szabad ezt csinálni. Tudom, hogy nem rohanhatunk most azonnal Londonba, mert... annak biztos, hogy rossz vége lenne. Félek tőle, hogy akár még neki is baja eshetne és most egymástól függünk. Hiába nem érdekelne, hogy mi lesz velem. Ha én megsérülök komolyabban, akkor az rá is hatással van és azt hiszem a legutóbbi beszélgetés után megkedveltem annyira, hogy nem akarnám, hogy a hirtelenségemmel magammal rántsam. Azt hiszem barátok lettünk, pedig ez az elején teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Emlékszem még, ahogyan a falnak vágott és most... az nyugtat meg, hogy megölelhetem, pedig csak pár nap telt el és egy mély beszélgetés. Furcsa változásokat hozhat az élet, annyi szent. - Tudom és... pár napja ezt még nem mondtam volna ki, de... igazad van. Nem tudnék szembeszállni vele, ezt látszott az üres teremben is. Tudom, hogy micsoda és pánikba esnék, de ez jó ötlet. Kémbűbáj és segítesz felkészülni. - hálásan pillantok rá, még a kezét is megszorítom egy pillanatra, hogy ilyen kedvesen áll hozzám. Nem pirít rám, mert kapkodni akartam, pedig megtehette volna azt is, de még sem. Nagyon rendes dolog tőle, hogy segít nekem, még ha nem lenne közös a szívünk, akkor nem tenné... vagy csak akkor nem lett volna lehetőségünk rá, hogy megismerjük egymást jobban. - Akkor megyünk, megkeressük és utána visszajövünk ide? - higgadt kérdés és megpróbálok majd ott is az lenni végig, mert tudom, hogy muszáj. Át kell gondolni, hogy mit teszünk, nem kapkodhatunk és rohanhatunk, mert annak biztos, hogy rossz vége lenne. Én is tudom és valahogy jobban be tudom látni most, hogy megértettem az ő motivációit is és hogy nem egyedül kell szembeszállnom mindennel, ami az életemben nehézséget okoz.
Ahogyan járkálok a szellemszálláson, az elmémbe furakszik a gondolat, hogy nem lesz jó, ha máskor is itt találkozunk. Ki kéne alakítani a katakombákban valami főhadiszállást, ahol gyakorolhatunk, én is felkészíthetem őt a vámpírok ellen, ő pedig a támaszom lehet a sötétség elleni harcban. Ez a rohadt jelmez nem igazán nyerte el a tetszésemet, még mindig csak egy sötét kapucni néhány arany mintával, ide valami női kéz kell. Amióta megmentettem a háztársamtól, még inkább biztos vagyok benne, hogy össze tudunk dolgozni, meg tudjuk érezni egymás gondolatait, érzéseit, és mivel ez nem a vágyakról szól, még csak zavarba se jöhet. Egy a szívünk a vérmágia által, de nem lettünk tőle gondolatolvasók. Mivel csak kb. időpontot beszéltünk meg, nem is figyelem az órámat, csak arra figyelek fel hogy kicsapódik az ajtó, de már a közeledtét is nyilvánvalóvá veszem, mert a szívem vadul zakatol. Ebben a felfokozott lelkiállapotban érkezünk meg egymáshoz, mert lépek is elé, és szinte magától értetődő, hogy most össze kell simulnunk. Nem értem a dolgot, hiszen pasi szemmel még nem néztem meg, hiszen meg is mondtam neki, hogy nekem már Andrew csak az álcám, és valami névtelen, arctalan sötét mágus vadász akarok lenni. Na nem auror, a törvények nem érdekelnek. Inkább valami olyan ikonikus veszedelem, aki eltapossa a férgeket. De most mégis gyengédség száll meg, ahogyan a karjaimba zárom Gemmát, magam sem értve, hogy miért van rá szükségünk. Erős ölelésem nem ereszti, legalábbis addig, amíg nem csillapszik a szívdobogás, amely azt jelzi, hogy a közelemben már jobb a helyzet. Elengedjük egymást, majd leülünk az egyik poros kanapéra, arébb lököm a használhatatlan köpenyt, amit meg akartam mutatni, de francba is, tűzre vele! - Mikor indulunk? – Kérdezem lényegre törően. Meg lehet tervezni, hogy mit fogunk csinálni, de tudom, hogy Gemma nem akar egy percet sem elvesztegetni. Most a bátyja a legfontosabb, az én dolgom, de még a kiképzése is ráér. Ha most elveszítjük a fickó nyomát, ki tudja, hogy mikor talál rá megint. Azt, hogy itt találkoztunk, már nem bír jelentőséggel, felőlem akár most is mehetünk, a testem a fegyverem, nincsen szükségem semmire. Ha akarja, akár el is hoppanálhatunk, a bankból ki tudok venni pénzt, ahhoz nem kell még igazolvány sem, csak a széfkulcs, ami mindig nálam van. - Szeretném, ha most csak megfigyelnénk, és kémbűbájt raknánk rá. Nem vagy még felkészülve, hogy szembe szállj egy vámpírral. Sőt, a bátyáddal sem. Ha adsz pár napot nekem, mielőtt beszélsz vele, talán ezt tudjuk orvosolni... minimálisan. – Kérdezek rá, hátha győz a józan ész. Vele kapcsolatban nem vagyok egy cinikus, odamondós pasi, hiszen tudja, hogy jót akarok neki. Viszont kétséges, hogy mennyire fogadja el, lehet, hogy oda akar rohanni, hogy máris megoldást találjon a családi problémára. De ez nem így működik.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mindenkinek vannak az életében olyan események, amikor reménykedik valamiben, nagyon várja, szeretné, hogy megtörténjen és amikor megtörténik fogalma sincs, hogy mit tegyen és hogyan kezelje a helyzetet. Én is így vagyok most ezzel. Reggel kaptam meg a levelet arról, hogy szinte biztos, hogy a bátyám Londonban tartózkodik. Egy régi barátja írt, mivel szinte mindenkinek, akit valaha ismert írtam már, hogy ha tud valamit... bármit, akkor mindenképpen jelentkezzen nálam, de mégis valahogy nem gondoltam volna, hogy tényleg kapok híreket és tényleg érkezik egy levél. Voltak már olyan nyomok, amiknek utána néztem, de eddig nem találtam az ég világon semmit sem soha. Általában érezni is lehetett, hogy azok a nyomok is hiteltelenek voltak és nem igaziak, de ezúttal... egészen más a helyzet. Ezúttal valahogy úgy érzem ez az eddigi legkomolyabb hír és kiborít. Mi van, ha tényleg megtalálom a bátyámat? Tudom, hogy buta hozzáállás, hiszen azért kerestem, mert tudni akartam hol van és mi van vele, de ha tényleg megtalálom és ha Andrewnak igaza van és nem segíthetek rajta... Mi van, ha tényleg nincs esély rá, hogy segítsek neki? Ha már nem hozhatom vissza, mert eddig amúgy se keresett engem egyszer sem... soha. Ha életben van, akkor megpróbált volna beszélni velem, de nem tette, nem is írt, talán már tényleg elveszett és... Sietősen érkezem meg a célhoz, gyors léptekkel már-már rohanva és kapkodva, ami talán érthető, mert ez a hír nem kis dolog. Biztos vagyok benne, hogy amikor Andrew meghallja milyen hévvel lököm be az ajtót, akkor már sejteni fogja, sőt mivel a szívünk össze van kötve abból is tudhatja, hogy mit érzek most. Zaklatott vagyok, kapkodok és nagyon is fenn van az egekben a pulzusom, ami miatt talán az övé is most. Nem tudom, hogy csak érzi, vagy hatással is van rá, hogy én mit érzek? Ha feláll, netán elém is jön, amikor belépek a szobába valahogy ösztönös a mozdulat, ahogyan azonnal a nyakába vetem magamat. Egyszerűen úgy érzem, hogy ez most kell, szükségem van rá, hogy egy kicsit biztosabbnak érezhessem magamat, mert jelenleg nagyon bizonytalan vagyok. Persze gyorsan el is engedem őt. Pár másodperc csak az egész, ami úgy érzem, hogy most segít nekem és egy kicsit sikerül azért megnyugodnom, legalább valamelyest. Csak aztán ülök le, vagy a földre, vagy valami kósza székre és szedem elő a levelet. - Róla írnak, egy régi barátja. Úgy néz ki, hogy Londonban van és ez most... sokkal biztosabbnak tűnik, mint eddig bármi. - bököm ki végre. Talán megérti, hogy e miatt nem köszöntem, hogy elmaradt a szokásos üdvözlési forma is. Azért lássuk be egy ilyen hír rendesen felzaklatja az embert, engem pedig főleg,hiszen még fel se készültünk rendesen. Legutóbb is kiborultam, amikor kiderült, hogy egy vámpírral vagyok egy légtérben. Most miért lennék erősebb, ha az a vámpír a tetejében a bátyám lesz?
Nem volt semmi, hogy így egymásra tudtunk hangolódni. A vérmágiának igenis megvannak az előnyei. Tudom, hogy zavarbaejtőnek gondolja, hogy talán a fontos érzelmeiről is tudhatok, de én azt mondom, ez a kockázat benne van a pakliban. Ha nem lenne, akkor nem is tudtam volna megmenteni a vámpírtól. Ugyan nem volt komoly a veszély, nem esélyes, hogy a háztársam, aki nem is tudja, hogy én voltam a megmentő, túlságosan ostoba lenne, és vérszomjas gyilkosságba keveredne a Roxfortban. Gemma számára inkább lelkileg volt fontos, hogy ott voltam számára, amikor kellettem. Ez olyan szempontból jó, hogy hívhatjuk a másikat. Főleg ő engem, én azért nem akarnék rászorulni, viszont ha belegondolok, hogy a túlerővel szemben nem boldogulok, magammal rántom őt is a halálba puszta büszkeségből. Nem, össze kell dolgoznunk, hogy mindig legyen egy felmentő sereg. Miután szavakat nem tudunk közvetíteni egymásnak, csakis érzéseket, ezért a kommunikációra továbbra is marad a bagolyposta, megüzenem számára, hogy a szellemszálláson találkozunk. Már ősidők óta nem lakja senki, és egy komoly védőmágiával le tudom zárni, hogy jó sokáig ne is léphessen oda be senki, csak Gemma és én. A Roxfort alatt vannak ugyan katakombák, sőt, mintha egy mélységi barlangot is láttam volna, de még nem döntöttem el, hogy átvonuljunk oda. Jó lenne egy hely, ahol be tudnék rendezkedni, ahol rákészülhetnék arra, hogy bosszút álljak a szüleim haláláért, és esetleg Gemma is gyakorlatozhat, amolyan vámpírellenes akadálypályát használva. Volnának ötleteim. Most viszont csak a szellemszállás van, és kicsit felturbóztam a fekete köpenyt, tettem rá arany rúnákat, a maszk rész is misztikusabb, de még mindig nem vagyok megelégedve. Ide női kéz kéne. Lehet, hogy a fekete nem is lenne jó színnek. Ücsörgök a régi priccsen, és várom a lányt, hátha lesznek ötletei, mert ma este már Londonba akarnék menni, hogy kipróbáljam magamat.
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.][/color]
