Éjszaka gyöngyszeme - Nox & Megan

Próbálok olvasni a tekintetéből, de ez egy olyan embernek, aki általában csak továbbsétál, ha valaki hozzászól, eléggé nehéz.  Nem foglalkoztam az emberek mimikájával, érzelmeivel, vajmi kevés tapasztalatom van kivel hogy kell bánni. Hiszen mindenkivel - kivéve Lenát - ugyanúgy bánok: közömbösen. A bizalmatlanság az egyetlen, ami megvédett az új, fájdalmas csalódásoktól az emberekben, de lehetséges, hogy most végre változnak a dolgok. Hogy minden megváltozik.
Valóban olyan ötlettel áll elő már az első pillanatban, amire én nem is gondoltam. Habár nem tudom, hogy egy ilyen férfit, aki verte az anyját, néha rám is kezet emelt, még is mi érdekelne a világon, hogy újra felbukkanjon az életemben. De nem is ő érdekel. Ő megrohadhat ott, ahol van. De ha Nina vele van, és életjelet ad magáról, és ez a nő elhozza hozzám... Adósa maradok. Nem akarok az lenni, senki adósa se akarok lenni, és talán az, hogy megígérem, hogy megkapja a könyvet, elég arra, hogy törlesszek. Legalább is a gondolataimban az pereg, hogy amit kiejtettem a számon, azt eléggé megrágtam és kikezdhetetlen. Akkor kapja meg a könyvet, ha én megkaptam Ninát... Nem szó szerint így hangzott el, de az én elmémben és szívemben ez dübörög.
Amikor a kezébe csúszik a penge és megsérti a tenyeremet meglepődök, de fel sem szisszenek. A kezem tökéletesen tiszta, semmi sem árulkodik arról, hogy szobrokat készítek, nincsenek rajta bőrkeményedések, hála a képességemnek, amivel az anyagokat keményítem és lágyítom, a kezemet pedig kímélem. Egyértelmű, hogy csak megpecsételni akarja az alkunkat, még is átsuhan rajtam egy balsejtelem... Túl könnyedén vette elő, túl gyorsan. Talán velem is ilyen gyorsan tudott volna végezni, ha ez a szándéka? Még pálca nélkül is, puszta kézzel?
Az ő kezén is megjelenik a vékony vércsík, babonázva tekintek rá, majd egy megfontolt mozdulattal, megfogom a kezét és a tekintetemet az övébe fúrom.
Ez lett hát a mi megszeghetetlen eskünk.

A feszültség hullámzik a testemben hol összeszorul az öklöm, hol elenged, mikor úgy érzem, hogy megbízhatok benne. De javarészt bizalmatlanul, fürkészűen bámulom őt, hogy elraktározzam arcát és a szavait. Mivel van, hogy nagyon is megkerüli a válaszokat, muszáj megjegyeznem mit mondd és szép lassan kibogoznom a valódi értelműket. Remélhetőleg sikerül...
- Elfeledett tudás? - visszhangzom, és most már valóban érdeklődöm is a téma után, és nem csak azért, mert olyan jól beharangozta, hogy kiút a sötétségből. Nem vagyok hollóhátas, sem kimondott könyvmoly, vagy mágia-zseni, de az utolsó legmamlaszabb diák is érdeklődne, ha valaki misztikusan elejtené ezt a szóösszetételt. Elfeledett tudás... Mielőtt rákérdezhetnék a szívem összeszorul várva, hogy mi felel arra, hogy nem aranyat akarok. Mikor hozzámér, megrezzenek és furcsa bizsergés szalad végig a vállamból az egész testemen.
- Remélem tényleg igazat beszélsz, mert nem csak egyszerűen elmentek nyaralni és nem küldenek lapot. Egyetlen egy varázsló se találta meg őket, akiket megkértem az elmúlt hat évben. Egy se. Garreth és Nina Smith. - szögezem le először, hogy ne higyje azt, hogy ez annyira kicsi kérés az aranyhoz képest, majd megmondom a nevüket. Vajon ennyi elég is lesz annak a hatalmas hálónak, amivel szinte kérkedett, vagy kellenek más információk is? Bármit elmondok, ha az segít az ügyben...
- Ígérd meg, hogy megkeresed őket, és én megígérem, hogy elhozom neked azt a könyvet, amire vágysz! - szólalok meg, újra kissé kihúzva magam, a hangom egy emeltebb, erőteljesebb hangot üt meg. Talán még ünnepélyesnek is lehet tekinteni, hiszen fogadalomról beszélünk.

Várakozok, mert egyszerűen képtelen vagyok csak úgy továbbsétálni. Valahogy megragadott, egyrészt a színpadiasságával, azzal a furcsa femme fatale kisugárzásával, másrészt azzal az ajánlattal, amivel előállt. Hosszú monológban meséli el, hogy kicsoda, ámbár lassan kiismerem, hogy vajmi kevés egyenes választ várhatok tőle. Köntörfalazik, ugrál a végletek között, először semmiségnek tekinti magát, aztán még is mindenki fölé emelkedik. Nem tudom eldönteni, hogy valóban ennyire megalomániás lenne vagy a szavak között tényleg rejtőzik valami, ami alapot ad erre. Annyi bizonyos, hogy kiderül abból, ahogy gondol magára, hogy afféle kaotikus személyiség. Összevonom a szemöldököm, hiába adott hosszú választ, nem tudom, hogy kielégítőnek nevezhetem-e. Általában higgadtan gondolkozom, még is összezavart és ezzel zavarba ejtett.
A szívem vadul zakatol, amikor faképnél akar hagyni és utána kiáltok. A pillanat tört részéig azt hiszem, hogy már nem áll meg, aztán még is visszafordul, egy kedves mosollyal az arcán. A kezeimet leengedem mostanra, óvatosan, kényszeresen elkezdem tördelni az ujjaimat, de a pillantásom rajta marad és emésztgetem a szavait. Tehát kitessékelték az iskolából, ezért van szüksége rám, de még nem teljesen tisztázódik, hogy miért.
- Tehát az ottani tudást akarod megszerezni? Egy könyvtári könyvet, amit az egész varázsvilág hasznára fordítanál? - kérdezem, gyanakodva és kicsit meglepődve. Az, hogy az ottani tudást meg akarja osztani ebben az aspektusban még önzetlen tettnek is tekinthető, de az, hogy kitiltották és hogy ilyen gazdagon megjutalmazna valami elcsenéséért még is csak gyanús. Ha valaki túl sok mindent ajánl, sőt, egyenesen a mindenséget, akkor az mindig gyanús. Kissé lehajtom a fejem, elgondolkozom, csak úgy tompán bámulok valamit, talán éppen a törött cserepeket.
- Nem... - suttogom halkan, és tényleg teljesen olyan, mintha az ajánlatra mondanék nemet. Aztán felemelem a tekintetemet és egyenesen a lányra szegezem. - Nem pénzt akarok. Meg akarom találni az apámat és a húgomat. - Amikor kimondom, hogy apámat, talán egy kissé bosszúszomjasan köpöm oda, mintha megtagadnám vele a vérségi kapcsolatot. A húgomnál persze nincs így, egyedül annál a férfinél, aki megkeserítette az életem és elvett mindent, amit szerettem. Mindenkit, akit szerettem.

Honnan veszi, hogy mire vágyok? Honnan veszi a bátorságot, hogy megmondja, mire vágyok? Egész pontosan azt szeretném, ha az anyám élne, ha az apám ne lett volna egy részeges, agresszív barom, és ha a kishúgom velem nőhetett volna fel, és nem eltűnt volna, már hét hosszú éve... Ebben nyújtson segítő jobbot, ha tud.
Csak az a baj, hogy igen, ezek nagy vágyaim, de amiket emleget, azok valahogy az ő szájából igen csak csábítónak tűnnek. Első lépésnek egy normális élet felé. A huncutkás kacajra összevonom a szemöldökömet és figyelem minden mozdulatát, ahogy suhan körülöttem. Kicsit... hátborzongató ez a nő, de vajon tényleg tudna nekem segíteni?
- Nem, ez csak egy név. Én inkább arra lennék kíváncsi hogy KI vagy, nem a névre, amit használsz. - nagyon is nyomatékosítom a KI-t, ugyanis elképzelni nem tudom, hogy ez a nő kicsoda. Akármennyire akar elkápráztatni, ameddig süt róla a... nem is tudom, őrület?, addig nem lépek túl a fenntartásaimon. De ez még mindig nem azt jelenti, hogy faképnél hagyom.
A pénz hallatára kicsit összevonom a szemöldököm és várakozva tekintek rá, hogy még is mire akar kilyukadni. Nem mondja el, hogy mit kell tennem, csak azt, hogy bőségesen megfizetne... Ami valljuk be, nem jönne rosszul. A szobrászatot mindenki csak megcsodálja, de pénzt még konkrétan senki nem adott volna érte, a boltban a munkám körülbelül semmire nem elég és igen... az albérletem egyetlen helységből áll és egy pici fürdőszobából.
Hirtelen hátat fordít és elkezd távolodni. Elképesztően gyorsan pörögnek a fejemben a gondolatok, a kis fogaskerekek szinte fájdalmasan nyikorognak. Látványosan távolodik, azonnal felötlik bennem, hogy csak blöfföl, de egy pillanattal később képtelen vagyok tovább habozni.
- Várj! - szólalok meg, reflexszerűen utána nyúlva, de nem érintem meg. A szememből most először inkább sebezhetőséget lehet kiolvasni, nem kétségbeesést. - Milyen segítségről lenne szó? - kérdezem, a hangomban egy kis beletörődöttséggel. Még mindig nem érzem úgy, hogy megbízhatok benne, de a meghallgatás még nem bűn. Attól még nem vállaltam el, hogy megölök valakit pénzért, vagy ilyesmi.

Mikor azt mondja, hogy már egy ideje figyel, nem a kíváncsiság emelkedik bennem, hanem inkább a harag önt el. Az amúgy sápadt arcomat elönti egy kevés pír, de nem a zavar, hanem a düh miatt. - Tehát követtél engem a tudtomon kívül. Milyen nemes lélek. - sziszegem Mardekárosokat megszégyenítő hangon és a pálcatartó kezem megfeszül, a másik kezem pedig ökölbe szorul. Nagyon nem tetszik a helyzet, hogy csak úgy odajön hozzám valaki, és úgy csinál, mintha körülbelül többet tudna rólam, mint én magamról. És pontosan azért zavar ennyire, mert egyáltalán nem vagyok tisztában a jövőképemmel, énképemmel, hogy ki is vagyok, és ki leszek majd egyszer. Végig hallgatom a szavait, a dühömet akarattal csillapítom, az arcomra visszatér újra a dacos, elutasító álarc. A szavai a elevenembe találnak, egy elképesztően nyomasztó képet festenek elém, ahol már nincsen senki és semmi, ami segítségemre lehetne. Reális a kép, túlságosan reális ahhoz, hogy ne ütközzön meg rajta a szívem. Megtorpanok, olyan iszonyatosan vágyom arra a segítségre, amivel kecsegtet. De nem veszítem el a fejemet, nem leszek egy kis esetlen fruska, aki bedől az első embernek, aki édes suttogással akarja elbűvölni.
- Nem hallottam, hogy bemutatkoztál volna. - szólalok meg jeges, magabiztosnak szánt hangon, de már megcsillannak benne a kételyek.  Már nem tudom, hogy faképnél akarom-e hagyni, vagy meg akarom-e tudni, hogy még is mik a szándékai. Vajon tényleg tehet akármit is értem? Elmúlhatnak a rémálmok, a gyötrő emlékek, ez a mély depresszió, ami olyan gyakran rám tör? Nem vagyok tudatában annak, hogy a másik milyen szinten próbál manipulálni, és mennyire játssza meg magát, így azzal sem, hogy azzal, hogy ennyiszer elzárkózom attól, hogy a valódi énemet mutassam a társaimnak, én is ugyanezen az úton haladok. Az arcom akaratlanul is mindig ugyanarra a közönyös, kissé flegmatikus pókerarcra vándorol vissza, hiába feszít szét belül a kétségbeesés.
- Még is mit tehetnél éppen te értem? Te akarsz megváltoztatni, fényt hozol az életembe? Te, aki titokban figyel és a sötétségben csap le rám? - adok hangot a további kételyeimnek, kicsit talán piszamul utalva arra, hogy "Ki vagy Te, hogy ilyen nagyra tartod magad?". Sanyarú sorsú diákok megváltója? Na persze. Már teljesen lelassultak a lépteim és várakozóan függesztem a teintetemet rá, hogy újra és újra végigmérjem. Teljesen elfelejtem, hogy sietnem kellene, hogy a sötétség már régen leereszkedett a tájra.

Szeretném azt hinni, hogy rám nem hatnak a manipulációk, hogy már megtanultam, hogy senkire se szabad számítani, hogy mindenki bánthat, elárulhat, és eldobhat magától. De nem keseredtem meg annyira, hogy mindenkit élből elutasítsak és hamisnak gondoljak. Pedig lehet, hogy most ilyennel állok szemben. Úgy tűnik, hogy a nő eléggé ad a drámaiságra, mintha egy festményalak testesülne meg előtte szépen lassan... Bár eben a sötétben, a köpenye alatt inkább tűnik valamiféle dementornak. Persze nem az, de a képzeletnek nem lehet határt szabni, főleg, ha egy művész beállítottságú kerül ebbe a szituációba.
Bizalmatlan vagyok vele szemben, mikor a pálcámra tesz megjegyzést. Ismeretlen, a sötétség a barátja és még mindig nem mutatta meg az arcát. Nem engedem le a pálcámat, legalább is nem teljesen. Ugyanúgy célra tartom, csak már nem emlékeztet párbaj beállásra.
Mikor ledobja a ruháját kissé összevonom a szemöldököm, mert valamivel idősebb nőre számítottam. Karcsú, inkább szexis, mint csinos nő áll előttem, és a tekintetén látszik, hogy határozott, önálló és magabiztos személyiség. Nem tudom elhinni, hogy véletlen botlott belém, akkor nem lett volna ez a belépő, nem lett volna ez a drámaiság.
- Mit akarsz tőlem? - kérdezem, magabiztosnak szánt hangon, bár egy kissé már elbizonytalanodtam. Honnan tudja a nevemet? Nem felelek neki, de a szemem elárulja, hogy valóban én vagyok Megan. A kijelentésére megvonom a karcsú vállamat és oldalra billentem a fejemet.
- Azt hittem az süt rólam, hogy éppen elkések. - felelem félvállról, és hiáa akar ártatlansággal elkábítani, néhány lépést oldalazok, mintha tovább akarnám folytatni az utamat. Nem engedem le a pálcám, és nem szakítom el a tekintetem róla, hiszen továbbra is foglalkoztat, hogy honnan tudja a nevemet és mit akar tőlem. Próbálok érdektelen lenni és továbbhaladni, de a lépéseim kissé tétovábbak, mint amennyire sietnem kéne. Igen, tényleg elégedetlen vagyok, igen, tényleg boldogtalan vagyok, de miért kéne ezt egy vadidegen orrára kötnöm? Még is mit tudna változtatni mindenen? Nem fogom megtudni hirtelen miért csúszott félre az egész életem és hol van a húgom, él e még egyáltalán. És addig semmi se fog változni. Semmi. Ezt szentül hiszem.

Nem vagyok az az elképesztően parázós ember, ha késésben vagyok, de azért a torkom kissé kezd elszorulni, amikor látom, hogy a nap lassan eltűnik az égen. A hoppanálás nem éppen az asztalom, le se tettem a vizsgát, így Roxfort határáig se tudom levágni az utat. Ebből legjobb esetben is büntetőmunka lesz, elképesztően gyerekes. Mindegy. Nem érdekel. Szorosabbra húzom a kabátom és kicsit elátkozom magam, hogy visszautasítottam, mikor Lena a nyakamba akarta akasztani az egyik szikrázó színű sálját a hideg ellen. Praktikus lett volna, éppen csak idétlenül éreztem volna magamat benne. A gondolatra elfintorodom és igyekszem megszaporázni a lépteimet.
Kicsit összerezzenek és azonnal a kezembe csúszik a pálcám, amikro egy cserép hangos csattanással ripityára törik a macskakövön. A szemeimet meresztgetve próbálok fókuszálni az árnyakra, hogy emberrel, vagy csak egy kósza ártalmatlan állattal van dolgom. Mikor megszólítanak, egyértelművé válik, hogy egy nő van az árnyak között. Nem bírom kivenni az alakját, de egyértelműnek tűnik, hogy nem azért állított meg a sötét utcán, hogy a boldogságomról érdeklődjön. Főleg, mert még csak nem is ismerem ezt a hangot.
- Nem mintha közöd lenne hozzá. Mutasd magad, ha csak nem vagy gyáva vállalni az arcodat. - szólok kihívóan az árnyak felé, miközben kicsit kihúzom magam a pálcámat támadásra tartom. Nem vélek megvédeni magamat, és ez egyértelműen süt a kiállásomon, ámbár azt nem kell tudnia a másiknak, hogy egyéb iránt vajmi kevés varázslatot gyakoroltam be úgy igazán. Nem vagyok mintadiák. Persze, ha valóban figyelnék a tanárokra, képes lennék tanulni, nem az a baj, hogy a mágikus erőm a nullával egyenlő. Hanem az, hogy a szorgalmam a nullával egyenlő.