2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hónapokkal Becca halála óta se tudok még napirendre térni a történtek felett, mégis úgy érzem, hogy csak úgy engedhetem el a dolgot, ha teljesítem az utolsó kívánságát. Mivel sosem találták meg, így nem volt lehetőségem elbúcsúzni tőle, nem is utolsó kívánságnak szánta, csak olykor felmerült benne, hogy a kishugát hiányolja, meg kéne keresni, így most, hogy holttá nyilvánították, és biztosan nem jön vissza, mintha a kötelességemnek érezném, hogy legalább kinyomozzam, hogy mi történt a sosem látott sógornőmmel, aki még évekkel ezelőtt tűnt el. Nagyon úgy fest, hogy ebben a családban az dívik, hogy nyomtalanul eltűnnek. Ám Becca minden kétséget kizáróan halott, az aurorok egyike jelezte ezt, hogy a varázslat, amelyet alkalmaztak már kimutatja, csupán a hullámsírban nem találták meg őt. Sage ellenben él még valahol, így nem tehetek mást, akkor nyugodhatok, ha ő meglesz, és a nővére helyett is rendes élet lesz az osztályrésze. Nem büszkélkedhetek repülő autóval mint némely aranyvérű varázsló, holott megtehetném, jól menő vállalkozásom van, de nem költök ilyen luxusra. Az automat ugyan mágia hajtja, nem pedig benzines motor, mégis bőven elégnek tartom, hogy a Roxmortstól nem túl távol eső birtokomtól autóval megyek. Egy sötét régi Ford Focus az, bőven elegendő, hogy a tárgyalásaimra elvigyem, bár Becca nélkül már aligha tudok olyan társasági életet élni, mint régen, valahogy a barátok is elkoptak mellőlem, ő volt az igazán körülrajongott teremtés, sokan engem tartottak mázlistának hogy megkaphattam őt. Viszont a nő már a múltté, és nekem feladatom van. Elterveztem, hogy követem a varázslat által a kislány nyomait, habár ez önmagában is komikus, hogy kislánynak mondom, lévén felnőtt nőnek kell lennie, sok éve eltűnt már. A nyomok ide vezetnek, az erdőbe, amin nem lepődök meg. Ha a civilizációban élne, már régen meg lehetett volna találni. Nem tudom, hogyan közeledjek felé, lévén nem ismerem, sosem beszéltem vele. Beccát akkor ismertem meg, amikor Sage már jó régen eltűnt. Leállítom a motort az erdőszélen, és kiszállok. Bőrzsekit viselek, ami talán nem túlzottan hajaz a mágikus világra, ám pálca van a kezemben, úgyhogy ötvözni próbálom a két különböző végletet, hogy minden tekintetetben tudjak érvényesülni. Sage egy gyermekkori blúzát tartom a kezemben, mintha a pálcát arra használnám, hogy szaglásszon, s elindulok arra, amerre fordul a varázseszköz „orra”.
Nem várom el, hogy máris úgy viselkedjen, mint egy ember, sőt, valahogy nagyon is tetszik, hogy ilyen törékeny, állatias. Ahogyan dorombolt az ujjaim között, szinte zabálnivalónak éreztem, még akkor is, ha úgy vagyok bele, hogy ő Becca huga, de ahogyan semernyi szégyen sincsen benne a teste miatt, vagy hogy idegenek vagyunk egymás számára, kifejezetten egyedi, hívogató, csupán a becsület fog vissza, hogy ne csöppenjen el a nyálam, mert Becca teste elég régen eltűnt már, és néhány kósza búfelejtő éjszakát leszámítva nem volt senki komoly, a magány pedig nagy úr. Ez utóbbiban elég közel állunk egymással a szőke fiatal nővel, akit a külseje alapján egyáltalán nem lehet kislánynak, de még kamasznak sem gondolni, nyilvánvalóan felnőtt, érett nőről van szó, viszont azt sem szabad elfelejteni, hogy fogalma sincsen arról, hogy ki is ő valójában. Én ébresztem rá, hogy honnan is jött, mielőtt róka lett. Még akkor is, ha komoly fájdalmat indíthat el, hogy most teljesen másféle életet kell élnie. Egyetlen szóval, vagy tettel sem bántom őt, a legdurvábbak azok voltak, amikor váratlanul emberré változtattam, vagy éppen a karomba vettem. Egyik sem tekintető gonoszságnak, hiszen nyilvánvalóan azért csináltam, hogy megmentsem őt. S most itt van, már meleg házban, jóllakva, tisztán. És nem is tudja magáról, hogy mennyire aranyos. És nekem sem illene számításba vennem. - Majd sokat mesélek róla, mutatok képeket, hátha.. – Lepillantok, amikor lejebb csúszik a törölközője, ha őt nem zavarja, hogy megnézem, akkor csak magam előtt kell lelkiismeretfurdalást éreznem. Az meg talán elmúlik, és jó eséllyel ahogyan több időt tölt majd velem, ráébred, hogy nem kéne mindig előttem pucérkodnia. Addig marad ez a fura helyzet, amelytől kapkodom a levegőt rendesen, viszont nem akarom, hogy őt meg az feszélyezze, hogy milyen hatással van rám. Átadom a ruháit, de nem úgy tűnik, mintha érdekelné a dolog, legalábbis nem egyedül. Már éppen fordulnék ki a szobából, amikor nem csak, hogy segítséget kér, hanem le is omlik róla a törölköző. Ettől már végképp zavarba jövök, hiszen nem kéne így éreznem, ő pedig már nem először teljesen meztelen. Jól érezhetően megmozdul lent valami, nagyot nyelek, és bólintok. - Jól van. – Felelem alig hallhatóan, és ismét felé fordulok. A szemkontaktust kéne tartanom, legalább az arcát néznem, de minduntalan lefelé vándorol a tekintetem, a kebleire, a combjára, és azok találkozására. Olyan ártatlannak tűnik, és semmi sem zavarja. Jóég! Milyen hülye tisztességtelen alak vagyok! Lelki szemeimben valami különös látomás indul el, amelyben felmorranva dobom az ágyra, és... De nem! Hagyjuk már ezt. Végül nem adok rá fehérneműt, azokat az egyik fotelbe dobom, hanem a hálóinget fogom a kezembe, amelyről úgy véltem, hogy jó lehet, de ez is kicsi. Ami csak ront a helyzeten, mert úgy fog ráfeszülni a testére, hogy muszáj lesz egy hidegzuhanyt vennem. Elvetem hát a hálóinget is. - Várj itt. – Fordulok ki a szobából, ágyékom úgy bizsereg, mint a fene, valamit kezdenem kéne magammal, mert ha egy kicsit van szeme, akkor látja rajtam, maximum nem érti. A saját szobám nem messze van a folyosó végén, egy pólót veszek ki a szekrényből, ami biztosan állati nagy lesz rá, de legalább kényelmes, és nem fog benne fázni. Ezzel térek vissza. – Emeld fel a karod. – Kérem őt, és ha megtette, akkor átbújtatom rajta és ráfeszítem. Szinte véletlenül érek a meztelen hasához, és ezen jól hallhatóan én szisszenek fel. Na nem mintha fájna.
Biztos, hogy nem leszek még hirtelen olyan nagyon beszédes, de azért a magam módján talán próbálkozni fogok, hiszen ő láthatóan nagyon igyekszik. Nekem viszont idő kell, amíg megszokom ezt a helyzet és még több idő, hogy képes legyek elfogadni, hogy most már talán minden rendben lesz, hiszen eddig nagyon nem volt. Már az is trauma volt, hogy elraboltak, erre csak rájött egy lapáttal az, hogy a szökésem se sikerült valami jól és rókaként kellett élnem a mindennapjaimat, amíg végül el nem feledtem, hogy milyen is embernek lenni, de... az életem így alakult, nem sok értelme lenne ezen utólag keseregni, és talán most még erre se lennék képes. Az is valami, hogy nem riadok meg, amikor hozzám ér, vagy megtöröl. Zavarban cseppet sem vagyok tőle, nincsenek meg bennem azok a gátlások, amik egy emberben, levetkőztem őket, hiszen rókaként sem volt rajtam ruha, az emberektől viszont annál is inkább tartottam, de talán tőle nem kell annyira tartanom. Eddig legalábbis nem bántott, sőt még enni is adott, ami mindenképpen jó pont. És itt tényleg meleg van és ha tényleg mindig lesz mit enni, akkor... el tudom fogadni, hogy itt vagyok. Azért még annyira nem ered meg a nyelvem, hogy egyből fecsegni kezdjek, kell gondolkodnom rajta, hogy mit válaszoljak, de valószínűleg már azt is értékeli, hogy egyáltalán mondok valamit. - Nem tudom... kevésre most még, de... ez lehet hogy változik. - vonom meg a vállamat, amitől csak lecsúszik a törölköző, de nem törődöm vele, valamelyest összefogom és visszaigazítom, de csak azért, hogy ne essen le. Voltam már hidegebb helyeken is, itt bent pedig kifejezetten jó idő van, a szoba elé érve pedig már látom az ágyat, oda majd úgyis be tudok bújni a takaró alá, mint a kocsijában is. - Nem... nem sokra emlékszem. - nem rémlik a nővérem arca, ahogyan más dolgok se igazán. Talán kell hozzá egy kis alvás, pihenés, hogy beugorjanak a dolgok. Most még ködös miden, még mindig csak az ösztönös dolgok lebegnek a szemem előtt, mint a biztonság, az evés, alvás, mint eddig is. Idő kell, amíg az emberi világba be tudok illeszkedni. A ruhákra viszont kissé értetlenkedve nézek. Az emlékeim még nincsenek meg és jó eséllyel mondjuk egy melltartó csatjával nem igazán fogok boldogulni, ezért ugyan leülök az ágy szélére, de aztán csak megrázom a fejemet, amikor leteszi a ruhákat és felállok inkább. A törölköző most már tényleg engedelmesen hullik le a földre a lábaim mellé. - Segíts. - nem is veszek fel semmit. Bár talán bele tudnék bújni a pólóba, a nadrágba, de a többi így elsőre nem tűnik olyan egyszerűnek. Ezért a fehérneműért nyúlok első körben és a kezébe nyomom. Nem értem én a csatokat, pántokat, hogy mit hova pontosan, legszívesebben bebújnék az ágyba mindezek nélkül, úgy se fáznék a takaró alatt.
Nem vártam, és nem is várom tőle, hogy megeredjen a nyelve. Már a jelzéseiből is el tudunk közesen indulni. Kifejezetten édesnek tartom a morgását, pedig tudom, hogy emberi alakban már nem tudott volna akkorát harapni, és talán a morgása se annyira koordinált. Aztán hozzá jött az a dorombolás, hát nem gondoltam, hogy egy ember állati ösztönökkel ennyire bájos tud lenni. Még ha ezeket ki is akarom verni a fejemből, mert nem helyes, de mégis bele kell gondolnom, hogy Sage valami jólelkű kis teremtés, ha egy olyan állatalakot választott mint a róka, ami kifejezetten félős állat. A saját dolgát olyan szinten megnehezítette, hogy nem lett komolyabb ragadozó, hiszen a róka inkább az apróbb szárnyasokat tudja levadászni, vagy a rágcsálókat. Egy farkas, vagy egy medve azért lényegesen hatékonyabb, hiszen az ember ellen is van esélye. De nem, Sage-nek ez az alak pont tökéletes. Ahogyan törölgetem, végre ismét megszólal, még ha erőltetetten is, de nem csak egyszeri alkalom volt. Remélem, hogy fogunk majd társalogni a jövőben. Hiszen annyira magányos vagyok ebben a komor házban, hogy nem csak Becca kívánsága miatt hoztam haza a lányt, hanem azért, hogy ne azzal a banyával osztozzak az egyedüllétben még évtizedeken át. Felmerülhetett volna, hogy bemegyek a városba, ismerkedek, de azt hiszem az a legenyhébb verzió, hogy ha Becca édeshugát hozom haza, talán őt fogja kikezdeni legkevésbé Becca komornája. Ráadásul Sage nem is olyan célzattal van itt, hogy ő legyen a második feleségem, hanem csak azért, hogy rokonokként együtt élhessünk, mindkettőnknek jusson valami társaság. De azt álmomban nem gondoltam volna, hogy nőként is hatással tud majd lenni rám, nagyon nem az a kiskamasz, amit hittem róla. Azon tűnődök, hogy nem akarom rá adni Becca ruháit, meg kéne próbálni azokat, amiket vettem neki, bár én egy kamaszlánnyal számoltam, lehet, hogy kicsi lesz rá némelyik. Azért sikerül egyet nyelnem, ahogyan elindul velem, hiszen a törölköző rém rövid, a combja feszesnek tűnik, a feneke is kivillan olykor, és persze formás az egész teste. Jóég! - Erre gyere. És... mire emlékszel? A nővéred arca előtted van még? – Nem akarok lépcsőzni, de fent vannak a hálószobák, ezért mögötte haladok, ha mondjuk elesne, vagy ilyesmi. Ha biztonságban felérünk, akkor elésietek, és benyitok a kiválasztott szobába, amely méretre közepes, nem egy lyuk, de azért nem akkora mint Becca lakosztálya volt, lévén külön aludtunk. Ebben a szobában is van egy fésülködőasztal, egy nagyobbacska, kényelmesnek tűnő ágy, szekrények, szép falifestmények, és persze egy tükör, remélem nem ijed meg, ha magát látja benne. - Nyugodtan ülj csak le. Adom a szobáidat. Ha szeretnéd kimegyek, de segíthetek is öltözködni. – Fehérneműt, egy pólót, és egy kényelmes nadrágot veszek elő a szekrényből. A haját sem ártana majd megfésülni, amíg még vizes.
Igazság szerint nem is voltam teljesen biztos abban, hogy menne nekem a beszéd. Nem csak most, hanem úgy általában. Nagyon régen szólaltam meg, épp olyan régen, amennyire régen bármi mást tettem, mint mondjuk a rendes két lábon való járás, vagy a ruha viselés. Ez utóbbi még mindig nagyon távol áll tőlem, még ha idővel majd kénytelen is leszek megtenni, de az biztos, hogy ez nem most lesz majd és az is, hogy nem nekem fog eszembe jutni. Egyelőre azt is csak hagyom neki, hogy megtöröljön és a pillantásait se nagyon veszem észre, csak szimplán elsétálok a kanapéig, hogy ott újfent vegyek az ételből, amit hozott. Meg se nagyon rezzenek, amíg azzal foglalkozik, hogy valamivel szárazabb legyek, de végül legalább egy kósza szó elhagyja az ajkaimat. Igen, maradok. Meleg van és van mit enni és valószínűleg a sokk miatt egyelőre nem is tudnék visszaváltozni rókává. Először össze kell szednem magamat és jó eséllyel, ha ez sikerül akkor nem is fogok majd akarni. Csak hát valahogy muszáj lesz majd magamat összeszednem, visszanyerni az emberi mivoltomat, ami már nagyon távol áll tőlem mostanra. Jó eséllyel nem igazán fogok tudni kényelmesen ágyban aludni majd, hiszen nem azt szoktam meg, de majd kiderül az éjszaka folyamán, hogyan reagálom le ezt az új helyzetet. Az újabb kérdésre ezúttal viszont szimplán csak bólintok egyet. Nem beszélek hosszabban. Nem ilyen egyszerű ez és valószínűleg nem is fog gyorsan menni. Ez az egy szó is már nagy dolog volt a részemről. Még mindig az a kétséges, hogy majd vajon a ruha kérdést hogyan fogom kezelni. Egyelőre csak összehúzom magamon a törölközőt valamelyest amíg felállok. A kezemben marad az aktuális hús darab, úgy pillantok rá, lényegében kérdőn, hogy akkor végül is megyünk-e, vagy hova. Én egyelőre nem ismerem a házat, úgyhogy azt a szobát biztos, hogy ő fogja megmutatni nekem. Addig pedig szépen várok, sok minden mást úgy sem tehetek, maximum majszolgatom a húst. Azzal se nagyon törődök, hogy azért sok minden kilátszik a törölköző alól így is. - Megmutatod... a szobát? - végül azért ennyit csak sikerül kimondanom. Vannak ködös emlékeim arról, hogy milyen volt normális életet élni, emberként, de egyelőre még halványak. Valószínűleg több jön majd vissza szépen fokozatosan, ahogyan telik majd az idő és ahogyan beilleszkedem újra. Félő, hogy rossz emlékek is visszatérnek majd, de az biztos, hogy ez nem lesz gyors folyamat.
Egyértelműen jól alakulnak a dolgok, én is úgy veszem észre, hogy csökkent a riadtság a szemében, ahogyan ételt és némi gyengédséget kap. Egyszerű lélek, és én ennek csak örülök. Fogalmam sem volt, hogyan kell majd hozzá állnom, hiszen nem vagyok túl empatikus, nem szokásom rókákból embert nevelni, viszont az, hogy folyamatosan majszol, és már nem morog, hanem dorombol, nyilvánvalóvá teszi, hogy a legegyszerűbb módon kellett hozzákezdenem az akcióhoz, figyelmességgel, gondoskodással. Azt még mindig komoly nehézségnek érzem, hogy ennyire szép, és hogy nincsen rajta ruha, az egyenesen kínzás. Cseppet sem takargatja magát, én pedig igyekszem nem rajta felejteni a tekintetemet. Hiába vékonyka, azért mégiscsak formás, de nem gondolhatok rá úgy, hiszen rokon. Igaz, nem vérrokon, és a feleségem már halott, de azért kegyelet is van a világon. Ahogyan a haját mosom, igyekszem csak arra gondolni, hogy ezt mint rokon teszem, és nem számít, hogy már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy Becca végleg elment, és azóta nem volt senkim. Nem is Sage lesz az, hiszen az nagyon furcsa lenne, még akkor is, ha a hátát mosva egyértelműen kiszárad a torkom. Direkt nem próbálok rá nézni, amikor kiszáll a dézsából, de ez nem sikerül, most már az egész alakját végigmérem, a francban! Még jó, hogy Mrs. Danvers nincsen itt. Ez alatt a pár nap alatt hogyan faragok felnőtt nőt a lányból? Inkább leülök a lány mellé, és szárazra törlöm, főleg a haját, és a felsőtestét, a lábát, direkt mellőzve az ingerlő domborulatokat, csak nem fázik meg, ha egy kicsit vizes marad. Ismét megpróbálkozom azzal, hogy megszólítom, már nem várom azt, hogy válaszol, csakis sugalni akarom neki, hogy velem biztonságban van. Ezért aztán meg is lepődök, hogy a beálló csend helyett megszólal azon az édes hangon, amit úgy véltem, hogy sosem fogok hallani. Rápillantok, aztán én is válaszolok. - Ezt jó hallani Sage. Lesz külön szobád, meleg ruháid. Le szeretnél pihenni? – Mára talán már mindkettőnknek elég volt a sokkból, neki is biztos furcsa lesz ágyban aludni, de ráfér, hogy kipihenje a fáradalmakat. De ha még fent akar maradni, netán kérdezni, mert megeredne a nyelve, hát állok elébe. Észre sem veszem, hogy megint túl közel vagyunk egymáshoz, de nem akarok lemaradni egyetlen szaváról sem.
Végül is ahhoz képes, hogy nem olyan régen még tőle is láthatóan nagyon is féltem egészen jól haladunk mostanra. Ugyan még mindig óvatos vagyok látszik ez a mozdulataimon, de egyre jobban sikerül elengednem magamat. Nem mondom, hogy máris bízom benne tökéletes, de legalább nem vagyok ellenséges vele és ez is már mindenképpen előrelépés. Egyelőre persze még magamra figyelek, én jutok el a kádig is, de engedem neki, hogy segítsen és rendbe tegye a hajamat, sőt még az se nagyon zökkent ki, hogy megsimogatja a fejemet, pedig meg is ijedhetnék a dologtól gondolom én, még sem történik ilyesmi. A kellemes érzés felülír minden mást, a halk szinte már doromboló morgás is erre mutat rá. Én is csak akkor fagyok be egy kicsit, amikor oldalra fordítva a fejemet olyan közel kerül egymáshoz kettőnk arca, de végül felállok és kikászálódom a kádból, hogy folytassam az evést és persze visszamenjek a kanapéig. A törölközőt is azért húzom csak össze magamon, mert hűvös van, nem azért, mert mondjuk zavar, hogy néz, vagy egyáltalán csak lát. Az étellel foglalkozom elsősorban és nem azzal a ténnyel, hogy nem igen van rajtam semmiféle ruha sem, vagy hogy még vizes a testem és hogy ez mennyire lehet vágykeltő. Amíg falatozom addig is engedem, hogy megtörölje a hajamat. Én nem állok neki konkrétan törölközni, hiszen soha sem szoktam. A nap, vagy a szél szárította meg mindig is a bundámat, a ne adj isten vizes lett, most is úgy vagyok vele, hogy majd megszáradok szépen lassan. Itt nincs annyira hideg, meg aztán rajtam van a törölköző is, a hajam pedig már kezd alakulni annak hála, hogy törölgeti, én pedig addig tudok enni. Mégis oldalra pillantok rá, amikor megint beszélni kezd, láthatóan értem, hogy mit mond, mégis ugyanúgy értetlenül nézek rá, mint ahogyan eddig is tettem. Vajon tényleg nem tudok mit mondani, nem akarok, vagy más lehet az oka? - Maradok. - hosszú néma pillanatok után ez az egy szó, amit végre mégis csak sikerül kimondanom. Maradok, mert tényleg látszik rajta, hogy nem akar bántani és nekem már alig vannak emlékeim arról, hogy milyen is ez... emberi alakban lenni, de azt tudom, hogy valaha ember volt és arról is vannak halvány képek a fejemben, hogy volt családom és nem mindig voltam róka. Az étel is finom és meleg is van. Végül is... maradhatok.
Nehéz nem férfi szemmel megnézni a maszatos, vékony lányt, hanem mint a rokonaként, a gondviselőjeként, de lássuk be, mégiscsak egy vadidegen, akit még sosem láttam, egyedül a varázslattal tudtam betájolni, hogy ő lehet az. Igyekszem nem lelkiismeretfurdalást érezni, amiért így megnézem, hiszen Becca már halott, és talán nem követek el kegyeletsértést, hogy így megnézem a hugát, aki semmilyen szégyenlősséget nem mutat. Ez nem is csoda, hiszen ki tudja, hogy mióta él állatként, teljesen elszokott az emberi normáktól. Meglepő, hogy máshogyan viselkedik, mint amit egy valamit magára adó nő tenne, de pont ez benne a különleges. Szép, és nem rejtegeti magát. Ettől függetlenül nem lehetek tisztességes, hiszen még nem is tud magáról, így lesütöm kissé a tekintetemet, és inkább mosdatom, ami még inkább érdeklődésre tart számot, hiszen ahogyan hozzáérek, és a haját is mosom, szinte dorombol a kezeim között. Ez... annyira... aranyos! Becca teljesen más volt, kimért, hűvös szépség. Sage ehhez képest teljesen természetes, ami betudható annak is, hogy sokáig állati alakban volt, mégis, mindent kimutat, nem fogja vissza magát, ami nagyon újdonság. Még jó, hogy a háta mögött vagyok, mert mosolygok rendesen. Nem csak a haját mosom, picit megmaszirozom a tarkóját és a halántékát, ha ennyire élvezi, akkor miért vonnám meg tőle? Mintegy véletlen mozdulat, hogy a hátát mosva meg is simogatom, nem is tudom, hogy miért, csak úgy jön a mozdulat, hiszen jó ideje tart már a gyász, magányos vagyok, és ezért is akartam befogadni őt, na meg Becca kivánságára. Az nem merül fel bennem, hogy egykori hitvesem azért akarta volna megtalálni, hogy nekem jót okozzon, hiszen még azelőtt beszéltünk róla, hogy eltűnt, meghalt, de talán annak örülne, hogy egyikünk sem egyedül kóborol. Odahajolok picit, hogy megszólítsam, erre ő is odafordul, és nagyot nyelek, ez túl közeli élmény, érezni az illatát, a lehelletét, szinte csóknyi távolságra, de mégsem ragadtatom el magamat, győz a tisztesség, hiszen nem is ismerjük egymást, nem használhatom ki azt, amit talán nem is fog fel. Így aztán némiképpen elfordítom a tekintetemet, ahogyan kiemelkedik a vízből, hiszen így nedvesebben még inkább vágykeltő, ahogyan kinéz. Ám segíteni akarok, nyújtom a kezemet, és inkább az arcát nézem, nem a hullámzó kebleit, a vizes hasát, vagy még inkább lejjebb. Nem is kell gyorsan magára kapni a törölközőt, én megteszem, és egy másikkal dörzsölöm a haját a kanapéig kísérve. Leülök mellé, amíg eszik, hogy szárazra dörzsöljem a szőkés tincseket, a testét már nem, azt neki kell megoldani, az már túl intim rész lenne. Esetleg a hátát, amit nem ér el, de majd szól, ha kellek. Na igen, jó vicc, hiszen meg sem szólal. - Robinnak hívnak. Ha akarod, maradhatunk együtt. Kapsz enni, és meleg ruhát. Vigyázni fogok rád, hogy ne essen bajod. Csak mondj valamit kérlek, ha tudsz. – Még mindig a kezemben a vizes törölköző, amivel a haját töröltem meg, de most puszta kézzel nyúlok a feje búbjához, és megsimogatom. Nem döntöttem el, hogy baráti jelleggel, vagy amolyan gondoskodó, családias stílusban, netán mint férfi a nőt. Ez is csak úgy jön. Most nem kell attól félnünk, hogy a házvezetőnő mikor toppan be, de vészesen fogy az időnk, és mire visszajön, emberi stílust kéne a lányra erőltetnem.
Az alap ösztönök nem tűnnek el csak úgy, amiket évek alatt magamra vettem, így nem csoda, hogy emberi alakban is épp úgy viselkedem, mint az erdő egyik vadja. Tartok tőle, de közben érzem is, hogy segíteni akar. Valahol mélyen ott van az emberi tudat is, ami tudja, hogy ez az egész nem rossz, csak furcsa és szokatlan. De ettől még meg akarok oldani dolgokat egyedül is, mert muszáj, mert szeretnék én lábra állni, eljutni a célig és nem azt akarom, hogy mindenben más támogasson, főleg valaki, akit még csak nem is ismerek. Sikerül is eljutni a célig, végül a kádba kerülök. Nem igazán nézem, hogy ő néz-e rajtam valamit, láthatóan egyáltalán nem érdekel, hogy nincs rajtam az ég világon semmi sem, miközben azért a testem már bőven szép nőies alkatú, nem vagyok már kis lány, mint amikor róka testbe kényszerültem. Igazából már akkor sem voltam teljesen az, de azóta teljesen meg is szűnt számomra létezni a külvilág ilyen tekintetben, egy róka pedig végképp nem vesz fel ruhát. A kezét azért meg kell szaglásznom, amikor közelebb jön, de végül hagyom neki, hogy segítsen és megmosdasson, legalábbis a hajamat és a hátamat. Alig veszem észre, hogy közben halk sóhajokat hallatok időnként, szinte morgást, de nem olyat, mint az előbb, amikor segíteni akart, sokkal inkább olyat, mint amikor egy macska dorombol, vagy egy kutya halkan mormog, jelezve, hogy élvezi a füle vakargatását. Nálam is valami hasonló merül fel, amikor a hajamat mossa finoman masszírozva a fejbőrt, és amikor a hátamat tisztogatja le, amit én nem érnék el. Nem is nagyon moccanok, csak élvezem a mozdulatokat, épp e miatt a hangja se nagyon jut el hozzám, talán csak az utolsó szavak, így épp akkor fordítom oldalra a fejemet, amikor előre hajol kicsit, hogy halljam, amit mond, bár egyébként így is hallottam volna, ha nem a jól eső érintések kötik le a figyelmemet. Így aztán pár pillanatra majdnem összeér az arcunk is, de még most sem kap választ. Jól sejti, talán idő kérdése, hiszen évek óta nem beszéltem, nem is gondolkodtam emberi módon, nem jönnek csak úgy a szavak, meg aztán elég sokkoló volt az is, ami történt velem és az is, amik azóta értek, vagy maga a visszaváltozás hirtelensége. Amikor már nagyjából készen vagyunk - valamelyest én is megmostam magamat, de főleg a víz, nem a szappan segített a tisztálkodásban -, akkor fordulok kicsit felé és a két kezemet felemelve jelzem, hogy ezúttal hagyom, hogy segítsen felállni. A lábaim még mindig nem tökéletesen funkcionálnak, a csúszós, vizes dézsában pedig végképp nem lenne jó elesni. A hajamból csöpög a víz és rólam is, de legalább már tiszta vagyok. Meg se rezzenek, ha segít felállni és kilépni és persze azonnal érzem, hogy milyen hűvös van bunda nélkül, tehát ha kapok törölközőt, akkor biztosan egyből magam köré csavarom. Nem azért, mert szégyellős vagyok, hanem mert fázom. Csak aztán ülök le újra a kanapéra, nem törődve azzal, hogy összevizezem azt is, és nyúlok megint az ételért, persze szimplán csak kézzel.
Hiába morog, nem fogok félni tőle. Már róka alakjában sem tartottam tőle, emberként pedig még inkább veszélytelenebb, de a méltóságot csak nem rabolhatom el. Legyen akkor erős, próbáljon meg önálló lenni, egyensúlyozni, önmaga belemászni a fürdőalkalmatosságban. Bár koszos, és vékony, mégiscsak egy bájos arcú, fiatal, és nagyon is meztelen nőről van szó, és erőnek erejével az arcát kell néznem, hogy ne tévedjen le a tekintetem a formás fenekére, a helyke kebleire, vagy éppen az ágyékára. Úgy összességében a törékenységével együtt sugárzó mindaz, ami árad belőle, viszont nem felejthetem el, hogy lényegében családtag. A sógornőm. A halott feleségem huga, akit azért hoztam ide, hogy befogadjam, a lányomként kell kezelnem, vagy a hugomként. Teljesen más külsővel van megáldva, mint a barnahajú, kékszemű Becca. Sage piszkosszőke, és szinte szénfekete szemekkel rendelkezik, így még annyi előnyöm sincsen, hogy hasonlítanak egymásra, emiatt muszáj legyen elvonatkoztatnom. Hagyom, hogy a vízbe merüljön, pár pillanattal később lépek oda, hogy ismét hozzászóljak, és megpróbáljam megmosni a haját. Ez szintén egy kissé gyengéd gesztus a részemről, de tudom, hogy emberként kell kezelnem, állatként nem biztos, hogy összeszedné magát annyira, hogy megmosakodjon. És tudom, hogy Mrs. Danvers nem tűr meg itt semmilyen koszt. Addig kell a lányt gatyába ráznom, amíg Becca házvezetőnője távol van, és az csupán pár nap. A lány végül úgy tűnik, hogy érti, amit mondok, és még bele is egyezik. Ez határozottan haladás. Miután megszaglászott, némi sampont rakok a tenyeremre, majd gyengéden a tincsei közé kezdem maszirozni, szépen gyúró mozdulatokkal kezdem beledolgozni a fejbőrébe, és a gubancos szálakat szétszedegem. És miután a hátát nem tudja megmosni, azért azt is finoman lemosom. Furcsa érzés hozzáérni így, de hát én vállaltam, hogy ismét embert faragok belőle. - Szólj, hogy ha nem jó így. Vagy úgyse méltatsz még válaszra? – Kérdezem picit előrehajolva, hogy hallja is amit mondok. Őszintén szólva nem nagyon tudom, hogy mit kéne tennem, hogy haladjunk. Elképzelhető, hogy az idő az egyetlen tényező, amely segíthet. Pihennie kell, és minél többet emberi alakban lennie.
Meg akarom próbálni, el akarom én érni a dézsát egyedül, még ha az izmaim nem is olyan biztosak ebben, hogy sikerülhet, de akkor is muszáj. Tudom, hogy nem vagyok róka és valahol talán mélyen vannak emlékeim is, valahol mélyen tusom, hogy ki lehettem, csak ezt nem könnyű felidézni és tényleg alkalmazni is. Inkább csak most... hagyom, hogy az események megtörténjenek, hogy az ismeretlen férfi ide-oda pakoljon, hogy adjon enni, vagy épp betakarjon. Nem ellenkezem, de tényleg van bennem egy nagy adag tartás irányában, hiszen nem ismerem, nem tudom, hogy nem akar-e nekem rosszat. Nem tudom, hogy nem akar-e ne adj isten bántani, vagy ártani nekem. Attól hogy kedves még nem biztos, hogy huzamosabb ideig is az lesz. Talán, ha akarnék vissza tudnék változni, de nem vagyok benne teljesen biztos, hiszen nem én változtam vissza és a régi időkről vajmi kevés emlékem van. De legalább sikerül, amit akarok, eljutok a dézsáig és önállóan sikerül bemászni, még ha a fickó segíteni is akar, de nem engedem neki. Talán igen még nagyon furcsa lehet, hogy a reakcióm egészen állatias és kiszámíthatatlan, de ez van, egyelőre még rókaként erre vagyok csak képes, semmi másra. Akkor is kissé riadtan nézek fel, amikor közelít és leguggol a dézsa mellett. Nem veszek magamhoz önállóan szappant, vagy bármi mást, hanem csak ülök a meleg vízben egészen nyakig beborítva a testemet. A hajam alja ér csak bele, nem merülök le, hogy még több is vizes lehessen. Egyelőre legalábbis nem, csak kis idő múlva merülök lejjebb, amikor odaér és megszólal, mintha ezzel akarnám kizárni az ott létét. Csak amikor feljövök, ha volt elég türelme akkor szagolom meg a kezét. Kicsit hajolok csak közelebb hozzá. Ugyanaz a szag, amit éreztem előzőleg is, amikor a kocsiba pakolt be, vagy amikor behozott ide. A szavaira egyértelműen úgy nézek fel rá, mint aki érti, hogy mit mond, csak válaszolni nem tud még egyelőre, vagy nem azonnal. Lassan végül hosszú pillanatok után történik meg az eddigi első ténylegesen érdemi reakció. Nem szólalok meg ugyan, de az érdeklődőbb tekintet végén bólintok egy aprót jelezve, hogy megengedem neki, hogy megmossa a hajamat. Kicsit előrébb is helyezkedem a dézsában, nem dőlök most hátra, hogy hozzám férhessen, vagy legalábbis a hajamhoz. Kicsit a hátamat is kihúzom és hátrahajtom a fejemet. Annyira nem magas a víz szinte, hogy így már ne érjen ki a vállam, a mellem felső szakasza is, de ez láthatóan engem cseppet sem érdekel. Jó ideje nem viseltem ruhát, csak a szőr volt a róka testen, és az, amikor ember voltam már elég régen volt ahhoz, hogy ne emlékezzek rá, hogy mit illik és mit nem egy végülis vadidegen férfi társaságában.
Nem tudom felmérni, hogy min ment át. Az animágia tudományát nem ismerem annyira, hogy átérezzem, hogy milyen lehet állatként létezni akár egyetlen percig, nem sok hosszú éven át. Sage már-már róka, nem tudom, hogy képes leszek-e visszahozni. Amióta átváltoztattam, a mozgása emberi, a gesztusai még mindig állatiasak, csupán nem tud elszaladni, de olyan ijedten néz, mintha úgy érezné, hogy bántani fogom. Nem csak a Becca iránti tisztelet vezetett hozzá, én is magányos voltam egyedül, nekem is kell valami társ, akivel egy fedél alatt lakhatok, mert bár nem vagyok az egyedüli lakója a komor épületnek, a házvezetőnővel nem egy leányálom az élet, Ms. Danvers elutazott pár napra, ezt választottam Sage felkutatására, hiszen ha a komor asszony megjelenik, még ennyi esélyem sem lenne. Nem tudom, hogy mi lesz majd ha megjön, annyira imádta Beccát, vajon hogyan viszonyulna a hugához. Meg egyáltalán ahhoz, hogy ismét egy nő lakná a kastélyt? Pontosan tudom, hogy Becca szobája érintetlen, afféle szentélyként kezeli. Gyakran kitakarít, letörli a port, lemossa az ablakokat, mintha a ház úrnője még mindig itt élne. Sage azonban teljesen más típus, már ránézésre is, és remélem, hogy az elméjét borító köd fel fog majd oszlani. A manó nem vár köszönetet azért, hogy behozta az ételt, végülis ez a dolga. Fizettség sem jár, csak az öröm, hogy szolgálhat valakit, így mivel nem kap további parancsot, el is hoppanál. Rajtam kívül más nem tudná megtenni, hiszen le van védve térmágiáktól a birtok, egy házimanót viszont nem lehet korlátozni, a lételemük a varázslatok felülírása. A lány azonban most nem kezd el eszegetni, csak szemez vele, majd a kérdéseim ellenére is csak bámul, és elindul a dézsa felé. Jól gondolja, megroggyanása első jelére pattanok, de a morgásra felemelem a kezemet, nem akarok hozzáérni, ha nem igényli, de a morgáson apró nevetést hallatok. Aranyos, hogy még emberként sem tudja ezt levetkőzni. A ruháit azonban igen, egy pillanatra rajta felejtem a tekintetemet, majd gyorsan félrenézek, bár nem hiszem, hogy érdekelné, hogy nézem, vagy sem, csak... mégiscsak a sogórnőmről van szó. A manó készített a dézsa mellé némi tisztálkodószert is, szappant, sampont, ám már maga a víz is kellemesen tiszító hatású, ha Sage-et most nem tudnám rávenni, hogy kenjen mindent magára. Szegény tényleg elég vékonynak tűnik, csak annyit evett, amennyit tudott szerezni, és hát a rókák nem arról híresek, hogy nagyon kövérek lennének. Lehugolok a dézsa mellé, és lassan, nagyon lassan a kezemet nyújtom felé, hogy ha akarja, meg tudja szagolni. - Nem akarlak bántani. A nővéred férje voltam, és befogadlak téged, ha akarod. Kapsz mindig enni, tiszta ruhát, meleget. Megmoshatom a hajadat? – Nem érek hozzá, csak várok, hogy ő tegye meg, és ha ez nem így lesz, akkor visszahúzom a kezemet.
Nem szólok egy árva szót sem egészen, amíg elérünk a kocsiig na és egyébként utána sem. Láthatóan félek az egész helyzettől, de nem annyira mélyen, hogy ellenkezni kezdjek, amikor elvisz az autóig. Talán ez is valami, talán időnként azért láthatja, hogy némi értelem is megcsillan a szememben, még ha nem is sok és nem olyan mértékű, hogy választ is kapjon tőlem a kérdéseire, vagy hogy szavakkal reagáljak valamit arra, amit mond. A szendvicset ugyan elveszem, de azt is szétmorzsálom és ledobom a kenyeret a kocsi padlójára. A pokrócot húzom magamra, mert fázom. Furcsa így csupaszon, cafatokra szakadat ruhákkal, amik már szinte nincsenek is, ilyen sok év alatt nem sok maradt belőlük, meg aztán az animágia sem mindig viszi magával a ruházatot, ahhoz tényleg nagyon fejletten kell űznöd ezt a fajta mágiaágat és én még annyit nem gyakoroltam, amikor róka testbe kényszerültem. A kocsi megáll, felriadva próbálok felmérni, hogy hol is lehetek. A jól ismert erdő sehol, az ablakon kipillantva a méretes épületet látom meg és újra a férfi az, aki szól hozzám. Rá emelem a tekintetemet, de nem szólalok meg ezúttal sem. Fáradt vagyok, a kevéske alvástól ez csak még inkább látszik. A megrázkódtatás, hogy újra ember vagyok elég nagy mértékben megviselt ahhoz, hogy ne tudjak csak úgy elkezdeni beszélni, vagy bármi emberit csinálni. A fürdés kérdésre se reagálok semmit sem, csak nézek rá, majd még jobban magamra húzom a takarót, amikor kinyílik a kocsi ajtaja és beárad a hűvös levegő kintről. A manóra egy elég elképedt pillantást vetek, de nem törődöm végül vele, csak hagyom, hogy letegyen a kanapéra, onnan figyelem egészen összekucorodva, ahogyan a kis lény ételt hoz be. Az illatára automatikusan szagolok bele a levegőbe apró kis óvatos szaglászással és láthatóan figyelek is a húsokra, amiket a manó kipakolt nekem. Aztán a víz felé pillantok, ami békésen gőzölög a kandallónál. Az újabb kérdésekre Robinra pillantok, majd vissza az ételre és a vízre. Ezúttal sem kap érdemi reakciót, csak pár pillanatig bámulok rá, mintha mérlegelnék, vagy próbálnék szavakat, emlékeket keresni odabent, de végül nem szólalok meg. Egyszerűen csak felállok a kanapéról. Szinte azonnal megroggyan a térdem a megerőltetéstől, hiszen évek óta nem használtam ilyen módon az izmaimat. Megkapaszkodom a karfában, de ha netán felugrana segíteni, akkor kimondottan ellenségesen meredek rá, ha ez nem elég, akkor még morgok is. Én magam akarok lábra állni ez jól látszik. Feltolom magamat, veszek a húsból és lassú, küzdelmes léptekkel igyekszem eljutni a dézsáig. A takaró közben a földre kerül, amivel nem különösebben foglalkozom, csak aztán rángatom l magamról a többi rongyot, hogy elértem a célt. Kapaszkodom közben a dézsa szélében. Végül elmerülök a vízben egészen nyak felettig, csak a szám és a felette lévő rész lóg ki.
Mivel Becca hugáról van szó, aki a sógornőm, lényegében rokon, az lenne a furcsa ha most komolyabban megnézném. Azért mégiscsak sikerül valamennyire, hiszen férfiből vagyok, belém van genetikailag kódolva, hogy minden nőt, aki már nem számít gyereknek, igenis megnézzünk, de nem vetek a kelleténél több illetlen pillantást, főleg, hogy nagyon megindít, hogy így látom. Nem csupán hogy koszos, szinte állatias így is a viselkedése, nem szólal meg, csak az életét félti, és most fázik a bundája nélkül. Szinte reszket a kiszolgáltatottságtól, és semmi sem garancia arra, hogy ha magammal viszem, akkor nem akar majd megszökni. Még ha sikerül is szóra bírni, magamhoz szoktatni, ennyi év nem múlik el nyomtalanul, vélhetően akkor is meglesz majd benne az ösztön, hogy példának okáért lopkodjon, csendben osonjon, és meghúzza magát, mint egy róka. Nem tudom, hogy mindezt hogyan fogom tudni kezelni, de a Becca iránti tiszteletből mégiscsak vállalom. És lássuk be, én is önző vagyok azért valamennyire, hogy ne akarjak tovább abban a házban egyedül élni. Tudom, hogy ezzel Sage-nek sem teszek maradéktlanul jót, de hát ez van, ketten azért mégiscsak erősebbek lehetünk, többek. Így tehát a karomban viszem őt a kocsiig, nem segít, de legalább nem ellenkezik, így gyorsan bepakolom hátra, és betakargatom. Hiába szólítom meg, minimális értelmet látok csak csillogni a sötét szemekben. A hozott szendvics lényegét eszi csak ki, amit megértek, és nem szólok rá, nem a gyerekem hogy neveljem, vagy ha mégis meg kell tennem, nem most fogom kezdeni. A lány eszeget, és csakhamar elalszik a motorzajtól, és úgy jó másfél óra múlva keltegetem csak, miután megálltunk. Ismét a karomba veszem, nem várva, hogy kapaszkodik. Komor épület magasodik fölénk, Hardingflow az, a St. Germain-ek évszázados otthona, amit már évek óta egyedül vagyok kénytelen lakni, azaz, hogy nem teljesen egyedül, de remélem Sage ezzel minél később szembesül. - Most beviszlek, és kapsz ismét valamit enni. Örülnék, ha meg is tudnál mosdani. Ha akarod, segítek. – Nem tudom, hogy mit fog fel a szavaimból, de átlépem a küszöböt. Egy manó siet elém, akitől gyorsan rendelek harapnivalót, és egy dézsa meleg vizet tisztálkodószerekkel. Egy óriási nappaliba érünk, amelyből ajtók nyílnak. Az épületnek komor ablakai vannak, amík szűrik a fényt. Lefelé és felfelé lépcsők. A kastély főterem ez, kandallóban ég a tűz, s szőnyegekkel körbeaggatott kanapé, ülőgarnitúra vár minket. Ide teszem le a lányt, a manó pedig csakhamar langyos húsokkal megrakott tállal tér vissza, amit a közeli dohányzóasztalra helyez, a dézsa vízet pedig a kandalló közelébe lebegteti. - Tudsz beszélni? Tudod hogy ki vagy? – Kérdezem a lányt, aki közben akár ehet tovább.
Nem igen törődöm azzal, hogy hogyan lát most ez az ismeretlen alak. Csak azt érzem, hogy fázom, hideg van, hogy a szél szinte marja a bőrömet, pedig nem fúj olyan nagy erővel és hogy a föld kemény és hideg. Megszoktam már a bundát, megszoktam a méreteket is és most minden kisebbnek tűnik azért, mert én hirtelen nagyobb lettem még így ülve is, mint rókaként voltam. Persze azért érezhető a tartás bennem, de nincs annyi fizikai lélekjelenlétem, hogy ellenkezzem, vagy el akarjak menni. Meg se próbálom, az izmaim csak gyengén rezegnek meg, amikor mozgat, ahogyan átölelem magamat. Nem azért, mert próbálok eltakarni bármit is, csak azért, mert hideg van és mert furcsa érezni a levegőt a bőrömön és még furcsább az, hogy valaki hozzám ér. Hozzá a csupasz bőrömhöz, de legalább ott, ahol teszi nem fázom annyira. A bőröm már így is épp elég libabőrös és a szám is jó eséllyel gyorsan hideg kékre váltana, ha nem kerülnék be a kocsiba és nem takarna be. Ösztönös mozdulat, ahogyan a takaróba kapaszkodom, magamra húzom egészen fel a nyakamig. A lábaim felhúzva magam elé, egészen összekuporodom a hátsó ülésen, onnan nézek rá riadt tekintettel. Láthatóan nem igen értem, hogy mi történt, azt sem, hogy hol vagy, hogy ő ki, a szavai is csak mérsékelten jutottak el hozzám egyáltalán, nem hogy bármi más. Próbálok nem végleg pánikba esni, ami most nagyon nehéz feladatnak tűnik, hiszen nem tudom mit akar és hová visz és mi ez az egész egyáltalán. A kattanást persze hallom, de nem tudom, hogy mit jelent, nem ismerem a kocsikat, hogy tudjam micsoda az a gyerekzár és mire való. Egyelőre úgy sem próbálok kijutni innen, meg se nagyon moccanok, csak nézem a szendvicset, amikor felém nyújtja. Kétkedőn nézek rá nagy szemekkel, és talán egy perc is eltelik mire egyáltalán rászánom magamat, hogy megmoccanjak és kihúzzam a kezemet a takaró alól egyáltalán, hogy felé nyújtsam és elvegyem a szendvicset. Persze az eddig megszokott ösztön meg marad, szépen szétszedem az egészet, megeszem a tojást, a húst, jó nagy morzsahegyeket csinálok a takaróra, meg a kocsiba is és a kenyér valahol a padlón végzi darabokban. Persze azért megrezzenek, amikor beindul a kocsi alattam. Búgó a hang, nem túl hangos, de aztán úgy fest megnyugszom és foglalkozom tovább az evéssel. Csak aztán takarózom vissza rendesen és az is lehet, hogy amíg úton leszünk a békés búgás a végén még álomba szenderít, hiszen mégis csak elég nagy sokk ért, az ilyesmi kiveszi az ember energiáit, úgy istenesen.
Magától értetődő módon igyekszem nem férfi szemmel megnézni az előttem kiterülő lányt, akinek nagyjából mindene kilátszik, hiszen a nővére, Becca a feleségem volt, és meghalt. Valahol még tisztesség is van a világon. De mégis meg vagyok lepődve, hogy nem egy kiskamaszról van szó, hanem felnőtt nőről, aki már rég nem iskoláskorú. Kifejlett, érett idomai nem éppen kislányosak, és hát egy pillanatra mégiscsak megnézem, de nem tart a dolog sokáig, mert már ugrom is, hogy kiemeljem a bokorból. Nem is az számít, hogy megütötte magát, az már inkább, hogy fázhat, hiszen nem ehhez van hozzászokva. Zúzódások ugyan még nincsenek rajta, de csakhamar felfázhat, ha nem sietek vele legalább a kocsimig, hogy betakarjam. Nem tudom, hogyan fogja viselni, hogy embernek kell lennie, hogy nem akar majd megszökni, nekem támadni. Mindenre fel kell készülnöm, de nem szabad állatként kezelnem, villámgyorsan emlékeztetnem kell az emberi ösztöneire. Látom rajta a sokkot, a haja is gubancos, még van egy szaga is, de most ez a legkevesebb, számolnom kellett vele, hogy az erdőben élve nem úgy néz majd ki, mint egy úrilány. Összeszorítom az állkapcsomat, mindent összevetve jó ember vagyok, és sajnálom, hogy így kell látnom egykori feleségem egyetlen élő rokonát. Talán az iránta érzett tiszteletből teszem meg, hogy gondoskodom a hugáról, és nem adom fel a reményt, hogy Sage rendbejőjjön, egészen addig, amíg már biztos nem lesz a dolog. Hiába próbálok hozzá beszélni, minimális csillanást látok csak a szemében, és amikor felveszem az ölembe, a passzivitásba menekül. Nem engem ölel át, hanem saját magát, fél annyira, hogy most ne ellenkezzen. Biztosan szokatlan számára, hogy valaki hozzáér. Most nincsen időm ezen merengeni, öles léptekkel indulok el vele az autó irányába. Pár perc gyaloglás után nyitom ki a hátsó ajtót, és fektetem le hátra, majd beterítem a pokróccal, amely selymesen puha. Nem olyan, mintha a bundája lenne, de mégis. Beülök én is előre a kocsiba, és gondosan bekattintom a gyerekzárat, de majd arra is figyelnem kell, hogy ne támadjon meg, ha megijedne a kocsi zúgásától. Elsőre azonban hátraadok egy szendvicset, amit előre kikészítettem. - Kóstold meg Sage. Finom. – Hús van benne, és tojás, két kenyér közé nyomva. Ha átvette, várok még pár pillanatot, és beindítom a motort, először szépen halkan, hogy szokja a gondolatot. Talán gyerekkorában is volt már kocsiban, remélhetőleg nem teljesen idegen tőle a dolog. Remélem hogy rá tudom venni, hogy visszatérjen az emberek világába, mert nekem sem árt a társaság, de neki sem kéne nap mint nap állat módjára élnie, ennél azért bőven többet érdemel. Mondhatni szükségünk van egymásra, még ha ő ezt ebben a pillanatban nem is tudja.
Sokk-ként ér az átváltozás, hiszen évek óta vagyok már ebben a róka alakban és most hirtelen egészen más lett minden. Sokkal kisebbek a dolgok, pedig nem változtak, én lettem nagyobb, de mégis fentről nézem, pedig ülök a földön, nem álltam fel, az még biztosan nem menne. A levegő érzete is egészen más, nem értem a bunda meleg védelmét, csak azt, ahogyan a hideg szellő szinte már égetőn mardossa fedetlen és védtelen bőrömet. A testem nem tud hogyan reagálni, nem is kezdek azonnal dideregni, csak a libabőr jelenik meg lassacskán a karomon, majd a hátamon, szúr a bokor, amibe estem az ugrásnak hála, de nem tudom rávenni magamat, hogy megmoccanjak és eljöjjek onnan. A hajam kusza és gubancos, össze-vissza áll az egész, ahogyan a bőröm is piszkos, fekete, földes sok helyen, hiszen nem fürödtem rendesen jó rég óta, csak a róka külsőt mosdattam azt is csak a tó szélén, amikor jobb volt az idő és persze nyalogatva, amikor arra volt szükség. Lassacskán dideregni kezdek, de ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy a karom reszketővé válik, időnként megborzongok, amikor erősebb fuvallat szánkázik át a bokor ágai között. Csak a hangra figyelek fel és rezzenek össze, amikor az ismeretlen férfi közelebb jön. Mintha értelem csillanna a szememben, amikor a nevemet mondja, de a szavai olyan kuszáknak tűnnek és érthetetleneknek hirtelen. Csak nézek rá átölelve magamat, láthatóan nagyon fázva, de egy árva szót sem szólok még most sem. Mintha próbálnám értelmezni, amit mond, vagy épp mintha próbálnám eldönteni, hogy féljek tőle, vagy sem. Bár jó eséllyel elszaladni úgy se tudnék, hiszen a lábaim nem épp erre lennének most alkalmasak a régi használat miatt és persze mivel kezdek átfagyni. Megrezzenek és azonnal hátrébb húzódom, amikor közelít hozzám, de végül nem ellenkezem erősen, hagyom, hogy felvegyen, csupán érezni lehet, hogy milyen erőteljes a feszültség bennem. Minden porcikám, fáradt és régóta nem használt izmom megfeszül, ahogyan felemel. Vékony vagyok, bár nem vészesen, hiszen rókaként egészen jól sikerül ennem az utóbb időben. Úgyhogy hagyom neki, hogy vigyen, bár a nyakát azért át nem ölelem, a kezeimmel még mindig magamat ölelem át. Nem azért mert pironkodva magamat akarnám eltakarni, ez úgy fest, hogy fel sem merül bennem most, hiszen évek óta nem volt effélére szükségem.
Amíg állati alakban van, addig nem tudok az értelmére hatni. Odaédesgethetném magamhoz valami hússal, de semmi értelme tovább húzni a dolgot, a felépülését minél hamarabb el kell kezdenie. Nekem kell döntenem helyette is, hogy mi legyen, hiszen most nincsen olyan állapotban, hogy meg tudja ítélni, mi a jó neki. Szeretném elhitetni vele, hogy jobb lesz neki emberként, nem kell megküzdenie minden nap az életbenmaradásért, de azért így jóval összetettebb lesz a lelki élete, vajon el tudja-e bírni a terhet, hogy többé nem minden csak a játékról szól majd? Én végülis elég komoly vagyok, egy gyásszal teli komor kastélyba invitálnám, hogy ne legyek egyedül, legalábbis ne azzal, aki most lakja rajtam kívül. Ha most rosszul moccanok, akkor lehet, hogy odakap, mégis azt hiszem, hogy még attól is fél hogy hozzámérjen, jó eséllyel menekülne, ha a gyanakvó morgás tetlegességgé fajulna. Talán akkor is utól tudnám érni, de inkább biztosra megyek. Tudom, hogy megalázó hirtelen megtörni a varázst, és emberré varázsolni, de úgy érzem, nem tehetek mást. Próbálom nem elnevetni magamat, ahogyan felborzolja a szőrét, hiszen én tudom, hogy valójában ember, ráadásul inkább aranyos rókaként, mint veszedelmes. Viszont nem húzom sokáig az időt, lendül a pálcám, és már meg is szüntetem az animágiát, próbálván segíteni neki, hiszen vélhetően összecsuklik, ki tudja, hogy mióta nem volt emberalakban, biztosan sokkot kap, vagy ilyesmi. Ahogyan ugrik, és átváltozik, egyből meglepődöm rajta, idősebb, mint hittem. Azt hittem hogy kamaszról lesz szó, és most kiderül, hogy Sage már majdnem felnőtt, az alakja is tökéletesen kifejlődött. Azért igyekszem nem férfiszemmel nézni, ismét lehajolok hozzá, de csak rövid időre, hogy ismét megszólítsam. - Sage... A nővéred férje voltam, ő szerette volna, hogy rád találjak. Magammal viszlek, nem lesz semmi baj. – Nyúlok a combja és dereka alá, felkészülve rá, hogy netán elkezdjek veszekedni, verekedni. Csititgatom, amennyire csak lehet, és öles léptekkel elindulok vele a kocsi felé. Jobb lenne, ha nem fázna meg itt a hidegben. Próbálok nyugtatóan suttogni neki, hogy mielőbb eltűzhessünk, de ha szükséges, hogy elnyerjem valahogy a bizalmát, akkor nem a gyorsaság a lényeg.
Ügyesen hátrálok. Ha már elég távol leszek tőle, akkor majd pár ugrással el tudok tűnni a bokrok alatt, de hátat soha sem szabad fordítani annak, aki láthatóan nálad jóval erősebb. Épp e miatt vagyok nagyon óvatos és e miatt teszegetem lassan a mancsaimat egymás után, hogy még véletlen se tegyek túlzottan fenyegető mozdulatot. Csak a morgással adom a tudtára, hogy nem tetszik a jelenléte, a ruha sem és persze úgy általában az sem, hogy valaki itt van. Egészen jól elugráltam és vadásztam és ezt most teljesen megszakította valami idegen, aki a tetejében nagy és veszélyes és még ember is. A morgásom csak fokozódik, amikor előkerül a pálcája, még a szőr is az égnek mered a hátamon, ezzel is azt próbálván elérni, hogy nagyobbnak tűnjek és rájöjjön, hogy nem szabad velem csak úgy újat húzni. Na persze ez nem olyan egyszerű, mint aminek gondolná az ember, hiszen úgy fest azért annyira nem hat rá a fenyegető él a mozdulataimban, mégis kitartok. A pálca lendül, ami persze egyből ugrást vált ki belőlem. Most már vállalom, hogy hátat fordítsak, elég távol vagyok, hogy el tudjak tűnni a bokrok alatt. Az ugrást viszont mégis megakasztja valami, a becsapódó varázslat hatására fényhatás villan, majd immár nem úgy érkezem a földre, ahogyan kellene. Van rajtam ruha, bár nem mondható ez teljes mértékben annak. Inkább csak szakadt rongyok, maradékok, ami a ruházatomból megmaradt. Nem sok minden, cafatok csak. Halk puffanással landolok majdnem a bokorban. Rókaként elsurranhattam volna akár alatta is, így viszont túl nagy vagyok, így beleesem. A testemet ért sokkhatás miatt van bizonyára, de a kép is elsötétül egy pillanatra, mire feleszmélek már a hátamon vagyok. Riadtan pislogok rá, teljesen kikerekedett szemekkel, halálra vált tekintettel. Természetesen egyelőre egy árva szót sem szólok és azzal se nagyon törődöm, hogy több helyütt is kilátszik mindenem, hiszen tényleg csak cafatok maradtak ilyen sok év alatt a ruháimból. Láthatóan még ebben az állapotban is félek tőle, a bokor állja csak az utamat, azért nem hátrálok, mert nincs hova és mivel az ebben a formában használt izmok nem igazán engedelmeskednek egyelőre. Valószínűleg fel se tudnék önállóan állni egyelőre. A bőröm persze meleget adó bunda nélkül pillanatok alatt libabőrös lesz, ahogyan felhúzva a térdeimet próbálom magamat kisebbre összehúzni. Tél van, lássuk be, én pedig szinte meztelen vagyok és az ég világon semmi sem a hidegtől, főleg hogy eleve a hideg talajon ülök egyelőre.
Nem akarom én megijeszteni a kis vörös rókát, akit akár hazavihetnék, ha tényleg állat lenne, így viszont nincs is feltételes mód, nélküle nem megyek haza. Nem tudom, hogy ha visszaváltoztatom, vajon tud-e még beszélni, mennyire emlékszik az emberi oldalára, nem kezd-e majd úgyis hörögni, harapni, vagy csak egyszerűen nem őrül-e meg ha azt látja, hogy ismét emberi bőre van, sehol a karmai. Nem akarok vele verekedni, csak remélni merem, hogy gyorsan beugrik számára, hogy kicsoda is valójában. És szintén bízom benne, hogy a külseje nem lesz annyira elvadulva, mert valahogy nem azt szánom saját feladatomul, hogy a gyász közben emberirodár is vagyok. Csak társaság kéne, még ha ő eddig talán jól elvolt eddig, talán egy megszokott idilből tépem ki, viszont rendes életet akarok biztosítani, hogy legyen családja, fedél a feje felett, mindig legyen mit enni. A halk morgáson azért mosolygok, olyan édesen játsza a valódi állatkát. Azért egy róka nem nagy tényező, legalábbis nekem nem, akkor kellene tartanom tőle, ha veszett lenni. Jó, azért veszélyesebb egy kiskutyánál, de nem sokkal. Nem közeledem tovább, ha ennyire morog, viszont nem is mer hátat se fordítani. Nem kéne túl sokáig húzni az ismerkedésünk eme nulladik fázisát. Úgyse rókaként fogom majd simogatni, mielőbb emberré változik, annál gyorsabban tud majd visszarázódni. Mivel úgy vélem, hogy hamarosan mégiscsak menekülne, ezért nem szándékozom elhúzni a dolgot. A nevén szólítom, de semmi hatás, a gombszemekben nem tudok olvasni, a rókapofin pedig egyébként sem látszik semmilyen mimika. Ezért aztán egy villámgyorsan mozdulattal csapok le, most úgysem tudom kiszűrni, hogy ne ijedjen meg. Biztosan heves mozdulatokkal menekül majd, viszont a pálcám rá szegeződik, és elmormolom a varázslat feloldó varázsigét. - Finite Intantatem! – Ez ugyen nem teljesen varázslat, hanem átváltozás, mégis animágiának hívjuk, így biztosan hat rá. Szinte biztosan egy szál semmiben lesz, hiszen az állatalak nem vonja magával a ruhákat is, de nem az a célom, hogy megbámuljam, így már veszem is le a dzsekimet, hogy betakarjam vele, hiszen rém hideg van. Majd szándékozom fel is venni, legalábbis támogatni, hiszen takaró, és meleg tea van a kocsiban. De lássuk előbb, hogy mi történik.
Óvatosan és lassan igyekszem elhátrálni, hogy ne legyen komolyabb baj ebből a váratlan helyzetből, mert hogy nem számítottam egy ismeretlen felbukkanására, annyi biztos. Vagy inkább ember felbukkanására nem számítottam békés ugrándozásomban. Jó dolog kiélvezni, hogy a lábam rendben van annak hála, hogy az a lány nem régen segített nekem, hogy jobban legyen, és ezt most ki is használom, legalábbis amíg be nem fagyok, mikor meglátom. Tudom, hogy mit kell tennem, hogyan kell eltűnnöm a közeléből, ő még sem marad ott. Nem is támad ugyan, ami valahol meglep, de amikor közelít a torkomból halk morgás tör fel, fenyegető természetesen. Szimpla ösztön ez, hiszen a fickó nagyobb nálam, meg kell próbálnom elijeszteni, hogy ne akarjon ártani nekem. De úgy fest a morgás nem igen hat rá, amikor pedig közelebb tolja hozzám a ruhadarabot még az ínyemet is felhúzom kicsit, hogy kivillantsam a tűhegyes fogakat, hátha az hatásosabb lesz majd. A ruhadarabbal sem foglalkozom először, csak ha leteszi és elhátrál kicsit. Gyanakvóan méregetem tovább őt, miközben leül a földre és most már közelebb megyek az anyaghoz, hogy legalább kicsit megszaglásszam. Nem úgy fest, mintha sok mindent reagálnék rá, bár talán a szememben csillan valami, ahogyan ránézek, de szinte alig. A fülemet hegyezem, hátha valami csapda az egész, aztán kezdem csak el az orrommal meglökdösni az anyagot, még kicsit meg is rágcsálom, hogy vajon ehető-e, vagy bármi, de aztán kicsit hátrébb lépek újra, amikor láthatóan nem. Csak méregetem még mindig távolról, nem úgy fest mintha oda akarnék menni, hogy szagolgassam a kezét, hiába nem tűnik elsőre veszélyesnek és nem is közelít újra. Amikor megszólal felpillantok, de semmi más reakciót nem kap ezen kívül. Talán van egy kis értelem a szememben, de szint alig, annyi nincs, amiből arra gondolhatna, hogy értem is, amit mond és oda is figyelek rá. Csak méregetem tovább és figyelem minden mozdulatát, hátha tesz valamit, ami majd gyors hátraarcot kíván. Egyelőre még mindig nem teszem meg, mert tudom, hogy a menekülés nem lenne hasznos, akkor hátba támadhatna és talán van bennem egy nagy adag kíváncsiság is, hogy vajon miért van itt az a ruhadarab és hogy miért ül a hideg földön és néz engem.
Azt hiszem egy kicsit máshogyan képzeltem el ezt a találkozást. Úgy véltem, hogy Sage az erdőben él, talán eléggé lepusztultan, de mégiscsak emberi alakban. A tájolóbűbáj viszont egyértelműen a rókára mutat, őt azonosítja be, amit nem túlzottan értek, de hát nincsen más út, csak ő lehet az. Hiába próbálnék most beszélni hozzá, még ha az animágusok értik is az emberi szót, válaszolni nem tudnak. Úgy okoskodom, hogy ha valahogyan sikerül rávenni, hogy változzon vissza, akkor majd tudunk beszélni. De mi van akkor, ha már nem akar? Ha már el is felejtette, hogy milyen embernek lenni? Sok év telt el, azóta nem is hallottunk róla, nem úgy mozog, mintha csupán egy átváltozott ember lenne, minden gesztusa egy félős kis ragadozóra utal, teljesen hasonult ehhez a léthez. Nekem viszont sem időm, sem türelmem nincsen szelidítőset játszani, otthon rengeteg dolgom van, főleg ha őt is magammal akarom vinni, lesz bőven felfordulás belőle. Ms. Danvers, Becca egykori házvezetőnője továbbra is jelen van, katonás fegyelmet követelve, mintha ő lenne a főnököm, és nem fordítva. Meglepetten guggolok le hozzá, és lassan, de biztosan nyújtom oda a nővére egykori ruhadarabját, hogy a kis állat megszaglássza. Csak óvatosan, mert ha stimmel az elméletem, akkor akár meg is harapna, ha netán a kezemet kínálnám fel. Inkább ott hagyom a ruhát a földön, a pálcát pedig egyenlőre elteszem, ráérek még varázsolni. Leülök a földre, és kicsit hátrébb csusszanok. - Te vagy az Sage? – Kérdezem halkan, szinte éneklő hanggal hogy lenyugtassam a dögöt, valahogy úgy gondolom, lehet, hogy kutyaként kéne kezelnem. A róka mégiscsak elvadult, de most jobb ötletem nincsen, húst többek között nem hoztam magammal. A kezemet magam előtt tartom, jelezve, hogy nincsen benne semmi, amitől félnie kéne. Meg akarnám simogatni, de még tartom a távolságot, pusztán úgy van a levegőben a tenyerem, hogy a térdeimre támasztva, ha netán megjönne a bátorsága, hogy odaszaglásszon. Lényegében ő a sógornőm, meg kell próbálnom mellette állni, Becca egyértelműen így akarná. Már bánom, hogy annak idején nem figyeltem eléggé, mi történt a kislánnyal, mert valami tűz rémlik csak, nem több. Most itt vagyok, hogy ha már két magányos lélek vagyunk, legalább egy család legyünk. Nem biztos, hogy szüksége van rám, de meg kell próbálnom, legalább tiszteletből az elhunyt iránt. Ha jól sejtem, Sage az elmúlt éveket itt töltötte az erdőben, rókaként, talán már nem is akarna ember lenni, boldogító lehet az egyszerű állati lét, de mégiscsak embernek született, embernek, akinek ugyan vannak gyötrelmei, mégis igényli az összetettséget. Kell ez neki, tudom én!
Már határozottan jobban van a lábam, nem fáj annyira, hála a kis segítségnek, amit kaptam és annak, hogy végül tényleg győzött az emberi tudat valahol mélyen és nem rágtam le a csapda miatt. Boldogan szökkenek a kellemesen puha talajon. Már nem ázott annyira, de nem is keményedett meg, mint ahogyan a téli nagy hidegekben szokott. Egészen jó az idő, én pedig úgy tíz perce kiszúrtam egy lepkét. Színeset, ide-oda repkedőt, és naná, hogy ennyi játék kell, azóta üldözöm, ide-oda ugrálva a sziklákon és a puha talajon. Igazából nem akarom elkapni, hiszen ha elkapnám, akkor nem tudnék mit kezdeni vele. Nem eszem lepkéket... fúj, nincs benne semmi, ami finom, vagy zamatos lenne. A lepke nem épp a legjobb étel egy rókának, vagy akármilyen normális állatnak. Talán a madaraknak megfelel, a madarak szoktak bogarakat enni, na de lepkét... Egyszerűen csak szép. Amúgy is, ha elkapnám, akkor nem lenne mivel játszanom, tehát nem lenne az ég világon semmi értelme sem. Egyszer csak valahol az egyik alacsony lombtalan bokorból vetődöm ki, azaz először a lepke vetődik ki. Szép kék és lila mintázatú, megcsillan rajta a napfény, vadul verdes a szárnyaival. Nem szállt el, mintha csak ő is szívesen játszana velem, pedig köztudott tény, hogy a lepkék nem ennyire okosak, vagy ez egy különleges példány? Mindenesetre a férfi előtt fogok talajt kissé nyekkenve a túlzottan nagy ugrásnak hála, amit a bokor kicsit felfogott, de épp csak a lábam hajlik be túlzottan és az orrom koppan oda a talajhoz, amitől cseppet ugyan sáros lesz, de hát ez miért is érdekelne különösebben? Amikor tudatosul bennem a tény, hogy egy idegen embert látok - mintha nem lenne amúgy minden ember idegen számomra - méghozzá valami ruhát szorongat azonnal megtorpanok. A lepke békésen tovaszáll, én viszont nem merek megmoccanni. Ennyit a játékról és a vadászatról, a lepkét már úgy sem érem utol, messze jár. Az ember viszont itt van és én nem igen merek megmoccanni sem, csak nézem és óvatosan kezek el hátrálni, főleg hogy pálca van nála. Na persze nem tudom, hogy mi az a pálca, de olyan fenyegetően tartja a kezében és ha akarna, akkor biztosan nagyot tudna vele ütni, nem csoda, hogy cseppnyi bizalmat sem érzek felé. Ha már elég távol leszek, akkor majd egy gyors hátraarccal el tudok rohanni, de addig nem, hiszen muszáj figyelnem rá, hogy mit csinál. Nem fordíthatok neki csak úgy hátat, azzal fogást adnék neki, előnybe kerülne és már azzal is előnyben van, hogy ott van nála az a pálca és persze sokkal nagyobb is nálam. Ez mind azt jelenti, hogy rendkívül veszélyes.
Hónapokkal Becca halála óta se tudok még napirendre térni a történtek felett, mégis úgy érzem, hogy csak úgy engedhetem el a dolgot, ha teljesítem az utolsó kívánságát. Mivel sosem találták meg, így nem volt lehetőségem elbúcsúzni tőle, nem is utolsó kívánságnak szánta, csak olykor felmerült benne, hogy a kishugát hiányolja, meg kéne keresni, így most, hogy holttá nyilvánították, és biztosan nem jön vissza, mintha a kötelességemnek érezném, hogy legalább kinyomozzam, hogy mi történt a sosem látott sógornőmmel, aki még évekkel ezelőtt tűnt el. Nagyon úgy fest, hogy ebben a családban az dívik, hogy nyomtalanul eltűnnek. Ám Becca minden kétséget kizáróan halott, az aurorok egyike jelezte ezt, hogy a varázslat, amelyet alkalmaztak már kimutatja, csupán a hullámsírban nem találták meg őt. Sage ellenben él még valahol, így nem tehetek mást, akkor nyugodhatok, ha ő meglesz, és a nővére helyett is rendes élet lesz az osztályrésze. Nem büszkélkedhetek repülő autóval mint némely aranyvérű varázsló, holott megtehetném, jól menő vállalkozásom van, de nem költök ilyen luxusra. Az automat ugyan mágia hajtja, nem pedig benzines motor, mégis bőven elégnek tartom, hogy a Roxmortstól nem túl távol eső birtokomtól autóval megyek. Egy sötét régi Ford Focus az, bőven elegendő, hogy a tárgyalásaimra elvigyem, bár Becca nélkül már aligha tudok olyan társasági életet élni, mint régen, valahogy a barátok is elkoptak mellőlem, ő volt az igazán körülrajongott teremtés, sokan engem tartottak mázlistának hogy megkaphattam őt. Viszont a nő már a múltté, és nekem feladatom van. Elterveztem, hogy követem a varázslat által a kislány nyomait, habár ez önmagában is komikus, hogy kislánynak mondom, lévén felnőtt nőnek kell lennie, sok éve eltűnt már. A nyomok ide vezetnek, az erdőbe, amin nem lepődök meg. Ha a civilizációban élne, már régen meg lehetett volna találni. Nem tudom, hogyan közeledjek felé, lévén nem ismerem, sosem beszéltem vele. Beccát akkor ismertem meg, amikor Sage már jó régen eltűnt. Leállítom a motort az erdőszélen, és kiszállok. Bőrzsekit viselek, ami talán nem túlzottan hajaz a mágikus világra, ám pálca van a kezemben, úgyhogy ötvözni próbálom a két különböző végletet, hogy minden tekintetetben tudjak érvényesülni. Sage egy gyermekkori blúzát tartom a kezemben, mintha a pálcát arra használnám, hogy szaglásszon, s elindulok arra, amerre fordul a varázseszköz „orra”.
