2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tényleg totálisan ki vagyok dőlve, meg se moccanok, amikor a térdem és a hátam alá nyúl, hogy felemeljen a padról. Csak akkor kezdem el nyitogatni kicsit a pilláimat, amikor már bent vagyunk az épületben és egy kis fényhez is jutok, mert hát odakint totál sötét is volt, ami azért sokat segít az embernek, hogy nyugodtan és békésen alhasson, főleg ha úgy ki van ütve, mint én. Szóval nézelődöm már kicsit, nyitogatom a szememet, pislogok párat, hunyorgok, amikor közelebb érünk egy-egy fáklyához és erősnek érzem a fényüket, hogy aztán nagy nehezen kiszűrjem végre, hogy hol is vagyok és miért is mozog annyira minden körülöttem. - Andrew? - igen, nagyon úgy fest, hogy ő az, legalábbis úgy tűnik, hogy ő visz? Mozog minden körülöttem és a testhelyzet alapján is úgy fest, hogy erről lehet szó. Még mindig kótyagos vagyok, az jól látszik rajtam, az is csoda, hogy már legalább őt sikerült felismernem. Azt persze nem hallottam és nem is emlékszem rá, amit odakint kérdezett, ami nem csoda, hiszen akkor még tényleg úgy aludtam, mint a bunda. - Te... viszel? Hova és miért? - buta kérdés persze, de ez jelenleg cseppet sem meglepő, ha egyszer nem tudom hol vagyok és azt sem tudom, hogy mi történt velem. Nem vagyok épp a legjobban, az is csoda, hogy még nem hasogat a fejem, bár jó eséllyel ez azért is lehet, mert még bőven nem vagyok teljesen magamnál. A fejfájás majd egy nagyobb kiadós alvás után következik valószínűleg, jó eséllyel majd holnap. Most még csak a kótyagosság van meg, hiszen még nem ürült ki az alkohol, amit megittam és hát nem volt kis mennyiség, főleg úgy, hogy nem is vagyok gyakorlott a dologban és ezért egy kisebb adag is nagyobb hatással van rám, mint az átlagra.
A mostani ügyem olyan piti volt, hogy még átöltözni sem kellett hozzá. Gemmát nem akarom mindenbe belevonni, lévén neki is megvan a maga élete, a közös szívtől leszámítva azért nem vagyunk összenőve. Nekem csak az éjszakai dolgok jutnak, nagy ritkán betévedek egy órára, de nem érzem, hogy szakmát kéne tanulnom, lévén jó sok pénzt hagytak rám a szülők, hogy még jó ideig kitartson, Gemma viszont nincs ilyen helyzetben, ezért sem akarom elvonni a karrierépítéstől. Különleges, hogy ilyen öltözékben vagyok, mert nem a szokásos éjszakai csuklyámat viselem, sem pedig a rendezvényeken megjelenős menő öltönyt, hanem szimpla garbóban, és farmerben vagyok, mintha csak egy átlagos srác lennék. Néha jó is lenne, ha az lennék, most viszont megint feltámad bennem a védelmező ösztön, ahogyan észreveszem, hogy a szívtársam motyorászik valamit az egyik padon. Eleve egy lány ne legyen önkívüli állapotban, másfelől Gemma fél a vámpíroktól, akiknek ha véletlenül erre járna egy, szabad prédát nyújt. Szerelmi bánata lenne? Nem tudom, hogy szokott-e bárkivel randizni, de az biztos, nem egy összecsúszós alkat, sőt, nagyon is erős a legtöbb esetben. Vajon mi történhetett, hogy így a pohár fenekére nézett? Úgy fest teljesen bealudt, és már csak álmában beszél, itt azért nem hagyhatom. Nincsen bejárásom a griffendél toronyba, bár megtalálhatnám a módját. Magunkhoz sem vihetem, ám van saját egyetemista szobám. Az meg lehet, hogy szimplán bunkóság lenne. Maradjon végül egy átlagos vendégszoba, ahova a betérő szülők szállhatnak meg, vagy akiket még nem osztottak be, és ceremónián kívül érkezik. A combja alá nyúlok, de csak szép óvatosan, hogy ne ijesszem meg, talán sem fel ébred. - Na gyere kislány, ne itt csövezzél. Mi a franc történt? – Vélhetően úgysem válaszol, így csak magamban beszélek. Körbefordulok a testérel a levegőben, de nem jár errefelé most senki, így megindulok az egyik bejárat felé, hiszen már több is van, így a vendégszobák felé veszem az utamat. Lepillantok az arcára, olyan békés, és tulajdonképpen meg kell jegyeznem, hogy bájos is egyben. Hogy utálhattam egykor annyira? Ennyire győzni akartam, hogy még egy lányt is lenyomtam volna?
♫ My reflection ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Mark hagyj álmos vagyok! - nyafogós hangon beszélek a nagy semminek, ugyanis az ég világon senki sincs körülöttem. Sötét van, ilyenkor már nem igen van senki sem az udvaron, amúgy is maximum az egyetemisták jöhetnek ki és lassan közeledik az éjfél, már az ő számuk is jelentősen megcsappant. Nem vagyok egy nagy ivó, így talán nem meglepő, hogy az a kevéske ital is, ami lecsúszott a nagy ijedtségre ilyen hatással volt rám, lényegében jobban kiütött mint mást, akinek gyakorlata van az ivászatban. Érdekes egy este volt a mai annyi biztos, a támadás újra arra világított rá, hogy még mindig nem jutottam sehová, hogy éles helyzetben még most is eluralkodik rajtam a pánik, hiába a gyakorlás, hiába az edzések úgy tűnik semmit sem ért. Pedig úgy érzem mindent megpróbáltam, így nem csoda, ha nem csak az ijedtség, a magamban való csalódás is ezt váltotta ki belőlem. Nem tudom, hogy mi lesz ez után, hogy tényleg fel kellene keresnem egy orvost, vagy egyszerűen keresnem valami nyugodt életpályát és hagyni az aurorságot. Világ életemben tudtam mi akarok lenni, de most olyan bizonytalannak érzem magamat, mint még sosem és az ital okozta kótyagos állapot ezt csak még jobban felerősíti. Nem tudom, hogy mit tegyek, csak azt érzem, hogy a zavarosan kavargó gondolatok helyét szépen lassan, ahogyan lépdelek a kastély felé kezdi átvenni a hűvös esti levegő ellenére is a mérhetetlen és letaglózó fáradtság. Az is kész csoda, hogy sikerül kiszúrnom egy padot az udvaron és nem valahol egy fa árnyékában keresek magamnak helyet a fűben, ami megvéd a hold erősnek érződő fényétől. A pad lesz végül a hely, ahová leteszem a popsimat. Persze fejben először csak arra gondolok pihenek egy kicsit, mert már így is sokat jöttem és most minden lépés iszonyatosan fárasztónak tűnik, de végül egyszerűen elnyom a buzgóság. Túlságosan nehezek a pilláim és a testem már magától cselekszik, ahogyan végignyúlok a padon. Mázli, hogy van támlája és nem csak egy vékony palló, mert így el tudok rajta helyezkedni és nem esem le, legalábbis egyelőre biztosan. A kezemet a fejem alá teszem, mintha csak párnát formázhatnék belőle, aztán szépen lassan a zaklatott levegővétel csitulni kezd, hogy lassú és egyenletes szuszogássá szelídüljön.