2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azt hiszem ez a kezdeti nagyobb összezörrenés kellett ahhoz, hogy végül mégis csak képesek legyünk normálisan beszélni egymással. Kellett, hogy elmondjuk miért vagyunk ilyenek, hogy mi a baj és most már azt hiszem jobb lesz, legalábbis merem remélni. Ez persze nem garancia, hogy nem lesznek rossz napjaink, mert bizony jó eséllyel nagyon is lesznek még és valószínűleg nem is kevés, de nem ez számít, hanem az, hogy átvészeljük majd őket és már tudni fogjuk, hogy mi a másik gondja épp és úgy könnyebb kezelni a másik nyűgjeit nem igaz? - Hát ez... nem is tudom. Persze értem, de ezt így kimondani, hogy nem is akarsz soha mást, rendes életet. Ez azért... - nem tudok mit mondani, csak a vállamat emelem meg aztán ejtem vissza. Tényleg nem hangzik ez így valami jól, hogy nem is akar normális életet, valami jobbat. Persze értem, hogy most rossz, a szüleit megölték és valamit tennie kell, én is meg akarom találni a bátyámat, de szeretném, ha miután ez sikerült normális életem lenne valahogy és hinni akarok benne, hogy ez lehetséges. Igaz, hogy a lelkem enyhén szólva is meg lett nyomorítva, de... talán mégis csak valamiképp gyógyítható, idővel legalábbis válhatok megint átlagossá, aki nem retteg mindentől csak mert sötét van. - Lehet... remélem, hogy így lesz. - nem vagyok azért végtelenül és lehetetlenül naiv, tudom, hogy nem biztos, hogy minden jól fog alakulni, hogy igenis van rá esély, hogy végül az egész próbálkozás kudarcba fullad és a bátyámnak már nincs esélye. Talán már nem is él, talán nem is találom meg, vagy ha igen, már régen nem az, aki sajnálta amit tett, hanem végleg kifordult önmagából és már soha sem hozhatom vissza. Benne van a pakliban, de akkor is reménykedem benne, hogy ez még sem így lesz, de... talán mégis csak meg tudom menteni és soha senkinek nem fog ártani többé. - Köszönöm és én is vigyázni fogok és odafigyelek. Sajnálom, hogy... miattam voltál rosszul. - őszintén szóval nem is tudom, hogy elnézést kértem-e már azért, hogy csak úgy itt hagytam és elmentem, de nem vagyok benne teljesen biztos, pedig tudom, hogy meg kellett volna tennem. Nem volt szép tőlem, hogy elmentem, de nem mondhattam el csak úgy neki azt, ami a bátyámmal van, ami történt velem, nem tudtam hogy mennyire bízhatok meg benne. Most már nyilvánvaló, hogy nem sok választásom van és azt hiszem van is értelme, eddig legalábbis úgy látom, hogy van. - Jól van, de tudod nem mehetek akármikor el az iskolából, legalábbis egyelőre, szóval... azt hiszem a tiéddel is foglalkozhatunk, ha akarod, nem tudom mikor találjuk meg a bátyámat. - megvonom a vállamat. Nem reménykedem naivan abban, hogy minden rendben lesz és hamar megtaláljuk. Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem vagyok én ennyire azért naiv, de meg kell próbálnom és közben az ő bajával is foglalkozhatunk és utána nézhetünk annak is, hogy ezzel az egésszel lehet-e kezdeni valamit, mert hát... ki tudja. - Lepihensz kicsit? Én pedig azt hiszem veszek egy fürdőt, rám fog férni. - ide jöttem először és azóta még le se pihentem, de most már nem fog ártani. A tekintetemből azért láthatja, hogy hálás vagyok, hogy sikerült mindent tisztázni. Így biztos, hogy sokkal könnyebb lesz, még ha nem is lett hirtelen minden tökélete.
Alaposan lelkiismeretfurdalásom van, hogy bántottam az előbb, bár ez inkább lelki volt, semmint fizikai. Hiszen csak odanyomtam a falnak, nem pedig odavágtam, csak éreztetni akartam vele, hogy nem mondhat nekem akármit. Viszont most már úgy vagyok vele, hogy mindkettőnkből az indulat hozta ezt ki, és nem viselkedhetünk így. Veszekedhetünk, de a fizikai erőszak, főleg engem illetően nem megengedett. Egy a célunk, nem tehetjük meg azt, hogy egymásnak ártunk. Főleg azok után, hogy már tudom, hogy a bátyja egy szörnyeteg, a barátai pedig valójában csak mint valami élőholt horda, ettek belőle. El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet, nem csak a fizikai fájdalom, mellette még jár egy hatalmas sokkal is dolog, amiből nem lehet csak úgy kigyógyulni. És mégis, most itt van, céltudatos, meg akarja találni a bátyját, és akár még a szakadék pereméről is visszahozni. - Aligha. Nincsen rendes életem. Azóta nincsen. Amit mutatok, az sosem lesz az. Csak egy álca. Túl sokat gondolkoztam már ezen, és már az vagyok, amit képviselek. Ha megtalálom a szüleim gyilkosát, ez akkor sem fog változni. – Talán túl kemény szavak, hogy nem nagyon vágyom semmi másra, csak hogy másoknak segítsek, és így nem lehet életem sem. Naponta több órát edzek azért, hogy mások élhessenek. Már lényegtelen, hogy miért alakult így, de ezt érzem helyesnek. Viszont ebben lehetnek mások is a segítségemre, például ő, ha akar, vagy akár mások is. Hosszú távon nem kell egyedül lennem. De másokat nem kényszerhetek rá. - Valóban nem, de ezt a döntést nem én hozom. Támogatlak, mindegy, hogy én mit hiszek. Lehet, hogy rám cáfolsz. – Ebből legalább visszajelzés, hogy az érzéseinket meg tudjuk egymással osztani, akkor valóban igaza lehet abban, hogy tudunk egymással kommunikálni, viszont abban is, hogy olykor az erősebb érzelmeket is átélhetjük úgy, hogy nem egymással tesszük. Ez érdekes lesz. Én viszont nem tervezem hogy kapcsolatba kerülök valakivel, pusztán a bosszállás érdekel, a bennem rejlő haragok ezek szerint ő is át tudja majd vennni. - Nem tudom, de nem is akarom visszavenni. Azt sejtem, hogy igen, ha az egyikünk meghal, akkor a másik is. A vérmágia már csak ilyen. Engem ez nem zavar, de azért vigyázok magamra, hogy ez neked se legyen gond. – Mosolyodom el, azért nem gondoltam volna, hogy az első megmentendő ártatlan ilyen módon fog hozzám kötödni, hogy szinte egymásért élünk. Azért egész jól tudunk veszekedés nélkül is társalogni, de attól nem félek, hogy indig megtűrjük egymást. Mégis, kiváncsi vagyok rá, milyen lenne egymás mellett élni. Nem egymással persze. - Kezdjük a tiéddel, az enyém nem múlik egy-két éven, hiszen régóta tervezem. Ha látsz rá esélyt, hogy a bátyád visszatérjen, akkor csináljuk. Nem kell szólnod, inkább intézzük együtt. Mindenben segítek, és ha megvan, hogy milyen nyomon akarsz elindulni, akkor mehetünk. Akár a háttérben rejtőzködő segítőd leszek, akár melletted közvetlenül, nekem mindegy, majd kialakul. – Foglalom össze, és lassan fel is állok, végtére is mostanra mindent megbeszéltünk, el kéne mennem edzeni, és talán neki is sok volt mára az izgalomból. Kicsit szellőztessük ki a fejünket.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Mások nem, inkább csak... tudod te is. - tudom, hogy viccel, én ezzel egyelőre még sem tudok úgy igazán. Majd talán egyszer, de egyelőre még nem megy. Túlságosan közeli az élmény és túlságosan megrázó is volt. Nem szoktak bántani, nem vagyok kiállhatatlan sem, voltak barátaim, akik mára már kissé eltávolodtak tőlem, de ez érthető, hiszen elég nehezen tudok nyitni úgy, hogy az életem bizonyos szakaszáról nem beszélhetek senkinek sem, mert... nem tehetek meg és kész. Nem is akarok arról beszámolni, ami történt velem, így hát nem nagyon van más, mint ez a helyzet... A bátyám és a nem tudom kii voltak csak akik ártottak nekem úgy igazán. Persze én is megkaptam a sötét pillantásokat Pitontól Griffendéles lévén, de más soha sem bántott és főleg nem kent falnak, mint ahogyan ő tette. Ennél mégis sokkal rosszabb volt az, amit a bátyám barátai, vagy a jó ég tudja kicsodái műveltek velem és az nem csak egy alkalom volt, hanem hosszú hetek. - Persze világos, de... ha kideríted, amit kell és úgy érzed, hogy biztonságban vagy, akkor változtatni fogsz ezen? Visszatérsz a rendes életedhez? - vagy akkor már vajon marad ez a névtelen hős szerep? Azért erre tényleg kíváncsi vagyok, hiszen ki tudja, hogy mit szeretne. Ha megszokja, hogy az élete olyan, amilyen, akkor lehet hogy elég lesz neki az és nem akar mást, nem akarja megmutatni, hogy igenis jó ember és igenis segít másoknak. Végül is kevésbé sebezhető az ember, ha arrogáns bunkónak mutatja magát, ez biztos. - De nem hiszel benne, hogy megmenthetjük igaz? - közös a szívunk nem igaz? Nem azt mondom, hogy innentől nem tud nekem hazudni, de lássuk be azért jóval nehezebb füllentenie, ha egyszer valahogy érzékelem a rezdüléseit és hatással vannak rám. Sejtem, hogy ő nem hiszi el, hogy a bátyám még menthető, de nekem hinnem kell benne, mert nekem nincs senki más, nem maradt senkim és legalább a remény kell, hogy idővel majd mégis változik a helyzet, hogy nem leszek egyedül és megmenthetem valahogy a testvéremet. - Azért ez jó, furcsa lenne, ha mindenről tudnánk, ami a másikkal történik. De, ha az egyikünk meghal, akkor.. a másik is? Vagy ha én halok meg, akkor vissza tudod venni mielőtt végem lenne? - tudom is én halálos sérülés miközben a bátyámat akarom megmenteni, de nem olyan, ami a szívemre hat. Akkor vajon vissza tudná fordítani, vagy nem lehetséges és meghalna ő is velem együtt? Ez azt jelentené, hogy ha valaki ártani akar neki azok közül, akik miatt elrejti az igazi arcát, akkor elég lenne az illetőnek velem végezni, azzal vele is egyből végezne. - Igen Andrew, veled tartanék, mert te is segítesz nekem és amúgy se nagyon van választásunk. - ez van, ha elmegy akkor én is, csak egyelőre még nekem az iskola miatt nehezebb, de jövőre egyszerűbb lesz, ha már nyolcadikos leszek és nem les megkötve a kezem, ami az elmeneteleket illeti. Addig a saját ügyemet is nehezebben intézhetem, kikérőkkel, megfelelő indoklásokkal... nem egyszerű. - És akkor mi a következőlépés? Szóljak, ha valaminek utána akarok járni? - gondolom igen, bár gyakran nem tehetem meg, hiszen túl gyakran nem mehetek el az iskolából, így aztán ha bármilyen nyomot találok előbb ki kell találnom, hogy mi az az indok, ami miatt elengednének a kastélyból.
- Mások is a falhoz vágnak? – Kérdezem provokatív félmosollyal. Jó, elvicceljük a dolgot, pedig nagyon is húsbavágó. Sokszor én sem látok más megoldást, mint az arrogáns vagdalkozás, de ha lehiggadok, rájövök, hogy nem kéne olyan hirtelennek lennem. Elementalista vagyok ugyayn, de ez csak a látszat, hogy mindenki azt higgye rólam, hogy nagyon vakmerő vagyok. A valóság szerint már több mentorom is volt, akik a kívánt életmódom alapján a látványmágia felé terelgetnek. Ha az a célom, hogy az árnyékból segítsek másokat, akkor meg kell tanulnom a sötétségben élni, becsapni az érzékeket. Így az a lendület, amivel mondjuk Gemmár is bántom, nagyon nem helyénvaló. - Igen. De ezért ne sajnálj. Én választottam ezt, és megvan rá az okom. Hogy mindenkit megtévesszek. Majdnem mindenkit. – Ebből látszik, hogy Gemma valami nyomozó alkat lehet, ha képes volt átlátni a szitán, viszont nagyon oda kell figyelnem rá, hogy mindenki más csak az álcára figyeljen, és inkább ne is törődjön velem. Hogy csak egy legyek a sok közül, engem aztán nem zavar, hogy átnéznek rajtam. Legalább nincsenek veszélyben azok, akiknek segíteni akarok. Gemma azért okos, nem olyan hirtelen típus, mint én, de bőven ki tud hozni a sodromból. Ha meg tudnánk magunkat győzni arról, hogy együtt nyomozzuk, oldjuk meg a mindkettőnk életét árnyékoló sötét dolgokat, akkor egészen jól működhetne. - Talán igazad van. Megpróbáljuk. – Nem, ez aljas hazugság, egyátalán nem hiszek benne, hiszen ha a bátyja évek óta vámpírok társasgában él, akkor már ez az élete, nincsen visszaút. Képes vagyok a megbocsántásra, de ez az a pont, amikor nem tudom elhinni, hogy egy sötét teretmény levetheti bestiális mivoltát, és az eredeti emlékeihez, kapcsolataihoz ragaszkodik. A teremben folytatjuk tovább a tervezgetést, nem csoda, hogy kissé zavarba is jön attól, amit betippelek. Megrázom a fejemet, azért ez nem így működik. - Nem, nem így értettem. Csakis akkor, ha a másikra gondolunk, akkor érezhető meg. A szüleim szerették egymást, tudtak úgy kommunikálni. Mi akkor fogunk tudni, ha nagyon erősek akarjuk. Nem kell attól félned, hogy mindent látni fogok, ez inkább... amolyan vérmágiás telepátia. Nyugodtan éld az életedet, nekem mindegy, hogy csinálsz, csak ne ölesd meg magadat. – Felelem átgondolva a lehetőségeinket, engem azért nem fenyeget az a veszély, hogy bármilyen egyéb elfoglaltságom lenne. Míg az auroknak példának okáért lehet családja, és az a munkája, ha sötét varázslókat füleljen le. Nekem pont fordítva. Az az életem, amivé válni akarok, és Andrew csak egy álca. Így Gemma bármikor megtalálhat, ha szüksége van rám. - Ha azt mondom, hogy tovább akarom képezni magamat ebben, és olykor elutaznék, velem tartanál? Egyedül nem igazán menne, ha távol kell lennem tőled, rángatni sem akarlak. Így nekem megfelel, ha előbb a te ügyedet intézzük el.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Nem vészes. Tudod... volt már rosszabb. - még egy halvány mosolyt is kap. Bírom a strapát igazság szerint, a kiképzést is, hiszen volt már sokkal rosszabb időszakom is, ahogyan ezt most már ő is tudja, azaz ő az egyetlen, aki tud róla, hiszen senki másnak nem meséltem még az életem ezen szakaszáról, és valószínűleg nem is igen fogok, de ő már tudja. A bizalom nehezen alakul ki, de ezzel lényegében azt mondom megbízom benne, hiszen rábíztam egy nagy titkot, ahogyan ő is rám, ami azért elég nagy dolog lássuk be. - Végül is akkor jól csinálod és elérted a célodat nem igaz? - mosolyogva vonom meg a vállamat, hiszen ezt akarja, hogy névtelen hős legyen, aki segít másoknak, miközben mindenki azt hiszi róla, hogy egy arrogáns bunkó, mert annak mutatja magát. Én is annak láttam őt, pedig már tudom, hogy erről szó sincs. Kedves és figyelmes is tud lenni, csak ezt nem igen hangoztatja és hát lássuk be engem is megmentett lényegében a saját élete árán, egy részét beáldozva azért, hogy nekem jobb legyen. Ez azért elég nagy dolog akárhogy is nézzük. Nem mindenki tette volna meg. Igaz, hogy fekete mágia, de ettől még az életünket mentette meg. A tanárok bizonyára nem igen értékelnék a dolgot, ha megtudnák, de jelen esetben ez nem különösebben érdekel szerintem egyikünket sem. Az a fő, hogy életben maradtunk és kijutottunk onnan. Nem az, hogy milyen módon. Talán még képesek leszünk valahogyan helyrehozni ezt, hátha van rá mód. Azért nem tudom jó lenne-e, ha egész életünkben ez maradna. A szülei férj és feleség ott beleférhet, de nálunk ez nincs meg. - Remélem, hogy nem uralkodott el rajta. Nekem csak... csak ő maradt, senki más. Valahogy vissza kell hoznom. - talán naiv reménykedés, nem kéne hinnem benne, hogy egy vámpír még akár emberi is lehet, de én akkor is hinni akarok benne, mert mégis csak a bátyám. Nincs nekem az ég világon semmi más és akarom hinni, hogy igenis valahogy, valami csoda folytán még jobban is alakulhat a helyzetünk, az életünk, hogy visszahozhatom őt a rossz oldalról, hogy kényszerből tette azt velem, amit, hogy nem volt választása és nem ő akarta. Remélem, hogy tényleg egyszer lehetséges lesz majd a rendes élet. - A gondolatokat... érzelmeket? Úgy érzed... mindet? Ez... azért furcsa is lehet nem? Azt nem bánom, hogy élünk és... nem is vagy olyan rossz fej, mint aminek tűntél, de ez... zavarba ejtő. - és igen kissé zavarban is vagyok, mert mégis csak érzésekről van szó, mindenről, ahogyan mondta és nem tudom, hogy nem lesz-e majd ez kellemetlen akár a jövőben. - Neked nem lesz furcsa? - neki megnyugtató, én elhiszem, de közben meg mégis csak... nem is tudom. Nem azt mondom, hogy rossz, de lesz mit megszokni. Nem tervezem, hogy a jövőben pasizásba kezdek, de mi van, ha mégis sor kerül rá? Azért az tényleg furcsa helyzet lenne.
- Nekem sem. De nem akartam fájdalmat okozni. Jól vagy? – Érintem meg véletlenül a vállát, s a homlokát, jól a falhoz vágtam, ez most nem arról szól, hogy ketten osztozunk a szíven, ha őt pusztítom, azzal saját magamat is. Egyszerűen vele nem akarok olyan szemét lenni, bunkózni, csak így jön, de vissza akarom fogni ezt. Már túlságosan a részemmé vált, hogy mindenkit kirekesztek, itt most nem lesz rá lehetőségem, mert együtt élünk, vagy halunk. Olyan, mintha vértestvérek lennénk, ami abszolút butaság, nekem sosem volt testvérem. Most meg mintha szimbiózisban kéne élnünk, mint a sziámi ikreknek. Ebbe nyilvánvalóan belefér a veszekedés, néha még akár fizikálisan is nekem jöhet, de fordítva fel sem merülhet. Ő mégiscsak lány, akivel egyszerűen nem illik fizikai fölényt alkalmazni. Így most csak nagy szemeket meresztek rá, és visszahúzom a kezemet. Ez felér egy bocsánatkéréssel talán, még ha nem is mondom ki szó szerint, hogy sajnálom. Nem tudunk tökéletesen bízni a másikban, hiszen az nincsen a cipőnkben, mégis elmondjuk a legféltettebb titkainkat, és csak a remény van, hogy a másik nem árul el. Azt nem tudnám tombolás nélkül elfogadni, és jó eséllyel ő is összeomlana, olyan vontatottan mondta el, hogy mi történt a családjával. Ahogyan elmosolyodik, úgy érzem, hogy mulattatom, amin megint dühös lehetnék, de nem tehetek róla, én is mosollyal felelek. - Milyen jól összefoglaltad. Igen, azt hiszem valami ilyesmi. Ki sem néznéd egy ilyen sötét alakból, ugye? – Fojtom vissza a lélegzetemet, tudom, hogy a legtöbben ostobaságnak gondolnák, hiszen a szüleimet mindez már nem hozza vissza. De mégis, valahol becsülöm amit tettek, viszont csúful elbuktak, nekem nem kéne. Igaz, fél lábbal mégiscsak én is ott tartok, hiszen a feketemágia áldozata vagyok. Viszont amit sokan nem tudnak rólam, hogy van egy segítőm, Gemma, aki immár ismeri minden rezdülésemet, akire titkon számíthatok. Sokáig úgy véltem, hogy a szüleim miattam haltak meg, mert egy elkényeztett aranyvérű kölyök voltam, és ők pedig mindent meg akartak adni. Aurorok voltak, jó emberek, én meg szégyent hoztam rájuk. De igazságot érdemelnek. Több éve készülök már, olykor magamat sajnálva, hogy a nyomdokukba lépjek, és tudom, hogy Gemmának is vannak sebei, szinte szó szerinti hegei, ahogyan a bátyja barátai ettek belőle, én meg akkor cölöpökön ugráltam, hogy ne is auror váljak, mert azok úgyis elbuknak. Ám még nincsen vége, közel sem. Ahogyan Lioneah-nak mondtam, csupán fizikálisan vagyok felkészült, mentálisan még hibádzik a dolog, talán pont Gemmától leszek teljes. - Az csakis az utolsó pillanatban fog eldőlni. A félelem... benned van. Attól félsz talán, hogy mit fogsz lépni, ha szembekerülsz. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de ha eluralkodott benne a bestia... akkor... nincs visszaút. – Valakit egyszerűen nem lehet megmenteni. Ám nem akarom teljesen kétségbeejteni, így bíztatóan nézek rá, hogy tudja, legalább nem egyedül lesz ebben. Ahogyan már én sem nézek szembe egyedül mindezzal, ami rám vár. Elfogadom a kezét, jó meleg, az enyém sokkal hűvösebb, ami furcsa, hiszen nemrég még lázas voltam a hiányától. Ám a közelében látványosan gyógyulok. Megrázom a kezét, és a szemébe nézek, s végül elengedem. - Azt hiszem egyre többet. Nem csak a negatív része a lényeg. A szüleim egymásra voltak hangolódva, még olykor egymás gondolatait is ismerték. Egy lélek, két testben. A szívünk eléggé összeköt. Megérezzük a másik... fontos érzelmeit. Zavarbaejtő, de... ezzel nem tudunk mit kezdeni. Bánod, hogy így alakult? Engem... valahogy megnyugtat. Csak ne menj el megint olyan messzire. – Finoman elnevetem magamat, össze tudunk dolgozni, de félre kell tennünk minden zavarunkat ebben a tekintetben, és nem érdekel hogy különböző a nemünk, mert a vérmágia most mindent felülír.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Most már nem leszünk, de... megérted, hogy még sem olyan könnyű bízni. - azért persze igyekszem, de tényleg nagyon igyekszem, mégis nem olyan egyszerű, hiszen alig ismerem őt. Nem igazán tudok róla még sokat, maximum hogy hasonló tragédiát élt át, mint én, tehát végül is meg van a közös kapocs, még ha ilyen negatív is, meg aztán sok választásunk nincs is, hiszen a szívünk össze van kötve akármit is teszünk, egyek lettünk lényegében. Abban viszont igaza van, hogy épp e miatt kell erősnek lennie mindkettőnknek, erősíteni kell egymást és nem gyengíteni azzal, hogy csak hadakozunk és küzdünk egymás ellen. Én is ezt akarom, hogy jobb legyen a helyzet, hogy segíteni tudjak neki ha kell és fordítva és hogy együtt megoldjuk ezt a szívkérdést, mert azért az nem változott, szeretném, ha nem maradna ez így örökre. - Tehát azt mutatod mindenkinek, hogy semmi sem érdekel, de közben titkon hős akarsz lenni, aki védi a gyengéket és az ártatlanokat? - nem tehetek róla elmosolyodom, talán igazán most először azóta, hogy találkoztunk. A komoly oldalam dominál szinte mindig, most mégis más a helyzet, mert... olyan jó dolog ezt hallani. Én is segíteni akarok másoknak, bár nem névtelenül. Na nem azért, mert hírnévre vágynék, egyszerűen csak nem akarok rejtegetni magamat. Viszont őt is megértem, nem akarja, hogy az ellenségei tudják, hogy mire képes és e miatt azért óvatosnak kell lennie. - Nem tudom, hogy képes lennék-e rá, mégis csak a bátyám, együtt nőttünk fel, ez... bonyolult. Ő sem bántott engem... legalábbis nem ölt meg. - tény, hogy nem is segített, nem küldött el, de nem bántott és én éreztem, hogy bánja, csak épp nem tud mit tenni, de épp e miatt meg kell értenie, hogy szeretném, ha hihetnék abban, hogy meg tudom menteni. Nem tudok eleve arra készülni, hogy úgyis végeznem kell vele, mert nincs esély és még csak ennek a lehetőségébe is nehéz belegondolnom. Nekem fontos a remény, hiszen nem maradt más nekem csak ő és ha életben van, már pedig már eleget nyomoztam utána, akkor muszáj segítenem neki, mert... mert ő is megtenné értem. Hinni akarok benne, hogy megtenné. - Jól van Andrew... csináljuk együtt. - a kezemet nyújtom felé, hiszen ez végül is egy afféle egyezség, amit így megpecsételhetünk egy kézrázással, mást nem várok el tőle. Látom, hogy neki is fontos, hogy ne egyedül kelljen csinálnia és hát lássuk be ha valamelyikünk valahol otthagyja a fogát, jó eséllyel a másiknak is annyi. - Mennyit tudsz erről... az összekötésről? - mert én még nem sokat. Megbetegszünk, elgyengülünk, ha távol kerülünk egymástól, viszont jelent ez mást is, valami többet? A hátrányát már ismerjük, de talán van valami előny is, amire eddig még nem is gondoltunk. Érezni a másik érzéseit, tudni, hogy mit gondol mitől fél, érzékelni, hogy épp hol van, hogy ha kell, akkor a segítségére tudjunk sietni. Vajon ilyesmire is alkalmas lehet? Kell valami pozitívum is, ha már negatívuma azért elég szépen van.
- Ahogyan én is. A szüleim halála óta nincsen senki. Tulajdonképpen előtte sem volt. Megszoktuk, hogy egyedül vagyunk. Most már nem leszünk. – Még ha kényszer is, valahogy muszáj tennünk róla, hogy ne öljük egymást, legyen értelme ennek az egésznek, mert ha még mi is széthúzunk, nem fogja sokáig húzni a közös szív, ha még stresszel bombázzuk is. Egy szívvel kell erősnek lenni, ind a kettőnknek. Tudom, hogy hirtelen típus vagyok, akit nem irányíthat senki, de Gemmának kénytelen vagyok olykor behódolni, és ő is nekem, különben végünk, és semmi értelme pörgetnünk magunkat egészen. Biztosan lesz még olyan helyzet, amikor berágunk egymásra, és elhúzzuk a csíkot, de rá fogunk akkor is ébredni, hogy csak együtt van esélyünk. Annyira mások vagyunk, ám ha magamba nézek, akkor mégiscsak azt látom, hogy Gemma nem öntörvényű, hanem magányos. Hiába vannak az embernek barátai, nekik nem nyílik meg annyira, mint ahogyan mi most egymás felé vagyunk kénytelenek. - Nincs mit köszönni. Igenis... én akarok az lenni, aki odafigyel másokra, aki odacsap azoknak, akik bántanak valakit. Talán ösztönösen cselekedtem, amikor bevállaltam ezt, mert igenis kell valaki, aki segít. Aki mellett önmagam lehetek, nem valami maszk mögé bújok. Ami egyébként... nem hülyeség, valahogy fenn akarom tartani a látszatot.. – Jegyzem meg végül elmosolyodva, szeretném a későbbiekben nem csak lelkileg álcázni magamat, hanem a külsőmet is, hogy még véletlenül se ismerjenek rám. Nincsen ugyan senkim, akit féltenék a bosszútól, de még lehet. És végtére is Gemma is már olyan, akit sajnálnék, ha bántanak valaki, mert engem akar zsarolni vele. - Nem tudom... talán úgy lenne. Nehéz belegondolni, de ha az a célom, hogy... segítsek másokon is, muszáj lesz. Veled leszek, ha megpróbálsz.. utána menni, hatni rá. És meg is védelek, ha végül nem sikerülne. De neked is képesnek kell lenni rá, tudod, hogy elpusztítsd, ha már nem őt találod a testében. – Nem nagyon hiszem, hogy a vámpirizmusnak van ellenszere, vagy hogy valaki annyira el tudná nyomni magában a bestiát, hogy ne bántsa a hugát, de sóhajtva bólintok, végülis csináljuk, ez csak egy a sok közül, amellyel majd meg kell bírkóznunk. - Dehogy... magamat sosem féltettem. Másokat, akikhez közel kerülhetek. Akár téged. Ám ha úgy teszek, mintha semmi nem érdekelne, nem mint Andrew nyomozok, hanem a háttérben, árnyak között, talán rájöhetek valamire. Csinálhatnánk... együtt ezeket. Sok mindent, ha akarod. Nem lennénk többé egyedül. – Halvány mosoly, amely még egészen illik is az arcomhoz, ha nem tetetem a mardekáros bunkót.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Feszült vagyok, ideges is, ami talán érthető, hiszen nem igen alakultak jól a dolgaim az utóbbi időszakban, sőt. Erre még rátett egy lapáttal ez a szívmegosztós dolog is, nem is kezelem valami jól a feszültséget, meg az indulatokat és már is annyi. Próbálkozom én, és tudom, hogy nem máson kéne levezetni a feszültséget, de ezt elhatározni sokkal könnyebb, mint betartani. - Csak nekem eddig... tudod nem így volt. Megoldottam a dolgaimat, most pedig nem megy egyedül és ez kiborít. - sóhajtok csak egyet, de tudom, hogy igaza van. Fel kell dolgozni, el kell fogadni és tudni kell kezelni azt, ami velünk történik, valahogy, még ha nehéz is. Remélhetőleg menni is fog, főleg ha láthatóan ő is megpróbál nyugodtabban hozzám állni. Nem akartam én direkt kiszúrni vele, de tényleg nem, csak hát... így jött ki a lépés, tudom, hogy rosszul, de még sem mondhattam csak úgy el neki azt, hogy miért is kell elmennem. Még a tanáraimnak se mondtam el, amikor kikértem magamat, nem hogy bárki másnak, főleg olyannak, akit még csak nem is nagyon ismerek. És most mégis muszáj, mert tényleg nem függetlenedhetünk egymástól teljesen. Jó eséllyel, ha ilyen a jelleme, akkor neki is valami komoly dolog lehet a háttérben, amiről meg én nem tudok és, amit majd neki kell megosztania velem. Nehéz ügy ez... tudom én is, de majd valahogy megoldjuk, gondolom. Nem nagyon van más választásunk. - Végül is van ebben logika, és ezek szerint neked sem valami egyszerű az életed. Köszönöm, hogy mellé még... bevállaltad ezt is pluszban. - nehéz kimondanom, ez látszik rajtam azért, de hálás vagyok neki, hogy bevállalta a dolgot. Végülis ahogyan mondta ott is hagyhatott volna, de ő mégis vállalta, hogy megosztja velem a szívét, ezzel lényegében az életét is, csak hogy ne hagyjam ott a fogamat. Ez finoman szólva is nagy áldozat egy idegenért és kétlem, hogy csak azért tette, mert nehéz lett volna kimagyarázni utólag a tanároknál. Egyszerűen csak tényleg nem önző és bunkó, aminek mutatja magát, de ezek szerint így könnyebb. - Igen, de mégis hinni akarok benne, hogy még jó is van benne, vagy nem volt választása. Te nem lennél így a testvéreddel? - nem akarom elhinni, hogy szándékosan tette. Talán csak nem volt választása, mert többen voltak nála és erősebbek. Így a közelben tudott maradni, de megakadályozni nem tudta. Persze tudom... emlékszem még arra is, hogy mekkora pofont kaptam tőle, amikor ellenkezdtem, de az a miatt van, ami lett és valahogy el lehet nyomni. Hinni akarok benne, hogy a bátyámnak nem veszett el minden reménye, hogy van még esélye visszatérni. - Tehát attól félsz, hogy megölnének... halálfalók téged is? És maradt utánuk valami? - mert ez végül is nem egyértelmű abból, amit mondott. Lehetséges, hogy tud olyasmit, ami hasznos, de lehet hogy nem, ez még ebből, amit mondott nem feltétlenül egyértelmű. Na persze az sem biztos, hogy az én orromra kötné csak úgy ezeket az infokat. Nem várom el, hogy bízzon bennem.
Kölcsönösen kinyírjuk egymás idegeit, de ezt muszájnak érzem, le kell vezetni a feszültséget. Nem túlzottan ismerjük még a vérmágiát, ezért főleg én vagyok a hibáztatható, de már nem mentegetőzöm, a falhoz szorítottam, hogy aztán ő is elmondjon minden szemétnek. Én fizikálisan esem ágynak, ha nincsen ott, ő pedig lelkileg omlik össze, ha nem tud mit kezdeni a helyzettel. Kiegészítjük egymást, mindketten pocsék természettel, vagy háttérrel vagyunk megáldva, és még nem is tudok arról, hogy mi történt a családjával. Felajánlom, hogy valahogy próbáljunk együtt működni, s úgy tűnik kész elfogadni ezt a helyzetet. Nem is gondoltam volna, azt hittem mindig utálni fog. - Nem akarok én faggatózni, de most már együtt kell megoldani a dolgainkat. Titkok nélkül. Nekem sem lesz, ha ezt választod. – Ő is kap belőlem, így ki tudjuk egyensúlyozni. Olyan szitu ez, amelyre egyikünk sem volt felkészülve, váratlanul ért minket, de minél tovább húzzuk, annál inkább pocsékabb lesz. A vérmágia ki tudja, hogy mennyire fűzi össze egyre inkább a testünket-lelkünket, jobb, ha mi megyünk elébe. Enyhén megdöbbent, amit előad, hát ettől ilyen kemény. És még én vagyok rossz kedvű, csak mert megölték a szüleimet. Az azért korántsem volt ilyen véres... - Igaz. Hallgatlak. – Bólintok, hogy mondja tovább. Látom, hogy mennyire vontatottan meséli, nem is csodálom, valahogy ha az embernek egy szerette tér sötét útra, az a legfélelmetesebb. De amit a fickó csinált, hogy a hugát feltálalta vacsorának a haverjai számára... Kétlem, hogy inenn van visszaút. Egy karó a szívébe. De nem hiszem, hogy a rábeszélés bármit is számítana.. - Azért... meg kell köszönönnöm, hogy elmondtad. Tudom, hogy nem könnyű velem. Nekem egyszerűbb, ha azt mutatom a világnak, hogy mindent leszarok, pedig nem így van. Más vagyok, csak.. nem akarom felfedni. Ha nem tudják rólam, hogy... tennék én, akkor alábecsülnek. Hadd higgyék rólam, hogy bunkó vagyok. – Magától értetődő, hogy ne mondja el másnak. Tudom, hogy semmiféle kapcsolatunk nincsen, nem ölelhetem meg, pedig ahogyan a félelméről beszél, igazán megindító, sajnálom érte. De csak sötéten hallgatom, kék szemeimben azért mégiscsak részvét csillog. - Azzal is bántott, hogy hagyta, hogy mások kínozzanak meg. Bűnös. Legbelül ezt tudod. Nem tudok róla, hogy lenne erre gyógymód, de ha akarod, kereshetünk. – Ki is mondom a véleményemet, de mellette is állok. Valahogy ezzel az arany középúttal érünk a legtöbbet, mást most nem tudok neki mondani, így lehet a legjobb megoldás. Nem vagyunk ugyan szerelmesek, még csak barátok sem, de mégis párt alkotunk. Csak együtt boldogulhatunk. És fogunk is. - Megölték őket, csak mert túl sokat kezdtek el tudni. Meg akarták tisztítani a varázsvilágot a sötét varázslóktól, legalább Londonban, de kiderült, hogy a sötét nagyúr bukása után is maradtak, akik ápolják a hagyatékát. És ha kiderülne, hogy maradt utánuk valami fontos bizonyíték, én is veszélybe kerülnék. Ezért tetetem a bunkó barmot. Hogy találjak valamit, és hogy felkészüljek...
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nekem eddig nem volt szükségem harcművészetekre és dühkezelésre és igazából most sem csapkodok vadul, vagy próbálok meg nekiesni másnak, csapkodok falhoz könyveket, egyszerűen csak az idegességemet épp rajta vezetem le, ami tudom, hogy nem valami szép tőlem, de hát ez van, ha olyan a helyzeted, mint az enyém és lássuk be, hogy az enyém nem mondható valami fényesnek. A nyaram katasztrofális volt, és erre most csak rátett egy nagy lapáttal ez a szívmegosztás. Tudom, hogy neki se jobb és neki se könnyebb, de úgy fest kettőnk közül mégis csak én viselem rosszabbul. - Jól van, megbeszéljük és úgy könnyebb lesz... kezelni ezt az egészet. - bár még így is nehéz beszélnem róla, a titkaimról és persze úgy általában kiteregetni a szennyest egy ismeretlennek, de mégis mi mást tehetnék most? Igaza van, össze vagyunk kötve és ha nem segítünk egymásnak, akkor nem lesz jobb semmi sem és nem fogjuk tudni megoldani ezt az egészet, ha még direkt ki is szúrunk a másikkal. Semmi értelme sincs, de ettől még nem könnyebb elmesélnem neki valami olyat, amit eddig senkinek sem. Ki tudja, hogy mit reagál rá, vagy hogy én tudom-e kezelni az emlékek felidézését egyáltalán? Azért ez nem valami kis apróság és attól félek nem elég azt mondanom, hogy eltűnt a bátyám és meg akarom keresni. Az csak részinformáció lenne, ami önmagában biztos, hogy nem elég. - Falka, barátok... teljesen mindegy, az a lényeg, ami történt és amit csináltak. - megrántom a vállam, mintha valami lényegtelen kis apróság lenne, de mindketten tudjuk, hogy nem az, még csak távolról sem. Ez nagyon is komoly és sokkal több, mint valami kis lényegtelen apróság. Mégis valahogy elmosolyodom a megjegyzésére. - Előfordul, nem tudhattad miért van, de... igen, elég durva volt. - és az is látszik, hogy nem szívesen beszélek róla. Megtörtént ez van, de... nem akarok gondolni és emlékezni rá. Megváltoztatta és felborította az életemet. Paranoiás lettem, nem bírom a sötétet... eddig se voltam könnyű eset, de csak rosszabb lett a helyzet. - Nem ő... engem nem bántott, úgy nem pedig megölhetett volna, de nem tette. Nem... nem bántana. - megrázom a fejemet, hiszen még mindig makacsul ragaszkodom hozzá, hogy a bátyám ott van abban az izében belül. Tudom hogy működik a vámpirizmus, de nem akarok arra gondolni, hogy netán tényleg elveszett számomra, hogy a bátyám volt nincs többé. - És te... a szüleiden kívül nincs más? - mert ők meghaltak és a kínos nevetés is arra utal, hogy az ő háttere se mondható éppenséggel a legkellemesebbnek, ahogyan az enyém sem.
Tudom, hogy nem a legjobb módja a dühkezelésnek a kiborulás, én csak azért próbálom lebeszélni erről, mert számos harcművészetben elmélyültem már, tudom, hogy nagylevegő, meditáció. Na jó, mindez nálam is elmélet, én is hajlamos vagyok bőven kitombolni magamat, az erőmet pusztításra használni. Ezért is akarnék elutazni, hogy ez javuljon, megtanulni egy komolyabb mestertől, hogyan is lehetné ura a tetteimnek. Látom, hogy Gemma még inkább ki van akadva, amit egyrészt betudhatok a közös szívünk felett érzett haragjának, ám mégis élek a gyanuperrel, hogy valami más baja van, amiben gátolom, visszahúzom. - Akkor kénytelenek leszünk leülni, megbeszélni a dolgainkat. És ha szükséges... elfogadni. Akkor legyen így. – Bólintok, még bennem is ott az előbbi feszültség, ahogyan kissé a falhoz vágtam, elragadott az indulat. Nem szoktam lányokat bántani, alaposan kihozott a sodromból, de már belátom, hogy csakis olyan út lehetséges, amelyben összefogunk. Amíg pedig nem tudjuk megoldani a vérmágiát, addig oda kell figyelnünk a másikra. Nem mondom, hogy együtt kell lélegeznünk, ám ezeket a nagy távolságokat át kell hidalni. Ha úgy hozza a helyzet, be kéne avatnom abba, amire készülök, hogy valahogy segíteni akarok másoknak, még ha a flegma, és nemtörődöm mardekáros álcát is viselem. Nem vágok bocsánatkérő fejet csak azért, hogy kicsit lenyugodjunk, bőven elég ha jelzem, hogy meg kell ezt beszélnünk. A könyvtár talán túlzottan nyitott helység lenne, ahol meghallhatnak minket, a vérmágiáról nem érdemes publikusan beszélgetni. Szükségünk van az intimitásra, még ha ezt nem romantikusan értem, de nem árt, ha lassan kiírtjuk magunkból a titkokat egymás felé. Na nem azt várom tőle, hogy számoljon be a pasi ügyeiről, hiszen az ő dolga, és ahhoz nem kellenek nagy távolságok. Ha belegondolok, hogy nekem nem túlzottan volt senkim az utóbbi időben, amióta meghaltak a szüleim... Gemmának nem kell attól félnie, hogy majd lekoptatom őt a nyomozásban egy csaj miatt. Ő viszont kifejezetten csinos, ha legyűri magában az okoskodást, mert azt egyetlen sem komálja. Felülök a tanári asztalra, és a térdeimen dobolva várom, hogy nekikezdjen. Hölgyeké az elsőbbség, noha amúgy nem vagyok ennyire udvarias. - Vámpír? Na ne bassz... – Kissé talán profán vagyok, de még mindig jobb, mintha lelkesen bólogatnék a történetére, mert ez azért elég durva. Tudom, hogy vannak rendesen a varázsvilágban bestiák, de más találkozni, megütközni velük, és megint más, ha egy családtagot lesz a szörnyeteg, aki ellened fordul. - A barátai...? Azok inkább a falkája voltak, vagy mi. Bár a sztori szempontjából mindegy. Ennyire... bántottak? Én meg azt hittem, hogy csak egy fapicsa vagy. – Harapom be a számat, nem tudok csak úgy egy bocsánatot kinyögni, hiszen nem vagyunk olyan viszonyban, hogy mondjuk megöleljem, vagy ilyesmi. Viszont ellenséges sem vagyok. Csak egy kicsit idegen még. – Segítek neked Gemma. Kétségem sincsen, hogy ismét bántana téged, de ott leszek. Az embernek nem kell magába fordulnia, ha már csak egyedül marad a családból. Mondjuk pont én beszélek... – Nevetek fel kínomban, nem őszinte öröm ez, de nem tudom máshogyan kifejezni.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Engem azért határozottan zavar, hogy kiborultam, hiszen nem szokásom, de ez az egész... nem tesz jót nekem. Túl sok már, hogy úgy mondjam. Próbálom higgadtan kezelni, de nem jó, ha még olyanokat is bedob, hogy a szülei hogyan haltak meg, miután szintén hasonló dolgoz követtek el magukat. Nem kifejezetten reménykedem benne ezek alapján, hogy ránk jobb sors várna és a tehetetlenség nem kimondottan az, amit kedvelnék és most valahogy úgy érzem nem igen tehetek semmit, hogy ez jobb legyen, főleg ha még a varázslatot se nagyon ismerem, amit végrehajtott. - Már... nekem sincs, de ha nem magyarázod meg nem is tudom kezelni. - nem is tudom, hogy miért teszem hozzá az elejét, valahogy csak úgy jön. Na igen volt családom, de... csak volt, már nincs és nem is kaphatom vissza őket. Azt hiszem ezért keresem minden áron a bátyámat, mert abban reménykedem, hogy akár csak egy kevés esélyem is van rá, hogy segítsek neki... és egyben a családom egy kis részét is visszakapjam, ha már a szüleimet úgy se fogom soha. - Nem... nem erről van szó, tudom, hogy ez van, de az borít ki, hogy nem tudom megoldani, hogy nem tudom mit kellene tennem, hogy jobb legyen. A tanácstalanság... nem kezelem valami jól. - ez mindig is így volt, a rémes hónapok előtt is, de azóta se lett jobb. Na igen, nem valami megnyugtató, ha az életed csak úgy telik feletted és te nem szólhatsz bele és nem változtathatsz és hiába ismersz annyi mindent, hiába tanultál olyan iszonyatosan sokat, nem számít, mert nem változtathatsz azon, ami történt veled. Képtelen vagyok kezelni, vagyis... majd megpróbálom, de egyelőre még nem megy. - Valahogy úgy igen. - tétován bólintok, aztán persze követem. Kell egy üres terem, ahová be is lépek, amikor megtaláljuk. Helyet keresek az egyik padon és hát... megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nem mondom, hogy könnyen megy, vagy erről az egészről egyszerű beszélni. Senki se tudja és ezt értsd úgy hogy még az aurorok sem, tényleg az ég világon senki sem és most beszélnem kell róla... azt hiszem érthető, ha elég nehezen megy elkezdeni. - Azért kell elmennem időnként a kastélyból, mert a... a bátyámat keresem. A múlt nyáron ő valami bajba keveredett és... - megállok. Ha elmondom, akkor mondjam el rendesen igaz? Nagy levegő, a kezeim az ölemben, gyűrögetem a pulcsim szélét, hogy levezessem valahogyan az idegességemet. Na nem mondom, hogy olyan egyszerű a dolog. - Vámpír lett. Nem tudom, hogyan és ki által, de... úgy jött haza, hogy megtámadta a szüleinket. Megölte őket a szemem láttára, de engem nem. Nem tudom, hogy miért, de... abbahagyta. - újra szünetet tartok, látszik, hogy erről valami iszonyatosan nehéz beszélnem, de igaza van. Ha nem tudunk egymásról semmit, akkor csak rosszabb ez az egész, így viszont segíthet, vagy legalább meg tudom mondani hová megyek, amikor el kell mennem. - Nem tudom, hogy el akart-e engedni, de megjöttek a barátai a végén és engem bezárt a pincébe. Két, vagy... három hónapot voltam ott. Az egész összefolyt és belőlem... - eddig megy, megrezzenek már csak attól is, ahogyan ebbe az egészbe belegondolok. Nem tudom tovább mondani, így már úgy is érti valószínűleg, de képtelen vagyok befejezni. Kihúzom magamat és összeszorítom a számat. Minden izmom megfeszül, ahogyan az idegességet igyekszem legyűrni magamban. - Tudom, hogy van még benne a bátyámból és meg akarom találni. Csak ő maradt nekem és... De fogalmam sincs hol van. - és hogy hogyan találom meg, de akkor sem adom fel csak úgy. Valahogy megtalálom.
Engem aztán nem zavar, hogy kiborul, az egy korrekt emberi reakció. Én is nekitámadtam, amiért lelépett, engem meg hagyott itt megpusztulni. Saját magamat is szenvedélyes emberként tartom számon, az cseppet sem baj, hogy ha veszekedünk, csak legyen valami érdemi megoldása ennek az egésznek. Igaz, hogy teljesen mások vagyunk, ő nyíltan felvállalja, hogy tenni akar másokért, míg rólam az kering, hogy nagyjából beleszarok az egész világba a szüleim halála óta, a valóság azonban más. Titkon segíteni akarok, csak nem azért tenném, mert a szüleim ostoba módon azt tették, de belebuktak, hanem azért, mert én magam égek a tennivágyástól, csak még nem tudom, hogyan tegyem. Ahogyan Lioneahnak is megmondtam, gyengének érzem magam, fejlődnöm kéne, ehhez képest egyre rosszabb a helyzet, most már az egészségem is leromlott, ráadásul a nyakamba kaptam Gemmát, akivel nem lehetne megoldani ezt a titkos auror létet. Bár nem is nevezném magamat aurornak, elemistának tanulok, a nyomozásról aligha van fogalmam, így saját kútfőből kéne kitalálnom valamit. Ezért akartam elutazni, hogy találjak egy olyan magányos mestert, aki a magam fajta árváknak adhat támogatást, tanítást. Ám most már nem vagyok egyedül. - Tudod Gemma azért, mert még nekem is új a helyzet. Nem szoktam... magyarázkodni. Nekem nincs senkim, talán érthető, hogy ha szarul kezelem. – A szájhúzásán megértően bólintok, már kezdem átlátni én is, hogy nem kellett volna a falhoz vágnom, valahogy van egy olyan érzésem, hogy fogjuk mi még ütni-vágni egymást. Aligha hiszem, hogy úgy fogjuk megoldani, hogy kéz a kézben, szépen csendesen, egymást megértve találunk rá a megfelelő nyomokra. Nem, ennél sokkal jobban felőröljük egymás idegeit, hogy ne legyen unalmas az életünk. - Sose bánd, ez volt a sorsuk. Na ne hidd, hogy érzéketlen vagyok, de most már felesleges depizni rajta. Nekem meg más életem van, igaz, most pont az ő hibájukba esek bele, de hát ez van. Megoldjuk. Együtt. – Fürkészem az arcát, azért meglep, hogy bocsánatot kér, azt hittem, hogy még napokig tépni fogjuk egymást, mielőtt belekezdenénk abba, hogy elkezdjünk úgy érdemben nyomozni. Ahogy látom Gemma egyébként nagyon is elméleti ember, én pedig az izmaimmal, az elemi mágiáimmal oldom meg mellette a dolgokat. Ha közel vagyunk egymáshoz, legyőzhetetlenek leszünk. Kivéve ha egymást öljük meg, abba azt hiszem mindketten belehalnánk, ha a másiknak támadunk. Inkább felsorolom a lehetőségeinket, láthatóan mind elnyeri a tetszését, de leginkább az, hogy ő dönthet, hogy melyik legyen. - Magától értetődik. Vértestvérek lettünk, két testben egy lélek, vagy mi. – Bólintok rá, ezzel viszont az jár, hogy nekem is el kell mondanom, hogy tenni akarok, de nem akarom feladni a flegma mardekáros álcáját. Vajon ő a segítségemre lenne? Felsóhajtok, azt hittem, hogy ez magányos út lesz, de nem, rá kell jönnöm, hogy van valaki, akivel összefonódik a sorsom. - Én is mondok majd valamit, de először te kezdd, hölgyeké az elsőbbség. – Egyezek bele, és elindulok vele a folyosón. Találok egy üres termet, oda megyünk be. Bezárom az ajtót, méghozzá mágiával, nem akarom most, hogy bárki ránk nyisson. Na nem azért, mert letépjük egymásról a ruhákat. Várakozóan csüccsenek fel az egyik padra.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azt hiszem igaza van, nekem is egy fokkal toleránsabbnak kellene lennem, de még sem olyan könnyű ez, mint amilyennek szánom. A fenébe is... totál ki vagyok akadva és még csak nem is mutathatom ki rendesen, hogy így van. Mégis sóhajtva bólintok végül. Túl sok nekem ez most, minden mással együtt. Az a baj, hogy már eleve itt volt ez a családi mizéria, meg a bátyám... a vámpír ügy. Van egy tonna fóbiám és most hozzá lettem kötve egy Mardekároshoz is, aki egyébként is nagyon fárasztó. Jó persze számára meg pont én lehetek az, szóval nem kellene így hozzáállnom. Közösen megoldást se találunk, ha állandóan kötekszem vele és szívom a vérét, én s tudom, de attól még nem tetszik, hogy ilyen tanácstalan vagyok és kilátástalannak tűnik ez a rettenetes helyzet. Nem így kellett volna alakulnia a dolgoknak. A mélypont után felfelé kellene indulni, nekem pedig helyette inkább újabb mélypontok jönnek, mintha nem lenne még épp elég bajom így is. - Látod épp ez az... én nem tudom és nekem nem mondtad el rendesen, hogy én ne akarjak törni-zúzni. - húzom el a számat kissé. Na igen én kiborultam, még hozzá elég rendesen és nem tudom kezelni ezt a helyzetet. Persze gondolom szerinte kéne, higgadtabbnak kellene lennem, de ez még sem olyan egyszerű. Totál ki vagyok és nagyon nehéz elfogadni, hogy nem én irányítom az életemet. Arról már nem is beszélve, hogy még csak azt sem tudom, hogyan oldjuk meg ezt, mert nem ismerem a varázslatot, amit használt. Ebben neki kellene segítenie. - Ez legalább valami, azt hittem már... Úgy értem bocs... sajnálom. - javítom ki végül is magamat. Nem, ennyire azért én se vagyok érzéketlen tuskó, még ha most amúgy úgy is tűnik, hogy nagyon is az tudok lenni. Nem akarok, tényleg nem, de ez volt az első, ami végül kibukott belőlem. Az én szüleim is meghaltak, a szemem láttára tépte szét őket majdhogynem a bátyám, de ezt nem fogom itt egyből az orrára kötni. Azért ez mégis csak finoman szólva is kényes téma, amiről nem beszéltem senkinek sem és nem pont neki akarok. Mégis megenyhül a tekintetem, amikor belekezd a kismonológba. A fenébe is, az a baj, hogy igaza van. Ha nem hagyom, hogy segítsen, akkor esélyem sincs. Nem találom meg a bátyámat, ha félúton elhalálozom tüdőgyulladásban. Át kell ezt gondolnom, ezért van rá lehetősége, hogy kifejtse bővebben is ezt, hogy újra rákérdezzen, hiszen nem vágom rá azonnal, hogy persze rendben, elmesélek neki mindent töviről hegyire itt és most. - Jól van... legyen, de... nem mondtam el ezt senkinek, tehát nem adhatod tovább senkinek, oké? - a legrosszabb, hogy még csak túl sok lehetőségem sincs hetedikesként lelépni. Külön kérvény, engedély kell hozzá, így azért sokkal nehezebb a dolog. Persze ettől még nem vagyok biztos magamban és nehezen kezelem ezt az egészet még most is. - Csak ne a folyosó közepén oké? - az biztos, hogy nem itt fogok beszámolni neki a rémálomba illő nyaramról, mert ezt nem akarom, hogy még véletlenül is meghallja valaki más. A könyvtár valami eldugott zugában esetleg, vagy valami félreeső folyosón, vagy tudom is én, de úgy, hogy más ne hallhassa meg, ez a lényeg.
Alapesetben nyugodt vagyok, és kiegyensúlyozott. A szüleim halála már régen volt, azóta keresem a helyemet, próbálom kitalálni, hogy mi is legyen a szerepem. Úgy vélem, hogy a gyászom nem hatalmasodott el rajtam annyira, hogy ne tudnék profitálni belőle, a szenvedély igenis felhasználható, beépíthető. Tudom, hogy Gemma valami sötét alaknak lát, végtére is igaza van, ez volt a cél, de nem úgy mint egy átlag, bunkó mardekáros. Sokkal inkább el akarom sajátítani a sötét varázslók harcmodorát, életfelfogását, mert amióta Lioneah-val kölcsönösen összeszidtuk az ostoba, önfeláldozó szülőket, mégiscsak átgondoltam, és rájöttem, hogy az egy dolog, ha ezt mutatom a külvilágnak, és megint már, ha legbelül elfogadom, amit tettek, és valahol a vérük vagyok, és tovább kéne vinnem azt, amit képviseltek. - Mások vagyunk, ezt el lehet fogadni, vagy nem. Nekem sem megoldás az, ha a nyomodban kell loholnom. – Foglalom össze, most már picit sajnálkozva mérem végig, noha a pillantásom, még mindig kemény, mintha nem tudnám eldönteni, hogy jogos volt, hogy a falnak szorítottam, vagy csak az indulat ragadott el, ezért marad ez a döntésképtelen dilemmázás. Ha már egymás mellé kerültünk Gemmával ebben a szinte kilátástalan helyzetben, csak azt tehetem meg, hogy elfogadom, hogy teljesen felfújja a dolgot, végtére is számára a varázslat hatása teljesen újszerű. Biztosan lesznek még kirohanásaink, nem tehetünk úgy, mintha meg lenne oldva a dolog... - Francokat. Dühít, törni-zúzni van kedvem, de legalább tudom, hogy mi ez a varázslat. Boldoggá nem tesz, viszont lenne értelme, ha én is kiborulnék? Aligha. – Ezzel nem lenézni akarom, kettőnk közül én már valóban gyakorlottabbnak tűnök, ennek az az ára, hogy egyből ágynak esek, ha kicsit is távol van tőlem. A szüleim már eleve birtokolták ezt a hátrányt, úgy tűnik, hogy mivel én is alkalmaztam, ezért rám már hatványozottabban hat. Mégsem lóghatok állandóan a nyakában, azt lesve, hogy ne utazzon el. Együtt kell élnem a gondolattal hogy Gemma olykor magamra hagy, ilyenkor kiszámolható, hogy mennyi idő alatt uralkodik el rajtam a láz, a betegség, végtére is csak ki kell bírnom, még ha nem is leányálom. - A szüleim aurorok voltak. Mindig másokért próbáltak tenni, és végül ráfaragtak. Amit találtam könyvet náluk, ez sem kifejezetten fekete mágia volt, csak... rákényszerültek, hogy megtegyék. Nem ebbe haltak bele. Megölték őket. – Sötét varázslók természetesen, akik ellen én is küzdenék, csak még nem találtam ki, hogy hogyan, s mostanság Gemma „póráza” is jelentősen megnehezíti számomra ezt az egész helyzetet. Nem lesz egyhamar, hogy valóban a céljaimra tudjak koncentrálni. Eltűnődöm a kérdésein, s amiket felvet, majd megrázom a fejemet. - Nem akarok rád akaszkodni. Több lehetőségünk van. Egy: csak szólsz, hogy elmész és kb. mennyi időre, felkészülök gyógyítalokkal, és kihúzom valamennyire. Kettő: veled megyek, de nem mászok bele az életedbe, csak a közeledben legyen, hogy megtartsuk a távolságot. Három: Veled megyek, és ha kellek, segítek, hogy amíg legalább össze vagyunk kötve, minél inkább megoldjuk a dolgainkat. Tudom, hogy nem tartozik rám semmi, úgyhogy te döntesz. – Nem akarok túlzottan objektívnek tűnni, aki le se szarja a választása végeredményét, hiszen tényleg érdekel, hogy miért ilyen gondterhelt, ettől függetlenül mégis megértem, hogy nem von be, én sem mondtam el neki, hogy legbelül máshogyan gondolom, mint amit mutatom. - Nem vagyok a barátod Gemma, nem is akarlak faggatni. Szövetségesek ellenben lehetünk. Szeretnéd, vagy hagyjuk, és tartsuk a távolságot? – Kérdezem tőle, és haladunk a könyvtár felé. Több mardekáros mellett elhaladunk, nem is értik, hogy mit keresek egy griffendéles mellett. Ellenben ez engem nem érdekel, sosem figyeltem az ilyen ellentétekre. Carmen többek között egészen jó haverom lett, de nem csak a gúnyos, cinikus mardekárosokkal szívok egy lehetőt, ennyire nem vagyok részrehajló. Gemma is eléggé önfejű, de átnevelhető, talán.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze, kezelhetném ezt az egészet talán egy fokkal jobban is, de sajnos nincs így. Sajnos halvány sejtésem sincs róla, hogyan tudnék nyugodtabb lenni, az utóbbi hetekben folyton ideges vagyok. A dolgokat én irányítom az esetek nagy részében, aztán a bátyám esete... majd most ez. Ezekből semmit se tudok befolyásolni és ez finoman szólva is kiborító. Örüljön neki, hogy ilyen jól viselem és nem borultam ki ennél is jobban, vagy nem kezdtem el vele üvöltözni már az elején, hogy mégis mi a fenét képzel, hogy ilyen varázslatot használ és nem kér segítséget helyette. Hát na... nem vagyok éppenséggel a toppon, kezd minden kicsúszni a kezemből. - Nem nézlek szemétnek, de... - csak fújtatva megrázom a fejemet. Azért az ő stílusa se segít sokat abban, hogy jobban kezeljem azt, ami történik. Mégis csak ő az idősebb, már biztosan volt terepen, volt része húzósabb helyzetekben, de nekem nem. Nekem ez volt az első mondhatni éles bevetésem, erre is csak azért mehettem el, mert rágtam a tanár fülét, főleg azért, mert szerettem volna ebben is kiemelkedni, tapasztalatot szerezni, de úgy fest, hogy túl sokat akartam és nagyon beletört a bicskám. - Biztos neked is nehéz, de láthatóan mégis te viseled jobban. - persze erre majd úgyis azt mondja, hogy én vagyok a túlságosan hisztis és nem tudom kezelni a helyzetet és ne is akarjak komolyan feladatokat a jövőben, ha már ettől is kiakadok, de a fenébe is fiatal vagyok ahhoz, hogy ennyire megváltozzon az életem, főleg ilyen hirtelen úgy, hogy talán nem is lehet tenni semmit se vele. Félek attól, hogy csak még nagyobb baj lehet belőle, mint eddig, mi van ha romlik az állapotunk? Mi van, ha egy idő után már azt se viseli el a szervezetünk, ha pár kilométer választ el? Azért az meglep, amikor kiderül, hogy a szülei is egy szíven osztoztak... az viszont nem hangzik valami jól, hogy mindezt múltidőben ejti ki. - A szüleid... Andrew mi történt pontosan a szüleiddel és mit tudsz pontosan erről a mágiáról? - mert azért ez elég fontos kérdés. Hiszen, ha a szülei netán ebbe haltak bele... mi van, ha ez csak meghosszabbítja az életünket, de nem menti meg? Erről azért még nem beszélt részletesen és most konkrétan a frászt hozta rám. Aztán persze tényleg többet kellene tudnunk erről az egészről, akkor talán nagyobb esélyünk lenne, hogy válaszokat találjunk és persze megoldást. - Ez nem ilyen egyszerű, nekem... vannak... ügyeim, amik nem az iskolában intézhetőek el. - nem fogok ennél többet mondani neki, ezért is gyorsítok a lépteimen, nem csak azért, mert eszembe jutott valami. Innen még távol a könyvtár és nekem egyelőre ötletem sincs, hogy mit tudunk kezdeni ezzel az egésszel. Egyszerűen csak nem akarok beszélni neki magamról, az életemről, arról, hogy miért hagyom el az iskolát, hogy a bátyámat keresem... nem tartozik rá és kész.
Az irányításmániája lepereg rólam, túl független vagyok, és a legtöbb, amit megtehetek, hogy összedolgozom vele, ha éppen nincsen parancsolgatós kedvében. Alig ismerem még őt, de azt már sikerült leszögeznem, hogy ha nem az van, amit ő akar, akkor teljesen kiborul tőle. Ha szemétkedni akarnék, direkt az ellenkezőjét tenném, ám én csak szabadulni akarok ettől a kéretlen köteléktől. Addig viszont egymásra vagyunk kénytelenek utalva lenni, és ha ezt nem fogadja el, akkor állandóan összetűzünk majd. Ezt akarja, tényleg ezt? - De nem tettem. Ennyire még én sem vagyok szemét, bármit is nézel ki belőlem. – Rázom a fejemet indulatosan, holott már kezd elszállni a mérgem, azzal, hogy percről percre jobb a közérzetem, lassan eljutok abba az állapotba, amikor már tudunk kommunikálni. Mondjuk részemről eddig sem az volt a baj, hogy nem hallgatom meg, végtére is ő hagyott faképnél. Nem tartozik nekem semmivel, igaza van, bele is halhatunk, ha ennyire szeret kockáztatni. Végül fújtatok egyet, és elengedem a ruháját, amit megragadtam, nem fogom pofonvágni, vagy ilyesmi, nem is akartam bántani, hiszen mindent összevetve nem tehet róla, és lássuk be, ezt talán senki nem kezelné jól. - Ne üvölts a fülembe. Azt hiszed, nekem talán mámorító, hogy ez van? – Kérdezem arébb lépve, mert teljesen nem akarom terrorizálni. Csak azt akarom, hogy oldjuk meg, vagy ha nem megoldható, akkor tudjunk élni egymás mellett. Nem egymással, csak nem eltávolodni túlzottan egymástól. Végtére is a Roxfort területe elég közel van, nem is kell találkoznunk, most is onnan tudtam meg, hogy elutazott, hogy hirtelen ágynak estem. Mondjuk voltam annyira barom, hogy pusztán dacból én is elhagytam az iskolát, hogy csakazért sem fog érdekelni a dolog. Akkor indultam vissza, amikor a láz már fehérjeként csapódott ki a homlokomon, akkor tudtam, hogy túl gyáva vagyok meghalni. - Azért, mert nekem a szüleim is... közös szíven osztoztak. Úgy fest nem viselem túl jól, ha ilyen rossz gének után még a saját szaívem is meghasad... – Ezzel válaszolok arra is, hogy hol találtam, az egyik könyvükben, amelyet mint ereklyevadászok egy ősi könyvben találtak, és vélhetően egy komoly veszélyt követően magukon alkalmazták, ahogyan mi tettük Gemmával. Ettől még nem akarom, hogy sajnáljon, végtére is lehet, hogy ő elég jól bírja... - Különben meg nem kell elmondani, hogy mit csinálsz. . Csak gondoltam nem túl nagy kérés, hogy legalább ne távol tőlem. Kérlek –Teszem hozzá vontatott hangon, látszik, hogy elfúl a hangom, visszafogom az érzelmeimet, lényegében nekem így nincsen teljes életem, amióta ez történt, de nem akarom, hogy állandóan tépjük egymást. Sokkal inkább kiváncsi vagyok, hogy hova rohan ennyire, így megszaporázom a lépteimet, hátha eszébe jutott valami.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tény, hogy van egy enyhe irányítás mániám, vagy nem is annyira enyhe, de most amúgy is nagyon kiborító ez az egész helyzet. Azt hiszem érthető, ha nem viselem valami jól, hogy be vagyok korlátozva, és nem fogom az orrára kötni az egész családi hátteremet egy vadidegen srácnak, aki amúgy nem is tűnik túlságosan megértő fajtának, mert hát nem az, vagy jelenleg nem tudom kinézni belőle, végül is teljesen mindegy. Nem vagyok jó passzban, ahogyan ő sem, és ezt most remekül egymáson vezetjük le, ami valahol érthető és persze ettől még koránt sem jó hozzáállás. - Oké, ott is hagyhattál volna, de akkor neked kellett volna elszámolni a hibáddal. - itt és amúgy önmagával is gondolom és még sem tette meg. Tudom, hogy hálás is lehetnék, de mérges is vagyok, mert így is van épp elég bajom és ez az egész nem sokat segít a jelenlegi helyzeten. Nem mehetek el, ha a bátyám nyomára bukkanok, viszont nem is vihetem magammal, hogy segítsen, mert nem akarom ilyesmibe beavatni. Ennyire azért nem vagyunk jóban, sőt... egyáltalán nem vagyunk jóban, ez abból is látszik, hogy majdnem erősebben présel a falhoz, mint ahogyan egyébként megengedett lenne, de egy szavam sem lehet. Én vagyok az, aki kekeckedik, valahol mélyen tudom, de attól még nem kezelem jobban a helyzetet. - A fenébe is, attól még nem kell örülnöm neki! - lehet, hogy ő jobban viseli, de én szinte már kiabálok. Igen megtehetné, hogy kivág az ablakon, de nem tette meg, és nem fogja, mert ő sem keresi a halált, ahogyan én is élni akarok. - Közös élet... de akkor is egy varázslat miatt, amit valahogy... ki lehet küszöbölni. - lehalkítom most már normálisra a hangomat. Nem akartam túlságba esni, tényleg nem, de attól még ki akarom ezt az egészet valahogy bogozni és meg akarom oldani, mert nem létezik, hogy nem lehet ebből jól kijönni, kell hogy legyen valami megoldás. Nekem kell a saját életem, meg a saját tér! - De miért hatna rád máshogy? Egyáltalán hol találtad ezt az igét és pontosan mit tudsz róla? - nem ezt eddig még nem kérdeztem, pedig kellenének a részletek is ahhoz, hogy rájöjjünk a megoldásra. Én még sosem találkoztam ezzel az igével, pedig már sok mindenről hallottam és épp eleget járok a könyvtárba ahhoz, hogy legyen fogalmam akár erről is, de még sem hallottam róla, ő viszont valahonnan szedte,biztosan nem csak úgy épp az utolsó pillanatban eszébe jutott és jött valami földöntúli megvilágosodás.
Gemma tökéletesen félreismer, általagosan bunkó mardekárosnak vél, csak mert nem csuklottam össze a szüleim halálától, és próbálok nagyvilági életet élni, és amolyan odamondós vagyok. Nem fogom felvilágosítani, hogy én is érezhetem magamat egyedül, vagy pocsékul, csak azért, mert ő a nagyszájú griffendéles, már egyből azt szűri le, hogy nekünk állandóan tépnünk kell egymást. Ő megteszi, amivel állandóan felhúz, most éppen olyan cinikusan nyomja rám a hangerejét, hogy bármennyire is rossz a közérzetem, arra össze tudom szedni magamat, hogy felvonjam a szemöldökömet, s megfeszülő álkapoccsal hallgassam végig. - Ha az ember haldoklik, kapaszkodik az életbe. Ne feledd Gemma, ott is hagyhattalak volna. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. – Vonom meg a vállamat lustaságot erőltetve magamra, azt hittem, ha meglát, akkor a lényegre fogunk törekedni, nem pedig nyafogni azon, hogy mi történt. Feketemágia, vagy sem, ha rajta múlik, ő biztosan meghal, és ha nem teszek valamit, jó eséllyel én is. Nem találkoztam még ezzel a varázslattal, az iskolában sem lehet tanulni, szüleim egyik ősi könyvéből van, amelyet akkor a hirtelen fellobbanó ötlettől vezérelve muszáj volt ellőnöm, hiszen már a belső szerveink ömlöttek szét a varázscsapdától. És lám, működött, itt vagyunk mindketten. Élünk, még ha nem is virulunk. Egymáshoz vagyunk kötve, de legalább időleges megoldást nyújt, és ilyenkor a véglegesen kéne tűnődnünk, ő pedig inkább elhúz messze tőlem, hátha nem bírjuk szuflával. Aztán csodálkozik, hogy én nehezebben bírom a betegséget. Hát ez van, nem vagyunk egyformák. A fizikai állapotom kiválló, napi hat órákat edzek, de ha a fekete mágia gyilkolja az immunrendszeremet, akkor hogyan legyek hősies? Ezért is idegesítem fel magamat, hogy a falnak nyomjam, de már útközben megbánom, lányokat nem szoktam bántani, csak neki nagyon felvágták a nyelvét. - Ez nem egy varázslat! Ez most a közös életünk! Ha máshogy gondolod, akkor szállj ki nyugodtan, szívesen kiváglak az ablakon. Én is belehalok, de legalább az önszántamból lesz, nem a baromságod miatt. – Engedem el vontatott mozdulatokkal, megrándul az arcom, mert minimum faképnél hagynám egy ilyen bunkó beszólás után, hogy nekem kell összeszednem magamat. Ez tiszta hülye ez a lány... - Sokkal erősebb vagyok mint te... csak nem veszed észre, hogy rám máshogyan hat. Ha majd neked lesz ekkora lázad, kiváncsi vagyok, hogy mennyire fogsz félrebeszélni. – Harapom be a számat, vállat rántva bólintok, menjünk akkor a könyveihez, amit meg tud szerezni, mert ha most meg kéne még szólalnom, abban semmi köszönet nem lenne. Pedig amúgy egy értelmes, csinos lány lenne, de ahogyan felhúzta most az orrát, egy vállalhatatlan bestia.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Meg kell ezt oldani. Egész életemben mindent megpróbáltam megoldani, amit csak lehetett és nem tetszik, hogy most sorra olyasmik következnek az életemben, amiket nem tudok. A bátyám ügye... az előző nyár és most mindennek a tetejében ez az egész... Nem tudom, hogyan tudnék ebből jól kijönni és azt sem hogyan tudunk átvészelni egy ilyen vérmágiát. Ha nem tesszük meg, akkor bajunk lenne belőle, valószínűleg meghalunk, így viszont finoman szólva is keretek közé lettünk szorítva. Nem is ismerem őt és nem vagyunk jól sem, sőt kifejezetten nehezen viseljük el egymás társaságát. És most... mindennek örömére kénytelenek vagyunk együtt lenni és sok időt tölteni együtt, mert valószínűleg csak úgy vészelhetjük át ezt az egészet, mert egyébként szenvedünk derekasan. Nem normális dolog, hogy be kell vonnom a személyes ügyeimbe és ha még azt is kimondaná, amit gondol, hogy együtt kellene aludnunk... Hát én tuti, hogy minimum lerugdosnám magamról, nem hogy rábólintsak erre. Inkább keressünk valami megoldást... bármit! Nem hiszem el, hogy nem oldhatjuk meg ezt valahogy. - Azt hiszem ezzel nem kellene kísérletezni, inkább nézzünk utána, hogy mire képes ez a varázslat pontosan. Nem is értem hogyan alkalmazhattál valamit, amit nem ismert eléggé. - persze e miatt már kiosztottam. Én még csak hírből is alig ismertem ezt a vérmágiát, ő tudja jobban, hogy mire volt való. Vagyis ez utóbbit mostanra már én is, de ettől még nem tetszik jobban, főleg hogy úgy alkalmazta, hogy nem lehetett tudni mi lesz a következménye. Még mindig kiborító az állapotunk, jó lenne legalább azt tudni, hogy mik a pontos következmények, hogy mit tehetünk meg, ha meg nem is tudjuk oldani rövid időn belül. Amikor a falnak nyom dacos tekintettel állom a pillantását és ha nem húzódna hátra magától, akkor én magam söpörném le a kezét a vállamról és lépnék el előle. Na nem, azért mindent nem tehet meg, mert nem fogom hagyni! - Nem kényeskedem! De nem vagyok köteles beavatni az életembe egy varázslat miatt! - már nem emelem meg a hangomat, de engem aztán ne lökögessen a falnak, mert nem igen fogom értékelni a dolgot. - Én se akarok beledögleni, azért kell valami megoldás, te csinálsz úgy, mintha haldokolnál. Szedd már össze magad! - én is elmentem, még sem festek úgy, mint egy utolsó stádiumos tüdőbeteg. Rettenetesen fest, teljesen elhagyta magát. Én se vagyok jól, de fürödtem, normálisan nézek ki és nem nyomtam az ágyat napokig. Vissza tudtam jönni és tartom magamat. Benne is lehetne több akaraterő, főleg ha velem kénytelen összedolgozni, akkor szedje is össze magát! - Majd megoldjuk valahogy, ha ott leszünk. Van hozzáférésem olyan könyvekhez, amikhez a többségnek nincs és... vannak ötleteink. - nem szoktam áthágni a szabályokat, de az a helyzet, hogy most kénytelen leszek. Kénytelenek leszünk, hiszen ha nem tenném, akkor nem jutnánk közelebb a válaszokhoz. Meg kell tudnunk, hogyan oldjuk meg ezt az egészet, és közben muszáj időnként távol lennem tőle, erre is kell valami módszer. Nem fogom magammal vinni a bátyám keresésére az egyszer holt biztos!
Azzal, hogy végre már itt van, bízom benne, hogy a gyógyulás rohamos lesz. Még olyan hülye elképzelésem is van, hogy együtt kéne aludnunk, hogy holnapra tökéletesen jól legyünk, ám a kis hercegnő biztosan undorodna a gondolattól, így fel sem vetem. A végtelenségig el van kényeztetve, nagy a szája, és egyértelmű, hogy az ő hibájából jutottunk el idáig, és ha nem teszünk valamit sürgősen, bele fogunk halni. Én már csak dacból utaztam el, miután ő kijelentette, hogy nem hajlandó arra, hogy állandóan együtt legyünk, megvan a maga élete. Mintha nekem nem lenne meg. Csak nem veszi észre, hogy a vérmágia jelenleg összebilincsel, mindkettőnk életét így kell megoldani. Ha nem tesszük, akár el is kezdhetjük ásni a saját sírunkat. Ő még nem egyetemista, állandóan figyelik a lépteit, meg sem tehetném, hogy mindig magammal rángatom. Ám... lényegében kiemelkedő tanuló, lehetnek indokaink, hogy velem legyen, végtére is a küldetésbe is velem osztották be. A tanároknak nem szóltunk a minket sújtó átokról, így magunkra vagyunk utalva. Azt hiszem egyikünk vállát sem veregetnék meg, hogy vérmágiához nyúltunk, noha nem volt választás. Elképzelhető, hogy a lány magán felül engem is ezért ostorol, mert nem tudja elfogadni, hogy már nem ő a jókislány, míg belőlem azért kinézhető, hogy sötét ügyekbe ártom magamat. Csak mert meghaltak a szüleim, és leszarok mindent, egyből én vagyok az iskola fekete báránya. Holott alapvetően segítőkész jellem volnék, csak most éppen nem érdekel semmi. Még Gemma sem. Ezt azonban megcáfolja a távolság, hiszen messziről vagyok kénytelen visszafordulni, amikor már a füleimből is csorgott a vér, és olyat köhögtem fel, mint egy végstádiumos aids-es, akkor tudtam, hogy egy út van; közösen. - Egérút... kiskapu. Kiváncsi lennék, hogy ha az egyikünk meghalna, mondjuk leszúrják, mi történik a másikkal. – Mormolom még mindig szipogva, megigazgatva magamon a takarót, alóla azért kivillan az izmos testem, amely most teljesen izzadt a láztól, még a hajam is nedvesen, kócosan tapad a fejemre, egyedül a szemem az, amely még élettel telien csillog. Ha pár óra eltelik, biztosan jobb lesz, az együtt alvást nem vetem fel. - Francokat. Már nincs olyan, hogy te. – A felcsattanására belőlem is előbújik a paprikaméreg, megragadva a vállait egész egyszerűen a falnak szorítom magunkat, és fojtott hangon suttogva hajolok oda, meg úgysem fertőzhetem. – Nem érdekel a kényeskedésed hercegnő... nem fogok beledögleni... – Engedem el, bántani azért nem akarom, különben is minden erőmre szükségem lesz, nem vesztegethetem el arra, hogy tetlegességre sarkallom magamat. Picit sajnálom, hogy ezt tettem, és ez látszik is az arcomon, rendkívül ráncolom a homlokomat, ami a lelkiismeretfurdalás jele. Tudom, hogy bunkó vagyok, na de ennyire azért nem kéne. Nem megoldás. Bólintok, és takaróval együtt indulok el mellette a könyvtárhoz. Nem érdekel, hogy papucsban vagyok, most úgysem a divatozás a lényeg. – Azt hiszem a tiltott részlegben találnánk megoldást, oda pedig nem vagyok bejáratos. Te? Vagy van ismerősöd? – A szám elé kapva a kezemet köhögök, bár már egyértelműen jobb a közérzetem. Ha a betegség nem fog elpusztítani, idejekorán kinyírjuk mi egymást.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem lesz ez így jó, pocsékul vagyok, valahogy rá kell jönnünk hogyan oldjuk meg ezt úgy, hogy ne kelljen mindenhová együtt mennünk. Még csak nem is ugyanaz az életcélunk, más szakra járunk, szóval ez így nagyon nincsen rendben. Az a baj, hogy egyelőre még tippem sincs, hogy mi lenne a jó megoldás, pedig mindig is szerettem a rejtélyeket, szerettem kutatni, rájönni a megoldásokra, de egyelőre még nem sikerült kitalálnom semmi megoldást se erre az egészre. Talán együtt rájövünk, de ehhez muszáj lesz megmaradnunk egy légtérben, amihez nekem is valahogy el kell viselnem őt és fordítva, és azt hiszem ez lesz ebben az egészben a legnehezebb. Tudom, hogy nem volt más megoldás, ha lett volna nem tesszük, így viszont az életünk elviselhetetlen lett. Nem dobhatok mindent félre, ahogyan ő sem és nem avathatom be minden lépésembe, ahogyan valószínűleg ő sem akar nekem mindent elmondani magáról és az életéről, ami teljesen érthető, de... pont e miatt ki kell ebből az egészből lábalnunk valahogy. Végre megjelenik, egészen gyorsan ahhoz képest, hogy még csak most küldtem be a kölyköt, hogy ugyan hívja már ki. Egészen ügyes, vagy figyel arra, hogy mikor van szükségem rá... Nem hiszem, valószínűleg ő is pocsékul van, ami már látszik is, amikor megjelenik a bejáratnál. - Igen, nagyon úgy tűnik, szóval valahogy meg kell ezt oldanunk. Nem létezik, hogy nincs rá valami kezelhető megoldás, valami... egérút, vagy kiskapu. - idegesen rázom meg a fejemet. Máris jobb, hogy itt van és ettől csak még idegesítőbbé válik az egyébként is baromi kellemetlen helyzet. Nem kell idegeskedni, fel kell szívni magamat és erősnek kell lennem és meg kell találni a megoldást, ez a lényeg. Megoldjuk. Megszoktam tudni oldani a dolgokat és ez majd most is így lesz, muszáj így lennie. - Az az én dolgom. - szinte már reflexből csattanok fel. Semmi köze hozzá, hogy hol jártam, arról már nem is beszélve, hogy épp elég pocsék és kellemetlen a helyzet ahhoz, hogy ne akarjak most erről beszélni. A bátyám nem épp a legjobb emlékeket kelti életre bennem, enyhén szólva sem, és neki aztán biztos, hogy nem fogok részletesen beszámolni az életemről. - Inkább... menjünk a könyvtárba, vagy tudom is én. Valami megoldás kell, mert ez így nincs jól. - megenyhül a hangom valamelyest. Nem akartam ráförmedni, nem ő a hibás, csak ez akkor sem az ő dolga és nem vagyunk egy pár, hogy innentől bármikor számon kérhessen, hogy mikor és hová megyek. Az én életem, az én dolgom és nem fogok neki minden lépésemről beszámolni. Azt tudta, hogy elmentem, szóltam... felületesen legalábbis, írtam neki egy levelet, de persze nem kértem ki a véleményét, azt már eszem ágában sem volt. Voltam annyira dacos, hogy úgy gondoltam, hogy majd megoldom egyedül és hogy nem veszem annyira komolyan ezt a mágiát, amennyire valójában komoly, mert legyőzöm, mint mindent... de persze ez ennyire nem volt egyszerű.
Azt hittem, hogy belehalok a hiányába, és ha ez romantikusan hangzik, szögezzük le: cseppet sem az. A vérmágia az oka, amely mindkettőnket megmentett, s arra a kárhozat ítélt, hogy egymás nélkül ne tudjunk élni, ami már csak azért is furcsa, mert a szüleim halála óta már olyan szépen megszoktam, hogy egyedül vagyok, élem a világomat, nem határozza meg senki az életemet, az egy szál inas rosszalló pillantásán csak megrántom a vállamat. El akartam volna utazni a nyári szünetben a Távol-Keletre, megismerni új tárgyakat, fejleszteni az erőmet, és esetleg egy körtúrát tenni a havaroknál. Ehhez képest mi lett belőle? Az első pár nap után a távolság miatt úgy lebetegedtem, hogy csoda, hogy legalább a Roxfortba vissza tudtam érni. Remélem neki is van esze, hogy gyorsan visszatáncol. Ő ugyan lány, és mint tudjuk, képesek a halálos betegségekkel is viháncolni, engem viszont nagyon megvisel. Nem csupán a nátha, amely kiütközött rajtam. Azt hiszem a nulla állóképességnek hála tüdőgyulladást is kaptam, és már úgy köhögök, mint aki valami afrikai járványt terjeszt. Még a mardekáros társaim is, akik véletlenül a közelben vannak, javasolják a gyengélkedőt, én pedig tudom, hogy úgysem használna. A gyógyitalok nem győzik le a feketemágiát. Aztán.. amikor már majdnem felakad a szemem érzem, hogy egy fokkal jobban vagyok, és nem kell nyakig betakaróznom a kandalló előtt, mert már az ágyban fekvéstől tökéletesen fáj mindenem. Lehet, hogy jön? Reménykedve kászálódok fel, és összedobok magamnak egy gyógyteát, cukor, tej, vagy citrom nélkül, úgy, hogy borzalmas az íze, de legalább nem vésznek el belőle a hatóanyagok. Kortyolgatom végül nagy elánnal, ha meg is érkezett, kell némi idő, amíg teljesen rendbe nem jövünk. Találkozni kéne, akkor felgyorsíthatnánk a folyamatot. Viszont a fene sem akar túl sok időt tölteni a szemtelen griffendélessel, akivel összeláncolódott a sorsunk. Nem egyszerű ez így, de választásunk nincsen. Már majdnem a végére érek a bögrének, amikor megérkezik a „várva-várt” esemény, szól az egy háztárs, hogy egy lány vár a klubhelység előtt. Leteszem a bögrét, és pokróccal együtt, papucsban, egy melegítő naciban, és a trikóban csoszogok kifelé. A megszeppent gyereknek bólogatok, miután megtudtam, hogy vélhetően Gemma lehet az. Kilépek, és egy hatalmasat tüsszentek, na nem rá, még időben a zsepit kapom elé. Egyébként meg ha rá tüsszentenék, akkor sem lenne más a helyzet, olyan, mintha közös testünk lenne, nem lesz tőle sem jobb, sem rosszabb a helyzet. - Aha. Szóval te is erre jutottál. Külön-külön beledöglünk, mi? – Kérdezem reszelősen, a torkom kapar mint az istennnyila, de legalább tudom, hogy innen csak feljebb van, vagyis meg fogunk gyógyulni. A seb, amely az egykori vérmágiát jelzi, nyom nélkül behegedt, így senki nem tudja, hogy az átlagosnál lényegesen kisebb a szívünk, hiszen a kettő tesz ki egyet. Most ahhoz sincsen erőm, hogy bunkó legyek, ahhoz kell még némi lábadozás. – Merre jártál? – Kérdezem a náthától elpárásodó tekintettel. Valahol le kéne ülnünk együtt, és gyógyulni, közösen.
♫ Supreme ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ to gemma ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Pocsékul vagyok, sőt az igazából nem is kifejezés, nagyon pocsékul. Kár volt elutazni, nem értem, hogy miért erősködtem annyira. Amúgy se volt hová mennem, de kaptam egy fülest és azt hittem, hogy van köze a bátyámhoz... Igazából azt sem értem, hogy miért keresem egyáltalán, amikor tudom hogy teljesen felesleges és értelmetlen az egész, mert ha meg is találom egyáltalán mit kezdenék vele, meg az adott helyzettel? Nem tudom, csak valahogy van bennem ez a késztetés, hogy legalább próbáljam meg akkor is, ha egyébként komolyabban semmi értelme sincs. Viszont a következménye nagyon is meg volt, rémesen érzem magam, hiába szedtem egy kazal vitamint. Pár nap alatt annyira sikerül kinyírnom az immunrendszeremet, hogy majdnem tüdőgyulladással kerültem kórházba még Londonban. Még időben rájöttem, hogy kénytelen leszek visszajönni és inkább azzal foglalkozni, hogy megoldjuk valahogy ezt a problémát, különben a következő ilyen magánakciónál még komolyabb baj is lehet. Mostanra már csak hangosan tüsszögve lépdelek végig a folyosón, sokadik alkalommal fújva ki az orromat. Egyből idejöttem, meg a cuccomat se raktam le, legalábbis a nagyját. A nagyobb táskát felküldtem egy manóval, de amúgy kabátban vagyok, beöltözve rendesen, bár itt már kezdek lassan felolvadni, mert kint amúgy valami fene nagy hideg van. - Hé te... szólj Andrew-nak! Andrew Calver, kilencedikes, szúrós kék tekintete van, megismered, ha amúgy nem ismered, csak szólj neki, hogy keresik. - az első szembejövőt állítom meg és bár ez a Mardekár klubhelyiség előtt történik úgy látom a srác van annyira kis nyomi, vagy én annyira határozott, hogy nem tud nekem csak úgy nemet mondani így elsőre, hanem bár megpróbálja szóra nyitni a száját végül csak vág egy hátraarcot és belépdel vissza a klubhelyiségbe, hogy előkerítse nekem Andrewt. El is várom tőle, hogy ezt tegye, úgy sem egyek el innen addig, amíg nem segít valaki. Beszélnem kell vele, összedugni a fejünket és kitalálni valami megoldást erre a pocsék helyzetre. Nem tetszik, hogy össze vagyunk nőve. Nem akarom megosztani vele az életem összes pillanatát, mert semmi köze sincs hozzá, szóval... valami megoldást találunk, vagy marha morcos leszek. Kétlem, hogy neki jó lenne ez a helyzet így ebben a formában.
//
