2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem akarom nyíltan szóvá tenni, főleg az elején, hogy látom mennyire ideges, inkább megpróbálom elviccelni a dolgot a szék témával, úgy valahogy egyszerűbbnek tűnik, mert ki tudja, hogy mi a gondja, de biztosan nem az én orromra akarja kötni. Arról se sok sejtésem van, hogy a közelemben jobban megnyugszik, pedig ez nagyon kedves dolog. Tény kiegyensúlyozott típus vagyok... voltam, igyekszem még most is az lenni. Nem véletlenül nem tud senki sem itt a suliban arról, ami történt velem, már az is frusztrál, hogy jár olyan ide, a Mardekárba, Morticia aki a szomszédunk volt egy időben. Van rá esély, hogy hallott felületesen híreket arról, ami történt, hiába hogy nem cikkezték le az újságban, hogy ne legyen nekem még rosszabb. Persze akárhogy is nézzük, de mindent úgy se lehet visszatartani, a firkászok már csak olyanok, hogy ráfekszenek mindenre, amire csak lehet és két ember halála, no meg az egész kálváriám nagyon is ide tartozik. Pont ezért jöttem vissza, ahogy csak lehetett a kastélyba. Itt nem tud zaklatni semmiféle újságíró azért, hogy kiszedjen belőlem infokat, hiszen akárhogy is, de gondolom az aurorok nem nyilatkoznak és csak én maradtam, aki bármit is mondhat nekik. Én viszont nem akarok, nem véletlenül nem válaszoltam egyetlen levélre sem, ami ezzel kapcsolatban érkezett. - Oké, te tudod a legjobban, hogy mi a jó neked. Akkor... - bólintok egy félmosollyal, én aztán szívesen teszem azt, amiért itt vagyunk, már szedem is elő a jegyzeteket, meg az első könyvet fordítom, hogy elé toljam. Nem tudom, hogy meddig vannak meg neki az alapok, szóval az az első, hogy azt átismételjük, mert bőven van rá esély, ha nincs oda a tantárgyért, akkor azok eleve hiányoznak, úgy meg kár belemenni a bonyolultabb kombinációkba. - Nem én nem szoktam beteg lenni, és ez is... inkább más miatt van, de majd jobban leszek, most a tanulás a fontos. - hiszen azért vagyunk itt, én pedig akaraterőből mindent kibírok, mert eldöntöm és akkor úgy kell lennie, vagy legalábbis úgy kéne, de simán lehet, hogy Andrew tényleg elment a faluba. Akkor viszont tuti, hogy kicsinálom, ha visszajön. Legalább szólt volna előre, hogy tudjam mikor, akkor átteszem a tanulást, vagy eleve lemegyek a Gyengélkedőre és kérek valami gyógyszirupot, ami csökkenti a következményeket, amíg vissza nem jön. De nem... még ennyivel se volt képes segíteni. Újabb tüsszentés, csak összeszorítom a számat utána és csak egy orrfújást engedélyezek magamnak. - Jól vagyog. Jól vagyog... jól vagyog! - mérgesen fújok egyet. Na igen ez már rossz kel, ha nem sikerül rendesen kiejteni azt a nyamvadt szót. Most már biztos, Andrew nagyon csúnyán fogja végezni. Szerintem ez valami nyomorult bosszú, amiért elmentem a bátyám nyomait kutatni és nem szóltam neki, cserébe most ő tesz nekem keresztbe, pedig ő is rosszul van és kevésbé bírja, de mégis elviseli csak, hogy nekem is rossz legyen mi? - Na jó. Szóval az alapjelendéseg megvannag ugye? Tudod egydől-dízig. - ez mindenképpen kell, hogy tovább tudjunk haladni és nagyon erősen próbálok nem figyelni a tényre, hogy a beszédkészségem erőteljesen lecsökkent. De így is érti... legalábbis remélem, mert nem leszek oda a hírtől, ha nem. Melegem is van, észre sem veszem, hogy automatikusan feltűröm a ruha ujját. Az előbb még nem volt lázam, amikor nézte, de azt most láthatja, hogy az arcom valamivel pirosabb, mint eddig, ami az amúgy hulla fehér bőrömön eléggé feltűnő. Ez a szép ebben, pillanatok alatt le tudsz amortizálódni, minél távolabb van Andrew, annál inkább kikapcsol az immunrendszer és akkor annyi.
Szinte érzem, amint kiszúrja az idegességemet, így megpróbálom egyfajta tetetett nyugodtságot magamra erőltetni. Nem hozhat ki a lány annyira a sodromból, hogy ezt lassan mindenki észrevegye. Nem vagyunk ismeretlenek Gemmával, még sincs hozzám annyira közel, hogy lássa rajtam a nyilvánvalót. Eddig mindig sikerült megfelelő módon lepleznem és elnyomnom a hasonló dolgokat magamban, bár, hogy őszinte legyek magamhoz is, nem volt nagyon erre szükség. Senki sem készített még ki ennyire, mint ez a Mardekáros lány... A kérdés jogos, nem pont tanulásra vagyok most a legalkalmasabb. Egy sötét varázslatok kivédése párharc most jól jönne, abban még nem igen vertek meg és az effajta dicsőség hizlalná a májamat. Talán ennyi pont elég lenne, hogy ismét nyeregben érezzem magam az érzéseim és a személyiségemet illetően. Már csak a gondolat is megnyugtat, sokkal összeszedettebbnek érzem magam. Ugyan számmisztikát gyakorolni jöttem a lányhoz, a tanulás gondolata még is lecsillapítja a kedélyeimet. Veszek egy mély levegőt és kifújom, talán kicsit önmagamnak palástolva az előző gondolat ellenkezőjét. - Jól vagyok Gemma. - Próbálom biztossá tenni ezt a lányban, talán magamban is. De tény és való, nem tép szét az ideg annyira, mint mielőtt bejöttem volna ide. A könyvtárnak már a hangulata is elég sokszor ahhoz, hogy ismét egyensúlyba kerüljek. A fények, a régi bútorzat és a még annál is régebbi könyvek, miket már csak egy évtized választ el a teljes szétmállástól... Arról nem is beszélve, milyen jellegzetes illat fogad itt mindig. Emlékeztet a stréber korszakomra az első néhány évemből, mikor igazán komolyan vettem mindent. Aztán jött a sok lógás és a visszabeszélés... Ó, a csodás kamaszkor. A lányra pillantva elmosolyodom és ez már egy könnyed, őszinte mosoly. Arcom pirossága még utal a dühömre, de már semmisnek érzem. Ebben Gemmának is szerepe van, de erről nem feltétlenül kell tudnia. Nem bókolok lányoknak csak úgy, mert a végén félreértik. Elég, ha én tudom, a jelenléte sokszor megnyugtat. Mindenesetre biztosan kiegyensúlyozottabb mint én magam. - Kezdjünk bele. Biztosan kell pár perc, míg ráhangolódok, de erre most szükségem van. - Vallom be őszintén, amit elég ritkán teszek. Általában elviccelem a dolgokat és csak legyintek, hogy semmi bajom nincsen, vágjunk bele. Ez egy finomabb, visszafogottabb formája volt ennek, ami engem is meglep. Nem játszottam rá, ahogy mindig szoktam. Talán tényleg szétzilál az a lány teljesen, de nem bánom. Ha életemben egyszer nem vagyok nagyképű, az senkinek sem fog bánatára válni. - Egészségedre. - Mondom neki az első, talán a második tüsszentésnél is, a harmadiknál viszont már papagájnak érezném magam, ezért csak egy egyik szemöldököm ugrik fel a homlokom közepére értetlenségemben. - Nem tartok a fertőzéstől, de biztosan nem vagy beteg? Elég fehérnek tűnsz nekem. - Merészkedek hozzáérni, kézfejem külső részét homlokához érintem, de átlagosnak tűnik, nincs láza. Lehet csak a hideg facsarja az orrát, a Roxfortra hirtelen tört rá a tél. Ilyenkor én is tüsszögök akár napokig anélkül, hogy bármilyen nyavalya úrrá lennem rajtam. De rábízom, ha elég jól van, akkor tőlem tanulhatunk.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Elégnek kell lennie, hogy nagyon akarom, hogy ne legyek megint beteg. Andrewnak biztosan van annyi esze, hogy ha el akar menni valahová, akkor szól. Na nem azt mondom, hogy kifejezetten ahhoz van kedvem, hogy mindenhová kísérgessem, mert naná, hogy totálisan elviselhetetlen alak, de ha nincs más választás... Kiborító, hogy millió dolgom van és most még lényegében az ő dolgaival is foglalkoznom kell, mintha egy pár lennénk, sőt annál rosszabb, mert egy pár nem feltétlenül lóg állandóan egymás nyakán, nekünk viszont mindent együtt kellene csinálni és még csak nem is ugyanaz a szakunk. Mi a fene lesz, ha befejezi a sulit? Én tuti, hogy nem fogom előbb abbahagyni az iskolát csak hogy ő elmehessen ereklyékre vadászni, és kétlem, hogy ő arra vágyna, hogy még plusz három évet itt dekkoljon Roxmortsban, hogy legalább ne legyen olyan messze. Nem, addig muszáj találnunk valami használható megoldást, amivel ezt az egészet helyre hozzuk. Tudom, hogy az lenne a legegyszerűbb, hogy segítséget kérünk, de én magam szoktam megoldani a problémáimat, és nem mások oldják meg helyettem, nem akarom, hogy ez megváltozzon. Azt hiszem minden meg van végre, előkészültem, már csak a tanítványra van szükség, aki lassan meg is érkezik, de olyan sebbel-lobbal, hogy csak pislogok. Kész csoda, hogy nem fújja el a jegyzeteimet, olyan mértében fújtatva dobja le magát az asztalnál. - Szia! Óvatosan, a rongálást nem szereti a könyvtáros. - halványan mosolyodom el, nem biztos, hogy most értékeli a viccet és amúgy sem a humoromat tartom a legértékesebb tulajdonságomnak, inkább csak próbálkozom, mert hát láthatóan nincs épp a legjobb formában, sőt kimondottan idegesnek tűnik, úgy pedig marha nehéz odakoncentrálni bármire is. Én csak tudom. Az Andrews kis kalandom után napokig alig tudtam koncentrálni és majdnem lecsúsztam egy beadandó leadásának utolsó határidejéről is. Állati kiborító volt. - Szerintem mindent meg lehet tanulni egy bizonyos fokig, van ami nekem se meg, szóval menni fog bár így... Idegesnek tűnsz, fogsz tudni koncentrálni? Ne tegyük máskorra? - oh hát tény, hogy előkészültem. Láthatja, hogy szép precízen kikészítettem a jegyzeteimet, a könyveket, amik kellhetnek, még az alapokat is, mert lehet hogy ott kell kezdeni, de nem fogok elkeseredni, ha felesleges volt. Komolyan! Becs' szó! Nekem is jó ez, legalább elvonja a figyelmemet, a felkészülés is elvonta, addig sem a hülye dolgaimmal foglalkozom, meg ezzel az egész Andrew mizériával. Kicsit félretolom a könyvet, aztán jön is az újabb tüsszentés, nekem pedig az utolsó pillanatban sikerül a kezemet a szám elé kapni, így a jegyzetkupac csak kicsit megrezzen és nem repül el a levegőben szanaszét. Na még csak az kéne, hogy keresgélni kelljen a széthullott papírokat. Gondolom neki se ehhez van most a leginkább kedve. A székemen lógó táskámba túrok, hogy előhalásszak onnan magamnak egy zsepit. Elfordulok kicsit, hogy kifújjam az orromat. Nem, csak azért sem fog ez akadályozni. Nincs semmi bajom, nem engedem, hogy facsarja az orromat az újabb tüsszentés, de bármit is teszek fél pillanat múlva már jön is a következő, még a szemem is könnybe lábad olyan erővel tüsszentem el magamat. Halkan morgok az orrom alatt. "Fenébe!" és ehhez hasonló visszafogott szösszenetek szökkennek elő a számból. - Bocs, azt hiszem megfáztam, de becs' szó nem fertő... - befejezni se tudom a mondatot, újabb tüsszentés. Legszívesebben belerúgnék az asztal lábára. Komolyan nem értem. Képes volt az a nagyon marha tényleg lemenni Roxmortsba? Emlegetett valamit, hogy kelleni fog a következő órájához valami rézkoncentrátum, de belé fojtottam a szót, mint olyan gyakran máskor is. Megfolyton, ha csak úgy szándékos erődemonstrációként fogta magát és lement egyedül a faluba. Amúgy se tudnék vele menni, nem hiszem el, hogy nem tudott valaki mást megkérni.
Régen nem voltam ennyire dühös. Egész nap tajtékzok, szinte hozzám sem lehet szólni, bár a hangomat még úgy igazán nem sikerült felemelnem, ahhoz nagyon ki kell hozni a sodromból. De valahogy ez a lány, ez a lány közel jár hozzá, hogy teljesen elveszítsem az eszemet. A barátaim ilyen megkörnyékezni sem mernek, talán az évek során elfogadták már ezeket a dührohamokat. Ilyenkor semmi sem segít, hiába csapkodok és fortyogok, akár egy üstök, csak rosszabb lesz az egész. Éjszaka ki kellene lógni a közeli tóhoz és kiötölni valami furfangosat, talán az helyre libbentene. Vagy egy jó beszélgetés... Valakivel, aki keveset tud rólam és csak semleges, talán kissé ostoba témáról beszélgetni vele. Az sem baj, ha az egész beszélgetésnek semmi értelme, csak kösse le a figyelmemet. Délután felé találkoznom kell egy évfolyamtársnőmmel, Gemmával, segít kicsit a tanulásban. Hamarosan el kell kezdenem a vizsgáimra készülni és ha tovább akarok tanulni, jól kell teljesítenem, szinte majdnem mindenből. Hiába vagyok férfiból, hiába kellene értenem hozzá, a számmisztika nem az én asztalom. Az órák többségén vagy egy újabb csínyen agyalunk, vagy éppen véghezvisszük, vagy pedig alszom... A hátsó sorokban egész jól el lehet bújni, talán ha egyszer lebuktam. Azt a büntetőmunkát sosem teszem zsebre. Piton professzor készségesen segített kitalálni a büntetésemet, így két hétvégén keresztül vakartam az üstjeiből a rászáradt mindenséget. Persze kiéreztem az iróniát a feladatból, még sem tudtam vigyorogva vakarni a mocskot a fekete vasöntvényekből. Fújtatva érkezem meg a könyvtárba, tekintetemmel azonnal a lányt keresem. Hálás vagyok neki, még ha jelen pillanatban nem is látszik rajtam a segítségéért, a természetemtől még sem tudom őt megmenteni. Mikor meglátom, a szemeiben a tudás átadásának izgalma csillog, biztosan szeret korrepetálni. Ha nem ismerném egy hajszálnyival jobban, eléggé Grangerre hajazna. De talán annyira nem elvetemült. Abban pedig semmi rossz nincsen, ha valaki tudni akar és jó akar lenni. Ledobom magamat a mellette üresen álló székek egyikére és hangosan fújom ki az ideges szuszt, akár egy bika. Majd ráeszmélek, hogy semmiről sem tehet, ami velem történik, talán nem is rajta kellene levezetnem. Biztosan nem érdeklik a nő ügyeim és nem is várom el tőle. Amúgy sem szoktam magamról mesélni másoknak. - Szia. - Köszönök röviddel azután, hogy sikerült ilyen viharosan megérkeznem. A táskámból előveszek néhány könyvet, amik segíthetnek a tanulásban, bár most semmi sem fog megragadni. Gondolataim egy ébenfekete hajkorona, egy mélyen igéző szempár és egy mocskosul kívánatos ajakpáros körül forognak. Ha fogyasztanék valamilyen tudatmódosító szert, az sem hatna ennyire rám, mint egy a bestia. Veszek egy nagy levegőt és Gemmára nézek, de a szokásos, kellemes mosolyom most még erőltetni sem próbálom rá. Talán állkapcsom megfeszüléséből tudhatja, hogy ideges vagyok, de megpróbálom semmi jelét adni a dolognak. Megköszörülöm a torkomat. - Köszönöm, hogy időt szakítasz rám. És sok sikert előre is... Nem vagyok egy lángelme. - Mosolyodom el végre, de még ez sem az igazi. Valamennyire oldódik bennem a feszültség és tudom, ha igazán rákoncentrálok a tanulásra a lánnyal, perceken belül már nem is Jenna fog zavarni, sokkal inkább az, mennyire ostoba vagyok ehhez a tantárgyhoz. Ilyenkor szoktam viccet csinálni magamból, ami ha mást nem is, engem felettébb szórakoztat.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Gemma Carlyle
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Alexander & Gemma - Korrepetálás 2016-01-02, 22:43
Megbeszéltük, hogy összeülünk egy újabb Számmisztika gyakorlásra. Neki nem megy olyan jól, én pedig kiemelkedő vagyok benne, na persze miben nem? Oké azért olyan is van, ami nekem is kevésbé megy, mondjuk a repüléstan még alsóban sosem volt az erősségem, aztán nem vagyok annyira nagy fanatikusa a legendás lényeknek sem. Persze ha nagyon akarnék, akkor megpróbálhatnék fejlődni a témában, de eddig még nem szántam rá magamat effélére, amúgy sem hiszem, hogy szükségem lenne az anyagra ahhoz, hogy jó auror legyek. Az aurorok általában emberekkel hadakoznak, nem sárkányokkal. Jó persze az alapismeretekre szükség van, azok meg is vannak, de őszintén nem akarok órákon mondjuk sötétebb lényekről tanulni, épp elég volt Sötét varázslatok kivédésén átismételni a vámpír témát. Kiver a víz tőle, mint ahogyan attól is, hogy egyedül haladjak végig a kihalt folyosón. Szerencse, hogy még csak délutánra jár az óra, így aztán bőven vannak rajtam kívül, amikor megcélzom a könyvtárat. Tudom, hogy én érkezem majd elsőként, mivel én vagyok a nagy tanulásmániás, meg hát egyébként is elő kell készülnöm kicsit. Hoztam pár feladatot és már eldöntöttem melyik könyveket szedem el a polcokról, hogy mire megjön minden meglegyen. A nehézségek pedig? Most csak pár zsepi van nálam a biztonság kedvéért, úgy tudom, hogy Andrew nem ment el az iskolából, legalábbis miután én legutóbb leléptem egy időre annyira rosszul lett utána - pasi és nem viseli jól a betegségeket -, hogy majdnem összeesett mire visszaértem. Oké én se voltam a legjobban, de akkor is úgy érzem, hogy cseppet túldramatizálta a dolgot. Annyi azért akkor sem volt halálos a helyzet, hogy majd bele halt volna. Megfázás... egy kis szövődménnyel és kész. Nehéz úgy élni, hogy vérmágiával vagy összekötve valakivel, ez szent igaz, de vannak rosszabb dolgok is, mint mondjuk ha meghaltunk volna... na az azért rosszabb lenne. Egyelőre sajnos még megoldást sem találtunk, szóval ezért van nálam zsepi, biztos, ami biztos, mert már induláskor úgy éreztem kissé kapar a torkom, de figyelmen kívül hagytam a dolgot. Elmúlik, mert hát... az iskolában van igaz? - Bocs ez nekem kéne. - kb. fél másodperccel a nálam talán egy évfolyammal fiatalabb lány előtt érem el a könyvet, még éppen hogy elhappolva tőle. Csak utólag jövök rá, hogy a hangnem nem volt a legkedvesebb a részemről, ezért végül csak megköszörülöm a torkomat. - Öhm... úgy egy-két óra múlva felszabadul, ha kell még akkor is. - végül csak bólint és úgy fest nem orrol meg, amiért lenyúltam előle a könyvet, akkor jó vagyok. Nem akartam szemétkedni, csak hát nekem is kell és én voltam a gyorsabb, ebből pedig pont csak egy példány van bent. Csak nem valami fontos dolgozatra készül, ami sürgős, amúgy sem az utolsó nap kell nekiállni tanulni. Szóval a könyvvel, meg még pár másikkal, megcélzok egy üres asztalt, hogy aztán a jegyzeteimet is előkezdjem előszedni. Az orrom kezd eldugulni, ez nem jó jel, de azon kívül, hogy előhalászok egy zsepit még mindig igyekszem a dolgot figyelmen kívül hagyni. Csak nem megy el a kastély közeléből... esetleg kiment az udvarra, annak is lehet ez az előszele, de akkor majd visszajön, addig meg kibírom. Nem lesz gond.
